(1.) Hírneves férfiak tetteit és jellemét az utódokra hagyományozni ősrégi szokás, melyet még a mi időnkben sem mellőzött a magáéival nem gondoló század, valahányszor csak valamely nagy és nemes érdem győzedelmeskedett és felülkerekedett kis és nagy államok közös hibáján, a helyes nem ismerésén, sőt irigylésén. De elődeinkben megvolt a hajlam s a tágabb lehetőség emlékezetes cselekedetekre, ugyanúgy a legünnepeltebb tehetségeket sem kedvezés vagy önös érdek, csupán a jó tudatának jutalma vonzotta az érdem megörökítésére. Sőt sokan még saját életük megírását is inkább erkölcsi értékeikben való bizakodásnak, semmint elbizakodottságnak tekintették, és ez nem csökkentette Rutilius vagy Scaurus hitelét, gáncs sem érte őket miatta: annyira igaz, hogy az érdemeket azokban az időkben méltányolják a legjobban, mikor a legkönnyebben teremnek. Nekem pedig most, hogy egy elhunyt ember életét szándékozom elmondani, mentegetőznöm kellett - bezzeg nem kellene, ha vádolni akarnám: oly kegyetlen ellensége az érdemnek korunk.

(2.) Olvashattuk, hogy Arulenus Rusticusnak Thrasea Paetus, Herennius Seneciónak Helvidius Priscus magasztalása az életébe került, és ez a dühöngés nemcsak a szerzőkre, hanem könyveikre is kiterjedt: háromtagú bizottságnak tették kötelességévé, hogy e kiváló szellemek műveit a comitiumon és a forumon égessék el. Nyilván azt hitték, hogy az a tűz a római nép szavát, a senatus szabadságát, sőt még az emberi nem lelkiismeretét is elnémítja; kikergették ráadásul a filozófia tanítóit is és egyáltalán minden szép művészetet száműztek, hogy becsületes törekvés sehol ne állja útjukat. Valóban nagy bizonyságát adtuk türelmünknek, és amiképpen a régi kor láthatta, meddig terjedhet a szabadság, mi is láthattuk, meddig a szolgaság: a figyelők miatt még beszélni, egymást meghallgatni sem lehetett. Hangunkkal együtt az emlékezést is elvesztettük volna, ha a feledés ugyanúgy rajtunk múlnék, mint a hallgatás.

(3.) Most tér vissza belénk végre a lélek: de, jóllehet Nerva Caesar mindjárt a boldog század hajnalán egyesítette az egymással annak idején társíthatatlan princepsi rendszert és a szabadságot, és Nerva Traianus napról napra gyarapítja korunk boldogságát, a közbiztonság pedig nem remény és óhaj immár, hanem szilárdan bízhatunk is az óhaj beteljesülésében, emberi gyengeségünknél fogva mégis késedelmesebben hatnak az orvosszerek, mint a bajok, és amiképpen testünk lassan növekszik, de gyorsan pusztul, úgy a szellem törekvéseit is könnyebb elnyomni, mint feléleszteni; mert belénk lopódzik a semmittevésnek is bizonyos gyönyörűsége, és az eleinte gyűlölt tétlenséget végül már szeretjük. Hát még ha tizenöt év alatt - nagy idő az emberi életben - sokan a véletlennek estek áldozatul, a legderekabbak pedig az uralkodó őrjöngésének! Kevesen maradtunk, és - hogy úgy mondjam - nemcsak másokat éltünk túl, hanem magunkat is, hisz annyi évet vettek ki életünk javából, amennyi alatt ifjú fejjel az öregségig, öregesen pedig - néma tengődésben - szinte az emberi kor végső határáig vergődtünk el. Mégsem fogom bánni, ha cicomátlan, sőt faragatlan nyelven megírom korábbi szolgaságunk emlékezetét, valamint a jelenkor áldásainak bizonyságát. Addig is ez a könyv, melyet apósom, Agricola tiszteletére szántam, a rokoni kegyelet megvallásával vagy dicséretre, vagy elnézésre számít.

(4.) Gnaeius Iulius Agricola Forum Iuliiban, e régi és híres coloniában született; mindkét nagyatyja császári procurator, vagyis lovagrendű nemes volt. Atyja, a senatori rangú Iulius Graecinus, szónoki és bölcseleti tanulmányaival vált ismertté s éppen ezekkel az erényeivel érdemelte ki Gaius Caesar haragját: parancsot kapott ugyanis Marcus Silanus bevádolására, és mivel megtagadta, megölték. Anyja a példásan tiszta életű Iulia Procilla volt. Az ő féltő gondozásában nevelkedvén, gyermekkorát és serdülőéveit mindvégig tisztes tanulmányokkal töltötte. A vétkek csábításaitól jóravaló és romlatlan természetén kívül távol tartotta az is, hogy már kicsiny korában Massilia volt lakóhelye és tanulmányainak irányítója, az a város, melyben a görög szívélyesség és a vidéki igénytelenség keveredik és szerencsésen egyesül. Emlékszem, nemegyszer beszélt arról, hogy ifjúkorában mohóbban - a római embernek és senatornak megengedett mértéken túl - szívta volna magába a filozófiát, ha anyjának előrelátása féken nem tartja lángra lobbant és izzó lelkét. A fennkölt és magasra törő szellem nyilván több hévvel, mint óvatossággal igyekezett a nagy és kiemelkedő dicsőség szép eszményét elérni. Később lecsillapította az értelem és a kor, s megtartotta a legnehezebbet: a bölcsességből a mértéket.

(5.) Első tábori szolgálatát Britanniában, Suetonius Paulinus, e lelkiismeretes és mértéktartó vezér megelégedésére teljesítette, aki becsülésből őt választotta, hogy vele egy sátorban lakjék. Agricola, a könnyelmű ifjaktól eltérően, nem kicsapongásra használta katonaidejét, sem tribunusi címét s járatlanságát ürügynek a tunya élvhajhászásra és eltávozásokra, hanem megismerte a tartományt, megismertette magát a sereggel, tanult a tapasztaltakból, követte a legkülönbeket, semmire sem vállalkozott kérkedésből, semmitől sem húzódozott félelemből, egyszerre volt óvatos és tettrekész, amikor cselekedni kellett. Csakugyan, Britannia még soha nem volt szorongatottabb és válságosabb helyzetben: veteránokat öldöstek le, coloniákat gyújtottak fel, seregeket semmisítettek meg; ők akkor életükért, nemsokára a győzelemért harcoltak. Mindez, bár más tervei szerint s vezetése alatt ment végbe, továbbá minden siker és a tartomány visszaszerzésének dicsősége a vezért illette, mégis gyarapította az ifjú tudását, tapasztalatát, fokozta lelkesedését, és szívébe költözött a katonai dicsőség vágya, hálátlan dolog olyan időkben, mikor a kiválók szándékait balul magyarázzák, és nem csekélyebb veszély származik a hírnévből, mint a hírhedtségből.

(6.) Innen hivatalok elnyerése végett a városba távozott, és feleségül vette az előkelő családból származó Domitia Decidianát; ez a házasság dísz és szilárd támasz volt a magasabbra törekvőnek. Csodálatos egyetértésben, kölcsönös szeretetben éltek, mindegyikük a másikat tartotta előbbre valónak, csak éppen a jó feleség annyival dicsérendőbb, amennyivel több hibát rónak fel a rossznak. A sorshúzás quaestori provinciául Asiát, proconsuli helytartóul Salvius Titianust juttatta neki. Egyik sem rontotta meg, bár a tartomány is gazdag és bűnökre csábító, a mindenféle kapzsiságra hajlamos proconsul pedig ugyancsak készséggel vásárolta volna meg a visszaélések kölcsönös eltitkolását. Itt tette boldoggá leányának születése: támasz, egyszersmind vigasztalás számára, mert korábban született fiát hamar elvesztette. Majd a quaestura és a néptribunusi hivatal között eltelt esztendőt, sőt még a tribunusi évet is csendben és félrevonultan töltötte, ismervén Nero korát, midőn a tétlenség bölcs magatartásnak számított. Ugyanilyen csendben folyt le praetorsága is, mert nem volt kötelezve igazságszolgáltatásra. A játékokban és a tisztével járó hiú kötelezettségekben megtalálta a középutat a józanság és a túlzás között, korántsem tékozolt, így annál nagyobb hírnévre tett szert. Mikor ezután Galba a templomi javak felülvizsgálatára jelölte ki, szorgos vizsgálataival elérte, hogy az állam senki más templomrablását nem érezte meg, csak Neróét.

(7.) A következő évben súlyos csapás érte őt és háza népét. Miközben ugyanis Otho garázdálkodva kószáló tengerészei a Liguriához tartozó Intimiliumot ellenség módjára pusztítják, Agricola anyját tulajdon birtokán meggyilkolták, a birtokot és az apai jószág nagy részét pedig kifosztották: a gyilkosságnak is ez volt az oka. Agricola tehát, mikor a kegyeletes szertartásra indulván kapta a hírt, hogy Vespasianus igényt tart a főhatalomra, tüstént az ő pártjára állott át. Az új uralkodás kezdetén a várost Mucianus kormányozta, mivel Domitianus még nagyon fiatal volt és apja méltóságát csak kicsapongásokra bitorolta. A sorozásokra kiküldött Agricolát, aki feddhetetlenül és ügybuzgón járt el tisztében, Mucianus a csak vonakodva engedő huszadik legio élére állította, ahol a távozó előd hír szerint a zendülőkkel fújt egy követ: a legio mindenesetre még consuli rangú helytartóknak is épp elég gondot és aggodalmat okozott, és a praetori rangú legatus nem tudta kézben tartani - csak az kérdéses, hogy ez rajta vagy katonáin múlt-e. Így Agricola, akit nemcsak utódlásra, hanem egyszersmind megtorlásra is választottak, ritka mértéktartással inkább azt a látszatot keltette, hogy jó katonákat vett át, nem ő tette őket olyanná.

(8.) Britannia élén akkor Vettius Bolanus helytartóskodott, enyhébb kézzel, mint ahogy az még dacos tartományhoz illik. Agricola mérsékelte tettvágyát s fékezte buzgalmát, hogy föléje ne nőjön, hisz járatos volt az engedelmeskedésben, és megtanulta, miképpen kell a hasznosat összeegyeztetni a tisztessel. Röviddel ezután Britannia Petilius Cerialist kapta consuli rangú helytartóul: az érdemek előtt megnyílt a tér példamutató tettekre. De Cerialis eleinte csak a munkát és a veszélyt osztotta meg vele, később már a dicsőséget is: kísérletképpen többször a sereg egy részének, néha - az eredmény láttára - nagyobb egységeknek a vezetését is rábízta. Agricola mégsem kérkedett soha tetteivel a maga hírének öregbítésére: mint alárendelt, a kezdeményezőnek és a fővezérnek tulajdonította a sikert. Így érdemeivel az engedelmességben, szerénységgel kijelentéseiben, mentes maradt az irigységtől, de nem a dicsőségtől.

(9.) Amikor a legioparancsnokságból visszatért, az isteni Vespasianus a patriciusok sorába emelte, majd Aquitania tartományának élére állította: fényes megtisztelés ez, akár a közigazgatási feladatot, akár a consulság reményét nézzük, mert Vespasianus arra szánta. Legtöbben azt hiszik, hogy a katonai tehetségekből hiányzik a finom észjárás, mivel a tábori igazságszolgáltatás veszélytelen, kevesebb elmeélt követel, és gyakorta sommás eljárásával nem ad alkalmat a forumi ravaszságok gyakorlására. Agricola természetes okosságával polgárok közt is ügyesen és igazságosan járt el. Meg aztán külön tudta választani a hivatalos ténykedést a pihenéstől: mikor a tartományi gyűlések és a bírósági ügyek úgy kívánták, komoly volt, feszülten figyelő és szigorú, de még gyakrabban könyörületes; mihelyt eleget tett hivatalának, máris nem a hatalom birtokosaként viselkedett: eleve hiányzott belőle minden komorság, fennhéjázás és kapzsiság. És ami a legritkább: közvetlensége nem csorbította tekintélyét, szigorúsága sem közkedveltségét. Ily nagy férfi feddhetetlenségét és tisztaságát említeni méltatlan volna érdemeihez. Még a hírnevet sem - amelynek gyakran a derekak is hódolnak - érdemének fitogtatásával vagy ügyeskedéssel kereste: kerülte a versengést társaival, kerülte a súrlódást a procuratorokkal: az ilyen győzelmet dicstelennek, az alulmaradást szégyenletesnek tartotta. Nem egészen három évig kötötte le ez a kiküldetés, és amint várható volt consuli megbízatása, nyomban visszahívták, de elkísérte a hír, hogy Britannia lesz majd a provinciája; nem mintha ő maga beszélt volna erről, hanem mert méltónak ítélték. Korántsem téved mindig a szóbeszéd: néha választ is. Mint akkor szép reményekre jogosító consul, ifjúkoromban velem jegyezte el leányát, majd consuli idejének leteltével hozzám adta feleségül, rögtön azután pedig Britannia élére került, és megkapta hozzá a pontifexi méltóságot is.

(10.) Britannia fekvését és népeit már sokan leírták: én nem kutatásaim vagy tehetségem összehasonlítása kedvéért fogom előadni, hanem mert akkor sikerült először teljesen meghódítani. Így, amit elődeim, még kellő tapasztalatok híján, ékesszólással ecseteltek, én a ténybeli hűség igényével örökítem meg. Britannia, a rómaiak ismeretében a legnagyobb sziget, kiterjedését égtájak szerint tekintve, keletre Germaniával, nyugatra Hispaniával átellenben húzódik, délről a gallok láthatják is; északi partjait, amelyekkel szemben nincs szárazföld, végtelen és nyílt tenger csapkodja. Egész Britannia alakját Livius, mint a régiek, Fabius Rusticus pedig, mint az újabbak közül a legékesebb szavú szerző, hosszúkás négyszöghöz vagy kétélű fejszéhez hasonlította. És valóban ilyen a képe Caledonián innen, azért emlegetik így az egészet is: de ezen túlhaladva a már világvégi parton kiugró földek mérhetetlen és roppant szakasza mintegy ékké szűkül össze. A legtávolabbi tengernek ezt a vidékét akkor hajózták először körül római egységek, ezzel bebizonyították Britannia sziget voltát, egyszersmind felfedezték s meghódították az Orcades nevű, addig ismeretlen szigetcsoportot is. Messziről látták Thulét is, mert addig szólt a parancs, és közeledett a tél. De - mint beszélik - a tenger lomha, és nehéz benne evezni, a szelek sem kavarják úgy fel, hihetőleg mivel ritkábbak a földek és hegyek, a viharok előidézői és táplálói, és a végtelen tenger mélységes tömege lassabban korbácsolódik fel. Az óceán és az ár természetét kutatni nem e mű feladata, és már sokan megírták: azt az egyet tehetném hozzá, hogy sehol sem tágasabb a tenger birodalma, sok folyamága nyomul előre és húzódik vissza, és nemcsak a partig dagad vagy apad, hanem mélyen beáramlik, és földeket vesz körül, sőt még a gerincek és a hegycsúcsok közé is behatol, mint saját birodalmába.

(11.) Egyébként, hogy Britanniát kezdetben miféle halandók lakták: bennszülöttek-e vagy bevándoroltak, mint afféle barbárok között, nem sikerült pontosan megtudnunk. Testük alkata különféle, és ebből következtethetünk. Mert Caledonia lakosainak vöröses haja, hatalmas termete a germán eredetet bizonyítja; a silurok sötét arcszíne, többnyire göndör haja, és az a tény, hogy Hispania átellenben fekszik, hihetővé teszi, hogy valamikor régen ibérek keltek át és szállták meg ezeket a helyeket; a gallokhoz legközelebb élők hasonlítanak is reájuk, akár mert tart eredetük ereje, akár mert szembenéző földjeik éghajlata formálta testük alkatát. Általánosságban vizsgálva mégis azt hisszük, hogy a gallok szállták meg a szomszédos szigetet. Az ő szertartásaikat találjuk, az ő babonás hiedelmeiket; a nyelv nem sokban különbözik; ugyanolyan merészen hívják ki a veszedelmet, majd ha már a nyakukon van, ugyanolyan riadtan visszakoznak. A britannok mégis nagyobb bátorságról tesznek bizonyságot, mivel a hosszú béke még nem puhította el őket. Mert, mint hallottuk, a gallok is virágzó hírű harcosok voltak; később a nyugalommal együtt tunyaság költözött beléjük, miután a szabadsággal egyetemben vitézségüket is elvesztették. Ez történt a régen legyőzött britannokkal: a többiek ma is olyanok, mint amilyenek a gallok voltak.

(12.) Erejük a gyalogság; némely törzs szekéren is csatázik. Az előkelőbb hajt, hívei harcolnak. Valamikor királyoknak engedelmeskedtek, most főembereik jóvoltából pártok és érdekek közt hányódnak. Erős népek ellenében számunkra az a leghasznosabb, hogy nem határoznak közösen. Ritkán fordul elő, hogy a közös veszély elhárítására két-három törzs egyesül: így külön-külön harcolnak, és összességükben alulmaradnak. Az éghajlat a sűrű esők és a ködök miatt barátságtalan; szigorú fagyok nincsenek. A nappalok hosszabbak, mint a mi vidékünkön, az éjszaka világos és Britannia legtúlsó részén rövid, úgyhogy a nap végét és kezdetét csak csekély időköz választja el. Ha nincs közbül felhő, állítólag éjszaka is látni a nap fényét, amely így nem lenyugszik és felkel, hanem átkel. Tudniillik a föld lapos pereme, alacsony árnyékával, nem idéz elő sötétséget, és az éjszaka nem hat fel az égig és a csillagokig. A talaj az olajfán, szőlőn és a melegebb tájakon honos egyéb növényeken kívül megbírja a gyümölcsöt, sőt termékenynek mondható; minden lassan érik, gyorsan fejlődik; mindkettőnek ugyanaz az oka: túlságosan nedves a föld és az éghajlat. Britannia földje aranyat, ezüstöt és más fémeket terem, a győzelem jutalmául. Az óceán is szül gyöngyöket, de fényteleneket és sárgásakat. Némelyek szerint az ügyesség hiányzik a gyöngyhalászokból; a Vörös-tengerben ugyanis az eleven és lélegző kagylókat tépik le a sziklákról, Britanniában pedig úgy szedik össze, amint éppen partra vetődtek: én könnyebben elhinném, hogy a természetes szépség hiányzik a gyöngyökből, semmint belőlünk a kapzsiság.

(13.) A britannok vonakodás nélkül vállalják a sorozást, az adókat és a birodalomtól rájuk rótt terheket, csak jogtalanságot ne szenvedjenek; ezt nehezen tűrik, mert az engedelmeskedésre már be vannak törve, de arra még nem, hogy szolgáljanak. Így tehát a legelső római, az isteni Iulius, aki sereggel lépett Britannia földjére, a szerencsés kimenetelű csatával megrémítette ugyan a lakosságot, és birtokába vette a partot, mégis úgy látszik, hogy csak megmutatta az utódoknak, nem hagyta rájuk. Majd polgárháborúk következtek, és a főemberek a közösség ellen fordították fegyvereiket, és még a békében is sokáig megfeledkeztek Britanniáról: ezt az isteni Augustus meggondolásnak nevezte, Tiberius előírásnak. Bizonyos, hogy Gaius Caesar foglalkozott a britanniai partraszállás gondolatával, de állhatatlan természet lévén, hamar megelégelte, és Germania elleni roppant erőfeszítései különben is kudarccal végződtek. Az isteni Claudius kezdeményezte újból a vállalkozást, melynek során legiókat és segédcsapatokat szállítottak át, és a hadműveletek irányításába bevonták Vespasianust, amivel nemsokára eljövendő szerencséje kezdődött: népek hódoltak meg, királyok estek fogságba, és a végzet Vespasianusra irányította a figyelmet.

(14.) A consuli helytartók közül elsőnek Aulus Plautius került a tartomány élére, majd Ostorius Scapula, mindketten kiváló katonák; és lassanként provinciává szerveződött Britannia legközelebbi része, amelyhez még egy veterán települést is csatoltak. Néhány törzset Cogidumnus király kapott, aki egészen a mi időnkig hűséges is maradt: a római nép régi és már korán bevett szokása, hogy a királyokat is a szolgaság eszközeiként használja. Ezután Didius Gallus megtartotta, amit elődei szereztek, éppen csak néhány határerődítményt tolt előbbre, hogy így hatásköre kiterjesztésének hírét megalapozza. Didiust Veranius váltotta fel, de egy éven belül meghalt. Utána Suetonius Paulinus két esztendőn át sikeresen működött: törzseket hódított meg és erős támaszpontokat létesített; ezekben bízva megtámadta Mona szigetét, mint amely segítette a lázadókat, és így hátát védtelenül hagyta egy kínálkozó alkalom számára.

(15.) Mert a helytartó távollétében a félelem alábbhagyván, a britannok meghányták-vetették a szolgaság bajait, megvitatták a jogtalanságokat és a magyarázgatással lángra lobbantották az elégedetlenséget: semmit sem érnek el béketűréssel, legfeljebb azt, hogy még súlyosabb terheket rónak rájuk, hisz úgyis könnyen viselik. Valamikor csak egy királyuk volt, most kettőt varrnak a nyakukba, akik közül a helytartó a vérüket, a procurator a javaikat prédálja. Az elöljárók viszálykodása vagy egyetértése egyformán végzetes az alattvalókra. Az egyik fél emberei, a centuriók éppoly gyalázatosan erőszakoskodnak, akár a másiknak közszolgái. Már semmi sincs biztonságban kapzsiságuk, semmi önkényük elől. Csatában a bátrabbé a zsákmány: most többnyire hitványak és háborúra alkalmatlanok rabolják ki házaikat, hurcolják el gyermekeiket, kötelezik őket katonáskodásra, mintha ők éppen csak hazájukért nem tudnának meghalni. Mert milyen kevés katona jött is át, ha a britannok számba veszik, hogy ők maguk hányan vannak? Germania népei is így rázták le a jármot, pedig csak egy folyó védi őket, nem az óceán. Ők maguk a hazáért, hitvesükért, szüleikért harcolnak, amazokat a mohóság és a bujálkodás hajtja. Meg fognak hátrálni, amint az isteni Iulius is meghátrált, csak ők maguk keljenek vitézségben őseikkel versenyre. Egy-két ütközet kimenetelétől nem kell megrémülni: nagyobb a támadó kedv a szerencsés emberben, nagyobb az állhatatosság a nyomorultakban. Már az istenek is szánják a britannokat, azért tartják távol a római vezért, azért - mintegy száműzve - más szigeten a sereget; ők maguk pedig máris túl vannak a nehezén: tanácskoznak. Ezek után ilyen tervezgetések közepette veszedelmesebb, ha rajtakapják őket, mint ha merészen belevágnak.

(16.) Miután ilyen és efféle beszédekkel felbujtották egymást, egy nőnek, a királyi származású Boudiccának a vezérlete alatt - mert uralkodás dolgában nem tesznek különbséget férfi és asszony között - mindahányan fegyvert ragadtak és valóságos hajtóvadászatot indítottak az erődökben szétszórt katonák ellen; az őrállomások elfoglalása után a coloniát is megrohanták, mint a szolgaság székhelyét, és a kegyetlenkedésnek a barbárok közt szokásos egyetlen fajtáját sem mulasztotta el a harag és a győzelem. Ha a tartomány fellázadásának hírére Paulinus nem siet sürgősen segítségükre, elveszett volna Britannia, amelyet így egyetlen csata szerencséje régi hódoltságába állított vissza, bár sokan megtartották fegyvereiket. Ezeket elpártolásuk tudata és személy szerint a helytartótól való félelem nyugtalanította, hogy tudniillik bármennyire kiváló férfiú is különben, ha meghódolnak neki, túl szigorúan és mintegy minden rajta esett jogtalanságot megbosszulva a kelleténél kíméletlenebb lesz majd hozzájuk. Petronius Turpilianust küldtük tehát oda, mint akit könnyebben ki lehet engesztelni, akit az ellenség bűnei nem érintettek, és éppen ezért majd inkább hallgat a bűnbánó szóra. Rendet teremtvén a korábbi helyzet szerint, semmit ezen túl nem merészelt, úgy adta át Trebellius Maximusnak a tartományt. A kényelmes és semmiféle tábori tapasztalattal nem rendelkező Trebellius holmi szívélyes igazgatással tartotta kézben a provinciát. A barbárok is megtanultak már megbocsátani a csábító vétkeknek, és a polgárháborúk közbejötte jogos mentséget kínált a tétlenkedésre: de a széthúzás miatt nem volt nyugta, mivel a hadakozáshoz szokott katonaság fegyelme elfoglaltság híján meglazult. Trebellius megfutamodott és elrejtőzött, így kerülte el a sereg haragját, de tekintélyét vesztve és megalázkodva egyhamar csak megtűrt elöljáró lett; és mintha megállapodtak volna, hogy a sereg tombolhat, a vezér bántatlanságot élvezhet, a zendülés vérontás nélkül zajlott le. Vettius Bolanus, mivel még tartott a polgárháború, szintén nem gyötörte Britanniát fegyelmezéssel; ugyanúgy tehetetlenkedtek az ellenséggel szemben, hasonlóképpen követelőztek a táborban, legfeljebb a feddhetetlen Bolanust, akit semmi bűnéért nem gyűlöltek, megkedvelték, ahelyett, hogy tisztelték volna.

(17.) De midőn Vespasianus a földkerekség többi részével együtt Britanniát is visszaszerezte, nagy vezérek, kiváló hadseregek tűntek fel, és elapadt az ellenség reménye. Petilius Cerialis máris rettegést keltett azzal, hogy megtámadta a brigasokat, tudomásunk szerint az egész tartomány legnépesebb törzsét. Sokszor megütközött, nem is mindig vér nélkül: és a brigasok nagy részére vagy győzelmét terjesztette ki, vagy a háborút. És bizony Cerialis elhomályosította volna más utód tetteit és hírét: Iulius Frontinus vállalta és viselte is a terhet - nagy ember volt, amennyire lehetett -, és miután az ellenség vitézségén kívül a terep nehézségeit is sikerült leküzdenie, a silurok erős és harcias törzsét fegyverrel megadásra kényszerítette.

(18.) Agricola ilyen állapotokat, ilyen változatos hadihelyzetet talált Britanniában, mikor már a nyár derekán átkelt; a katonák, mintha már túl volnának a hadműveleteken, gondtalan pihenésre készülődtek, az ellenség pedig alkalomra várt. Nem sokkal megérkezése előtt az ordovixok törzse majdnem teljesen felmorzsolt egy lovasegységet, amely az ő területükön állomásozott, és erre a kezdeményezésre feltámadott a tartomány. Azok, akiknek a háború kedvükre volt, helyeselték a példamutatást és az új helytartó szándékát lesték. Tovatűnt a nyár, szétszórva a provinciában az alakulatok, a katonák gondolatai már az esztendei pihenésen jártak - csupa akadály és gát a háborút tervező vezér útjában -, és legtöbben inkább csak szemmel tartották volna a gyanús területeket: Agricola mégis úgy döntött, hogy szembenéz a veszéllyel. Összevonta a legiók különítményeit és egy kisebb szövetséges csapatot, s mivel az ordovixok nem mertek leereszkedni a síkságra, a sereg előtt haladva, hogy a többiekben is hasonló bátorság ébredjen a közös veszélyben, maga vezette fel seregét. Szinte az egész törzset levágta, majd jól tudván, hogy a hírnek nyomában kell maradni, és hogy a többiek az első vállalkozások kimeneteléhez képest fognak rettegni, elhatározta, hogy elfoglalja Mona szigetét, amelynek birtokbavételétől - mint fentebb említettem, - Paulinust egész Britannia fellázadása tartotta vissza. De, mint hirtelen elhatározások közben megtörténik, nem voltak hajók: a vezér ötletessége és kitartása vitte át a sereget. Lerakatott minden poggyászt, és a segédcsapatok válogatott katonáit, akik ismerték a gázlókat és még otthon megszokták, hogy úszás közben egyszersmind fegyvereiket és lovukat is magukkal vigyék, oly váratlanul küldte rájuk, hogy a bámuló ellenség, amely folyton csak hajóhadat, hajókat várt és a tengert kémlelte, azt hitte, hogy aki így támad, annak semmi sem nehéz vagy elérhetetlen. Békét kértek, és átadták a szigetet, így Agricola híres és nagy ember lett, hisz alig érkezett meg tartományába - mások ilyenkor maguk mutogatásával és hódoló látogatások fogadásával töltik idejüket -, ő a fáradságot és veszedelmet választotta. De Agricola nem használta kérkedésre a dolgok szerencsés alakulását, hadi vállalkozásnak vagy győzelemnek sem nevezte a legyőzöttek megzabolázását, még csak babérdíszes levéllel sem kísérte tetteit, hanem éppen hírének eltitkolásával gyarapította hírét: az emberek latolgathatták, hogy mennyire bízhat a jövőben, ha ilyen nagy dolgokat elhallgat.

(19.) Egyébként ismerte a provincia hangulatát és mások tapasztalataiból tudta, hogy kevés haszon származik a fegyverekből, ha a jogtalankodások folytatódnak, ezért úgy határozott, hogy a háborúk okait irtja ki. Magán és környezetén kezdve, előbb a maga háza táján teremtett rendet, ami a legtöbbek számára nem kevésbé nehéz, mint a provincia kormányzása. Közügyet nem intézett felszabadítottjain és rabszolgáin keresztül; a centuriók vagy katonák szolgálatait nem személyes rokonszenvből, nem is ajánlásra vagy kérésre vette igénybe, hanem a legderekabbakat tartotta egyben legmegbízhatóbbnak. Mindenről tudott, nem mindenért fenyített. Az apró vétkeket elnézte, a nagyokat szigorúan vette; nem mindig szorgalmazta a büntetést, gyakrabban a megbánással is beérte; hivatalos ügyekkel és igazgatási feladatokkal inkább olyanokat bízott meg, akikről tudta, hogy úgysem hibáznak, semmint hogy büntetnie kelljen, miután hibáztak. A gabona és az adók behajtását a terhek méltányos elosztásával enyhítette, lenyesegetvén azokat a nyerészkedésre kieszelt fogásokat, amelyek még az adónál is nehezebben viselhetők el. Mert a lakosokat csúfságból arra kényszerítették, hogy ott üljenek a bezárt raktárak előtt és ők vásároljanak gabonát, sőt még pénzbírságot is fizessenek. Kerülő utakat és távoli vidékeket jelöltek ki, hogy a törzsek - bár közel volt a téli tábor - félreeső és úttalan helyekre szállítsanak, hogy aztán a mindenkinek könnyű megoldás néhány ember számára nyereséggel járjon.

(20.) Azzal, hogy a visszaéléseknek mindjárt az első évben véget vetett, jó hírűvé tette a békét, amelytől elődeinek gondatlansága vagy elviselhetetlen volta miatt nem kevésbé féltek, mint a háborútól. De mihelyt eljött a nyár, összevonta a sereget és sokszor menetelt katonáival együtt, dicsérte a fegyelmet, pórázra fogta az elkószálókat; a táborhelyeket maga választotta, a gázlókat és erdőket maga fürkészte ki; egy perc nyugtot sem hagyott az ellenségnek, hirtelen rajtaütésekkel pusztította, és mikor már kellő rémületet keltett, a kímélettel ismét a béke csábító voltát tárta elébük. Ennek következtében sok törzs, amely mindaddig egyenlő félként viselkedett, túszokat adván, letett az ellenségeskedésről. Őrségekkel és erődökkel vétette őket körül, mégpedig oly körültekintően és gondosan, hogy addig Britanniának egyetlen új területe sem került ily háborítatlanul birtokunkba.

(21.) A következő tél fölöttébb üdvös tervek megvalósításával telt el. Mert hogy a szétszórtan élő, durva természetű s éppen ezért háborúra könnyen hajlandó embereket az élvezetekkel nyugalomra és tétlenségre szoktassa, személyesen biztatta és közpénzekkel támogatta őket, hogy templomokat, forumokat, házakat építsenek, és dicsérte a tevékenyeket, megrótta a hanyagokat: így a megtiszteltetésért való versengés pótolta a kényszert. Azután a főemberek fiait a szabadokhoz méltó ismeretekkel neveltette, és a britannok tehetségét többre tartotta a gallok igyekvésénél, úgyhogy akik nemrég még a római nyelvtől is idegenkedtek, most az ékesszólásra kaptak kedvet. Ezután viseletünket is megbecsülték, és sokan viseltek togát, s lassanként átpártoltak csábító vétkekhez: az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és a választékos lakomákhoz. S ezt tapasztalatlanságukban művelt emberségnek nevezték, holott valójában a szolgaság része.

(22.) A hadműveletek harmadik éve új törzseket tárt fel, miközben egészen a Tanaus nevű tengerbeszögellésig pusztultak a lakosság földjei. A kegyetlen viharok megviselték a sereget, a félelemtől megrettent ellenség mégsem merte ingerelni, sőt még erődök létesítésére is maradt idő. Megfigyelték a hozzáértők, hogy egyetlen vezér sem választotta ki bölcsebben az alkalmas helyeket; az Agricolától épített erődök közül az ellenség egyet sem foglalt el erővel, egy sem jutott a kezére alku útján, vagy mert az őrség elmenekült, mivel az elhúzódó ostromra esztendei tartalékokkal voltak megerősítve. Így nyugtalankodás nélkül telt itt a tél, gyakran került sor kirohanásokra, és ki-ki meg tudta oltalmazni magát, az ellenség pedig elcsüggedt kudarcai miatt, mivel régebben megszokta, hogy a nyáron elszenvedett károkat többnyire téli sikerekkel pótolja, most pedig nyáron-télen egyformán rájárt a rúd. Agricola soha nem tulajdonította el mohón mások érdemeit: akár centurio, akár praefectus, mind úgy számított őrá, mint tettének megvesztegethetetlen tanújára. Némelyek szerint élesebb hangot ütött meg, amikor dorgált, és valóban, amennyire szívélyes volt a jókhoz, annyira barátságtalan a hitványakhoz. Egyébként hirtelen haragjából semmi sem maradt vissza elrejtve, úgyhogy hallgatásától nem kellett félni: tisztességesebbnek tartotta a sértést, mint a gyűlölködést.

(23.) A negyedik nyarat annak megtartására fordította, amin előzőleg végigszáguldott; és ha a sereg vitézsége s a római név dicsősége tűrné, ő megtalálta volna Britannián belül a határt. Mert a Clota- és a Bodotria-öblöt a szemben levő tengerek árja oly nagyon összeszorítja, hogy csak egy keskeny földszoros választja el a kettőt egymástól: ezt akkor őrállomásokkal erősítették meg, az egész innenső kiszögellést birtokba vették és szinte egy másik szigetre szorították vissza az ellenséget.

(24.) A hadi vállalkozások ötödik évében az első hajóval átkelve, több sikeres csatában addig ismeretlen népeket hódított meg és Britanniának Hibernia felé néző részét csapatokkal rakta meg, nem félelemből, inkább a jövőre gondolva: hátha a Britannia és Hispania közt elterülő és a gall tengeren is könnyen megközelíthető Hibernia kölcsönösen nagy haszonnal köthetné össze a birodalom legerősebb részét. Kiterjedése, ha Britanniához hasonlítjuk, kisebb, a mi tengerünk szigeteinél viszont nagyobb. Földje és éghajlata, az emberek gondolkodása s életmódja nem nagyon különbözik Britanniától; a tengeri utak és kikötők a közlekedésből és kereskedelemből ismeretesek. Az itteni nép egyik fejedelmét, akit belső lázadás űzött el, Agricola befogadta és barátság ürügyével kellő alkalomra tartogatta. Gyakran hallottam tőle, hogy egyetlen legióval és kevés segédcsapattal le lehetne győzni és meg lehetne tartani Hiberniát, és Britanniával szemben is hasznos lenne, ha mindenfelé római fegyveresek volnának, és a szabadság mintegy kiesnék látóköréből.

(25.) Egyébként azon a nyáron, amelyen hivatalának hatodik évét kezdte meg, a Bodotrián túl élő törzsekre fordította figyelmét, s mivel tartani lehetett valamennyi túlnan élő nép megmozdulásától, és hogy az ellenség veszélyezteti az útvonalakat, a kikötőket hajóhaddal derítette fel. Ezt ő vette először igénybe a haderő részeként; nagyszerű látvány volt, amint a sereget követte: egyszerre folyt a háború szárazon és vízen, és gyakran egyazon táborban gyalogság, lovasság és tengerész legénység osztotta meg készleteit és örömét; ki-ki dicsekedve emlegette tetteit és kalandjait, és hol az erdők és hegyek rejtekeit, hol a viharok és hullámok veszedelmeit, egyrészről a szárazföld és az ellenség, másrészről az óceán legyőzését hasonlítgatták össze katonás kérkedéssel. Amint a foglyoktól lehetett hallani, a britannok is elámultak a hajóhad látásán: mintha tengerük külön világának feltárása az utolsó menedéket is bezárta volna a legyőzöttek előtt. A Caledoniát lakó népek nagy készülődéssel és - ahogy már ismeretlenekkel szemben szokás - még nagyobb szóbeszéddel fogtak fegyvert, ők vették ostrom alá az erődöket és kihívó támadásukkal még növelték a félelmet. Vissza kell húzódni a Bodotria-öblön innen és inkább ki kell vonulni, semmint hogy kikergessenek bennünket, - hangzott a látszólag okosok, valójában gyávák figyelmeztetése, miközben Agricola megtudja, hogy az ellenség több hadoszlopban betörésre készül. Ő maga is három részre osztotta seregét, hogy a túlerőben lévő és a terepet ismerő ellenség körül ne fogja, és előbbre nyomult.

(26.) Mikor ezt az ellenség megtudta, hirtelen megváltoztatta tervét és éjnek idején egyesült erővel megtámadta a kilencedik legiót, mint a leggyengébbet, és az alvó vagy megrettent őrök lemészárlása után sikerült is betörnie. És már bent a táborban folyt a harc, midőn Agricola a felderítőktől értesült az ellenség útvonaláról, és nyomába szegődve úgy rendelkezett, hogy a leggyorsabb lovasok és gyalogosok üssenek rajta hátulról a harcolókon, majd egyszerre hangozzék fel a csatakiáltás; és hajnaltájban megcsillantak a hadijelek. Így a kétfelől fenyegetett britannok megrémültek, a kilencesekbe pedig visszatért a bátorság, és nem gondolva többé az életveszélyre, most már a dicsőségért küzdöttek. Sőt még ki is rontottak, és a szűk kapunyílásban heves harcra került sor, amíg meg nem futamodott az ellenség, miközben a két seregrész versengve küzdött, hogy lássék: segítséget hozott, illetve nem szorult segítségre. Ha a mocsarak és az erdők nem rejtik el a menekülőket, ezzel a győzelemmel vége is lett volna a háborúnak.

(27.) Ennek tudatától és hírétől fellelkesülve a sereg katonái azt zúgták, hogy az ő vitézségüknek semmi sem állhat útjába, hatoljanak hát be Caledoniába és harcok folyamatos sorozatával találják meg végre Britannia határát. És a siker után még az imént óvatosak és bölcsek is vállalkozó kedvűek és nagybeszédűek lettek. Fölöttébb méltánytalan állapot ez a háborúban: a sikert mindenki magának tulajdonítja, a vereséget egynek róják fel. A britannok pedig úgy vélték, hogy nem vitézség győzte le őket, hanem az alkalom és vezéri ügyesség, ezért mit sem csökkent fennhéjázásukban az ifjakat felfegyverezték, asszonyaikat és gyermekeiket biztonságos helyre szállították, a törzsek összeesküvését pedig gyűléseken és áldozatokkal szentesítették. És így mindkét fél felajzottan távozott.

(28.) Ugyanezen a nyáron egy usipusokból álló cohors, amelyet Germaniában soroztak és Britanniába küldtek át, nagy és emlékezetes gaztettre vetemedett. Meggyilkolták a centuriót és azokat a katonákat, akik a fegyelem átplántálása végett a szakaszokba beosztva példát mutattak és irányították őket, majd felszálltak három könnyűnaszádra - erőszakkal hajtották oda a kormányosokat, de csak egyikük állt a kormányrúd mellé, a másik kettőt gyanúsnak találták és megölték -, és mivel szökésüknek még nem terjedt el a híre, valóságos csodaként hajóztak a part mentén. Később ivóvízért és élelem rablása végett kiszálltak, többször megütköztek a magukét védelmező britannokkal és nemegyszer győztek, néhányszor megfutamodtak, de végül is olyan ínségbe jutottak, hogy megették leggyengébb társaikat, majd a kisorsoltakat. Így hajózták körül Britanniát, majd a kormányzásban való járatlanságuk következtében elvesztvén hajóikat, kalózoknak nézték őket, és előbb a suebek, majd a frízek fogságába kerültek. Voltak köztük, akiket kereskedők adtak el, és akiket a vásárlók csereberéje egészen a mi partunkig hozott: a szörnyű eset elmondása hírhedtté tette őket.

(29.) A következő nyár elején Agricolát családi gyász érte: elvesztette előző évben született fiát. A csapást nem kérkedő daccal viselte, mint sok erős férfi, nem is asszonyok módjára siránkozva és szomorkodva; gyászát egyebek között a háború is orvosolta. Tehát előreküldte hajóhadát, hogy több helyen portyázva nagy rettegést és bizonytalanságot keltsen, majd harcra kész seregével, amelyhez hozzácsatolta a legderekabb és a hosszú békében kipróbált britannokat, eljutott a Graupius-hegyhez, melyet az ellenség már megszállva tartott. Mert a britannokat egyáltalán nem törte meg a korábbi ütközet kimenetele; megtorlásra vagy szolgaságra felkészülve, mint akik végre megtanulták, hogy a közös veszedelmet közös akarattal kell elhárítani, követségekkel és szerződésekkel valamennyi törzs erőit felvonultatták. Már harmincezernél több fegyverest lehetett számlálni, de még mindig özönlöttek mind a fiatalok és azok, akiknek öregkora friss és virágzó, kik a háborúban hírnevet szereztek és büszkén viselték kitüntetéseiket, mikor a társai közül érdemeivel és származásával kiváló Calgacus nevű vezér a csatát követelő összesereglett sokaság előtt állítólag ilyenféle beszédet tartott:

(30.) - Valahányszor a háború okait és kényszerű helyzetünket tekintem, nagy az én hitem, hogy a mai nap és a ti közös egyetértésetek a szabadság kezdete lesz egész Britannia számára, mert mindannyian összejöttetek, akik csak szolgaságtól mentesek vagytok, de nincs is több föld, s még a tenger sem biztonságos, amíg a római hajóhad fenyeget bennünket. Így a fegyveres harc, mely a bátraknak becsület dolga, most ugyanúgy a gyáváknak is legbiztosabb oltalma. A korábbi csatákban, amikor váltakozó szerencsével folyt a küzdelem a rómaiak ellen, a harc reménysége és kimenetele a mi karunktól függött, mivel - mint egész Britannia legnemesebb és éppen ezért a sziget legbelsejében élő népei, kik a szolgaságba süllyedtek partjait sem látjuk, - szemünket is szennyezetlenül őriztük a leigázottság fertőzetétől. Minket, a földkerekség legszélső lakóit és a szabadság végső élvezőit, éppen csak hallomásból ismert földünk elzártsága védett meg mind a mai napig: most már Britannia határa nyitva áll, és minden ismeretlen nagyszerűnek számít. De túlnan már nincs egyetlen nép sem, csak hullámok és sziklák, és a még ádázabb rómaiak, akiknek dölyfössége elől hiába próbálnánk engedelmeskedéssel és meghúzódással menekülni. Ragadozói a világnak, miután mindent feldúltak, és már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha szegény, becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és a nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítozzák. Elhurcolni, gyilkolni, rabolni - hazug névvel ezt mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot teremtenek, békének.

(31.) Természettől fogva kinek-kinek gyermekei és rokonai a legkedvesebbek: ezeket sorozással szolgaságra hurcolják idegenbe; asszonyaink és nővéreink, még ha az ellenség bujaságától megmenekülnek is, állítólagos barátainktól és vendégeinktől szenvednek gyalázatot. Javainkat s vagyonunkat az adófizetés, a földet és évi termését a gabonabeszolgáltatás, testünket és karunkat erdők és mocsarak járhatóvá tétele, a sok ütleg és gyalázat őrli fel. A szolgaságra született rabszolgák egyszer kerülnek vásárra, és azontúl gazdáik gondoskodnak róluk: Britannia a maga szolgaságát mindennap megvásárolja, mindennap hizlalja. És miként a ház népében a legfrissebb szolgákból még szolgatársaik is csúfot űznek, úgy akarnak ebben az egész földkerekségre kiterjedő régi szolgaseregben - mint új és hitvány fajzatot - tönkretenni bennünket, mert nekünk nincsenek földjeink, bányáink vagy kikötőink, melyeknek gondozására tartogatnának minket. Az alattvalók férfiassága és elszántsága különben sem kedves a parancsolóknak; a távolság és elkülönülés önmagában is minél biztonságosabb, annál gyanúsabb. Így mivel nincs remény a kíméletre, szedjétek végre össze bátorságotokat, akár az élet, akár a dicsőség a legkedvesebb számotokra. A brigasok egy asszony vezetése alatt felégették a coloniát, elfoglalták a tábort, és ha szerencséjük nem csap át gondatlanságba, lerázhatták volna az igát: mi, akik érintetlenek és betöretlenek vagyunk és szabadságra, nem megbánásra törekszünk, mindjárt az első összecsapással mutassuk meg, milyen férfiakat rejteget Caledonia.

(32.) Vagy azt hiszitek, hogy a rómaiak ugyanolyan bátrak háborúban, mint amilyen zabolátlanok békében? A mi meghasonlásaink és viszálykodásaink tették őket híressé, ellenfeleik hibáiból kovácsolnak seregüknek dicsőséget. Ezt a legkülönfélébb népekből összeszedett hadat, amiképpen a szerencse tartja együtt, úgy a kudarc fogja szétszórni: ha ugyan nem gondoljátok, hogy a gallokat és a germánokat és, szégyen kimondani, a legtöbb britanniait - bár mások uralmának szentelik vérüket, de hosszabb időn át voltak ellenfelek, mint szolgák, - a hűség és jóindulat fűzi hozzájuk. Félelem és rettegés - erőtlen kötelékei a szeretetnek; lerázásuk után azok, akik már nem félnek, gyűlölni kezdenek. Mindaz, ami győzelemre tüzelhet, a mi oldalunkon van: a rómaiakat nem lelkesítik asszonyaik, nincsenek itt szüleik, akik a megfutamodást gyalázatnak mondanák; legtöbbjüknek vagy nincs, vagy más a hazája. Kevesen vannak, reszketnek járatlanságukban; még az eget, a tengert és az erdőket is mint csupa ismeretlent kémlelik: szinte bezárva és megkötözve adták őket kezetekbe az istenek. Ne rémítsen a hiú látvány, az arany csillogása, meg az ezüsté, amely nem véd és nem sebez. Éppen az ellenség hadsorai közt fogjuk megtalálni csapatainkat: a britannok fel fogják ismerni tulajdon ügyüket, a gallok emlékezni fognak korábbi szabadságukra, a többi germán csak úgy át fog szökni tőlük, mint ahogy nemrég az usipusok cserbenhagyták őket. És azontúl nincs ok a rettegésre: üresek az erődök, öregek lakják a coloniákat; a vonakodva engedelmeskedők és a jogtalanul parancsolgatók közepette ziláltak a municipiumok és széthúznak. Itt vezér, itt sereg, amott adók, bányák és a szolgaságot vállalók egyéb büntetései: hogy ezeket mindörökké tűrjük, vagy most mindjárt megbosszuljuk - ezen a csatatéren dől el. Így hát, mikor a csatába indultok, őseitekre és utódaitokra gondoljatok.

(33.) A beszédet barbár szokás szerint lelkesen fogadták; zúgtak, énekeltek és éktelenül kiáltoztak. És már megindultak a hadsorok és csillogtak a fegyverek, a legmerészebbek már előre is szökelltek, közben a csatarendet is felsorakoztatták, midőn Agricola, gondolván, hogy amúgy is harcvágytól duzzadó és az erőd sáncai közt alig tartható katonáit még jobban feltüzeli, így szólt hozzájuk:

- Hetedik éve, bajtársak, hogy vitézségetekkel, a római birodalom auspiciumaival és közös, hű igyekezetünkkel már le is győztétek Britanniát. Annyi hadjáratban, annyi ütközetben, akár bátorságra volt szükség az ellenséggel szemben, akár tűrésre és erőfeszítésre szinte még a természettel szemben is, nekem sem kellett katonáim miatt elégedetlenkednem, nektek sem vezéretek miatt. Tehát túljutván, én a korábbi helytartók, ti a korábbi seregek elérte határokon, Britannia végeit nem hírünkkel, nem is szóbeszéddel, hanem táborunkkal és fegyvereinkkel tartjuk megszállva: felfedeztük Britanniát és le is igáztuk. Én legalábbis menetelés közben, mikor fárasztott benneteket a sok mocsár vagy hegy és folyó, gyakran hallottam a legbátrabbak szavát: "Mikor kerül már az ellenség a kezünk ügyébe?" Hát itt jönnek rejtekeikből kiűzve, és óhajaitok s vitézségtek előtt megnyílik a pálya; minden a győzőknek kedvez s minden a legyőzötteknek árt. Mert amiképpen ennyi utat megtenni, erdőt megjárni, ennyi vízen átgázolni szép és dicső dolog - előrenyomulva, ugyanúgy a menekülők számára nagyon is veszélyes mindaz, ami ma még olyan kedvező; mert mi nem rendelkezünk ugyanolyan helyismerettel, sem ugyanolyan bő élelemkészletekkel, csak karunk és fegyverünk van, és benne mindenünk. Ami engem illet, már régi meggyőződésem, hogy sem a seregnek, sem a vezérnek a háta nincs védve. Így hát a tisztes halál a becstelen életnél kívánatosabb, az épség és becsület pedig egy helyen terem, és korántsem lenne dicstelen dolog, ha éppen a földkerekség és a természet határán esnénk el.

