SZEMÉLYEK

MÁLI
Szerelem-e az, avagy nem,
         Amit érzek keblemben?
Avagy ha az nem szerelem,
         Hát mi lakik szívemben?
Ha jó, hát mért oly bánatos,
         Annyi kínba mért tellő?
Ha rossz, mért oly kívánatos,
         Mért oly édes és kellő?

Én is így tűnődöm magamban, és nem tudom, mely titkos érzés játszik szívemmel, melyben hol kívánat, hol fájdalom dobzódnak. Félek, igen félek, hogy az a testvéri hajlandóság Károly iránt forró szerelemmé vál, és annak mirigy tüze lángol keblemben. És ő nem... ő nem szeret... nem... úgy látszik, meghidegült szíve irántam, azért kerül.

KÁROLY
lassan belép, magában. Hogy gondolkodik! Ki lehet tárgya ezen csendes búsongásnak?

MÁLI
Károlyt észreveszi. Te vagy! Nem is hallottalak jönni.

KÁROLY
Akit az ember nem óhajt, azt nem is látja.

MÁLI
Akit az ember megvet, azt kerülni szokta.

KÁROLY
Talán háborgatlak, inkább. El akar menni.

MÁLI
hirtelen. Maradj! Félre. Szívtelen ember. Károlyhoz. Maradj, ha éppen jobbat nem tudnál cselekedni; úgyis csak elvétve láthatlak.

KÁROLY
Némelykor a kevés is sokká lesz.

MÁLI
Azt nyilván magadról tudod.

KÁROLY
Legalább érzem.

MÁLI
Miért van a legjobb ember is változás alá vetve?

KÁROLY
Miért kell a szegénynek mindig megvetést szenvedni?

MÁLI
Sokszor ellenkezőt mutat a képzelem.

KÁROLY
Többször a szív méltatlanért eped.

MÁLI
Károly! Ez sok, ezt nem érdemlettem.

KÁROLY
megilletődve. Bocsásd meg vad indulatomnak ezen megbántást. Máli, hallgasd, miért jöttem: én... én elhagylak.

MÁLI
megijedve. Mit hallok! Mi ösztönöz arra? Tudja már atyám?

KÁROLY
Még senki sem tudja; te vagy az első, kinek megnyitom keblemet.

MÁLI
Ha szebb bizodalmat nem tudtál benne találni, inkább hagytad volna örökre bezárva.

KÁROLY
És érdekelne elválásom? Máli!

MÁLI
Ha szebb pályára vezet, akkor megnyugszom.

KÁROLY
indulattal. Máli! Máli! Félre. Nem! Félre csalárd remény! Többé nem kecsegtetsz.

MÁLI
Mi ingerel, barátom?

KÁROLY
Barátom! Mily száraz szó!

MÁLI
Mi ád okot ezen sebes szándékra?

KÁROLY
A felébredt lélek és ama belső büszkeség, mely megvetést nem szenved.

MÁLI
Igazságtalan! Nyúlj szívedhez, és azt nem mondhatod!

KÁROLY
Nem akarok tovább visszaélni atyádnak jóvoltával. Ő eddig felnevelt, taníttatott, úgy, mint saját fiát, és csak azért, hogy atyámnak jó barátja volt.

MÁLI
Jótételének önmaga érzi jutalmát.

KÁROLY
Már kiléptem a gyermekség korából, és magam eltartásáról illik gondoskodnom. Lidi még ezután is itt marad atyai oltalmában, én hálaadó, szívvel továbbköltözöm.

MÁLI
Érzéketlenségedet mely szép szavakba takarod, Károly! Más a te vezérlőd.

KÁROLY
Mit gondolsz?! Nem...

LIDI
sietve. Az öregúr megjött a városból. Te itt, bátyám! A szobádban kerestelek. Mit látok? Mi történt? Ez a szegletbe néz, ez az ujját számlálja. Valóban szép társalkodás. A könyvet felveszi az asztalról. Himfy szerelmei! Most tudom már!

KÁROLY
Én...

MÁLI
Én éppen...

LIDI
Nehéz a szó! Legyen tehát, elengedem.

MÁLI
Gondold csak! Ő el akar menni.

LIDI
Vadászni?

MÁLI
Örökre... örökre.

LIDI
Úgy! Már az más. És hová?

MÁLI
Messze, messze a világba.

LIDI
Nagy dolog! És mindjárt, ha merem kérdezni?

MÁLI
Már búcsúzni jött.

LIDI
És nekem, testvérhúgának, nem is szól? Ezt én méltán rossz néven vehetem.

KÁROLY
Lidi!

LIDI
És mikor lesz reményünk megint tisztelni?

KÁROLY
Soká nem... talán sohasem... én katona leszek.

MÁLI
Hallod! Hallod!

LIDI
Megbocsáss, bátyám, de szemeid egészen mást vallanak; alig hiszem, hogy el tudnál válni; erősebb azon lánc, mely lekötve tart, mint az akaratod.

KÁROLY
Ne gondold! Az a lánc elszakadt és véle minden szerencsém!

LIDI
Az igaz szerelem lánca nem oly romlékony.

KÁROLY
Én is úgy véltem szép álmomban; de megnyíltak szemeim.

MÁLI
És tulajdon érzéketlen szívedet látják.

KÁROLY
Magáról szokott az ember mást is megítélni.

LIDI
Látom már, igazságot kell köztetek tennem. Tehát én vagyok a bíró! Adjátok elő ügyeiteket.

KÁROLY
Hogy tudsz most enyelegni, midőn bátyád minden földi szerencséje kockán áll, midőn legszebb reményeimet letiporva látod?

MÁLI
Midőn hidegen elhágy, és magával viszi éltem nyugalmát; midőn engemet vádol, és maga vétett; midőn ő haragszik, és nékem volna méltó okom reá.

KÁROLY
Midőn már napok-számra sem szól velem.

MÁLI
Midőn ha meglát, elfordul, még rám sem tekint.

KÁROLY
Midőn... eh, jobb elhallgatnom, és megyek, amerre a lábam visz.

MÁLI
Midőn... nem szólok, mert úgyis hasztalan.

LIDI
Midőn... midőn nincs eszetek, egyik sem tudja, mi a baja. Utóbb még majd engem is bele kevernétek.

KÁROLY
félre Lidihez. Nem hallottad tegnap estve bátyánkat? Férjhez akarja adni.

MÁLI
félre Lidihez. Nem hallottad, hogyan ellenkeztem az atyámmal? És ő mégis ellenem dúl.

KÁROLY
Én azt nem tűrhetem.

MÁLI
Az fáj!

LIDI
Most legyetek békével.

KÁROLY
Nehéz így megvettetni.

MÁLI
Ártatlan így szenvedni.

LIDI
Elég! Károlyhoz. Te itt maradsz, és bízzál mindaddig, míg több okod nem lesz a kétségre. Málihoz. Te maradj az, ami addig voltál, és a béke fennmarad köztetek.

MÁLI
Lidi! Kedves Lidi!

KÁROLY
Kedves, édes húgom!

LIDI
Károlyhoz. Nem kedves, mert velem lesz dolgod; csak készülj a viadalra. Mit írtál az asszonyok felől? Málihoz. Gondold el, mely rútul festé ő le szegény nemünket...

KÁROLY
Lidi! Ez nem szép!

LIDI
Hiában mented magadat, hasztalan integetsz! Megmutatom, mint ítélsz mirólunk. Máli! Csak hallgasd; előbb bemegyek szobájába, és ezen töredék dal az asztalán fekszik. Elővesz egy papirost és olvas.

Szép az asszony, de könnyen változik,
És egyedül kényének áldozik;
A szíve ritkán jó.
Csalárd és kártékony,
Soha nem állandó;
Erkölcse botlékony,
Ereje romlékony -

és a többi. Mely fekete leírás? Mit tudsz mentségedre szólni?

KÁROLY
Egy komor kedvnek szülöttje, ne figyelmezz reá.

LIDI
Máli! Mit érdemel ily gonosztévő?

MÁLI
Minthogy bennem képzelte az egész asszonyi nemet, tehát - megbocsátok.

LIDI
Most az egyszer büntetlen megszabadulsz; de reménylem, hogy ezen hibát helyrehozod, és szebben fogod festeni nemünket.

KÁROLY
Máli! Ha megbántottalak...

MÁLI
Nem, nem; mindent elfelejtek; csak vígabb lennél!

KÁROLY
Hogy lehetnék víg, midőn minden órában kell tartanom a legrosszabb, legutálatosabb, leggyűlöletesebb hírtől; nem, vidám nem lehetek, mert elégedetlen vagyok magammal, mással és az egész világgal. Hogy legyek nyugodt szívvel, midőn látnom, hallanom kell az atyád szándékát?

MÁLI
Mit tegyek ellene?

KÁROLY
Az epeszt, hogy nem is akarsz ellene tenni...

MÁLI
Ismered atyámat; a régi katonatermészet most is benne van, és mindenen keresztül akar vágni. Légy békével, ez is elmúlik.

LIDI
Lassan! Az öregúr jön. Károly! Mérsékeld tüzedet, mert ha a rántás megég, kozmás lesz az étel.

MÁLI
elébe megy, kezét megcsókolja. Hamar megjött, édes atyám.

BALTAFY
Meg is izzadtak a szürkék! De hála az istennek, általestem legnagyobb gondomon, Máli! Semmi újságot se látsz rajtam?

KÁROLY
Háború lesz?

BALTAFY
Elég zavar volt a világban, már békesség legyen; aztán úgyis rossz a kezem...

LIDI
Szép paripát vett a bácsi?

BALTAFY
Azt magam nevelek - feljebb!

MÁLI
Karját jobban érzi?

BALTAFY
Igaz, azóta az sem fáj; megmondom tehát! Lakodalom lesz! Mennydörgő-rázta! Menyasszony van a háznál.

LIDI
Kit vesz el, édes bácsi?

BALTAFY
Van-e eszed? Én?

LIDI
Igen.

BALTAFY
Én a hatvan esztendőmmel? Mit gondolsz? Málira mutat. Itt áll a menyasszony!

KÁROLY
magába tűzzel. Hah! Ezt hallani!

BALTAFY
Máli! Te még nem is örülsz?

MÁLI
Örülök atyámuram jó kedvén!

BALTAFY
Igazán? Nem tréfa, amit mondottam; te férjhez mégy.

MÁLI
Nekem is csak kellene arról tudnom.

BALTAFY
Megtudod nemsokára.

MÁLI
Egy kis időt mégis enged, édesatyám?

BALTAFY
Egy pillanatot sem; mindig válogatni! Egyik sem tetszik. Még utóbb úgy jársz, mint a mesében az ember, aki egy kertben pálcát akarván vágni, addig keresgélt és válogatott, míg egy görbe, görcsös bottal meg kellett elégedni.

MÁLI
Talán csak nem fog kényszeríteni, édesatyám?

BALTAFY
Ha már magad által nem látod szerencsédet, tehát köteles vagyok mint jó atya arra kényszeríteni.

MÁLI
De ha boldogtalan leszek az által?

BALTAFY
Eh! Minden a szokástól függ. Mikor én pipázni tanultam, eleinte émelygős és keserű volt a pipa, most már el sem lehetek nála nélkül.

LIDI
Szép hasonlítás!

MÁLI
És már annyira terhére volnék, kedves atyám, hogy erővel ki akarna rajtam adni?

BALTAFY
Egy szó annyi, mint száz! Férjhez kell menned; tovább veled nem bajlódom. Soha sincs nyugtom, a kérők szünetlen ostromolnak. Most is a városban minden ember azt kérdezte: És a kisasszony férjhez ment-e már? És hogy kit választottál? Mennydörgő-rázta! Pedig magam is csak annyit tudok, mint más. Nem! Többet nem engedek, férjhez kell menned.

MÁLI
Mégis, nemde azt fogadta, édes atyám, hogy szabad választást enged?

BALTAFY
Válassz! De menj!

MÁLI
hirtelen. Szabad hát szívemet követnem? Ó, édes, drága, kedves atyám!

BALTAFY
Válassz bátran, édes leányom, válassz a kettő közül.

MÁLI
Kettő közül? Nem értem.

BALTAFY
A kérők közül.

LIDI
De nekem csak sohasem hoz újságot, édes bácsi.

BALTAFY
Reád is jön a sor.

MÁLI
A kérők közül?

BALTAFY
Igen, minden órában vendégeket várok, Báró Szélházy úr felkeresett a városban, és téged megkért, még ma eljön háztűzt nézni.

KÁROLY
félre. Én őt porrá töröm, kihívom, összevágom.

LIDI
Lesz füst a konyhában.

MÁLI
És hogy jövök ily szerencséhez?

BALTAFY
Kérdezd magát. Nekem csak azt mondotta, hogy el akar venni.

LIDI
Az nem sok. És bácsi mit felelt?

BALTAFY
Hogy vegyen bízvást.

MÁLI
Még nem is láttam.

BALTAFY
Meglátod most.

MÁLI
Nem is ismérem.

BALTAFY
Megismered, ha férjed lesz.

MÁLI
Akkor már késő! Hátha öszve se illünk?

BALTAFY
Miért nem? A mértéket megüti, huszár is lehetne.

MÁLI
De ha nem tudom szeretni.

BALTAFY
Az a legkevesebb; az megjön utóbb. Hány szegény legény fél a katonaságtól, és utóbb mégis örömmel szolgál.

LIDI
Az egyiket tudjuk. Hát a másik?

BALTAFY
Igaz, mennydörgő-rázta! A másik még a zsebemben van. Zsebjét keresi.

LIDI
Mely könnyen hordozza bácsi a kérőket.

BALTAFY
kihúz egy levelet. Itt van! Olvassátok.

LIDI
elkapja. Én, én olvasom! Olvas. "Minthogy házi circumstanclik... úgy hoz..."

BALTAFY
Hohó! mint van az? Károly, olvasd te!

KÁROLY
félre. Még ezt is. Elveszi a levelet és olvas. "Spektábilis kapitány úr! Minthogy a házi circumstanciák úgy hozzák magokkal, hogy a házassági vinculumba lépjek, tehát voluntarie szemeimet a spektábilis úr kisasszonyára vetettem, és véle az élet tengerén keresztül navigálni eltökélém. Azért humillime jelentem, hogy első szeptemberre praefigáltam a terminust, amelyben in persona udvarlására leszek az egész úri háznak; és legottan az oculátát elvégezvén, a matrimoniális dokumentumokat mindjárt szolemnizálni és autentikálni fogom. Különben úri fávoriba magamat rekommendálván, vagyok spektábilis úrnak alázatos szolgája Perföldy Tóbiás Jakab, Juris utriusque et Philosophiae Doctor és felesküdt ügyész."

BALTAFY
Hallod, lány?

LIDI
Már ez bájos, ömledező levél; mely heves, mely forró szerelem lehel ki belőle! Valóban, Máli, ezen meg kell indulnod.

BALTAFY
Hányadik van ma?

KÁROLY
Első szeptember.

BALTAFY
Mennydörgő-rázta! Hát az is eljön... annál jobb. Egyszerre mindent elvégezünk. Károlyhoz. Öcsém, mit gondolsz? Nemde szerencse, ha ily okos ember jelenti magát?

KÁROLY
Igen... én... én örvendek... de mégis úgy vélem, hogy sem tudomány, sem érték nem elegendő mindenkor a szerencsére... különben... én... akadoz.

LIDI
félre. Kisegítem. Baltafyhoz. Azt véli bátyám, hogy Máli minderről legigazabb ítéletet hozhat.

MÁLI
Úgy, úgy van, édes atyám!

BALTAFY
Ily embert megvetni nem tanácsos, tudd meg, minálunk én egy pertől jobban félek, mint egy ágyúgolyóbistól; ez egyszerre öl, az lassanként emészt.

LIDI
A kosárért pert nem indít senki, azzal hallgatnak leginkább a férfiak.

BALTAFY
Már a leányom férjhez megy; ha most nem, tehát soha; mert tudd meg, hogy az én udvaromba több kérő nem jön.

KÁROLY
hirtelen. Ne is jöjjön, csak reám bízza, bátyám, én mind eligazítom.

LIDI
De ha már benne is van...

KÁROLY
Lidi!

