A megbocsátás virága
Csak jöttek, jöttek a marhavagonok egymás után, nap, mint nap. A lágerba rengeteg zsidót szállítottak. A százados végigpillantott az újabb szállítmányon és kiadta a parancsot.
- A nőket jobbra, a férfiakat balra, a porontyokat oda, - mutatott egy sáros szögletre.
Két éve volt itt a táborban, nagyon unta. A zsidókat ki nem állhatta, legszívesebben gépfegyverrel lövette volna halomra az egészet, de nem ez volt a parancs.
Lassú halál, - gondolta a százados, - mit kísérleteznek az orvosok ezekkel? Milyen tudomány? Biológia? Na mindegy, előbb vagy utóbb úgyis hamu lesz belőlük, és ez a lényeg.
A kicsiket kitépték az anyák kezéből, puskatussal ütötték, aki nem engedte el a gyermekét.
Zokogás, sikoly hallatszott mindenhonnan.
A kislány védtelenül, kiszolgáltatottan állt a tömegben. Édesanyja már a vagonban meghalt. Búcsúszavaival arra kérte, higgyen Istenben, a jóban, a szeretetben, és bocsásson meg az ellene vétkezőknek. Erőtlen csókot lehelt a gyermek hamvas, ártatlan arcára és magára hagyta.
A szőke lányka most értetlenül állt, ámulva figyelte az emberek furcsa, síró, kétségbeesett kavarodását. Semmit, de semmit nem értett. Tíz éves volt.
Ránézett ártatlan szemeivel a magas katonára, aki a parancsot osztogatta és a kezében lévő hóvirágot, odanyújtotta.
A százados lenézett az apró kölyökre, intett neki, hogy menjen a kijelölt helyre. De az csak állt és valamit elényújtott. Amikor jobban megnézte, akkor vette észre a pici, fehér hóvirágot. Na, itt a tavasz - gondolta és nagyot lódított az apró gyermeken.
Rossz helyre kerültem, - gondolta a lányka. - A bácsi nem szereti a virágot, pedig édesanya mindig azt mondta: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Majd máskor adok neki, amikor nem lesz mérges - fordult meg aprócska fejében.
Egy nagy barakkba kerültek. Itt csak ők voltak a gyermekek.
A felnőttek máshol lettek elhelyezve. Naponta egyszer kaptak enni, száraz kenyeret meg káposztalevest. Minden nap megjelentek a katonák, és egy tucat gyermeket szállítottak el, akik soha többé nem jöttek vissza. Emezek úgy gondolták, hazaengedték őket, és valamikor talán ők is elmehetnek végre.
Egy pár hét múlva megjelent a parancsnok, szemlét tartott a barakkokban.
Egyszer csak egy apró bogárfekete szemű csöppség állt elébe, kezében egy szál ibolyát tartott. Felényújtotta. A századosnak ismerős volt a helyzet, mintha a lánykát is látta volna már. Taszított egyet az előtte állón mire a virág a földre hullott.
A kicsi test a földön feküdt és nem értette, a jóságos arcú katona bácsi miért nem szereti a virágokat.
Teltek a napok, hónapok, a gyermekek csontsoványak voltak.
A katonák minden nap elszállítottak egy tucat kölyköt ismeretlen helyre.
Valami furcsa bűz árasztotta el a tájat. Sötét árny ült a táboron és a fájdalom sikolya lengte körül. A felnőttek, amikor lehetett, mindig kedvesek voltak, s egy pár jó falatot, ruhát dobtak nekik, ha a szigorú katonák nem figyeltek.
A százados két hónap múlva újból végigment a tábor barakkjain. Útja során egy kék búzavirágot pillantott meg, egy csontnál is soványabb sötét szemű kislány kezében.
- Mi a fene?! Már megint egy virág! - Belerúgott az apró testbe.
- Honnan szedi ez a virágot?! Itt minden kopár - lépett tovább, a kis kézre és a búzavirágra.
Copfos összeszorította a száját s ragaszkodó tekintettel nézett a százados után.
Hónapok teltek el. Beköszöntött a tél, hó lepett mindent, a hideg elviselhetetlenné vált. Mindenki összebújt és próbálták egymást melegíteni. Az emberek egyre jobban fogytak, az idő és a gépezet jó munkát végzett.
A láger vezetője végigpillantott a szálláson összebújt gyermekeken. Nem sokan voltak, mert újabban nem jött szállítmány, valami történhetett.
Lehet, hogy elfogytak? - gondolta és megállt megdöbbenve.
Az egyik ágyról egy kis karom nyúlt ki.
Egy kis kéz. A kézben virág volt.
A tiszt nem értette, honnan szedi ez a gyermek a havasi gyopárt.
Hisz itt még hegyek sincsenek és ez egy ritka virág.
Eszébe jutott, hogy a lányka mindig virágot nyújtott felé.
- De honnan szedhette? - közelebb lépett...
Kivette a kislány kezéből a természet csodáját.
Amikor közelebbről megnézte, akkor jött rá, hogy ez nem is igazi virág.
Kenyérből készült.
- Milyen élethű! - gondolta.
S rátekintett az ágyon fekvő, meredt szemmel néző, apró emberre.