(34.) Ha csupa új nép és ismeretlen hadsor állna veletek szemben, más seregek példáival buzdítanálak benneteket: most saját dicső tetteiteket vegyétek számba, saját szemeteket kérdezzétek meg. Ezek azok, akiket tavaly, mikor egy legiót éjszaka, tolvajok módjára megtámadtak, puszta kiáltozással levertetek; ezek futamodnak meg a többi britann törzs közül a legkönnyebben, éppen azért maradtak meg ilyen sokáig. Mint ahogy az erdők és hegyek közé behatolókkal a legbátrabb vadállatok szállnak szembe, a félénkek és tehetetlenek már a menet zajára elriadnak, úgy a legvitézebb britannok is már rég elhullottak, csak a gyávák és félénkek maradtak hátra. Ha most végre rájuk találtatok, nem megálltak, hanem megállásra kényszerültek: a végső szükség és a mérhetetlen félelem zsibbadása nyűgözte le soraikat ezen a helyen, hogy ti itt szép és látványos győzelmet arassatok. Vessetek hát véget a hadjáratoknak, koronázzátok meg az ötven esztendőt e nagy nappal; bizonyítsátok be a köznek, hogy sohasem lehetett a hadseregre hárítani akár a háború elhúzódását, akár fellángolásának okait.

(35.) És miközben Agricola még beszélt, a katonák lelkesedése máris fellángolt, a beszéd végét pedig roppant felbuzdulás követte, s azonnal fegyvereikért futottak. Feltüzelt és rohamozni vágyó katonáit úgy rendezte el, hogy a nyolcezer főnyi gyalogos segédcsapatok a hadsor közepét erősítsék, a háromezer lovas pedig a szárnyakra kerüljön. A legiók a sánc előtt sorakoztak fel, roppant dicsőségére a győzelemnek, ha római vér ontása nélkül harcolnának, és segítségül, ha amazok meghátrálnának. A britannok hadrendje a látszat kedvéért, egyben rémületkeltés végett magasabb helyeken állt fel, úgy, hogy az első sor a síkon legyen, a többiek pedig az enyhén emelkedő hegyoldalon tömörülve mintegy a lentiek fölé magasodjanak; a csatatér közbülső részét a lármázó és száguldozó szekérharcosok töltötték be. Ekkor Agricola, attól tartva, hogy a számbeli fölényben levő ellenség egyszerre támad az arcvonal és az oldalszárnyak ellen, széthúzta sorait és - bár így elnyújtottabb lett a hadrend, és a legtöbben a legiók bevetését tanácsolták, - még bizakodóbban és a nehézségektől meg nem rettenve elvezettette lovát és gyalogosan állt a hadi jelek elé.

(36.) A hadsorok megindulása után eleinte csak távolból harcoltak. A britannok roppant kardjukkal és rövid pajzsukkal állhatatosan, egyszersmind ügyesen tartóztatták fel vagy ütötték félre a mieink hajítódárdáit, ők pedig a lövedékek nagy tömegét zúdították a rómaiakra, míg Agricola a batavusok négy és a tungerek két cohorsát arra buzdította, hogy térjenek át a szúrófegyverek használatára és a közelharcra, amiben ők maguk a huzamos szolgálat következtében gyakorlottak voltak, az ellenség viszont ügyetlen (mivel apró pajzsokat és rendkívül hosszú kardokat használt), mert a britannok hegy nélküli kardjai nem engedték a fegyveres ölre menést és a szoros közelharcot. Tehát amint a batavusok vagdalkozni kezdtek, a pajzsdudorral ütöttek-vágtak, ellenfeleik arcára pályáztak, és leterítvén a síkságon felsorakozottakat, egyre inkább felkapaszkodtak a dombokra, a többi cohors is versengve és rohamra lendülve aprította a legközelebb állókat; és a legtöbben félholtan vagy sértetlenül maradtak a rohanó győztesek mögött. Közben amint a szekérharcosok megfutamodtak, a lovascsapatok belevegyültek a gyalogosok küzdelmébe, és bár hirtelenében riadalmat okoztak, a sűrű ellenséges sorokban és az egyenetlen terepen mégis fennakadtak. Legkevésbé sem lovascsata képe bontakozott ki, mivel a dombhajlaton csak üggyel-bajjal megálló katonákat még a lovak teste is taszította, és a sűrűn összevissza száguldozó szekerek, az irányító híján megvadult lovak - melyiket hova sodorta a félelem, - hol oldalról, hol szemberontottak nekik.

(37.) Azok a britannok, akik eddig a csatától távol maradva a dombtetőket tartották megszállva és a mi csekély haderőnket gondtalanul semmibe sem vették, lassanként leereszkedtek és hátulról be is kerítették volna a győzteseket, ha Agricola - épp erre gondolva - azt a négy lovasegységet, amelyet a harc váratlan fordulataira tartalékolt, a leereszkedők ellen nem veti be, és minél vadabbul rohamoztak, annál elszántabban meg nem futamítja és szét nem szórja őket. Így a britannok terve önmaguk ellen fordult, és a vezér parancsára a küzdők arcvonaláról átvezényelt lovasegységek hátba támadták a felvonuló ellenséget. Ekkor a nyílt térségen nagyszerű és véres látvány bontakozott ki: üldöztek, sebeket osztogattak, foglyokat ejtettek és öldöstek le, ha újabbak kerültek a kezükbe. Most már az ellenséges seregből - aszerint, ki milyen természetű volt, - fegyveres csoportok futamodtak meg kevesebbek előtt, mások meg önszántukból fegyvertelenül rontottak előre és vetették magukat oda a halálnak. Mindenfelé fegyverek, holttestek, csonka tagok és véres föld; de néha még a legyőzöttekben is fellángolt a düh s a bátorság. Mert miután az erdőség közelébe értek, összeverődtek és a környéket ismerve megpróbálták körülfogni előremerészkedő óvatlan üldözőiket. Ha a mindenütt ott levő Agricola meg nem parancsolja, hogy erős, de könnyű fegyverzetű egységek, mint vadászaton a hajtók, sűrűbb helyeken a lovasság egy része lóról szállva, a ritkásabb erdőkben pedig lovon fésüljék át a terepet, elbizakodottságukban némi veszteséget szenvedhettek volna. Egyébként a britannok, midőn látták, hogy ismét szilárd sorokba rendeződve üldözik őket, futásnak eredtek, de nem szabályos rendben, mint előbb, és nem is ügyeltek egymásra: elszéledve és egymást messze kerülve, távoli és úttalan helyeket kerestek. Az üldözésnek az éjszaka és a beteltség vetett véget. Mintegy tízezer ellenséget vágtak le; a mieink közül háromszázhatvanan estek el, köztük Aulus Atticus cohorsparancsnok, akit ifjúi heve és szilaj lova az ellenség közé sodort.

(38.) A győztesek éjszakája az örvendezéstől s a zsákmánytól boldogan telt: a britannok viszont szertekószáltak, férfiak s asszonyok együtt zokogva vonszolták a sebesülteket, szólítgatták az épen maradtakat; odahagyták és haragjukban maguk gyújtották fel házaikat, rejtekhelyet kerestek, de tüstént el is hagyták; közösen tervezgettek, majd megint külön folytatták; néha megtörte, még gyakrabban felkorbácsolta őket szeretteik látása. Azt is beszélték, hogy némelyek őrjöngő kegyetlenséggel bántak el feleségükkel és gyermekeikkel, mintha így könyörületet gyakorolnának. A következő nap még szélesebbre tárta a győzelem képét: nyomasztó csend mindenütt, elhagyott dombok, füstölgő hajlékok a távolban, minden kihalt, amerre csak kémlelőink jártak. Agricola, miután a mindenfelé kiküldött felderítők megállapították, hogy a menekülés nyomai bizonytalanok, az ellenség sehol sem gyülekezik, és mivel a nyár elmúltával a háborút sem lehetett kiterjeszteni, a borestusok földjére vezette seregét. Itt túszokat szedett és a hajóhad parancsnokát utasította, vitorlázza körül Britanniát. Ehhez megfelelő erőket adott, és a rémület járt előttük. Ő maga, vontatott menetben, hogy az új népeket éppen az átvonulás lassúsága rémületben tartsa, téli szállására vezette a gyalogságot és a lovasságot. A hajóhadnak is kedvezett az idő meg a híre: szerencsésen elérte Rutupiae kikötőjét; innen kiindulva végigjárta Britanniának szomszédos partvidékét, majd visszatért.

(39.) Az események ilyetén folyását - bár Agricola semmit nem nagyított jelentéseiben kérkedő szavakkal - Domitianus, szokása szerint, színleg örvendezve, szíve mélyén aggódva vette tudomásul. Jól tudta, hogy megmosolyogták a minap Germania fölött tartott áldiadalmenetét, mikor a piacon vásároltak embereket, akiknek külsejét és haját hadifogoly formára igazították: bezzeg most, hogy annyi ezer ellenség pusztult el, igazi és nagy győzelmet ünnepelhetnek. Az aggaszthatta leginkább, hogy egy magánember neve a princepsé fölé magasodik: hiába kényszerítette némaságra a forumi ékesszólást és a megtisztelésnek számító polgári foglalkozásokat, ha a katonai dicsőséget más szerzi meg előle; mást még valahogy könnyebb eltitkolni, de a jó vezér érdeme uralkodói erény. Ilyen gondoktól gyötörve és - ami gondolatainak kegyetlenségét jelezte - teljességgel átadva magát szokott elzárkózásának, egyelőre azt találta legjobbnak, ha félreteszi a gyűlölködést, amíg a hír keltette lelkesedés és a hadsereg kedvezése alábbhagy; mert Britanniát még akkor is Agricola tartotta kézben.

(40.) Ezért sok megtisztelő szóval tetézve, triumphatori jelvényeket, babérkoszorús díszszobrot és egyéb, triumphus helyett adományozható kitüntetéseket szavaztat meg a senatusban, sőt hagyja terjedni azt a vélekedést is, hogy Syriát szánják provinciául Agricolának, amely akkor a consuli rangú Atilius Rufus halála következtében megüresedett és a kiválóbbak számára volt fenntartva. Sokan hitték, hogy a titkosszolgálat egyik emberét, egy felszabadítottat küldtek Agricolához azzal a kézirattal, amely neki juttatta Syriát, de olyan utasítással, hogy akkor adja át, ha Agricola még Britanniában lesz; az illető azonban már az óceán tengerszorosán találkozott Agricolával és mindennemű tárgyalás nélkül visszafordult Domitianushoz; lehet, hogy így történt, de az is lehet, hogy a princeps természetének ismeretében költötték és koholták az egészet. Közben Agricola már át is adta utódjának a békés és biztonságos provinciát. És hogy az elébe menők ünneplő sokasága ne tegye feltűnővé bevonulását, elhárította barátainak szíves szolgálatát, előírás szerint éjszaka érkezett a városba, éjszaka a Palatiumba, majd miután rövid csókkal, de egyetlen szó nélkül fogadták, a szolgálók nyüzsgő csoportjába vegyült. Egyébként, hogy katonai hírnevét - súlyos dolog a tétlenkedők között! - másfajta érdemeivel mérsékelje, alaposan kiélvezte a nyugalmat és a pihenést: öltözködésében szerényen, szavaiban közvetlenül, egy vagy legfeljebb két barátjától kísérve, olyannyira, hogy sokan, kik a nagy embereket látványos fellépésük alapján szokták megítélni, ha Agricolát látták és nézték, nem értették hírét, és csak kevesen tudták megmagyarázni.

(41.) Ezekben a napokban Domitianusnál nemegyszer távollétében vádolták be, távollétében mentették fel. A veszedelmet nem valami bűntett, vagy bárki megsértéséből eredő panasz okozta, hanem az, hogy a princeps gyűlölte az érdemeket, valamint Agricola hírneve és az ellenség leghitványabb fajtája: a dicsérgetők. És olyan idők következtek el az államra, hogy Agricolát nem lehetett elhallgatni, hisz a vezérek meggondolatlansága vagy tehetetlensége következtében annyi sereg veszett el Moesiában és Daciában, Germaniában és Pannoniában, annyi tapasztalt katona, annyi cohors kényszerült megadásra és fogságba: és már nem is a birodalom határvonala és partja, hanem a legiók téli szállása és a birtoklás forgott kockán. Így, midőn veszteség veszteséget követett, és az egész évet gyászos esetek és csapások tették emlékezetessé, a nép hangja Agricolát követelte vezérnek, mert tetterejét, állhatatosságát és háborúkban próbált rátermettségét mindenki összehasonlíthatta mások tehetetlenségével és ijedelmével. Ezek a beszédek feltehetőleg eljutottak Domitianus fülébe is, mert a derekabb felszabadítottak ragaszkodásból és hűségből, a leghitványabbak rosszindulatból és irigységből ösztökélték a rosszra hajlamos princepset. Így Agricolát saját érdemei is, mások hibái is rohamosan sodorták a dicsőség felé.

(42.) Elérkezett már az az esztendő, amikor Africa és Asia helytartóságáért kellett sorsot húzni, de Civica nemrég történt kivégzése után Agricolának is megvolt az elhatározása, Domitianusnak is a példa. Ráadásul bizonyos személyek, a princeps gondolatainak ismerői, megkérdezték Agricolától, elmenne-e a provinciába, és eleinte burkoltabb formában dicsérgették a nyugalmat és a magánéletbe való visszavonulást, majd segítségüket ajánlották fel kitérő válaszának elfogadtatásához, végül már nem is titkolózva, hanem megfélemlítő tanácsok közepette Domitianus elé hurcolták. Az tettetéssel felvértezve, színészi méltósággal meghallgatta a mentegetőző Agricola kérését, majd miután tudomásul vette, még a köszönetmondást is eltűrte és nem pirult bele jótéteményének gyűlöletességébe. Azt az ellátmányt azonban, amelyet consuli rangú helytartóknak fel szoktak ajánlani, és amelyet némelyeknek ő maga engedélyezett, Agricolának mégsem adta meg, akár mert megsértődött, hogy Agricola nem kérte, akár rossz lelkiismeretére hallgatva, hogy ne lássék úgy, mintha megvásárolná, amit ő akadályozott meg. Emberi tulajdonság gyűlölni azt, akit megbántottunk: Domitianus természete pedig hajlamos volt a haragra, és minél inkább titkolózott, annál kevésbé lehetett kiengesztelni. Agricola mértéktartása és okossága mégis lecsillapította, mert daccal és a szabadság hiú hánytorgatásával nem hívta ki a hírnévvel járó végzetet. Tudják meg, akik tiltott dolgokat szeretnek csodálni, hogy rossz uralkodók alatt is élhetnek nagy emberek, s hogy az engedékenység és szerénység, ha vállalkozó kedvvel és tetterővel párosul, a dicsőségnek oly magas csúcsára hághat fel, ahová némelyek nyaktörő utakon, de a közösség számára haszontalanul felvergődve, de csak kérkedő halálukkal válnak híressé.

(43.) Életének vége nekünk gyászt, barátainak szomorúságot hozott, de a kívülállókat és ismeretleneket sem hagyta közömbösen. Még a tömeg és ez a mással törődő nép is eljárt háza elé, és a forumokon és az összejöveteleken róla beszéltek; Agricola halálának hallatára senki nem örvendezett, senki nem felejtette el azonnal. Fokozta a szánakozást az a makacs híresztelés, hogy méreggel tették el láb alól: nem merném állítani, hogy erre vonatkozólag biztos értesülésünk volt. Egyébként a betegség egész ideje alatt a küldöttek útján érdeklődő princepsi rendszer szokásához képest sűrűbben jöttek a rangelső felszabadítottak és a bennfentes orvosok, akár törődés volt ez, akár nyomozás. Annyi bizonyos, hogy a haldokló állapotának egyes mozzanatairól még utolsó nap is szervezett futárszolgálat vitt hírt, miközben senki sem hitte, hogy ennyire siettetnének olyasmit, amit Domitianus szomorúan hallana. Arckifejezése mégis fájdalmat mutatott, mikor már nem kellett a gyűlöletre gondolnia, és könnyebben el is tudta leplezni az örömöt, mint a félelmet. Hihető, hogy mikor elolvasta a végrendeletet, amelyben Agricola - jó feleségének és szerető leányának társörököseként - Domitianust tüntette fel, úgy örvendezett, mintha megtiszteltetésben s dicséretben lett volna része. Annyira elvakította és megrontotta értelmét az állandó hízelgés, hogy nem tudta: jó apa csak rossz uralkodót ír be örökösnek.

(44.) Agricola Gaius Caesar harmadik consulságának évében, június 13-án született, elhunyt ötvennégy éves korában, augusztus 23-án, Collega és Priscinus consuli évében. Ha az utókor külsejét is meg akarja ismerni: inkább tetszetős, semmint tekintélyes termete volt; semmi szenvedélyesség az arcán, annál több szeretetreméltóság. Jó embernek könnyen, nagynak szívesen hihette akárki. És bár a teljes emberi kor útjának felén ragadta el a halál, ami a dicsőséget illeti, nagyon is hosszú életet élt. Hiszen az érdemekben rejlő igazi javakat is mind elérte, s mivel consuli ranggal és triumphatori díszjelvényekkel is kitüntették, mi egyébbel halmozhatta volna még el a szerencse? Szertelen gazdagságban nem lelte kedvét, tisztes vagyon pedig jutott neki. Mivel leánya és felesége túlélte, még boldognak is mondhatjuk, hiszen töretlen méltósággal, dicsősége teljében, rokoni és baráti körét épségben tudva mentesült az elkövetkezendőktől. Mert nem élhette ugyan meg boldog századunk mostani hajnalhasadását és nem láthatta Traianus princepset - amit óhajtva sejtés formájában fülünk hallatára nemegyszer megjövendölt -, de korai halálában az a nagyon vigasztaló, hogy nem kellett megélnie azt a végső időszakot, amikor Domitianus már nem időközönként és lélegzetvételnyi szünetekkel, hanem megállás nélkül és szinte egyetlen csapással végzett az állammal.

(45.) Nem látta Agricola a curia megszállását és a senatus fegyveres körülzárását, és egy vérengzés során annyi volt consul legyilkolását, annyi előkelő asszony száműzetését s eltávolítását. Még csak egyetlen győzelmével büszkélkedett Carus Mettius, és az albai váron belül harsogott halált Messalinus, és Massa Baebius akkor még vádlott volt: de nemsokára a mi karjaink juttatták börtönbe Helvidiust, minket szennyezett be Mauricus és Rusticus látása, minket Senecio ártatlan vére. Nero mégis elfordította a fejét, és megparancsolta, de nem nézte végig a gazságokat. Domitianus alatt hozzátartozott a nyomorúsághoz, hogy látnunk kellett, és néztek bennünket, mikor sóhajtásainkat írásba vették, mikor annyi ember elsápadásának megfigyelésére képes volt az a kegyetlen arc és vörösség, amellyel a szégyenkezés ellen védekezett.

Te pedig boldog vagy, Agricola, nem csupán életed dicsősége, hanem kellő időben bekövetkezett halálod miatt is. Amint utolsó beszélgetéseid fültanúi mondják, állhatatosan és szívesen fogadtad sorsodat, mintha csak tőled telhetőleg ártatlanságot akartál volna biztosítani a princepsnek. De nekem és leányának a szülő elvesztésének keserűségén kívül növeli bánatunkat, hogy nem ülhettünk betegágya mellett, nem ápolhattuk erőtlenségében, nem telhettünk be látásával és ölelésével. Lestük volna bizony utasításait és szavait, hogy mélyen a szívünkbe véssük. Ez a mi fájdalmunk, ez a mi sebünk, hogy oly hosszú távollétünk miatt mi négy évvel hamarabb vesztettük el. Bizonyos, te szülők legjobbika, hogy minden bőségesen megtörtént a végső tiszteletadásra, hisz ott ült melletted szerető hitvesed, mégis kevesebb könnyel sirattak el, és az utolsó pillanatban hiányolt valamit szemed.

(46.) Ha van valamilyen hely a jámbor lelkek számára, ha - mint a bölcsek tanítják, - a testtel együtt nem lobbannak ki a nagy lelkek, pihenj békében, és minket, házad népét, az erőtlen vágyakozás és az asszonyi siránkozás helyett szólíts érdemeidnek szemlélésére, amelyeket sem gyászolni, sem siratni nem szabad. Téged inkább csodálatunkkal és halhatatlan dicséretekkel, és - ha a természet engedné, - hasonlósággal szeretnénk tisztelni: ez az igazi tisztelet, ez a legközelebb állók kegyeletes kötelessége. Ezt kötném lelkére leányodnak és feleségednek is: így ápolják az atya, a férj emlékezetét, hogy minden tettét és mondását forgassák emlékezetükben; inkább lelkének, mint testének alakját és vonásait őrizzék magukban, nem mintha eltiltandónak vélném a márványból vagy bronzból formált képmásokat, hanem mivel amiképpen az emberi arc, úgy az arcról készített hasonmás is esendő és halandó, a lélek formája viszont örök, és ezt nem tudhatod más anyaggal, más művészetével megtartani és kifejezni, csakis tulajdon erkölcseiddel. Amit Agricolából szerettünk, amit benne csodáltunk, megmarad most és mindenkor az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában, a történetírástól remélhető hírben, mert a régiek közül sokat elborít ugyan mintegy dicstelenül és névtelenül a feledés, az utókor számára ábrázolt és ráhagyott Agricola azonban tovább fog élni.

(1.) Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el; egyebütt - széles földnyelveket és hatalmas kiterjedésű szigeteket fogva közre - az óceán veszi körül; néhány törzs és király, kiket a háború tárt fel, csak nemrég vált ismertté. A Rhenus, mely a Raeti Alpok megközelíthetetlen és meredek csúcsán ered, enyhén nyugat felé kanyarodva az Északi-óceánba vegyül. A Danuvius az Abnoba-hegység lankás és szelíden emelkedő vonulatáról tör elő és több nép földjét járja végig, míg végül hat mederben a Pontusi-tengerbe ömlik; a hetedik ág mocsarakba vész.

(2.) Véleményem szerint a germánok őslakosok, oda vándorolt vagy befogadott törzsekkel egyáltalán nem keveredtek, mivel egykor nem is szárazföldön, hanem hajóhaddal érkeztek azok, akik lakóhelyet akartak cserélni, azon túl pedig a mérhetetlen és - hogy úgy mondjam - ellenszegülő óceánt ritkán keresik fel a mi világunk felől hajókkal. Ki az továbbá, aki - nem szólva az ijesztő és ismeretlen tenger veszélyeiről - Asiát, Africát vagy Italiát odahagyván, Germaniába igyekeznék, erre a kietlen, zord éghajlatú, műveletlenségének látványával elszomorító vidékre, ha az nem hazája?

Régi énekeikben - ez náluk az emlékezésnek és az évkönyveknek egyetlen fajtája, - Tuistót, a földszülte istent ünneplik. Ennek fiát, Mannust, népük ősének és alapítójának tartják, Mannusnak pedig három fiút tulajdonítanak, akikről az óceánhoz legközelebb lakókat ingaevonoknak, a közbülsőket herminonoknak, a többit istaevonoknak nevezik. Némelyek - már amint ezt a régiség meg is engedi, - azt állítják, hogy több fia volt az istennek, és több megjelölése a népnek: marsusok, gambriviusok, suebek, vandálok, s mindezek igazi és ősi nevek. Egyébként a "Germania" név új keletű, és nemrég alkalmazzák, mivel annak idején azokat nevezték germánoknak, akik elsőnek kelvén át a Rhenuson, elűzték a gallokat, és akik most tungereknek mondják magukat: így egyetlen törzsnek a neve, nem a népé, vált lassan általánossá, oly módon, hogy valamennyiüket először a leigázottak nevezték el félelmükben a hódítóról germánoknak, majd ők maguk is, miután már megtalálták a nevet.

(3.) Azt beszélik, járt náluk Hercules is, és őt, a legelső hőst éneklik, mikor harcba vonulnak. Vannak olyan énekeik is, melyeknek megszólaltatásával, az úgynevezett barditus-szal feltüzelik a harci bátorságot, és az eljövendő csata szerencséjét az ének hangzásából jósolják meg: mert rémületet keltenek vagy megrémülnek, aszerint, ahogy a hadrend felzúgott; úgy gondolják, hogy nem is hang az, hanem a férfierő összecsendülése. Arra törekszenek elsősorban, hogy zord legyen az ének és tompa a morajlás: szájuk elé tartják tehát pajzsukat, hogy a visszaverődő hang minél öblösebben és fenyegetőbben dagadjon. Egyébként némelyek úgy vélik, hogy ama hosszú és mesés kalandozás során Ulixes is erre az óceánra sodródott és megjárta Germania földjét, s hogy a Rhenus partján fekvő és ma is lakott Asciburgiumot ő alapította és nevezte el, sőt állítólag még egy Ulixestől szentelt és atyjának, Laertesnek a nevével ellátott oltárt is találtak valamikor ugyanazon a helyen, és Germania s Raetia határán mindmáig állnak bizonyos, görög betűkkel telerótt síremlékek. Nincs szándékomban ezt érvekkel erősítgetni vagy cáfolni: tetszése szerint tartsa ki-ki hihetetlennek vagy hihetőnek.

(4.) Én magam azok véleményéhez csatlakozom, akiknek megítélése szerint Germania népei nem házasodtak össze más törzsekkel, így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagához hasonló nemzetnek. Innen van az is, hogy - bármily nagy a lakosság száma, - mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak közelharcban erős; a munkát és a fáradságot már nem bírják úgy, a szomjúságot s a hőséget alig tudják elviselni, a hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és talajviszonyok következtében megszokták.

(5.) Földje látszatra bizonyos eltéréseket mutat, általában mégis vagy borzasztó erdőségek, vagy rút mocsarak borítják; nedvesebb Gallia, szelesebb Noricum és Pannonia felé; a gabonát megtermi, a gyümölcsfáknak nem kedvez, jószágban gazdag, de a legtöbb állat satnya. Még a szarvasmarha is nélkülözi sajátos díszét vagy homloka ékességét; számuknak örülnek, ez egyedüli és legkedvesebb kincsük. Az ezüstöt és aranyat kedvezésből-e, vagy haragjukban tagadták meg tőlük az istenek, nem tudom. Mégsem merném biztosan állítani, hogy Germaniában egyetlen ér sem terem ezüstöt vagy aranyat: hiszen ki kutatta? Birtoklására és használatára nem törekednek különösebben. De azért látni náluk ezüstedényeket, melyeket követeknek és főembereknek ajándékba adnak, ám ezeket éppúgy nem becsülik, mintha agyagból volnának; bár a hozzánk legközelebb élők a kereskedelmi érintkezés miatt becsben tartják az aranyat és az ezüstöt, s pénzünk bizonyos fajtáit ismerik, sőt válogatnak is köztük: a bentebb lakók egyszerűbb és régiesebb módon cserekereskedelmet folytatnak. A régi és jó ideje ismert pénzt fogadják el, a rovátkoltat s a kettős fogattal díszítettet. Az ezüstöt szívesebben veszik, mint az aranyat, nem egyéni kedvtelésből, hanem mivel a közönséges, sőt hitvány árukkal kereskedők könnyebben használhatják a nagy tömeg ezüstpénzt.

(6.) Még vasuk sincs valami sok, amint fegyverzetükből következtetni lehet. Ritkán használnak kardot vagy hosszabb lándzsát; gerelyt - vagy az ő nyelvükön: frameá-t - hordanak, melynek csak keskeny és rövid hegye van vasból, de az olyan éles és oly ügyesen kezelhető, hogy egyazon fegyverrel, amint a szükség kívánja, közelről is, távolból is tudnak harcolni. Még a lovas is beéri pajzzsal és frameával, a gyalogok meztelen felsőtesttel vagy könnyű katonai köpenyben hajítófegyvereket is dobálnak, mégpedig egy-egy ember többet, és mérhetetlen messzire hajítják. Senki sem fitogtatja felszerelését; csak a pajzsokat különböztetik meg válogatott színekkel. Kevesüknek van páncélja, alig egynek-kettőnek fém- vagy bőrsisakja. A lovak sem termetükkel, sem gyorsaságukkal nem tűnnek ki. De nem is idomítják őket különféle fordulatokra, ahogy nálunk szokás: egyenesen előre, vagy egyetlen kanyarodással jobb felől hajtják meg őket, úgy zárván a kört, hogy egyik se maradjon le. Mindent egybevéve a gyalogság nagyobb erőt képvisel. Éppen ezért vegyesen harcolnak, hiszen kellőképpen megfelelnek a lovascsata kívánalmainak is a fürge gyalogosok, akiket valamennyi fiatal közül válogatnak ki és a csatarend előtt állítanak fel. Meg van határozva a számuk is: százan-százan vannak egy járásból, éppen erről nevezik is őket maguk között századoknak, és ami eleinte puszta szám volt, az ma már név és tisztesség. A csatarend ékekben áll össze. Meghátrálni a kijelölt helyről, ha ismét támadás lesz belőle, fortélynak, nem félelemnek számít. Bajtársaik testét még kétes kimenetelű csatákban is kimentik. A pajzs elhagyása a legsúlyosabb gyalázat, és az így becstelenné vált férfi sem áldozaton, sem tanácskozáson nem vehet részt, amiért is sokan, kik túlélték a háborút, kötéllel vetettek véget gyalázatuknak.

(7.) Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen járnak a harcban, - inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet. Egyébként fenyíteni, megkötözni, de még megütni is csak a papoknak szabad, nekik sem büntetésként vagy a vezér parancsára, hanem mintegy az isten rendelkezéséből, aki - hitük szerint - ott áll a harcolók mellett, s éppen ezért képmásait és a szent ligetekből előhozott bizonyos ábrázolásokat magukkal viszik a csatába. És ami a bátorságnak legfőbb serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az osztagot vagy éket, hanem a családi és rokoni kapcsolat, így közvetlen közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását. Kinek-kinek ők a legszentebb tanúk, ők a leghatásosabb dicsérők; anyjukhoz, feleségükhöz mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy megvizsgálni a vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat.

(8.) A hagyomány szerint akárhány, helyéből már kivetett és megingó csatasort az asszonyok állítottak helyre állhatatos kérlelésükkel, keblük feltárásával és a fenyegető fogság mutatásával. Ettől - asszonyaikra való tekintettel - még sokkal elviselhetetlenebbül tartanak, olyannyira, hogy hathatósabban kötelezhetők le azok a törzsek, amelyektől előkelő leányokat is szednek túszként. Sőt úgy vélik, még valami jövőbe látó szent képesség is lakozik a nőkben, és ezért tanácsaikat nem vetik meg, kinyilatkoztatásaikat nem hanyagolják el. Láthattuk az isteni Vespasianus uralkodása alatt, hogy Veledát hosszú ideig sokan istenségnek tartották; de régebben is Albrunát és több más nőt vallásos tisztelettel vettek körül, nem hízelgésből, és nem is mintha istennőkké akarták volna őket magasztosítani.

(9.) Az istenek közül leginkább Mercuriust tisztelik: bizonyos napokon emberáldozatot is mutatnak be neki vallási törvényük szerint. Herculest és Marsot kijelölt állatokkal engesztelik. A suebusok egy része Isisnek is áldoz: nem sikerült felderítenem, mi az oka és eredete ennek az idegen kultusznak, csak annyit, hogy a liburniai hajó módjára alkotott istenszobor a szokás idegenből bevitt voltára utal. Egyébként az égiek nagyságával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy az isteneket falak közé zárják, vagy akármilyen emberi vonások hasonlatosságára formálják: ligeteket és berkeket tisztelnek, mint szent helyeket, és istenek nevével nevezik azt a titokzatosságot, amelyet csak áhítatban látnak.

(10.) Az előjeleket és a jóslatokat a legnagyobb mértékben figyelemre méltatják. A jóslatkérés gyakorlata egyszerű. Egy gyümölcstermő fáról levágott ágat vesszőkre darabolnak, a vesszőket pedig bizonyos jelekkel megkülönböztetvén, vaktában és találomra egy fehér vászondarabra szórják. Ezután, ha közügyben kérnek tanácsot, a törzs papja, ha pedig magánügyben, maga a családfő imádkozik az istenekhez s az égre tekintve háromszor vesz fel egyet-egyet, majd a felvett vesszőket az előzőleg beléjük vésett jel szerint értelmezi. Ha a jelek tiltást fejeznek ki, abban az ügyben aznap már nem kérnek jóslatot, ám ha engedélyt, akkor még az előjelektől is hitelesítést várnak. Az itt is ismeretes, hogy a madarak hangjából és röptéből útmutatást lehet kérni; sajátos szokása e népnek a lovaktól remélt jövendölések és figyelmeztetések kipuhatolása. Ezek a köztulajdonban levő lovak az említett ligetekben és berkekben legelésznek: színük fehér, bármiféle embernek végzett munkától érintetlenek; ilyenkor egy szent kocsi elé fogják őket, a törzs papja és királya vagy fejedelme a nyomukba szegődik, s nyerítésüket és fújásukat figyeli. Egyetlen más előjelnek sincs nagyobb hitele, nemcsak a nép, hanem az előkelők, a papok szemében sem, mert önmagukat az istenek szolgáinak, a lovakat pedig az isteni tervek tudóinak tartják. Van még egy másik fajtája is az előjelek megfigyelésének: ezzel a súlyos háborúk kimenetelét szokták tudakolni. Abból a törzsből, amellyel háborúskodnak, valahogy foglyot ejtenek, és párviadalra kényszerítik kiválasztott honfitársukkal - mindkettejüket hazai fegyverzetben: ennek vagy annak a győzelmét előzetes döntésnek fogják fel.

(11.) Kisebb ügyekben a főemberek tanácskoznak, a nagyobbakban mindnyájan, de úgy, hogy a főemberek előzőleg megtárgyalják a nép előtt eldöntendő dolgokat is. Ha valami váratlan és hirtelen esemény közbe nem jön, meghatározott napokon gyűlnek össze, újholdkor vagy holdtöltekor, mert azt hiszik, ilyenkor a legkedvezőbb megkezdeni az ügyek intézését. Nem is a napok számát tartják nyilván, mint mi, hanem az éjszakákét. Így tűznek ki határnapokat, így állapodnak meg időpontokban: szerintük az éjszaka vonja maga után a nappalt. Szabadságukból fakad az a hiba, hogy nem egyszerre és nem is mintegy parancsszóra gyűlnek össze, hanem még a második és a harmadik nap is kárba vész az összeszállingózók késlekedése miatt. Amikor a tömegnek úgy tetszik, összeülnek, mégpedig fegyveresen. A papok, akiknek ilyenkor a fegyelmezésre is joguk van, csendet parancsolnak. Ezután meghallgatják a királyt, vagy az idős, előkelő származású, hadi érdemekkel vagy ékesszólással rendelkező főembereket: inkább tanácsbeli kezdeményezés címén, semmint parancsolás jogán. Ha nem tetszik a vélemény, zajongással utasítják vissza, de ha tetszik, összeverik frameáikat: az egyetértés legmegtisztelőbb fajtája a fegyverekkel való helyeslés.

(12.) Lehet a tanács előtt vádat is emelni és főbenjáró ügyet is előterjeszteni. A büntetést a bűnnek megfelelően szabják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat, harcban resteket és a fajtalankodókat iszapos mocsárba süllyesztik és még rőzsét is dobálnak rájuk. A kétfajta halálbüntetésnek az a rendeltetése, hogy a büntettet a megtorlással mintegy nyilvánosság elé tárják, a gyalázatot pedig elrejtsék. De a csekélyebb vétségeket is mérték szerint büntetik: akikre rábizonyul, lovaik és jószágaik bizonyos számával bűnhődnek. A bírság egy részét a király vagy a közösség, más részét pedig a sértett fél vagy a rokonság kapja. Ugyanezeken a gyűléseken választják a főembereket is, akik járásonként és falvanként igazságot szolgáltatnak: mindegyiküknek száz-száz kísérője van a népből tanácsadóként, egyszersmind tekintélyük öregbítésére.

(13.) De minden dolgot, a közösségre tartozót csakúgy, mint magánügyet, fegyveresen intéznek. Ám fegyvert csak az szokott ölteni, akit a közösség már megfelelőnek ítélt. Ilyenkor a gyűlés színe előtt vagy valamelyik főember, vagy az apa, vagy a rokonok pajzzsal és frameával ékesítik az ifjút: ez náluk a toga, ez az ifjúság első megtiszteltetése; eddig a családi otthon tagjai voltak, ezután a közösségéi. A kiemelkedően nemes származás vagy az ősök nagy érdemei az ifjaknak is biztosítják a főembernek kijáró méltóságot; a többiek azokhoz csatlakoznak, akik megemberesedtek és már előbb bebizonyították derekasságukat. Nem is szégyen a kísérők között mutatkozni. Sőt még fokozatok is vannak a kísérői tisztségben annak ítélete szerint, akihez szegődnek, és ugyancsak vetélkednek mind a kísérők, hogy melyiküknek jut a főembernél az első hely, mind pedig a főemberek, hogy melyiküknek van legtöbb és legbátrabb kísérője. Ez a méltóság, ez az erő - hogy mindig válogatott ifjakból álló nagy csoport veszi őket körül, - békében dísz, háborúban oltalom. És kinek-kinek nem csupán a maga törzsében, hanem a szomszédos népek előtt is az ad hírnevet, az dicsőséget, ha kíséretének számával és bátorságával kitűnik, mert követségek keresik fel és ajándékokkal tisztelik meg őket, és puszta hírükkel akárhányszor szinte háborúkat döntenek el.

(14.) Ha egyszer csatára kerül a sor, szégyen a főemberre, ha vitézségben alulmarad, szégyen a kíséretre, ha kevésbé vitéz a főembernél. És végképp, egész életre szóló becstelenség és gyalázat a főembert túlélvén megtérni a csatából: őt védeni, oltalmazni, a maguk vitézi tetteit is az ő dicsőségének tulajdonítani - legszentebb esküjük. A főemberek a győzelemért harcolnak, a kísérők a főemberért. Ha a közösség, amelyben születtek, hosszú békében és tétlenségben tesped, a legtöbb nemesifjú önként keresi fel azokat a törzseket, melyek akkor valamilyen háborút viselnek, mert nem is kedveli ez a nép a nyugalmat, meg könnyebben is szereznek hírnevet veszedelmek között, s nagy kíséretet is csak erővel s háborúval lehet megtartani, mivel megkövetelik főemberük bőkezűségétől azt a bizonyos harci paripát, a véres és győzelmet hozó frameát; a lakomák és az egyszerű, de bőséges étkek ugyanis zsoldszámba mennek. Bőkezűségük anyagi alapját háborúval és rablással teremtik elő. Arra, hogy földet szántsanak, vagy kivárják a termést, nem is vennéd rá őket oly könnyen, mint arra, hogy kihívják az ellenséget és sebeket szerezzenek; sőt a restség és tehetetlenség jelének ítélik verejtékkel szerezni meg azt, amit vérrel megvehetnek.

(15.) Amikor nem háborúznak, sokszor vadászattal, de még inkább semmittevéssel töltik az időt, alvásnak s evésnek adják magukat; épp a legbátrabbak és legharciasabbak mit sem tesznek, rábízzák a ház és az otthon és a földek gondját az asszonyokra, öregekre és a család leggyengébb tagjaira; ők maguk tunyálkodnak, ami furcsa kettőssége természetüknek, hogy tudniillik ugyanazok az emberek ennyire szeretik a tétlenséget és gyűlölik a nyugalmat. Szokás e törzseknél, hogy önként és egyénileg állatot vagy gabonát ajándékoznak a főembereknek, ami - bár megtisztelésként fogadják, - a szükségletek kielégítéséhez is hozzájárul. Kiváltképpen örvendeznek a szomszédos népek ajándékainak, melyeket nemcsak egyének küldenek, hanem a közösség is: válogatott lovakat, pompás fegyvereket, kitüntetéseket s nyakláncokat; már pénz elfogadására is megtanítottuk őket.

(16.) A germánok népei nem laknak városokban, ez eléggé ismert dolog, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszett nekik. Falvakat építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben. Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre. Némely helyeket gondosabban kennek be oly tiszta és csillogó földdel, hogy az a festést és színes vonalkázást utánozza. Föld alatti vermeket is szoktak ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és tárolóhelyül a termésnek, mivel a fagyok keménységét az ilyen helyek enyhítik, és ha bármikor ellenség jön, azt pusztítja, ami szem előtt van, az pedig, amit elástak, észrevétlen marad, vagy éppen azáltal téveszti meg az ellenséget, hogy keresni kell.

(17.) Mindnyájan köpenyt viselnek, amelyet tűvel vagy tű híján tüskével fognak össze: egyébként naphosszat ruhátlanul vannak az égő tűzhely mellett. A legvagyonosabbakat ruhájuk különbözteti meg: nem bőre szabott, mint a szarmatáké és a parthusoké, hanem feszes és az egyes tagokat kiemelő. Vadállatbőrt is hordanak - a folyóparthoz legközelebb lakók hanyagul, a távolabbiak választékosabban -, mivel a kereskedők nem visznek hozzájuk finom ruhákat. A kiszemelt vadakat megnyúzzák, bundájukra olyan állatok foltos irhadarabjait varrják, melyeket a külső óceán és az ismeretlen tenger szül. És nem más a női viselet sem, mint a férfiaké, csak éppen a nők inkább vászonruhát öltenek, vörös csíkkal tarkítják és ruhájuk felső részét nem nyújtják ujjassá, tehát csupaszon hagyják alsó- és felső karjukat, de még mellük egy része is fedetlen.

(18.) Mégis szigorúak itt a házasságok, és erkölcseiket egyetlen ponton sem lehetne inkább dicsérni. Mert majdnem egyedüliek a barbárok között, akik egy feleséggel beérik, kivéve nagyon keveseket, de azok sem a gyönyör kedvéért, hanem mert előkelőségük miatt sokan környékezik meg őket házassági ajánlattal. Hozományt nem a feleség ajánl fel a férjnek, hanem a feleségnek a férj. Ilyenkor ott vannak a szülők és rokonok, és jóváhagyják az ajándékokat; nem asszonyi csecsebecsének és nem a fiatal menyecske cicomázására szolgáló ajándékokat, hanem marhát és felkantározott lovat és pajzsot, dárdával s karddal. Ilyen ajándékok ellenében veszik át az asszonyt, és viszonzásul az is valamilyen fegyvert visz magával férjének: ez a legerősebb kötelék, ezek a titkos szertartások, ezek a házasságkötés istenei, vélik. Hogy az asszonynak ne jusson eszébe, hogy kívül maradhat a vitézi gondon és háborús eshetőségeken, már a házasélet megkezdését kísérő szertartásokon figyelmeztetik: társnak szegődik a fáradalmakban s a veszedelmekben; ugyanazt kell békében, ugyanazt háborúban tűrnie és mernie; ezt jelzik a befogott ökrök, ezt a felkantározott ló, ezt az ajándékozott fegyverek. Így kell élnie, így kell halnia: amit most átvesz, sértetlenül és méltóképpen adja tovább gyermekeinek, aztán menyei vegyék át, majd ismét származtassák át az unokákra.

(19.) Tehát jól védett szemérmességben élnek, a látványosságok csábításai, a lakomák bujtogatásai nem rontották meg őket. A titkos levelezést a férfiak éppen úgy nem ismerik, mint a nők. A lakosság nagy számához képest fölöttébb kevés a házasságtörés; büntetése azonnali és a férjre bízva: levágja az asszony haját, a csupasz nőt rokonainak szeme láttára űzi ki a házból és az egész falun végigkorbácsolja. Mert a szemérem áruba bocsátására nincs mentség: sem szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem fog férjet találni. Mert ott senki a vétkeken nem mosolyog, és a csábítást vagy elcsábíttatást nem nevezik korjelenségnek. Még jobban élnek azok a közösségek, amelyekben csak hajadonok mennek férjhez, és ahol az asszonnyá válás reménye s vágya csak egyszer teljesedik be. Így egyetlen férjet kapnak, amiképpen egyetlen testet s egyetlen életet, hogy ne is gondoljanak többre, vágyakozásuk ne terjedjen tovább, és szinte ne is férjüket, hanem a házasságot szeressék. A gyermekek számának korlátozását vagy egyetlen megszületettnek a megölését is gyalázatnak tartják; többet érnek itt a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.

(20.) Minden házban csupaszon és piszkosan nőnek fel ilyen tagbaszakadttá, kiknek testalkatát csodálva nézzük. Mindegyiküket tulajdon anyja szoptatja, s nem cselédekre vagy dajkákra bízzák őket. Az urat és szolgát semmiféle nevelési kényeztetésről meg nem különböztetnéd: ugyanúgy barmok között, ugyanúgy a földön cseperednek fel, míg csak a kor külön nem választja a szabadon születetteket, az érdem pedig a magáénak nem ismeri el őket. Az ifjak későn ismerkednek meg a szerelemmel, éppen ezért kimeríthetetlen férfierejük. A leányokat sem siettetik; ugyanolyan fiatalok, ugyanolyan nyúlánkok; mint egyenlő társak, éretten lépnek nászra, és fiaikban a szülők ereje éled újra. A nővérek gyermekeit egyformán megbecsüli nagybátyjuk és apjuk. Némelyek szentebbnek és szorosabbnak is vélik ezt a vérségi kapcsolatot, és amikor kezest szednek, inkább ilyeneket követelnek, mintha így erősebben kézben tartanák a lelket és kiterjedtebben a családot. Mégis kinek-kinek saját gyermekei az örökösei és utódai, mégpedig végrendelet nélkül. Ha gyermek nincs, birtoklás tekintetében legközelebb a fivérek, apai, majd anyai nagybátyák jönnek számításba. Minél több a rokon, minél népesebb a sógorság, annál kedvesebb az öregkor, és a gyermektelenségnek semmiféle jutalma nincs.

(21.) Szükségképpen vállalniuk kell az apa vagy a rokon ellenségeskedéseit is, barátságait is, de nem maradnak engesztelhetetlenek; mert még az emberölést is meg lehet váltani bizonyos számú szarvasmarhával és aprójószággal, s a jóvátételt az egész család veszi át, hasznára a köznek, mivel veszedelmesebb az ellenségeskedés, ha szabadsággal jár együtt.

Nincs még egy nép, amely féktelenebbül hódolna a társas együttlétnek és a vendégeskedésnek. Szerintük isten ellen való vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete szerint készített étellel fogadja az idegent. Ha elfogyott, az iménti vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kísér: a legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos: ugyanolyan szívélyességgel fogadják őket. Ismerős és ismeretlen között vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget. Szokás a távozó vendég kérését teljesíteni, és fordítva: ugyanilyen könnyen kérnek is tőle. Örülnek az ajándéknak, de nem számítják fel, amit adtak, és azért sem éreznek lekötelezettséget, amit kapnak.

(22.) Amint felébrednek a többnyire délig elhúzódó alvásból, tüstént megmosakodnak, általában meleg vízzel, mint olyan nép, amelynél igen sokáig tart a tél. Mosdás után evéshez látnak: mindenkinek megvan a helye és kinek-kinek a maga asztala. Ezután a dolgukra mennek, vagy ugyanolyan gyakran lakomázni, mégpedig fegyveresen. Senkire sem szégyen éjjel-nappal egyfolytában inni. Az italos emberek közt gyakori civódásokat ritkán intézik el szóváltással, gyakrabban gyilkos sebekkel. De az ellenségek összebékítéséről, rokoni kapcsolatok létesítéséről és fejedelmek választásáról, végezetül a béke és a háború dolgáról is többnyire lakomán tanácskoznak, mivel meggyőződésük, hogy soha máskor nem nyílik meg jobban a lélek őszinte gondolatokra s nem hevül fel nagyokra. Ez a nép nem csalárd és nem ravaszkodó, a szabados tréfálkozás közepette feltárja szíve titkait, így mindnyájan leplezetlenül és nyíltan gondolkoznak. Másnap újból megtárgyalnak mindent, és üdvös mindkét időpont megválasztása: mérlegelnek, mikor nem tudnak színlelni, határoznak, mikor nem tévedhetnek.

(23.) Italuk árpa- vagy rozslé, melyet holmi borfélévé erjesztenek, a parthoz legközelebb élők bort is vásárolnak. Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs, friss vad vagy aludttej; költséges felkészülés nélkül, ínycsiklandozó fűszerek nélkül verik el éhüket. A szomjúsággal szemben nem ilyen mértékletesek. Ha kezük ügyébe adván, amennyit megkívánnak, kiszolgálod részeges kedvüket, nem kevésbé könnyen győzik le őket hibáik, mint a fegyverek.

(24.) Látványosságuk egyfajta és minden összejövetelen ugyanaz: csupasz ifjak, akiknek ez játék, táncolva kardok és meredező dárdák közé vetik magukat. A gyakorlat szerezte meg az ügyességet, az ügyesség a tetszetősséget, mégsem kereset vagy díjazás a cél: bármennyire merész is a féktelen játék, jutalma a nézők gyönyörködése. A kockázást - és ezen csodálkozhatnánk! - józanul, mint komoly dolgot művelik és oly elvakultan nyernek vagy veszítenek, hogy mikor már mindenük kifogyott, a legutolsó dobással szabadságukról és testükről döntenek. A vesztes önként szolgaságot vállal: még ha fiatalabb, még ha erősebb is, eltűri, hogy megkötözzék és eladják. Ennyire megmakacsolják magukat ily fonák dologban; ők maguk hűségnek mondják. Az így szerzett rabszolgákat kereskedők útján továbbadják, hogy magukat is mentesítsék győzelmük szégyenétől.