BALTAFY
Szeretném azt látni! Hiszen az egész háznál csak hárman vagyunk férfiak, én, Ferkó és Károly. Mi ketten a Ferkóval, mennydörgő-rázta! már mi általestünk a határhalmon, már mi kosarat kapnánk, és ez - Károlyra mutat -, ez a levegőben keres magának hölgyet, könyveket forgat és verseket firkál.

LIDI
De némelykor a földre is leszáll.

KÁROLY
Lidi!

BALTAFY
Aztán szegény legény! Pedig a legfelségesebb óda sem tartja ki a házat.

KÁROLY
Az igaz, szegény vagyok; szívemnél nincs egyéb értékem, mást nem hagytak szüleim: de van akaratom tanulni és dolgozni.

BALTAFY
Az mind szép - de mégiscsak jóakarat.

MÁLI
Minek őneki? Elég van minekünk.

KÁROLY
indulattal. Máli! Máli!

BALTAFY
Jól van, édes leányom; míg én élek, el nem felejtem, hogy ezeknek az atyjok leghívebb barátom volt, aki velem is jót tett, és éltemet megmentette. Mennydörgő-rázta! Gyermek, az volt ám a derék magyar ember! Midőn kezemet ellőtték, és én tehetetlen a földön hevertem, már az ellenség körülvett, már vezetni akart... mikor ő mint egy nyíl felém vágtatott. Rajta legények! - így kiáltá. - Ne hagyjuk pajtásunkat; és egy pillanat múlva hűlt helye volt az ellenségnek; azután tulajdon lován hátravezetett, és sebemre vigyázott. Nem, fiam, míg én élek, azt el nem felejtem.

KÁROLY
megilletődve. Kedves bátyám! Azt a szolgálatot már kétszerezve meghálálta rajtunk; fiúi szívvel azt megismerjük.

BALTAFY
Megelégszem veletek, édes gyermekeim. Én szerencsés vagyok; csak az bosszant, hogy leányom nem akar férjhez menni.

MÁLI
Hiszen még ráérek.

BALTAFY
Ami ma meglehet, ne halaszd holnapra. Akarom tudni, kinek a kezére jutsz, ha én a másvilágra költözöm.

MÁLI
Mely gondolat!

BALTAFY
Hallod-e, öreg a legény! Maholnap kiszólítanak, legalább a mars jó rendben találjon.

MÁLI
Atyai szorgalma arról gondoskodott, hogy utóbb is semmiben ne fogyatkozzam.

BALTAFY
Mind nem elég; az igaz, van miből élned, szép jószágod; de a leánygazda a háznál olyan, mint a kard markolat nélkül. Aztán minő kifogásod lehet kérőid ellen? Szélházy szép ember, jó nemzetségből és világra való. Perföldy pedig egy érdemes, tudós és vagyonos úr.

MÁLI
Már úgy ismeri őket, édesatyám?

BALTAFY
Az egyiket híréről, nevéről; Szélházyt magát most a városban láttam.

MÁLI
És oly igen megtetszett?

BALTAFY
megszorulva. Hm! Úgy... úgy... mennydörgő-rázta! Biz én érette nem hazudok; nekem nem tetszik, azonban más a fiatalság ízlése.

LIDI
Éppen azért mi jobban megválogatjuk.

KÁROLY
Újra lehelek, ez már nem félelmetes.

MÁLI
De én egyiket sem láttam, sem ismerem, sem hallottam, és mégis...

BALTAFY
Meglátod, megismered, meghallod, férjhez mégy és punktum.

LIDI
Ebből semmi sem lesz, punktum.

FERENC
Uram, kapitány uram! Vendég jön!

BALTAFY
Kicsoda?

FERENC
Nem ismerem, sohasem láttam, ily ember nem szokott mihozzánk járni.

BALTAFY
Hát miért nem kérdezted?

FERENC
Egy embere sem tud magyarul.

LIDI
Hogy néz ki?

FERENC
Tarkás, fején egy kis csúcsos kalap, az orrán egy pár téli ablak, kificamlott dereka, és igen bő vászonnadrágja van.

BALTAFY
Ez Szélházy! Be nagyon sietett!

FERENC
Siet is az, engem úgy segéljen! Mert majd eldöntött, úgy forgolódott a kocsija körül. Sürgetős dolga lehet.

LIDI
Hol a férfiak pengőt éreznek, oda sietve tolonganak.

KÁROLY
félre. Kezdődik a fergeteg.

BALTAFY
Máli! Tehát készülj.

JÁNOS
Baltafyra mutat. Itt a mi urunk!

TAMÁS
Az én uram gráciát kommandéroz... és...

BALTAFY
Mit kommandéroz?

TAMÁS
magában. Nem tud ám deákul. Baltafyhoz. Az annyit tesz, mint az én uram magát az úr kegyelmébe ajánlja és udvarlására jött.

BALTAFY
Ki az urad?

TAMÁS
Tekintetes nemzetes Perföldy Tóbiás Jakab úr, több nemes vármegyének comitatusa és engemúgyse! porokátor.

BALTAFY
Minek esküszöl? Elhisszük.

TAMÁS
Mert ő is felesküdt.

BALTAFY
Helyesen! Hol van?

TAMÁS
Az utcán megállott.

BALTAFY
Mennydörgő-rázta! Nem tudja az urad, hogy a magyarnál mindig nyitva a kapu; az annyit tesz, hogy szívesen lát vendéget. Jancsi, járasd be.

LIDI
Lesz zűrzavar a háznál!

BALTAFY
Most megyek. Máli! Te is soká ne késsél... El akar menni, egyszerre visszafordul. Vagy csak maradj... ide vezetem őket. Ne búsulj, édes leányom, egyszer meg kell lennie, vagy előbb, vagy utóbb, de ne makacskodjál! Hallod-e? Ne makacskodjál. Elmegyen.

KÁROLY
Én kardomért megyek... Málihoz. Máli! Hát csak el kell válnunk.

MÁLI
Légy nyugodtan!

KÁROLY
Ha éreznéd, mi - szívére mutat - itt szorongat, oly könnyen nem vennéd a dolgot.

MÁLI
Bízzál hív szerelmemben.

LIDI
Most menj.

KÁROLY
Máli! Máli! Tőled el nem állok... teljék bár éltembe... és jaj annak, aki tőlem el akar ragadni. El.

FERENC
Málihoz. Hehehe! Amint látom, a kisasszonyért jönnek! ej, ej, nem is szólt.

LIDI
Ferenc! Abból a jó somlyaiból hozok fel...

FERENC
Csintalan! Szinte meglátja, mi esik jól az embernek.

LIDI
Kérők vannak a háznál!

FERENC
Hát lagzi lesz! Tehát magam is eljárom... örvendek.

LIDI
De az a bökkenő: egyik sem tetszik.

FERENC
Hát nem örvendek.

LIDI
Meg kell őket csalnunk, kend segítsen.

FERENC
Hogyhogy?

LIDI
Csak menjen kend bátyám szobájába, mindjárt én is eljövök és elvégezzük. Addig is, ha valaki kérdést tesz irántunk, csak azt mondja kend, hogy én vagyok a kapitány leánya.

FERENC
Ej be hamis a kisasszony, maga akarna férjhez menni.

LIDI
hízelkedve. Ferenc! Ugye, megteszi kend? Dupla porciót hozok.

FERENC
No na... csak a kapitány úr ne haragudjék.

LIDI
Nevetni fogja.

FERENC
Ha úgy van, nem bánom... hehehe! Az öreg Ferkó megteszi a magáét. El.

LIDI
utána. Ferenc, számot tartok kendre.

MÁLI
Lidi! Mit akarsz?

LIDI
Csak bízd reám, mindent magamra vállalok.

MARGIT
sietve. Ah, gyermekek! Az istenért! Vendégek jönnek... pedig két kocsival. Ah, mit tegyek! Mihez nyúljak? Merre forduljak? Hová rejtsem magamat? Így nem mutathatom magamat. Nagy isten! Mit míveljek? Még a reggeli öltözetben vagyok, pedig majd mind rám néz, én vagyok a legöregebb a háznál, ah, én meghalok...

LIDI
Hát menjen a szobájába, édes néném!

MARGIT
Nem... nem, én akarom őket látni, mit hoztak, miért jöttek, mit visznek, minő emberek...

MÁLI
Az utóbb is megtudja, asszonyom néném.

MARGIT
Az nem lehet, nekem kell velök szólnom... én tudom legjobban az egész ház állapotját. Istenem! Mely nagy szorultságban vagyok! Amerre tekintek, mindenhol rendetlenség... ezek a katona emberek! Isten bocsáj! Mindent széjjelhánynak! Minek ez a könyv itt? Vagy imádságos könyv? Felteszi pápaszemét. Mit? Olvas. Himfy szerelmei! Szörnyűség! Isten bocsáj! Mely eretnek könyv! A tűzbe vele!

LIDI
Azért hoztam! Mindjárt bevetem. Elrejti. Az agg szívben nem gyújt tüzet.

MARGIT
Mely romlott az ifjúság! Rózsáskert való nektek! Isten bocsáj! Szerelmes könyvet olvasni! Mely undok, rettenetes vétek! Vegyetek tőlem példát, én böcsülettel megöregedtem, és a Genovéva históriáján kívül semmit sem olvastam. Isten bocsáj! A sátán van a könyvekben, az kandikál ki minden betűből. Már jönnek! Forgolódik. Nem tudom, mit tegyek... szaladni akarnék, de lábaim nem bírnak. Ah, már itt vannak!

BALTAFY
Tessék!

SZÉLHÁZY
Kérem...

PERFÖLDY
Rogo humillime.

BALTAFY
Menjenek az urak!

SZÉLHÁZY
keresztülfutva a szobán, vizsgálja mind őket. Bon jour! Örvendek, hogy szerencsém vagyon tisztelni ezen úri famíliát.

PERFÖLDY
Különös szerencsének tartom megismerkedni ily érdemes úri házzal.

BALTAFY
Margitra mutat. Ez Margit, az öreg néném! Málira. Egyetlen leányom! Lidire. Kedves kis húgom.

MARGIT
magában. Öreg, öreg... mintha nálamnál nem volna öregebb. A vendégekhez. Alázatos szolgálója az uraknak! Én boldogult tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Kukoróczy úrnak, több nemes vármegyéknek az elsők közül való táblabírájának hátramaradt özvegye vagyok Tessék leülni, mindjárt elbeszélem egész életünket. Én születtem...

BALTAFY
titkon Margithoz. A fejkötőd félreáll... igazítsd helyre.

MARGIT
megijedve. Mit szólasz! Az Isten bocsáj! Kegyes urak! Egy kis házi foglalatosság miatt el kell távoznom, mindjárt megjelenek... ó, érdemes azt kihallgatni... valóban igen példás életet viseltünk mi szegény urammal... most megyek, de tüstént meg fogok jelenni... majd azt is elbeszélem, hogyan halt meg... hogyan sirattuk. Ah! Az volt a szomorúság...

BALTAFY
Margit!

MARGIT
Megyek... hát addig is alázatos szolgálója... mindjárt ezen pillanatban jövök. El.

BALTAFY
Szegény öreg néném jó asszony, de kevéssé sokat beszél. Kedves uraim! Tessék házamat úgy tekinteni, mint önnön magukét és mindenben kényök szerint élni.

PERFÖLDY
Agnoszkálom gráciáját spektábilis úrnak, és mindjárt is az után cselekszem.

SZÉLHÁZY
Vous me pardonnez, monsieur!

BALTAFY
Tessék velem magyarul szólani, én eleget küszködtem a franciákkal, de nyelvöket nem tudom.

SZÉLHÁZY
Sok nyelveket tudok, nem akarva is kiejtem az idegen szókat.

LIDI
félre Málihoz. Ezen kiadunk.

BALTAFY
Szép és dicséretes az idegen nyelvek tanulása, de tudja előbb az ember hazai nyelvét.

PERFÖLDY
Azt én is affirmálom, mert mely ember az idegen nyelvet kultiválja, és negligálja a magáét, az hasonló azon kertészhez, ki tulajdon gyümölcsét elrothasztja, és az idegentől drága pénzen a rosszabbat megveszi.

SZÉLHÁZY
Igaz! De a nagyvilág úgy akarja.

BALTAFY
A magyarnak világa a haza!

SZÉLHÁZY
A bon ton úgy hozza magával... már magyarul nem is szól az ember!

PERFÖLDY
Nyelv teszi a nemzetet; ki uzuálja szabad jussát, húzza termékeny földjének hasznát, az tudja honni nyelvét is... sat est...

BALTAFY
Nagy zűrzavar hányta-vetette a világot; mi bátran néztük a veszélyeket, törvényünk, nemzetünk megmaradt jó királyunk alatt. Elég erről... ha tetszik, menjünk a kertbe...

PERFÖLDY
Miként parancsolja...

SZÉLHÁZY
félre. Ach! Mely hátra vagyunk!

FERENC
Az a te urad hát csak híres ember?

TAMÁS
Nagyon, csak úgy nyeri a falukat és pusztákat, tele van perekkel, még az ágy alatt is azok hevernek.

FERENC
Kinek nyer annyit?

TAMÁS
A Princis Pálnak.

FERENC
Ki az a Princis Pál?

TAMÁS
Már azt én nem tudom, több testvéreknek kell lenni; mert minden untalan más-más jön hozzá, kit annak nevez.

FERENC
Hát jól bírja magát?

TAMÁS
Hogyne! Midőn egy replikáért ötven aranyat is fizetnek.

FERENC
Mi az a replika?

TAMÁS
A replika nálunk tudósoknál oly írás, melyet zsinórral összekötünk és a kúria árkába teszünk.

FERENC
Nem romlik meg az árokban?

TAMÁS
Tudatlan ember! Nem árok az, mint nálatok a Csürsz árka, hanem egy nagy szála, mely tele van fiókokkal, melyekben a kauzsák tartatnak.

FERENC
Úgy! Te, mint látom, deákul is tudsz, már te a pappal is beszélhetnél.

TAMÁS
Az embernek csak van esze, csak tanul valamit, ha mindennap tudósokkal van dolga.

FERENC
És mi dolgod van?

TAMÁS
Sok, kimondhatatlan sok; én a processzusokat hordozom, azokra vigyázok, leporozom és az uramat a paróka torjába kísérem.

FERENC
Már parókát hordoz?

TAMÁS
Ej de keveset tud kend, bátyám! Paróka torja magyarul az a hely, hol ezek az urak öszvejönnek, pedig magyar köntösben. De hogy el ne felejtsem, tudja-e kend, miért jöttünk mi ide?

FERENC
Gondolom, per miatt.

TAMÁS
fontosan. Házasodni!

FERENC
Lehetetlen!

TAMÁS
Már otthon elgondoltam, mert az uram szokatlan gálába vetette magát, aranypikszist tett zsebébe, aztán Szent Mihály-napra nagyobb szállást fogadott.

FERENC
Már így bizonyos.

TAMÁS
A kapitány, hallom, gazdag.

FERENC
Még a török háborúból vannak aranyai.

TAMÁS
Azért kacsingatott az én uram arra a barna kisasszonyra. Nemde az a kapitány leánya?

FERENC
Nem, az a fogadott leánya.

TAMÁS
Hiszen uramtól hallám.

FERENC
Megcsalnak; a szőke az igazi. Ej! Elárultam, pedig meg volt tiltva. Földi, most tudod - de ne szólj! Hallod, tovább ne mondd! Félre. Elsült...

TAMÁS
Én uramnak mindjárt referendálom. El.

VILHELM
Huszár! Háj kell.

FERENC
A kulcsárnétól kérj.

VILHELM
Mi rossz eszik...

FERENC
Ha rossz, nem tehetek róla.

VILHELM
Áh! Nem érteni... szenet...

FERENC
Úgy! Talán szénát! Mindjárt megyek.

MARGIT
Jó, hogy találom kendet, Ferenc! Mondja meg nekem...

FERENC
Ha elvégeztem dolgomat. El.

MARGIT
Keserű ember! Nem is lehet vele szólani. Ez a vendég inasa. Hej, jó barátom! Mi újság van a városban? Micsoda ember a kend ura? Hogy bírja magát? Mi a hivatala? Mikor megy? Hová megy?

VILHELM
vállat vonít. Nem tud...

MARGIT
Nem tudja kend? Hát kend hová való? Régen szolgálja urát? Kik voltak szülei? Micsoda vallást tart?

VILHELM
Magyar beszít, nehéz emper. El.

