Előszó

E könyv írójával jónehány évvel ezelőtt ismerkedtem meg közelebbről, s vele azóta is - munkaterületünk érintkezése miatt - a hét második felében, hétről-hétre, rendszeresen találkozom. Most erre visszagondolva, azt kell hinnem, nem tévedés, ha megállapítom, hogy e könyv keletkezésének okai közt van része e találkozásoknak is. Ugyanis mindehhez hozzátartozik még az is, hogy Sárosy Károly művezetője az általam szerkesztett Székely Közélet c. vidéki hetilapot előállító és kiadó (udvarhelyi nyomdai részvénytársaságnak, s mint ilyen egyúttal lapunk tördelője is.

Talán még találkozásaink első évében történt, hogy egyszer, mikor a szedőteremben dolgom akadt, csak megszólít Sárosy Károly:

- Szerkesztő úr, mutatnék valamit, - a lap részére írtam ... ha a szerkesztő úr jónak találná -

Egy pillantás az élemedettebb kort valósággal meghazudtoló fiatalosan piros arcra, az orrcsíptető szemüveg mögül bizalommal, lelkesen felém villanó sötét szembogarakba és már nyúltam is a kézirat után.

- Stílus tekintetében nincs gyakorlatom, talán nem is ügyeltem erre eléggé... a javítanivalókat a szerkesztő úrra bíznám, - tette még hozzá. - De ehhez az esethez (említett valami, akkor felszínen levő ügyet) egy kissé hozzá lehetne szólni, s nekem volt egy-két egyszerű gondolatom...

Megszorítottam az addig is serénynek, megbízhatónak ismert munkáskezet. A kéziratot elolvasván, örömmel állapítottam meg, hogy az - a stílus egy-két fordulatának némi nehézkességét nem számítva - csakugyan egészen hasznavehető dolog. Csakugyan volt benne néhány "egyszerű gondolat", amely azonban a kérdés egy-két érdemleges pontját helyes megközelítéssel, találóan világította meg.

A kurta kis közlemény megjelent a lapban. Rövid idő múlva újabb írását adta át nekem Sárosy Károly, majd az is napvilágot látván, egy közelebbi alkalommal megint másikat. Ilyenformán az írásba is mindjobban belejött s már több közleménye jelent meg, - azonban mind anélkül, hogy a nevét is oda írta volna, s azt is csak később tette meg, hogy cikkecskéjét valamelyik névbetűjével megjelölje.

Még később rendre tárcanovella-szerű írásait adogatta át nekem, amelyekben többnyíre több évtizeddel ezelőtti katonakorának, vagy a hajdani Budapesten töltött, kezdőnyomdász éveinek emlékeiből elevenített fel egyet-mást. De ezekben is rendesen megvolt az az előbbre mutató, javulásra, ösztönző célzat, vagy biztatás, s főképpen az a szívós, székely fajszeretet, mely rokonszenvre méltókká tette, átmelegítette más eddigi írásait is. E tárcák közben kis kötetnyire szaporodtak s egy - viszonyaink közt - megfelelő kelendőségre talált könyvben (Erős akarattal) meg is jelentek már, mikor a lapban "Egy öreg székely" aláírással a szerkesztőhöz intézett levelek kezdették felkelteni az olvasók érdeklődését. És ezúttal már a mi Sárosynk sem titkolhatta egészen - mert ő volt a levelek írója - hogy minden szerénykedése, álruhával takarózása dacára is, talál némi jóleső érzést az érdeklődésben, s a levelek írójának kilétére vonatkozó kíváncsiskodásokban. Talán maga is megérezte, tudta, hogy ennek a figurának a megtalálásával talált rá a leginkább önmagára, s ennek józan és tapasztalt, kissé ravaszkodó észjárását igyekezvén kifejezni: fejezi ki a legteljesebben a maga észjárását is.

A körülmények folytán aztán mind többek által tudottá vált a levelek írójának valódi neve, s hogy most (többfelől kapott bíztatásra) szellemének ezeket a termékeit is - néhány újabb tárcájával együtt - kötetbe gyűjti, eltűnődöm ezen az öreg székelyen, energiáinak ebben a hajlottabb korban felfokozódott tevékenységén. És úgy találom, valóságos korszerű tünet, jelenség ő, munkájával együtt, a mai Erdély e történelmi idejében! Dús lombjaitól, koronájától megfosztott, sok évszázados öreg fa az addiginál erősebb élettevékenységre gerjed, vénebb ágaival is hajtásokat eregettet, hogy sebeit kiforrhassa, lemetszett ágai, lombkoronája helyett magának új lombozatot növeszthessen...

Tompa László