(25.) Egyébként a rabszolgákat nem a mi szokásunk szerint foglalkoztatják, kijelölvén a ház népén belül a tennivalókat: ki-ki önállóan irányítja a maga háztartását, a maga otthonát. Az úr bizonyos mennyiségű gabonát vagy jószágot, vagy ruhaanyagot ró ki rá, mintegy bérlőjére, és a rabszolga eddig engedelmeskedik: a többi házi munkát az asszony és a gyermekek látják el. A rabszolgát ritkán korbácsolják meg, verik bilincsbe és fenyítik kényszermunkával: meg szokták ölni, nem fegyelmezés végett és szigorúságból, hanem felindulásból és haragjukban, mint az ellenséget: csakhogy ezt büntetlenül tehetik. A felszabadítottak nem sokkal állnak a rabszolgák fölött; ritkán van bármi súlyuk a házban, soha a közösségben, kivéve természetesen azokat a törzseket, amelyek királyi hatalom alatt élnek. Ezeknél ugyanis mind a szabad születésűek, mind a nemesek fölé hágnak: a többinél a felszabadítottak egyenlőtlen helyzete a szabadság bizonyítéka.

(26.) A pénzügyleteket és uzsorakamatot nem ismerik, s éppen ezért jobban is megtartják e tilalmat, mintha ki volna mondva. A földeket a lakosok számának megfelelően a közösség veszi birtokba, majd egymás között rang szerint felosztják. A mezőségek kiterjedése könnyűvé teszi a felosztást. A szántót évenként változtatják, és még marad is föld. Mert nem versengenek a termékeny és tágas határral, hogy gyümölcsöt telepítsenek és réteket hasítsanak ki és kertet öntözzenek: csak a vetést parancsolják rá a földre. Ezért még az évet sem ugyanannyi szakaszra tagolják: a télnek, tavasznak és nyárnak van jelentése és megjelölése, az ősz neve és javai egyaránt ismeretlenek.

(27.) A temetkezés mentes minden fényűzéstől: csak arra ügyelnek, hogy a híres férfiak holttestét meghatározott fákkal égessék el. A máglyarakást sem ruhákkal, sem illatszerekkel nem tetézik: kinek-kinek a fegyvereit, némelyek máglyatüzére a lovát is ráteszik. A sírhalmot gyep magasítja; a magasba törő és megmunkált emlékművek adta megtiszteltetést megvetik, mint ami teherként nehezedik az elhunytra. A jajveszékelést és a könnyezést gyorsan, a gyászt és a szomorúságot lassan hagyják abba. Asszonyoknak gyászolni illik, férfiaknak emlékezni.

Ez az, amit általánosságban valamennyi germán eredetéről és szokásaikról megtudtunk; most az egyes törzsek intézményeit és rítusait fogom tárgyalni, mennyiben különböznek egymástól, és azt, hogy mely törzsek vándoroltak Germaniából Galliába.

(28.) A gallok hatalma, mint legtekintélyesebb forrásunk, az isteni Iulius írja, egykor erősebb volt, ezért elhihető, hogy gallok is keltek át Germaniába. Mert ugyan mennyiben akadályozhatta meg a folyó, hogy bármely törzs, ha megerősödött, elfoglalja és felcserélje a még gazdátlan és semmiféle királyi hatalommal el nem határolt területeket? Tehát a Hercyniai-erdő, a Rhenus és a Majna folyó közti területet a helvétek, a távolabbiakat a boiok foglalták el; mind a kettő gall törzs. Máig fennmaradt a Boihaemum név, és bár lakosai megváltoztak, jelzi a hely régi emlékezetét. De hogy az araviscusok vándoroltak-e Pannoniába az osusok germán törzse mellől, vagy az osusok az araviscusok mellől Germaniába - hiszen máig azonos a nyelvük, azonosak intézményeik, szokásaik -, bizonytalan, mivel valamikor az egyforma szükség és szabadság közepette ugyanaz volt mindkét parton a jó s a rossz. A treverek és nerviusok buzgón igénylik maguknak a germán eredetet, mintha e vér szerinti dicsőség birtokában elkülönülhetnének a gallok hasonlóságától és tehetetlenségétől. A tulajdonképpeni Rhenus-partot kétségtelenül germán népek lakják: vangionok, tribocusok, nemesek. Az ubiusok sem szégyenlik eredetüket, bár érdemeik miatt római colonia rangjára emelkedtek, és alapítójuk nevéről szívesebben mondják magukat "agrippinensisieknek": régen átkeltek, és kipróbált hűségük bizonyságául közvetlenül a Rhenus bal partján kaptak telephelyet, hogy őrködjenek, nem, hogy őket kelljen őrizni.

(29.) Mindeme törzsek közül a vitézségben legkiválóbb batavusok nem is annyira a parton laknak, mint inkább a Rhenus egy szigetén: egykor a chattusok népéhez tartoztak, de belső meghasonlás következtében ezekre a helyekre telepedtek át, hogy itt a római birodalom részévé váljanak. Ma is becsülik és a régi szövetségest megillető kiváltságokkal tisztelik meg e törzset, mert sem adóval meg nem alázzák, sem adóbérlő nem sanyargatja őket, mentesek a terhektől és hozzájárulásoktól, és csak harctéri igénybevételre tartalékolják, támadó és védő fegyverként háború idejére teszik félre őket. Ugyanilyen engedelmességi viszonyban él a mattiacusok törzse is, mert a római nép nagysága a birodalom tiszteletét túlvitte a Rhenuson és túl a régi határokon. Tehát az ő partjukon élnek, ott vonul határuk, de szívükben s lelkükben velünk együtt vannak, egyebekben hasonlóan a batavusokhoz, csak éppen országuk földje és éghajlata következtében hevesebb természetűek.

Nem számítanám Germania népei közé, bár a Rhenuson s a Danuviuson túl telepedtek meg, az úgynevezett decumates agri megművelőit: a legkönnyelműbb és szegénységük folytán merész gallok foglalták el ezt a kétes birtoklású földet; majd a határ megvonása s az őrállomások előretolása óta mint a birodalom kiszögellését és a provincia részét tartják őket számon.

(30.) Ezeken túl a Hercyniai-erdőtől kezdve a chattusok a terület birtokosai, nem annyira lapályos és mocsaras helyeken, mint a többi törzs, amelyek felé Germania kitárul; megmaradnak ugyan a dombok, de lassan ritkulnak, és a Hercyniai-erdő végig is kíséri, és le is teszi chattusait. Keményebb e törzs fiainak a teste, feszesek tagjaik, fenyegető a tekintetük, és mozgékonyabb a szellemük. Ahhoz képest, hogy germánok, eléggé értelmesek és ügyesek: elöljáróikat választják, hallgatnak rájuk, ismerik a hadrendet, felismerik a kellő alkalmat, el tudják halasztani a rohamot, beosztják a napot, sáncok közt töltik az éjszakát, a hadiszerencsét a kétes, a férfiasságot a biztos dolgok között tartják számon, és ami a legritkább és csak a római fegyelemnek jutott ki: inkább hagyatkoznak a vezérre, mint a seregre. Minden erejük a gyalogság, melyet fegyveren kívül vasszerszámokkal és élelemmel is megraknak: mások szemlátomást harcba mennek, a chattusok háborúba. Ritka a portyázás és a véletlen csatározás. Igazában a lovascsapatok szoktak gyorsan győzelmet aratni, gyorsan hátrálni: a gyorsaság a félelemmel határos, a latolgatás az állhatatossághoz közelebb.

(31.) Más germán népeknél is művelik - de csak ritkán és egyes emberek személyes bátorságának jeleként - azt, ami a chattusoknál általános szokás: mihelyt felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és a férfias erénynek szentelt külsejét. Vér és zsákmány után szabaddá teszik homlokukat: úgy mondják, csak ezzel fizettek meg születésükért s váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez; aki gyáva és harcra alkalmatlan, azon megmarad a bozont. A legbátrabbak ezenkívül még vasgyűrűt is hordanak - gyalázat ez népüknek! -, mintegy bilincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magukat. Nagyon sok chattusnak tetszik ez a külső, és még meg is őszülnek így megjelölve, miközben ellenség és barát egyaránt mutogat rájuk. Ők kezdenek minden ütközetet; ez mindig az első csatasor; szokatlan látvány, mert még békében sem szelídülnek nyájasabbá. Egyiknek sincs háza vagy földje, vagy más valamire gondja: akihez éppen betérnek, attól kapnak ételt, szórják a másét, mit sem törődnek magukkal, míg csak a vértelen öregség alkalmatlanná nem teszi őket ily kemény vitézi életre.

(32.) Legközelebb a chattusokhoz, a már biztos mederben folyó és határnak elégséges Rhenus mellett, az usipusok és tencterek laknak. A tencterek a germánok szokásos hadi erényein túl lovaglási készségükkel is kiválnak, és nem nagyobb a chattus gyalogosok híre, mint a tencter lovasoké. Így rendezték el az ősök, az utódok utánozzák. Játék a gyermekeknek, versengés az ifjaknak: kitartanak mellette az öregek. A háznéppel, házzal és az örökösödési jog szerint hagyományozható más dolgokkal együtt a lovak is átszállnak: átveszi a fiú, de nem - mint egyebeket - a legidősebb, hanem aszerint, hogy melyik harciasabb és különb.

(33.) A tencterek szomszédságában valamikor a bructerek éltek: most - azt beszélik - chamavusok és angrivariusok vándoroltak be, miután a szomszéd törzsek egyetértésével elűzték és teljesen kiirtották a bructereket, már akár fennhéjázásuk gyűlölete, akár a zsákmány édessége volt az ok, akár holmi nekünk szóló isteni kedvezés: mert még a csata látványát sem irigyelték tőlünk. Hatvanezernél többen estek el, nem római fegyverektől, hanem - ami ennél nagyszerűbb, - gyönyörködtetésünkre s szemünk láttára. Maradjon meg, kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk érzett szeretet, hát legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse, mint ellenségeink viszálykodását.

(34.) Az angrivariusokhoz és chamavusokhoz hátulról a dulgubinusok, chasuariusok és egyéb, ritkábban emlegetett törzsek csatlakoznak; elölről a frízek váltják fel őket. A két törzs területét egész az óceánig a Rhenus szegélyezi, de ők laknak még a hatalmas tavak körül is, melyeket már római hajóhadak is bejártak. Sőt itt még az óceánt is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi nagyszerű van valahol, azt egyetértőleg az ő hírének szoktuk tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az óceán ellene szegült annak, hogy őt s vele együtt Herculest kutassák. Később senki sem tett kísérletet, s jámborabb és tisztelettudóbb dolognak tetszett az istenek tetteit elhinni, mint tudakolni.

(35.) Eddig ismerjük Germaniát nyugat felé; északon hatalmas ívben kanyarodik vissza. Első helyen mindjárt ott van a chaucusok törzse, melynek földje a frízekénél kezdődik és a part egy részét is elfoglalja ugyan, mégis valamennyi ismertetett törzs határa mentén terül el, míg végül egészen a chattusokig ível. Ezt a roppant földterületet nemcsak megszállva tartják a chaucusok, hanem be is töltik: a germánok között ez a legtekintélyesebb nép, amely inkább igazságosságával szeretné megvédeni nagyságát. Nem vágyakozók, nem telhetetlenek, békésen visszahúzódva nem idéznek elő háborút, rablással vagy fosztogatással nem pusztítanak. Férfiasságuk és erejük legfőbb bizonyítéka, hogy felsőbbségüket nem jogtalankodással akarják biztosítani. Mégis készen áll valamennyiük fegyvere, és ha szükséges, a roppant gyalogos- és lovassereg; de békében is ugyanez a hírük.

(36.) A chaucusok s chattusok oldalában a cheruscusok háborítatlanul táplálták a túlságos és ernyesztően hosszú békét, de ez inkább kellemes, semmint biztonságos állapot volt, mert hatalmaskodók és erősek között hiba nyugton ülni: ahol az ököl uralkodik, ott a mértéktartás és jogszerűség nem az erősebb erénye. Így az egykor derék és igazságszerető cheruscusokat most tehetetlennek és ostobának mondják, a győztes chattusok szerencséjéből pedig okosság lett. A cheruscusok bukása magával rántotta a szomszédos törzset, a fosusokat is: a bajban egyenrangú társak, míg jó dolgukban alájuk voltak rendelve.

(37.) Germaniának ugyanezt a kiöblösödését az óceán közvetlen közelében a kimberek lakják. Kicsiny most e törzs, de dicsősége nagy, s a régi hírnév nyomai szerte megvannak: mindkét parton téres táborok, melyeknek kerületéből most is lemérhetnéd a nép sokaságát s hadi erejét, és egy oly nagy kirajzás hitelét. Hatszáznegyvenedik évét élte városunk, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán sok volt mindkét részről a veszteség. A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.

(38.) Most a suebusokról kell szólnunk, akiknek népe nem egységes, mint a chattusoké vagy tenctereké, mert Germania nagyobb részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket. E népnek az az ismertetőjele, hogy ferdén fésülik és csomóba kötik a hajukat; így lehet megkülönböztetni őket a többi germántól, így a szabad születésű suebeket szolgáiktól. Más törzseknél ritka jelenség ez és csak az ifjak körében fordul elő, akár valamilyen sueb rokonság okán, akár - ami gyakran megesik, - utánzásból; a suebek bozontos haja egészen ősz korukig hátra van csavarva és gyakorta épp a fejük búbján csomóba kötve; a főembereké még díszesebb. Ez náluk a szépségápolás, de ártalmatlan, mivel nem azért művelik, hogy szeressenek és őket szeressék, hanem hogy bizonyos magasságot érjenek el és félelmet keltsenek; mikor háborúba mennek, az ellenség szemére gondolva díszítkeznek tekintélyesebbre.

(39.) A semnonok tartják magukat a legősibb és legismertebb sueb törzsnek: régiségük hitelét vallási szokásaik erősítik. Meghatározott időben az elődök szertartásaitól és ősrégi félelemtől megszentelt erdőben gyűlnek össze az azonos nevű és egy vérből származó törzsek követségei, és közös emberáldozattal elevenítik fel barbár szertartásuk borzasztó hagyományát. Másképpen is tisztelettel adóznak a bereknek: senki nem léphet be, csak megkötözve, hogy mintegy alárendeltségét és az istenség hatalmát példázza. Ha véletlenül elesik, sem más segítségével, sem magától nem szabad felkelnie: a földön hemperegnek ki. Az egész babonaság arra utal, mintha innen származna népük, itt volna a mindeneken uralkodó isten, a többi csak alattvaló és szolga. Tetézi a tekintélyt a semnonok sorsának alakulása: száz járást laknak, s nagy tömegük okozza, hogy a suebek fejének hiszik magukat.

(40.) Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról. A reudignusokat és avionokat, az angliusokat és varinusokat, az eudosokat, suardonokat és nuitonokat pedig folyók vagy erdők védelmezik. Nincs is semmi említésre méltó az egyes törzsekről, csak az, hogy közösen tisztelik Nerthust, vagyis a földanyát, akiről azt hiszik, hogy beleavatkozik az emberi dolgokba, ellátogat a népekhez. Az egyik óceáni szigeten van egy szűzi berek s abban ruhákkal letakarva egy felszentelt szekér: csak egyetlen pap érintheti. Ő észleli az istennő jelenlétét a szentélyben, s nagy tisztességgel kíséri, amint tehénfogatán vonul. Az öröm napjai ezek, örvendez minden hely, amelyet bevonulásra és megszállásra méltat. Nem mennek háborúba, nem öltenek fegyvert, elzárnak minden vasat; a béke és nyugalom csak addig ismeretes, csak addig kedvelt, míg ez a pap a halandókkal való társalkodással betelt istennőt templomának vissza nem adja. Ezután a szekeret és a ruhákat, sőt - ha akarod hinni, - még az istenségeket is lemossák egy félreeső tóban. Szolgák segédkeznek, akiket ugyanez a tó mindjárt el is nyel. Innen a titkos rettegés, a szent tudatlanság, hogy mi is az, amit csak a halálra szántak látnak.

(41.) A suebeknek ez a vidéke már Germania távolibb tájaira nyúlik: szomszédos vele, hogy miként kevéssel előbb a Rhenust, úgy most a Danuviust kövessem, a hermundurok törzse, Róma hívei, épp ezért ők az egyedüli germánok, akik nemcsak a parton kereskednek, hanem beljebb és Raetia provinciának virágzó telepes városában is. Mindenfelé átkelnek a Danuviuson, mégpedig őrség nélkül; és míg a többi törzsnek csak fegyvereinket s táborainkat mutatjuk, ezeknek házakat s birtokokat kínáltunk, pedig nem is kívánják. A hermundurok földjén ered az Albis, az egykor sokat emlegetett és jól ismert folyó; most éppen csak hallani róla.

(42.) A hermundurok mellett a naristusok, távolabb a markomannok és a quadok élnek. Különösen a markomannok híre és hatalma nagy; még lakóhelyüket is vitézségükkel szerezték: elűzték egykor a boiokat. De a naristusok vagy quadok sem fajzottak el. Ez Germaniának mintegy a homloka, amíg a Danuvius szegélyezi. A markomannoknál s a quadoknál egész a mi időnkig megmaradtak a tulajdon törzsükből való királyok, Maroboduus és Tuder híres nemzetsége (ma már idegeneket is eltűrnek), de a királyok ereje és hatalma Róma akaratától függ. Ritkán segítjük őket fegyverrel, gyakrabban pénzzel, az sem kevésbé hathatós.

(43.) Visszafelé a markomannok és quadok hátában a marsignusok, cotinusok, osusok, burusok zárják le a sort. Közülük a marsignusok és burusok nyelvben és életmódban a suebekhez hasonlítanak; a cotinusokra a gall, az osusokra a pannoniai nyelv bizonyítja rá, hogy nem germánok, valamint az, hogy eltűrik az adót. Az adók egy részét a szarmaták, más részét a quadok róják ki rájuk, mint idegenekre; a cotinusok, hogy még több okuk legyen a szégyenkezésre, vasat is bányásznak. S mindezek a népek csak kevés mezőséget, különben erdőket, hegycsúcsokat s hátságokat szálltak meg. Suebiát ugyanis egy folyamatos hegyhát szakítja meg és vágja ketté: ezen túl igen sok törzs él, közülük a lugiusoknak több közösségre szétoszló neve hatolt legmesszebbre. Elég lesz a legerősebbeket megneveznünk: hariusok, helveconok, manimusok, helisiusok, nahanarvalok. A nahanarvaloknál egy ősidők óta tisztelt berket mutogatnak: elöljárója egy női ruhát viselő pap, de az isteneket - római értelmezés szerint - Castornak és Polluxnak mondják. Ilyen jellegű isteni hatalmuk; nevük Alci. Nincsenek szobraik, semmi nyoma náluk idegen babonának, mégis testvéreknek, ifjaknak tisztelik őket. Egyébként a hariusok nemcsak erősebbek az imént felsorolt népeknél, hanem oly bőszek, hogy velük született vadságukat alkalmilag még ügyességgel is fokozni igyekeznek: pajzsuk fekete, testük be van festve, a sötét éjszakát választják ütközetre, s gyászos seregüknek puszta riasztó hatásával és árnyékszerűségével rettegést keltenek, mivel egyetlen ellenségük sem viseli el ezt a megdöbbentő és szinte alvilági látványt, mert minden ütközetben elsőnek a szem veszt csatát.

(44.) A lugiusoktól északra a gotonok élnek királyaik alatt, kissé már feszesebbre fogva, mint a többi germán törzs, de még mindig nem szabadság híján. Mindjárt ezután, az óceán felől, a rugiusok és lemoviusok; mindezekre a törzsekre jellemző a kerek pajzs, rövid kard és a királyoknak való engedelmeskedés.

Majd a suionok közösségei következnek, közvetlenül az óceán partján: férfiaikon és fegyvereiken kívül hajóiknak köszönhetik hatalmukat. Sajátos a hajók formája: a hajótest mindkét végén kiképzett orr kikötésre bármikor kész homlokrészt biztosít. Nem is vitorlát alkalmaznak és az evezőket sem sorban erősítik az oldalakhoz: mint némely folyón szokás, kötetlenül és szükség szerint cserélhetően, hol itt, hol ott vannak az evezők. Náluk a gazdagságnak is becsülete van, épp ezért egy személy uralkodik, akinek már megszorítások nélkül és feltétlenül kötelesek engedelmeskedni. A többi germán néptől eltérően itt a fegyverek sincsenek a köznép kezében, hanem elzárva őrizet, mégpedig egyetlen szolga őrizete alatt, mivel a hirtelen ellenséges támadásokat megakadályozza az óceán, továbbá a henyélő fegyveres csapatok könnyen garázdálkodhatnak; ezért nem hasznos a királynak, ha akár előkelő, akár szabad születésű, vagy akár csak felszabadított személyekre bízza a fegyvereket.

(45.) A suionoktól északra más a tenger, lomha és csaknem mozdulatlan; azt hiszik, hogy ez övezi és zárja körül a föld kerekségét, mivel a már lenyugvó nap utolsó fénye napkeltéig annyira világos, hogy elhomályosítja a csillagokat. A babonás meggyőződés azt is hozzáteszi, hogy ezenfelül még a kiemelkedő napnak a hangját is hallani, s a lovak alakját és fejük sugarait látni. Addig, - és ez igaz híresztelés, - csak addig tart a világ.

Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek földjét nyaldossa a víz: rítusaik s szokásaik a suebekéhoz, nyelvük a britanniaihoz áll közelebb. Az istenek anyját tisztelik. Babonás hitük jelvényeként vadkanképmást viselnek: ez fegyverek s mindenféle más védelem helyett még az ellenség gyűrűjében is mentesíti a gondoktól az istennő hívét. Ritkán használnak vasfegyvert, gyakrabban dorongot. A germánok szokott kényelmességéhez képest kitartóbban termesztenek gabonát s egyéb növényeket. De még a tengert is kutatják és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesum-ot gyűjtögetnek. Mint afféle barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is tudták meg; sőt sokáig a tengertől kivetett egyéb dolgok között hevert, míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják: durva állapotában szedik, megformálatlanul továbbítják s csodálkozva veszik el az árát. Mégis megállapítható, hogy fának a nedve, mivel gyakorta látszanak benne bizonyos állatok, valamint madarak, amelyek belekerültek a nedvbe, majd a hamarosan megszilárduló anyagban rekednek. Úgy gondolnám tehát, hogy miként Kelet rejtett tájain, ahol minden tömjént és balzsamot izzad, úgy a Nyugat szigetein s földjein is, a különösen termékeny ligetekben és erdőkben vannak olyan anyagok, melyek az alacsonyan járó nap sugaraitól kisajtolódva és folyékonnyá válva a közeli tengerbe csorognak, és melyek a viharok erejétől a szemközti partokra vetődnek ki. Ha a borostyánkő természetét közelébe vitt tűzzel vizsgálod, fáklya módjára meggyullad s lángot vet, zsírosat és illatosat; majd mintegy szurokká vagy gyantává nyúlósodik.

A suionok után a sithonok törzsei következnek. Minden tekintetben hasonlóak, csak abban különböznek, hogy asszony az uralkodójuk: ennyire elfajzottak nemcsak a szabadságtól, de még a szolgaságtól is.

(46.) Itt van Suebia határa. Nem tudom, vajon a peucinusok, venedusok és fennusok törzseit a germánokhoz vagy a szarmatákhoz soroljam-e, bár a némelyektől bastarnáknak nevezett peucinusok nyelvben, életmódban, lakóhely és házak dolgában olyanok, mint a germánok. Piszok mindenütt és eltompultság az előkelők között. A vegyes házasságok következtében külsejük némileg a szarmatákéhoz torzul. A venedusok sokat átvettek szokásaikból, mert a peucinusok és a fennusok közt vonuló erdőkben és hegyekben rablók módjára portyáznak. Mégis inkább a germánok közé sorolandók, mivel állandó házakat építenek, pajzsot hordanak, és örömmel használják lábukat, élnek gyorsaságával; ami mind megkülönbözteti őket a szekéren s lovon élő szarmatáktól. A fennusok szörnyen vadak, gyalázatosan szegények: nincs fegyverük, nincs lovuk, nincs otthonuk; élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket. De ezt különb boldogságnak tartják, mintha a földeken nyögnének, házakkal vesződnének, a maguk s mások vagyonát remény s félelem közepette forgatnák: biztonságban az emberektől, biztonságban az istenektől, a legnehezebb dolgot érték el, azt, hogy még vágyakozásra sincs szükségük.

Minden egyéb már mese: az, hogy a hellusiusok és oxionok arca mint az emberé, testük és tagjaik mint az állaté. Ezt én mint bizonytalan dolgot eldöntetlenül hagyom.

(1.) Gyakran kérded tőlem, Iustus Fabius, miért van az, hogy míg a korábbi századokat annyi kiváló szónok tehetsége s dicsősége virágoztatta fel, addig a mi elhagyatott és az ékesszólás dicséretét nélkülöző korunk a szónoknak még a nevét is alig őrzi. Mert nevezni is csak a régieket nevezzük így, a ma ékesen szólók neve jogtanácsos, ügyvéd, patronus, vagy akármi egyéb, csak éppen nem szónok. Herculesre, alig mernék tudakozódásodra válaszolni és ily nehéz kérdés súlyát vállalni, hogy tudniillik vagy a magunk tehetségéről kelljen rossz véleménnyel lennünk, ha célunkat elérni nem tudjuk, vagy hozzáértésünkről, ha nem akarjuk, - ha a magam vélekedését kellene előadnom, és nem a mi korunkhoz képest igencsak ékes szavú férfiak beszélgetését eleveníthetném fel, akiknek e kérdésről szóló eszmecseréjét még fiatal koromban hallhattam. Így hát nem tehetségre, csak visszaemlékezésre és felidézésre van szükség, hogy e kiváló férfiak annak idején hallott finom megfigyeléseit és magvas kijelentéseit - amikor is mindenki másféle, de helyeselhető okokat sorakoztatott fel, és ki-ki a maga gondolkodás- és tehetségbeli sajátosságait juttatta kifejezésre, - most, megőrizve a beszélgetés rendjét, ugyanolyan tagolásban és ugyanolyan érvekkel adjam elő. Mert akadt, aki az ellenfél szerepét vállalta, s miután jól meghurcolta és kigúnyolta a régiséget, a hajdaniak tehetségénél többre tartotta korunk ékesszólását.

(2.) Tehát másnap, miután Curiatius Maternus felolvasta a "Catót" - és a szóbeszéd szerint megbotránkoztatta a hatalmasokat, mintha ennek a tragikus tárgynak kifejtése során, magáról megfeledkezve, csak Catóra gondolt volna, és erről városszerte sűrűn esett szó -, ellátogatott hozzá Marcus Aper és Iulius Secundus, forumunk akkori leghíresebb tehetségei. Én nemcsak a törvényszéki tárgyalásokon hallgattam szorgalmasan mindkettejüket, hanem hihetetlen tudásszomjtól és afféle ifjonti lángolástól hajtva, otthonukban és a nyilvánosság előtt is nyomukban jártam, hogy még csevegéseiket, tárgyalásaikat és bizalmas körben tartott gyakorlataik titkait is magamba szívhassam, bár sokak rosszindulatú véleménye szerint Secundusnak nem forgott elég gyorsan a nyelve, Aper pedig inkább rátermettségével és természetes erejével, semmint képzettségével és irodalmi műveltségével szerezte szónoki hírét. Valójában Secundus sem nélkülözte a tiszta és tömör és kellőképpen áradó beszédet, a sokoldalú műveltséggel rendelkező Aper pedig inkább lenézte, mint nem ismerte az irodalmat, mert meg volt győződve, hogy szorgalma és fáradozása nagyobb dicsőséget fog aratni, ha tehetsége látszólag nem támaszkodik idegen művészetek mankójára.

(3.) Tehát, amikor beléptünk Maternus hálószobájába, ott ült, kezében a könyv, amelyet előző nap olvasott fel.

Ekkor Secundus így szólt:

- Nem ijesztenek-e el, Maternus, rosszakaróid mendemondái attól, hogy ragaszkodj Catód megbotránkoztató célzásaihoz? Vagy azért vetted elő a könyvet, hogy gondosabban átfésüld, és kihagyva mindazt, ami hamis értelmezésre adott alkalmat, közzétedd jobbnak ugyan nem jobb, mégis biztonságosabb Catódat?

Erre Maternus így felelt:

- Majd elolvashatod, mivel tartozott magának Maternus, és rá fogsz ismerni arra, amit hallottál. Úgy, hogyha valamit elhagyott Cato, a következő felolvasáson Thyestes fogja elmondani; mert ezt a tragédiát már elterveztem és magamban ki is alakítottam. És éppen azért siettetem emennek a kiadását, hogy letévén korábbi gondomat, szívvel-lélekkel új gondolataimnak szentelhessem magam.

- Annyira nem elégelted még meg ezeket a tragédiákat, - vetette közbe Aper, - hogy felhagysz a beszédek és perek tanulmányozásával és minden idődet hol Medeával, hol meg Thyestesszel töltöd? Pedig annyi barátod peres ügyei, annyi colonia és vidéki város cliensi megkeresései szólítanának a forumra, hogy még akkor is alig tudnál nekik eleget tenni, ha nem gondoskodtál volna magadnak új elfoglaltságról: arról, hogy Domitiust és Catót, vagyis a mi történelmünket és a római neveket is görög mesék társaságába állítod.

(4.) Mire Maternus:

- Egészen megzavarna szigorúságod, ha nem vált volna már szinte megszokássá köztünk a gyakori, sőt állandó vita. Mert te is szüntelenül hajszolod és üldözöd a költőket, én pedig, akinek szememre hányod, hogy eluntam az ügyvédkedést, mindennap épp ezt a patronuskodást művelem, azaz veled szemben védem a költészetet. Annál jobban örvendek, hogy most döntőbíró elé jutottunk, aki vagy eltilt a további versírástól, vagy - amit már régen óhajtok, - a maga tekintélyével is arra ösztönöz, hogy felhagyva a forumi ügyekkel, amelyeknek gyötrelmeiben már éppen eleget izzadtam, azt a bizonyos szentebb és magasztosabb ékesszólást ápoljam.

(5.) - Én pedig - szólt közbe Secundus, - még mielőtt Aper elutasít mint bíráját, azt teszem, amit becsületes és mértéktartó bírák tesznek, hogy tudniillik kimentik magukat olyan törvényszéki ügyekben, amelyekben nyilvánvaló, hogy az egyik fél kedvesebb előttük. Mert ki ne tudná, hogy senkit sem fűznek hozzám szorosabban akár a régi barátság, akár a megszakítatlan jó viszony szálai, mint Saleius Bassust, aki nemcsak derék ember, hanem kitűnő költő is? Ha tehát a költészetet vádolják, nem látok nála védekezésre alkalmasabb vádlottat.

Aper így válaszol:

- Legyen nyugodt Saleius Bassus és bárki más, akinek azért szíve vágya a költészet művelése és a versírói dicsőség, mert perek vitelére nem képes. Én ugyanis, ha már e per döntőbíráját megtaláltam, nem fogom engedni, hogy Maternus többek társaságában védekezzék, hanem őt egymagában fogom előttetek bevádolni, hogy - bár férfihoz és szónokhoz méltó ékesszólásra termett, amellyel barátságokat szerezhetne és tarthatna fent, kapcsolatokat létesíthetne, provinciákat vonhatna befolyása alá, - elhanyagolja azt a hivatást, melynél a mi államunkban hasznosságban gyümölcsözőbbet, méltóságok elérésére alkalmasabbat, a város dicséretének megszerzésére megfelelőbbet vagy az egész birodalomra és minden népre szóló hírnév reményében fényesebbet kigondolni sem lehet. Mert ha minden tervünket és tettünket az élet hasznosságához kell szabnunk, mi biztonságosabb, mint annak a művészetnek a gyakorlása, amellyel mindenkor felvértezve védelmet nyújthatunk barátainknak, segítséget az idegeneknek, menedéket a veszélyben forgóknak, irigyeinkben és ellenségeinkben viszont félelmet, sőt rettegést kelthetünk, miközben mi magunk gondoktól mentesen és mintegy állandó jogkörrel és hatalommal felruházva élünk? Ennek hatása és haszna, ha dolgaink szerencsésen folynak, mások befogadásában és megvédelmezésében ismerszik meg, de ha nagy robajjal ránk tör a veszély, Herculesre mondom, mellvért és kard a csatában nem erősebb oltalom, mint vádlottnak és veszélyben forgónak az ékesszólás: védelem, egyszersmind támadó fegyver, amellyel egyformán védekezhetünk és támadhatunk, akár a törvényszék előtt, akár a senatusban, de még a princeps előtt is. A minap is Eprius Marcellus mi mást szegezhetett szembe a senatorok gyűlölködésével, mint ékesszólását, amellyel felövezve, és fenyegető fellépésével csúffá tudta tenni Helvidiusnak választékos, de gyakorlatlan és az efféle küzdelmekben járatlan bölcsességét? Többet nem is beszélek a haszonról, mert úgy vélem, hogy Maternus barátom éppen ezzel szemben fogja a legkevesebb ellenvetést tenni.

(6.) A szónoki ékesszólás gyönyörűségére térek át, melynek kellemessége nem egyetlen pillanatban, hanem majdnem minden nap, sőt majdnem minden órában megmutatkozik. Mert mi édesebb a szabad, nemes és tisztes gyönyörökre született léleknek, mint látni, hogy háza mindig tele van az oda tóduló tekintélyes személyek sokaságával? És tudni, hogy ez nem pénzének, nem gyermektelenségének, nem valamely hivatal viselésének, hanem csakis az ő személyének szól? Sőt akárhányszor éppen gyermektelenek, gazdagok és hatalmasok keresik fel a fiatalt és szegényt, hogy figyelmébe ajánlják a maguk vagy barátaik nehéz ügyeit. Megadhatja-e a roppant vagyon és nagy hatalom azt a gyönyörűséget, hogy láthatjuk, amint tapasztalt, idős emberek, akik az egész világ kedvezésére támaszkodhatnak, hiába dúskálnak mindenben, mégis kénytelenek megvallani, hogy a legkülönb dolog nincs birtokukban? Meg aztán az ünneplő togások minő kísérete és kivonulása! Micsoda látvány a nyilvánosság számára! Micsoda tiszteletadás a törvényszéken! Micsoda öröm, mikor felkel helyéről és ott áll a némán feléje forduló emberek között! Összefut a nép és körülözönli, hogy magába fogadja azt az érzelmet, amelyet a szónok éppen magára vett. A szónoklók közismert örömeit sorolom fel, amelyek az avatatlanoknak is szembetűnhetnek: a rejtettebb és csak a szónokok előtt ismeretes örömök ezeknél különbek. Ha kidolgozott s átgondolt beszédet ad elő, nemcsak előadásának, hanem örömének is van bizonyos súlya és állandósága; ha - nem minden belső remegés nélkül - új és friss művével hozakodik elő, maga az izgalom teszi kedvessé a sikert és fokozza a gyönyört. De talán a rögtönzés merészségében és éppen ebben a kockázatban rejlik a legfőbb élvezet, mert a tehetséggel is úgy vagyunk, mint a földdel: bár más növények vetésével és nevelésével hosszan fáradozunk, kedvesebbek mégis, amelyek maguktól teremnek.

(7.) Legalábbis ami engem illet, bevallom, hogy nem az a nap okozott nagyobb örömöt, amikor felölthettem a széles bíborszegélyt, vagy amikor új ember létemre, aki legkevésbé sem kedvező városban született, elnyertem a quaestori, tribunusi vagy praetori tisztséget, hanem, amikor - noha szónoki képességem csekélyke és középszerű, - vagy sikerrel védhetek egy vádlottat, vagy a százszemélyes bíróságon eredményesen szólalhatok fel valamely ügyben, vagy a princeps előtt éppen az uralkodói ház felszabadítottjait és vagyonkezelőit képviselhetem védőként. Ilyenkor úgy érzem, hogy minden tribunusi, praetori és consuli méltóság fölé emelkedem, ilyenkor mintha olyasmivel bírnék, ami ha valakiben természettől fogva nincs meg, okirattal nem adományozható, s a keggyel sem jön meg. Nos, melyik művészet híre és dicsősége hasonlítható össze a szónokoknak kijáró dicsérettel? Talán nincs hírük-nevük a városban, mégpedig nemcsak az elfoglalt és munkájuknak élő polgárok, hanem még az olyan serdülők és fiatalok körében is, akik jóravalók és remélhetnek maguktól valamit? A szülők kiknek a nevével ismertetik meg legelőször gyermekeiket? Kiket szólít gyakrabban nevükön jártukban-keltükben és kikre mutogat ujjal még a tanulatlan tömeg és ez a tunicában járó nép is? A jövevények és az idegenek is hallottak már róluk a municipiumokban és coloniáikban, és mihelyt felkerülnek Rómába, kérdezősködnek utánuk és mintegy rájuk szeretnének ismerni.

(8.) Merném állítani, hogy ez a Marcellus Eprius, akiről az imént beszéltem, és Crispus Vibius - mert szívesebben hozok fel új és friss, mint távoli és feledésbe merült példákat, - nem kevésbé ismert a világ legtávolabbi részein, mint Capuában vagy Vercellaeben, ahol köztudomásúlag születtek. És ezt nem egyiküknek kétszáz-, másikuknak háromszázmillió sestertiusa teszi, bár ehhez a vagyonhoz nyilván ékesszólásuk jóvoltából jutottak, hanem éppen az ékesszólás, melynek isteni hatalma és égi ereje minden korban sok példát szolgáltatott arra, hogy tehetségük révén a szerencsének mily magas fokára juthatnak fel az emberek. De ezek, mint fentebb mondottam, egészen közeli dolgok, melyeket nem hallomásból ismerünk, hanem szemünkkel láthatunk. Mert minél dísztelenebb körülmények között és minél reménytelenebb helyzetben születtek, s minél szembeszökőbb szegénység és szűkösség vette körül bölcsőjüket, annál tündöklőbb és a szónoki ékesszólás hasznosságának bizonyítására fényesebb példák arra, hogy - noha születésük sem ajánlotta őket, vagyonuk sincs, erkölcsileg nem magasodnak a többiek fölé, sőt egyiküket testalkata miatt le is nézik, - mégis már hosszú évek óta a legbefolyásosabb személyek az államban, és amíg kedvük tartotta, a forum első emberei voltak, most pedig mint a császár első barátai mindent mozgatnak-intéznek és bizonyos fokig az uralkodónak kitüntető megbecsülését is élvezik, mivel Vespasianus, ez a tiszteletre méltó és az igazságot szívesen tűrő öreg, jól tudja, hogy egyéb barátai arra támaszkodnak, amit tőle kaptak, s amit neki magának könnyű felhalmoznia és másokra árasztania, Marcellus és Crispus viszont olyasmivel járult hozzá barátságához, amit nem a princepstől kaptak, de nem is kaphattak. Ennyi sok nagy dolognak közepette a legkevésbé sem fontosak a képmások, díszfeliratok és szobrok, amelyeket azért éppen úgy nem szokás megvetni, akárcsak - Herculesre mondom! - a gazdagságot és a kincseket: azokat is inkább ócsárolja bárki, semmint finnyásan visszautasítaná. Tehát ilyen tisztségekkel, kitüntetésekkel és vagyonnal vannak tömve azoknak a házai, akik kora ifjúságuktól fogva a forumi ügyeknek és a szónoki hivatásnak szentelték magukat.

(9.) Mert a költemények és versek, amelyeknek Maternus egész életét áldozni óhajtja - hiszen beszédünk eleve innen indult ki -, méltóságot sem biztosítanak szerzőiknek, hasznukat sem növelik; gyönyörűséget élveznek, de csak rövid ideig tartót, dicséretet is, de hiút és terméketlent. Még ha ezt és további mondanivalómat visszautasítja is a füled, Maternus: kinek jó az, ha Agamemnon vagy Iason választékosan beszél darabjaidban? Ki az, aki ettől azzal a tudattal megy haza, hogy megvédted és hálára kötelezted? Ki az, aki Saleiust, kitűnő költőnket, vagy ha így megtisztelőbb: az ihletett vatest a forumra kíséri, tisztelettudóan üdvözli vagy a nyomába szegődik? Természetesen, ha barátja, rokona vagy éppen ő maga valamilyen ügybe bonyolódik, Secundusunkhoz fog folyamodni, vagy hozzád, Maternus, de nem azért, mivel költő vagy, nem is azért, hogy érdekében verseket faragj, mert azok Bassusnak otthon is megteremnek, szépek is bizony és jól hangzanak, a sorsuk mégis az, hogy szerzőjük - miután egy álló esztendőn mindennap, késő éjszakáig egyetlen könyvet összekalapált és mécsvilág mellett kiötlött, - kénytelen még kérlelni is, utánajárni, hogy legyen, akinek méltóztatik meghallgatni, de még ezt sem ingyen kapja, mert helyiséget is kell bérelnie, a termet berendezni, ülőhelyekről gondoskodni és a meghívókat szétküldözni. És még ha felolvasását a legboldogítóbb siker kíséri is, minden dicsősége egy-két napon belül elhervad, mintha zölden vagy virágjában vágták volna le, és nem hozhat biztos és tartós termést; nem szerezhet barátságot, sem híveket, sem bárkinek a lelkében maradandó jótéteményt, csak kósza tetszésnyilvánítást, üres szavakat és röpke örömöt. A minap mint valami csodás és rendkívüli dolgot dicsértük Vespasianus bőkezűségét, hogy ötszázezer sestertiust ajándékozott Bassusnak. Szép is az, ha valaki tehetségével nyeri el az uralkodó kegyét: mégis mennyivel szebb, ha az ember szükség esetén maga gondolhat magával, kedvezhet magának és a maga bőkezűségét tapasztalhatja! Vedd hozzá még azt is, hogy a költők, ha fáradságos munkával méltó művet akarnak alkotni, kénytelenek lemondani a baráti érintkezésről és a város örömeiről, le kell mondaniuk minden más kötelezettségükről, és - ahogy mondják - a berkekbe és ligetekbe, vagyis a magányosságba kell vonulniuk.

(10.) Még a jó hír és a dicsőség is, amelynek egyedül szolgálnak, és amelyről bevallják, hogy egyetlen jutalma minden fáradozásuknak, még az sem egyformán szegődik a költők és a szónokok nyomába, mivel a középszerű költőket senki sem ismeri, a jókat is kevesen. Ugyan mikor terjed el az egész városban az amúgy is ritka felolvasások híre? Arról pedig szó sem lehet, hogy annyi tartományon át is híre menjen. A Hispaniából vagy Kisázsiából Rómába látogatók közül - galliai vendégeinkről persze nem beszélek, - ugyan minden hányadik keresi fel Saleius Bassust? De még ha történetesen felkeresi is, ha egyszer már látta, elégedetten megy tovább, mintha egy festményt vagy szobrot látott volna. De nem szeretném, ha e szavaimat bárki úgy értelmezné, mintha el akarnám ijeszteni a versírástól azokat, akiktől a természet megtagadta a szónoki tehetséget, ha a tudós foglalkozásoknak csak ezen a területén tudják kedvükre tölteni szabad idejüket, és nevüket csak így tudják a hír koszorújába befonni. Én az ékesszólást - egészében és minden részében - igenis szentnek és tiszteletre méltónak tartom, és nemcsak a ti kothurnustokat vagy a hősi ének hangját, hanem a lírai dalok kellemességét, az elégiák pajzánságait, a jambusok csípősséget, az epigrammák játszadozásait és egyáltalán az ékesszólás bármely más fajtáját is elébe helyezem az egyéb művészetekkel való foglalkozásoknak - ez meggyőződésem. De abban nem értek veled egyet, Maternus, hogy - bár tehetséged egyenesen az ékesszólás fellegvárába vinne, - te inkább tévelyegsz, és miután a csúcsokat is elérted, alacsonyabb tájakon vesztegelsz. Ha Görögországban születtél volna, ahol a játékok űzése is megbecsült foglalatoskodás, és ha Nicostratus testi erejével ajándékoztak volna meg az istenek, nem tűrném, hogy küzdelemre termett, roppant izmaid könnyű gerelyhajigálásban vagy diszkoszvetésben csenevészedjenek el: éppen így szólítlak el most a felolvasótermekből és a színházakból a forumra, a perekhez és az igazi harcokhoz, kiváltképpen minthogy azzal a sokaknak menedékül szolgáló kifogással sem élhetsz, hogy a költői tevékenykedés kevésbé ad alkalmat a megbotránkozásra, mint a szónoki. Mert felbuzdul gyönyörű tehetséged ereje, és nem valamelyik barátod érdekében, hanem - ami veszélyesebb - Catód nevében keltesz megbotránkozást. És nem is menthető a megbotránkoztatás a kötelességteljesítés kényszerével, vagy az ügyvédi hűséggel, vagy a véletlen és rögtönzött kifejezés szenvedélyességével: nyilvánvaló, hogy megfontoltan választottál ilyen közismert személyt, akinek minden szava nyomatékkal esik a latba. Tudom, mit lehet erre válaszolni: azt, hogy ez szüli a roppant tetszésnyilvánítást, az előadótermekben főképp ilyesmit dicsérnek, és hamarosan mindenki erről beszél. Hagyd tehát a nyugalommal és biztonsággal való mentegetőzést, ha már erősebb ellenfelet választasz. Elégedjünk meg azzal, ha védőként lépünk fel, mégpedig a mostanság szokásos magánügyekben: ha veszélyben forgó barátunk kedvéért ezek megfogalmazásában néha meg kell is botránkoztatnunk a hatalmasok fülét, őszinteségünk helyeslést érdemel, merészségünk pedig bocsánatot.

(11.) Mikor Aper befejezte szokás szerint a kelleténél hevesebben és felajzott arckifejezéssel előadott beszédét, Maternus higgadtan és mosolyogva így válaszolt:

- Már arra készültem, hogy éppoly hosszasan támadom a szónokokat, mint ahogy Aper dicsérte őket (azt hittem ugyanis, hogy az ő dicséretük után a költőket rántja le és a versírói foglalkozást fogja lábbal tiporni), ám ügyes fogással mégis meglágyított, amikor engedélyezte, hogy verset írhasson, aki a perek vitelére alkalmatlan. Én azonban talán nemcsak a perek vitelében vagyok képes valamit kivívni és elérni, hanem tragédiák bemutatása terén is a hírnév megszerzésének útjára léptem, amikor tudniillik "Neróm"-ban Vatiniusnak a költészet szentélyeit is meggyalázó gonosz hatalmát megtörtem, és ha ma némi ismertségre és névre hivatkozhatom, ezt megítélésem szerint inkább költeményeim, mint szónoklataim dicsőségével szereztem. De most már elhatároztam, hogy szakítok a forumi tevékenységgel. Nem vágyom az említett kíséretekre és kivonulásokra, vagy a reggeli üdvözlők sokaságára, éppen annyira nem, mint a szobrokra és képekre, amelyek szintén akaratom ellenére nyomultak be házamba. Mert bárkinek állását és biztonságát hathatósabban védi az ártatlanság, mint az ékesszólás, és nem félek, hogy a senatusban valaha is nem másvalakit fenyegető veszély elhárítása végett kell felszólalnom.

(12.) A berkek pedig és a ligetek, és az a magányosság, amelyet Aper szidott, nekem akkora gyönyörűséget szereznek, hogy verseim legkülönb gyümölcsei közt tartom számon azt, ami nem lármában születik, miközben ajtóm előtt peresek ülnek és gyászruhás vádlottak jajveszékelnek, hanem ilyenkor lelkem tiszta és ártástól mentes helyekre távozik, és élvezi szent otthonának örömeit. Ez az ékesszólás forrása, ez a szentélye; eredetileg ebben az alakban s ilyen köntösben férkőzött be a halandók javára ama szűzi és bűnöktől nem fertőzött szívekbe: ezen a nyelven szóltak a jóslatok. Mert a nyerészkedő és véres ékesszólásnak a gyakorlata új keletű és a rossz erkölcsökből született, és - mint te mondottad, Aper, - fegyvernek találták ki. Az a boldog és - hogy mostani szóval mondjam: - arany kor pedig híjával volt mind a szónokoknak, mind a bűnöknek, bővelkedett viszont ihletett költőkben, akik a jótetteket énekelték meg, nem az elkövetett vétkeket védték. Senkinek sem jutott osztályrészül nagyobb dicsőség vagy magasztosabb méltóság, elsősorban az istenek előtt, akiknek válaszait - közhit szerint - hirdették és lakomáikon részt vettek, azután az istenektől született és szent királyok előtt, akiknek társaságában a hagyomány egyetlen jogászt sem tart számon, csak Orpheust és Linust, vagy ha még magasabbra akarnánk tekinteni, magát Apollót. Vagy ha mindezt túlzottan mesésnek és kitaláltnak érzed, annyit bizonnyal el kell ismerned, Aper, hogy Homerusnak nem csekélyebb tisztelettel adózik az utókor, mint Demosthenesnek, és nem szorul szűkebb határok közé Euripides vagy Sophocles hírneve, mint Lysiasé vagy Hyperidesé. Többeket fogsz ma találni, akik Cicero dicsőségét ócsárolják, mint ahányan Vergiliusét, és Asiniusnak vagy Messallának egyik könyve sem olyan híres, mint Ovidius "Medeá"-ja vagy Varius "Thyestes"-e.