MARGIT
egyedül. Minden oly titokban megyen ezen háznál, senki sem felel, mint illik, már a lakodalomról kellene gondoskodni, sütni, főzni, és semmi...

MARGIT
Ti vagytok? Mondd meg, édes leányom, hol vannak vendégeink? Mint mulatják magokat? Mint tetszik nekik szegény házunk?

MÁLI
Nem tudok semmit. Félre Károlyhoz. Itt nem szólhatunk.

MARGIT
Valld meg nekem, melyik tetszik inkább? Az egyik igen fürgenc emberke; emlékezem, míg fiatalabb voltam, nekem is volt... Isten bocsáj! Ah! Most is könnyben úszik szemem, szívem sóhajtoz, mindjárt elbeszélem...

MÁLI
Édes asszonyom néném! Félre. Be rosszkor jöttünk!

KÁROLY
Kedves néném! Én tudok valamit.

MARGIT
Mit? Mit? Szólj, édes öcsém, hallom, siess!

KÁROLY
A kérők most alkusznak az öreggel.

MARGIT
Lássa az ember - nem is hívnak! Nem is szólnak! Nem, ez égbekiáltó, ily nagy dolgot nálam nélkül véghezvinni. Most sietek, szörnyűség, ha már végeztek volna! Máli! Tudod? Aztán sírj, érted? Zokogj, mert szokás; ha mindjárt örülnél is, ne mutasd, érted? Mikor engem szegény boldogult uram elvitt, tizenkétszer elájultam, többször is elestem volna, de jó helyet nem találtam, és a szép ruhámat féltettem; no most sietek. Máli, az volt ám a szép ruha, mindjárt elbeszélem... liliomszál... nefelejcs... kék...

KÁROLY
Későn fog jönni.

MARGIT
Igaz, Isten bocsáj! Az az én öcsém mindenben úgy siet. El.

KÁROLY
Máli! Most állok éltemnek fő pontján, most esik kockája sorsomnak.

MÁLI
Mindent elkövetek, hogy a dolgot hátráltassam, hiszen önnön szerencsémre válik.

KÁROLY
Bízom szívedhez, bocsáss meg, hogy eddig is kételkedni tudtam, és indulatosságom annyi szép órától megfosztott.

MÁLI
De az atyám mit fog szólni szerelmünkhez? Nem fog haragra lobbanni, ha magát megcsalattatva látja?

KÁROLY
Nem mérkőzhetem ugyan sokakban a kérőkkel, de érzem, nem vagyok méltatlan atyai áldására, és amitől a szerencse forgandó játéka megfosztott, kipótolja hív, tiszta szerelmem. Reménylem, atyádnál többet nyom a jobb érzés az arany mulandó fényénél.

MÁLI
Igaz, ő mindezekre nem sokat tart, de szereti az egyenes utat, és ezért méltán fog neheztelni reánk.

KÁROLY
Nem titkolom tovább, bátran megvallom, hogy téged szeretlek, úgyis terhemre van titkos érzésem. Én mindjárt... El akar menni.

MÁLI
Megállj, hirtelen! Most rosszkor esnék vallásod; hadd múljék el ez a fergeteg. Szélházy, mint látom neki sem tetszik.

KÁROLY
Kinek is tetszhetnék?

MÁLI
De Perföldy!

KÁROLY
Én őt porrá zúzom! Máli! Nem, más karjában nem gondolhatlak, én...

MÁLI
Megint égsz! Lángolsz! Mi végre? Légy nyugodt; talán valami környülállás segít rajtunk.

KÁROLY
Szomorú vigasztalás!

MÁLI
Hol marad Lidi?

KÁROLY
A vendégeket mulatja a kertben.

MÁLI
Valamin mesterkél! Előbb igen elmerülve láttam őt Szélházyval beszélgetni, ki több ízben neki lábához borult.

KÁROLY
Itt jön, álljunk hátra..

SZÉLHÁZY
magában. Hahaha! Csak igaz! A szép embernek mindenkor kedvez a szerencse. Szegény szerelmes leány! Atyjának titkát elárulja, hogy részesüljön szerelemben. Sohasem véltem, hogy ezen öreg katonába annyi finom érzés szorult, hogy a kérőket ily próbára tegye; ha leánya elragadtatva szívétől igaz vallást nem tesz, a másikat választom.

KÁROLY
titkon Málihoz. Ez Lidi munkája.

SZÉLHÁZY
A másik jobban tetszik, de nekem pénz kell, sok pénz kell.

MÁLI
Mely szerencse.

SZÉLHÁZY
Hahaha! Mely aventure! Meglát, belém szeret és megvallja, hogy a kapitány leánya, de nem is csodálom. Kihúz egy tükröt zsebéből. Ah! Hogy áll a hajam, mon Dieu! Minden fürtök derangírozva vannak! He, Vilhelm! Vilhelm! Ki akar menni, észreveszi Károlyt és Málit. Kisasszony! Örvendek. Félre. Mint sajnálom a szegényt!

MÁLI
Örvendek, hogy szerencsém van!

SZÉLHÁZY
Részemről. Mint áll a szív környéke? Sajnálom, hogy ily szomorúságot okozok a kisasszonynak, komor tekintete nyilván elárulja csendes sérelmét, de ne tulajdonítsa nekem, ó, ne az én jó szívemnek, én tisztelem, becsülöm, sőt szeretem is a kisasszonyt; hanem a sors! A környülállás! Ach!

MÁLI
Nem értem báró urat!

KÁROLY
félre. Maga sem érti ez magát. Ó, párducos Árpád! Ha ilyen az unokád!

SZÉLHÁZY
Ne is értsen, nem is akarom, ó, szegény kisasszony, ne is értsen. Nem vagyok én barbár, nem tirannus, még hagyok kis reményt, egyszerre boldogtalanná nem teszem, nem, ismerem én fájdalmit a megvetett szerelemnek. Félre. Lassanként tudja meg, hogy szememet másra vetettem. Málihoz. Hol a kapitány úr?

MÁLI
Az atyám? Szobájában leszen.

SZÉLHÁZY
hirtelen. Az atyja! Félre. Szegény! Erővel atyjának fogadja, hogy engemet elnyerjen. Málihoz. Ezen úrhoz ugyan volt már szerencsém, de nevét nem tudom.

MÁLI
Várhalmai Károly! Atyánkfia, jó barátunk, Lidi testvérbátyja.

SZÉLHÁZY
félre. Tulajdon bátyja! Ezt is megtagadja. Károlyhoz. Hm, úgy! haha! Örvendek. Csengetés hallik.

MÁLI
Az atyám csenget, nekem mennem kell. Mentében titkon Károlyhoz. Légy nyugodt! Én változatlan maradok. El.

SZÉLHÁZY
Ez is bizonyosan egyetért az öreggel.

KÁROLY
Mely kevélyen tekint reám a képzelt magasságról.

SZÉLHÁZY
Apropos! Én hasonló képet láttam valahol a világban.

KÁROLY
Nem lehetetlen.

SZÉLHÁZY
Nem volt az úr külföldön?

KÁROLY
Nem, hazámat kívántam előbb megismerni.

SZÉLHÁZY
Pauvre diable! Kár, nagy kár; csak az utazás adja meg az embernek igazi érdemét.

KÁROLY
Ki tudatlan kimegy, többnyire úgy is jön vissza, avval a különbséggel, hogy a kevés jót is elhagyja, mit kivitt magával. Talán báró úr is sokat járt?

SZÉLHÁZY
Igen. Összejártam Olaszországot és Franciaországnak nagyobb részét.

KÁROLY
Így szép tapasztalásokat tetszett hozni magával?

SZÉLHÁZY
Mely kérdés!

KÁROLY
Ezáltal hazánkban a szépmesterségek új ápolót nyertek.

SZÉLHÁZY
Én kedvelem a szépet és értek is hozzá.

KÁROLY
Azt az első pillanat mutatja. Mely szerencse, annyi szép- és nagyot látni, csudálni. Nem lehetnék oly szerencsés valamit hallani?

SZÉLHÁZY
Ahhoz napok kellenek. Ach! Sok fátum ért engem; de a nagy lélek nem retteg.

KÁROLY
Példának okáért?

SZÉLHÁZY
Gondolja az úr! Olaszország szélén... hah, rettentő eset!

KÁROLY
Megtámadtatott?

SZÉLHÁZY
Kocsim felfordult, eltörött, én nekem egy egész fél óráig, gyalogolnom kellett.

KÁROLY
Ezt a tapasztalást magyar utakon is igen könnyű megtenni; különben mely városokban tetszett mulatni?

SZÉLHÁZY
Velencében, Rómában, Párizsban - sokat, sokat láttam.

KÁROLY
Mely ritkaság ébreszté leginkább figyelmét?

SZÉLHÁZY
Velencében egy gyönyörű leányt láttam! Ach! Egészen elbájolt; azután egy Pierrót a teátrumon, uram...

KÁROLY
Megelégszem. Hát Rómában? Ott a régi nagyság és hatalom sírjában? Hol a szépmesterségek örök dicsőségben kérkednek, ott, hol a bedűlt omladékok is a régi világ urát nyilván hirdetik, nemde égi gyönyörűség lehet az ott való lakás?

SZÉLHÁZY
Szép, szép! Emlékezem, hogy igen jól mulattam magam, kivált igen édesen aludtam.

KÁROLY
Kár volt a költségért, aludni otthon is lehet. És Párizsban?

SZÉLHÁZY
Oly ebédet sehol sem ettem.

KÁROLY
A magyar élelemért nem megy külföldre.

SZÉLHÁZY
Mely vad gondolkodás! A jobb ízlés mindenkor az ebédnél kezdődik, az a világosodásnak legelső lépcsője; barátom! Ott én oly étkeket láttam, melyekről mi szegények nem is álmodunk. Ach! Mely hátra vagyunk még!

KÁROLY
Bár abban maradtunk volna hátra! De alig hiszem; a hívságban versenyt futunk minden nemzettel. Ki hasának él, ritkán él nemzetének.

SZÉLHÁZY
Szívesen tanítanám az urat, de mennem kell, egy lehajló ág minden fürtjeimet lerontá. Nem, nem, kedves úr! Nem mulathatok tovább, azt maga általláthatja. He, Vilhelm! Azonban jó barátok maradunk, ha mindjárt atyafiságos szövetségbe nem léphetünk is. Nekem az úr húga, Máli kisasszony tetszik, felette tetszik, jobban, mint a kapitány leánya, de a sors... ach, legyen elég. He, Vilhelm, Vilhelm! Eltáncol.

KÁROLY
egyedül. Ki érti ezt? És mégis ő a szerencsés! Gondatlan éli világát, minden szavát arannyal fontolja, külsejét a község bámulja, és a majmolásban számos követőket talál; nemesebb érzeményt nem ismer, az állatok életét éli csak. Valóban! Ha a gazdagság ily útra vezet, akkor a józan ész azt méltán megveti. Nem, ettől nem rettegek! De az ügyész! Igaz, az is egyetlen nemében, de tisztelni kell sok szép tulajdonit. Most megyek kikémlelni a dolgot; mire a nap leszáll, megtudom, mi zárja fel inkább az emberi szívet, az arany-e vagy a hív szerelem. El.

PERFÖLDY
Asszekurálom a kisasszonyt, hogy szívemet mindeddig konzerváltam, egy kis kutyácskán kívül et sic porro, nem is emlékezem, hogy valamit sincere szerettem volna.

LIDI
Igen tetszetős! Hát jövendő hölgyének avval kell szívét felosztani.

PERFÖLDY
Rogo, nem úgy van, szegényt ellopták a szolgám negligenciája miatt.

LIDI
És így hát szíve üres?

PERFÖLDY
Nem; újra megtölt szerelemmel, és annak egész masszája a kisasszonyra szálla, minthogy ily bona fide mindent kivallott. Az felséges principium a kapitány úrtól, hogy csak a tiszta szerelem nyerje el leányát, és elváltoztatá ékes személyöket, mert igaz marad az, vett portékának nincs annyi érdeme, mint az ajándéknak.

LIDI
Nagyobb lelket gondoltam Perföldy úrban, mint hogy alacsony nyereség vezérelhetné; azért igaz vallást tettem.

PERFÖLDY
Ez a motívum nekem tetszik! Derogál is az igaz szívű embernek. Én már régen azt decidáltam magamban, hogy ebben a dologban egyedül szívemből procedálok praemittálván azt, ha a meritumban megegyezhetek.

LIDI
De teszem azt: ha én szegény árva és nem a gazdag Baltafy leánya volnék?

PERFÖLDY
Akkor is leobligálnám magamat azzal a kondicióval, ha a szegénységgel primo ennyi virtus, secundo, ennyi szépség egyesülve volnának.

LIDI
Nemes érzés! Szinte óhajtanám...

PERFÖLDY
Nem is recedálnék, sőt rekapitulálom azt, amit a kertben demonstráltam, hogy tudniillik a pénz nem mindenkor elegendő a házi boldogságra; de ha ez a punktum is egzisztál, már akkor ugyan jobb.

LIDI
Én is úgy tartom; én nagyon örvendek, hogy oly férfiúra akadtam, ki egyenes szívvel s minden haszonkeresés nélkül lép a Hymen oltárához.

PERFÖLDY
Én pedig gratulálok, hogy fortuito ily kincsre akadtam, melyre fundálhatom szerencsémet. Én, íme, duplikálván kérésemet, még egyszer szubmittálom szívemet a kisasszony kegyes judiciuma alá, reménylvén, hogy favorábilis szentenciát nyerek, és elvégzem szívemnek involutus perét et sic porro...

LIDI
Tehát amennyit az egész dologból értek...

PERFÖLDY
Örökre kívánnám lekötni magamat et sic porro...

LIDI
Tudom becsülni, de előbb meg kell fontolnom.

PERFÖLDY
Optime! Ily dolgokban sok dubium fordul elő; azért jókor praemoneálom a kisasszonyt, nehogy egyik pars megcsalódjék; deliberálja a kisasszony még egyszer a dolgot, konfrontálja szívét az eszével, azután tessék velem közleni rezultátumát, és én a kompetens fórum előtt publikálni fogom, et sic porro.

TAMÁS
borzasan besiet. Tekintetes uram! Oda vagyunk!

LIDI
Mi történt?

TAMÁS
Tessék kijönni, legyen bíró közöttünk.

PERFÖLDY
Ki citáltat? Minek ez a sietség?

TAMÁS
A vendég inast megvertem.

PERFÖLDY
Micsoda violencia! És az?

TAMÁS
Visszavert engem.

PERFÖLDY
Hát minek az arbiter?

TAMÁS
Mégis instálom, a másik úr is ott van.

PERFÖLDY
Mindjárt megvizsgálom a dolgot. Kisasszony, addig is rekommendálom magamat, tüstént kompareálok. El Tamással.

LIDI
egyedül. Veszedelmes játékba kaptam! Málit akarám megmenteni, utóbb önnön szívemet kell őriznem; mást akartam csalni és magamat csaltam meg. Ez a Perföldy minden szegletessége mellett szerelemre méltó, mert ritka embersége s nemes tulajdoni elfelejtik azon hiányosságokat, melyeket egy tárgyban való munkálkodása reábélyegzett. Különös! Mást akartam kinevetni, és majd engem nevetnek.

MÁLI
Mindenhol kereslek, szólj, segíts, tanácsolj, kérlek! Az atyám most parancsolt reám, hogy kezemet Perföldynek nyújtsam. Szólj! Mit tegyek?

LIDI
Engedelmeskedjél.

MÁLI
Én Károlyt szeretem, másé nem lehetek. Lidi! Beszéld le rólam valahogy kérőimet, mondj minden rosszat felőlem, gondolj ki ezer hibákat, csak hogy elálljanak tőlem.

LIDI
Ne félj! Úgysem kellesz nekik.

MÁLI
örömmel. Hála Isten! Lidi! Mely angyal szóla belőled? Igaz? Valóban igaz? Nem kellek nekik? Szólottál velök?

LIDI
Nem még, de a férfiak változók.

MÁLI
Ha nincsenek igazabb jeleid, menj! Sohase szerettél. Ily szorultságban elhágy bátorságod.

LIDI
Ezért adózol! Megmutatom, engemet kérnek meg.

KÁROLY
Édes, kedves húgom! mit végeztél?

