A fekete rongycsomó ott feküdt a lépcsőn.

Emberek jöttek s mentek, rá, ránéztek.
Volt aki lehajolt, s mintha megérintette volna...

De gyorsan tovább haladt, vissza sem nézve.

Koszos, elnyűtt, fekete ruha volt,
Melyből egy kéz nyúlt ki semmi más.
A kéz, amely kért, hangtalanul, némán.

EGY KIS KÉZ...
EGY KIS NŐI KÉZ...

Figyeltem az ujjak ívét, a ráncos kezet.
A feketeségből kinyúló,
Felkiáltó, valaha dolgos tenyeret.
S lelkem legmélyén
Magamhoz öleltem volna.

Tenyerében húsz, ötven, száz forintok hevertek,
Odadobott emberi érzések, mik ennyit érnek.

Rohan a világ, küszködünk nap mint nap.
Átlépünk a fekete összegyűrt ruhákon,
Nem is gondolva arra, hogy a rongycsomóknak
Érzéseik vannak.