(13.) És még a költők életviszonyait, boldog együttesüket sem félnék összehasonlítani a szónokok zaklatott és gondterhelt sorsával. Küzdelmeik és próbatételeik ám ragadják fel őket a consuli méltóságig, én inkább választom Vergilius gondtalan és csendes elvonulását, melyben mégsem nélkülözte az isteni Augustus kegyét, sem a római nép előtti hírnevét. Tanú erre Augustus sok levele, tanú maga a nép, amely a színházban Vergilius verseinek hallatára egy emberként állt fel és a történetesen a nézőtéren tartózkodó Vergiliust olyan tiszteletadásban részeltette, mint magát Augustust. De a mi időnkben is: Secundus Pomponius nem maradt el Afer Domitius mögött, akár életének méltóságát, akár hírének tartósságát nézzük. Mert ugyan mi kívánatos van a vagyonában Crispusnak és Marcellusnak, akiknek a példájára utalsz? Az, hogy félnek, vagy tőlük félnek? Vagy az, hogy mindennap kérésekkel ostromolják őket, de azok, akiknek nem adnak, még méltatlankodnak is? Vagy hogy a hízelgés kötelékeibe bonyolódva sem az uralkodók szemében nem eléggé szolgák, sem nekünk nem eléggé szabadok? Mi hát akkor ez az ő óriási hatalmuk? Ennyi hatalommal szabadon bocsátott rabszolgák szoktak rendelkezni. Vergilius "édes Múzsái" ragadjanak csak engem ama bizonyos szentélyekbe, ama forrásokhoz, távol a gyötrő gondoktól és attól a kényszerűségtől, hogy mindennap tennem kell valamit szándékom ellen, s bár ne kellene többé reszketve kísérleteznem az esztelen és sikamlós forummal, sem a sápasztó hírnévvel. Ne riasszon fel engem az üdvözlésemre tódulók moraja, sem a lihegő szabadonbocsátott; ne kelljen a bizonytalan jövőtől való félelmemben végrendeletet írnom zálogul; csak annyim legyen, amennyit arra hagyhatok, akire akarom, - mert egyszer a végzet rendelte nap, az én napom is eljön, - és képmásom ne szomorúan és komoran álljon síromon, hanem vidáman és megkoszorúzottan, és emlékezetem miatt ne legyen senkinek gondja vagy kérése.

(14.) Alig fejezte be a felhevült és szinte ihletett Maternus, amikor Vipstanus Messalla lépett a szobába, s már a mindenki arcán tükröződő feszült figyelemről gyanítván, hogy komolyabb beszélgetés folyik közöttük, így szólt:

- Csak nem rosszkor toppantam közétek, amikor éppen bizalmas tanácskozással és valamely per előkészítésével vagytok elfoglalva?

- Egyáltalán nem, - felelte Secundus, - sőt bár korábban érkeztél volna, mert elgyönyörködtetett volna mind Aper barátunk átgondolt beszéde, amellyel Maternust arra buzdította, hogy tehetségét és felkészültségét teljes egészében ügyvédi ténykedésre fordítsa, mind pedig Maternusnak versei érdekében mondott lelkes és - mint a költők védelméhez illik - bátrabb, nem is annyira szónoki, mint inkább költői szónoklata.

- Valóban, - szólt Messalla, - végtelen gyönyörűséggel töltött volna el a beszéd, sőt már az is örvendetes, hogy ti, kiváló férfiak és korunk szónoki nagyságai, nemcsak forumi ügyekben és szónoki gyakorlatokon művelitek tehetségteket, hanem ilyen vitákra is vállalkoztok, amelyek izmosítják a tehetséget, ugyanakkor tudományos és irodalmi tartalmukkal szívderítő örömöt okoznak mind nektek, a vita résztvevőinek, mind pedig azoknak, akiknek a füléhez majd eljutnak. Tehát Herculesre! szerintem nem kevésbé helyeslendő benned, Secundus, az, hogy Iulius Africanus életének megörökítésével reményt keltettél az emberekben még több ilyen könyvre, mint amennyire nem helyeslendő Aperben az, hogy még mindig nem fordított hátat az iskolás szónoki gyakorlatoknak, és szabad idejét inkább az új keletű rhetorok, semmint a régi szónokok módjára óhajtja eltölteni.

(15.) Erre Aper:

- Messalla, te továbbra is csak a régi és elmúlt dolgokat csodálod, a mi korunk törekvéseit pedig kigúnyolod, sőt semmibe veszed. Mert gyakran hallottalak így beszélni, amikor is megfeledkezvén a magad és fivéred ékesszólásáról, azt bizonygattad, hogy korunkban nincs igazi szónok, mégpedig annál merészebben, gondolom, mivel a rosszindulat vádjától nem kellett tartanod, hiszen azt a dicsőséget, amelyet neked mások megadnak, te vitattad el magadtól.

- Nem bánom ezt a beszédemet, - szólt Messalla, - és azt sem hiszem, hogy akár Secundus vagy Maternus, sőt akár te magad is, Aper, bár időnként az ellenkezőjét állítod, másképpen vélekednétek. És szeretném elérni, hogy valamelyitek felkutassa és elénk tárja ennek a végtelen különbségnek az okait, amelyeket én magamban gyakorta vizsgálok. Ami némelyeknek vigasztalására van, nekem megnehezíti a kérdést, mivel látom, hogy a görögökkel is ugyanaz történt: távolabb van Aeschinestől és Demosthenestől ez a mostani Sacerdos Nicetes és akárki más, aki Ephesost vagy Mytilenét a lármás iskolamesterek kórusával reszketteti, mint amennyire Afer vagy Africanus, vagy akár ti magatok elmaradtatok Cicero vagy Asinius mögött.

(16.) - Nagy horderejű és megvitatásra méltó kérdést vetettél fel, - szólt Secundus. - De ki tudná helyesebben kifejteni, mint te, akinek fölényes műveltségéhez és kimagasló tehetségéhez ráadásul még gondos tanulmány és erről való elmélkedés járult?

Messalla pedig így szólt:

- Elétek tárom hát gondolataimat, ha előbb megígéritek, hogy ti is segítségemre lesztek beszélgetésünkben.

- Kettőnk nevében ígérem, - szólt Maternus, - mert én is, Secundus is azokat a szerepeket fogjuk eljátszani, amelyeket te, érzésünk szerint, nem annyira mellőztél, mint inkább nekünk hagytál. Mert hogy Aper általában más véleményen van, azt te is mondottad az imént, de rajta is elég világosan észrevehető, hogy már jó ideje készülődik az ellenfél szerepére és nem tűri közömbösen, hogy ily egyetértően dicsérjük a régieket.

- Nem bizony, - szólt Aper, - mert nem hagyom századunkat meghallgatás és védelem nélkül összeesküvéstektől elítéltetni, hanem először is azt kérdezem meg, kiket hívtok ti régieknek, melyik szónoki nemzedéket határozzátok meg ezzel a megjelöléssel. Mert én, ha azt hallom, hogy "régiek", azokra gondolok, akik hajdanában éltek és annak idején születtek, és megjelenik szemem előtt Ulixes és Nestor, akiknek a kora mintegy ezerháromszáz esztendővel előzi meg a mi századunkat. Ti azonban Demosthenest és Hyperidest hozzátok elő, akik köztudomásúlag Philippus és Alexander idejében élték virágkorukat, de úgy, hogy mindketten túlélték őket. Ebből kitűnik, hogy a mi korunkat háromszáznál nem sokkal több év választja el Demosthenesétől. Ez az időköz, ha testi esendőségünkhöz viszonyítjuk, talán hosszúnak tetszik, de ha a századok természetes tartamához és a mérhetetlen örökkévalósághoz, akkor nagyon is rövid és közeli. Mert ha - mint Cicero írja a "Hortensius"-ban - az az igazi, nagy év, melynek leteltével az ég s a csillagok állása pontosan megismétlődik, s ez az év a mi úgynevezett éveinkben számolva tizenkétezerkilencszázötvennégyet foglal magába, akkor Demosthenes, aki szerintetek régi és hajdankori, nemcsak ugyanebben az évben, hanem szinte ugyanabban a hónapban élt, mint mi.

(17.) De áttérek a latinokra, akik közül, mint vélem, nem a valóban hajdankorinak tekinthető Menenius Agrippát szoktátok korunk szónokai elé helyezni, hanem Cicerót, Caesart, Caeliust, Calvust, Brutust, Asiniust és Messallát: de hogy őket miért utaljátok inkább a régi időkbe, mint a mienkbe, azt nem értem. Mert hogy csak Ciceróról szóljak, annyi bizonyos, hogy Hirtius és Pansa consulsága alatt, szabadon bocsátott rabszolgájának, Tirónak az írása szerint december hetedikén gyilkolták meg, abban az évben, amikor az isteni Augustus magát és Quintus Pediust tette meg consulnak Pansa és Hirtius helyébe. Most számítsd azt az ötvenhat esztendőt, ameddig ezután az isteni Augustus az államot kormányozta; vedd hozzá Tiberius huszonhárom és Gaius közel négy évét, majd kétszer tizennégyet, Claudius és Nero uralkodásának éveit, azután Galbának, Othónak és Vitelliusnak azt a hosszú egy esztendejét, és e boldog princepsi uralomnak immáron hatodik állomását, amikor Vespasianus viseli gondját az államnak: Cicero halálától a mai napig százhúsz évet számolhatunk össze, egy emberöltőt. Mert én magam láttam Britanniában egy öreget, aki vallotta, hogy részt vett abban az ütközetben, amelyben a britannok a fegyveres erővel támadó Caesart megkísérelték távol tartani partjaiktól és elűzni. Így, ha ezt az embert, aki fegyveresen állt szemben Gaius Caesarral, hadifogság, saját akarata vagy valami sorsrendelés Rómába vetette volna, akkor ugyanaz a személy egyaránt hallgathatta volna nemcsak magát Caesart és Cicerót, hanem a mi tárgyalásainkon is megjelenhetett volna. A legutóbbi élelmiszerosztás alkalmával ti magatok is láthattatok jó néhány öreget, akik azt beszélték, hogy az isteni Augustustól is kaptak egyszer-kétszer ajándékot. Ebből az következik, hogy Corvinust is, Asiniust is hallgathatták, mert Corvinus Augustus uralkodásának derekáig, Asinius pedig majdnem a végéig élt. Ne vágjatok hát ketté egy emberöltőt, és ne mondogassátok hajdankoriaknak meg régieknek azokat a szónokokat, akiket ugyanazok a hallgatók a fülükkel hallhattak, akiket szinte összekapcsolhattak és együvé foghattak.

(18.) Mindezt azért bocsátottam előre, hogyha ezeknek a szónokoknak híréből és dicsőségéből a korra is háramlik valami dicséret, akkor az meggyőződésem szerint közös, sőt közelebbről illet minket, mint Servius Galbát vagy Gaius Carbót s másokat, akiket méltán nevezhetnénk régieknek. Mert borzasak és csiszolatlanok, nyersek és formátlanok - olyanok, hogy bár semmiben ne követte volna őket a ti Calvusotok, vagy Caelius, vagy akár Cicero! Mert most már bátrabban és merészebben akarok szólni, csak előbb még azt mondom el, hogy idővel változnak a szónoklás formái és nemei is. Így az idősebb Catóhoz viszonyítva Gaius Gracchus teljesebb és áradóbb, így Gracchushoz képest Crassus csiszoltabb és díszesebb, így mindkettőjüknél választékosabb, szellemesebb és magasztosabb Cicero, őnála szelídebb, édesebb és a szavak megválogatásában gondosabb Corvinus. Nem is kérdem, ki szól a legékesebben: egyelőre egy dolog bizonyításával is megelégszem, azzal, hogy nincs egyetlen arculata az ékesszólásnak, hanem még az úgynevezett régiek ékesszólásában is többfélét lehet megkülönböztetni, és hogy nem feltétlenül hitványabb az, ami más, csak éppen az emberi rosszindulat hibájából mindig azt dicsérik, ami régi, a jelent pedig csömörrel nézik. Csak nem kételkedünk abban, hogy akadtak, akik Cato helyett inkább Appius Caecust csodálták? Eléggé köztudott dolog, hogy Cicerót is sokan gáncsolták, pöffeszkedőnek és dagályosnak, nem eléggé tömörnek, hanem mértéktelenül nagyzolónak, terjengősnek és kevéssé attikainak tartották. Bizonyára olvastátok Calvusnak és Brutusnak Ciceróhoz intézett leveleit, amelyekből könnyen megállapítható, hogy Cicero Calvust vérszegénynek és feszesre fűzöttnek, Brutust pedig henyének és széthullónak minősítette, s viszont: Calvus is elmarasztalta Cicerót, hogy nincs benne tartás és erő, Brutus pedig, hogy az ő szavait idézzem, mert "puhány és férfiatlan". Ha engem kérdeznél, megítélésem szerint mindannyian igazat mondottak. De az egyesekre később térek rá, egyelőre valamennyiükkel van dolgom.

(19.) Mivel a régiek csodálói Cassius Severusnál szokták megvonni a régiség állítólagos határát, őt vádolják és róla mondogatják, hogy elsőnek tért le a szónoklás régi és egyenes útjáról: én azt állítom, hogy nem erőtlen tehetsége, nem is irodalmi műveletlensége miatt pártolt át ama bizonyos szónoklásmódhoz, hanem értelmes megfontolásból. Látta ugyanis, mint az imént mondottam, hogy a korviszonyokkal és az ízlés módosulásával egyetemben a szónoklás külső formáját is meg kell változtatni. Az a korábbi nép, mivel járatlan és nyers volt, könnyen elviselte a legnehezebb vértezetű szónoklatok terjengősségét, sőt épp azt dicsérte, akinek beszéde az egész napot kitöltötte. Mert akkor a bevezetés hosszadalmas előkészítése és a kifejtésnek messze távolról kezdett sora, a soktagú felosztás fitogtatása, az érvelés fokozatossága, s mindaz, amit csak Hermagoras és Apollodoros száraz könyvei előírnak, megbecsülésnek örvendett. Akiről pedig megsejtették, hogy beleszippantott a filozófiába és abból valamit szónoklatába iktatott, az egekig magasztalták. Nem is csoda: hiszen mindez új és ismeretlen volt, és még a szónokok közül is igen kevés tudta a rhetorika előírásait, vagy a filozófusok tantételeit. Bezzeg most, Herculesre, amikor már mindez közkinccsé lett, amikor alig ácsorog valaki a tárgyalóteremben, aki a tudományok alapelveivel, ha nincs is felvértezve, de legalább érintkezésbe ne jutott volna, az ékesszólásnak új és különleges utakra van szüksége, melyek által a szónok a hallgatók megcsömörlését elkerülheti, kiváltképp olyan bírák előtt, akik az erő és a hatalom, nem a jog vagy törvények alapján tárgyalnak, nem tudomásul veszik, hanem megszabják a tárgyalás idejét, és nem kötelesek megvárni, amíg a szónok jónak látja rátérni a tulajdonképpeni tárgyra, hanem gyakran maguktól figyelmeztetik, és ha elkalandozik, visszaterelik, és nyomatékosan tudtára adják, hogy sietős a dolguk.

(20.) Ki viselné most el a szónokot, ha gyengélkedésére hivatkozva kezdené? Ilyenek általában Corvinus bevezetései. Ki várná végig a Verres ellen írott öt könyvet? Ki győzné türelemmel az ellenvetésről és a praetori vádformuláról szóló végevárhatatlan tekercseket, amelyeket mint Marcus Tullius vagy Aulus Caecina érdekében elhangzott védőbeszédet olvasunk? Elébe vág mostanában a bíró a szónoknak, és ha az érvelés folyamatossága, a gondolatok sajátos színe, vagy a leírások csillogása és finom kidolgozása meg nem nyeri és el nem bűvöli, elfordul tőle. A jelenlevők sokadalma is, a hol odatóduló, hol szétszéledő hallgatóság már megszokásból követeli a derűs és tetszetős szónoklatot, és ugyanúgy nem tűri el a törvényszéken a sivár és fésületlen régiséget, mint ahogy a színpadon sem kívánja senki Roscius vagy Turpio Ambivius modorának utánzását. A tanulmányok üllőjére helyezett ifjak pedig, akik előrejutásuk érdekében szegődnek a szónokokhoz, nemcsak hallani akarnak, hanem haza is vinnének valami szépet és megjegyzésre méltót; tovább is adják egymás között, és gyakran városaikba és provinciáikba is megírják, ha finoman és tömören megfogalmazott gondolat csillant fel előttük, vagy választékos és költői formában kidolgozott téma kápráztatta el őket színességével. Mert megkövetelik már a szónoktól is a költői díszt, de nem az Accius vagy Pacuvius rozsdájától mocskosat, hanem a Horatius, Vergilius és Lucanus szentélyéből származót. Tehát ezeknek füléhez és ítéletéhez alkalmazkodván, a mi szónokaink nemzedéke szebb és díszesebb lett. És attól még nem kevésbé hatásosak a mi szónoklataink, amiért műélvezetet okozva jutnak a bíráskodók fülébe. Vajon ingatagabbnak vélheted-e a mostanában épített templomokat, mivel nem faragatlan kőből és ormótlan cserepekkel készülnek, hanem márványtól csillognak és aranytól ragyognak?

(21.) Én bizony kereken megmondom neked, hogy némely régiek olvasása közben alig tudom a nevetést, máskor pedig az álmosságot leküzdeni. És még csak nem is valamelyik tucatszónokról, Canutiusról vagy Attiusról beszélek, nem is Furniusról és Toraniusról, meg másokról, akik ugyanebben a kórházban ugyanezeket a csontokat és ezt az aszottságot találják szépnek; még Calvus is, bár emlékezetem szerint huszonegy könyvet hagyott ránk, alig egy-két kisebb beszédével elégít ki. És amint látom, mások sem térnek el véleményemtől: ugyan hányan olvassák el Calvusnak Asicius vagy Drusus ellen mondott beszédét? De, Herculesre! minden tanulni vágyó kezében ott forognak a "Vatinius ellen" című vádbeszédek, és ezek közül is kiváltképpen a második szónoklat, mert szó- és gondolati figurákkal ékes, a bírák füléhez alkalmazkodik, úgyhogy meg lehetünk győződve: Calvus is tudta, mi a jobb, és nem a jóakarat hiányzott belőle, hogy magasztosabban és nagyobb csínnal szóljon, hanem a tehetség és az erő. Mit mondjak Caeliusról? Természetesen azok a szónoklatai tetszenek, akár egészben, akár részleteiben, amelyekben korunk ragyogására és magasztosságára ismerünk. Mert a közönséges szavak és a tátongó szerkezet, a henye fogalmazású gondolatok mind régiségtől szaglanak, s véleményem szerint senki sem rajonghat annyira a régiségért, hogy Caeliust abban dicsérje, amiben régi. Nézzük el nyugodtan Gaius Caesarnak, hogy nagyszabású tervei és rendkívüli elfoglaltságai miatt az ékesszólás terén kevesebbet ért el, mint amennyit isteni tehetsége megkövetelt volna, ugyanúgy - Herculesre! - Brutust is engedjük át filozófiájának, mert még csodálói is elismerik, hogy szónoklataiban kisebbnek bizonyult hírénél. Ha ugyan nem akad valaki, aki Caesarnak Decidius Samnis, vagy Brutusnak Deiotarus király érdekében mondott beszédeit s a többi, hasonlóképpen gyenge és langymeleg könyvet olvassa, vagy éppen még költeményeiket is csodálja! Mert gyártottak verseket is, és a könyvtárakba tétették, nem különb sikerrel, mint Cicero, de szerencsésebben, mivel az ő versírói ténykedésükről kevesebben tudnak. Asinius is, bár közelebbi korban született, véleményem szerint a Meneniusok és az Appiusok között eltelt időben szerezte tudományát. Annyi bizonyos, hogy Pacuviust és Acciust utánozta nemcsak tragédiáiban, hanem szónoklataiban is: annyira darabos és száraz. A szónoklat pedig, miként az emberi test, csak akkor szép, ha nem dagadnak ki az erek, és nem lehet megszámlálni a csontjait, hanem kellő hőmérsékletű, jó vér ömlik el a tagokban, és kiugrik az izmok között, és még az inakat is pír borítja és éppen ezzel teszi széppé. Corvinust nem akarom bántani, mivel nem rajta múlt, mennyire tudta napjaink bőségét és fényét kifejezni; hiszen látjuk, mennyire volt összhangban akaratának vagy tehetségének ereje művészi ízlésével.

(22.) Ciceróra térek, aki ugyanúgy harcban állt kortársaival, mint én most veletek. Azok ugyanis a régieket csodálták, ő pedig korának ékesszólását tartotta többre, és semmi másban nem előzte meg inkább századának szónokait, mint éppen ízlés dolgában. Mert ő formálta elsőnek tökéletesre a szónoklatot: elsőnek alkalmazta a szóválasztás és a szerkesztés művészetét, derűsebb fejtegetésekkel is megpróbálkozott, és ő jött rá néhány találó megfogalmazásra, főleg azokban a szónoklataiban, melyeket már idősebb fejjel, élete vége felé alkotott, vagyis miután még inkább előrehaladt és a gyakorlatból, a kísérletezésekből megtanulta, melyik a legkülönb szónoklási mód. Mert korábbi szónoklatai nincsenek híjával a régiség hibáinak: gyenge a bevezetés, hosszadalmas az elbeszélés, terjengős a befejezés; nehézkesen indul neki, ritkán melegszik bele; kevés gondolatát zárja le csattanós és sziporkázó fordulattal. Semmit sem szemelgethetnél, semmit sem vihetnél belőlük haza; és mint az esetlen épületeknek, erős ugyan a faluk és tartós, de nem eléggé simára csiszolt és csillogó. Én pedig azt szeretném, ha a szónok, miként a bőkezű és jó ízlésű háztulajdonos, nemcsak azért húzna tetőt a feje fölé, hogy távol tartsa az esőt és a szelet, hanem azért is, hogy szemét és látását gyönyörködtesse; ha nemcsak olyan felszereléssel venné magát körül, amely mindennapi szükségleteit elégíti ki, hanem volna háztartásában aranyholmi és vésett kő is, amelynek kézbevételében és gyakori szemlélésében kedve telnék. Némely dolgokat pedig tartson távol magától, mivel már elavultak és dohosak: egyetlen szava se legyen olyan, mintha rozsda lepte volna, egyetlen gondolatát se szerkessze oly nehézkesen és művészietlenül, mint az évkönyvek szerzői; kerülje a csúf és idétlen bohóckodást, tegye változatossá a szerkezetet, és ne zárja minden mondatát egy és ugyanazon a módon.

(23.) Nem akarom kifigurázni a "Szerencse kerekét", meg a "verresi jogot" és azt a bizonyos, minden beszédben hárommondatonként, mély értelmű gondolat gyanánt elhelyezett "esse videatur"-t. Mert ezeket sem szívesen hoztam elő és még többet mellőztem, pedig csak ezeket csodálják és utánozzák azok, akik régi szónoknak mondják magukat. Senkit sem fogok megnevezni, beérem azzal, hogy erre az emberfajtára utaltam; úgyis ott forgolódnak a szemetek előtt mindazok, akik Luciliust olvassák Horatius helyett, és Lucretiust Vergilius helyett; akiknek Aufidius Bassus vagy Servilius Nonianus ékesszólása Sisennáéhoz vagy Varróéhoz képest hitvány, akik a mi korunkbeli szónoklattanítók fogalmazványait fitymálják, Calvuséit viszont csodálják. Ezeket, ha ó-modorukban a bíró előtt mesélnek, a hallgatók nem figyelik, a nép nem siet meghallgatni, de még a peres fél is alig tűri őket, hiszen kelletlenül és minden műgond nélkül, nem erővel, hanem böjtöléssel akarják azt a sokat hánytorgatott "egészséget" elérni. De hiszen az orvosok sem tartják jónak azt a fajta testi állapotot, amely aggódó vigyázat eredménye; kevés az, ha valaki nem beteg: én erőtől duzzadó és friss embereket akarok látni! Közel áll a gyengélkedéshez az, akiben csak az egészséget lehet dicsérni. Ti tehát, az ékesszólás fő mesterei, amennyire képesek vagytok rá és teszitek is, virágoztassátok fel századunkat az ékesszólás legszebb fajtájával. Mert látom, Messalla, hogy te is a régiek legörvendetesebb példáit követed, ti pedig, Maternus és Secundus, úgy elegyítitek a méltósággal a gondolatok csillogását és a szavak gondos megválasztását, úgy tudjátok kiszemelni a tárgyat, elrendezni az anyagot; valahányszor az ügy kívánja, oly gazdagon árad tehetségetek; valahányszor lehet, oly tömören szóltok, oly világosan adjátok elő gondolataitokat, úgy fejezitek ki érzelmeiteket, oly mértéktartóan valósítjátok meg a szabadság igényét, hogy ha kortársaink elismerését a rosszindulat és irigység akadályozza is, utódaink mégis az igazat fogják rólatok mondani.

(24.) Miután Aper ezt elmondta, Maternus így szólt:

- Ráismertek Aper barátunk erejére és tüzére? Micsoda sodrással, micsoda lendülettel védte meg századunkat! Milyen bőven áradó és változatos szavakkal rohanta le a régieket! Micsoda tehetséggel és ihletettséggel, ugyanakkor tudással és felkészültséggel vette át tőlünk a fegyvereket, amelyekkel nyomban ellenünk támadott! De ez mégse változtassa meg ígéretedet, Messalla. Mert nem is a régiek védelmezőjére van szükségünk, meg aztán - bár az imént dicséretben részesültünk - egyikünket sem hasonlítjuk azokhoz, akik ellen Aper kirontott. És ő maga sem így érzi, csak filozófusaink régi és gyakori szokása szerint vállalta az ellenfél szerepét. Fejtsd hát ki előttünk, de ne a régiek dicséretét, hiszen eléggé dicséri őket tulajdon hírük, hanem az okokat: miért távolodtunk el annyira az ő ékesszólásuktól, kiváltképpen mikor Cicero halálától napjainkig mindössze százhúsz évet tudott kimutatni a számvetés?

(25.) Erre Messalla így válaszolt:

- Követni fogom, Maternus, a tőled előírt tervet, mert nem is kell hosszasabban vitáznunk Aperrel, aki, véleményem szerint, eleve csak egy megjelölésről kezdett vitát, mintha tulajdonképpen nem mondhatnók régieknek azokat, akik köztudomásúlag száz évvel ezelőtt éltek. Én pedig az elnevezés miatt nem csatázom; nevezze őket akár régieknek, akár eleinknek, akár más megjelöléssel, ahogy neki jobban tetszik, csak annyit ismerjen el, hogy az akkori idők ékesszólása különb volt. Beszédének még azzal a részével sem szállok vitába, hanem vallom, hogy több formája volt az ékesszólásnak még egyazon században is, nemhogy különbözőkben. De mint ahogy az attikai szónokok közt a főszerep Demosthenest illeti, a legközelebbi helyet pedig Aeschines és Hyperides, Lysias és Lycurgus foglalja el, közmegegyezés szerint mégis ez a szónoki nemzedék érdemes leginkább dicséretre, ugyanígy nálunk Cicero a többi kortárs szónokot megelőzte ugyan, Calvust és Asiniust, Caesart, Caeliust és Brutust azonban joggal helyezik mind a korábbiak, mind az utánuk következők elé. Nem fontos, hogy a részletekben különböznek egymástól, de általában megegyeznek. Feszesebb Calvus, erőteljesebb Asinius, csillogóbb Caesar, fanyarabb Caelius, méltóságosabb Brutus, magával ragadóbb, áradóbb és hatásosabb Cicero: mindannyian mégis egyazon egészséges ékesszólás képviselői, és ha valahányuk könyveit egyszerre vesszük kézbe, tudhatjuk, hogy bár különböző tehetségek, mégis bizonyos ízlés- és szándékbeli hasonlóság és rokonság van köztük. Mert az, hogy kölcsönösen kisebbítették egymást, és leveleik némely részleteiből kölcsönös rosszindulat derül ki, nem a szónok hibája, hanem az emberé. Mert azt hiszem, hogy mind Calvus, mind Asinius, de még maga Cicero is hajlamos volt irigykedni, féltékenykedni, és az emberi gyarlósággal járó egyéb hibákban is szenvedett. Közülük, úgy vélem, egyedül Brutus volt az, aki nem rosszindulatból, nem is irigységből, hanem őszintén és becsületesen nyilvánította ki szívbeli meggyőződését. Vagy talán az irigykedett volna Ciceróra, aki szerintem még Caesart sem irigyelte? Ami Servius Galbát és Gaius Laeliust illeti, vagy másokat a régebbiek közül, ha már egyszer Aper folyvást bántja őket, nincs szükség védőre, mert bevallom, hogy kisded vagy még nem egészen serdült korú ékesszólásuknak csakugyan voltak bizonyos fogyatkozásai.

(26.) Egyébként, ha mellőzzük azt a kérdést, melyik az ékesszólás legkülönb és legtökéletesebb neme, és választanunk kellene a szónoklás formái között, Herculesre, inkább óhajtanám Gaius Gracchus lendületét, vagy Lucius Crassus érettségét, mint Maecenas kibodorított fürtjeit, vagy Gallio szócsengettyűit, mert annyival helyénvalóbb a szónoklatot akár durva gyapjútogába öltöztetni, semmint utcalányhoz illő, tarka ruhákkal feltűnővé tenni. Mert az bizony nem szónoki, de, Herculesre, még csak nem is férfihoz méltó divat, amelyet a legtöbb korunkbeli előadó úgy alkalmaz, hogy szertelen szóválasztásával, sekélyes gondolataival és zabolátlan szerkesztésmódjával színészi hatások elérésére törekszik. És amit meghallgatni sem volna szabad: sokan érdem, dicsőség és tehetség helyett azzal hencegnek, hogy énekelve és táncot lejtve adják elő szövegeiket. Innen származik az a szégyenletes és fonák, mégis gyakori megállapítás, hogy a mi szónokaink lágy mozdulatokkal szónokolnak, a színészek meg ékesszólóan táncolnak. Én nem tagadnám, hogy Cassius Severust (Aper barátunk csak őt merte nevén nevezni), ha az utána következőkhöz mérjük, igenis szónoknak mondhatjuk, bár írásainak nagy részében több az epe, mint a vér. Mert ő az első, aki nem törődve a dolgok rendjével, mellőzve a szavak használatában kötelező mértéktartást és szemérmet, még az igénybe vett fegyvereket is hozzá nem értően forgatja, és nagy igyekezetében, csak hogy üthessen, állásából kivetve többnyire nem harcol, hanem dulakodik. Egyébként, mint mondottam, az utána következőkkel összehasonlítva, mind sokoldalú képzettségével, mind finom elmésségével, mind pedig tehetségének erejével messze felülmúlja a többieket, akik közül Aper senkit megnevezni és mintegy csatasorba állítani nem volt hajlandó. Pedig én azt vártam, hogy Asinius, Caelius és Calvus megvádolása után egy másik csapatot vonultat fel, és több, de legalább ugyanannyi szónokot nevez meg, akik közül az egyiket Ciceróval, a másikat Caesarral, majd a következőket megint másokkal állíthatjuk szembe. Ő viszont beérte a régi szónokok név szerint való ócsárlásával, a következők közül senkit nem mert dicsérni, legfeljebb közösen és általánosságban, mert, gondolom, attól félt, hogy sokakat bántana meg, ha néhányat kiragadna. Mert ugyan hány iskolamesternek nem az az egyéni meggyőződése, hogy magát Cicero elé, de természetesen Gabinianus mögé sorolhatja? Én azonban nem félek néven nevezni egyeseket, hogy az előtárt példákból annál könnyebben kitűnjék, miképpen tört meg fokról fokra és hogy vesztett egyre inkább súlyából az ékesszólás.

(27.) - Hagyd - szólt Maternus, - és inkább váltsd be ígéretedet. Mert nem arra a végkövetkeztetésre óhajtunk jutni, hogy a régiek különb szónokok voltak, - amit legalábbis én mindig vallottam, - hanem azokat az okokat kutatjuk, amelyekkel, iménti kijelentésed szerint, annyit foglalkoztál, de nyilván szelídebben és napjaink ékesszólására kevésbé neheztelve, mint amióta Aper, elődeidet sértegetve, téged is megbántott.

- Engem - szólt Messalla, - nem bántott meg Aper barátom fejtegetése, de nektek sem illik megbotránkoznotok, ha valami történetesen sérti a fületeket, hiszen ismeritek az ilyenfajta beszélgetéseknek azt a szabályát, hogy ki-ki a baráti hangulat megrontása nélkül előadhatja szívbeli meggyőződését.

- Folytasd hát, - szólt Maternus, - és ha a régiekről beszélsz, élj a régiek szabadságával, amelytől alkalmasint még jobban elfajzottunk, mint ékesszólásuktól.

(28.) És Messalla folytatta:

- Nem rejtett okokat kutatsz, Maternus, nem is olyanokat, amelyek akár teelőtted, akár Secundus vagy Aper előtt ismeretlenek, még ha nekem osztjátok is ki azt a szerepet, hogy adjam elő valamennyiünk közös véleményét. Ugyan ki ne tudná, hogy az ékesszólás, csakúgy, mint a többi művészet, messze szakadt ama bizonyos régi dicsőségtől, de nem ember hiányában, hanem az ifjúság tétlenkedése, a szülők nemtörődömsége, a tanítók tudatlansága és a régi erkölcs feledésbe merülése miatt? Ezek a bajok először Rómában ütötték fel a fejüket, majd Italia-szerte elterjedtek, most pedig már a provinciákat árasztják el. A ti bajaitokat ti jobban ismeritek, én csak a városról, Róma sajátos és hazai hibáiról fogok beszélni, melyek már a csecsemőket is fogadják, és amelyek az életkorok egymást követő során át csak halmozódnak, de előbb őseinknek a gyermek gondozásával és nevelésével kapcsolatos szigorúságáról és fegyelméről bocsátok előre néhány szót. Mert hajdan a tiszta életű anyától született fiú nem vásárolt dajka szobájában, hanem anyja kebelén és ölében nevelkedett, kinek legfőbb dicsérete az volt, hogy vigyázott a házra, és gondozta gyermekeit. Választottak pedig egy idősebb nőrokont, akinek kipróbált erkölcseire és tapasztalatára a család minden gyermekét rábízhatták; aki előtt sem mondani nem lehetett olyat, ami rút lett volna, sem tenni, ami nem látszott tisztesnek. A gyermekeknek nemcsak tanulmányaira és házi foglalatoskodására, hanem pihenésére és játékaira is bizonyos szent hivatástudattal és szeméremmel ügyelt. Amint olvashatjuk, így irányította Cornelia a Gracchusok nevelését, így Aurelia Caesarét, így Atia Augustusét, és így nevelte fel mindhárom anya a fő méltóságra hivatott gyermekeket. Ez a fegyelem és szigorúság arra szolgált, hogy kinek-kinek tiszta, érintetlen és bűnöktől még el nem torzított természete mindjárt teljes igyekezettel ragaszkodjék a tisztes foglalkozásokhoz, és akár a katonáskodáshoz, akár a jogtudományhoz, akár az ékesszólás tanulmányozásához érzett hajlandóságot, csak azt művelje, azt szívja egészen magába.

(29.) Bezzeg most az újszülöttet rábízzák valami görög nőszemélyre, aki mellé még a szolgasereg néhány tagját adják, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. Ezek meséivel és tévelygéseivel itatódnak át azon nyomban a zsenge és tapasztalatlan lelkek; és az egész házban senki nem gondolja meg, mit mond vagy tesz a beszélni még nem tudó úrfi előtt. De a szülők sem tisztességre és szerénységre szoktatják apró gyermekeiket, hanem zabolátlanságra és szájaskodásra, miáltal lassanként beléjük fészkelődik a szemérmetlenség és az, hogy semmibe veszik mind a magukét, mind a másét. Úgy látszik tehát, hogy városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiatormérkőzések s lóversenyek iránt érzett szenvedély, már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára? Hányat találsz köztük, aki otthon másról ejt szót? Beszélnek-e másról a fiatalok, ha előadóteremben hallgatjuk őket? De a tanítók is erről társalognak leggyakrabban hallgatóikkal, hisz nem a fegyelem szigorúságával, nem is képességük próbára tételével toboroznak tanítványokat, hanem megkörnyékező köszöntgetéssel és a hízelgés csábszavaival.

(30.) Csak futólag említem, hogy a tanulók elemi ismereteivel ugyancsak vajmi keveset törődnek: sem a szerzők olvasására, sem a hajdankor tanulmányozására, sem a dolgok, személyek vagy korok megismerésére nem fordítanak kellő gondot. Bezzeg felkeresik az úgynevezett rhetorokat! Rögtön el fogom mondani, hogy ez a hivatás mikor honosodott meg városunkban, és hogy őseink szemében mennyire nem volt semmi tekintélye, csak még arra is vissza kell nyúlnom, hogy értesüléseink szerint milyen kiképzésben részesültek azok a szónokok, akiknek véget nem érő fáradságát, mindennapi elmélkedéseit és a tudományok minden ágában folytatott kitartó gyakorlatait tulajdon műveik tárgyalják. Nyilván ismeritek Cicerónak "Brutus" című könyvét, amelynek második részében, - mert az első a régi szónokokat ismerteti, - a maga indulását, a maga felemelkedését, mintegy a maga ékesszólásának fejlődését adja elő: Quintus Muciusnál polgári jogot tanult, az akadémikus Philonnál, a sztoikus Diodotusnál a filozófia minden részét mélyen magába szívta; és nem elégedvén meg azokkal a tanítókkal, akiket a városban hallgathatott, Achaiát és Kisázsiát is végigjárta, hogy valamennyi művészet valamennyi változatát elsajátítsa. Így aztán - Herculesre! - Cicero könyveiben kézzelfoghatóan megmutatkozik, hogy sem a geometria, sem a zene, sem az irodalomtudomány, és általában egyetlen szabadhoz illő művészet ismerete sem hiányzott belőle, megismerte mind a dialektika finomságait, mind az erkölcstan hasznosságát, mind pedig a természeti jelenségek mozgását és okait. Mert így van ez, kitűnő barátaim, így bizony: nagy felkészültségből, igen sok művészet ismeretéből és mindenre kiterjedő tudásból fakad és árad oly bőven az a csodálatra méltó ékesszólás; és a szónoki erőt és képességet nem lehet, mint más egyebet, szűk és kurta határok közé szorítani, hanem az szónok, aki minden kérdésről szépen, tetszetősen és meggyőzően, a tárgy méltóságához illően, az adott helyzetben hasznosan, a hallgatók gyönyörűségére tud szólni.

(31.) Ez volt ama bizonyos régiek meggyőződése, és jól tudták, hogy ennek eléréséhez nem a rhetoriskolai szónoklatokra van szükség, nem is arra, hogy kiagyalt és az igazságnak közelében sem járó vitatkozásokkal csak nyelvüket és hangjukat gyakorolják, hanem arra, hogy olyan készségekkel telítődjenek, amelyekkel a jó és rossz dolgokról, tisztesről és becstelenről, az igazságosról és igazságtalanról szokás tárgyalni, mert ez a szónoki művészet alapanyaga. Mert a törvényszéken általában az igazságról, a megfontoló jellegű beszédekben ‹a hasznosságról, a dicsérő beszédekben› az erényről esik szó, mindenesetre úgy, hogy többnyire keverednek. Áradó bőséggel, változatosan és ékesen csak az szólhat mindenről, aki ismeri az emberi természetet, az erények jelentőségét, a bűnök fonákságát, valamint azoknak a jelenségeknek az értelmét, amelyek sem erénynek, sem bűnnek nem számíthatók. Ezekből a forrásokból ered az is, hogy könnyebben tüzeli fel vagy csillapítja le a bíró indulatát, aki tudja, mi a harag, és hathatósabban késztet könyörületre, aki tudja, mi a könyörületesség, és milyen lelki folyamatok váltják ki. Az e készségekben s gyakorlatokban járatos szónok, akár ellenséges vagy elfogult, irigykedő, lehangolt vagy rettegő hallgatóság előtt kell beszélnie, az érzelmek ütőerén fogja tartani a kezét, és úgy nyúl mindenhez, úgy mérsékli szónoklatát, ahogy kinek-kinek a természete kívánja, hiszen rendelkezésére áll és mindenféle felhasználásra elő van készítve minden eszköz. Vannak, akikben a feszes, rövidre fogott és minden egyes érvből rögtön következtető beszédmód több bizalmat ébreszt: ilyenek előtt hasznos lesz, hogy foglalkoztunk dialektikával. Másokat inkább az áradó, egyenletes és közhelyekből táplálkozó szónoklat gyönyörködtet: hogy őrájuk hathassunk, a peripatetikusoktól fogunk alkalmas és minden vitához felhasználható fejtegetéseket kérni. Az akadémikusok harci készséget adnak majd, Plato szárnyalást, Xenophon kellemes stílust; még az sem helytelen, ha a szónok segítségül veszi és a helyzet kívánalmainak megfelelően felhasználja Epicurus és Metrodorus néhány tisztes tételét. Mert hiszen nem filozófus lebeg a szemünk előtt és nem is a sztoikusok követője, hanem olyan személy, akinek egyes készségeket kimerítően kell ismernie, és valamennyibe bele kell ízlelnie. Ezért volt az, hogy a régi szónokok a polgári jog ismeretét is a magukénak mondhatták, de irodalomtudománnyal, zenével, geometriával is át voltak itatva, mert előfordulnak olyan esetek, - mégpedig gyakorta, sőt majdnem mind ilyen, - amelyekben kívánatos a jog ismerete, a legtöbb ügyben pedig amazoknak a tudása is szükséges.

(32.) És senki közbe ne vesse: elegendő, ha alkalomadtán betanulunk valami egyszerűt és arra az egy esetre vonatkozót. Mert először is másképpen hasznosítjuk tulajdon, másképpen alkalmilag kölcsönkért ismereteinket, s nyilván nagy a különbség, vajon a magáéból ad-e elő valaki, vagy mástól kéri. Meg aztán a sokoldalú tudás egyéb dolgok intézése közben is díszünkre válik, és amikor legkevésbé hinnéd, akkor is kitűnik és kimagaslik. S ezt nemcsak a tanult és okos hallgató, hanem a nép is észreveszi és mindjárt kész a dicséretre, megvallja, hogy az illető csakugyan tanult, végigjárta az ékesszólás iskoláját, igazi szónok. Ilyen pedig, állítom, csak az lehet és mindig is csak az lehetett, aki, mint a minden szükséges fegyverrel felszerelt katona a csatába, minden szükséges készséggel felfegyverkezve vonul ki a forumra. Ezzel annyira nem törődnek korunk szónokai, hogy nyilvános szerepléseik során is a köznapi nyelv csúnya és szégyenletes hibáin kapjuk rajta őket; hogy nem ismerik a törvényeket, nem emlékeznek senatusi határozatokra, a polgári jogból még csúfot is űznek, a filozófia tanulmányozásától és a bölcsek tanításaitól pedig teljes valójukban reszketnek. Egynéhány közhelybe és vértelen elmésségekbe gyömöszölik bele az ékesszólást, mintha kiűzték volna birodalmából, úgy, hogy az a művészet, amely hajdan minden többinek uraként, fényes kísérettel kápráztatta el az embereket, most megnyirbálva és megcsonkítva, minden díszéből, minden tisztességéből, hogy ne mondjam: szabad embernek kijáró jogaiból kiforgatva, szinte az egyik legpiszkosabb mesterség tananyagává süllyedt. Véleményem szerint ez az első és legfőbb oka annak, hogy a régi szónokok ékesszólásától annyira távol estünk. Ha tanúkra van szükség, kit nevezzek meg előbb, mint a görögök közül Demosthenest, aki a hagyomány szerint Plato legbuzgóbb hallgatója volt? De Cicero is, ha jól emlékszem, ezekkel a szavakkal mondja el, hogy amit az ékesszólás terén elért, azt nem a rhetoriskoláknak, hanem az Akadémia ligetének köszönheti. Vannak egyéb okok, komolyak és súlyosak, amelyeket nektek volna illő feltárnotok, mivel én a magam tisztét már elvégeztem, és szokásom szerint most is elég sokakat megbotránkoztattam, akik ha történetesen tudomást szereznek eszmefuttatásomról, biztosan azt fogják mondani, hogy mikor a jog és bölcsészet ismeretét a szónok számára szinte elengedhetetlennek dicsértem, hóbortos kedvteléseimnek tapsoltam.

(33.) És Maternus így szólt:

- Szerintem bizony vállalt tisztednek annyira nem tettél még eleget, hogy éppen csak belekezdtél: valamiféle alapelveket és néhány körvonalat mutattál meg, mert elmondottad, milyen készségekkel szerelkeztek fel a régi szónokok általában, s megmutattad a különbséget a mi tunyaságunk és tudatlanságunk, illetve az ő buzgó és termékeny fáradozásaik között. A többit még várom, hogy amiképpen tőled megtanultam, mit tudtak azok, vagy nem tudunk mi, úgy azt is megtudjam, milyen gyakorlatokkal szokták volt a forumra igyekvő ifjak tehetségüket erősíteni és táplálni. Mert azt hiszem, te sem fogod tagadni, hogy nem csupán készségben és ismeretekben, hanem sokkal inkább a képességben és a gyakorlatban rejlik az ékesszólás titka, és barátaink arca is ezt mutatja.

Miután Aper és Secundus egyaránt rábólintott, Messalla, mintegy elölről kezdve, így szólt:

- Mivel a régi ékesszólás kezdeteit és csíráit, úgy látszik, kellőképpen bemutattam annak kifejtésével, hogy a régi szónokok mely készségekben szoktak volt kapni oktatást és képzést, most gyakorlataikat veszem sorra. Bár a készségekkel eleve együtt jár a gyakorlás, és az ember csak akkor foghat fel oly sok nehezen megközelíthető és sokféle dolgot, ha ismereteihez elmélkedés, az elmélkedéshez képesség, a képességhez pedig szónoki gyakorlat járul. Ebből következik, hogy felfogni, amit előadsz, és előadni, amit felfogtál - voltaképpen ugyanaz. De aki ezt homályosabbnak találja és az ismereteket különválasztja a gyakorlattól, annyit bizonyára el fog ismerni, hogy az iskolázott és ezekkel a készségekkel eltöltött lélek sokkal jobban felkészülve fogja azokat a gyakorlatokat látogatni, amelyek sajátosan szónokokhoz illőnek számítanak.

(34.) Tehát eleink korában a forumra és az ékesszólásra készülő ifjút eleve beavatták az otthon elnyerhető ismeretekbe, megtömték tisztes tanulmányokkal, majd apja vagy rokonai elvitték ahhoz a szónokhoz, aki a polgárok között az első helyet foglalta el. Hogy a nyomában legyen, mindig kövesse, minden szavát hallja, akár a törvényszéken, akár a népgyűléseken, annyira megszokta, hogy még szóváltásait is magába szívta és vitáit is végighallgatta, s hogy úgy mondjam, a csatában tanult meg harcolni. Ez nagy gyakorlatot, jókora állhatatosságot, a lehető legjobb ítélőképességet biztosította mindjárt az ifjaknak, mivel mindenki szeme előtt fáradoztak és a legveszélyesebb helyzetekben, ahol senki büntetlenül oktalanságot vagy következetlenséget nem szólhatott, mert a bíró visszautasította, és ellenfele a fejére olvasta, de még a meghívott jogi szakértők is bosszúsan elhárították. Tehát mindjárt az igazi és romlatlan ékesszólással itatódtak át, és bár egyetlen személyt követtek, mégis a sokféle peres ügyben a kor minden vezető szónokát megismerhették, s bőségesen tapasztalhatták a hallgatóság állásfoglalásának változatosságát, amiből könnyen megállapíthatták, kiben mit tartanak helyesnek, vagy mi nem tetszik. Tehát nem hiányzott a legjobb, körültekintően megválasztott tanító, aki az ékesszólás igazi arcát, nem hiú hasonmását mutatta meg; sem az ellenfelek és vetélytársak, akik fegyverrel, nem fakarddal küzdöttek; sem irigyekből és jóakarókból toborzódó, mindig népes, mindig új hallgatóság, úgyhogy sem a helyes, ‹sem a helytelen› szavak nem maradtak titokban. Hiszen tudjátok, hogy az a bizonyos nagy és tartós szónoki hírnév nem kevésbé terem az ellenfél padsoraiban, mint a magunkéiban, sőt onnan erőteljesebben támad, ott megbízhatóbban izmosodik. És, Herculesre! ilyen tanítók keze alatt az a bizonyos ifjú, akiről beszélünk - szónokok tanítványa, a forum hallgatója, törvényszékek látogatója, akit mások próbái neveltek és szoktattak, aki mindennapi hallomásból ismeri a törvényeket, akinek nem új a bírák arca, nem szokatlan a népgyűlések gyakori látványa, és aki sokszor kiismerhette a nép fülét, - akár a vádat vállalta, akár a védelmet, egyedül és egymagában is mindjárt helytállt akármilyen ügyben. Tizenkilenc éves korában támadta meg Lucius Crassus Gaius Carbót, huszonegyedik évében Caesar Dolabellát, a huszonkettedikben Asinius Pollio Gaius Catót, Calvus korban nem sokkal előbb járva Vatiniust, mégpedig olyan beszédekkel, amelyeket még ma is csodálattal olvasunk.

(35.) Bezzeg most fiataljainkat elviszik az úgynevezett rhetorok iskoláiba, akik kevéssel Cicero előtt tűntek fel és nem tetszettek őseinknek, amint ez abból is nyilvánvaló, hogy Crassus és Domitius censori parancsára be kellett zárniuk, mint Cicero mondja, "az orcátlanságnak ezt az iskoláját". De amint már elkezdtem mondani, elviszik őket az iskolákba, melyekben nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy maga a hely, a többi tanuló, vagy a tanulmányok mineműsége okoz-e több kárt tehetségüknek. Mert a hely egyáltalán nem parancsol tiszteletet, csak ugyanolyan tudatlanok teszik be oda a lábukat; a tanulótársak sem segítik az előrehaladást, hisz gyermekek gyermekek között és ifjak ifjak között egyforma gondatlansággal beszélnek és hallgatják egymást; a gyakorlatok pedig jórészt nem érik el céljukat. Mert tudvalevőleg kétféle anyaggal szoktak foglalkozni a rhetoriskolákban: tanácsadó és vita jellegűvel. Ezek közül a suasoriákat, mintha bizony könnyebbek volnának és kevesebb körültekintést igényelnének, a gyermekeknek adják ki, a controversiákat pedig a serdültebbeknek osztják, de milyeneket, hitemre! és milyen hihetetlenül mesterkélteket! A következő lépés pedig az, hogy a valóságtól elrugaszkodó anyaghoz igazítják az előadást is. Így van az, hogy a zsarnokölők kitüntetéseit, a meggyalázott szüzek bosszúóhajait, a dögvész ellenszereit, anyák vérfertőzését, vagy amit csak az iskolákban naponta tárgyalnak, a forumon viszont ritkán vagy soha, ők harsány szavakkal fejtegetik: de ha egyszer valóságos bírák elé kerülnek...