LIDI
Édes, kedves bátyám! Én hallgatok.

MÁLI
Kedvesem, már csak magunkban bízhatunk, Lidi is ellenünkre dolgozik.

KÁROLY
Mindenen keresztültörök; míg karomat bírom, el nem ragadnak tőlem.

FERENC
Csak igaz marad: egy leány több zavart okoz a háznál, mint száz férfiú.

KÁROLY
Úgy van, Ferenc! Előbb csendesség, békesség volt a háznál.

FERENC
Most az emberek nem is értik egymást, mégis verekednek.

LIDI
És kik verekedtek?

FERENC
A vendég inasok; azon vesztek öszve, hogy melyik visz haza menyasszonyt, és öklökkel mutatták meg egymásnak jussaikat. Én tettem mankómmal igazságot köztök. Titkon Lidihez. Kisasszony, én elvégeztem.

LIDI
Köszönöm, lesz áldomás!

FERENC
Szabad tehát igazságot szólnom? Meguntam már hazudni.

LIDI
Csak rövid ideig hallgass.

BALTAFY
Alig várom, hogy megmenekedjem. Máli! Fogadom, nem lesz több kérőd.

MÁLI
Nem is óhajtok.

BALTAFY
Tulajdon házában felforgatják az embert; olyan az udvarom, mint táborban a markotányos tanyája, hol a legények előre megisszák a nyerendő préda árát, aztán se pénz, se bor.

FERENC
Kapitány uram! Ha én kisasszony volnék, mind a ketten kosarat kapnának; majd jön egy szép huszár...

BALTAFY
Nem értesz ahhoz, agglegény vagy.

FERENC
Semmi az, tudom én most is, mi a jó.

BALTAFY
Károlyhoz. Hát te min gondolkodol? Talán menyegzős verseket csinálsz!

KÁROLY
Azon gondolkodom, hogy mindnyájan széjjel megyünk. Máli, én...

MÁLI
Károly!

KÁROLY
Valamely regementhez megyek.

LIDI
Elválik.

BALTAFY
Menj! Nem tartóztatlak; azt kívántam ugyan, hogy segédem maradnál végső napjaimban, de ha kedved van, menj! A magyar szereti hazáját szolgálni, és tudja is, miért. Mennydörgő-rázta! Szép huszár lesz belőled.

MARGIT
Az istenért! Tudjátok-e már? Csata volt a háznál? Emberhalál történt! Az egész falu zendülésben van.

BALTAFY
Mit szólasz?

MARGIT
A vendégek duelláltak! Máli! Ez igen nagy jele a szerelemnek. Értem is viaskodtak sokat a férfiak, ki pisztollyal, ki karddal, ki ököllel harcolt. Isten bocsáj! Egynek az orra hegyét lőtték el, egynek a fejét, mindjárt elbeszélem...

BALTAFY
Már ezzel is megelégszünk.

MARGIT
Az egyik kérő nem tetszik, igen sokat beszél, pedig én gyűlölöm a sok beszédű embert! Ah! Már a másik, az kihallgatott; elbeszéltem neki egész életemet, és csak harminckétszer ásítozott; már az boldog...

BALTAFY
szavába esik. Aki süket, és téged nem kénytelen hallgatni.

PERFÖLDY
Szélházyhoz. Amint mondám! A kölcsönös kék foltokat kell nekik büntetésül imputálni, mert a dolgot megponderáljuk és investigáljuk, tehát azon fundamentomot találjuk benne, hogy a szolgák urukhoz való hűségöket demonstrálni akarván, egymást aggrediálták et sic porro.

SZÉLHÁZ
Az én emberem hív, meghal értem, érzékeny jó lélek.

PERFÖLDY
Az enyém nagy asinus, de jó ember; mindenesetre jó volt a dolgot komplanálni. Baltafyhoz. Engedjen meg, domine spektabilis, hogy a famulusok excesszusok miatt úri házát turbálták, már konciliáltuk.

BALTAFY
Semmi az.

PERFÖLDY
Minthogy szándékommal praeveniáltam a spektábilis urat, tehát most minden prefáció nélkül azon objektumra inviálom, mely engem úri házába hozott.

SZÉLHÁZY
félre. Még szólani mer, holott tudja szándékomat. Baltafyhoz. Mon capitaine! Tehát én is...

BALTAFY
Tessék szobámba jönni, ott végezzünk; de azt előrebocsátom, hogy minekutána leányomat az urak közül csak egyik veheti el, és neki szabad választást engedtem, harag ne legyen közöttünk.

PERFÖLDY
Sine dubio! Egyik parsnak hátra kell állni, már azt a kisasszony decidálja, nekem már van szekuritásom, et sic porro.

SZÉLHÁZY
Nyugodtan várom.

BALTAFY
Ha úgy tetszik. Perföldyvel el.

SZÉLHÁZY
Lidihez. Nemsokára üt az óra, mely szerencsémet zengi. Málihoz. Sajnálom! Vigasztalja magát. El.

MARGIT
Mennek, nem is szólnak, pedig jelen kell lennem! Máli! mondd meg szándékodat, majd én beszélek helyetted, tudod, majd én ékesen adom elő. El.

KÁROLY
Máli, légy hát boldog!

MÁLI
Híved maradok, bármi történjék.

FERENC
Mi lesz mind ebből?

LIDI
Mindenre reáállott Károly?

FERENC
Nagy nehezen vettem reá, majdhogy magam is nem pityeregtem, midőn elbúcsúzott a Máli kisasszonytól, de mégis kitett magán. És csak azon bosszankodom, hogy előbb észre nem vettem szerelmöket, pedig meg szoktam én látni, ha valami történik a háznál.

LIDI
Senki sem látta, hogy elment Károly?

FERENC
Senki, csak mi hárman, úgyszólván mi ketten, mert Máli azt gondolja, hogy örökre búcsút vett. Hehe! Majd néz az öreg, elgondolom, miként mennydörgöttéz.

LIDI
Ferenc! Ha jól végződik dolgunk, megháláljuk a kend segítségét.

FERENC
Szívesen cselekedtem, ha mindjárt orrot kapok is a kapitány úrtól.

MÁLI
magában. Mely szomorú a mi sorsunk! Ha a durvább férfiúi ész intézi e földi pályánkat, ha hideg feltételek letiporják a szív édes gerjedelmét, nincs akkor támasza éltünknek, nincs semmi malasztja. Mit ér a magában élő asszonyi érzésnek a méltóság, mit a dicsőség, ha annak szíves rabjává nem lehetünk, kit igazán szeretünk. Atyám! Megismerem jóakaratodat, de másképp rajzolja szememben magát a szerencse.

LIDI
Mely búsongás! Máli! mi bajod?

MÁLI
Kérdezheted? Lidi! Te azon szép frigyet, melyet összvehangzó szívünk mindeddig táplált, hidegen elszakasztád. Te tudtad Károly szándékát és titkoltad; te is, ő is megcsaltatok; kire bízhatnám ezután magamat? Kinek hihetnék többé e földön? Csak egy nyomorult szót sem kérésemre! Jégszívvel búcsúzott.

FERENC
félre. Én nem nézhetem, mint szomorog, mindent megvallok.

LIDI
Ferenc! Férfiú kend?

FERENC
Eh, megállom én a sarat, bátran benézek az ágyú torkába, de egy szép szemnek a könnyeit... Hirtelen Lidihez. Szabad szólanom? Nem?

LIDI
Nem, nem, még nincs idő!

FERENC
Hát megyek. El.

MÁLI
Legalább azt mondd meg, mi vitte őt ily gyors eltökéltségre? Nem hallád, hogy hívséget fogadtam neki?

LIDI
Atyádat nem akará felgerjeszteni, nem akart hálaadatlannak látszani szemében.

MÁLI
Az atyám jó, végtére engedett volna. Nem, ez nem mentség, ő nem is szóla atyámmal, nem, nem, ő nem szeretett.

LIDI
Légy nyugodt, jobb búval kezdeni s örömmel végezni.

MARGIT
nagy bokrétával. Megvan, estvére kézfogás, öröm, vígság, tánc - mindent elintéztem. Máli, az atyád valamit akar, a kertbe zárta el magát; de én a kis ajtón beszöktem, meglesém, ah! Nem szabad szólanom, nagy ünnep lesz. Ím! Vedd ezt a szép bokrétát, tulajdon kezemmel szakasztám, nézd, menyasszonynak való! Mit? Te szomorkodol? Jól van, jól, ha a szív táncol, a szem sírjon. Ó, édes leányom! Hát én, én voltam aláverve, csak gondold el, három egész esztendeig sirattam pártámat, azon nap, hogy Kukoróczival megesküdtem, tizenkét kendőt sírtam tele. A bokrétát Málinak nyújtja. Ím, tűzd melledre.

MÁLI
Köszönöm fáradságát, édes néném, de nem használhatom, nem vagyok menyasszony.

MARGIT
Szinte úgy van, mint én, magam is utolsó pillanatig tagadtam, már asszony voltam, mégis tagadtam; azonban nekem megvallhatod. Szólj, édesem, melyiket választod?

MÁLI
Egyiket nem.

LIDI
Mi hajadonok maradunk, valamennyi férfinak gyűlölséget esküdtünk.

MARGIT
Én is olyast érzek, senki többé ne kérkedjék szerelemmel, nem, örökre bezárom mellemet - de majd elfelejtem. Máli, még fel sem vagy öltözve, mint illik a menyasszonynak. Isten bocsáj! Pedig az a legelső, jer, siess!

MÁLI
félre. Sehol sincs nyugtom. Margithoz. Mindjárt megyek.

MARGIT
A szép ruha az embert ajánlja, kedvelteti, én arra sokat tartok.

SZÉLHÁZY
Mely kellemetes társaság!

MARGIT
Alázatos szólgálója.

MÁLI
félre. Így megmenekszem. El.

SZÉLHÁZY
Én jövök...

MARGIT
Mint van a báró úr? Éppen most küszködöm húgommal. Hátranéz. Máli! Elment... Bocsánatot, kedves úr, de tovább nem lehet szerencsém. Ó, annyi a bajom! Lidi! Mulasd e drága urat... sajnálom... Máli gonosz leány. El.

SZÉLHÁZY
Tehát nemsokára a szerencse beszáll ezen házba.

LIDI
ásítozva. Mely boldogság!

SZÉLHÁZY
Ezen édes ajaktól kívánnám hallani a szív vallását. Ah kedves! Az én szívem mint ver, mint rugdalódzik!

LIDI
Ach! félre. Az enyém hallgat.

SZÉLHÁZY
Értem ezen kívánatos sóhajtást. Ó, értem ezen bájos ömledezést, látom szép szemének égi mosolygását, mely engem az idvességre ragad. Ach! Miért nem tud a kisasszony franciául, hogy forró szerelmemet jobban le tudnám festeni, előadni, magasztalni, emelni...

LIDI
Én hív szerelmet óhajtanék, nem üres szavakat.

SZÉLHÁZY
Hívség, hívség, mely közönséges szó; én az vagyok, az leszek, még a síron túl sem nézek másra.

LIDI
Valóban, egészen el vagyok ragadtatva. Ásítozik.

SZÉLHÁZY
És méltán, mert kérkedés nélkül szólván, én nagy ember vagyok, személyemet nem is említem.

LIDI
Hogy érti azt, báró úr, mit tart nagynak?

SZÉLHÁZY
Mely kérdés, nemhiába nem ismeri a nagy világot. Kinek van szebb lova, kocsija?

LIDI
Akkor csak az erszény nagy.

SZÉLHÁZY
Nálam forr az ember: játék, öröm uralkodik házamban.

LIDI
Minden szép, de tudom, szebb tulajdonságok ékesítik báró urat, nagylelkűség, hazafiúság...

SZÉLHÁZY
Megavult szó! Tempi passati.

LIDI
Tudom, hogy egy részét annak, mit a szerencse adott, nemzete dicsőségére, méltóságára fordítja.

SZÉLHÁZY
Szóljunk szerelmünkről.

LIDI
Kivált én nagymértékben érzem...

SZÉLHÁZY
Én az érzés tengerében úszom, melyben elmerülnék, ha a kisasszony szívébe nem kapaszkodhatnám! Hah! Mellem csatázik, fejem tétováz, elmém szaladgál. Hah! Tőrt döfnék mellembe, ha nem szeretne, és piros vérem ezt a helyet mosná. Íme, lábához borulok... Lábához esik.

PERFÖLDY
az ajtónál megáll. Mit látok! Mit hallok! Levátát tartanak.

SZÉLHÁZY
Alkalmatlan ember!

PERFÖLDY
Minő lokalitásban találtam a bárót, talán de causa sanguinis traktált, liquidálja nekem ezt a kisasszony!

LIDI
A báró nekem örök hívséget ígért.

PERFÖLDY
Protestálok, vagy más törvényszékhez relegálom.

SZÉLHÁZY
Itt a kisasszony bíró; közöttünk úgy vélem, a választás nem nehéz.

LIDI
Már az igaz.

PERFÖLDY
Ez laesio! Azonban a kisasszony legyen mediátor közöttünk, kénye szerint, de ne praecipitanter manipulálja a dolgot, úgy megelégszem. Reménylem, nem fogja revokálni az előbb ígértet.

LIDI
Semmi esetre; az egész dolog állapotja csak egyben változik...

PERFÖLDY
Rogo! Micsoda az?

LIDI
Még nincs idő, talán korán is fog jönni az igazság.

PERFÖLDY
Mely peremptoria excepcio! Szívem perplexitásba jön.

SZÉLHÁZY
félre. Nem érti: nem kell a leánynak. Perföldyhez. Ezen dologban talán...

PERFÖLDY
Instálom, itt nincs helye az ingessiónak.

LIDI
Mindenesetre azt előrebocsátom, hogy nem magam dolgát viseltem.

SZÉLHÁZY
Már ez kosár, valóságos kosár!

PERFÖLDY
Inkonzulte nem szoktam cselekedni, ha bővebben informálni fog a kisasszony, tehát elállok az institutumtól.

LIDI
Én pedig örülni fogok, ha szíves szándékomat átlátni s megismerni fogja.

JÁNOS
Kisasszony! Kapitány úr a kertbe kéri a vendég urakat.

LIDI
Jövünk.

SZÉLHÁZY
Sietve jön a szerencsés idő, szívem már azt mélyen érzi, hogy nem vagyok ember, hanem az ég lakosa, már fel-, fel-, felemelkedem.

LIDI
Perföldyhez. Ha úgy tetszik.

PERFÖLDY
Méltóztassék. Elvezeti Lidit.

SZÉLHÁZY
Ó, mely édes az a gondolat! Az ég nyitva áll, hol a karja kedves? Megfogja az inas karját. Ott, ott, látod? látod?

JÁNOS
Semmit sem látok.

SZÉLHÁZY
Hah! Engem elragad, jer karjaimba! Mely szép kezecske. Amint szájához viszi János kezét megfordul. Parbleu! Mi volt ez? Menjünk. El.

JÁNOS
homlokára mutat. Itt hibázik. El.

BALTAFY
a kertészekhez, kik a lugost virágokkal ékesítik. Így! Kész minden, Ferkó! Ládd, az embernek öreg napjaira is marad öröm hátra; én oly szerencsés vagyok, mint ha az ellenséget megszalasztottuk volna.

FERENC
Örülök csak azért, hogy kapitány úrnak jókedve van.

BALTAFY
Aztán, Ferkó, ha egyet rikkantok, süsd el a mozsarakat, érted? Egy salve végezze ezen örömnapot.

FERENC
Már kész minden.

BALTAFY
Most csak török muzsika hibázik. Ej, Ferkó! A nagy sietségben elfelejtettük Hősváry óbestert meghívni. Ej, be sajnálom! De az esküvés után mindjárt küldj lovas postát! Érted?

FERENC
Értem.

BALTAFY
a kertészekhez. Ti most elmehettek.

MARGIT
Én úgy bosszankodom Málira; semmiképp sem akar cifrán öltözni, pedig a menyasszony.

BALTAFY
Hadd kedvére!

MÁLI
Édes atyám! Fájdalom, de kívánságát betöltenem lehetetlen; én ezekhez a kérőkhöz nem mehetek.

BALTAFY
Máli! Mit mondottam? Ne keserítsd öreg atyádat, ki tégedet úgy szeret.

MÁLI
Ó, drága atyám! Éltemet feláldozom, csak ezt ne kívánja.