(36.) ...a dolgon gondolkozni. Semmi közönségeset, semmi földhöz tapadót nem tudott kiejteni. A nagy ékesszólás olyan, mint a láng: anyag kell táplálásához, mozgás a felszításához, és égés közben világít. Ugyanez az ok vitte előre a mi államunkban is a régiek ékesszólását. Mert bár korunk szónokai is elérték azt, ami rendezett, békés és boldog közviszonyok között a szónoknak kijuthat, mégis - gondolják, - többre vitték volna abban a felfordulásban és zabolátlanságban, amikor az általános kavarodásban és egyetlen irányító híján minden szónok annyira számított okosnak, amennyire rá tudta venni a tanácstalanul tévelygő népet. Ebből fakadtak a mindig újabb és újabb törvények és a népszerűség, ebből a majdnem az emelvényen éjszakázó tisztviselők szónoklatai, ebből a hatalmas vádlottak elleni támadások és még a ház népére is kiterjedő ellenségeskedések, ebből az előkelők csoportosulásai és a senatusnak a nép ellen folytatott állandó csatározásai. Mindez, ha külön-külön széthúzást idézett is elő az államban, mégis sorompóba szólította az akkori idők ékesszólását és szemlátomást nagy jutalmakkal halmozta el a szónokokat, mivel minél hatásosabban tudott valaki beszélni, annál könnyebben nyerte el a tisztségeket, a tisztségek viselése közben annál inkább megelőzte társait, annál kedveltebb lett a főemberek előtt, tekintélyesebb a senatusban, ismertebb és nevesebb a nép körében. Tele voltak még idegen nemzetiségű cliensekkel is; a provinciákba induló, az onnan visszatérő hatósági személyek is felkeresték őket, hogy tisztelegjenek előttük; a praetori és consuli méltóság szinte magától hívta őket; még magánemberként sem voltak hivatali hatalomnak híjával, hiszen mind a népet, mind a senatust tanácsukkal és tekintélyükkel irányították. Sőt az volt az általános meggyőződés, hogy ékesszólás nélkül az államban senki el nem nyerhet, sem meg nem tarthat tekintélyes és kiemelkedő helyet. És ezen ne is csodálkozzunk, hiszen még akaratuk ellenére is a nép elé kellett járulniuk; kevés volt a senatusban csak úgy röviden nyilvánítani véleményt, ha valaki tehetségével és ékesszólásával is nem védte meg nézetét; akit valamely gyanú vagy vád alapján törvény elé idéztek, annak a maga szavával kellett válaszolnia; a nyilvános törvényszéki tárgyalásokon még tanúvallomást is nem a távolból, nem is írásban, hanem nyilvánosan és személyesen kellett tenniük. Így az ékesszólás kiemelkedően nagy jutalmaihoz nagy kényszer is járult, és amiképpen ékesszóló hírében állni szépnek és dicsőnek, ugyanúgy ennek ellenkezője: a némaság és nyelvtelenség látszata csúfságnak számított.

(37.) Tehát nem kevésbé ösztönözte a szégyenérzet, mint a jutalom, hogy vigyázzanak: patronusok helyett cliensek közé ne soroltassanak, őseiktől rájuk hagyományozott kapcsolataik másokra ne szálljanak, nehogy tehetetlen és meg nem felelő személyek hírébe jutva a tisztségeket ne tudják megszerezni, vagy a megszerzetteket rosszul lássák el. Nem tudom, kezetekbe kerültek-e már azok a régi írások, amelyek a régiségkedvelők könyvtáraiban ma is megvannak, - összegyűjtésükön legfőképp Mucianus fáradozik, - és amelyekből, ha jól emlékszem, tizenegy kötetnyi senatusi jegyzőkönyvet, valamint három leveleskötetet össze is állítottak és kiadtak. Ezekből megtudhatjuk, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus hatalma nem csupán erejükön és fegyvereiken, hanem tehetségükön és ékesszólásukon is nyugodott; a Lentulusok, Metellusok, Lucullusok, Curiók és más előkelőségek sokan rengeteg fáradságot és gondot pazaroltak ezekre a tanulmányokra, és senki azokban az időkben nagy hatalmat valamiféle ékesszólás nélkül nem tudott elérni. Ehhez járult a vádlottak híre és a perek nagysága, ami már önmagában is igen sokat jelent az ékesszólásnak. Mert nagy különbség, hogy tolvajlásról, vagy a praetori vádformulákról és közbelépésről kell-e szónokolnod, vagy a választógyűlés megvesztegetéséről, a szövetségesek kifosztásáról és római polgárok kivégzéséről. Jobb ugyan, ha ilyen visszásságok nem esnek meg, és azt kell a legjobb államrendnek tartanunk, amelyben semmi ilyet el nem szenvedünk, - de amikor megestek, kimeríthetetlen anyagot szolgáltattak az ékesszólás számára. Mert az ügyek nagyságával arányosan növekszik a tehetség ereje, és senki sem tud ragyogó és figyelemre méltó beszédet összehozni, csak ha megfelelő ügyre bukkan. Nem azok a beszédek teszik, gondolom, Demosthenest híressé, amelyeket gyámjai ellen szerkesztett, sem Publius Quinctius vagy Licinius Archias megvédelmezése Cicerót nagy szónokká; Catilina, Milo, Verres és Antonius övezte ezzel a hírnévvel, nem mintha fontos volna az államnak rossz polgárok léte, csak hogy ezáltal bőséges beszédanyaghoz jussanak a szónokok, hanem - mint már több ízben utaltam rá, - kérdésünkre gondoljunk és tartsuk szem előtt, hogy mi olyan dologról beszélünk, amely könnyebben sarjad zavaros és nyugtalan időkben. Ki ne tudná, hogy hasznosabb és jobb élvezni a békét, mint háborúban gyötrődni? Mégis több jó harcost terem a háború, mint a béke. Hasonló az ékesszólás helyzete. Mert minél gyakrabban állt már ki mintegy csatára, s minél több csapást osztott és kapott, s minél különb ellenfeleket s hevesebb harcokat választott magának, annál méltóságosabb, kiválóbb és épp ama kockázatok miatt hírneves személyként forog az emberek ajkán, akik - természettől fogva - szívesebben szemlélik gondtalanul mások veszedelmét.

(38.) Áttérek a hajdani törvényszékek szervezetére és szokásaira. Most gyakorlatiasabbak lettek ugyan, az ékesszólást mégis az a forum serkentette inkább, ahol senki sem kényszerült arra, hogy szónoklatát néhány órán belül befejezze, szabadon el lehetett napolni a tárgyalásokat, és ki-ki maga szabott határt mondanivalójának, és sem a napok, sem a védők számát nem korlátozták. Mindezt Cnaeus Pompeius fogta szorosabbra először harmadik consulsága alatt, s mintegy féket vetett az ékesszólásra, de csak annyira, hogy továbbra is minden a forumon, minden a törvények szerint, minden a praetorok előtt folyt le. Azt, hogy mennyivel nagyobb jelentőségű ügyek zajlottak hajdanában, mi sem bizonyíthatná nyomósabban, mint az, hogy a most legáltalánosabb százszemélyes ügyeket egyéb bíróságok tekintélye egészen homályba borította, miért is sem Cicerónak, sem Caesarnak, sem Brutusnak, sem Caeliusnak, sem Calvusnak, de egyáltalán egy neves szónoknak sem olvassuk a százszemélyes bíróság előtt mondott beszédét, kivéve Asiniusnak "Urbinia örökösei érdekében" című szónoklatait, amelyeket azonban Pollio is az isteni Augustus uralkodásának derekán tartott, miután az idők hosszas nyugalma és a nép megszakítatlan tétlensége, a senatus folytonos csendje és főképp a princeps szigorú rendje, mint mindent, így az ékesszólást is megbékéltette.

(39.) Nevetséges apróságnak fogjátok esetleg találni, amit most mondok, mégis elmondom, már csak azért is, hogy nevessetek rajta. Gondolunk-e arra, hogy mennyire lealacsonyították az ékesszólást azok a köpönyegek, amelyekbe befűzve és mintegy bezárva csevegünk a bírákkal? Mennyi erőt vonnak el hitünk szerint a szónoklattól azok az előadótermek és levéltári helyiségek, amelyekben hovatovább az ügyek nagy részét intézik? Mert amiképpen a lovak nemes volta a futópályán bizonyosodik be, éppen úgy van szónoki küzdőtér is, amelyen, ha nem szabadon és kötelékek nélkül száguldanak, elcsenevészesedik és megtörik az ékesszólás. De még az alaposságot és a stílusra fordított aggodalmas gondot is akadálynak érezzük, mivel a bíró gyakorta megkérdi, mikor kezdjük már el, és akkor az ő kérdéséhez kapcsolódva kell belekezdenünk. A bizonyítás és a tanúvallomások közben is gyakorta csendet parancsol. Ilyen körülmények között alig egy-két hallgató tart ki a szónok mellett, és a tárgyalás szinte pusztaságban folyik. Pedig a szónoknak kiáltozásra s tetszésnyilvánításra van szüksége, szinte valamiféle színházra. Ilyesmi a régi szónokoknak mindennap kijutott, amikor annyian és egyben oly nagy hírességek tették szűkké a forumot, amikor nemcsak a cliensek és a tribusbeliek, hanem municipiumi küldöttségek, sőt még Italia egy része is felsorakozott a veszélybe sodródottak mellett; amikor a legtöbb törvényszéki tárgyaláson joggal hihette a római nép, hogy érdeke fűződik a döntéshez. Eléggé köztudomású, hogy Gaius Cornelius és Marcus Scaurus, Titus Milo, Lucius Bestia és Publius Vatinius bevádolására, illetőleg védelmére az egész polgárság összecsődült, úgy, hogy az együtt küzdő nép szenvedélye még a legfagyosabb szónokot is felrázhatta, valósággal tűzbe hozta. Herculesre, így foroghatnak közkézen olyan beszédek, melyeknek szerzőit még ma sem más szónoklataik alapján becsülik igazán.

(40.) Meg aztán a megszakítás nélkül folyó népgyűlések, és az, hogy jogukban állt a leghatalmasabbakba is belekötni, sőt az ilyen ellenségeskedések dicsőséggel jártak, hisz igen sok ékesszóló még Publius Scipiót, Sullát vagy Cnaeus Pompeiust sem kímélte, és a főemberek megtámadásához - már amilyen az irigység természete - színészek módjára a nép fülét is igénybe vették: mennyire feltüzelte mindez a tehetségeket, valósággal lángra lobbantotta a szónokokat!

Nem nyugalmas és békés dologról beszélünk, amely a derekasságnak és szerénységnek örvend; ellenkezőleg: az a bizonyos nagy és nevezetes ékesszólás a zabolátlanság neveltje, amelyet az ostobák szabadságnak neveznek, társa a zendülésnek, a féktelen nép ösztökélője, híjával a tekintélytiszteletnek, híjával a szigorúságnak, makacs, vakmerő, követelőző - vagyis jól elrendezett államokban létre sem jöhet. Ugyan melyik lacedaemoni, melyik cretai szónokról hallhatunk? A hagyomány szerint ezekben az államokban volt a legszigorúbb fegyelem és a legszigorúbb törvény. De nem tudunk a macedonok és perzsák, vagy általában egyetlen olyan nép szónoki művészetéről sem, amelyet biztos uralom tartott kordában. Rhodusiak voltak néhányan, annál többen athéni szónokok, vagyis akiknél mindent tehetett a nép, mindent a hozzá nem értők, mindent - hogy úgy mondjam - mindenki. A mi államunk is - amíg tévelygett, amíg pártviszályok, nézeteltérések és meghasonlások közt emésztődött, amíg nem volt a forumon béke, sem a senatusban egyetértés, sem a törvényszékeken mértéktartás, amíg nem járt ki a feljebbvalóknak tisztelet, és nem ismertek mértéket a tisztségviselők - kétségtelenül erőteljesebb ékesszólást érlelt, miként a feltöretlen földön is néha bujább a növényzet. De a Gracchusok ékesszólását sem értékelte annyira a köz, hogy eltűrje törvényeiket is, és Cicero sem jól váltotta meg ékesszóló hírét ilyen halállal.

(41.) Így az is, ami a régi szónokoknak megmaradt: a forum, nem a hibátlan és nem is teljesen a közóhajnak megfelelően rendezett állam bizonysága. Mert ki hív bennünket védelmül, ha nem a bűnös vagy nyomorult? Melyik vidéki város csatlakozik clienseinkhez, ha nem az, melyet vagy a szomszéd, vagy belső meghasonlás bánt? Melyik provinciát védhetjük, ha nem azt, amelyet fosztogatnak s zaklatnak? Bár jobb, ha az embernek nincs oka panaszra, mintha védelmet kell keresnie. Ha olyan államot találnának fel, amelyben senki sem vétkezik, fölösleges volna az ártatlanok között a szónok, miként egészségesek közt az orvos. Mégis, ahogy kevésbé általános és kevésbé is fejlődő az orvosi művészet olyan népeknél, amelyek szilárd egészséggel és gyógyításra nem szoruló testi alkattal rendelkeznek, ugyanígy kisebb a szónokok becsülete s fakóbb a hírnevük ott, ahol jók az erkölcsök, és az alattvalók készségesen engedelmeskednek az uralkodónak. Mert hiszen mi szükség van hosszas senatusi előterjesztésre, mikor a legjobbak gyorsan megegyeznek? Mi szükség annyi népgyűlésre, mikor a köz dolgaiban nem a sok hozzá nem értő tanácskozik, hanem a legbölcsebb és egy? Mi szükség önkéntes vádemelésekre, mikor oly ritkán és módjával vétkeznek? Mi szükség acsarkodó és a mértéket meghaladó védőbeszédekre, mikor a bíró kegyessége amúgy is elébe megy a vádlottaknak? Higgyétek el, ti legderekabb és - amennyire szükséges - legékesebben szóló férfiak, ha akár ti születtetek volna korábbi századokban, akár csodált példaképeink a mi napjainkban, és valamelyik isten hirtelen felcserélné életeinket és korunkat, sem ti annak a bizonyos nagy szónoki dicsőségnek és hírnévnek, sem azok a mértéknek és a mérsékletnek nem volnának híjával: most azonban, mivel senki egyszerre nagy hírt és nagy nyugalmat nem vívhat ki, századának előnyeit ki-ki a másik lekicsinylése nélkül élvezze.

(42.) Befejezte Maternus, midőn Messalla így szólt:

- Volt, amivel vitába szállhatnék, volt, amiről többet is szívesen hallanék, ha közben a nap el nem telt volna.

- Lesz még a te óhajod szerint, - szólt Maternus, - és ha némely dolgokat homályosnak találtál beszédemben, azokról majd újból vitázunk.

Egyben felkelt, átölelte Apert, és így szólt:

- Téged pedig majd bevádolunk, én a költőknél, Messalla meg a régiség kedvelőinél.

- Én meg titeket a rhetoroknál és az iskolamestereknél - szólt.

Nevetés volt rá a válasz, úgy váltunk el egymástól.

I. KÖNYV

(1.) Kezdete művemnek az az év lesz, amikor Servius Galba másodszor volt consul s vele Titus Vinius. Mert az előző kort, a város alapítása utáni nyolcszázhúsz évet, míg a római nép történetéről volt szó, sok szerző megírta, egyforma ékesszólással és szabadsággal; miután Actiumnál eldőlt a harc, és a béke érdekében minden hatalmat egy emberre ruháztak, ezek a nagy tehetségek eltűntek, egyszersmind az igazság többféle módon megrokkant; először is mivel nem ismerték a közügyet, mintha az a más ügye volna, azután mivel helyeselni vágytak az uralmon levőknek, vagy gyűlölték őket; így az ellenségeskedők vagy lekötelezettek közül senki nem gondolt az utókorra. De míg az írók kegyhajhászását könnyű elutasítani, az ócsárlás és az irigység figyelmes fülekre talál, hisz a hízelgésen rajta tapad a szolgalelkűség rút bélyege, a rosszindulaton pedig a szabadság hamis látszata. Én Galbát, Othót, Vitelliust sem jó, sem jogtalan tettekből nem ismerhettem. Hogy méltóságunkat Vespasianus alapozta meg, Titus gyarapította, Domitianus még magasabbra emelte, nem volna illő tagadnunk, de akik a megvesztegethetetlen hűség elvét vallják, azoknak bárkit részrehajlás és gyűlölködés nélkül kell ábrázolniuk. Így ha életemből telnék, az isteni Nerva uralkodását és Traianus császárságát, mint bővebben áradó és biztonságosabb anyagot, öregségemre hagytam, mert ritka a boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és amit érzünk, el is mondhatjuk.

(2.) Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkozom. Négy uralkodó fegyvertől esett el; három háború a polgárok között, még több külső ellenséggel és legtöbbnyire egyidejűleg dúlt; dolgaink kedvezően folytak keleten, szerencsétlenül nyugaton: lázongott Illyricum, a galliai tartományok ingadoztak, Britannia teljesen meghódolt és mindjárt ki is hullott a kezünkből; ránk támadtak a szarmata és sueb törzsek, hírhedtté vált a kölcsönös vereségek miatt a dák, és egy ál-Nero szédelgésére majdnem megindultak a parthus fegyverek is. De Italiát is új, vagy századok hosszú sora óta most ismétlődő csapások sújtották: egész városok süllyedtek el vagy kerültek lávatakaró alá: Campania legtermékenyebb partvidéke; Róma városát is tűzvészek pusztították és megsemmisítették a legősibb szentélyeket, a Capitolium pedig polgárok kezétől hamvadt el. Bemocskolódtak a szertartások, botrányossá fajultak a házasságtörések; tele száműzöttekkel a tenger, gyilkosságok szennyezték a sziklákat. Még szörnyűbb kegyetlenség tombolt a városban: előkelő származás, vagyon, tisztségek mellőzése és vállalása egyaránt bűnnek számított, és a férfierényekért biztos halál járt. A besúgókat bűneikért nem kevésbé gyűlölték, mint a kapott jutalmakért, mivel némelyek, mintegy zsákmányként, papi méltósághoz és consulsághoz, mások procuratorsághoz és belső udvari tisztséghez jutván, gyűlölet keltésével és megfélemlítéssel mindent megmozgattak és felforgattak. Megvesztegették ura ellen a rabszolgát, volt gazdája ellen a felszabadítottat, és akinek nem volt ellensége, barátai révén veszejtették el.

(3.) Mégsem annyira erények nélkül való e század: mutatott jó példákat is. Akadt száműzött fiát elkísérő anya, férjét a számkivetésbe követő feleség, bátor rokon, állhatatos vő, még a kínvallatással is dacoló szolgahűség; híres férfiak végső szorongattatása, bátran elviselt vég és a régiek dicséretes halálához méltó távozás. Megannyi emberi sorsfordulat, égen s földön jósjelek és intő villámok és a jövendőnek előjelei, jók, vészhirdetők, kétesek, nyilvánvalók; mert valóban, a római nép számára szörnyűbb csapások vagy igazabb jelek soha nem bizonyították, hogy az isteneknek nincs gondjuk gondtalanságunkra, de van a bosszulásra.

(4.) Egyébként, mielőtt tervem megvalósításához fogok, úgy vélem, fel kell idéznem, milyen volt a város állapota, milyen a csapatok szelleme, milyen a tartományok helyzete, mi volt egészséges a földkerekségen és mi beteg, hogy ne csak a többnyire véletlen eseteket és történéseket, hanem a mögöttük rejlő értelmet s okokat is meg lehessen ismerni. Nero halála, amennyire lelkesítő volt az örvendezés első fellángolásában, annyira különféle érzéseket váltott ki nemcsak a városban a senatorokból, a népből vagy a városi katonaságból, hanem valamennyi legióból s vezéreikből is, miután köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában. De a senatorok örömükben mindjárt zabolátlanabbul is éltek a szabadsággal, hisz az új uralkodó távol volt; az előkelőbb lovagok majdnem úgy örvendeztek, mint a senatorok; a népnek romlatlan és a nagy családokhoz csatlakozó része, az elítéltek és száműzöttek cliensei s felszabadítottjai reménykedve ütötték fel a fejüket: a szegénységben élő és cirkuszi meg színházi látványosságokhoz szokott alja nép, valamint a legelvetemültebb rabszolgák, vagy akik javaik felemésztése után Nero gyalázatából tengődtek, szomorúan lézengtek és a híreket lesték.

(5.) A Caesarok hosszú szolgálatától áthatott városi katonaság, amelyet Nero cserbenhagyására is inkább csel és külső ösztönzés vezetett, semmint a maga elhatározása, miután tapasztalta, hogy sem a Galba nevében ígért ajándékot nem adják, sem nagy érdemek és jutalmak szerzésére nem nyílik annyi alkalom békében, mint háborúban, s bizalmasok férkőznek a legióktól kikiáltott uralkodó kegyeibe, most már hajlott a felforgatásra, hisz ráadásul még a főhatalomra törő Nymphidius Sabinus testőrparancsnok bűnös igyekezete is erre ösztönözte. Nymphidius már a kísérletbe belebukott ugyan, de a pártütés fejének lehulltával is sok katonában tovább élt a bűnrészesség tudata, és nem hiányzott a Galba öregségét és kapzsiságát felhánytorgató szóbeszéd sem. Egykor dicsért és a katonák száján közmondásossá lett szigorúsága aggasztotta a régi fegyelem kifogásolóit, akiket Nero tizennégy éven át arra szoktatott, hogy ne szeressék kevésbé az uralkodók bűneit, mint amennyire egykor az erényeket tisztelték. Ehhez járult Galbának a köz szempontjából tisztes, önmagára nézve kétélű kijelentése, amely szerint ő sorozza, nem veszi a katonát - mert a helyzet nem egyezett ezzel a hanggal.

(6.) Az erőtlen öreg tekintélyét az elvetemült Titus Vinius és a tehetetlen Cornelius Laco rombolta le, egyik a bűneinek kijáró gyűlölet terhével, a másik megvetésre méltó renyheségével. Lassúnak mondták Galba útját és véresnek, mert kivégeztette Cingonius Varro kijelölt consult és Petronius Turpilianust, a volt consult: amaz mint Nymphidius társa, ez mint Nero vezére a meghallgatástól és a védekezéstől elütve szinte ártatlanul pusztult el. Bevonulása a városba a sok ezer fegyvertelen katona legyilkolása miatt áldatlannak ígérkezett, sőt még az öldöklőkben is félelmet keltett. Amikor bevezényelték a hispaniai legiót és otthagyták azt, melyet Nero a tengerészekből szervezett, a város megtelt szokatlan csapatokkal; ehhez járult még sok egység Germaniából, Britanniából és Illyricumból, amelyeket ugyancsak Nero válogatott ki s irányított a Kaspi-tó felé vezető átjárókhoz és az Albania ellen tervezett háború céljaira, majd Vindex zendülésének elfojtására visszarendelte őket: hatalmas erő ez felforgató változásokhoz, még ha nem áll is határozottan egyvalaki pártján, de készen a merésznek.

(7.) Clodius Macer és Fonteius Capito kivégzésének híre véletlenül egyszerre érkezett Rómába. Macert, aki Africában kétségtelenül lázadást szított, Trebonius Garutianus procurator végeztette ki Galba parancsára, Capitót, mikor Germaniában hasonlókkal próbálkozott, Cornelius Aquinus és Fabius Valens legioparancsnokok, még mielőtt utasítást kaptak. Némelyek szerint Capito ocsmányul kapzsi és élvezetvágyó volt ugyan, felforgató tervektől azonban távol tartotta magát, de a fegyveres felkelést javasló legatusok, mivel őt nem tudták rávenni, maguk eszelték ki ellene a vádat és a cselt. Galba pedig - amilyen állhatatlan gondolkodású volt, vagy hogy ne kelljen alaposabb vizsgálatot folytatnia: bárhogyan történt is, mivel a dolgokon nem lehetett változtatni, - jóváhagyta. Egyébként mindkét kivégzést kedvezőtlenül fogadták, és az egyszer gyűlöletessé vált uralkodóra jó és rossz tettei egyformán gyűlöletet halmoztak. Eladó volt minden, hatalmaskodtak a felszabadítottak, a rabszolgahad a hirtelen változástól mohó lett és - mivel öregemberrel volt dolga - sietős, s így ugyanazok maradtak az új udvar bajai, éppannyira súlyosak, csak nem annyira menthetők. Még Galba öregségét is gúnyolódva és utálkozva emlegették, akik hozzászoktak Nero fiatalságához, és a császárokat a tömeg szokása szerint megjelenésük és testi szépségük alapján hasonlították össze egymással.

(8.) Rómában tehát, mint ekkora sokaságban érthető, ilyen volt a hangulat. A tartományok közül Hispania élén az ékesszóló és a békés művészetekben járatos, hadi dolgokban tapasztalatlan Cluvius Rufus állott. Galliát - Vindex emlékén kívül - lekötelezte a nemrég kapott római polgárjog és a megígért adócsökkentés. A germaniai egységekhez legközelebbi gall törzsek mégsem részesültek ebben a megtiszteltetésben, sőt némelyik még területet is vesztett, tehát egyforma bosszúsággal mérlegelték mások kedvezéseit és a rajtuk esett sérelmeket. A germaniai csapatok, ami a legveszedelmesebb az ekkora erőt képviselő seregben, aggodalom és indulat közt hányódtak, büszkén a nemrég aratott győzelemre, de félve is, mintha csak másnak fogták volna pártját. Vonakodva szakadtak el Nerótól, és Verginius sem csatlakozott nyomban Galbához. Senki sem tudhatja, akarta-e a trónt; abban mindenki egyetértett, hogy a katonák valóban felkínálták neki a császári méltóságot. Fonteius Capito meggyilkolása miatt nem panaszkodtak ugyan, mégis méltatlankodással fogadták. Nem volt vezérük, mert Verginiust a barátság örve alatt elvitték tőlük, és hogy nem bocsátották vissza, sőt még gyanúsították is, mintegy ellenük emelt vádnak értelmezték.

(9.) Felső-Germania csapatai a helytartónak odaküldött Hordeonius Flaccust lenézték, mert öregsége és köszvénye miatt állandóan betegeskedett, nem volt állhatatos, tekintélyt sem tudott tartani. Még nyugton levő katonáit sem tudta kordában tartani; amikor megfékezésükkel próbálkozott, erőtlenségével még jobban felbőszítette a dühöngőket. Alsó-Germania legióinak hosszabb ideig nem volt consuli helytartójuk, míg végül Galba utasítására egyszerre csak megjelent Aulus Vitellius, a censor és háromszoros consul Vitellius fia: ennyi elegendőnek látszott. A britanniai sereg nem elégedetlenkedett: valóban nem voltak olyan legiók, amelyek a polgárháborúk minden viharának közepette kifogástalanabbul viselkedtek volna, akár mert távol és az óceántól elválasztva éltek, akár mert a gyakori hadi vállalkozások során megtanulták, hogy inkább az ellenséget kell gyűlölni. Nyugalom honolt Illyricumban is, bár a Nero toborozta legiók, míg Italiában késett a döntés, Verginiushoz fordultak küldöttségeikkel. De a nagy távolságra elkülönített csapatok - ez a legüdvösebb eszköz a katonák hűségének biztosítására, - sem bűnös szándékaikat, sem erőiket nem tudták egyesíteni.

(10.) A Kelet még nem mozdult. Syriát és négy legióját Licinius Mucianus tartotta kézben, olyan férfiú, akiről jó szerencsében s balsorsban egyaránt sokat beszéltek. Az előkelőkkel való kapcsolatait már fiatal korában céltudatosan ápolta, majd miután nyakára hágott vagyonának, ingatag helyzetében, amikor még Claudius haragjától is félnie kellett, a messze Asiában mellőzve oly közel járt a száműzetéshez, mint később az uralkodáshoz. Fényűzés, szorgalom, közvetlenség és fennhéjázás, rossz és jó tulajdonságok keveredtek benne, alkalomadtán szerfölötti élvezethajszolás, de valahányszor hadba vonult, nagy erények. Közszereplését dicsérhetnők, magánéletéről kedvezőtlen hírek terjengtek: de az alája rendelteknél, a hozzá közel állóknál, tisztségviselő társainál különféle eszközökkel biztosította befolyását, egyszóval olyan ember volt, aki könnyebben tudta a hatalmat átadni, mint megtartani. A iudaeai háborút Flavius Vespasianus - akit még Nero küldött oda vezérül, - három legióval folytatta. Vespasianus nem óhajtott semmit Galbától, nem is gyűlölte, hiszen Titus nevű fiát is tisztelete és hódolata jeléül küldte hozzá, amint a maga helyén majd elmondjuk. A végzet rejtélyeit és azt, hogy jelek és jövendölések rendelték Vespasianusnak s fiainak az uralmat, csak trónra jutása után hittük el.

(11.) Egyiptomot s a biztosítására rendelt csapatokat már az isteni Augustus óta királyok helyett római lovagok tartják kézben. Így látszott célszerűnek, hogy a nehezen megközelíthető, gabonában gazdag, a vallási szokások és a zabolátlanság következtében széthúzó és ingatag, törvényeket nem tudó, hivatalokat nem ismerő országot a császári háznak fenn tudják tartani. Ekkoriban az ottani születésű Tiberius Alexander volt a kormányzó. Africa és az ottani csapatok Clodius Macer meggyilkolása után, mivel egy kiskirályt már kitapasztaltak, beérték bármilyen uralkodóval. A két Mauretania, Raetia, Noricum, Thracia és a többi lovagi procuratortól kormányzott tartomány, aszerint, hogy melyik sereg volt a szomszédságában, úgy sodródott mindig az erősebbekkel való érintkezés nyomán a baráti vagy ellenséges táborba. A fegyvertelen provinciák és elsősorban a bárki szolgálására odavetett Italia arra voltak rendelve, hogy hadizsákmánnyá váljanak. Ilyen volt a római birodalom állapota, midőn Servius Galba második, Titus Vinius pedig első consulságával megkezdte az évet, maguknak az utolsót, az államnak majdnem a végsőt.

(12.) Néhány nappal január elseje után Belgicából megérkezik Pompeius Propinquus procurator jelentése: Felső-Germania legiói, megszegvén az eskü szentségét, más császárt követelnek, de a választás jogát a senatusnak s a római népnek engedik át, hogy zendülésüket enyhébben bírálják el. Ez csak siettette Galba elhatározását, aki már régebben foglalkozott az örökbefogadás gondolatával és erről bizalmasaival is eszmecseréket folytatott. Valóban, semmiről nem esett ily sűrűn szó városszerte ezekben a hónapokban, először is, mert az emberek kedvükre tárgyalhattak ilyen dolgokat, meg azért is, mert Galba már megfáradt öreg volt. Kevesen tettek bizonyságot józan ítéletről vagy a köz szeretetéről: sokan ostobán reménykedve, aszerint, hogy kinek ki volt a barátja vagy a cliense, kegyhajhászó híresztelésekkel ezt vagy azt szánták utódnak, már csak Titus Viniusszal szemben érzett gyűlöletből is, aki napról napra hatalmasabb, ugyanakkor gyűlöltebb is lett. Persze a barátoknak, nagy jó dolgukban, már Galba engedékenysége is egyre fokozta telhetetlen vágyait, mivel a gyenge és hiszékeny uralkodó alatt kisebb félelemmel és nagyobb haszon reményében folytathatták üzelmeiket.

(13.) A principatus hatalma megoszlott Titus Vinius consul és Cornelius Laco testőrparancsnok között; nem csekélyebb kegy jutott Icelusnak, Galba felszabadítottjának sem, akit gyűrűkkel való megajándékozása óta lovagi néven Marcianusnak emlegettek. Ők hárman széthúztak, a kisebb jelentőségű dolgokban a maguk érdekeit nézték, az utódválasztás kérdésében pedig két pártra szakadtak. Vinius Marcus Otho mellett állt ki; Laco és Icelus egyetértően nem is annyira egyvalakit pártolt, inkább mást akart. Galba előtt sem volt ismeretlen Otho és Titus Vinius barátsága, és a városi mendemonda, amely semmit sem hagy szó nélkül, - mivel Viniusnak volt egy hajadon leánya, Otho pedig nőtlen volt, - mint vőt és apóst szánta őket egymásnak. Azt hiszem, az is megfordult a fejében: hiába szállott át rá a köz gondja, ha az majd Othóra marad. Mert Otho gyermekkorát gondtalanul, ifjúságát könnyelműen töltötte; kedvelte Nero is, mert fényűzésben versengett vele. Ezért volt az is, hogy Poppaea Sabinát, császári szeretőjét, nála helyezte el, mint aki tudott kicsapongásairól, míg feleségét, Octaviát el nem távolította; majd mikor ugyancsak Poppaea miatt gyanakodni kezdett rá, helytartói kinevezés ürügyén Lusitania provinciába küldte. Otho enyhe kézzel igazgatta a tartományt, elsőnek ment át a felkelők pártjára, nem is tétlenkedett, és mint Galba környezetében a háború folyamán a legragyogóbb személy, napról napra görcsösebben ragaszkodott az örökbefogadás felvillant reményéhez, amiben a katonák többsége pártolta, és Nero udvari emberei is támogatták, mint hozzájuk hasonlót.

(14.) Ám Galba a germaniai zendülés hírére, bár Vitelliusról még semmi biztosat nem tudott, aggódva, vajon merre zúdul majd a seregek rohama, még a városi katonaságban sem bízott meg, ezért egyetlen orvosságként összehívta az utódválasztó gyűlést. Viniuson és Lacón kívül bevonta még Marius Celsus kijelölt consult és Ducenius Geminus városparancsnokot is. Néhány szót szólt a maga öregségéről és máris hívatta Piso Licinianust, akár mert maga választott így, akár - mint némelyek hitték, - Laco szorgalmazására, aki Rubellius Plautusnál megbarátkozott Pisóval; de ügyes számítással úgy pártolta, mintha maga nem ismerné, és tervének Piso jó híre adott hitelt. Piso Marcus Crassusnak és Scriboniának, előkelő szülőknek volt a fia, arckifejezése és viselkedése a régiekre emlékeztetett, méltányos megítélés szerint szigorú volt, a kevésbé jóindulatú magyarázók kissé komornak tartották. Jellemének ez a vonása gyanús volt az aggodalmaskodóknak, de annál inkább tetszett az örökbefogadónak.

(15.) Galba tehát kézen fogta Pisót, s a hagyomány szerint ilyenféle beszédet mondott:

- Ha én téged magánemberként a lex curiata szerint, a pontifexek jelenlétében, a szokásnak megfelelően fogadnálak fiammá, számomra is tisztesség volna, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus sarját fogadom otthonomba, és számodra is kitüntetés, hogy a Sulpicius- és a Lutatius-nemzetség dicsőségéhez csatolhatod fényes származásodat: most azonban engem, kit istenek s emberek közös akarattal szólítottak a birodalom élére, a te jól ismert sok erényed és a hazaszeretet ösztönzött arra, hogy a princepsi hatalmat, amelyért őseink fegyverrel harcoltak, háborúban nyervén el, neked, mint békés polgárnak ajánljam fel, akár az isteni Augustus, aki nővérének fiát, Marcellust, azután vejét, Agrippát, majd unokáit, végül mostohafiát, Tiberius Nerót emelte az utána legmagasabb tisztségbe. De az isteni Augustus a maga házában kereste meg utódját, én pedig az államban, nem azért, mintha nem volnának rokonaim vagy fegyvertársaim, hanem mivel magam sem összeköttetéseimmel nyertem el az uralmat, és megfontoltságomat ne csak az én rokonságom bizonyítsa, melyet mögéd helyeztem, hanem a tied is. Van ugyanolyan nemes származású, idősebb bátyád, aki méltó erre a kitüntetésre, ha te nem volnál még érdemesebb. Elérted azt a kort, amely az ifjúság vágyakozásain már túljutott; életed olyan, hogy múltadban semmire nem kell mentséget keresned. Sorsod mindeddig csak ellenedre volt: a jó szerencse szúrósabb ösztökével kísérti a lelket, mivel a bajokat el lehet viselni, a boldogság megront. A hűséget, nyíltságot, barátságot, az emberi lélek legfőbb kincseit, te ugyanilyen állhatatossággal fogod őrizni, de mások alkalmazkodással gyengítik: meg fog környékezni a hízelgés, a kedveskedés, meg az igazi érzés leggonoszabb mérge, az önzés. Ha mi a legteljesebb nyíltság jegyében tárgyalunk is ma egymással, mások inkább szerencsénkkel, nem velünk fognak beszélni; mert kellő tanácsot adni a fejedelemnek nehéz dolog, de helyeselni minden fejedelemnek lehet, őszinteség híján.

(16.) - Ha a birodalom óriási teste irányító nélkül is megállna és egyensúlyban maradna, méltónak érezném magamat arra, hogy velem kezdődjék a köztársaság. Most azonban már rég olyan helyzetbe kerültünk, hogy sem az én öregségem nem adhat többet a római népnek egy jó utódnál, sem a te fiatalságod egy jó fejedelemnél. Tiberius, Gaius és Claudius alatt egyetlen családnak voltunk mintegy az öröksége: a szabadság helyett most választani kezdenek bennünket, és miután a Iuliusok s a Claudiusok háza véget ért, az örökbefogadás a legjobbakat fogja megtalálni. Mert az, hogy valaki fejedelmi szülőknek köszönheti létét és születését, véletlen dolog, és ilyenkor mást nem mérlegelnek: ám az örökbefogadás szabad döntés, és ha a választást elhatározzuk, az egyetértő közvélemény lesz útmutatónk. Tartsad szem előtt, hogy Nerót, akit a Caesarok hosszú sora felfuvalkodottá tett, nem Vindex fegyvertelen tartománya, vagy az én egy legióm, hanem tulajdon kegyetlensége, tulajdon züllöttsége rázta le az állam nyakáról; és nem is volt még példa uralkodó elítélésére. Minket háború árán és mérlegelés eredményeképpen szólítottak helyünkre, mégis minden kiválóságunk ellenére irigyelni fognak bennünket. Mégse riadj meg, ha két legio a világnak ebben a megrázkódtatásában még mindig nem nyugszik: én sem gondtalanul vettem át az állam kormányzását, és az örökbefogadás hallatára máris nem mondanak majd öregnek, amit most egyedüli vádként vetnek a szememre. A hitványak úgyis mindig hiányolni fogják Nerót: nekem is, neked is arra kell ügyelnünk, hogy ne hiányolják a derekak is. A további intelem nem is időszerű, de teljesült is minden szándékom, ha személyedben jól választottam. A jó és a rossz megkülönböztetésének az a leghasznosabb és legegyszerűbb módja, ha meggondoljuk, hogy mit akarnánk vagy mit nem akarnánk más uralkodó alatt; mert itt nem úgy van, mint a királyi hatalom alatt élő népeknél, hogy egy bizonyos uralkodóházon kívül mindenki más szolga, hanem olyanok fölött fogsz uralkodni, akik sem a tökéletes szolgaságot nem tudják elviselni, sem a tökéletes szabadságot.

Galba tehát ilyenféle beszédet tartott, mintha most avatná Pisót uralkodóvá, mások pedig máris úgy értekeztek vele, mintha valóságos uralkodó volna.

(17.) Piso, mint mondják, ott helyben a szemtanúk előtt, és nemsokára, midőn mindenki tekintete reá szegeződött, a zavarnak vagy kitörő örömnek semmi jelét nem árulta el. Tisztelettudóan beszélt atyjához, a császárhoz, magáról mértéktartással; arcán s magatartásában semmi sem változott, mintha uralkodni inkább tudott, semmint akart volna. Arról tanácskoztak ezután, vajon a szónoki emelvényről, a senatusban vagy a praetorianus táborban hirdessék-e ki az örökbefogadást. Úgy határoztak, hogy a táborba mennek: megtisztelő lesz ez a katonáknak, akiknek a kedvezését helytelen dolog bőkezűséggel és megkörnyékezéssel keresni, jó szóval viszont nem megvetendő. Közben a Palatiumot körülállta a kíváncsi nép, türelmetlenül várva a nagy titokra, s a különben is fékezhetetlen mendemondát elfojtói csak tovább duzzasztották.

(18.) Január tizedikén, rút, esős napon, a dörgés-villámlás, vagyis az égi fenyegetések a szokottnál is nagyobb zavart keltettek. Ilyesmi észlelése hajdanában a népgyűlések félbeszakítására vezetett, Galbát azonban nem riasztotta vissza a táborba indulástól. Semmibe sem vette az ilyesmit, mint véletlen dolgot, vagy amit a sors rendeléséből várhatunk, bármily világosan mutatkozik is meg, elkerülhetetlen. A katonák népes gyülekezete előtt hadvezéri rövidséggel bejelenti: fiává fogadja Pisót, az isteni Augustus példája és katonai szokás szerint, melynek alapján ki-ki egy másikat választ. És hogy az eltitkolt zendülést nagyobbnak ne tartsák, magától elmondja: a negyedik és a huszonkettedik legio néhány zendülő bujtogatására megtévedt, de csak hangoskodik és zúgolódik, és rövidesen visszatér kötelességéhez. Bejelentéséhez nem tesz hozzá egyetlen megnyerő szót, sem jutalmat. A tribunusok s a centuriók és a legelső sorokban álló katonák mégis jól hangzó választ zúgnak rá; a többiek leverten hallgatnak, mintha a békében is élvezett, szinte kötelező ajándékot háborúban elvesztették volna. Bizonyosan meg lehetett volna engesztelni a kedélyeket, ha a takarékos agg a legkisebb jelét is adja ajándékozó kedvének: ártalmasnak bizonyult a hajdani merevség és a túlzott szigor, amellyel ma már nem boldogulunk.

(19.) Ezután a senatusban beszélt Galba: sem ékesebben, sem hosszabban, mint a katonák előtt; Piso megnyerően szólt, és az atyák is kedvezően fogadták: sokan jóindulatból; mások, akik tulajdonképpen ellenezték, túlzóbban; a közömbösök - és ezek voltak legtöbben - előzékeny figyelemmel, csak egyéni céljaikra gondolva, a közzel mit sem törődve. Az örökbefogadás és a gyilkosság közt eltelt következő négy nap alatt Piso semmi mást nem mondott a nyilvánosság előtt, nem is tett. Mivel napról napra sűrűbben jöttek a hírek a germaniai zendülésről, és a város szívesen fogad s hisz el minden újságot, ha az rossz, a senatorok már előzőleg azt javasolták, hogy indítsanak a germaniai sereghez küldöttséget. Titokban azt tárgyalták, vajon Piso is velük menjen-e a nagyobb dísz kedvéért, mivel a küldöttek a senatus tekintélyét, ő viszont a császári méltóságot képviselné. Elhangzott az az indítvány, hogy Laco testőrparancsnok is legyen a küldöttség tagja, de ő meghiúsította a tervet. A kijelöltek is - mert a senatus a választást Galbának engedte át, - undorító állhatatlansággal fogadták el, utasították vissza, vagy bízták másra kiküldetésüket: aszerint, hogy mi mozgatta őket, félelem vagy remény, járták ki, hogy maradhassanak vagy menjenek.

(20.) Ezután következtek a pénzügyi gondok, és mikor mindent átvizsgáltak, legméltányosabbnak azt találták, hogy onnan követelik vissza, ahol az ínség oka rejlett. Nero kétezerkétszázmillió sestertiust tékozolt el ajándékokra. Galba minden egyes megajándékozottat maga elé idézett, és mindegyiküknek meghagyta az ajándék tizedrészét. De azoknál már a tizedrész is alig volt meg, mivel a máséból ugyanúgy költekeztek, mint ahogy korábban a magukét szórták, amiért is a legmohóbbaknak, egyben legzüllöttebbeknek semmi földjük vagy tőkéjük nem maradt, csupán a bűneikhez kellő eszközök. A behajtás lebonyolításával harminc római lovagot bíztak meg - újfajta és az érintetteknek mind kapcsolatai, mind nagy száma miatt terhes tisztség volt ez. Mindenfelé lándzsa és kiárusító, és városszerte nyugtalanság a törvényszéki tárgyalások miatt. És mégis nagy volt az öröm, hogy akiknek ajándékot adott Nero, ugyanolyan szegények, mint akiktől elvette. Elbocsátották ezekben a napokban a praetorianusoktól Antonius Taurus és Antonius Naso, a városi csapatoktól Aemilius Pacensis, a rendőri alakulatoktól Iulius Fronto tribunust. Mégsem orvosszer volt ez a többiekkel szemben, inkább bizonytalanság előidézője, mintha ármánykodással, illetve félelemből taszítottak volna ki egyeseket, holott mindannyian gyanúsak.

(21.) Közben Othót - akinek rendezett viszonyok között semmi reménye nem volt, és minden terve a zűrzavarra épült, - egyszerre sok minden ösztökélte: még uralkodónak is terhes fényűzése, magánember számára alig elviselhető nincstelensége, Galba ellen harag, Piso ellen irigység; tettette a félelmet is, hogy annál inkább vágyódhasson: szálka volt ő már Nero szemében is, és még egyszer sem Lusitaniát, sem egy második száműzetés tisztes látszatát nem várhatja. Persze mindig gyanús és gyűlöletes az uralkodó előtt az, akit utódjának szánnak; ártott ez Othónak az agg fejedelemnél, még inkább fog ártani a fiatalnál, akinek kegyetlen természetét a hosszú száműzetés csak tovább vadította. Megölhetik Othót! Éppen ezért addig kell cselekedni s merni, amíg Galba tekintélye ingadozik, Pisóé pedig még nem szilárdult meg. Nagy kísérletekre az átmenet időszakai alkalmasak, és nincs helye a habozásnak, midőn vészesebb a nyugvás, mint a vakmerőség. A halált, mindenkinek egyformán természet rendelte sorsát az utódok előtt a feledés vagy a dicsőség különbözteti meg, és ha bűnöst és bűntelent ugyanegy vég vár, a bátrabbhoz méltó halál illik.

(22.) Otho lelke nem volt elpuhult, mint a teste. Ráadásul meghitt felszabadítottjait s rabszolgáit a többi magánházhoz képest szokatlanul lazán tartotta; ezek Nero udvarát és fényűzését, házasságtöréseit, asszonycseréit s egyéb királyi kedvteléseit, amikre Otho oly nagyon vágyott, őt illető kiváltságokként csillantották fel előtte, ha elég merész lesz; de ha nyugton marad, a szemére hányták, hogy mindez másoknak jut; közben szorongatták az asztrológusok is - ez a hatalmon levőknek megbízhatatlan, a reménykedőknek csalárd emberfajta, melyet városunkban tilalmaznak is mindig, meg is tartanak -, akik minduntalan újabb változásokat és Otho számára ragyogó évet jósolgattak a csillagok megfigyeléséből. Sok ilyen asztrológust Poppaea titkos kamarája tartott, mint az uralkodói háztartás leghitványabb eszközeit. Közülük Ptolemaeus, Otho társa Hispaniában, miután megjósolta neki, hogy túl fogja élni Nerót, és az események igazolták, most már azoknak a szóbeszédéből következtetvén, akik Galba öregségét és Otho fiatalságát is számon tartották, elhitette vele, hogy társuralkodóvá fog emelkedni. Otho az emberi természettől sugallt vágyában, amely szívesebben hiszi a homályos dolgokat, úgy fogadta ezt, mint a végzet ismeretén és intésén alapuló jövendölést. És megtette a magáét Ptolemaeus: most már bűnre csábította, amihez az ilyen kívánságtól igen könnyű az átmenet.

(23.) De a bűn gondolata aligha hirtelen támadt: a katonák rokonszenvét - az utódlás reményében, vagy tettének előkészítéséül - már korábban próbálta megnyerni: úton, menet közben, szállásokon a legidősebb katonákat nevükön szólítgatta és emlékeztetvén Nero kísérésére, bajtársaknak mondotta őket; másokat újból felismert, némelyeket felkeresett és pénzzel vagy pártfogásával segített, gyakran fűzve szavai közé panaszt és Galbára vonatkozó kétértelmű megjegyzéseket s mást is, ami csak felkavarja a tömeget. Az úttal járó fáradalmakat, az ellátás fogyatékosságát, a parancs keménységét annál bosszúsabban fogadták, mivel Campania fürdőhelyeit és Achaia városait hajón szokták volt felkeresni, most pedig a Pireneus-hegység és az Alpok és a végeláthatatlanul hosszú út fegyveresen való megjárását csak üggyel-bajjal győzték.

(24.) A katonáknak már amúgy is izzó szenvedélyére szinte újabb csóvát vetett Maevius Pudens, Tigellinus bizalmas embere: megkörnyékezte az izgága, vagy pénzszűkében levő és újabb kicsapongásokra sóvárgó elemeket, és lassanként odáig merészkedett, hogy valahányszor Galba Othónál lakomázott, az őrszolgálatra kirendelt egység tagjai közt vendéglátás címén fejenként száz-száz sestertiust osztott szét. Ennek a mintegy közjuttatásnak Otho egyeseknél titkoltabb jutalmakkal adott nyomatékot, s a vesztegetésben annyira elszántnak mutatkozott, hogy Cocceius Proculus testőrnek, aki földjének egy része miatt szomszédjával pereskedett, az egész szomszédos földet a maga pénzén megvásárolván ajándékba adta, miközben a nemtörődöm testőrparancsnok sem a közismert, sem a titkos dolgokról nem szerzett tudomást.