BALTAFY
És mi okból gyűlölöd őket? Ha Szélházy nem tetszik, válaszd Perföldyt, az egy talpig derék ember.

MÁLI
Mind igaz, de én már... - akadozva - én szeretek.

BALTAFY
Mit szólasz?

MARGIT
Az átkozott könyvek! Úgy van, megmondottam... Isten bocsáj! Ha a sátán másképp nem tud incselkedni, tehát szerelmes verset ír.

BALTAFY
És kit szeretsz?

MÁLI
Károlyt, már ifjúságomtól fogva.

BALTAFY
Menydörgő-rázta! Annak magam vagyok oka, azért volt oly különös az a gyermek.

MARGIT
Lássa az ember! Mi nem történik nálam nélkül a háznál.

BALTAFY
Nem, abból semmi sem lesz. Ferkó! Küldd hozzám Károlyt.

FERENC
Lovára ült és elment.

MÁLI
Örökre elbúcsúzott.

BALTAFY
Eh! Megmosom, ha megjön, rossz gyermek!

MÁLI
Atyám! Atyám!

BALTAFY
Nem, már késő, kérők a háznál, kihíresítnek! Már akármit csinálsz, férjhez kell menned.

MARGIT
Úgy van, édes leányom! Az a célja létünknek. Nézd, én már megérett asszony vagyok, mégis, ha valaki igen szépen kérne, feláldoznám magamat.

MÁLI
Atyám! Kész vagyok mindenre. Ó, de ne tegye kockára földi szerencsémet!

FERENC
Kapitány uram! Én a jobb karomat teszem rá, hogy az egyik kérő pénzért jött hozzánk, különben aligha messzebb nem keresett volna hölgyet, bocsánatot... de...

BALTAFY
Nincs gondod arra, meg kell lenni. Máli, szót fogadj.

MARGIT
Minek ezek az ülések?

BALTAFY
Mi hárman fogunk leülni! Rendet kell mindenben tartani.

MARGIT
Jönnek már!

BALTAFY
Ferenchez. Menj a mozsarakhoz.

FERENC
Nem jól megy a dolog! Szegény kisasszony! Fejcsóválva el.

BALTAFY
Málihoz. Leány! Még egyszer mondom, ne ingerelj.

BALTAFY
Köszöntöm az urakat.

MARGIT
Nagyon örvendek! Tessék leülni.

BALTAFY
Margithoz. Hallgass! Állva szokás kérni. Málihoz. Jer, Máli. Leülnek. Itt ül mellettem leányom! Amint értém, az urak közül mindegyik óhajtja őt feleségül; én neki szabad választást engedtem, azért, ha egyik hátramarad, harag ne legyen köztünk.

SZÉLHÁZY
félre. Jól játszik az öreg, de okosabb emberekre talált.

BALTAFY
Mi az értékemet illeti, mint látták uraságtok, annyi van, hogy bőségben táplálhat; nemesi jószágom minden készülettel halálom után egyetlen leányomra száll. Így tehát a kérőké az első szó, tessék kinyilatkoztatni magokat.

SZÉLHÁZY
Megvallom, ez a kisasszony a tökéletesség remeke, de szívem máshoz vonszon. Lidire mutat. Itt áll, akit választék.

BALTAFY
Jól van, jól, Lidi is az én leányom, örvendek.

SZÉLHÁZY
Triumf!

PERFÖLDY
Én a dolgot resummálván, úgy konveniáltam magammal, hogy csakugyan a házasság szerelem nélkül rózsákat nem terem, azért Lidi kisasszonynak nyújtom a kezemet.

MÁLI
felugrik. Hála isten!

BALTAFY
hevesen. Hah! Mely szégyen! Jól van, jól, találok én férjet leányomnak. Mennydörgő-rázta! Mely megvetés! Jól van. Hé! Ferkó! Ferkó! Még nagy a világ... még.

MARGIT
Ah, mint ijesztgetik az embert.

BALTAFY
integet. Megállj! Jancsi! Fuss, ne lőjenek többé! fordítsd fel a mozsarakat. Jancsi el. Mennydörgő-rázta! A méreg megemészt, minden visszára megy.

LIDI
Édes bácsi! Urak! Tessék meghallgatni.

FERENC
eljön. Mi történt?

BALTAFY
Szegezd be a mozsarakat.

LIDI
Először is bátyámhoz fordulok, kit, mint atyámat tisztelek, és megvallom, hogy ezeket az urakat megcsaltuk.

FERENC
Úgy van biz az, ezeket megcsaltuk.

LIDI
Nem tudom, haszonkeresés vagy tisztább akarat hozta-e ezen érdemes urakat házunkba, de azt tudtam, hogy bácsi Málit férjhez adni eltökélé, azt is tudtam, hogy Máli bátyámat szereti; azért bácsit késő bánattól, Málit szerencsétlen házasságtól megmenteni akarván, Baltafy gazdag leányának adtam ki magamat, és ezen urakat avval hitettem, hogy bácsi tudni óhajtaná, melyik szeret igazán.

PERFÖLDY
Jól allegál!

SZÉLHÁZY
Szörnyű fátum!

LIDI
Ferencet magát iktattam frigyembe, és híven segített. Ím, ez vala hálóm, az urak beakadtak.

MÁLI
Lidi karjába. Lidi! Kedves barátném!

BALTAFY
megszomorulva. Hm, mennydörgő-rázta! Mit tegyek! Ha meggondolom... valóban... Lidi! Jer mellemhez! Több eszed volt, mint nekem.

MÁLI
Édes atyám!

BALTAFY
Nem haragszom, és hogy lásd... Mely robajt hallok! A kertajtó nyílik, Jancsi, nézd meg. Jancsi el.

SZÉLHÁZY
Könyörgök! Kit mondottam én csak?

BALTAFY
Lidi húgomat.

SZÉLHÁZY
Hát igen rosszul mondottam, Máli kisasszonyt értettem.

BALTAFY
Sajnálom! Már késő; tessék máshol házasodni.

SZÉLHÁZY
félre. Hah! Keserű sors!

PERFÖLDY
félre. Hogy konzekvens maradjak, és kollégáim ne vegzáljanak... Lidire tekinget. A leány szép, a nagyobb szállás megvan, ergo meg kell lenni. Baltafyhoz. Spektábilis! Én szavamnak ura vagyok, Lidi kisasszonyt kérem házastársul.

JÁNOS
Hősváry óbester.

BALTAFY
Az én barátom.

BALTAFY
Hozott Isten, barátom!

HŐSVÁRY
Baltafy! Van-e még leányod! Tudd meg én is kérő vagyok.

MARGIT
Különösen örvendek, hogy láthatom óbester urat, már régen nem volt szerencsém.

HŐSVÁRY
Jó napot, anyám! La! Mint fel van virágozva.

MARGIT
Anyám! Minő megbántás, ily öreg fiam mégsem lehetne.

HŐSVÁRY
Barátom! Hallom, megint heveskedtél, és leányodat erővel férjhez akartad adni.

BALTAFY
Vége már; itt, gondolom, lesz egy pár! Perföldyre és Lidire mutat.

PERFÖLDY
Ha nem prohibeálja spektábilis.

BALTAFY
Legjobb áldásomat!

HŐSVÁRY
Most én szólok, de előbb is - Málihoz -, édes kisasszony! Én szíveért esdeklek, egy szép huszár nevében megkérem.

MÁLI
Az atyám felel helyettem.

HŐSVÁRY
Oly hamar el nem állok. He, öcsém!

FERENC
Durrogás lesz ennek a vége. El.

HŐSVÁRY
Talán több sikere lesz, ha maga megjelen.

KÁROLY
huszárruhában. Atyám!

BALTAFY
Mennydörgő-rázta! Gyermek! Mi lett belőled?

MÁLI
Gonosz Károly, mely szorultságba hoztál.

HŐSVÁRY
Hozzám jött, megvallott mindent; én visszahoztam, és hív szerelmöknek szószólója vagyok.

BALTAFY
Köszönöm, barátom! Hogy többé el ne szökjék, tehát örökre leláncolom. Málit Károlyhoz vezeti. Legyetek szerencsések.

PERFÖLDY
Öcsémuram, gratulálok!

SZÉLHÁZY
félre. Mely unalmas érzékenységek! Baltafyhoz. Magamat ajánlom, köszönöm barátságát.

BALTAFY
Nincs mit.

SZÉLHÁZY
Ach! Mely hátra vagyunk. El.

BALTAFY
Elhiszem; kiben a nemzetiség kihalt, az nem találja fel magát hazájában. Lidihez. Mint látom...

LIDI
Ha jobban megismerjük egymást...

PERFÖLDY
Reménylem, nem ellenzi szerencsémet et sic porro.

BALTAFY
Barátim és ti kedveseim, ez a nap tehát gyönyörűen végződött. Mozsarak durrognak. Vegyétek egymást és éljetek a haza javára, díszére, dicsőségére.

Az életnek tengerében
   Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
   A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
   Ezt el lehet kerűlni;
A szív, minthogy ragadozó,
   Könnyű benn' elmerűlni.
Engem a sors forgószele
Ez örvénybe csapott bele;
   S elragadt ez engemet -
   A szív szerzi vesztemet.

Hogy anyám megnyugtathatta
   Minden kívánságomat;
S egy pohár víz elolthatta
   Minden szomjúságomat;
Midőn gyermektársaimmal
   Csigást lapdást játszottam,
És rövidke lábaimmal
   Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem, -
Egy örömmel mást cseréltem,
   Boldog voltam én akkor:
   Óh gyönyörű gyermekkor!

A miólta felserdűltem,
   Keblem tüzet nevele:
Bizonytalan tárgyért fűltem,
   S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
   Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! félve rebegé szám,
   S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
   Hatalmát ő szereté -
   Diadalmát megveté.

A szív minden, azt tartom én,
   Mindennek az eleje;
A szív győzvén, vagy győződvén,
   Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet,
   Míglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
   Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
   Estem e kelepcébe -
   Hatalmának kényébe.

Semmiként sem remélhetvén
   A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén
   Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
   Barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
   Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Márs vért ont s népeket dúl,
   Kínom végét, halálom',
   Talán majd ott találom.

Mint a szarvas, kit megére
   A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
   Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
   A seb mellem baljában:
Ázik a föld keservemtől
   Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
   S beljebb rögzik szívembe; -
   Futok, hajh! - de vesztembe.

A külföldön nyomorogva,
   A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
   A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet,
   Korán én már tévelygek;
S ott lel s tart a napenyészet,
   Későn is még szédelgek.
De oly helyre, haszontalan,
Nem juthatok, boldogtalan!
   Ahová a szerelem
   Ne bujdosnék énvelem.

Boldog valék nyúgalmamban,
   Őtet még nem esmervén,
Mint a halak a folyamban,
   Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
   Kényről kényre repűltem,
S a barátság kebelében
   Életemnek örűltem.
Ámor sorsom irígylette,
S őt velem megesmértette;
   Láttuk egymást, s Ámor ott -
   Csak magamat nyílazott.

Országok, népek, nemzetek,
   Puszták, folyók, várasok,
A nagy tenger és szigetek,
   Rengetegek, havasok
Választják már a kegyetlent:
   De még itt is szeretem;
A gyönyörűt, az egyetlent
   Sehol sem felejthetem.
Ahol járok, hintve lépe,
Mint az árnyék, üldöz képe.
   Látom már, míg lehellek,
   Lethét sehol sem lelek.

Boldog vagy te, cifra madár!
   A szerelmet énekled;
Bár nincs eszed - ne bánd, nem kár
   Párod mégis érdekled.
Forrván a vér ereimben,
   A szerelmet éneklem
Én is elmés verseimben:
   Lám! őt mégsem érdeklem.
Szerencsés te, örömeket
Énekelsz - én keserveket!
   Szerencsédért én eszem',
   Jer, szívesen leteszem.

Környűlvett ím már a franc had,
   Már fenyeget a halál;
Kínaimnak vége szakad,
   Remény! tán meg nem csalál? -
Élj boldogúl, szerelmetes
   Hív barátom, s egyetlen! -
Márs dühében rettenetes,
   Igaz, de nem kegyetlen:
Nem mint Venus álnok fattya,
Ki a szívet csak faggatja,
   Azt izenként boncolja,
   És a lelket gyilkolja.

Hajnal alig kerekedett,
   S a franc had felzendűle;
Mársnak dühe lobbot vetett,
   S haragja megdördűle.
A mozsarak mennydörögve
   Veszedelmet bocsátnak;
Az érctorkok döbörögve
   Ezer halált okádnak.
Halál dúl, ront, öl mellettem,
S mind alattam, mind felettem; -
   De hajh! téged szeretvén,
   Nem bánom, hogy élek én.

Mit nem tudna felforralni
   Az én szívem melege?
Mit nem tudna megfagylalni
   Az övének hidege?
Számtalan szív már megfűle
   Érzelmimnek hevétől;
Hányszor több már meg nem hűle
   Övéinek jegétől?
Lángom - jege, hajh! állandó!
Ám egyedűl én szánandó!
   Hát csak nem jön olyan nap,
   Melyben szíve szikrát kap?

Márs, akinek rabja vagyok,
   Mind csak messzebb hajtogat;
Egy-két lépést alig hagyok,
   S Ámor visszarántogat.
Meg-megállok, és szememet
   Napkeletre meresztem:
"Ott lakik Ő!" s kebelemet
   Könnyeimben feresztem.
Így szörpölvén Ámor mérgét,
És táplálván búmnak férgét,
   Márs kiált, - eljajdúlok;
   S meg-meg tovább indúlok.

Minden egyéb gerjedelem
   Kihala már szívemben;
Egyedűl a nagy szerelem
   Él s egyre nő keblemben.
Ezen makacs indúlatom
   Urává lett lelkemnek;
Nincs többé már akaratom,
   Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek?
Vesznem kell; mert bármit tegyek,
   Ezen dühös hatalom
   Ellen nincsen oltalom.

A kutyáktól üldöztetvén
   A megrémült őz fut-fut,
Valameddig csalt vethetvén,
   Bátorságos helyre jut.
Így futok én Ámor elől,
   Hajh! de mégsem távozom;
Minthogy én a latort belől
   Kebelemben hordozom.
Úgy tesz Ámor zsákmányával,
Mint a hiúz prédájával:
   Rajta csügg, és úgy víjja,
   Míg életét kiszíjja.

Balgatag én! nem védettem
   Őellene szívemet,
Midőn tán még megmenthettem
   Boldog békességemet.
Amit az ész tilalmazott,
   Én arra nem ügyeltem,
S a méreg elhatalmazott,
   Melyet magam neveltem.
De késő most eszmélkednem;
Csak az a mód menekednem,
   Hogy tüzemben, mely emészt,
   Ő is vegyen egy kis részt.

A szerelmes gondolatok
   Egymást váltják fejemben;
A szerelmes kívánatok
   Egymást tolják szívemben.
Azok, elme szüleményi,
   Az ész előtt becsesek;
Ezek, a szív érzeményi,
   A szív előtt kedvesek.
De sem elmém gondolati,
Sem ti, szívem kívánati,
   Nekem már nem kelletek, -
   Mert néki nem tetszetek.

A föld egész kerekében
   Sehol sincs oly rengeteg,
Melynek vadon sűrüjében
   Laknék egy oly szörnyeteg,
Kiben oly vad szív dobogna,
   Érzéketlen és kemény,
Hogy semmi rajta ne fogna,
   S ne lenne benn' érzemény:
Mint amilyen szíve annak,
Kiért haszon nélkül vannak
   Sírva tenger könnyeim, -
   Írva halom verseim.

Ott, ahol én nevelkedtem,
   Egy dombról egy patak folyt:
Hányszor ott nem estvéledtem!
   Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
   Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
   Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
   Lefolytanak. - Halandó!
   A jó hamar múlandó.

Ha ki talán nem értheti
   Szívemnek mély érzésit,
Balúl teszi, ha neveti
   Bús lantomnak nyögésit.
Ne nevessen, - hálálkodjék,
   Ha nem érzi gyötrelmim;
Ne nevessen, - sajnálkodjék,
   Ha nem érzi szerelmim.
Ha ád Ámor, adjon sokat!
Jóból, rosszból nagy kortyokat.
   Értsd, ki érthetd szavamat -
   Értem én jól magamat.