(25.) Ekkor azonban Onomastus nevű felszabadítottjára bízta a bűnös tett végrehajtását. Az általa árulásba sodort Barbius Proculus parancsközvetítő testőrt és Veturiust, ugyancsak ottani szolgálatvezetőt, miután több beszélgetés során ravasznak s vakmerőnek ismerte meg őket, jutalommal és ígéretekkel halmozza el és pénzt ad nekik, hogy még többeket nyerjenek meg. Így került két közkatona kezébe a római nép fölötti hatalom átruházása, és ők át is ruházták. A bűnös tervbe kevés személyt avattak be: a többiek feszült hangulatát különféle ügyeskedésekkel fokozzák, a tisztikarét azzal, hogy Nymphidius jótéteményei miatt amúgy is gyanúsak, a tömegét, vagyis a többiekét az ajándékpénz kiosztásának ismételt elhalasztása miatt érzett haraggal és elcsüggedésükkel. Voltak, akiket Nero emléke és a korábbi szabados élet vágya tüzelt fel: általában valamennyiüket rettegésben tartotta a fegyvernem megváltoztatásától való félelem.

(26.) Megfertőzte ez a métely azokat a legiókat és segédcsapatokat is, amelyeknek fegyelme, mióta a germaniai hadsereg megingása köztudottá vált, már amúgy is meglazult, s a hitványak annyira hajlottak a zendülésre, de még a meg nem tántorodottak is a tettetésre, hogy január tizennegyedikén a lakomáról hazatérő Othót magukkal ragadták volna, ha nem félnek az éjszakával járó bizonytalanságoktól, és hogy a katonai szállások az egész városban voltak szétszórva, továbbá mert ittasok közt nehéz fenntartani az egyetértést; nem az államra gondolva, amelynek uralkodójuk vérével való bemocskolását józanul tervezték, hanem csak azért, hogy a sötétben a pannoniai vagy germaniai hadseregnek ne a katonák útjába akadó első tagját kiáltsák ki Otho helyett, akit a legtöbben nem is ismertek. A kitörni készülő zendülés számos jelét a beavatottak elleplezték; másokat Galba füle hallatára, a testőrparancsnok Laco mondott ártalmatlannak, mert nem ismerte a katonák gondolkozását, s bármily kiváló, de nem tőle eredő tanácsot ellenzett, a hozzáértőkkel pedig makacsul szembeszállt.

(27.) Január tizenötödikén az Apollo-templom előtt áldozatot bemutató Galbának Umbricius haruspex baljós belső részeket, küszöbönálló merényletet és a házában levő ellenséget állapít meg. Hallja ezt Otho, mert egészen közel állott hozzája, s éppen ellenkezőleg úgy magyarázza, hogy örvendetes és elősegíti az ő terveit. Nem sokkal később a felszabadított Onomastus jelenti neki, hogy várja az építész és a vállalkozók: megbeszélésük szerint ezzel jelezték, hogy a katonák már gyülekeznek, és az összeesküvés elő van készítve. Otho, mikor távozásának okát kérdezték tőle, azt találta ki, hogy egy gyanúsan régi ház megvételéről tárgyal, ezért előbb meg kell vizsgáltatnia, majd felszabadítottjába karolva Tiberius palotáján keresztül a Velabrumba, onnan a Saturnus-templom alatt levő aranyozott mérföldkőhöz indul. Itt huszonhárom testőr az imperatorként üdvözölt, de az üdvözlők csekély száma miatt reszkető és egy gyaloghintóba sietve beültetett Othót kivont kardokkal máris tovaragadja; útközben körülbelül ugyanannyi katona csatlakozik hozzájuk: egyesek tudják, miről van szó, legtöbbjük kíváncsiságból, egy részük kiáltozva és kardot rántva, más részük csendben, hogy majd az eseményekhez szabják elhatározásukat.

(28.) Az őrséget a táborban Iulius Martialis tribunus látta el. A hirtelen gaztett nagyságának hatása alatt, vagy mert attól félt, hogy a táborban már túlságosan elharapózott a pártütés, és az ellenszegülés halállal járna, a legtöbb praetorianusban azt a gyanút keltette, mintha tudna a dolgokról; a többi tribunus és centurio is inkább elfogadta a pillanatnyi helyzetet, semmint azt, ami bizonytalan, de becsületes megoldás lett volna, s kialakult az a lelki állapot, hogy a gyalázatos tettre kevesen merészkedtek, többen akarták, mindenki eltűrte.

(29.) Közben a mit sem sejtő és az áldozattal elfoglalt Galba immár más birodalmának isteneit ostromolta, mikor híre érkezett, hogy rohanvást visznek a praetorianus táborba valami senatort, majd, hogy Otho az, akit odavittek; az egész városból, aki csak találkozott vele, egyszerre ott termett: némelyek félelmükben eltúlozták az újságokat, mások a valóságnál kevesebbet mondtak, még akkor sem feledkezvén meg a hízelgésről. A tanácskozás eredményeképpen úgy döntöttek, hogy kipróbálják, milyen az érzülete annak a testőrcsapatnak, amely a Palatiumon az őrszolgálatot ellátta, mégpedig nem Galba személyével, mert az ő csorbítatlan tekintélyét hathatósabb orvosszerül tartogatták. Piso a palotához felvezető lépcsőről ilyenféle szózatot intézett az odahívottakhoz:

- Ma hatodik napja, bajtársak, hogy nem ismervén a jövőt, és akár kívánatos volt e név, akár félelmetes: Caesarrá választottak - hogy házunknak vagy a köznek jó vagy balvégzetére, az a ti kezetekbe van letéve. Nem mintha magam miatt rettegnék a szomorúbb eshetőségtől, hiszen a sorscsapásokat kitapasztalván, most kiváltképpen megtanulhatom, hogy a jó sors sem rejt magában kisebb veszedelmet: atyám és a senatus és a birodalom miatt fájlalom, akár pusztulnunk kell ma, akár - ami a jók szemében egyforma szerencsétlenség - pusztítanunk. A legutóbbi változásban az volt vigasztaló számunkra, hogy a város nem vérrel, és az állam meghasonlás nélkül került más kezébe: úgy látszott, az örökbefogadással gondoskodás történt arról, hogy Galba után se törjön ki a háború.

(30.) - Nem hivatkozom én előkelő származásomra vagy józan életemre, mert nem szükséges jó tulajdonságok emlegetése ahhoz, hogy valaki összehasonlítsa magát Othóval. A bűnök, amelyekkel egyedül dicsekedhetik, már akkor tönkretették a birodalmat, midőn az uralkodó barátjának szerepében tetszelgett. Vajon magatartásával és mozgásával, vagy hírhedt nőies ruházkodásával érdemelte ki az uralmat? Csalódnak, akiket a bőkezűség látszata alatt tobzódó fényűzés nyűgöz le: az ilyen ember tékozolni tud, nem ajándékozni. Most fajtalankodás és dőzsölés és asszonyi társaság jár a fejében: ezeket véli az uralkodás kiváltságainak, melyekből a kéj és a gyönyör őt illetné, a szégyen és gyalázat mindenki mást: mert soha senki becstelenséggel szerzett uralmat dicséretes eszközökkel nem gyakorolt. Galbát az emberi nem egyetértése tette Caesarrá, engem a ti egyetértéstekkel Galba. Ha állam és senatus és nép csupán üres szavak, akkor, bajtársak, rajtatok áll, hogy ne a leghitványabbak válasszanak császárt. Vezéreik ellen zendülő legiókról hallhattunk néha: a ti hűségetek s híretek csorbítatlan maradt mind a mai napig. Nero hagyott cserben titeket, nem ti őt. Az a harmincnál is kevesebb átálló és szökevény, akiket, ha centuriót vagy tribunust választanának maguknak, senki sem tűrne el - ezek fogják osztogatni a császári hatalmat? Elnéztek egy ilyen példát és tétlen várakozástokkal részességet vállaltok a bűnben? Átterjed ez a zabolátlanság a tartományokba, és a merényletek következménye minket, a háborúké titeket fog sújtani. És nem több az, ami az uralkodó meggyilkolásáért, mint ami az ártatlanság jutalmaként jár, hanem ugyanúgy meg fogjátok kapni tőlünk az ajándékot hűségetekért, mint másoktól bűnös tettekért.

(31.) Bár a speculatorok eltűntek, a többi katona nem vonta meg figyelmét a szónoktól, s amint ez zavaros helyzetben megesik, véletlenül és ekkor még különös szándék nélkül sorakoztak fel sebtében, inkább, mint - ahogy később hitték - cselből és megtévesztésül. Marius Celsust is az illyricumi hadsereg kiszemelt egységeihez küldték, amelyek Vipsanius Agrippa csarnokában voltak elszállásolva; megparancsolták Amullius Serenus és Domitius Sabinus primipilaris centurióknak, hogy Libertas templomának előcsarnokából vezessék oda a germaniai különítmények katonáit. A tengerészlegióban nem bíztak, mert az ellenségesen érzett a bajtársak halála miatt, akiket Galba bevonulása után nyomban lemészároltatott. Még a praetorianusok táborába is elsiet három tribunus: Cetrius Severus, Subrius Dexter és Pompeius Longinus, hátha a még csak kezdődő és egyelőre erőtlen zendülést jobb tanácsokkal meg lehetne zabolázni. A tribunusok közül Subriust és Cetriust a katonák fenyegetésekkel fogadják, Longinust meg is ragadják s lefegyverzik, mivel nem katonai rangja alapján, hanem mint Galba egyik barátja volt hű uralkodójához, és a pártütők annál gyanakvóbb szemmel nézték. A tengerészlegio habozás nélkül a praetorianusokhoz csatlakozik; az illyricumi hadsereg kiszemelt katonái fenyegetően nekiszegzett dárdákkal elkergetik Celsust; a germaniai egységek sokáig ingadoztak - testben egyelőre törődötten, lélekben pedig megengesztelődvén -, mivel őket, akiket még Nero küldött Alexandriába, majd onnan visszarendelt, a hosszú hajózástól beteg állapotukban Galba különösen gondos ápolással gyógyíttatta.

(32.) Már az egész csőcselék betöltötte a Palatiumot, rabszolgákkal elvegyülve és zűrzavarosan kiáltozva Otho halálát és az összeesküvők pusztulását kívánták, mintha a cirkuszban vagy a színházban követelnének valami látványosságot; és nem a józan ész vagy az őszinteség szólt belőlük, hiszen még aznap ugyanilyen buzgósággal fogják hangoztatni az ellenkezőjét, hanem az a hagyományos szokás, hogy bárkinek - ha egyszer uralkodó, - féktelen üdvrivalgással és hiú tetszésnyilvánításokkal hízelegjenek.

Közben Galbát két vélemény tartotta határozatlanságban: Titus Vinius azt tanácsolta, maradjanak a palotában, vessék be a zendülők ellen a rabszolgákat, erősítsék meg a bejáratokat, ne menjenek a felbőszültek közé; adjon lehetőséget a rosszaknak, hogy megbánják tettüket, adjon lehetőséget a jóknak, hogy egymásra találjanak; a bűnös tettek a lendülettől, a jó tanácsok a várakozástól kapnak erőre; egyszóval, ha üdvösnek látszanék, később is ugyanúgy kivonulhatnak, de a visszatérés, ha megelégelnék a harcot, már mástól függene.

(33.) Mások úgy látták, hogy sietni kell, még mielőtt megizmosodik a néhány ember egyelőre erőtlen összeesküvése: reszketni fog Otho is, aki lopva távozott, mit sem tudók közé került, és most habozva s időt vesztegető tehetetlenséggel próbálja játszani az uralkodót. Nem szabad arra várni, hogy a táborban rendet teremtve a forumra támadjon és Galba szeme láttára a Capitoliumra vonuljon, miközben a kiváló imperator bátor barátaival együtt az utolsó ajtóig és küszöbig bezárja a házat, nyilván azért, hogy állja az ostromot. Valóban dicső lesz a rabszolgáktól kapott segítség, ha ekkora sokaság egyetértése és - ami a legfontosabb, - az első felháborodás ellanyhul! Ami nem szép, nem is biztonságos; vagy ha már elkerülhetetlen a halál, szembe kell nézni a veszéllyel: ez Othónak gyűlöletet, maguknak pedig tisztességet szerez. Laco fenyegetően rátámadt az e véleménnyel szembeszálló Viniusra, Icelus pedig kitartva személyes gyűlölete mellett, még ösztökélte is a köz romlására.

(34.) Nem is habozott tovább Galba, s a tetszetősebb javaslat szerzőihez állott. Mégis előreküldték a táborba Pisót, a nagynevű, friss kegyben álló ifjút és Titus Vinius ellenségét, akár mert csakugyan az volt, akár mert a haragos Laco és Icelus így akarta; és valóban, a gyűlöletnek könnyebben szokás hitelt adni. Alig távozott Piso, először csak kósza és bizonytalan hír terjedt el, hogy a táborban megölték Othót; majd, amint nem közönséges hazugságok esetében történni szokott, némelyek erősködtek, hogy ott is voltak és látták: hiszékeny a mendemonda örvendezők és gondtalanok között. Miután közéjük vegyültek már Otho emberei, akik Galba kicsalogatására megtévesztésül terjesztettek örömhíreket, sokan úgy gondolták, hogy szándékosan találták ki, sőt meg is toldották ezt a híresztelést.

(35.) Most már nemcsak a nép és a tudatlan tömeg ragadtatta magát tapsra és mértéktelen rokonszenv-nyilvánításokra, hanem a lovagok s a senatorok közül is sokan félretették a félelmet és óvatosságot: feltörik a Palatium kapuit, berontanak, mutogatják magukat Galbának és panaszkodnak, hogy elütötték őket a bosszútól: megannyi gyáva és - mint a tények megmutatták, - veszélyben nem kockáztató ember, hangoskodók, nyelvükkel bátrak; egyikük sem tudott semmit, de mindegyikük bizonykodott, míg csak Galba - igaz értesülés híján és az egybehangzó tévhírektől meggyőzve - fel nem öltötte mellvértjét, és mivel sem kora, sem testi állapota miatt nem állt meg a lábán, a benyomuló tömegtől egy gyaloghintóba nem emeltette magát. Még a Palatiumban szembetalálkozott vele Iulius Atticus speculator, aki véres kardját mutogatva azt kiabálta, hogy ő ölte meg Othót.

- Bajtárs, ki parancsolta? - szólt rá Galba, jeles bátorsággal próbálva fékezni a katonai zabolátlanságot, fenyegetőktől nem reszketve, a hízelgőkkel szemben megvesztegethetetlenül.

(36.) Egyáltalán nem volt már kétes a táborban a közhangulat, magasra csapott a lelkesedés, s a katonák már nem elégedtek meg azzal, hogy tömött sorokban felsorakoztak, hanem az emelvényen, amelyen kevéssel azelőtt Galba aranyszobra állott, a katonai jelvények közepette Othót zászlókkal vették körül. Tribunusok vagy centuriók sem mehettek a közelébe: a közkatonák vigyázatra intették még elöljáróikkal szemben is. Zúgott minden a kiáltozástól, lármától és kölcsönös biztatástól, és nem ütöttek el egymástól a hangok, mint a tömeg és a köznép lagymatag hízelgésekor, hanem mihelyt újabb odaözönlő katonákat pillantottak meg, kézen fogták, átkarolták, maguk mellé állították őket, előre mondták az esküt, és hol az imperatort ajánlgatták a katonáknak, hol a katonákat az imperatornak. Nem is mulasztott el Otho semmit: karját kitárva hódolt a tömegnek, hajigálta a csókokat, és mindent megtett szolga módra az uralkodásért. Miután az egész tengerészlegio felesküdött rá, - bízva erejében, és úgy vélvén, hogy akiket eddig külön-külön ösztökélt, azokat most mind egyszerre kell feltüzelnie, - a tábor sáncáról ily szózatot tartott:

(37.) - Milyen minőségben léptem ide elétek, bajtársak, megmondani nem tudom, mivel sem magánembernek nem merem magamat nevezni, ha már ti princepsszé kiáltottatok ki, sem princepsnek, miközben más uralkodik. A ti nevetek is bizonytalan lesz, amíg azon lehet vitázni, vajon a római nép császára van-e táborotokban, vagy ellensége. Halljátok, hogyan követelik büntetésemet, egyszersmind a ti megfenyítésteket? Ennyire nyilvánvaló, hogy nem pusztulhatunk, de életben sem maradhatunk, csak együtt; és amilyen gyenge kezű Galba, már talán meg is ígérte, hiszen ő az, aki minden követelés nélkül is annyi ezer ártatlan katonát lemészároltatott. Borzadály fog el, valahányszor visszaemlékezem gyászos bevonulására, Galbának erre az egyetlen győzelmére, mikor a város szeme láttára tizedeltette meg a hozzá folyamodókat, akik esengve bízták rá magukat. Ilyen előjelekkel vonulván be a városba, miféle dicsőséggel öregbítette uralkodását azon kívül, hogy Hispaniában meggyilkoltatta Obultronius Sabinust és Cornelius Marcellust, Galliában Betuus Cilót, Germaniában Fonteius Capitót, Africában Clodius Macert, Cingoniust útközben, Turpilianust a városban, Nymphidiust itt a táborban? Hol van olyan tartomány, olyan tábor, amelyet ne mocskolt volna be vérrel, vagy ahogy ő mondja: nem tisztított és rendszabályozott meg? Mert ami mások szerint bűntett, ő orvosszernek nevezi, mikor hamis szóval szigorúságot mond kegyetlenség, takarékosságot kapzsiság helyett, a kivégzéseket és a ti meggyalázásotokat pedig fegyelmezésnek. Hét hónap telt el Nero pusztulása óta, és máris többet rabolt Icelus, mint amit a Polyclitusok, Vatiniusok és Aegialusok elvesztegettek. Kevésbé lett volna kapzsi és zabolátlan Titus Vinius, ha maga uralkodott volna: így azonban alattvalóknak tartott bennünket, mint saját tulajdonait, és értéktelennek, mint a máséit. Egyedül az ő házából kitelik az az ajándék, amelyet nektek sohasem adnak meg, de mindennap a szemetekre hánynak.

(38.) - És hogy még Galba utódába se vethessük reményünket, hazahívta a száműzetésből Pisót, akit mogorvaságban és kapzsiságban leghasonlóbbnak gondolt. Láttátok, bajtársak, hogy a feltűnően rossz idővel az istenek is az áldatlan örökbefogadás ellen nyilatkoztak meg. Ugyanígy vélekedik a senatus, ugyanígy a római nép: a ti erényetek kell, akikben minden erő megvan a tisztes szándékok támogatásához, és akik nélkül bármily kiválóság erőtlen. Nem háborúra, nem is veszedelembe hívlak benneteket: az egész katonaság fegyverei velünk vannak. Az az egyetlen togát viselő egység sem védi most Galbát, hanem fogva tartja: ha titeket meglát, ha a jelszót tőlem kapja, csak abban versenyez mindegyik, melyikük kötelez le engem legjobban. Nincs helye a habozásnak ilyen vállalkozásban, amely csak akkor érdemel dicséretet, ha már végrehajtották.

Ezután kinyittatta a fegyvertárat; katonai szokás és rend nélkül tüstént felkapkodták a fegyvereket, úgy, hogy a testőröket vagy legiokatonákat jelvényeikről meg sem lehetett különböztetni: sisakjaikkal s pajzsaikkal még a segédcsapatokéi is összekeverednek, sem tribunusoktól, sem centurióktól nem vártak parancsra, ki-ki a maga vezére és ösztökélője. És a hitványakat leginkább az serkentette, hogy a jók bánkódtak.

(39.) Piso, megrémülvén az erőre kapó zendülés lármájától és a városig zúgó hangoktól, már csatlakozott az időközben kivonult és a forumhoz közelgő Galbához, és már kedvezőtlen hírekkel tért vissza Marius Celsus; ekkor némelyek a Palatiumra való visszatérést, mások a Capitoliumra való vonulást, néhányan a szónoki emelvény elfoglalását javasolták, többen csak mások nézeteivel vitatkoztak, s mint áldatlan tanácskozásokon történni szokott, azt ítélték a legjobbnak, aminek az ideje már elmúlt. Laco - Galba tudta nélkül - állítólag Titus Vinius megöléséről tárgyalt, akár azért, hogy kivégzésével a katonák kedvében járjon, akár mert Otho bűntársának hitte, végül talán csak gyűlöletből. Habozásra késztette őket az idő és a hely, mivel ha egyszer megkezdődik a gyilkolás, nehéz mértéket tartani, és megzavarták a tervet a rémhírek és a kíséret több tagjának szökése, miközben egyre jobban lanyhult mindazok buzgósága, akik eleinte oly serényen fitogtatták hűségüket és elszántságukat.

(40.) Galbát ide-oda sodorta az összevissza hullámzó tömeg, közben mindenfelé megteltek a bazilikák és a templomok - szomorú látvány. Az összecsődült népség egy szót sem hallatott, de az arcok megdöbbenést árultak el, és mindenre odafordultak a fülek; nem volt itt tolongás, sem nyugalom, amilyen a nagy félelemből és nagy haragból fakadó hallgatás. Othónak mégis jelentették, hogy a tömeg fegyverkezik: üssenek rajtuk és előzzék meg a veszedelmet, parancsolja. Így aztán a római katonák, mintha Vologaesust vagy Pacorust akarnák letaszítani az Arsacidák ősi trónjáról és nem fegyvertelen öreg imperatorukat legyilkolni indulnának, szétkergették a tömeget, letiporták a senatust, vadul száguldó lovukon fegyverrel a kezükben a forumra törnek. Sem a Capitolium látása és a forum körül emelkedő templomok szentsége, sem a korábbi és jövendő uralkodók nem ijesztették vissza őket olyan bűn elkövetésétől, amelyért bármely utód bosszút áll.

(41.) A Galba kíséretére felvonult testőrcsapat zászlótartója, - a hagyomány szerint Atilius Vergilio, - amikor meglátta a közelgő fegyveres csapatot, Galbának a jelvény nyeléről leszakított képmását a földre dobta: erre nyilvánvaló lett, hogy az egész katonaság Othóval rokonszenvezik, a nép szétfutott, kiürült a forum, és a még vonakodók ellen kardot rántottak. Curtius medencéje mellett a hordozó rabszolgák kapkodása miatt Galba kiborult a gyaloghintóból és a földre vágódott. Utolsó szavát, aszerint, hogy gyűlölték vagy csodálták, különbözőképpen hagyományozták: némelyek szerint könyörögve kérdezte, hogy mi rosszat érdemelt, és még néhány napot kért a pénzajándék kifizetésére; többek szerint önként nyújtotta a nyakát a gyilkosoknak: rajta csak, vágjanak, ha az állam érdeke így kívánja. Nem érdekelte a gyilkosokat, hogy mit mond. A gyilkos személyét illetően nincs kellő bizonyosság: egyesek a továbbszolgáló Terentiust, mások Laecaniust említik, elterjedtebb hagyomány szerint Camurius, a tizenötödik legio katonája döfte bele a kardot és vágta át a torkát. A többiek a lábát s a karjait vagdosták össze gyalázatosan, - mert mellét vért borította, - de a vadság és kegyetlenkedés sok sebet ejtett a már megcsonkított törzsön is.

(42.) Ezután Titus Viniusra rontottak, akiről szintén nem tudják biztosan, elfojtotta-e hangját a pillanat rémülete, vagy azt kiabálta, hogy Otho nem adott parancsot az ő meggyilkolására. Ezt vagy úgy találta ki félelmében, vagy az összeesküvésben való részességét vallotta meg vele: élete s híre inkább amellett szól, hogy részese volt a bűntettnek, amelynek okozója is volt. Az isteni Iulius temploma előtt terült el először a térdét sújtó csapástól, majd Iulius Carus legiokatona szúrta át kétfelől.

(43.) Sempronius Densust azon a napon jeles férfinak láthatta korunk. A testőralakulatnak ez a centuriója, akit Galba Piso védelmére rendelt, egy szál tőrrel szállt szembe a fegyveresekkel és bűnüket szemükre hányva, hol integetéssel, hol szóval maga ellen fordította a gyilkosokat és lehetővé tette, hogy Piso - bár megsebesült, - elmeneküljön. El is vergődött a Vesta-szentélyig, egy templomszolga könyörületességből befogadta, annak lakásában elrejtőzött, és nem a szertartásokkal megszentelt hely tudta a fenyegető vészt egy darabig elodázni, hanem az, hogy meghúzódott, amíg csak a kiváltképpen az ő halálára áhítozó Otho parancsára oda nem ért Sulpicius Florus, a britanniai segédcsapatok katonája, akit Galba nemrég ajándékozott meg polgárjoggal, és Statius Murcus speculator: ezek előráncigálják Pisót és a templom kapujában felkoncolják.

(44.) Mint mondják, Otho egyetlen gyilkosság hírét sem fogadta nagyobb örömmel és egyetlen fejet sem vizsgálgatott oly kielégíthetetlen szemmel: akár mivel minden nyugtalankodástól megkönnyített lelke csak ekkor adta át magát az örvendezésnek, akár mivel Galbára gondolva a fenség, Titus Viniusra a barátság emléke minden megátalkodottsága ellenére is komor képekkel zavarta lelkét: hogy Pisónak mint ellenségének és vetélytársának halálán örvendezzen, jogosnak s illőnek hitte. A lándzsákra tűzött fejeket ott hordozták a testőrcsapatok jelvényei között, a tengerészlegio sasa mellett, miközben versengve mutogatták véres kezüket mind a gyilkosok, mind akik csak ott voltak, vagyis akár az igazságnak megfelelően, akár hazugul mint valami szép és emlékezetes tettel büszkélkedtek. Vitellius később több mint százhúsz beadványt talált azokról, akik jutalmat kértek valamely eznapi nevezetes ténykedésükért: mindezeket előkeríttette és kivégeztette, nem Galbának szóló tiszteletből, hanem hagyományos uralkodói szokásból: támaszul a jelennek, a jövőre bosszulásul.

(45.) Másnak hihette volna az ember a senatust, másnak a népet: mindenki rohant a táborba, igyekezett társai elé jutni, versenyt futott az előtte sietőkkel; szidalmazta Galbát, dicsérte a katonai igazságtevést, csókolgatta Otho kezét; s minél inkább áltatás volt minden cselekedetük, annál többet műveltek. És Otho senkit nem utasított el, csak a katonák mohóságát és fenyegetéseit próbálta szóval s tekintettel megfékezni. Követelték, hogy kivégezhessék Marius Celsus kijelölt consult és Galbának mindvégig hű barátját, mert rossz szemmel nézték ügybuzgalma és feddhetetlensége, mint holmi elítélendő tulajdonságok miatt; ez nyilván a gyilkolás és a zsákmányolás kezdetét, és a legjobbak elpusztításának szándékát jelentette, de Othónak még nem volt hatalma a bűn megakadályozására: megparancsolására már volt. Ezért színlelt haraggal kijelentvén, hogy csak megkötözésre szólt a parancs, és majd súlyosabban fog lakolni, így megmentette az azonnali haláltól.

(46.) Ezután minden a testőrkatonák döntése szerint történt. A praetorium parancsnokait maguk választották: Plotius Firmust, az egykori közkatonát, akkor a tűzoltóság elöljáróját, aki még Galba uralkodása alatt Otho pártjához csatlakozott; melléje teszik Licinius Proculust, akiről Othóhoz fűződő bizalmas kapcsolatai miatt gyanították, hogy elősegítette terveit. A város praefectusának Flavius Sabinust tették meg, híven Nero választásához, aki alatt ugyanezt a tisztséget már betöltötte, és sokan Vespasianust, a testvérét tekintették benne. A katonák követelték, hogy a szabadságpénzeket, melyeket a centurióknak volt szokás fizetni, engedjék el, mert a legénység szinte évi adóval váltotta meg a mentesítéseket. Egy-egy manipulus negyedrésze mindig szerteszét volt szabadságon, vagy a tábor területén kószált, ha ennek árát a centuriónak megfizette; sem a teher nagyságával, sem a pénz előteremtésének módjával senki nem törődött: útonállással és rablással vagy szolgai munkákkal váltották meg a szolgálatmentességet. Azután a jobb módú katonákat megerőltető munkával és kíméletlen bánásmóddal gyötörték, amíg meg nem vásárolták mentesítésüket. Mikor a költekezéstől elszegényedve, ráadásul a tétlenségtől el is lustultak, jómódúból pénztelenné és igyekvőből haszontalanná válván tértek vissza alakulatukhoz, majd amint sorra mindegyiket ugyanez a szükség és szabadosság rontotta meg, pártütésekbe, viszálykodásokba és végül polgárháborúkba sodródtak. De Otho, hogy a tömegnek kedvező bőkezűséggel el ne fordítsa magától a centuriók rokonszenvét, megígérte, hogy a császári kincstár fogja az évi szabadságok költségeit fizetni: ezt a kétségtelenül hasznos intézkedést később a jó uralkodók állandó szolgálati rendszerré tették. Laco volt testőrparancsnokot, miután színleg egy szigetre száműzték, egy továbbszolgáló szúrta le, akit Otho küldött a megölésére; Marcianus Iceluson, mint felszabadított rabszolgán nyilvánosan hajtották végre az ítéletet.

(47.) Bűnök közt telvén a nap, végső rosszként az öröm következett. Összehívja a senatust a városi praetor, verseng hízelgésben a többi méltóság, odasereglenek a senatorok: megszavazzák Othónak a tribunusi hatalmat, az Augustus nevet és minden uralkodói megtiszteltetést, közben mindenki azon igyekszik, hogy elfeledtesse a szidalmakat és gyalázkodásokat, amelyeket válogatás nélkül szórtak reá; megragadtak-e lelkében, senki sem vette észre; figyelmen kívül hagyta-e a sérelmeket, vagy későbbre halasztotta a megtorlást, uralkodásának rövid volta miatt nem lehetett megállapítani. Otho, miután a még véres forumon az ott heverő hullahalmokon keresztül a Capitoliumra, majd onnan a Palatiumra vitette magát, megengedte, hogy a holttesteket eltemessék, illetőleg elhamvasszák. Pisót felesége, Verania, és fivére, Scribonianus, Titus Viniust leánya, Crispina temette el, miután megkerestették s megváltották a fejeket, amelyeket a gyilkosok azért őriztek, hogy majd eladhassák.

(48.) Piso életének harmincegyedik évét töltötte: híre nagyobb volt, mint szerencséje. Testvérei közül Magnust Claudius, Crassust Nero végeztette ki; ő maga sokáig száműzött, négy napig Caesar, a siettetett örökbefogadással csak azért előzte meg bátyját, hogy előbb haljon meg. Titus Vinius ötvenhét évig változó módon élt. Apja praetori család sarja, anyai nagyapja egy a proskribáltak közül. Katonáskodása eleinte nem növelte jó hírét: Calvisius Sabinus volt a legatusa, kinek a felesége ostoba kíváncsiságból látni akarta a tábor berendezését, ezért éjszaka katonai öltözetben belopózott és miután az őrállást és egyéb szolgálati ténykedéseket hasonló vakmerőséggel végigpróbálta, éppen a parancsnoki körletben szeretkezésre vetemedett: ezért a bűnért Titus Viniusra hárították a felelősséget. Tehát Gaius Caesar parancsára bilincsbe verték, majd a helyzet megváltoztával szabadon bocsátották, és mindez nem gátolta hivatali pályafutását; a praetorság után egy legio élére került s megállta a helyét, de később egy szolgai tett gyalázatával szennyezte be magát, minthogy Claudius lakomáján állítólag ellopott egy aranyserleget, amiért is Claudius másnap csak őneki cserépedényekkel tálaltatott. De Vinius mint proconsul, szigorúan s feddhetetlenül igazgatta Gallia Narbonensist, majd miután Galba barátsága miatt lejtőre került, vakmerő, agyafúrt, mindenre kész emberré vált, és ahogy éppen kedve tartotta, egyforma eréllyel volt elvetemült vagy igyekvő. Titus Vinius végrendelete a vagyon nagysága miatt érvénytelen lett, Piso utolsó akaratát szegénysége tette hatályossá.

(49.) Galba testét sokáig ott hagyták és a zabolátlanságra csábító sötétségben mindenféle gyalázattal hurcolták, majd egyik hű felszabadítottja, Argius jószágigazgató, szegényes sírba rejtette a volt császár magánkertjében. Fejét, melyet a markotányosok s lovászlegények karóra tűztek és megcsonkítottak, Patrobiusnak, Nero egyik, Galbától kivégeztetett felszabadítottjának sírhalma előtt csak másnap találták meg és hamvait a már elégetett testtel egyesítették. Ilyen véget ért Servius Galba, ki hetvenhárom év során öt uralkodót élt meg jó szerencsével, és mások császársága alatt boldogabb volt, mint a magáé alatt. Régi volt családjának nemessége, hatalmas a vagyona; jelleme jó és rossz között, inkább hibák nélkül való, mint erényekben gazdag. A hírnév iránt nem volt közömbös, de nem is hajhászta; más pénzére nem vágyott, a magáéval szűkmarkúan, a közével fukarul bánt; barátok s felszabadítottak irányában, ha jókra akadt, szemrehányást sem téve elnéző volt, ám a rosszakkal szemben a bűnösségig vak. De előkelő születése és a kor rettenete takaróul szolgált, hogy ami renyheség volt, bölcsességnek nevezzék. Míg bírta az ereje, katonai dicsősége virágzott Germaniában. Proconsulként Africát mérséklettel, már idősebb korában az innenső Hispaniát hasonló igazságossággal kormányozta; magánembernél többre hivatottnak látszott, amíg magánember volt, és kortársainak egyetértő ítélete szerint uralkodásra képes, ha nem uralkodott volna.

(50.) A reszkető várost, amely nemcsak a friss gaztett szörnyűségétől, hanem egyszersmind Otho korábbi erkölcseitől is rettenetben élt, most Vitelliusról szóló új hír rémítette meg, amelyet Galba halála előtt elhallgattak, hogy mindenki azt higgye, mintha csak a felső-germaniai hadsereg pártolt volna el. Most aztán, hogy a végzet akaratából az egész emberiségnek szégyentelenségben, tehetetlenségben, dőzsölésben két leghitványabb képviselője választatott mintegy a birodalom vesztére, nemcsak a senatus és a lovagság, amelynek mégis valami része volt az állam kormányzásában, és érdeke fűződött fennmaradásához, de még a tömeg is nyíltan kesergett. És már nem a szörnyű béke friss példáit, hanem a polgárháborúk emlékét elevenítették fel: a tulajdon seregeitől annyiszor elfoglalt várost, Italia dúlását, a tartományok kifosztását, Pharsaliát és Philippit, Perusiát és Mutinát, az országos csapások ismert neveit emlegették. Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc, mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság. Most Othóért vagy Vitelliusért menjenek a templomokba? Mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz. Voltak, akik Vespasianust és a keleti seregek megmozdulását sejtették, de amennyire kívánatosabb volt mindkettőnél Vespasianus, annyira borzadtak újabb háborútól és újabb csapásoktól. Egyébként Vespasianusról is ellentmondó hírek terjengtek, és valamennyi őt megelőző uralkodó közül egyedül ő változott javára.

(51.) Most a Vitellius-féle mozgalom kezdeteit s okait ismertetem. Miután Iulius Vindexet minden csapatával együtt lekaszabolták, a zsákmánytól s a dicsőségtől megittasodott sereg, amelynek fáradság és veszedelem nélkül jutott ki az ily kincsekkel járó háborúban a győzelem, hadi vállalkozást és harcot akart, inkább jutalmat, mint zsoldot. Sokáig mit sem jövedelmező és kemény katonáskodást kellett tűrniük a vidék s az éghajlat természete, valamint a szigorú fegyelem miatt, mely békeidőben kérlelhetetlen, de a belviszály felbomlasztja, mivel mindkét részről készen állnak a vesztegetők, és a hűtlenség büntetlen. Emberek, fegyverek, lovak a szükségletnek megfelelően, sőt díszelgésre is bőven voltak. De a háború előtt csak a maguk centuriáit s alegységeit ismerték; a seregtesteket tartományhatárok választották el: most a Vindex ellen összevont legiók, miután önmagukat és Galliát kitapasztalták, ismét háborút s újabb viszályokat kerestek, és már nem szövetségesekről beszéltek, mint egykor, hanem ellenségről és legyőzöttekről. És megtette a magáét Galliának a Rhenus mentén elterülő része, amely ugyanahhoz a párthoz csatlakozott és most a leghevesebben izgatott a galbianusok ellen - mert Vindexről tudomást sem véve ezt a nevet adták nekik. Tehát acsarkodva a sequanusok, aeduusok és a többi törzs ellen, aszerint, hogy jómódúak voltak-e, városok elfoglalásán, földek feldúlásán, családi otthonok kirablásán járt az eszük. Kapzsiságukon és elbizakodottságukon - az erősebbek legfőbb fogyatkozásain - felül a gallok elkapatottságán is felbőszültek, akik a sereg gyalázatára azzal kérkedtek, hogy Galba elengedte nekik az adók egynegyedét, sőt mindközönségesen meg is ajándékozta őket. Ehhez járult az a ravaszul terjesztett, vakon hitt állítás, hogy megtizedelik a legiókat és a legtettrekészebb centuriókat elbocsátják. Mindenfelől rémhírek, baljós mendemonda a városból; Lugdunum ellenséges érzületű coloniája csökönyös Nero-hűsége következtében tele kósza híresztelésekkel, de ahhoz, hogy legyen mit koholni és mit elhinni, a táborban találtak legbőségesebben anyagot - gyűlöletből, félelemből, és ha erejüket tekintették, biztonságuk érzetében.

(52.) Az előző év decemberének elseje táján Aulus Vitellius bevonult Alsó-Germaniába és gondosan végigjárta a legiók téli táborait: visszaadta sokaknak rangját, elengedte a megbecstelenítő fenyítéseket, enyhítette a büntetéseket: sok mindent népszerűséghajhászásból, egyet-mást meggyőződésből, például amikor Fonteius Capitónak a katonai rangok megvonásában vagy juttatásában érvényesített szennyes kapzsiságát pártatlanul felszámolta. Nem is consuli rangú helytartó mértéke szerint járt el, hanem minden intézkedését nagyobbra magyarázták, és bár a szigorúak szemében aljasnak látszott, hívei nyájasságnak s jószívűségnek mondták azt, hogy nyakló nélkül, meggondolás nélkül ajándékozta a magáét, osztogatta a másét, és még hibáit - a hatalom vágyását - is erénynek magyarázták. Sokan voltak mindkét seregben, nemcsak fegyelmezett s állhatatos, hanem elvetemült és törtető tisztek is. De mérhetetlen becsvágy és kivételes vakmerőség jellemzett két legioparancsnokot, Alienus Caecinát és Fabius Valenst. Közülük Valens, aki neheztelt Galbára, mivel az hálátlanul fogadta, hogy felfedte előtte Verginius időhúzását és meghiúsította Capito szándékait, ösztökélni kezdte Vitelliust, elébe tárta a katonák buzgalmát, hogy hírét-nevét mindenütt emlegetik, hogy Hordeonius Flaccus nem áll az útjában, hogy mellette lesz Britannia, csatlakoznak a germán segédcsapatok; baj van a tartományok hűségével, bizonytalan az öreg Galba uralma és rövidesen másra fog szállni. Tárja csak ki togája öblét és úgy siessen a közeledő szerencse elé. Méltán habozott Verginius, hiszen csak lovagi családból, ismeretlen apától született, nem tudott volna helytállni, ha elfogadja az uralmat, biztonságban úgy maradhatott, ha visszautasítja: Vitellius atyjának három consulsága, censorsága, egy császárral együtt viselt hivatali tiszte már jó ideje Vitelliusra ruházza az uralkodói méltóságot, de meg is fosztja a magánembernek kijáró biztonságtól. Ennyi minden ostromolta tunya lelkét, inkább hogy vágyra lobbanjon, semmint hogy remélhessen.

(53.) Felső-Germaniában pedig Caecina, ez a tetszetős megjelenésű, hatalmas termetű, féktelenül nagyravágyó, ügyes beszédű, büszke járású fiatal férfi nyerte meg már korábban a katonák rokonszenvét. Galba, mivel Baeticában quaestorként frissen átpártolt hozzá, fiatal fejjel egy legio élére állította, majd mikor kiderült róla, hogy közpénzt tulajdonított el, a sikkasztásáért eljárást indított ellene. Caecina felháborodott ezen és elhatározta, hogy felforgat mindent és a személyén esett sérelmet a köz bajaival fedezi el. Bőven megvoltak a seregben a visszavonás csírái, mivel a Vindex elleni háborúban is teljes számban részt vett, és csak Nero öngyilkossága után állt át Galbához, sőt még az eskü letételében is megelőzték az alsó-germaniai zászlóaljak. Ehhez járult, hogy a treverek és lingók, valamint egyéb törzsek, amelyeket Galba kíméletlen rendeleteivel vagy határaik szűkebbre vonásával súlyosan érintett, a legiók téli szállásaival közelebbi érintkezésbe kerülnek; ennek eredménye: lázító beszélgetések, a polgári lakosság körében könnyebben lazuló fegyelem, és az, hogy a Verginius iránt érzett rokonszenv bárki másnak csak előnyére szolgált.

(54.) A lingók városa régi szokás szerint ajándékot küldött volt a legióknak: egy összekulcsolt kéz ábrázolását, a vendégbarátság jeléül. Követeik szándékosan gyászruhát és szomorú képet öltvén, végigjárták a tábor főterét, végig a közös sátrakat, és hol a rajtuk esett sérelmeken, hol a szomszéd törzseknek jutott ajándékokon keseregtek, és midőn tapasztalták, hogy a katonák hajlanak szavukra, a seregre váró veszedelmeket és gyalázatot panaszolva szították a szenvedélyeket. És már valóban nem jártak messze a zendüléstől, mikor Hordeonius Flaccus elrendeli, hogy távozzanak a követek, mégpedig, hogy elmenetelük lehetőleg titokban maradjon, éjszaka hagyják el a tábort. Ebből szörnyű szóbeszéd kerekedett: sokan bizonygatták, hogy meggyilkolták őket, és ha nem segítenek magukon, arra is sor kerülhet, hogy a legbátrabb katonákat, és akik felpanaszolták helyzetüket, a sötétség leple alatt, a többiek tudta nélkül, elteszik láb alól. Elkötelezik magukat titkos fogadással a legiók, bevonják a segédcsapatok legénységét is, amelyre eleinte csak gyanakodtak, hogy a körös-körül elhelyezett gyalogos- és lovasegységekkel rajtaütést készít elő a legiók ellen, és amely rövidesen annál szenvedélyesebben foglalkozott ugyanezzel a tervvel: rosszak közt könnyebb a háborús egyezség, mint békében az egyetértés.

(55.) Alsó-Germania legiói a január elsején szokásos eskü letételével mégis hűséget fogadtak Galbának, de nagyon habozva és csak az első sorokból hangzott fel ritkán kiáltás: a többiek némán mind szomszédaik merészségére vártak, hisz már csak ilyen az emberi természet, buzgón folytatja azt, amit átall elkezdeni. De az egyes legiók hangulata sem volt egyforma: az első és ötödik legio katonái annyira felindultak, hogy némelyek kővel hajigálták meg Galba képmásait; a tizenötödik és tizenhatodik legio a zúgolódásnál és fenyegetőzésnél többre nem merészkedvén, a zendülés kitörését leste. De a felső-germaniai hadseregben a negyedik és huszonkettedik legio, amely ugyanazon a téli szálláshelyen táborozott, éppen január elsején szétveri Galba képmásait, a negyedik legio elszántabban, a huszonkettedik habozva, majd egyetértésben. És hogy ne úgy lássék, mintha megtagadnák a birodalomnak kijáró tiszteletet, eskütételkor a senatus és a római nép már elfeledett neveit hangoztatták, miközben egyetlen legatus vagy tribunus sem állt ki Galba mellett, sőt némelyek - már ahogy a zűrzavarban történni szokott, - még feltűnőbben bomlasztották a rendet. Mégsem akadt, aki a gyűlések hagyományos módján vagy az emelvényről beszélt volna, mert még nem volt, akit ezzel lekötelezhettek volna.

(56.) Hordeonius Flaccus consuli rangú helytartó csak nézte a gyalázatot, nem merte megfékezni a tombolókat, sem visszatartani a habozókat, sem bátorítani a derekakat, hanem tunyán, ijedten és tehetetlenségből ártatlanul állt ott. A huszonkettedik legio négy centurióját, Nonius Receptust, Donatius Valenst, Romilius Marcellust, Calpurnius Repentinust, mikor oltalmazni akarták Galba képmásait, a rájuk rontó katonák elhurcolták s megbilincselték, és senkinek nem jutott eszébe a hűség vagy a korábbi eskü, hanem - mint zendülések alkalmával megesik, - mindenki odapártolt, ahol a többség állott.

A január elsejét követő éjszaka a negyedik legio sashordozója megviszi a hírt Colonia Agrippinensisbe az éppen lakomázó Vitelliusnak, hogy a negyedik és huszonkettedik legio ledöntötte Galba képmásait, és a senatusra és a római népre tette le az esküt. Ez az eskü semmisnek látszott: megragadják hát a még ingadozó szerencsét és ők kínálnak uralkodót - így döntöttek. Vitellius már küldte is embereit a legiókhoz s a helytartókhoz, hogy tudtul adják a felső-germaniai hadseregnek Galbától való elpártolását: ezek után vagy harcolni kell a pártütők ellen, vagy ha az egyetértés és béke mellett határoznak, császárt kell választani; csekélyebb kockázattal is jár elfogadni egy uralkodót, mint keresni.

(57.) Legközelebb az első legio téli szállása volt, és legvállalkozóbb a legatusok közül Fabius Valens. Ez másnap a legio s a segédcsapatok lovasaival Colonia Agrippinensisbe vonult és Vitelliust császárként üdvözölte. Követték nagy versengve ugyanennek a tartománynak legiói, a felső-germaniai hadsereg pedig a senatus s a római nép szépen hangzó nevét elejtvén, január harmadikán Vitelliushoz pártolt. Ebből is nyilvánvaló, hogy az előző két napon sem a köztársaság oldalán állott. A seregek buzgalma mögött az agrippinensisiek, a treverek, a lingók sem maradtak el: segédcsapatot, lovat, fegyvert, pénzt kínálgattak, már ahogy ki-ki testi erővel, vagyonnal, találékonysággal bírta. És nemcsak a coloniák vagy a táborok főemberei, kiknek ekkor is bőven volt, és a győzelem kivívásától is sokat remélhettek, hanem a manipulusok is, vagyis a közkatonák, megtakarított pénzüket és kardszíjaikat s kitüntetéseiket, ezüsttel ékesített fegyvereiket ajánlották fel pénz helyett - lelkesen és felbuzdulva, azaz kapzsiságból.

(58.) Vitellius tehát megdicséri a katonák serénykedését, majd az udvari tisztségeket, melyeket felszabadítottak szoktak ellátni, római lovagok közt osztja szét, a szabadságpénzeket a centurióknak a császári magánpénztárból fizeti; a katonák indulatát, akik sok ember elítélését követelték, többnyire helyesli, ritkán az illetők látszólagos elfogatásával hiúsítja meg. Pompeius Propinquus belgicai procuratort azonnal kivégeztette, Iulius Burdót, a germaniai folyami hajóhad parancsnokát ravaszul kiragadta. Ez ellen már korábban fellángolt a sereg haragja, mivel állítólag koholt vádakkal és cselvetéssel Fonteius Capito romlására tört. Kedves volt Capito emléke, és a dühöngők közepette csak nyilvános kivégzésre volt mód, elnézésre csakis furfanggal: így őrizetben tartották és végre a győzelem után, mikor már lecsitult a katonák gyűlölködése, elbocsátották. Viszont engesztelésül odavetik Crispinus centuriót, aki Capito vérével mocskolta be magát s ezért a bosszút követelők szemében nyilvánvalóbb bűnös, a büntető számára pedig kevesebbet érő volt.

(59.) Ezután Iulius Civilist mentette ki a veszedelemből, a batavusok nagy hatalmú vezetőjét, hogy kivégeztetése a harcias népet el ne idegenítse. Különben is ott volt a lingók területén nyolc bataviai cohors, ott voltak a tizennegyedik legio segédcsapatai, az akkori meghasonlásban a legiótól különválva ugyan, de aszerint, hogy merre hajlanak, támogatásuk vagy ellenszegülésük sokat nyomhatott a latban. Nonius, Donatius, Romilius, Calpurnius centuriót, akikről fentebb szólottunk, kivégeztette, mivel vétkesnek találta őket hűségben, pártütők közt a legsúlyosabb bűnben. Csatlakozott pártjához Valerius Asiaticus, Belgica tartományának helytartója, akit Vitellius nemsokára vejévé fogadott, valamint Iunius Blaesus, a Lugdunum környéki Gallia kormányzója, az Italica-legióval és a Taurusról elnevezett, ugyancsak Lugdunumban táborozó lovasegységgel. A raetiai csapatok sem késlekedtek az azonnali csatlakozással, de még Britannia felől sem volt kétség.

(60.) A parancsnokot, Trebellius Maximust, kapzsisága és szűkmarkúsága miatt a katonák megvetették és gyűlölték. Szította ellene a gyűlöletet Roscius Caelius, a huszadik legio legatusa, már régóta ellenfele, de a polgárháborúban ellenségeskedésük még hevesebben tört ki. Trebellius zendüléssel és a fegyelem megbontásával vádolta Caeliust, Caelius a legiók kizsákmányoltságát és ínséges helyzetét hányta Trebellius szemére, és miközben a legatusok ocsmányul civódtak, a hadsereg rendje teljesen felbomlott, s a viszálykodás odáig fajult, hogy Trebellius, miután a segédcsapatok katonái gyalázkodva elkergették, és miután a cohorsoknak s a lovasegységeknek Caeliushoz való csatlakozása következtében magára maradt, Vitelliushoz menekült. A tartományban a consuli rangú helytartó távozása után is békesség honolt: a legioparancsnokok kormányoztak egyforma joggal, a merész Caelius nagyobb hatalommal.