Nem nyomhatván el tüzemnek
   Ki-kicsapó lángjait,
Hátra hagyom szerelmemnek,
   Ahol járok, nyomait:
Nevét szerte írogatom
   A bükk- s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanítgatom
   Az Echókat nevére.
Kivűle, ha keservemet
Nyögöm, minden szán engemet!
   A szirtek megindúlnak,
   És utánam jajdúlnak.

A kegyetlent felejthetni,
   S kiverhetni fejemből,
Az ő képét fejtegetni
   Kezdém immár szívemből:
Haszontalan törekedtem,
   Semmiként sem lehetett;
Mert a szívem, ah érzettem,
   Bele majd megrepedett.
Előbb megég tehát a jég.
Megfagy a tűz, bomlik az ég, -
   Előbb porrá hamvadok,
   Mintsem Rajta kiadok.

Minden tárgyban őtet látom,
   Minden hangban őt hallom,
S valahányszor számat tátom,
   Mindannyiszor őt vallom!
Éjjel, nappal őt óhajtom,
   Őt szomjúzom, éhezem;
Ébren, alva őt sohajtom,
   Mindenben őt érezem;
Őt foglalják gondolatim,
Őt tárgyazzák kívánatim;
   Egy ő, mint egy Istenem,
   S egymagában mindenem.

Őt kérem a teremtőtől,
   És minden hatalomtól,
Őt kérem a levegőtől,
   S minden elementomtól.
Ha enyém ő, hát rabságom
   Be gyönyörű nyereség!
Ha enyém ő, szabadságom
   Áldott, boldog veszteség!
Hunniának, sőt magának
A természet országának
   Hatalmában olyan kincs,
   Mely őtet felérje, nincs.

A virágok szép nemében
   A rózsa legjelesebb;
A csillagok seregében
   A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem
   Az életnek kertjében;
Ilyen nap, ily fejedelem
   Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik;
   Enélkül a kert csak gaz;
   Ama' nélkül nincs tavasz.

Bizonytalan lépésimet
   Akármerre indítom;
Harmatozó szemeimet
   Akárhová fordítom:
Már ott a bú, hogy ködével
   Mindeneket borítson,
Hogy sem hely, sem tárgy, ékével
   Engem fel ne vidítson.
Ily nehéz az én életem!
S mégis nemcsak hogy szeretem,
   Sőt - ki rám ily poklot mért,
   Még áldom is kínomért.

Még csak benned reménységem,
   Józan ész, légy orvosom!
Szerezd vissza egészségem,
   Melyet elvett gyilkosom,
A szerelem, ki mellembe
   Tüzes mérget önt vala.
Nézz csak bele, itt szívembe,
   Itt lakik a nyavalya.
Mondj orvosszert, mondj szert, oh ész!
Mely által e méreg kivész. -
   De te vállat vonítasz?
   Oh, hát meg nem gyógyítasz.

Ha majd a bú, mely testemet
   Napról napra hervasztja,
Nem sokára életemet
   Egészen elfogyasztja,
S engem majdan egy keskeny sír
   Mint hamvat magába zár,
Susogd minden szívnek, Zefír!
   Aki sírom mellett jár:
"Egy gőgös szív keménysége
Lett e hívnek kora vége;
   S ha ez sorsa egy hívnek,
   Jobb repdezni a szívnek."

A halavány olajfáknak
   Járván csendes békében,
Lelkem iszonyú csatáknak
   Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
   Egy olajág mit nem tett!
Ellenkedő országokban
   Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
   Meddig tart e szomorú
   Létem dúló háború?

Meddig tart még tehát e harc,
   Melyet velem kezdettél?
Hát nem elég kemény a sarc,
   Melyre immár kénytettél?
Megveted, gőgös ellenség,
   A természet törvényét:
Szívgyilkoló kegyetlenség!
   Nézd ínségem örvényét.
Add, oh add meg békességem
Édes kedves ellenségem! -
   Ezer bennem már a kár:
   Egyezzünk meg végre már.

Az kérdezed, oh barátom,
   Milyen az én életem?
Még most is a régi terh nyom,
   S avúlt láncom zörgetem.
Még most is a szerelemnek
   Kínos horgán rángódom,
S a reménynek s félelemnek
   Habjai közt hánykódom.
Szívem harca folyton foly még:
Csak az vagyok, aki valék,
   S az maradok, míg élek,
   Bármi sorsot cserélek.

Minden inkább lehetséges,
   Mintsem hogy mást szeressek;
Hogy én beteg, egészséges
   Más szív által lehessek.
A tengerek kiapadnak,
   És a halak repülnek;
A csillagok leszakadnak,
   S a hegyek elterülnek;
A múlt idő meg' visszatér,
Bárány s farkas együvé fér,
   Az oroszlán nyulat szűl -
   Midőn szerelmem meghűl.

Ha oly makacs ellensége
   A sors boldogságomnak,
Hogy együtt lesz búmban vége
   Életemnek s kínomnak:
Legalább, ha már nem élek,
   Akkor szánj meg engemet,
Oh isteni áldott lélek,
   Ki feldúlád éltemet! -
Mert bár késő lesz már akkor,
Érzi tán azt mégis a por,
   Mellyé válik ez a szív,
   Mely a síron túl is hív.

Gyermekségem szép idei,
   Be hamar elmulátok!
Életemnek örömei,
   Be rövidek valátok! -
A tavasznak virágai,
   Leveleik a fának,
Erdők s berkek víg hangjai,
   Vígsági a világnak,
Mind megfordúl bizonyára,
Mindennek megtérül kára:
   De ti soha, soha sem! -
   Utánatok mit késem!

Gyűlölöm én a világot,
   Az emberi nemzetet;
Gyűlölöm a vigasságot,
   A szerencsét, életet.
Gonosz Ámor mire kényted
   A halandó szíveket!
Kegyetlen, és nem tekinted
   Töredékenységeket!
Mi kell hát még, ha únalom,
Kín, gyötrelem, bú, s fájdalom
   Minden, ami bennem van
   S kivülem a világban.

Édes, kínos emlékezet,
   Óh Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
   Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
   S mi légyen a szerelem!
Ámor nyila miként sebső,
   S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem;
Nagy különbség volt közöttem,
   Aki valék azelőtt,
   S aki lettem, látván őt.

Kinek egyszer kebelében
   A szerelem lángba csap,
Annak bajos életében
   Ritkán virrad nyugodt nap.
Ifjú! ki a szerelemnek
   Benned érzed szikráját,
Őrizd, engedj intésemnek,
   Őrizd jól szived táját!
Mert ha benned ez lobbot vet,
Elöl minden életkedvet!
   Az öröm fut előled,
   Nyomorék lesz belőled.

A balsorsnak bús fellege
   Mint borítja egemet!
A szerelem fergetege
   Miként dúlja létemet!
Itt panaszlom kőnek, fának
   Boldogtalanságomat;
Kő s fa talán megszánnának,
   Ha értenék jajomat.
A lélek feloldójának,
S bajától megváltójának
   Itt únszolom oltalmát;
   De nem nyerem irgalmát.

A havasnak oldalában
   Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
   Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
   Fába, szirtbe ütődöl
Míg küzködve és zokogva
   A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
   Tőrit lelvén útjában,
   Zokog kínos folytában.

A fecskék elköltöztenek,
   Hull a fának levele;
A víg dalok megszüntenek,
   Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein
   Száraz füvek suhognak;
A vén tölgyek gerébein
   Csókák s varjak kárognak:
Közelget az év-enyészet,
Haldoklik a szép természet:
   Így hal szívem fenekén
   A remény, így halok én.

Szerelemben fogantattál,
   Szerelemből születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
   Szerelmek közt termettél;
Amit szemed lát s füled hall,
   (Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
   Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem föld, víz, tűz, ég,
S azt te mégsem esmernéd még?
   Kémleld ki csak szívedet,
   Megtanít az tégedet.

Láttam őtet síránkozni,
   (Barátnéját síratta)
És hallottam sohajtozni:
   Keblem hajh! mint szaggatta
Meleg hó volt ábrázatja,
   Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
   Melle pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
   Gyöngyök voltak könnyei,
   Halvány rózsák színei.

Hallottam én szép szavának
   Ezüst hangját zengeni;
Filoméla panaszának
   Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
   S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
   A fatető hallgatott;
Megszűnt minden madár dala,
Minden Zefir fülel vala,
   Megszűnt minden fúvalom, -
   S mosolygott a fájdalom.

A világból kiszakadva,
   A halállal már rokon,
Lelkem, testem elhervadva,
   Fekszem itt a hegyfokon;
Csoportosan eregetem
   Égő pipám kék füstjét,
S kétségesen szemlélgetem
   A tengernek ezüstjét:
És Sapphóról emlékezem,
És a sorstól azt kérdezem:
   Jó volna-e követnem?
   Egy Echó azt mondja: Nem.

Mondd meg, miként gondoljalak,
   Bámulandó szép tündér!
Hogy elmémmel megfogjalak,
   Lelkem hozzád fel nem ér.
Mondd meg, miként érezzelek,
   (Ha szabad azt kérdeni)
Mondd meg, minek nevezzelek,
   Oh te, több mint isteni!
Esmerd igaz mivoltodat,
Esmerd meg hát nagyságodat
   Az én kicsinységemben,
   Tökéletlenségemben.

Volt egy idő, hogy könnyemet
   Csak az öröm folyatta;
Hogy virágzó tetememet
   Csak az öröm mozgatta;
A szerelmet nem esmervén
   Arany szabadságomban,
Öröm-cserék közt éltem én
   Víg ártatlanságomban.
A szív s lélek szabadsága:
Éltünk legfőbb boldogsága:
   Mihelyt fogva e kettő,
   Boldog óra több nem jő.

Hol a szívben fészket rakott
   Ámor, ez a jó madár,
Törvénytelen, dölyfös úr ott,
   Mint a török, vagy tatár.
Az ész bármint ostromolja,
   Onnan ki nem űzheti.
Sőt, midőn meg sem gondolja,
   Országát elveszheti.
Rettenetes fejedelem,
Aki ellen nincs védelem:
   Két tavasz múlt, és egy nyár,
   Hogy én rabja vagyok már.

Úgy lebegett ő szüretkor
   A táncolók sorában,
Mint a Zefir szürkűletkor
   A rét szélte-hosszában.
Mely nemes volt mozdúlása,
   Mely felséges lépése,
Mely gömbölyű fordulása,
   Milyen könnyű lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett, -
   Hajh! midőn így táncola,
   Mennyi szívet láncola.

Tanú valék, mint érezte
   A muzsika hangjait,
Melyben Hayden kifejezte
   A teremtés dolgait:
Érzeményi szép lelkének
   Néhány könnycsepp gyöngyében
Tündökölve reszketének
   Gyönyörű két szemében.
Már az tehát lehetetlen,
Hogy egészen érzéketlen! -
   Van szívében érzemény! -
   Csak erántam oly kemény.

Legmerészebb repűltében
   Elmém fel nem érheti,
Legédesebb zengésében
   Lantom ki nem ejtheti
Azt a lelkes tekintetet,
   Melyet löve szeméből,
Midőn engem kikergetett
   Nyúgalmamnak öléből.
Ha tollam a képzelésnek,
A szerelmes mély érzésnek
   Lángszínébe márthatnám,
   Azt le mégsem írhatnám.

Halj meg bennem emlékezet!
   Csak vesztemre vagy te hív;
S téged, kit így láncon vezet, -
   Átkozlak én, gyenge szív!
Átkozott légy idő és hely,
   Melyben őt megpillantám,
Melyben ő szép szemeivel
   E kínokat lövé rám;
Átkozott légy te, szerelem,
Kinek ennyi mérgét nyelem;
   De magadat, kegyalak -
   Dicső, téged áldalak.

Szemfényvesztő a gyöngyhava
   Alabastrom nyakának;
Édes méz széphangú szava,
   Bíbor színe ajkának;
S a két szem, mely szép képében
   Két csillagként tündöklő,
A szívnek mély fenekében
   Mely édesen öldöklő!
Csupa lélek tekintete,
Rózsaillat lehellete,
   Az arcája rózsaszín, -
   Ennyi szépség mennyi kín!

A szerelem indúlatját
   Minden érzi s táplálja,
S tevegetvén áldozatját,
   Gyönyörködve szolgálja:
A mennyeknek angyalai,
   És a földnek férgei,
Erdők s mezők polgárai,
   S a tengernek népei, -
Szeret minden általjában,
S a szerelem központjában,
   Ami csak él, öszvegyűl; -
   Ő nem szeret egyedűl.

Óh! vajha kiszakaszthatnám
   Ezt a szívet keblemből!
Vagy inkább, ha kivághatnám
   Az ő képét szívemből!
Hanyatlik is türedelme
   Oly rég váró szívemnek;
Kétségb'esik hiedelme
   Csüggedező lelkemnek;
S ő mennyei kedvességben
Imádandó dicsőségben,
   Szánakozás nélkűl áll
   Örömimnek sírjánál.

Napok jönnek, napok mennek,
   De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
   De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak, -
   De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak, -
   De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvídúlnak,
Csillagzatok megfordúlnak,
   A szerencse forgandó -
   Csak inségem állandó!

Érzeményim seregében,
   Szenvedelmem markában
Fekszem itt a völgy ölében,
   Mint a megholt sírjában.
Nincsen, ki bús kiáltását
   Visszhangozná szívemnek;
Nincs, ki lankadt alélását
   Gyámolítná lelkemet:
Az, aki feltámaszthatna,
És magamnak vissz'adhatna,
   Hajh! az nem hall engemet -
   Zúzd el, óh kín, szívemet!

Az én lelkem mélyen vagyon
   A búban eltemetve;
A szerelem verte agyon, -
   Ki vagyok én fizetve!
Semmi sincs a teremtésben,
   Ami nékem tetszenék,
Amiben, ha bár kevésben,
   Egy kis kedvem tellenék.
A természet (hajdanában
Oly szép nékem) mostanában
   Semmi kellővel nem bír -
   Egy éktelen, puszta sír.

Mint a sas, úgy fellengezett
   Lelkem, őt nem esmérvén;
Dicsőségre igyekezett -
   szép jövendőt láttam én!
Ámor ezt nem szenvedhette,
   És lelövé nyílával.
A szárnyait elmetszette,
   S megkötözte láncával.
A villámok országában,
Nagy lelkeknek fény-nyomában
   Lelkem most már nem mehet,
   Nyomja lánca, - nem lehet.

Emberfajzat! akárki légy,
   Ki olvasod versemet,
Belőlem te csúfot ne tégy,
   Ha nem értesz engemet:
Ez örvényes érzéseket,
   E tévelygő álmokat,
Ezen hiú reményeket -
   Ne kacagd e dolgokat.
Ha voltál már Ámor rabja,
Tudod, mi a szívnek habja;
   Ha nem voltál, hát még léssz -
   Ha kacagsz, óh! Balúl téssz.

Szüntesd, óh sors, haragodat,
   Szünj meg immár vagdalni!
Vagy fordítsd el ostorodat,
   Vagy engedj már meghalni.
Ha ez volt feltett szándékod,
   Imily bánás szívemmel:
Nem köszönöm ajándékod,
   Melyet adál éltemmel.
Mért lettem hát? és mi végre?
Egyedűl csak ez inségre? -
   Mondd meg, óh! mit vétettem,
   Fene sors, hogy születtem?

Testének egy mozdúlása,
   Karjának egy esése,
Arcának egy pirúlása,
   Lábának egy vetése,
Szájának egy mosolygása,
   Szemének egy villáma,
Mellének egy sohajtása,
   Keblének egy hulláma -
Úgy fogja meg a szíveket,
Mint a fecske a legyeket, -
   Fegyver, melytől odavész
   Bármely erős, magas ész.

Márs zászlói eltüntenek,
   Fegyverei nyugszanak,
Véres harci megszüntenek,
   S rabláncai húllanak;
Örvendeznek a nemzetek,
   Kezet fog az ellenség;
Csak én - én nem örűlhetek,
   Mert, hajh! én rab vagyok még.
Noha Márs megszabadított,
Ámor rajtam nem tágított;
   Ennek hordom láncát még, -
   Véle nincs még békesség.

Egy délután - (lestem én őt) -
   A folyosón dolgozott;
S két hógalamb a szűz előtt
   Édesen csókolkozott:
S karja feje oda csüggve,
   Vélvén, maga van csak ott,
S szeme a hív páron függve,
   Ő egy nagyot sohajtott.
Nemzetemnek Apollói,
Képírói, faragói,
   Lantot, vésőt, ecsetet,
   Éltetni az esetet!

Látnom őtet, és szeretnem,
   Az ész bármit tanácsolt,
S nála nélkűl nem lehetnem,
   Egy pillanat míve volt;
És azólta kebelemben
   Csak őmaga lakozik,
És minden csepp vér eremben
   Csak őneki áldozik:
Őt tárgyazza, s őt találja,
Őt tiszteli, s őt szolgálja
   Lelkem minden érzése,
   Szívem minden ütése.

Téged látlak az egeknek
   Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
   Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
   Ragyogó lángfényében;
Éjjel a hold világának
   Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
Mindennémű szegeletben,
   Üldözőm vagy szünetlen -
   Hagyj békét, óh kegyetlen!

Elérem majd nyúgalmamat,
   Lovam kivisz bajamból:
Így bíztattam én magamat
   Eszét vesztett agyamból;
S hegyekre fel, - völgyekbe le
   Hanyatt-homlok nyargaltam:
Fakóm vérzik, habzik bele, -
   Szegény! mert megsarkaltam.
Kedves fakóm! szép paripám!
Jó állat, ne haragudj rám!
   A sors ezt már így mérte:
   Te értem - én őérte.

Mit hűl s fűl a vér eremben,
   Mint szorongok s feszűlök:
Mint borzadok tetememben,
   Mint kábúlok, szédűlök! -
Mert naponként közelebb hoz
   A sors az ő honjához,
Kínjaimnak forrásához,
   Nyúgalmamnak sírjához.
Napról napra, közelgetek
A vad szívhez, kit szeretek:
   S ha ez még a régi lesz, -
   Úgy - életem végihez.

Akkor, midőn felzavarta
   Keblemben a nyúgalmat,
S bájaival kicsavarta
   Eszemtől a hatalmat;
S nyájaskodó örömimet
   A porba leteperte,
S fellengő szép reményimet
   Tekintete leverte;
Hogy elvette mindenemet,
És rabjává tett engemet,
   Harmadik ősz most lészen -
   Ölt volna meg egészen!

Végtére hát elértelek,
   Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek? -
   Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek,
   Kedves honnom, tégedet!
Te, kit mindég szíveltelek,
   Nyisd meg anyaöledet! -
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e, avagy halál,
   Amire most érkezem?
   Óh hazám! azt kérdezem.

Egek! már mily nagy ideje,
   Hogy elmém őt képezi;
Immár három esztendeje,
   Hogy szívem őt érezi;
Hogy áldozok és éneklek.
   Álmadozom és írok,
Hogy könyörgök és esdeklek,
   Imádkozom és sírok;
Hogy tékozlom szép erőmet,
S vesztegetem szép időmet,
   Hogy emésztem lelkemet, -
   S mégsem szán ő engemet!

Amott látom domborodni
   Nagy-Somlónak kalapját;
Amott, jobbról, nyálasodni
   A Marcalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
   A sümegi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
   Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kínaimnak a műhelye,
   A kék gőzben ott borong -
   Kebelem, hajh! mint szorong.

Bízakodó reményekkel
   Közelíték hozzája.
És epedő bús szemekkel
   Tekintettem reája;
És szép kezét megcsókolám,
   (A szerelem vakmerő)
Miért oly bús, tudakolám, -
   Pirúlt, de nem szólott ő:
De képe megháborodván,
És leplével viaskodván
   Hullámozó kebele -
   Elegendőt felele.

A reménység és félelem
   Hányja-veti szívemet;
Szűnj meg! szűnj meg, oh szerelem!
   Végezd kínos ügyemet!
Ha reményem így sugárzik,
   S mégis félek, hogy megcsal,
A menny s pokol itt határzik
   Ezen pontban egymással.
Így rettegvén reményeim,
Így remélvén félelmeim,
   Mennynek, földnek Istene!
   Mely vad kín ez, mely fene!

A titok kinyilatkozott:
   Szeret, de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott -
   Fojtsd meg, oh kín! szívemet!
Boldogtalan indúlatok,
   Melyek létet adátok,
Emlők, akik tápláltatok,
   Nézzétek, itt munkátok!
Nyílj meg, óh föld! szakadj rám ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
   S te, ki megölsz, vad lélek!
   Légy boldog! - ha nem élek.

Elmégy tehát szegény lélek,
   Oh te példa nélkül hív!
Eredj! jobb lesz, ha nem élek,
   Halj, oh halj meg, kínos szív!
Ha nem szánta balsorsomat,
   S meg nem indúlt kínomon:
Hadd csúfolja halálomat,
   Hadd tipródjék síromon.
Eredj, lélek! halj meg, oh szív!
Te utolsó cseppedig hív!
   Vad kedvéhez tedd ezt még -
   Vajha tetted volna rég!

Halljátok! Kik esmerétek
   Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
   Gyötrelmiben szívemnek:
Örűljetek, hív barátok!
   Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lőn a vad átok,
   Mely függ vala szívemen:
Halljad s érezd, föld s levegő!
Enyém! enyém örökre ő! -
   Hálá, Lízám szívednek,
   Sorsom! rendelésednek!

Múzsám te! ki zokogással
   Töltéd a természetet,
Töltsd most örömkiáltással
   Napnyúgotot, keletet!
Patak! ittad siralmimat?
   Most örömim könnyét idd!
Zefir! hordtad panaszimat?
   Most örömim hangját vidd!
Ámor látván hívségemet
Üdvezíté szerelmemet:
   Az égbe felemele,
   Hol Psyche van ővele.

Fájdalmimban átkoztalak,
   Midőn kínzád kebelem;
Dicsérlek most, és áldalak,
   Boldogító szerelem!
Kifizetéd uzsorával
   Sérelmiért szívemet.
A boldogság méz-árjával
   Borítván el létemet:
Már majd alig viselhetem. -
Öröm minden lehelletem.
   Nappalom és éjjelem:
   Áldott légy, óh szerelem.

Minekután' a kezünket,
   (Áldott dicső ünnepnap!)
Mint Isten már rég szivünket.
   Öszveköté a főpap,
Hajh! mi történt akkor velünk?
   Mint szédelgett az agyunk!
Miként feszült s fúlt kebelünk!
   Nem tudánk, mikép vagyunk:
Megakadott lélegzetünk,
Elfúl, véltük, az életünk,
   A pamlagra hanyatlánk -
   Halált vélénk jönni ránk.

Soká fel nem támadhatott
   Lelkünk részegségéből,
"Enyém" s "tied" hallatszhatott
   Csak a csókok neszéből;
S midőn aztán tört hangzatban
   Ő énnekem így beszél:
"Egy imilyen pillanatban
   A szív - századokat él!"
Újra záporként esének
Gyöngyhavára kebelének
   Örömimnek tüzei,
   S örömimnek cseppjei.

Eltörlötték inségemet
   Az örömek kinn és benn;
Úgy élem most életemet,
   Mint a gyermek az ölben:
Örömadás, örömvétel -
   Kedvünket így cseréljük;
Egy percenet nem illant el
   Anélkül, hogy ne éljük.
Nem cserélnék koronákkal,
Sőt magával mennyországgal,
   Ha már itt is égig hág
   Az emberi boldogság.

Ő is engem rég szeretvén
   Szívbéli vonzódásból,
Sokat szenved szintúgy, mint én,
   Csakhogy külön forrásból;
De megbocsát mindazoknak,
   Kik méreggel itatták,
Megbocsát a Júdásoknak,
   Kik szivünket szaggatták.
Míg víze lesz a tengernek.
Ember lészen az embernek
   (Áldám ólta így vala)
   Ördöge vagy angyala.

Eddig a bú fellegével
   Volt minden béterítve,
És az élet csömörével
   Minden egybe vegyítve:
A madarak örömdala,
   A természet élete,
Minden - nékem csak kín vala,
   És méreggel étete;
De most minden örömöt ád!
Az is, ez is, a te munkád,
   Lízám! Napja létemnek.
   Istennéje szívemnek.

Más a világ ábrázatja,
   Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
   Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
   Más alakja testemnek
Mások lelkem repűleti,
   Más aránya létemnek;
Más most egész természetem: -
Mert szeretek s szerettetem;
   Másként jár most az idő,
   Miólta már enyém ő.

Tiéd minden gondolatja,
   És értelme lelkemnek;
Tiéd minden indúlatja,
   S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kivánatom,
   Tehetségem és erőm;
Tiéd minden akaratom,
   Téteményem és időm;
Tiéd vagyok mindenemmel,
Mind lelkemmel, mind testemmel,
   Ébren úgy mint álmomban,
   Éltemben mint holtomban.

Egymás mellett be szépen áll,
   Egymást általölelve,
E gyengéded két rózsaszál,
   Bimbójából feselve!
Milyen szépen indulának
   Itt együtt virágozni!
Miként öszvehajúlának,
   Lenni, múlni, magozni! -
De a kertész eljövendő,
S más karóhoz elkötend ő,
   Szegény rózsák, titeket,
   Mint a sors sok szíveket!

Eddig csak bús henyélésben
   Múlt életem ideje;
Sorvadt a sok epedésben
   Csontom s agyam veleje;
De megtérvén most már béke
   S nyúgodalma szívemnek,
Újúl ismét tehetsége
   És ereje lelkemnek:
Buzog ismét ifjúságom;
Munkál s teremt valóságom;
   Mert van tárgya éltemnek,
   Birodalma szívemnek.

Midőn reggel felserkenünk
   Könnyű testtel lélekkel,
Hah! mily élet, megtellenünk
   Új kedvekkel, kényekkel.
Oh! az asszony mit nem tehet!
   Elfelejtem amim nincs;
Azt kivánom, amim lehet,
   Amim van, legnagyobb kincs.
A szerencse bő tárából,
A természet sok javából,
   Nincsen nagyobb nyereség,
   Mint egy szép s jó feleség.

Ha itt a dél, már készen vár
   Takarékos ebédünk;
Magunk vagyunk, mi boldog pár,
   S szerető hív cselédünk;
Nincsen, aki háborgassa
   Édes együttlétünket,
Kedveinket borongassa.
   S lakatolja nyelvünket:
Összetévén ajakinkat,
Ketté osztott falatinkat
   Csókokkal fűszerezzük,
   S örömek közt nyeldezzük.

A bereknek gyors kaszási
   Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
   Hosszúságra nyúlának!
Mink ott járánk, meg-megállánk
   A rét magas füvében;
S hogy a bürűn általszállánk
   A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk, -
És alattunk és felettünk, -
   És bennünk is a menny volt,
   S szívünkben szent tűz lángolt.

Első kegyes tekintete
   Szorítása kezének,
Minden bút elfelejtete
   Elméjével hívének.
A teremtés nyitva mostan
   Lelkem gondolatinak,
Az éléshez nyílt útjok van
   Szívem kivánatinak:
Így váltja fel a kikelet
A szigorú komor telet,
   Fergeteget a napfény -
   Ne hagyj minket, óh remény!

Sokkal szebb most a természet,
   Szebb az erdő és mező;
Bennem új élet tenyészett,
   Amiólta enyém ő.
Minden földi szerencsének
   Legjava a szerelem:
Pandóra szelencéjének
   Mérge ellen védelem.
Oh barátim! szeressetek:
Csakhogy el ne tévedjetek:
   Férfinak a feleség
   Kárhozat vagy üdvesség.

Tőle jönnek, hozzá térnek
   Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tőle kérnek
   Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog
   Csak annyira érdekel,
Amennyire rajta is fog,
   Néki is kell, vagy nem kell:
Szerencséje s nyúgodalma,
Gyötrelme és aggodalma,
   Búja s kedve létemnek -
   Mind szívében teremnek.

Őmellette nem érzem én
   Az időnek folyását;
Nem sejtem én, vele élvén,
   Az ifjúság múlását;
Karjai közt csak nevetem
   A sors minden csapásit,
Mert ott marokkal szedhetem
   Százszor több szép áldásit;
Szerelem tesz keserűvé
S csak ezt teszen gyönyörűvé
   Mindent itt a nap alatt;
   Ő fon életfonalat.

A szokáshoz, emberekhez
   Nem szabom én éltemet;
Oskolai törvényekhez
   Nem szabom én versemet:
Amint érzem s gondolkodom,
   Akként élem napjaim;
Csak szívemhez ragaszkodom,
   Midőn zengem dalaim;
Természetes az életem,
Természetes versezetem;
   Ami nincs, nem tettetem;
   Csak szívemet követem.

Egy Istenért, egy hazáért
   Égett hajdan, durván hív,
Egy hölgyért, egy nyoszolyáért
   A törzsökös magyar szív;
De sem Isten-, sem hazához
   Sok kigyalúlt magyar szív,
Sem szavához, sem párjához,
   Sem magához most nem hív!
Egy Istenem, egy a hazám,
Érzi szívem, s ezt vallja szám;
   S egy szerelme szívemnek,
   Mint egy szíve keblemnek.

A szerelem örömei
   Legvalóbb tulajdonink;
A szív és ész kellemei
   Legbecsesebb vagyonink;
Mert nem idő- vagy sorsként van
   Mindezeknek járások;
Hanem bennünk önmagunkban
   Vagyon az ő források;
Minden egyéb, nem örökség,
Egyéb, amit a sors ád még,
   Nem tulajdon, csak kölcsön,
   Csak szép hamv a gyümölcsön.

Munka töltvén nappalimat,
   Éjjelimet nyúgalom,
Nem teheti óráimat
   Hosszakká az únalom:
Lovag, gyalog, járogatván
   A gazdagság ágait;
Néha vadász, csapázgatván
   A vadaknak nyomait:
Közbe néha bölcselkedvén,
Érezvén és elmélkedvén,
   S zengvén ebből kelt dalom:
   Nem fér hozzám únalom.

Most négyszer hét esztendeje,
   Lőn kezdete létemnek;
De csak az volt az eleje
   Valóságos éltemnek,
Midőn (második nyár most lesz)
   Lízám! nékem így szólál:
"Ha szerelmem boldoggá tesz,
   Boldogságod helyén áll!"
Mindaddig - csak hogy mozogtam;
Nem tarthattam, bár ha fogtam; -
   Akkor újra teremtél,
   Szívem csak azólta él.

Ha nem érnek az elmével,
   Oh vers, ólom lábaid,
És a szívnek érzetével,
   Nyelv, nem bírnak szavaid;
Hát jobb, oh vers, csak elfúlnod:
   A nehéz vers fertelem:
S néked, vers, jobb elnémúlnod:
   A selyp hangzat sérelem.
Így lesz féreg-csúszmászássá,
Így lesz varjúkárogássá,
   Oh sas, fellengezésed,
   Fülemile, zengésed.

Az első csók ajakiból
   Mint ragadt meg engemet!
Szinte minden sarkaiból
   Kiforgatta létemet.
"Rég-szeretett, hát enyém vagy?
   Semmi sors sem választ el!"
Egész lelkem ezen egy nagy
   Gondolatba lobbant fel.
S mint az árnyék a szálfáknak,
A nap és hold a világnak,
   Néki szívem oly híve,
   Oly hívem az ő szíve.

Asznak a rét virágai,
   Hervasztván az ősz szele;
Némák berkünk lantosai,
   Sárgúl a fák levele! -
Az ifjúság kellemei,
   És tüzei s kényei,
Az életnek örömei,
   Reményei s kedvei, -
Minden a nagy természetbe'
Így megyen bús enyészetbe!
   Éljünk szívünk- s lelkünkkel,
   Mert mink is így megyünk el.

Szegény, vagy rossz belsejébe',
   Ki maga nem tud lenni,
Ki szivének rejtekébe
   Fél s nem szeret bémenni:
Aki önnön társaságát
   Mind örökké kerüli:
Vagy esméri silányságát,
   Vagy magát nem becsüli.
Bizonyos az, hogy hiányos
Ember, aki ha magányos,
   Jó társra nem tehet szert;
   Sajnálom az oly embert.

Szerelemről hogy jól írjon
   Akárki, és tüzessen,
Szükség: érző szívvel bírjon,
   És igazán szeressen.
Ovíd, Sappho s több mások is,
   Oly jól azért irának
Szerelmeket, mert magok is
   Szerelmesek valának.
Minden Múzsa bár fejedben,
Ámor nélkül kebeledben,
   Akármiként igyekezz:
   Leírt tüzed hideg lesz.