(61.) A britanniai hadsereg csatlakozása után roppant erőkkel s anyagi eszközökkel rendelkező Vitellius két vezért, két hadi utat jelölt ki: Fabius Valens azt a parancsot kapta, hogy nyerje meg, vagy - ha visszautasítják, - dúlja fel Galliát és a Cottiusi Alpokon keresztül törjön Italiába, Caecina pedig közelebbi átkelőhelyen, a Poeninusi-hágóról vonuljon le. Valensnak az alsó-germaniai hadsereg kiszemelt egységei jutottak, az ötödik legio a sassal és a gyalogos, valamint lovas segédcsapatokkal, mintegy negyvenezer fő fegyveres; harmincezret Caecina vezetett Felső-Germaniából; ennek a seregnek a magva a huszonegyedik legio volt. Mindketten kaptak germaniai segédcsapatokat, amelyekből Vitellius is kiegészítette seregét, hogy a had zömével kövesse őket.

(62.) Bámulatos volt a hadsereg s a császár ellentéte: a katonaság sürgette, követelte a fegyveres összecsapást, míg Gallia ingadozik, míg Hispania habozik; nem akadály a tél, sem a tunya béke sugallta meggondolások; rohanják meg Italiát, foglalják el a várost; belviszályban legbiztonságosabb a gyorsaság, amikor inkább tettre, mint tanakodásra van szükség. Vitellius eltompultan várakozott és hiú fényűzésben és tékozló lakomákon már előre élvezte kiváltságos uralkodói helyzetét, délidőben ittasan és telezabáltan, miközben a lelkes és erélyes katonák még a vezéri feladatokat is önként ellátták, mintha ott volna a császár és reményt vagy félelmet öntene az igyekvőkbe vagy a gyávákba. Felkészülten s parancsra várva követelik az indulásra szólító jelet. A Germanicus nevet tüstént Vitelliusra ruházták; a Caesar megszólítást még győzelme után is megtiltotta. Biztató jósjel volt, hogy Fabius Valens és háborúba vezetett serege előtt éppen az indulás napján egy sas szállott, lassú repüléssel, amint az oszlop haladt, mintegy utat mutatva, s jó darabon úgy zengett az örvendező katonák lármája, oly nyugodtan úszott előttük a meg sem rebbenő madár, hogy nagy és szerencsés dolog kétségtelen előjelének vehették.

(63.) Valóban, a treverek városát, mint szövetségesekét, gond nélkül érték el; Divodurumban - ez a mediomatricusok fővárosa, - igen nyájas fogadtatás ellenére hirtelen rémület fogta el őket: egyszerre fegyvert ragadtak az ártatlan lakosság legyilkolására, nem zsákmány végett, vagy fosztogatásra vágyva, hanem őrjöngésből és eszeveszettségből, meghatározhatatlan okokból, úgyhogy éppen ezért nehezebb volt az orvoslás is, míg végül a vezér könyörgésére megenyhülvén, a polgárság kiirtásától elállottak; de még így is levágtak vagy négyezer embert. Galliát akkora rémület szállta meg, hogy ezután egész városok járultak hatóságaikkal és könyörgéseikkel a vonuló sereg elé, leborultak az utakon a nők s gyermekek, s nyújtottak feléjük mindent, ami csak engesztelheti az ellenség haragját - nem háborúban ugyan, de a békéért.

(64.) Galba meggyilkolásának és Otho trónra léptének hírét Fabius Valens a leucusok városában kapta meg. A katonákat ez örömre sem hangolta, félelemmel sem töltötte el: háborún jártatták az eszüket. A gallok közt megszűnt a tétovázás: Othót és Vitelliust egyaránt gyűlölték, Vitelliustól félniük is kellett. A legközelebbi község, a lingóké, hű volt Vitellius pártjához. A katonák szíves fogadásban részesültek, fegyelmezettségben versenyeztek, de örömüknek rövidesen véget vetett azoknak a cohorsoknak féktelensége, amelyeket - mint fentebb említettük, - a tizennegyedik legiótól való különválásuk után Fabius Valens a maga seregéhez csatolt. Előbb szóváltásra, majd tettlegességre került sor a batavusok és a legionariusok között, s ez, mivel a katonák vagy az egyik, vagy a másik fél mellé álltak, majdnem csatává fajul, ha néhányuk kivégeztetésével Valens észhez nem téríti a vezéri hatalomról megfeledkezett batavusokat. Az aeduusok ellen hiába kerestek háborús okot: amikor parancsot kaptak pénz és fegyverek szolgáltatására, ráadásul még ingyengabonát is adtak. Amit az aeduusok félelemből, a lugdunumiak örömest tették. De az Italica-legiót és a Taurusról elnevezett lovasegységet elvezényelték, míg a tizennyolcadik cohorsot Lugdunumban, szokott téli szálláshelyén hagyták. Manlius Valenst, az Italica-legio parancsnokát, bár jó szolgálatokat tett Vitellius pártjának, Vitellius semmire sem becsülte: mikor nem is sejtette, Fabius titkos vádaskodásokkal befeketítette, és hogy még óvatlanabbul essék kelepcébe, a nyilvánosság előtt dicsérte.

(65.) A lugdunumiak s a viennaiak régi viszálykodását a legutóbbi háború lángra lobbantotta; sok kárt okoztak egymásnak, gyakrabban s dühödtebben, mint ha csak Nero és Galba miatt folyt volna a harc. Ehhez járult, hogy Galba a lugdunumiak jövedelmeit, amint alkalma nyílt haragját éreztetni, a császári pénztár részére vette igénybe, a viennaiakat pedig elhalmozta kitüntetésekkel; amiből versengés és irigység származott, és mivel csak egy folyó választotta el őket, összekötötte őket a gyűlölet. Így hát a lugdunumiak sorra bujtogatni kezdték a katonákat és Vienna feldúlására nógatták őket, felsorolván, miképpen ostromolták meg gyarmatvárosukat, segítették Vindex törekvéseit, s a minap is legiókat toboroztak Galba védelmére. És miután elég okot mutattak nekik a gyűlöletre, a zsákmány nagyságát csillantották meg előttük. Már nem is titokban biztatták, hanem közösen kérték őket: menjenek bosszút állni, semmisítsék meg a galliai háború fészkét; ott minden idegen és ellenséges; ők viszont római telepesek, részei a seregnek és jó s balsorsukban társak; ha a végzet ellenük fordulna, ne hagyják őket dühödt ellenfeleiknek kiszolgáltatva.

(66.) Ilyen és hasonló beszédekkel odáig vitték a dolgokat, hogy még a legioparancsnokok és a pártvezérek sem tartották elfojthatónak a hadsereg haragját, mikor a veszedelmükről jól értesült viennaiak kezükben olajággal és szalaggal, ahol csak a menet elhaladt, a katonák kezét, térdét, lábát átkulcsolva meglágyították szívüket; nyomatékul Valens még három-háromszáz sestertiust adott minden egyes katonának. Akkor egyszeriben súlya lett a város régi voltának s méltóságának, és a viennaiak épségét s bántatlanságát ajánló Fabius szavait megértően hallgatták; s bár egyetemlegesen fegyvereik elkobzásával büntették őket, a lakosok mégis magánajándékokkal és mindenféle holmival kedveskedtek a katonáknak. De határozottan beszélték, hogy Valens nagy pénzért hagyta magát megvesztegetni. Ez a sokáig szűkölködő, hirtelen gazdaggá lett férfi nem jól leplezte sorsa változását: hosszú nélkülözés után fellángolt sóvárgásában telhetetlen, pénztelen ifjúság után tékozló öreg lett. Ezután a sereg lassú menetben haladt át az allobroxok és a vocontiusok területén. A vezér még a napi távolságokat és a táborhelyek változtatásait is áruba bocsátotta, rút alkudozást folytatott a földek birtokosaival és a községi hatóságokkal, annyira fenyegetőzve, hogy a vocontiusok Lucus nevű városa alá tüzes csóvákkal vonult, míg pénzzel ki nem engesztelték. Valahányszor hiányzott a pénzbeli fizetség, leányok és asszonyok felkínálásával jártak a kedvében. Így jutottak el az Alpokig.

(67.) Több zsákmányt és vért habzsolt Caecina. Ingerelték ezt a forrófejű embert a helvétek, - az egykor fegyvereiről, férfiairól, majd nevének megörökítéséről híres gall törzs, - akik Galba megöléséről mit sem tudtak és Vitellius uralmáról hallani sem akartak. A háború kirobbanására a huszonegyedik legio kapzsisága és elhamarkodottsága adott okot: elrabolt egy pénzküldeményt, egy olyan erőd zsoldját, melyet a helvétek régtől fogva a maguk katonáival és költségén tartottak fent. Nehezen tűrték ezt a helvétek: elfogták a germaniai hadsereg nevében a pannoniai legióknak szánt leveleket, és egy centuriót meg néhány katonát őrizetben tartottak. A háborúra áhítozó Caecina az első kínálkozó vétséget kihasználva - még mielőtt megbánhatták volna, - bosszulni indult: sürgősen tábort bontott, feldúlta a földeket, kifosztotta a hosszú békében municipiummá kiépített, gyógyító vizének kellemes volta miatt látogatott helységet, követeket küldött a raetiai segédcsapatokhoz, hogy támadják hátba a legio ellen fordult helvéteket.

(68.) A döntő pillanat előtt nagyon bátor, a veszélyben ijedt helvétek, bár az első lármára Claudius Severust vezérül választották, nem értenek a fegyverforgatáshoz, nem tudnak sorakozni, nem tudnak egyet határozni. Végzetes összecsapni a harcedzett római katonákkal, nem biztonságos régiségtől omladozó falak közé szorulni; innen Caecina erős seregével, onnan a Raetiában állomásozó lovasok s gyalogosztagok és maga a fegyverekhez szokott és katonai módon edzett raetiai ifjúság. Mindenfelől pusztítás és öldöklés, maguk középütt kószáltak, elhajigálván fegyvereiket; nagy részük sebesülten vagy szétzüllve a Vocetius-hegyre menekült, de a nyomban rájuk küldött thrák gyalogosok lekergették, az üldözésükre eredő germaniai s raetiai egységek pedig az erdőkben és rejtekhelyeiken lekaszabolták őket. Sok ezer embert vágtak le, sokat rabszolgának adtak el, s midőn az egész vidék lerombolása után az ellenséges had Aventicum, a törzs főhelye ellen indult, küldöttség ajánlotta fel a várost, és a megadást el is fogadták. A főemberek közül Iulius Alpinus, mint háborús bujtogató ellen Caecina járt el, a többit Vitellius kegyére vagy kegyetlenségére hagyta.

(69.) Nem könnyű megmondani, hogy a helvétek követei kit találtak kevésbé kiengesztelhetőnek: a császárt vagy katonáit. A katonák a város lerombolását követelik, fegyverrel és öklükkel hadonásznak a követek előtt, még Vitellius sem takarékoskodott a fenyegető szavakkal, ám ekkor az egyik követ, a közismerten ékes szavú Claudius Cossus, aki azonban szónoki ügyességét a helyzethez illő zavarral leplezte és ezzel annál nagyobb hatást ért el, meglágyította a katonaság szívét. Amint az történni szokott, a friss benyomásokra fogékony tömeg éppúgy hajlott a könyörületre, mint amennyire előbb nem ismert mértéket a kegyetlenségben, és könnyes szemmel még állhatatosabban kívánva nekik jobb sorsot, büntetlenséget és bántatlanságot eszközölt ki a városnak.

(70.) Caecina néhány napot a helvétek földjén időzött, hogy értesülhessen Vitellius döntéséről, ugyanakkor az alpesi átkelés előkészítése közben örvendetes hírt kap Italiából: a Siliusról elnevezett lovasegység, mely a Padus vidékén táborozott, Vitellius hűségére tért. Vitellius proconsulsága alatt a Silius-alakulat katonái Africában szolgáltak, majd amikor Nero egyiptomi bevetésre mozgósította és a Vindex-felkelés miatt visszahívta őket, és akkor éppen Italiában időztek, decurióik ösztönzésére, akik Othót nem ismerve, Vitelliusnak viszont lekötelezve a közeledő legiók erejét és a germaniai hadseregről szállongó híreket felnagyítva emlegették, átpártoltak hozzá, és mintegy ajándékként az új uralkodónak a Paduson túli vidék legerősebb városait, Mediolanumot, Novariát, Eporediát és Vercellaet is melléje állították. Ezt Caecina tőlük maguktól tudta meg, és mivel egyetlen lovasalakulatnyi helyőrséggel Italia legtágasabb síkságát nem lehetett védeni, előreküldte a galliai, lusitaniai s britanniai cohorsokat és a germaniai zászlóaljakat a Petráról elnevezett lovasegységgel, míg ő maga kissé habozott, hogy ne a raetiai hágókon keresztül, Noricumba kanyarodjék-e el Petronius Urbicus procurator ellen, akit - mivel összevonta a segédcsapatokat és leromboltatta a folyók hídjait, - Otho hívének lehetett tartani. De attól félt, hogy így elveszthetné már előreküldött gyalogos- és lovasegységeit, egyszersmind arra gondolt, hogy nagyobb dicsőséggel jár Italia megtartása, és bárhol kerül is sor csatára, a noricumiak biztosan a győzteséi lesznek, ezért a poeninusi úton sorkatonaságát és málhával megrakott legióinak menetét a még télies alpesi hágón vezette át.

(71.) Otho eközben mindenkinek várakozása ellenére nem dőzsölésben, nem is tétlenségben tespedt: félretette a gyönyörhajhászást, a fényűzésnek még a látszatát is kerülte, és mindent az uralkodói méltósághoz illően rendezett el: de annál nagyobb rettegést okoztak ezek a hamis erények és a várhatóan visszatérő bűnök. Marius Celsus kijelölt consult, akit megjátszott bebörtönzéssel ragadott ki az őrjöngő katonák kezéből, a Capitoliumra idézteti; a híres és pártja előtt gyűlöletes férfit a nagylelkűség hírének megszerzésére akarta felhasználni. Celsus megvallotta Galba iránti tántoríthatatlan hűségének bűnét és még példaadásának elismerésére is igényt tartott. Otho pedig szinte nem is kegyet gyakorolt, hanem az isteneket híván kölcsönös kiengesztelődésük tanúiul, tüstént bizalmas barátai közé fogadta, majd a háborúban hadvezérei közé választotta, s Celsusnak, mintegy a végzet rendeléséből, Otho iránt is megmaradt csorbítatlan és szerencsétlen hűsége. Celsus életben maradása, melyet a város első emberei örömmel fogadtak, és a nép széltében tárgyalt, a katonáknak sem volt kedvük ellenére, mivel most megcsodálhatták ugyanazt az erényt, amelyre nemrég haragudtak.

(72.) Hasonló ujjongás következett ezután, nem hasonló okokból, midőn kivívták Tigellinus pusztulását. Ofonius Tigellinus - ismeretlen származása, förtelmes fiatalsága, tisztátalan öregsége ellenére - tűzoltó- és testőrparancsnokságot és a kiválóságnak kijáró egyéb jutalmakat ért el - mivel így gyorsabban ment: - bűneivel; nemsokára kegyetlenkedni, majd harácsolni kezdett, azaz férfias gaztetteket művelt, megrontván minden gyalázatra Nerót, némely dolgokat tudta nélkül mervén, végül is cserbenhagyta és elárulta. Ezért senki másnak a megfenyítését nem követelték kitartóbban, bár más-más érzülettel: azok is, akik gyűlölték Nerót, azok is, akik vágyakoztak utána. Galba alatt Titus Vinius befolyása védte meg, aki azt állította róla, hogy ő mentette meg a leányát. Kétségtelenül megmentette, de nem jószívűségből, hiszen annyi más személyt megöletett, hanem majdani mentségként, mivel a leghitványabbak - nem bízván a jelenben, - változástól félnek és védelmül az egész nép gyűlölete ellen előre biztosítják egyes személyek kedvezését; vagyis nem az ártatlanságra van gondjuk, hanem a kölcsönös büntetlenség biztosítására. A nép - hozzáadván Tigellinus régi gyűlöletéhez a Titus Viniusszal szemben érzett friss ellenszenvet, - annál dühödtebben csődült össze az egész városból a Palatiumra és a forumokra, és mikor a tömeg féktelensége a tetőpontra hágott, a cirkuszba és színházakba tódultak, lázító szavakkal zúgtak, míg csak Tigellinus, aki a sinuessai fürdőkben kapta kézhez az elkerülhetetlen végre felszólító üzenetet, szeretőinek társaságában, csókok és szégyenletes késedelmeskedés közepette, késsel fel nem vágta a torkát, hogy becstelen életét késői és gyalázatos távozásával is beszennyezze.

(73.) Ugyanebben az időben Calvia Crispinilla, akinek elítélését követelték, különféle megtévesztésekkel és az állítólag semmiről sem tudó császár hírét csorbítva, kisiklott a veszedelemből. Nero kéjelgéseinek ez a szakértője, aki átkelt Africába, hogy fegyveres vállalkozásra tüzelje Clodius Macert, nem is titkoltan ki akarta éheztetni a római népet. Később az egész város rokonszenvét kivívta; consuli rangú házassága megszilárdította helyzetét; Galba, Otho, Vitellius alatt sem esett baja, sőt pénze és gyermektelensége következtében, aminek jó s rossz időkben egyaránt megvan a súlya, hamarosan hatalmasság lett.

(74.) Közben Otho asszonyi csábításokkal telehintett sok-sok levélben pénzt és kegyet, és bármilyen nyugalmas helyet kínálgatott Vitelliusnak, amelyet csak tékozló életének folytatására választ. Hasonló dolgokat csillantott fel Vitellius is, eleinte finomabban: mindkét részről ostobán és nem illő módon színlelve, majd szinte szóváltásba keveredve, kölcsönösen kicsapongást és gyalázatosságokat vetettek egymás szemére - egyikük sem alaptalanul. Otho visszahívatta a még Galbától küldött követeket, ő maga is küldött embereket mindkét germaniai sereghez és az Italica-legióhoz s egyáltalán a Lugdunumban táborozó csapatokhoz, látszatra a senatus nevében. A követek Vitelliusnál maradtak, készségesebben, semmint az lehetett volna a látszat, hogy visszatartották őket; a praetorianusokat, kiket Otho tisztességadás örve alatt adott a követek mellé, visszaküldték, még mielőtt a legiókkal érintkezhettek volna. A germaniai hadsereg nevében, a testőrséghez és a városi csapatokhoz címzett leveleket adott velük Fabius Valens is, amelyekben pártja erejével hencegett és az egyetértést ajánlgatta; de még azt is a szemükre hányta, hogy a Vitelliusnak annyival korábban átadott hatalmat Otho kezére játszották.

(75.) Így tették őket ígéretek, egyszersmind fenyegetések próbára, mint akik háborúban nem egyenlő felek ugyan, békében viszont semmit sem vesztenének; azért a praetorianusok hűsége mégsem ingott meg. De most már orgyilkosokat küldtek: Otho Germaniába, Vitellius a városba. Egyiküknek sem sikerült: Vitellius embereinek nem esett bántódásuk, mivel a nagy embersokaságban nem ismervén egymást, észrevétlen maradtak; Othóéi új arcukkal elárulták magukat, mivel ott mindenki ismert mindenkit. Vitellius levelet írt Titianusnak, Otho fivérének, és halállal fenyegette meg őt magát s fiát, ha anyja és gyermekei nem maradnának életben. És valóban megmaradt mindkét család, Otho alatt talán félelemből; Vitellius volt az, aki győzelme után a kegyesség hírét elnyerte.

(76.) Az első hír, amely Otho önbizalmát növelte, Illyricumból érkezett: felesküdtek rá Dalmatia, Pannonia és Moesia legiói. Ugyanezt jelentették Hispaniából, s Cluvius Rufus nyilvános dicséretet kapott, de nemsokára ismeretessé vált, hogy Hispania átpártolt Vitelliushoz. Még Aquitania sem maradt hű sokáig, bár Iulius Cordus Othóra eskette fel. Sehol hűség vagy szeretet: félelmükben és kényszerhelyzetükben ide-oda ingadoztak. Ugyanez a rettegés hajtotta Narbonensis provinciát Vitelliushoz, hiszen könnyű átállni a legközelebbiekhez és az erősebbekhez. A távoli tartományok és a tengeren túli fegyveres erők Otho mellett maradtak, nem pártos elfogultságból, hanem mert nagy volt a súlya a város nevének és a senatus dicsfényének, és előbb nyerte meg a lelkeket, mert előbb hallottak róla. A iudaeai hadsereggel Vespasianus, a syriai legiókkal Mucianus tétette le az esküt Othóra, egyszersmind Egyiptom s valamennyi keleti tartomány is az ő nevéhez volt kötve. Ugyanígy Karthago kezdeményezésére neki hódolt Africa, s meg sem várva Vipstanus Apronianus proconsul engedélyét, Crescens, Nero felszabadítottja - mert viharos időkben ezek is az állam részévé tolják fel magukat, - lakomát ajánlott fel a népnek az új uralom örömére, és a polgárság a legtöbb dolgot mértéktelen sietséggel hajtotta végre. Karthagót a többi város követte.

(77.) Ily meghasonlás lévén a seregek és tartományok között, Vitelliusnak háborúra volt szüksége ahhoz, hogy a princepsi hatalom birtokába juthasson; Otho úgy látta el uralkodói tisztét, mintha zavartalan béke volna, némely dolgokat az állam méltóságának megfelelően, sokat az illendőség ellenében is a pillanatnyi szükség szerint siettetve. Fivérével, Titianusszal együtt, március elsejéig ő maga volt consul, a legközelebbi hónapokat Verginiusnak szánja, mintegy engesztelésül a germaniai hadseregnek; társul adja Verginiusnak Pompeius Vopiscust, színleg régi barátságuk miatt: sokan ezt a viennaiak megtisztelésének értelmezték. A többi consulság Nero vagy Galba kijelölése szerint maradt meg: Caelius és Flavius Sabinusnak július, Arrius Antoninusnak és Marius Celsusnak szeptember elsejéig; az ő tisztségviselésüknek még Vitellius sem állott útjába, miután győzött. Otho azonkívül méltóságuk betetőzéséül pontifexi és auguri rangot adományozott a hivatalviselt öregeknek, vagy a száműzetésből frissen visszatért nemesifjakat vigasztalásul nagyapáik és atyjuk papi tisztével ruházta fel. Visszaadta senatori helyét Cadius Rufusnak, Pedius Blaesusnak, Scaevinus Paquiusnak, akik zsarolási vádaknak estek áldozatul még Claudius és Nero alatt; a megbocsátók úgy döntöttek, hogy a név megváltoztatásával, ami annak idején kapzsiság volt, minősüljön felségsértésnek, amelynek akkori gyűlöltsége még a jó törvényeket is veszélyeztette.

(78.) Ugyanezzel a bőkezűséggel, a városok és a tartományok rokonszenvére is pályázván, a hispalisiaknak és emeritaiaknak új családok befogadását, az egész lingo törzsnek római polgárjogot, Baetica provinciának mauretaniai községeket adott ajándékul; és inkább látszólagos, semmint maradandó új jogokat Cappadociának, újakat Africának. Intézkedései közben, melyeket a pillanatnyi különleges helyzet és a közeljövő gondjai menthettek, még ekkor sem feledkezvén meg szerelmi kalandjairól, Poppaea szobrait senatusi határozattal visszaállíttatta, sőt úgy hírlett, hogy a tömeg magához édesgetésének reményében még Nero emlékét is dicsőíteni akarta. És csakugyan voltak, akik Nero képmásait nyilvánosan kitették, sőt egy-két napig a nép és a katonaság Othót is, hogy mintegy nemességét és tiszteletét öregbítse, a "Nero Otho" névvel üdvözölte. Ő maga függőben hagyta a dolgot: megtiltani félt vagy elismerni szégyellte.

(79.) A polgárháború felé fordult a figyelem, ezért a külső gondokkal nem törődtek. Annál vakmerőbbé váltak a rhoxolanok, ez a szarmata törzs, s miután télen két cohorsot lemészároltak, felajzott reményekkel törtek be Moesiába: a sikertől fékevesztett kilencezernyi lovas inkább zsákmányra, mint harcra törekedett. Így aztán a szertekószáló és elővigyázatlan ellenséget a harmadik legio a melléje adott segédcsapatokkal hirtelen megtámadta. Római részről minden készen állt a csatára: a szarmaták prédavágyukban szétszéledtek, vagy súlyos terhek alatt roskadoztak és a síkos utakon lovaik gyorsaságát sem használhatták ki, így szinte helyükre szögezve hullottak a csapások alatt. Mert csodálatos, hogy a szarmaták minden harci erénye mennyire mintegy rajtuk kívül van. Senkinél nem alkalmatlanabbak a gyalogharcra, ám ha lovasosztagban jönnek, alig áll meg ellenükben egyetlen csatasor. De akkor a nedves időben és a fagy felengedtével sem lándzsáiknak, sem két kézzel forgatott hosszú kardjaiknak nem vették hasznát: csúszkáltak a lovak, és annyira súlyos pikkelypáncélzatuk. Ez a főemberek és a legelőkelőbbek vértezete, amelyet vaslemezkékből vagy igen kemény bőrből illesztenek össze, s amennyire nem járja át a fegyver, annyira akadályozza is az ellenséges rohamtól letaszított harcost a feltápászkodásban. Ráadásul a mély és puha hóban is valósággal elmerültek. A könnyűfegyverzetű katonaság bőrpáncélban és dobásra kész gerellyel vagy lándzsával ott termett, és ha úgy adódott, könnyű kardjával közelről döfte át a kiszolgáltatott szarmatát, - mert pajzzsal védekezni nem szokás náluk, - míg csak az a kevés, aki a csatát túlélte, a mocsarakba nem rejtőzött. Itt aztán a kegyetlen tél vagy a seb végzett velük. Miután ezt Rómában megtudták, Marcus Aponiusnak, Moesia helytartójának diadalmi szobrot, Fulvus Aurelius, Iulianus Tettius és Numisius Lupus legioparancsnokoknak consuli díszjelvényeket adományoznak. Otho örvendezett és magának tulajdonította a dicsőséget, mintha a maga hadi sikereivel, a maga vezéreivel s a maga seregével gyarapította volna a birodalmat.

(80.) Közben egy jelentéktelen, látszólag teljességgel veszélytelen indítékból támadt zendülés majdnem a város pusztulására vezetett. A tizenhetedik cohorsot az ostiai coloniából Otho még korábban a fővárosba rendelte; felfegyverzését Varius Crispinus testőrtribunus gondjaira bízta. A tribunus, hogy minél nyugodtabban, a tábor zaklatása nélkül hajtsa végre a parancsot, a cohors szekereit az éj beálltával kezdi megrakatni, miután felnyittatta a fegyverraktárat. Az időpont gyanakvásra, az ok vádra, a nyugalom keresése felfordulásra adott alkalmat, mert az ittas emberek a meglátott fegyvereket máris megkívánták. Zúg a katonaság, árulással vádolja tribunusait és centurióit, mintha senatori szolgahad fegyverkeznék Otho romlására: egy részük tájékozatlanul és boros fővel, a leghitványabbja alkalmat keresve a fosztogatásra, a tömeg - amint már szokás, - bármiféle rendzavarásra felajzottan; és az éjszaka még a jobbak kötelességtudását is elvitte. A zendülésnek ellenszegülő tribunust és a legszigorúbb centuriókat felkoncolják; lekapkodják a fegyvereket, csupaszok a kardok, lóra pattanva a város és a Palatium felé indulnak.

(81.) Othónál éppen népes vendégsereg volt, a legelőkelőbb nők és férfiak. Ezek most reszketni kezdtek, vajon véletlen-e a katonák őrjöngése, vagy uralkodói cselvetés; mi veszélyesebb: maradni és kiszolgáltatni magukat, vagy menekülni és szétszóródni; hol állhatatosságot tettettek, hol nyilván elárulták félelmüket, közben Otho arcát figyelték, s mint ahogy ez megesik, ha az emberek gyanút fogtak: féltek Othótól, bár ő is félt. Otho azonban nem kevésbé megrémülvén a senatus veszélyeztetésétől, mint a magáétól, azonnal kiküldte a testőrparancsnokot, hogy fékezze meg a katonák indulatát, az egész vendégtársaságot pedig gyorsan hazabocsátotta. Ekkor igyekeztek csak mindenfelé a méltóságok, elhányván díszjelvényeiket, kerülvén kísérőik és szolgáik sokaságát, az idősek s az asszonyok a sötétben a város félreeső sikátorain át, kevesen haza, legtöbben barátaik otthonába, és ha valakinek nagyon szegény cliense akadt, annak megtalálhatatlan rejtekzugolyába.

(82.) A tomboló katonákat még a Palatium kapui sem tartották vissza attól, hogy betörjenek a vendégterembe. Otho megmutatkozását követelték, meg is sebesítették a berohanókkal szembeszegülő Iulius Martialis tribunust és Vitellius Saturninust, a tengerészlegio parancsnokát. Mindenfelől fegyverek és fenyegetések, hol a centuriók s a tribunusok, hol az egész senatus ellen, magukon kívül a vak rémülettől, és mivel egyetlen meghatározott személyen sem tudták haragjukat kitölteni, korlátlan szabadságot követeltek mindenkivel szemben, míg végül Otho - összeegyeztethetetlenül az uralkodói méltósággal - egy kerevetre állva, könyörgéssel és könnyekkel nagy nehezen megfékezte őket; akkor akaratuk ellenére s nem is ártatlanul visszatértek a táborba. Másnap, mintha ellenség foglalta volna el a várost, zárva maradtak a házak, alig járt ember az utcákon, leverten a köznép; földre sütve a katonák tekintete, de több bennük a kedvetlenség, mint a megbánás. Minden egységhez külön szóltak a parancsnokok: Licinius Proculus és Plotius Firmus, mindegyik a maga módján, szelídebben vagy nyersebben. A beszéd végén minden egyes katonának öt-ötezer sestertiust fizettek; csak ekkor mert Otho belépni a táborba. A tribunusok s a centuriók körülállják, s elhányván katonai jelvényeiket, kérik elbocsátásukat és biztonságukat. Megérezték a szemrehányást a katonák és engedelmességre térvén, önként követelték a zendülés szerzőinek megfenyítését.

(83.) A helyzet zavaros volt, és a katonák hangulata megoszlott, mert a java a pillanatnyi szabadosság orvoslását kívánta, a tömeg, a pártütésekért és a népszerűséghajhászó uralomért rajongó többség, a zavargások és fosztogatások következtében annál könnyebben sodródott a polgárháborúba. Otho azt fontolgatva, hogy nem lehet a bűnnel szerzett uraságot hirtelen fegyelemmel és a hajdani szigorúsággal megtartani, egyszersmind a város válságos helyzete és a senatust fenyegető veszély miatt aggódva, végül is így szólt:

- Nem azért jöttem, bajtársak, hogy érzelmeiteket szeretetre lobbantsam irántam, nem is azért, hogy lelketeket bátorságra buzdítsam, hiszen mind a kettő bőségesen megvan, hanem hogy bátorságtok korlátozását és az irányomban mutatott kedvezés mérséklését kérjem tőletek. A legutóbbi zavargás nem vakbuzgóságból vagy gyűlöletből született, ami már sok sereget űzött meghasonlásba, de még nem is vonakodásból vagy a veszedelmektől való félelemből: túlzott ragaszkodástok több szenvedéllyel, semmint meggondoltan szította fel; mert a tisztes okokat, ha nem kellő józansággal járunk el, gyakran vészes eredmények követik. Megyünk a háborúba. Vajon minden hír nyilvános meghallgatása, minden tervnek valamennyiünk jelenlétében való megtárgyalása összefér-e a dolgok természetével és a gyors helyzetfelmérés kívánalmával? Bizonyos dolgokat tudjanak a katonák, másokat ne tudjanak; úgy követeli a vezérek tekintélye, úgy a fegyelem szigora, hogy sok mindent még centurióknak s tribunusoknak is tanácsosabb csak parancsba adni. Ha minden katona megkérdezhetné a parancs okát, az engedelmesség megszűntével együtt a hadvezetés is csődbe jutna. Vagy a háborúban is éjten-éjjel ragadtok majd fegyvert? Egy-két semmirekellő megveszekedett és megittasodott ember - mert nem hinném, hogy a legutóbbi zavargás alkalmával többen esztelenkedtek, - centuriójának és tribunusának vérével fogja áztatni kezét, fővezérének sátrába fog törni?

(84.) Ti persze ezt érettem tettétek, de a futkosásban, a sötétségben és a teljes zűrzavarban alkalom nyílhat ellenem is. Ha Vitelliusnak és csatlósainak megadatnék a választás lehetősége, milyen érzelmeket, milyen szellemet kívánhatnának nekünk, mi mást óhajtanának, ha nem széthúzást és meghasonlást? Azt, hogy ne fogadjon szót a katona a centuriónak, centurio a tribunusnak, ennek eredményeképpen gyalogosok s lovasok összezavarva, a vesztünkbe rohanjunk. Bajtársak, a katonáskodás alapja inkább az engedelmeskedés, mint a vezérek parancsainak firtatása, és a döntés pillanatában az a sereg a legbátrabb, amely döntés előtt a legnyugodtabb. A tiétek legyen a fegyver és a bátorság: a megfontolást és vitézségetek kormányzását hagyjátok reám. Keveseké volt a bűn, kettőt fog sújtani büntetés; ti, többiek, feledtessétek e szégyenletes éjszakát, és azokat a senatus elleni hangokat soha egy sereg se hallja. A birodalom fő testületét és valamennyi tartomány színe-virágát felelősségre vonni bizony még azok a germánok se mernék, akiket Vitellius éppen most sorakoztat fel ellenünk; hát Italiának akár csak egy fia, vagyis az igazán római ifjúság követelhetné-e, hogy vérbe fojtsuk és kiirtsuk azt a rendet, amelynek tündöklésével és dicsőségével túlragyogjuk a Vitellius-párt szennyét és sehonnai voltát? Néhány törzset megkaparintott Vitellius, valamiféle árnyéksereggel rendelkezik is, a senatus azonban velünk van. Így hát a mi oldalunkon az állam, az övén az állam ellenségei. Vagy ti talán ezt a gyönyörű várost házak és paloták, összehordott kövek halmazának hiszitek? Hát néma és lelketlen dolgok azok, melyeknek pusztulása és újjáépítése mind egyre megy? A római hatalom örökkévalóságát, a népek békéjét és életemet a tietekkel együtt a senatus sértetlensége biztosítja. Ezt a városunk atyjától és alapítójától isteni jóváhagyással életre hívott és a királyoktól egészen a princepsekig folyamatosan megtartott, halhatatlan intézményt úgy hagyományozzuk utódainkra, miként őseinktől átvettük. Mert ahogy közületek senatorok, úgy a senatorok közül princepsek támadnak.

(85.) A katonákat rendreutasító s kiengesztelő beszéd és a szigor mértéke - mert nem több, csak két ember megbüntetését rendelte el, - egyaránt kedvező fogadtatásra talált, s akiket nem lehetett kordában tartani, egyelőre lecsillapodtak. A nyugalom mégsem tért vissza a városba: fegyverek zöreje és a háború képe, mert a katonák együttesen nem zavarogtak ugyan, de megtévesztő öltözékben végigjárták a házakat és alattomos gonddal érdeklődtek mindenkiről, akit származása, gazdagsága vagy valamely kiemelkedő tulajdonsága szóbeszédnek tett ki. Vitelliustól is katonák jöttek a városba a pártok helyzetének kifürkészése végett, hitték sokan; éppen ezért tele volt mindenki gyanakvással, és még az otthonok csendje is alig volt mentes a rettegéstől. De a bizonytalanság leginkább nyilvánosan mutatkozott meg: aszerint, hogy milyen hír érkezett, változott az emberek hangulata s arckifejezése, nehogy kétes hírek hallatára hitetlennek és kedvezőkére kevéssé örvendőknek lássanak. Midőn pedig összehívták a curiába a senatust, nehéz volt mindenben kellő mértéket tartani, hogy ne legyen megátalkodottság jele a hallgatás, ne ébresszen gyanút a szabad szó, ráadásul Otho, aki a minap még magánember volt és úgy is beszélt, jól tudta, mi a hízelgés. Tehát forgatták és hol így, hol úgy csavarták mondataikat, mikor ellenségnek és gyilkosnak nevezték Vitelliust, a legóvatosabbak általánosan fogalmazott szidalmakkal; néhányan való igaz gyalázkodásokat szórtak rá, de csak zajongás közben, és mikor több hang hallatszott, vagy a szóáradatban a maguk beszédét zavarták.

(86.) Ezenfelül különféle szerzőktől terjesztett csodajelek rémítgették az embereket: hogy a Capitolium előcsarnokában leesett a gyeplő a kettős fogatról, melyen Victoria szobra állott; Iuno cellájából egy emberinél nagyobb szellemalak rontott elő; az isteni Iulius Caesar szobra a Tiberis folyó szigetén derült és szélcsendes időben nyugatról keletre fordult; megszólalt Etruriában egy ökör; szokatlan élőlények születtek, és még sok egyéb, amit kevésbé felvilágosodott századokban béke idején is megfigyeltek, de amit most csak a rettegés idején vesznek tudomásul. De különös ijedelmet okozott és a jelen vésszel együtt a jövőtől való rettegést is keltett hirtelen áradásával a Tiberis, amely szerfelett megduzzadván, miután a ledöntött cölöphídtól és a sodrást gátló hídroncsoktól visszafelé özönlött, nemcsak az alacsonyan fekvő és sík városrészeket lepte el, hanem még az ilyen csapásoktól máskor biztonságban levőket is. Sok embert az utcákról sodort el, még többet pincékben és kamráikban ért; szűkösen akadt kereseti lehetőség és élelem, ezért a nép körében éhínség lépett fel; az árvíztől megrongálódtak a bérházak alapjai, majd mikor a folyó visszahúzódott, összedőltek. És az emberek, mihelyt megszabadultak a veszélytől, még azt is, hogy a háborúba készülő Otho előtt eltorlaszolódott a Mars-mező és a Via Flaminia, a hadi út, véletlen vagy természeti okok helyett csodának és fenyegető csapások előjelének fogták fel.

(87.) Otho megtisztította a várost és mérlegelte háborús terveit, majd - mivel a Poeninusi s a Cottiusi Alpokat, valamint Gallia többi hágóját Vitellius seregei elzárva tartották, - úgy határozott, hogy Gallia Narbonensist támadja meg erős hajóhadával, mely hű volt pártjához, mert a Pons Mulviusnál lefolyt mészárlás életben maradottjait és a Galbától kíméletlenül bebörtönzötteket legioegységekbe tömörítette, és a többi tengerész legénység előtt is megcsillantotta a jövőben tisztesebb katonai szolgálat reményét. Erősítésül és mint a sereg magvát, egyúttal mint a vezérek tanácsadóit és személyes őrségét a hajóhadhoz csatolta a városi cohorsokat és több testőregységet. A vállalkozás fővezérségét Antonius Novellus, Suedius Clemens primipilarisokra és Aemilius Pacensisre bízta, akinek Galbától elvett tribunusi rangját már előzőleg visszaadta. A felszabadított Moschus továbbra is megtartotta a hajóhad vezényletét, feladata csak annyiban változott, hogy nála derekabbakat kellett szemmel tartania. A gyalogos- és lovascsapatok parancsnokaiul Suetonius Paulinust, Marius Celsust, Annius Gallust szánták, de a legnagyobb bizalom Licinius Proculus testőrparancsnoknak jutott. Ez a helyőrségi szolgálatban fáradhatatlan, háborúkhoz nem szokott ember Paulinus tekintélyének, Celsus friss erejének, Gallus érett tapasztaltságának - kinek milyen erénye volt, - befeketítésével, ami a legkönnyebb, hitványságával és ravaszságával megelőzte derék és szerény társait.

(88.) Ezekben a napokban távolították el Cornelius Dolabellát, mégpedig Aquinum városába; ha nem is szigorú, nem is megalázó őrizetben; semmi bűne nem volt, csak régi neve és Galbához fűződő rokonsága szúrt szemet. Sok tisztviselőt, a legtöbb volt consult Otho nem mint harcolókat vagy segítőket, hanem mint úgynevezett kíséretet magával viteti, köztük Lucius Vitelliust is, akivel ugyanúgy bánt, mint a többiekkel: nem mint a császár fivérével, nem is mint ellenségével. Tehát felhorgadtak a város gondjai; egyetlen rend sem maradt mentes a félelemtől vagy a veszedelemtől: a senatusnak öregségtől roskatag és a hosszú békétől eltunyult hangadói, a kényelmes és háborútól elszokott nemesek, a katonáskodáshoz mit sem értő lovagok - minél inkább igyekeztek titkolni és rejtegetni ijedtségüket, annál inkább lerítt róluk a félelem. Nem hiányoztak azonban olyanok sem, akik ostoba feltűnési vágyukban tetszetős fegyvereket, szép lovakat, akárhányan fényűző lakomai kellékeket és léhaságra csábító dolgokat vásároltak hadifelszerelésként. Az okosak a békére és az államra gondoltak; a leghaszontalanabbak és a jövővel nem törődők hiú reménykedéstől duzzadtak; sokan hitelük megingása miatt békében nyugtalanul, felfordulásban serényen és bizonytalan időkben biztonságosan.

(89.) De a tömeg és a túl nagy száma miatt a köz gondjaitól mentes nép lassanként érezni kezdte a háborús bajokat; mivel minden pénzt a katonák szükségleteire fordítottak, emelkedtek az élelmiszerárak; csupa olyan dolog, ami a Vindex-féle megmozdulás idején nem különösképpen sújtotta a köznépet, hiszen akkor gondtalan volt a város, és a legiók és Gallia között egyetlen tartományban folyó háború szinte külső eseménynek számított. Mert amióta az isteni Augustus a Caesarok hatalmát megalapozta, távol és egy ember bánatára vagy dicsőségére hadakozott a római nép; Tiberius és Gaius alatt csak a béke csapásai érintették az államot, Scribonianus terveit Claudius ellen egyszerre tudták meg és fojtották el, Nerót inkább követségek és híresztelések, semmint fegyverek állították félre. Most azonban legiókat s hajóhadakat, és ami egyébként ritkaság, praetorianusokat s városi katonaságot vezettek csatába; a háttérben Kelet és Nyugat és ami erő csak mindkét részről volt; ha más vezérekkel folyik a hadviselés, elegendő anyag hosszú háborúra. Voltak, akik Othót, midőn indulni készült, késleltették s a még helyükre nem tett Salius-pajzsokra hivatkozással vallási aggályt próbáltak ébreszteni benne: ő visszautasított minden késlekedést, hiszen az ilyesmi Nerónak is vesztére fordult, és az is serkentette, hogy Caecina már átkelt az Alpokon.

(90.) Március idusa előtt való nap, miután az államot a senatorok gondjaiba ajánlotta, a Nero-féle árveréseknek a császári kincstárba még be nem folyt maradványait a száműzetésből visszahívottaknak engedte át: fölöttébb méltányos ajándék és látszatra nagyszerű, de a végrehajtásnak már korábbi siettetése folytán gyakorlatilag meddő. Majd népgyűlést hívott össze, melyen a város méltóságát, a népnek és a senatusnak mellette megmutatkozó egyetértését hangsúlyozta, a Vitellius-párttal szemben pedig mértéktartóan beszélt: a legióknak inkább értetlenségét, semmint vakmerőségét kifogásolta; Vitelliust nem is említette; talán tőle származott ez a mérséklet, talán a beszéd írója magára gondolva tartózkodott Vitellius gyalázásától, mivel Othóról úgy tudták, hogy a katonai tervek kidolgozásában Suetonius Paulinust és Marius Celsust, a belügyekben pedig Galerius Trachalus tehetségét vette igénybe. És valóban, némelyek még szónoki stílusát is felismerni vélték, amely sűrű forumi szereplése folytán hírhedtté vált, mert a nép fülének betöltése érdekében terjengett és hangzatoskodott. A tömeg üdvrivalgása a hízelgés szokott módján erőltetetten és hamisan csengett: mintha Caesart, a dictatort vagy Augustust, az imperatort búcsúztatnák, úgy versengtek rokonszenvük s fogadkozásaik kinyilvánításában, és még csak nem is félelmükben vagy ragaszkodásukban, hanem szolgai szenvedéllyel, mint holmi házi cselédek. Mindenkit a maga egyéni rugói mozgattak, és mit sem jelentett már a köz méltósága. Otho, mikor kivonult, a város nyugalmát s a kormányzás gondjait fivérére, Salvius Titianusra bízta.

(1.) A földkerekség másik részén a szerencse már alapozta kezdeteit s okait annak az uralomnak, amely sorsváltozásaival hol örvendetes volt a köznek, hol áldatlan, az uralkodóknak pedig sikert hozott, vagy vesztükre fordult. Titus Vespasianus, akit apja még Galba életében küldött el Iudaeából, útra kelésének okaként az uralkodó iránt köteles hódolatot és tisztségek elnyerésére már megérett korát emlegette, de a találgatásban kedvét lelő sokaság már annak idején elhíresztelte, hogy örökbefogadás végett hívták. A mendemondák alapja az uralkodó idős kora és gyermektelensége, valamint a polgárok gátlástalansága, amellyel sokat szánnak utódnak, míg egyet kiválasztanak. Duzzasztotta a szóbeszédet Titusnak bármekkora szerencse vállalására képes tehetsége, megnyerő, egyben méltóságos megjelenése, Vespasianus sikerei, a jövendőt jelző jóslatok, és a hiszékenységre hajlamos lelkekben jósjelekként megragadó véletlenek is. Midőn Corinthusban, Achaia városában, biztos híreket hallottak Galba kimúlásáról, sőt némelyek bizonyosra vették Vitellius fegyveres közbelépését, néhány barátjának bevonásával minden eshetőséget aggódó lélekkel, két oldalról vizsgál: ha továbbmegy a városba, semmi kedvezést nem szerezne a más tiszteletére szánt hűségnyilvánítással, és Vitelliusnak vagy Othónak a túsza lenne; ha visszafordul, kétségtelenül megsérti a győztest, de bizonytalan még a győzelem, és a győzteshez pártoló apa kimenti fiát. Ha pedig Vespasianus veszi magára a kormányzás terhét, a háborúra gondolók úgyis feledik a sérelmeket.

(2.) Ilyen és efféle gondolatok hányták-vetették remény s félelem közt, míg végül a remény győzedelmeskedett. Némelyek szerint Berenice királynő iránt fellángolt vágyakozásában fordult vissza; ifjúi lelke nem is volt közömbös Berenice iránt, de ez nem akadályozta feladatainak végzésében: gyönyörűségek között vígan élte le ifjúságát, a maga uralkodása idején mértékletesebben, mint apjáé alatt. Tehát végighajózván Achaia és Kisázsia partvidéke mellett, valamint a balra elterülő vizeken, Rhodus és Cyprus szigete, majd innen merészebb útvonalon Syria felé igyekezett. És megszállta a vágy, hogy felkeresse s meglátogassa a paphosi Venusnak az ott lakók s jövevények közt híres templomát. Talán nem lesz érdektelen röviden ismertetni a kultusz eredetét, a templomi szokásokat, az istennő alakját - mert másutt nem ilyennek tisztelik.

(3.) A templomot ősi monda szerint Aerias király alapította; némelyek ezt tartják az istennő nevének; újabb keletű hagyomány szerint Cinyras szentelte fel a templomot, a tengerből fogant istennő pedig ide vetődött ki, viszont a jóslás tudományát s művészetét máshonnan hozták, tudniillik a ciliciai Tamiras honosította meg, és úgy egyeztek meg, hogy a két család leszármazottai legyenek a szertartások felügyelői. Később, hogy a királyi nemzetség minden tisztségben megelőzze az idegen családot, a jövevények még a magukkal hozott tudományról is lemondtak: csak Cinyras-paphoz fordulnak jóslatért. Áldozati állat bármi lehet, de csak hím: legbizonyosabb hitele a kecskék belső részeinek van. Vért az oltárra önteni tilos: imádság és tiszta tűz lobog fel az oltárokról, és eső nem hull rájuk, bár a szabadban vannak. Az istennő képmása nem emberi alakú: egy darabból álló kerek test, amely szélesebb alapból oszlop módjára keskennyé magasodik, de ennek oka homályos.

(4.) Titus megtekintette a szentély gazdagságát, a királyok ajándékait, s amit csak a régiségekben kedvét lelő görög fajta a bizonytalan hajdankorra ráfog, majd a hajóútról kérdezett elsőnek. Miután hallotta, hogy nyitva az út, és a tenger kedvező, önmagát illetően tesz fel talányos kérdéseket, miután több áldozati állatot levágott. Sostratus, ez volt a pap neve, mikor látja a biztató és egyet mondó beleket, s hogy a nagy tervekre áldását adja az istennő, egyelőre csak kevés és megszokott szóval válaszol, majd titkos beszélgetésben feltárja a jövőt. Titus felbátorodva érkezett vissza apjához: a tartományok és a seregek feszülten várakozó lelkét roppant bizakodás töltötte el.

Vespasianus már majdnem befejezte a iudaeai háborút, csak Jeruzsálem megvívása maradt hátra: kemény és nehéz feladat, de inkább a hegy fekvése és a babonás megátalkodottság miatt, nem mintha az ostromlottaknak elég erejük maradt volna a megpróbáltatások elviselésére. Mint fentebb említettük, Vespasianusnak három legiója volt, harcedzett csapatok; négynek az élén Mucianus állott békében, de a versengés, meg a szomszéd sereg dicsősége nem hagyta, hogy eltunyuljanak, s amennyi erőt amazoknak a veszedelem és fáradság, annyi frisseséget adott ezeknek a csorbítatlan nyugalom és a nem próbált háborúért való lelkesedés. Mindkettejüknek gyalog- és lovaskülönítmények, hajóhadak s királyok voltak segítségükre, és bár mást beszéltek róluk, nevük egyformán híres.