Szív s ész! külön két kalaúz
   Az embernek éltében:
Boldog! akit egyfelé húz
   Mind a kettő mentében.
De többnyire nem egyeznek, -
   Ez jobbra s az balra megy.
S mikor már nem ellenkeznek, -
   Az embernek már mindegy.
Gyakran, amit az ész javall,
A szív kínnak, átoknak vall;
   Amit pedig ez szivel:
   Az azt másként veszi fel.

Tudós lehetsz; de bölcs nem vagy.
   Éjt nap könyvben turkáló:
Tudománnyal megrakott agy
   Kedvvel telt szív mellett jó.
Nem ki ezrek éltét, tettét
   Tudja, fejti s beszéli,
De, ki embertermészetét
   Mélyen érzi és éli, -
Voltakról tud, - jövendőt sejt, -
Valóban él, - kedvet nem ejt,
   Ez így, az úgy történvén:
   Bölcsnek csak azt mondom én.

A gyermekkor örömei,
   Míg, mint tűz a kövekben,
A szerelem érzelmei
   Alusznak a szivekben, -
Mik az édes kínhoz képest,
   Mely belőlünk fakadoz,
Midőn a szív, lélek és test
   Szerelmében olvadoz?
A szerelem örömei
Legédesebb gyümölcsei
   E zarándok életnek: -
   Boldogok, kik szeretnek!

Sorsunk vászna e föld hátán
   Asszonykéztől vetődik,
S amint angyal ez, vagy sátán,
   Menny, vagy pokol szövődik.
Boldog szív, kit jobb csillaga
   Oly asszonyra vezetett,
Kit nemének rút maszlaga
   Meg nem vesztegethetett.
De jaj annak, ezerszer jaj!
Kit egy amoly viperafaj
   Hálójába ejthetett;
   Jaj annak, hogy - született.

Ha csak habos testi kények,
   Nem a viszont-tisztelet
S titkos rokon érzemények
   Fonták a szív-kötelet, -
Nem állandó: parányi sér,
   Egy kis nem várt történet, -
Egyetlenegy elfolyt csepp vér, -
   Ennek könnyen véget vet.
Egyik felől szeretetre,
Másik felől tiszteletre
   Támaszkodván Hymenünk, -
   Soha sem kell féltenünk.

Ki egy szép s jó feleségben,
   Egynehány jó gyermekben,
Középszerű tehetségben,
   Válogatott könyvekben,
Tartós élést, boldogságot,
   Elégedést nem talál:
Csak hagyja el e világot, -
   Annak legjobb a halál:
Mert amiről ő álmodoz,
Oly valamit e föld nem hoz;
   Nem terem az agyagban,
   Hanem feljebb csillagban.

Éljük okos itélettel,
   Amit ád a jelenlét,
Nyílt és vidám érezettel: -
   Ki másként tesz, nagyon vét.
A jövendő szép reménye
   Többnyire dugába dűl;
A jelenlét érzeménye -
   Ez a miénk egyedűl.
Édes kedves, jersze tehát!
Míg van rajta, rázzuk a fát;
   Talán holnap ilyenkor,
   Válni, - rajtunk lesz a sor.

Ti, kik Himfyt dicséritek,
   Poétának mondjátok,
S Petrarkához emelitek,
   Jó barátim! halljátok:
Nem engemet - szerelmemet
   Illeti a borostyán:
Ez gyilkolta úgy szívemet,
   Hogy kínomban kiki szán.
Ott, ahol én nem vetettem,
Bár valamit segítettem,
   (Sokról ezt sem mondhatni,)
   Nem szoktam én aratni.

Ha némelykor, - csak futtában,
   Forgatván a mult időt,
Balsorsomban, - más karjában
   Képzelem magamnak őt.
Megrendűlök, - felborzadok,
   A vér megfagy eremben,
Elhalok s meg fellázadok,
   Pokol terem keblemben;
S megcáfolni gondolatom,
Kebelemhez szorongatom
   Kincsemet, s megcsókolom: -
   S enyém vagy! azt gondolom.

Balúl téssz, ha kárhoztatod,
   Megőszült bölcs, versemet;
Inkább szíved sajnálhatod,
   Hogy nem érzi tüzemet.
Tekints vissza életedre,
   S vizsgáld édesb kedveit;
Tedd kezedet a szívedre -
   S valljad meg kútfejeit:
Szíved legjobb érzeményi
Nemde Ámor szüleményi? -
   Jaj a szívnek, mely kiég!
   Annak verni - már elég.

A teremtő szerzeménye
   A házasság kötele;
Első ember-teremtménye
   Megköttetett már vele.
Ez az, amit megmenthetett
   Temérdek sok javából
Apánk, hogy kiverettetett
   Éden boldogságából.
De most immár átokká lőn
Ez a jó is itt a földön:
   Most egy boldog házasság
   Csudált, gúnyolt ritkaság.

Nincsen, nem volt, nem is lészen,
   Ki asszonytól született,
Aki épen és egészen
   Virágzásig nőhetett,
Hogy Ámor rajt' erőt nem vett,
   Vagy, ha nem vett, nem vesz még,
Midőn szíve már kifejlett, -
   S hogy így van, áldunk, óh ég!
Ámor nélkül Szibéria
Volna e föld, s apáthia
   Ezen földi életünk;
   Bölcsen van, hogy szeretünk.

A szélnél is sebesebben
   Repűl, repűl az idő;
Veszve, ha mi elmúlt ebben,
   Mert ez vissza már nem jő:
Életünk is repűl, repűl,
   Egyaránt az idővel;
A nap, mely ma homályba dűl,
   Holnap nem lesz, - más jő fel.
Hintsük meg hát örömekkel,
S jeleljük meg jó tettekkel
   Éltünk minden óráját, -
   Szedjük szedjük rózsáját.

Két dolog van, oly szükséges,
   Mint a bészítt levegő,
Mellyel, ha ki egészséges,
   Bírjon, - másként szegény ő;
Sőt élet sem az élete,
   Egyképen él a fával:
Az embernek természete
   Hozza már ezt magával.
A szabadság és szerelem
E szükséges két élelem:
   Aki nem bír ezekkel,
   Azt - a sír csak nyelje el.

A szerelem és reménység
   Legkegyesb két csillagunk,
Míg életünk olaja ég,
   S a sír felé ballagunk:
E föld csekély örömeit
   Emeli az, s szépíti;
E föld tenger keserveit
   Enyhíti ez s deríti;
S ha menésre int a halál,
Ez előttünk fáklyával áll;
   S az még akkor sem hágy el,
   Mikor a sír már elnyel.

Alig nézi magát körül
   Az ember e világban,
Ittlétének alig örül,
   Már a sírja tátva van;
Benne van a halandóság
   Az életnek magvában;
Benne van a mulandóság
   A föld minden porában:
Barátim! hát ne henyéljünk,
A kevésből sokat éljünk,
   Míg a tátott sír befal; -
   Rövid éltünk, mint e dal.

Gyűlöllek én, asszony-férfi,
   Ki kiléptél rendedből;
S téged, férfi-asszony, aki
   Kicsaptál lágy nemedből:
Herkulest, ha rokkát pörget,
   Nem lehet nem nevetnem;
Minervát, ha fegyvert zörget,
   Lehetetlen szeretnem.
Határa van a két nemnek;
S nem csak nem kecs az érdemnek,
   Hanem hiba s csorbaság,
   Ha ki ezen általhág.

Ha egy szép test látására
   A szív benned habot vet,
Ne hajts sokat forrására,
   S ne fonj néki kötelet:
Oh! mert ez még nem szerelem,
   Csak csalóka érzemény;
Csak buborék-gerjedelem,
   És habként eltűnő kény:
Egész élted pályájára,
Minden napod nyúgalmára
   Egy kis vérhab nem elég.
   Egy tenger kell ahhoz még.

Amely szív, míg nyereséget,
   Veszteséget fel nem vet,
Nem tud kötni szövetséget, -
   Az igazán nem szeret.
Önnönmagát fel sem veszi
   Az igazán szerető;
Boldogságát csak az teszi,
   Ha boldoggá tehet ő;
Lemond minden szerencséről,
Sőt, ha rá kel, életéről;
   Hajh! de minden században
   Ilyen szív - kettő ha van!

Két elmében egy értelem,
   Egy lélek két hüvelyben,
Egy szív, egy tűz, egy érzelem
   S indúlat két kebelben;
Kettéosztva mind jó, mind rossz,
   Kény, kedv, öröm, bú és terh,
S minden, amit az idő hoz,
   S porban lel a por-ember;
Minden helyben és időben,
Ő bennem, s én viszont őbenn'
   Boldogságunk ölelvén,
   Így élünk egy - ő és én.

Igazságnak, valóságnak
   Az ész bármit tart és hív,
Az emberi boldogságnak
   Próbaköve csak a szív:
Az észnek e föld szűk határ,
   S az emberből ki-kivág,
S a múlandóság felett jár,
   Mert az éggel rokonság.
De a földdel rokonabb szív
Az emberhez mindenkor hív,
   És sorsaként bús vagy víg,
   Bölcsőjétől sírjáig.

Te! ki élted boldogságát
   Testiségben helyezed,
És a lélek méltóságát
   Csak álomnak nevezed;
Te! ki a szív indúlatit
   Kárhoztatod, átkozod;
Csak az égnek boltozatit
   Formálod és nyomozod;
Ki a földön nem vagy itthon;
Kit porból fel semmi sem von, -
   Ily embert ki bölcsnek mond,
   Az, mint ti, szint oly bolond.

Ezer öröm virágozik
   Minden ember számára;
Ki vélek nem találkozik,
   Vessen önnön magára:
Mert, ahol nincs, ott keresi -
   A fényben és pompában,
Hol a szívet csömör lesi
   Minden élés nyomában.
Ezer öröm virágozik;
De leginkább barátkozik
   Az érzékeny szívekkel,
   S az értelmes lelkekkel.

Éljük, éljük az életet!
   Ám de éljük eszünkkel;
Éljünk minden percenetet,
   S utóbbra is tegyünk el.
Éljük, éljük az életnek
   Örömeit, kéjeit;
Éljük a szép természetnek
   Boldogító kedveit:
Az ég maga javallja ezt;
Az élésre maga gerjeszt;
   Éljünk lelkünk- s testünkkel,
   Mert holnap tán mennünk kell.

A sors ura bölcsen teszi,
   Hogy a jó s rossz jövendőt
Szemünk elől elfedezi -
   Áldjuk, áldjuk érte őt!
Kevélységgel dagadnánk fel,
   Ha bizonyos jót látnánk;
Irtózattal tellenénk el,
   Ha látnók, hogy rossz vár ránk.
Józan marad jó dolgában,
Nem csügged el balsorsában,
   Mert itt remél, amott fél:
   A bölcs ember imígy él.

Ragyogó mell-csillagodat,
   Pávafarkú címedet,
Halmokra gyűlt aranyodat,
   Hír-felkapta nevedet
Nem irígylem, tartsd magadnak
   S végy, amit tudsz, ezeken;
Szívemnek fenn nem akadnak
   Kedvei az ilyeken:
Míglen szívem való jót él,
Nem ingerli az ily füst s szél;
   Nem kell neki a dibdáb,
   Gyermekkedvet töltő báb.

Míg az élet tavaszában
   Szívünk s elménk tüze ég;
Míg tetemünk ép csontjában
   Erő s velő vagyon még:
Addig minden örömünknek
   Ámor legyen szerzője,
Nappalunknak, éjjelünknek
   Ámor legyen töltője;
S midőn őszünk élte itt lesz.
Akkor Ámort, ki bucsút vesz.
   Oly barátság váltsa fel,
   Mely a sírig tartson el.

Ne csudáld, hogy majd minden szó
   Csak szerelem versemben:
A sok édes, a sok szép s jó,
   Amit érzek keblemben,
Sőt a roppant természetben
   Ami lehelli és munkál,
Vonz, köt, tart, s ily szép keletben
   Ami által összeáll,
S összehangzik minden, minden,
Kivűl, belől, alatt és fenn,
   Ami élet s élelem, -
   Mi az, ha nem szerelem?

Seregesen megy a vad lúd
   Egy-egy betű képében
Oda, hol jobb helyeket tud,
   Kiált magas röptében;
Csóka, varjú alant repűl,
   Emberlakot keresgél;
Sármány, pityer kertekbe gyűl,
   Csípősen fúj a felszél:
A tél ajtónk előtt immár,
S ez majd mindent szorosba zár
   Én mindennek bőjében
   Vagyok Lízám ölében.

Az arannyal teli zacskó
   Igen hasznos a földön.
Amióta némely szép s jó
   Pénzzel vétethető lön;
De nemesebb kellemeit
   S díszeit a léleknek,
És édesebb örömeit
   S kéjeit a szíveknek,
A mi létünk mennyé teszi,
Senki pénzen meg nem veszi:
   Az arannyal tölt zacskó
   Csak boldog szív mellett jó.

Erdőn, mezőn zúgva dúl-fúl
   Az éjszak hideg szele;
Tölgynek, bükknek zörögve hull.
   S repdez száraz levele;
Hamvas ködbe van borúlva
   A szép vidék pompája;
Szerelmünknek elpusztúlva
   Fekszik örömtanyája:
De minket ez nem szomorít:
Noha négy fal közé szorít
   Bennünket a zordon tél,
   Szívünk mindég tavaszt él.

A szerelem erkölcsöket
   A szív gerjedelmiből
Úgy tenyészt, mint gyümölcsöket
   A nap a fák rügyiből;
S gyakran, amit egy században
   Fel nem talál az elme,
Felleli egy pillanatban
   A szív égő szerelme.
Kifejtvén az elmésséget,
Ő lel minden mesterséget;
   Nincs ott lehetetlenség,
   Hol termékeny tüze ég.

Hogy a hírnek templomában
   Örök legyen a neve,
Mit nem forgat az agyában,
   Mit nem tesz, mit nem teve,
Vagy ha nem tesz, nem tehetvén,
   Mit tenni nem hajlandó,
Kész örömét félrevetvén,
   A nyugtalan halandó? -
S csak sírjánál eszmélkedik;
De már ott nem kételkedik:
   Hogy jobb élni szívében,
   Mintsem a név hírében.

E hiányos por-életben,
   Nézz bár hátra s előre,
Semmi sincsen tökéletben,
   Semmi sem jut tetőre:
A szerelem ragad csak fel
   Oly tetőre szárnyával,
Hol a szív oly élelmet lel,
   Hogy elégszik sorsával.
Szeretni és szerettetni,
Két szívnek eggyé lehetni, -
   Ennél feljebb már nem hág
   Az emberi boldogság.

A szerelem keserűjét,
   Ki az, ki leírhatná?
A szerelem gyönyörűjét,
   Hol az, ki elmondhatná?
Pokla dühösb gyötrelmeit
   A jaj ki nem adja még;
Mennye lelkesb örömeit
   Zengni lehetetlenség.
Szívünknek mély fenekében,
S valóságunk szövetében
   Ül mind lelke kéjének,
   Mind fenéje mérgének.

A szív minden indúlatja
   Az emberből mást-mást tesz:
Most barommá változtatja,
   Kiből majd meg isten lesz;
A párducnak s oroszlánnak
   Parancsol most eszével,
Kit egy vérhab majd zsákba rak
   Lelkével és testével:
Önmaga meg nem foghatja,
Az istennek mily állatja; -
   Érző szív te, s magas ész,
   Mindég ég rokonja léssz.

Az embert, ki kebelében
   Soha tiszta szerelem
Nem fogamzik, bár fejében
   Sok az ész és értelem;
Ki a vallást s jámborságot
   Gúnyolja és megveti,
Az erkölcsöt s igazságot
   S hazáját nem szereti:
Az oly embert kerűlni kell,
Mert élete poklot lehell;
   Mert méreg foly erében,
   S egy ördög ül szívében.

Miket, szívem ömledezvén
   Enmagam-lelt hangokban
Énekeltem s daloltam én, -
   Nem nagy ész szól azokban:
Csak természet szüleményi,
   Egyűgyűek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
   Énekeim, dalaim;
De ki mindezt nem érezed,
S talán hiú hangnak veszed, -
   Élelmed a nap alatt
   Csak agyagból kelt falat.