(5.) A harcedzett Vespasianus a menet élén haladt, ő foglalt helyet a tábornak, megfontoltságával és - ha kellett - fegyverrel éjjel s nappal szorongatta az ellenséget; beérte azzal az eleséggel, ami éppen akadt; ruházatban s külső megjelenésben alig különbözött a közkatonától: egyszóval ha nem kapzsi, méltó párja a régi vezéreknek. Mucianust éppen ellenkezőleg pompaszeretete, vagyona és a magánember mértékét mindenben meghaladó viselkedése tüntette ki; ügyesebben beszélt, járatos a polgári ügyek intézésében s irányításában: kiváló uralkodói alkat lett volna, ha kettejük hibái nélkül csak erényeik egyesülnek. Egyébként ez Syriának, amaz Iudaeának élén állt, tartományaik szomszédos igazgatása következtében féltékenységből viszálykodtak, végül Nero halála után félretették a gyűlölködést, közösen tanácskoztak, eleinte barátaik közvetítésével, majd - mint egyetértésük fő letéteményese - Titus volt az, aki méltatlan torzsalkodásaikat mindkettejük hasznára megszüntette: természeténél és ügyességénél fogva még Mucianust is meg tudta nyerni. A tribunusokat s a centuriókat, valamint a katonák tömegét szorgos igyekezettel, engedékenységgel, erényekkel vagy csábításokkal - ki-ki a maga módján - vonták a pártjukra.

(6.) Még Titus megérkezése előtt mindkét sereg Othóra esküdött fel, mivel most is gyorsan terjedtek a hírek, de lassan mozdult a terhes polgárháború, amelyre a hosszas egyetértésben nyugvó Kelet még csak akkor készült. Mert valamikor a legerősebb polgárháborús seregek Italiában vagy Galliában fogtak egymás ellen fegyvert a Nyugat erejéből; és Pompeiusnak, Cassiusnak, Brutusnak, Antoniusnak, akiket mind a tengeren túlra követett a polgárháború, nem volt szerencséjük, s Syriában és Iudaeában gyakrabban lehetett hallani a Caesarokról, mint látni őket. Soha nem lázadtak fel a legiók, csak a parthusokat fenyegették váltakozó sikerrel, és a legutóbbi polgárháborúban, midőn mások forrongtak, rendületlen maradt itt a béke, majd a hűség Galba iránt. De amint híre érkezett, hogy Otho és Vitellius bűnös fegyverekkel a római birodalom megszerzésére indult, hogy ne mások kapják az uralkodással járó jutalmakat, ők pedig csak a szolgálat terheit, zúgolódni kezdett a katonaság és erőit mérlegelte: hogy övék hét legio ott helyben és rengeteg segédcsapattal Syria és Iudaea, azután a határos Egyiptom s két legio, eminnen Cappadocia s Pontus, és valahány tábor csak a két Armenia előtt húzódik, Asia és a többi tartomány, férfiakban nem szegények és anyagiakban gazdagok; övék minden sziget, amelyet a tenger körülzár, és közbül a háború előkészítésére alkalmas és magában is biztonságos tenger.

(7.) Nem maradt rejtve a vezérek előtt a katonák indulata, de míg mások háborúskodnak, jónak látszott várni. Polgárháborúban a győztesek s a legyőzöttek sohasem szilárd hittel egyesülnek, és nem fontos, hogy Vitelliust vagy Othót hagyja-e tovább élni a sors. Jó dolgukban kiváló vezérek is elkevélyednek: a katonaság széthúzása, tunyaságuk, bujálkodásuk, azaz tulajdon bűneik következtében egyikük háborúban, másikuk győzelemben fog veszni. Tehát a fegyveres összecsapást a várt alkalomra halasztották, mivel Vespasianus s Mucianus a minap, a többi már régebben egyezségre jutott: a legjobbak, mert szerették az államot, sokat a zsákmány édessége ösztönzött, másokat szorongatott anyagi helyzetük: így jók s hitványak különböző okokból, de egyforma igyekezettel - mindnyájan háborút kívántak.

(8.) Ugyanebben az időben Achaiát és Asiát az a rémhír kavarta fel, hogy jön Nero: sok mindent beszéltek ugyanis haláláról, s épp ezért azt híresztelték s hitték, hogy életben van. A többi ál-Nero sorsát s próbálkozásaikat művünk megfelelő helyén mondjuk majd el; ezúttal egy pontusi rabszolga, vagy más hagyomány szerint lantjátékhoz és énekhez értő italiai felszabadított jelent meg: arcának hasonlóságán kívül ez is kezére játszott szédelgésének elhitetésében. Ágrólszakadt kóborló katonaszökevényeket toborzott, akiket roppant ígéretekkel vett le a lábukról; tengerre száll, és Cythnus szigetén, ahova a viharok ereje sodorta, részint megnyert néhány Keletről érkező katonát, a tiltakozókat pedig felkoncoltatta, részint kereskedőktől rabolt pénzen felfegyverezte markosabb rabszolgáit, Sisenna centuriót pedig, aki a syriai hadsereg nevében az egyetértést jelképező jobbokat vitt a praetorianusoknak, mindenféle mesterkedéssel megkörnyékezte, míg végül Sisenna titokban elhagyta a szigetet, és rettegve, az erőszaktól félve elmenekült. Ez általános riadalmat keltett: sokan figyeltek fel a hírhedt névre, akik változásban reménykedtek és gyűlölték a fennálló rendet. A napról napra terjedő szóbeszédet a véletlen oszlatta semmivé.

(9.) Galatia és Pamphylia tartományok kormányzását még Galba Calpurnius Asprenasra bízta. Mikor ez a misenumi hajóhadból kíséretül kapott két három-evezősoros hajóval Cythnus szigetén kikötött, ott akadtak, akik a parancsnokokat Nero nevében hívták össze. Az ál-Nero tragikus arcot öltött és "egykori katonáinak hűségére" hivatkozva kérte, hogy vigyék Syriába vagy Egyiptomba. A hajóparancsnokok - akár bizonytalanságból, akár cselből - kijelentették, hogy beszélniük kell katonáikkal, és majd ha megnyerték valamennyiük hajlandóságát, visszatérnek. Valójában mindent híven jelentettek Asprenasnak: az ő felszólítására megrohanták a hajót és végeztek az illetővel, bárki volt is. Fejét, melyet a szem, a haj és a vad arckifejezés tett feltűnővé, Asiába, majd onnan Rómába vitték.

(10.) A meghasonlott és a sűrű uralkodóváltozások miatt szabadság és zabolátlanság közt hánykolódó városban kicsiny dolgok is nagy szenvedéllyel zajlottak. A pénzét, hatalmát, tehetségét nézve inkább hírhedt, mint jó hírű Vibius Crispus a lovagrendű Annius Faustust, aki Nero idejében feljelentésekkel foglalkozott, vizsgálatra idézte a senatus elé, mert nemrégiben, Galba uralkodása alatt, a senatorok úgy határoztak, hogy a vádaskodók ügyét meg kell tárgyalni. Ez a változatos sorsú senatusi határozat, amely aszerint, hogy befolyásos vagy gyámoltalan vádlott került terítékre, hol erőtlen volt, hol hatályos, még mindig őrzött valamit félelmetes voltából. Crispus is különös igyekezettel fáradozott fivére feljelentőjének elveszítésén, s rá is vette a senatus nagy részét, hogy követeljék védekezési lehetőség és meghallgatás nélkül való elítélését. Ezzel szemben másoknál semmi sem vált annyira a vádlott hasznára, mint a vádló túlságos hatalma: adjanak neki időt, ismertessék a vádakat; bármennyire gyűlölt és ártalmas személy is Faustus, hagyományos szokás szerint meg kell hallgatni - javasolták. Kezdetben erősebbnek is bizonyultak, s néhány nappal elhalasztották a tárgyalást; majd elítélték Faustust, de semmiképpen sem a városnak olyan egyetértésével, amilyenre gyalázatos erkölcseivel rászolgált: persze, emlékeztek még, Crispus is ugyanezt a jutalommal járó vádaskodást űzte, és nem a bűn megtorlása, hanem a bosszuló volt tetszésük ellenére.

(11.) Közben Othóra nézve kedvezően alakult a háború kezdete, miután parancsára Dalmatiából s Pannoniából megindultak a seregek. A négy legio mindegyikéből két-kétezer főt előreküldtek, a derékhad csekély távközökben vonult utánuk: a Galbától toborzott hetedik, a tizenegyedik és tizenharmadik kiszolgált legio, és a leghíresebbek, a britanniai felkelést elfojtó tizennégyesek. Nero azzal öregbítette dicsőségüket, hogy kiemelte őket, mint legderekabbakat: innen eredt tartós hűségük Nero iránt és ágaskodó igyekezetük Otho mellett. De minél nagyobb volt erejük és elszántságuk, elbizakodottságuk miatt késedelmeskedtek. A legiók menetoszlopa előtt lovasalakulatok s cohorsok haladtak, és még Rómából is egy nem megvetendő csapattest: öt testőrcohors és lovasosztagok az első legióval, ezenfelül - szégyenletes segítségül - kétezer gladiator, akiket azonban a polgárháborúk során még szigorú vezérek is igénybe vettek. E csapatok parancsnokául Annius Gallust rendelték és Vestricius Spurinnával a Padus partvonulatának megszállására küldték előre, mivel az első haditervek meghiúsultak: átkelt már az Alpokon Caecina, akit pedig Gallus még Gallia határain belül fel akart tartóztatni. Othót válogatott testőrök kísérték, velük a többi praetori cohors, a kiszolgált praetorianusok, továbbá számos tengerészkatona. És ez nem volt számára tunya vagy romlottan fényűző utazás, hanem vaspáncélt öltött és a jelvények előtt menetelt, borzasan, ápolatlanul, a híréhez nem hasonlóan.

(12.) Eleinte nyájas volt hozzá a szerencse, mert a tengeren hajóival birtokában tarthatta Italia nagyobb részét, egészen a Tengeri Alpok lábáig; e hegynyúlványok megkísértésére s a narbói tartomány megtámadására Suedius Clemenst, Antonius Novellust, Aemilius Pacensist adta vezérül. Ám Pacensist a zabolátlan katonák gúzsba kötötték, Antonius Novellusnak semmi tekintélye; Suedius Clemens népszerűséget hajhászva látta el tisztét, s bár a fegyelem fenntartásához nem volt ereje, mégis csatákra áhítozott. Úgy látszott, nem Italiába mennek, nem hazai helyekre s tájakra: mintha idegen partokat és ellenséges városokat égetnének, dúlnának, fosztogatnának, annál kegyetlenebbül, mivel sehol sem gondoltak ilyen szörnyűségekre. Dúsak a földek, nyitva a házak; az elébük siető gazdákat feleségükkel és gyermekeikkel együtt a biztonságos béke és az átkos háború kerítette hálójába. A Tengeri Alpok vidékét akkor Marius Maturus procurator igazgatta. Fegyverbe szólítván a népet, - és nem is hiányzott ehhez az ifjúság, - a tartomány határaitól távol akarta tartani Otho katonáit, de a hegyi lakók az első rohamban elhullottak s szétszóródtak, mivel csak úgy vaktában csődültek össze, nem tudtak tábort építeni, vezérnek engedelmeskedni, és a győzelemben nem láttak dicsőséget, sem a futásban szégyent.

(13.) Othónak ettől az ütközettől felbőszült katonasága Albintimilium községére zúdította haragját. Persze a csatában semmi zsákmány: csak szegény falusiak és ócska fegyverek; foglyul nem tudták ejteni őket, ezt a fürge és a környéken járatos fajtát; de az ártatlanok nyomorgatásával kielégítették kapzsiságukat. Fokozta a gyűlölséget nevezetes példaadásával egy ligur asszony, aki elrejtette fiát: a katonák azt hitték, hogy pénze is van eldugva, ezért kínzások közepette faggatták, hol tartja fiát, ő pedig méhére mutatva: - "Itt rejtőzik!" - válaszolta, és ezután is semmiféle megfélemlítésre, de még halálában sem változtatott szavának példásan bátor állhatatosságán.

(14.) A Vitellius hűségére felesketett narbói tartományt Otho tengerészcsapata fenyegeti: jelentették a reszkető hírnökök Fabius Valensnak; ott voltak a coloniák segítséget kérő küldöttei is. Két tunger cohorsot, négy lovasegységet, a treverek egész alakulatát küldte ki Iulius Classicus parancsnoksága alatt; ezek egy részét Forum Iulii coloniájában tartották vissza, hogy mivel valamennyi csapatot szárazföldi útra rendeltek, a fedezetlenül maradt tengeren Otho hajóhada arra ne igyekezzék. Tizenkét lovasegység és a cohorsok válogatott csapatai az ellenség ellen vonultak, csatlakozott hozzájuk egy ligur cohors, a tereppel ismerős segédcsapat, és ötszáz, még nem a jelvények alatt szolgáló pannoniai. Nem is késedelmeskedtek az ütközettel: de a hadrendet úgy állították fel, hogy a tengerészkatonák egy része a közéjük besorolt helybeliekkel a tengerhez közel eső dombokra vonult fel, a dombok és a tengerpart közti síkságot a praetorianus katonaság foglalta el, a tengeren pedig - mintegy csatlakozva hozzájuk - a hajóhad sorakozott fel csatára készen, feléjük fordulva és fenyegető arcvonalban; a vitellianusok, akik kevesebb gyalogossal rendelkeztek, és a lovasságban volt az erejük, az alpesieket a közeli magaslatokon, a cohorsokat sűrű sorokban a lovasság mögött állították fel. A treverek egységei vigyázatlanul szálltak szembe az ellenséggel, mivel szemből a kiszolgált testőrkatonaság fogadta őket, ugyanakkor oldalról kövekkel támadt rájuk a dobálásra a helybelieknek is alkalmas csapata, akik a katonaság közé vegyülve, bátrak is, gyávák is, a győzelemben egyforma merészséget mutattak. Fokozta a megvertek félelmét, hogy a hajóhad a küzdők háta mögé kanyarodott. Így mindenfelől körülfogták őket, s valamennyi csapatuk elpusztult volna, ha a győztes sereget fel nem tartóztatja az éjszaka sötétje, amely eltakarta a menekülőket.

(15.) De a vitellianusok a vereség ellenére sem nyugodtak: odavonják a segédcsapatokat s megrohanják a gondatlan és a siker miatt vigyázatlanul táborozó ellenséget. Elhullanak az őrök, átszakadnak a tábor sáncai, ijedelem támad a hajókon, míg végül lassanként elült a riadalom, s a védekezők a közelben elfoglalt magaslatról nemsokára támadásba mentek át. Ekkor szörnyű öldöklés támad, és a tunger cohorsok parancsnokait, miután sokáig tartották az arcvonalat, lövedékek borítják el. De Otho emberei sem véráldozat nélkül győztek, mert közülük azokat, akik óvatlanul üldözésre indultak, a visszafordult lovasok körülfogták. És mintha fegyvernyugvásban állapodtak volna meg, hogy egyik oldalról a hajóhad, a másikról a lovasság hirtelen rettegést ne keltsen, a vitellianusok ismét Antipolisba, Gallia Narbonensis városába, Otho csapatai a beljebb eső Liguriának Albigaunum nevű községébe vonultak vissza.

(16.) Corsicát és Sardiniát s a környező tenger többi szigetét a győzelmes hajóhad híre Otho pártján tartotta, de Corsicát majdnem romlásba döntötte Decumus Pacarius procurator meggondolatlansága, amely a hadműveletek kiterjedését nézve egészében sem lehetett hasznos, neki magának pedig vesztére fordult. Mert Otho elleni gyűlöletében Vitelliust corsicai erőkkel szándékozott megsegíteni: hiú segítséggel, még akkor is, ha sikerrel jár. Egybehívja a sziget vezetőit, feltárja előttük tervét, és az ellene szólni merészkedőket - Claudius Pyrrhicust, az ott horgonyzó liburniai naszádok parancsnokát, és Quintius Certus római lovagot - kivégezteti; a haláluktól megrémült jelenlevők, egyszersmind a mihez sem értőknek tudatlan és csak mások félelmében osztozó sokasága, mind Vitelliusra esküdtek fel. De midőn Pacarius megkezdte a sorozást és az ilyesmiben járatlan embereket katonai feladatokkal gyötörte, meggyűlölték a szokatlan fáradalmakat és elgondolkoztak gyengeségükön: sziget az ő lakóhelyük, és messze van Germania s a legiók ereje; a hajóhad még azokat is kifosztotta s feldúlta, akiket gyalogos- és lovascsapatok védelmeztek. És hirtelen elfordultak tőle, de mégsem nyílt erőszakkal: várták a kellő alkalmat a cselvetésre. Pacarius, mikor látogatói eltávoztak, meztelenül és segítség híján a fürdőben leli halálát; lemészárolják társait is. Fejüket - mint ellenségekét - a gyilkosok személyesen vitték Othóhoz, de sem Otho meg nem jutalmazta, sem Vitellius meg nem büntette őket, mert tettük az események nagy zűrzavarában még különb gyalázatosságokkal keveredett.

(17.) Mint fentebb említettük, a Siliusról elnevezett lovasegység már megnyitotta Italiát s átvitte oda a háborút, pedig senki nem kedvelte Othót, és Vitelliust sem akarták volna helyette, de a hosszú béke mindenféle szolgaságra megtörte azokat, akik alkalmazkodnak az éppen hatalmon levőkhöz és nem törődnek azzal, ki a jobb. A legvirágzóbb italiai vidéket, a Padus s az Alpok közt elterülő mezőket és városokat mind Vitellius fegyveres erői tartották megszállva, mert már Caecina előreküldött csapatai is megérkeztek. Elfogtak egy pannoniai cohorsot Cremona mellett, elvágtak seregüktől száz lovast és ezer tengerészkatonát Placentia és Ticinum között. E siker láttára Vitellius katonáit már nem lehetett a folyó és partjai mögött tartani, sőt még csábította is a batavusokat s a Rhenuson túliakat maga a Padus; Placentiával szemben hirtelen átgázoltak rajta, foglyul ejtettek néhány felderítőt és ezzel akkora rémületet keltettek a többiekben, hogy ijedtükben és zavarukban Caecina egész seregének megérkezését jelentették.

(18.) Spurinna, mert Placentiát ő tartotta kézben, biztosan tudta, hogy Caecina még nem érkezett meg, de elhatározta: ha közeledik, az erődítésen belül tartja katonáit, és a három praetori cohorsot, meg az ezer vexillariust a kevés lovassal együtt nem állítja szembe a harcedzett sereggel; de a háborút nem ismerő féktelen katonaság megragadta a jelvényeket, a zászlókat, és előrerontott. Mit sem törődve a centuriókkal s a tribunusokkal, fegyvert fogtak az őket visszatartani próbáló vezérre, sőt még olyasmit is kiabáltak, hogy elárulták Othót és úgy hívták oda Caecinát. Spurinna, eleinte kényszerből, majd színleg önként csatlakozik mások elvakultságához, hogy annál nagyobb súlya legyen tanácsainak, ha a zendülés alábbhagy.

(19.) Már előttük látszott a Padus, és közeledett az éjszaka, ezért úgy határoztak, hogy körülsáncolják a tábort. Ez a városi katonáknak szokatlan munka letörte lelkesedésüket. Ekkor aztán a legidősebbek sorra hibáztatják hiszékenységüket, rámutatnak arra az ijesztő és vészterhes lehetőségre, hogy Caecina a tágas síkságon körülzárhatja seregével ezt a kevés cohorsot. S már táborszerte szerényen beszélnek, és a közéjük vegyülő centurióknak s tribunusoknak dicsérik a vezér előrelátását, hogy erőben és anyagiakban ily gazdag coloniát választott támaszpontul és hadiszállásul. Végül Spurinna, nem annyira fegyelmezetlenségüket szemükre hányva, inkább eljárásának ésszerűségét bizonygatva, felderítőket hagyott hátra, a többieket pedig visszavezette Placentiába; már kevésbé zavarogtak, és hallgattak parancsaira. Megszilárdították a falakat, új védőműveket építettek, magasították a tornyokat, és nemcsak fegyvert teremtettek elő, hanem arról is gondoskodtak, hogy mindenki hallgasson a szóra és buzgón engedelmeskedjék, ami egyedül hiányzott ebből a pártból, a bátorsággal viszont meg lehettek elégedve.

(20.) Caecina pedig, mintha az Alpokkal maga mögött hagyta volna a kegyetlenkedést és zabolátlanságot, fegyelmezett menetben vonult át Italián. Öltözetét a municipiumok és a coloniák kevélységre magyarázták, mert tarka köpenyben, nadrágot - barbár ruhát - öltve szólt a togás polgárokhoz. Feleségét is, Saloninát, bár senkit sem bántott azzal, hogy díszesen, bíborral takart lovon járt, mégis szinte sértetten kárhoztatták: a halandó vele született tulajdonsága, hogy éles szemmel vizsgálja mások friss szerencséjét, s a jó sorsban senkitől sem követel annyi mértéktartást, mint akiket egykor magához hasonlónak látott. Caecina átkelt a Paduson, tárgyalásokkal és ígérgetésekkel próbára tette Otho embereinek hűségét, de őt is hasonló módszerekkel környékezték meg: tetszetős és semmitmondó szavakkal emlegették a békét és az egyetértést; ezután pedig - amivel nagy rémületet keltett, - minden tervét és igyekezetét Placentia ostromára összpontosította, mert tudta, hogy a közvélemény a kezdeti hadi sikerek alapján ítéli meg a folytatást.

(21.) De az első nap inkább szertelen rohammal, mint tapasztalt sereghez méltó harcmozdulatokkal telt el: ételtől s bortól elnehezedve, fedezetlenül s óvatlanul vonultak a falak ellen. Ebben a csatározásban egy igen szép épület, a falakon kívül emelt amphitheatrum hamvadt el, akár az ostromlók gyújtották fel, mikor fáklyákat, izzó golyókat és tüzes lövedékeket dobáltak az ostromlottakra, akár az ostromlottak, mikor próbálták visszahajigálni. A municipiumnak gyanakvásra hajlamos lakossága szentül hitte, hogy a szomszéd coloniákból való személyek alattomban még táplálták is a tűzvészt, irigységből és versengésből, mivel Italiában egyetlen épület sem fogadott be annyi embert. Bárhogyan esett is, amíg szörnyűbb dolgoktól kellett tartani, kevésbe vették, de biztonságérzetük visszatértével úgy bánkódtak, mintha súlyosabb csapás nem is érhette volna őket. Különben nagy véráldozat árán visszaverték Caecinát, és az éjszaka ostromberendezések odahurcolásával telt el. A vitellianusok palánkmellvédeket, rőzsenyalábokat és ostromtetőket szereznek a falak aláaknázására s az ostromlók védelmére, az othonianusok karókat és tömérdek követ, valamint ólom- s bronzlövedékeket, hogy az ellenséget megtörjék s elborítsák. Mindkét fél szégyenkezett, mindkét félben élt a dicsőségvágy, csak a buzdítás hangzott másképp: egyfelől a legiók és a germaniai hadsereg erejét, másfelől a városi katonaság és a praetorianus cohorsok megtisztelő helyzetét emlegették; ezek tunyának és restnek, a cirkusztól és a látványosságoktól züllöttnek, azok idegennek és külföldinek gyalázták a másik fél katonaságát. Egyszersmind Othót és Vitelliust ünnepelve vagy hibáztatva sűrűbben serkentették egymást gyalázkodásokkal, mint dicséretekkel.

(22.) Alig virradt, máris tele voltak védőkkel a falak, fegyverektől s férfiaktól csillogott a síkság: a sűrű sorokba tömörült legiók, az elszórt segédcsapatok a magasabb falszakaszokat nyilakkal vagy kövekkel támadták, a kevésbé őrzött vagy a régiségtől omladozó részeket közelről rohamozták. Felülről Otho hívei még lendületesebb és biztosabb dobással hajigálják lövedékeiket a vaktában előnyomuló germánok ellen, akik vadul énekelve és hazai szokás szerint csupasz felsőtesttel rázzák fejük fölött pajzsukat. A legiokatonaság a mellvédek és a fonadékok fedezete alatt aláaknázza a falakat, ostromtöltést emel, próbálja kifordítani a kapukat: a praetorianusok viszont az e célra odakészített malomköveket roppant súlyuknak megfelelő robajjal hengerítik rájuk. Az alulról felnyomulók egy része eltemetődik, mások felnyársalódnak, elvérzenek vagy megnyomorodnak: mivel a pusztulást zűrzavar is tetézte, s a falakról annál kíméletlenebbül osztogatták a sebeket, visszavonultak, megtörvén ezzel pártjuk hírét. Caecina pedig, szégyellve a vaktában kezdett ostromot, hogy ne vesztegeljen csúful és hiába ugyanabban a táborban, ismét átkelt a Paduson és Cremona felé igyekezett. Távozásakor megadta magát neki Turullius Cerialis több tengerészkatonával és Iulius Briganticus néhány lovassal; ez bataviai születésű lovasparancsnok, az primipilaris és Caecinától éppen nem idegen, mivel annak idején Germaniában centurióskodott.

(23.) Spurinna, mihelyt értesült az ellenség útjáról, Placentia megvédését, a történteket és Caecina terveit levélben tudatja Annius Gallusszal. Gallus az első legiót éppen Placentia megsegítésére vezette, mivel nem bízott benne, hogy a kevés cohors el tudja viselni a hosszabb ostromot és a germaniai hadsereg erejét. Midőn megtudta, hogy a megvert Caecina Cremona felé vonul, az alig féken tartható és harci vágyában egészen a zendülésig menő legiót Bedriacumban megállítja. Verona és Cremona közt terül el ez a helység, amelyet immár két római vereség tett hírhedtté s áldatlan emlékűvé.

Ugyanezekben a napokban Martius Macer nem messze Cremonától sikerrel harcolt. A vállalkozó szellemű Martius ugyanis a hajóra rakott gladiatorokat hirtelen a Padus túlsó partjára zúdította. Megzavarodtak Vitellius itteni segédcsapatai, és míg a többiek Cremonába menekültek, az ellenszegülők itt pusztultak. De Martius megfékezte a győztesek harci kedvét, hogy az új segítséggel megerősödött ellenség az ütközet sorsát meg ne fordíthassa. Gyanús volt ez Otho embereinek, akik vezéreik minden tettét fonákul értelmezték. Versenyezve a gyáva lelkűek és merész szájúak, Annius Gallust, Suetonius Paulinust és Marius Celsust - mert Otho ezeket is parancsnoknak tette meg, - különféle vádakkal halmozták el. A zendülések és viszálykodás leghevesebb szítói, Galba gyilkosai, megátalkodottságukban és félelmükben esztelenül kavartak mindent, hol nyíltan lázító szóval, hol Othónak címzett titkos levelekkel, aki minden hitványnak hitelt adott, a jóktól félve reszketett, jó sorsában ingatag és balszerencséjében különb. Ezért odahívatta fivérét, Titianust, és őt tette meg főparancsnoknak.

(24.) Eközben Paulinus és Celsus vezérlete alatt kitűnően folytak a dolgok. Caecinát aggasztotta, hogy mindent hasztalan kezdett, és lehervad seregének híre. Elűzték Placentia alól, segédcsapatainak minapi vesztesége után a felderítők összecsapásaiban, ezekben az inkább sűrű, mint említésre méltó ütközetekben is alulmaradt: így aztán, midőn Fabius Valens közeledett, hogy ne minden hadi érdem arra szálljon, igyekezett vezéri jó hírét inkább mohón, semmint megfontoltan visszaszerezni. Cremonától tizenkét mérföldre - a helyet Castorról és fivéréről nevezik Castoresnak, - segédcsapatainak legszilajabb katonáit az útig nyúló erdőkben állítja lesbe; lovasai továbbvonulásra kaptak parancsot, valamint arra, hogy az ellenséget harcra ingerelvén, önkéntes visszavonulásukkal csábítsák sietésre üldözőiket, amíg csak a lesben álló csapatok rajtuk nem ütnek. Elárulták ezt Otho vezéreinek, és a gyalogosok gondját Paulinus, a lovasokét Celsus vette át. A tizenharmadik legio egy osztaga, a segédcsapatokból négy cohors és ötszáz lovas balra helyezkedik el, az országút töltését három mélyen tagolt praetorianus cohors szállta meg, a jobbszárnyon az első legio vonult fel a segédcsapatok két cohorsával és ötszáz lovassal: ezek tetejébe a testőrségből s a segédcsapatokból ezer lovast vezényeltek, hogy megkoronázzák a sikert vagy támogassák a bajba kerülőket.

(25.) Mielőtt egybevegyültek a hadsorok, Vitellius emberei megfordultak, Celsus pedig előre látva a cselt, visszatartotta az övéit: a vitellianusok a lesből vaktában felkerekedve sokáig követték a lassan hátráló Celsust és maguk estek kelepcébe, mert oldalról ott voltak a cohorsok, szemben a legiók arcvonala, és hirtelen oldalmozdulatokkal máris bekerítette őket a lovasság. Suetonius Paulinus nem azonnal adott jelt a csatára a gyalogságnak: habozó természet volt, akinek az ésszel alkalmazott óvatos tervek jobban tetszettek, mint a véletlen szerencsés helyzetek, ezért betemettette az árkokat, szabaddá tette a síkságot, széthúzta az arcvonalat, mert úgy vélte, elég gyorsan kezdődik a győzelem annak biztosítása után, hogy őket ne győzhessék le. Ezzel a habozással időt hagyott a vitellianusoknak arra, hogy a szőlőlugasok szövevényes indafonadékai közé meneküljenek; és még egy kis erdő is ott húzódott, ahonnan ismét előmerészkedtek és a vállalkozóbb testőrlovasokat megölték. Megsebesül Epiphanes királyfi, aki buzgón harcolt Otho oldalán.

(26.) Ekkor indult rohamra Otho gyalogsága: eltiporták az ellenséges arcvonalat, megfutamították a segítségül érkezőket is, mert Caecina nem egyszerre, hanem egyenként vonultatta fel a cohorsokat, ami csak fokozta a zavart a csatában, mivel a szétszórt és sehol erősen helyt nem álló egységeket magával ragadta a menekülők rettegése. A táborban is zendülés ütötte fel a fejét, amiért nem valamennyiüket vezették harcba: megbilincselték a táborparancsnok Iulius Gratust, mintha Othónál katonáskodó fivére kedvéért árulást készített volna elő, fivérét, a tribunus Iulius Frontót pedig ugyanezzel a váddal Otho emberei verték bilincsbe. Különben olyan rettegés vett erőt mindenütt a menekülőkön, a szembeszállókon, a csatasorban, a sánc előtt, hogy Caecina egész seregével megsemmisülhetett volna, ha Suetonius Paulinus visszavonulást nem fúvat - mindkét fél sorai között ez a hír terjedt el. Paulinus, saját bevallása szerint, félt a még előttük álló sok fáradságtól és az úttól; attól, hogy Vitellius katonái majd pihenten törnek rá a táborból a kimerültekre, és ha vereséget szenvednek, semmi menedékük nem lesz. Ez a vezéri okfejtés keveseknél talált helyeslésre, a közemberek körében pedig ellenséges szóbeszédre adott alkalmat.

(27.) Ez a kudarc nem annyira megfélemlítette, mint inkább fegyelemre szorította Vitellius híveit, mégpedig nemcsak Caecina seregében, aki a hibát az inkább zendülésre, semmint harcra kész katonaságnak tulajdonította; Fabius Valens csapatai is - mert már Ticinumba érkezett, - felhagytak az ellenség lefitymálásával, és becsületük visszaszerzésére törekedve tisztelettudóbban és készségesebben fogadtak szót a vezérnek. Egyébként már korábban súlyos zendülés tört ki, amelyet távolabbi kezdetétől fogva most pótolok, mert nem lett volna helyes félbeszakítani Caecina hadműveleteinek rendjét.

A bataviai cohorsok, amelyek - mint előadtuk, - a Nero elleni felkelés során a tizennegyedik legiótól különváltak, majd Britanniába vezető útjukon Vitellius megmozdulásáról hallván, a lingo törzs területén Fabius Valenshez csatlakoztak, öntelten viselkedtek, mihelyt egy legio sátrainak közelébe érkeztek: ők szedték ráncba a tizennégyeseket, ők ragadták el Nerótól Italiát, és azzal kérkedtek, hogy a háború egész sorsa az ő kezükbe van letéve. Gyalázat ez a katonáknak, sérelmes a vezérnek; mivel pedig a veszekedésektől és a civakodásoktól a fegyelem meglazult, végül Valens a követelőzés mögött még árulást is gyanított.

(28.) Amikor tehát híre érkezett, hogy Otho tengerészkatonái megverték a treverek lovasalakulatát s a tungereket, és folyik Gallia Narbonensis bekerítése, akkor a szövetségesek megvédésére is gondolva, de egyúttal katonai fortélyból is, hogy a zavargó, sőt egy tömegben túl hatalmas cohorsokat szétszórja, a batavusok egy részét segítségül rendeli. Mikor ez ismeretessé s köztudottá vált, bánkódtak a szövetségesek, zúgtak a legiók: megfosztják őket a legderekabb férfiak segítségétől, és az annyi háborúban győztes régieket, mikor már szemük előtt az ellenség, szinte a csatasorból vezénylik el. Ha egy tartomány a városnál és a birodalom megmaradásánál többet ér, akkor mindnyájan oda mennek utánuk; ha azonban a győzelem betetőzése Italián fordul, nem szabad őket leszakítani, mint testről a legerősebb tagokat.

(29.) Ilyen indulatos beszédek közben, miután Valens lictorok kiküldésével próbálta elfojtani a zendülést, reá törnek, kővel hajigálják, s amikor menekül, üldözőbe veszik. Azt kiabálják, hogy a galliai zsákmányt és a viennaiak aranyát, fáradalmaik jutalmát, eldugja előlük; poggyászát széthurcolják, majd a vezér sátrát s még annak földjét is dárdákkal és lándzsákkal kutatják, mert Valens szolgaruhában egy lovasdecuriónál rejtőzött. Ezután Alfenus Varus táborparancsnok, amint lassanként lelohad a zendülés, okos intézkedéssel megtiltja a centurióknak, hogy körüljárják az őrhelyeket, elhagyja a kürtjelet, amellyel a katonákat hadi kötelességeik teljesítésére szólítják. Így aztán megdermed, döbbenten tekingetnek egymásra, és éppen a kormányzás nélküli állapottól rettegve hallgatással, tűréssel, végül könyörögve és könnyek között kértek bocsánatot. Amint pedig Valens is előjött, elrútítva, sírva, de várakozás ellenére sértetlenül, örömüket, sajnálkozásukat, tetszésüket nyilvánítják; örvendezésbe csapva át, - már amint a tömeg egyik irányban sem ismer mértéket, - magasztalás és hálálkodás közepette a sasokkal s hadijelvényekkel körülvett emelvényre viszik. Valens hasznos mérséklettel egyetlen ember kivégzését sem követelte, de hogy neheztelésének eltitkolása miatt még gyanúsabb ne legyen, néhányukat megfeddte, mert tudta, hogy polgárháborúban a katonáknak több van megengedve, mint a vezéreknek.

(30.) Miközben Ticinum mellett építik a tábort, Caecina szerencsétlen ütközetének híre oda is eljut, és majdnem kiújult a zendülés, mintha bizony Valens álnoksága és habozása miatt maradtak volna távol az ütközettől: nem kérnek a pihenésből, nem várnak a vezérre, megelőzik a jelvényeket, siettetik a zászlóvivőket; erőltetett menetben Caecinához csatlakoznak. Caecina seregében kedvezőtlen volt Valens híre: odavetették őket, az annyival kisebb számú sereget, az ellenség teljes erejének, panaszolták, részben a maguk igazolására, részben hízelgésből az érkezők létszámát is eltúlozva, hogy mint legyőzötteket és gyávákat le ne nézzék őket. És bár Valensnak nagyobb hadereje volt, szám szerint csaknem kétannyi legiója és segédcsapata, a katonák rokonszenve mégis Caecina felé hajlott, jóindulatán kívül - mert e tekintetben készségesebbnek tartották, - öregkori frissesége, szálfatermete és valamilyen megokolhatatlan rokonszenv miatt is. Innen a vetélkedés a vezérek között: Caecina aljasnak és foltos jelleműnek gúnyolta Valenst, az pedig pöffeszkedőnek és hiúnak Caecinát. De elrejtvén gyűlölködésüket, ugyanegy érdeknek szolgáltak, gyakori levelekben - a megbocsátással mit sem törődve - gyalázatos dolgokat hánytak Otho szemére, az Otho-párti vezérek viszont - bár bőséggel volt anyag a Vitellius-ellenes szidalmakhoz, - türtőztették magukat.

(31.) Valóban, kettejük pusztulása előtt, amellyel Otho kitűnő nevet, Vitellius annál gyalázatosabbat érdemelt, kevésbé kellett félni Vitellius tunya élvezeteitől, mint Otho lángoló bujaságától. Azonkívül Othót rettegetté és gyűlöltté tette Galba meggyilkolása, amannak pedig senki sem rótta fel a háború megindítását. Vitelliust gyomra és torka miatt csak a maga megbecstelenítőjének, Othót fényűzése, kegyetlensége, vakmerősége miatt a közre nézve kárhozatosabbnak tartották.

Caecina és Valens csapatainak egyesülése után a Vitellius-pártiak egy percig sem haboztak teljes erejükkel megütközni: Otho még tanakodott, hogy a háború elhúzása vagy a szerencse megkísértése mellett döntsön-e.

(32.) Ekkor Suetonius Paulinus, akinél a közvélemény szerint az idő tájt senki nem értett jobban a hadvezetéshez, és aki híréhez méltónak ítélte, hogy általában véleményt mondjon a katonai helyzetről, kifejtette, hogy a sietség az ellenségnek, a késés nekik hasznos: Vitellius serege teljes egészében ott van, és nem sok a tartalék mögötte, mivel a galliai tartományok forronganak, és nem lenne célszerű elhagyni a Rhenus partját, midőn oly elszánt népek törnének be; a britanniai katonaságot az ellenség és a tenger tartja távol; Hispania nem bővelkedik éppen fegyveres erőkben; a narbói tartomány a tengerészegységek rajtaütése és a szerencsétlen ütközet következtében megrendült; a Paduson túli Italiát bezárja az Alpesek gyűrűje, és a tenger felől nem számíthat támogatásra, sőt már az átvonuló hadsereg is pusztasággá változtatta: sehol gabona a sereg számára, márpedig katonaságot készletek nélkül nem lehet fenntartani; továbbá a germánok, az ellenség oldalán a legfélelmetesebb katonanépség, ha a háború a nyárba húzódnék, elgyengülten végképp nem tudnák elviselni a talaj s az éghajlat változását. Sok, ellenállhatatlannak induló háború lanyhult már el a csömörtől és a huzavonától. Ezzel szemben az ő hátországuk dús és megbízható: velük Pannonia, Moesia, Dalmatia, a Kelet a maguk érintetlen seregeivel, Italia és a birodalom fővárosa, a senatus és a nép, soha el nem homályosuló nevek, még ha időnként árnyék vetődik is rájuk; a köz- s magánvagyon és a megszámlálhatatlanul sok pénz polgári viszályokban fegyvernél hathatósabb; a katonák szervezete vagy Italiához szokott, vagy a forrósághoz; oltalmul ott folyik előttük a Padus vize, a városokat férfiaik s falaik védik, s hogy közülük egy sem adja meg magát az ellenségnek, Placentia védelme bizonyította. Éppen ezért csak nyújtsa el Otho a háborút; néhány napon belül a moesiai csapatokkal együtt megérkezik a tizennegyedik legio, ez a magában is nagy hírű sereg; akkor majd ismét fontolóra veheti a dolgot, és ha az ütközetet találja jónak, megnövekedett erőkkel harcolhatnak.

(33.) Paulinus véleményéhez csatlakozott Marius Celsus, és hogy ez a nézete Annius Gallusnak is, aki néhány nappal azelőtt lovának bukása miatt megsérült, a tanácsának megtudakolása végett kiküldöttek jelentették. Otho hajlott a döntő csatára; fivére, Titianus, és Proculus testőrparancsnok - tapasztalatlanságukban igyekezve - azt bizonygatták, hogy a szerencse, az istenek és Otho védőszelleme pártolja tervüket, pártolni fogja vállalkozásaikat; és hogy senki ne merjen szembeszállni véleményükkel, hízelegni kezdtek. Miután a csata mellett döntöttek, azon tanakodtak, részt vegyen-e a csatában az uralkodó, vagy jobb lesz, ha távol marad. Paulinus és Celsus már nem ellenkezett, ezért - nehogy az legyen a látszat, mintha az uralkodót odavetnék a veszedelmeknek, - a rosszabb tanács szerzői még arra is rávették, hogy Brixellumba vonuljon és a hadi események kétes eshetőségeitől mentesítve a legfőbb hadvezetés számára tartsa fenn személyét. Ez volt az első nap, amelyik csapásként sújtott Otho pártjára, mert vele együtt a praetori cohorsoknak, testőröknek s lovasoknak erős csapata távozott el, a visszamaradók elszántsága pedig megtört, mivel gyanakvással tekintettek a vezérekre, Otho meg, akiben a katonaság egyedül bízott, maga is csak a katonákba vetette bizalmát és tisztázatlanul hagyta a vezérek hatáskörét.

(34.) Mindebből semmi nem kerülte el Vitellius embereinek figyelmét, mivel - mint polgárháborúban természetes, - sokan szöktek át, és a felderítők, akik igyekeztek az ellenfél helyzetét kifürkészni, a magukét nem titkolták. Mikor az ellenség vigyázatlanul rohamra készült, Caecina és Valens nyugodtan s éberen várt - ami felér a bölcsességgel - a másik fél oktalanságára, s megkezdvén egy hidat, úgy tettek, mintha át akarnának kelni a Paduson, a túloldalt felállított gladiatorcsapattal szemben, már csak azért is, hogy saját katonaságuk ne lankasztó tétlenségben töltse az időt. Egymástól egyenlő távolságra elöl-hátul erős gerendákkal összefogott hajókat állítottak szembe a víz folyásával, azonkívül horgonyokat is vetettek ki, hogy szilárdan tartsák a hidat, de a horgonykötelek lazán lebegtek, hogy a folyó duzzadtával a hajók sora ép rendben emelkedhessék. A hidat az utolsó hajón emelkedő torony zárta le, hogy onnan lövegek és hajítógépek tartsák távol az ellenséget. Otho emberei a parton építettek tornyot, s köveket és fáklyákat lődöztek.

(35.) És volt egy sziget a folyó közepén, amelyre a gladiatorok csónakokkal, a germánok pedig úszva próbáltak hamarabb átvergődni. Mikor egyszer többen keltek át, Macer, telerakván liburniai naszádjait, a legvállalkozóbb gladiatorokkal rajtuk üt: de sem olyan állhatatosság nincs a gladiatorokban a harcra, mint a katonákban, sem hajladozva a csónakokról nem tudtak olyan sebeket osztogatni, mint a szilárdan állók a partról. És midőn a szorongatottak ingadozásai közben egymásba bonyolódott evezősök és harcolók összekavarodtak, a germánok is beugráltak a sekély vízbe, visszatartották a csónakokat, felkapaszkodtak rájuk, vagy dulakodva elsüllyesztették. Mindez - a két hadnép szeme láttára - amennyivel örvendetesebb volt a Vitellius-pártiaknak, annál dühödtebben átkozták Otho emberei kudarcuk okát s szerzőjét.

(36.) A még megmaradt bárkák kiszabadítása után az ütközetnek futás vetett véget: Macert halálra követelték, és miután már messziről egy lándzsával megsebesítették, kirántott kardokkal támadtak reá, és csak az odasiető tribunusok s centuriók védelmezték meg. Nem sokkal később Vestricius Spurinna - Otho parancsára csekély helyőrséget hagyván Placentiában - cohorsaival ment segítségül. Ezután Flavius Sabinus kijelölt consult küldte Otho azoknak a csapatoknak parancsnokául, amelyeket addig Macer vezetett: a katona örült a vezérek változásának, a vezérek pedig a gyakori zendülések miatt húzódoztak ilyen veszedelmes szolgálattól.

(37.) Azt találom némely szerzőnél, hogy a seregek - a háborútól félve, vagy mert megunták mindkét uralkodót, akiknek szégyenletes tetteit és gyalázatát napról napra nyilvánvalóbb hírekből ismerték meg, - azt fontolgatták, hogy felhagyván a harccal ne maguk tanácskozzanak-e közösen, vagy a senatusra bízzák-e a császárválasztást; az Otho-párti vezérek ezért javasoltak fegyverszünetet és várakozást, s főképp Paulinusba vetették reményüket, mivel rangidős volt a consulságot viseltek közt, és mint híres katona dicsőséget s nevet szerzett britanniai vállalkozásaival. Én még ha megengedném is, hogy néhányan titokban nyugalmat óhajtottak meghasonlás helyett, jó és feddhetetlen uralkodót hitványak és gyalázatosak helyett, azt már nem hiszem, hogy Paulinus - amilyen okos ember volt - a velejéig romlott században számított volna a tömegnek oly fokú önmérsékletére, hogy akik a háború kedvéért forgatták fel a békét, azok most békeszeretetből felhagynak a háborúval, vagy hogy a nyelvben és szokásokban annyira elütő seregek ilyen egyetértésben forrhattak volna össze, vagy hogy a fő- és alvezérek, akik jórészt maguk is tudatában voltak fényűző igényeiknek, eladósodásuknak, bűneiknek, eltűrtek volna mást, mint bemocskolt, az ő érdemeikkel lekötelezett uralkodót.

(38.) A régi és már eleve a halandókba oltott hatalomvágy a birodalom nagyságával együtt növekedett s terjedt rohamosan; mert szerény vagyoni viszonyok közepette könnyű volt fenntartani az egyenlőséget. De midőn a világ meghódítása és a vetélytárs városok vagy királyok kiirtása után mód nyílt rá, hogy gondtalanul hajhásszák a hatalmat, máris fellángoltak az első versengések a senatorok s a nép közt. Hol zavart szító tribunusok, hol túl erőszakos consulok támadtak, és a városban és a forumon polgárháborús kísérletek; majd az alja népből Gaius Marius és a nemesek közül a legvérengzőbb Lucius Sulla a fegyverrel legyőzött szabadságot zsarnoksággá változtatta. Utánuk Cnaeus Pompeius leplezettebben, de nem jobban, és soha ezután másért, mint a principatusért nem folyt a harc. Nem tágítottak a fegyverektől Pharsalosnál és Philippinél a polgári legiók, nemhogy Otho és Vitellius seregei önként hagytak volna fel a háborúval: ugyanaz az isteni harag, ugyanaz az emberi őrjöngés, ugyanazok a bűnre késztető okok hajtották őket a meghasonlásba. Hogy minden alkalommal szinte egy csapásra lett vége a háborúnak, azt a főemberek tehetetlensége okozta. De a régi s az új erkölcsök mérlegelése a kelleténél messzebbre ragadott: most visszatérek az események rendjéhez.

(39.) Miután Otho elvonult Brixellumba, a főparancsnoki tisztség testvérére, Titianusra, az erő és a hatalom Proculus praefectusra szállt; Celsus és Paulinus, mivel tudásukat senki nem vette igénybe, az üres vezéri címmel mások hibáját takarta; a tribunusok s a centuriók megbízhatatlanok, és mivel a jobbakat mellőzték, a legaljasabbak számítottak; a katonaság jó hangulatban volt, mégis úgy, hogy a vezérek parancsait szívesebben magyarázta, semmint teljesítette. Úgy döntöttek, hogy Bedriacumtól négy mérföldnyire előbbre viszik a tábort, annyira hozzáértés híján, hogy a tavaszi évszak ellenére, amikor annyi folyó volt körös-körül, vízhiány gyötörte őket. Itt határozatlankodtak a csatáról, miközben Otho levélben siettette, a katonák pedig azt kívánták, hogy a császár vegyen részt az ütközetben; legtöbben azt követelték, hogy hívják oda a Padus túlsó partján táborozó csapatokat. Nem is olyan könnyű eldönteni, hogy mi lett volna a legjobb, mint megállapítani: a legrosszabb az volt, ami történt.

(40.) Mintha nem csatára, hanem hadjáratra vonulnának ki, a Padusnak és mellékfolyójának tizenhat mérföldnyi távolságra levő összefolyása felé indultak. Mivel Celsus és Paulinus ellenezte, hogy a katonákat a meneteléstől fáradtan, málhával megterhelve vessék oda az ellenségnek, - amely nem mulasztaná el, hogy könnyű felszereléssel és alig négy mérföldnyi menetelés után, akár rendezetlen menet közben, akár szétszórva és sáncmunkával elfoglalva rajtuk üssön, - Titianus és Proculus, mikor józan érvekkel már nem bírták, a főparancsnoki joghoz folyamodtak. Megérkezett mindenesetre egy numida gyorsfutár, szigorú utasításokkal, amelyekben Otho a vezérek lanyhaságát kifogásolta és a késedelmeskedéstől ingerülten és türelmetlenül reménykedve úgy rendelkezett, hogy döntésre kell vinni a dolgot.

(41.) Ugyanazon a napon a hídépítéssel elfoglalt Caecinát felkereste a testőrcsapatok két tribunusa és tárgyalni akart vele: már éppen a feltételek meghallgatására és válaszadásra készült, mikor hanyatt-homlok berontó felderítők jelentették, hogy ott van az ellenség. Félbeszakadt a tribunusokkal folytatott tárgyalás, és éppen ezért tisztázatlan maradt, vajon cselt vagy árulást, vagy valami tisztes tervet kezdeményeztek-e. Caecina, elbocsátván a tribunusokat, visszasietett a táborba, ahol Fabius Valens parancsára már jelt adtak a csatára, és a katonákat fegyverben találta. Miközben a legiók a hadrendet sorsolják, a lovasok előrontottak, és elmondani is csodálatos: csak az első italiai legio rendíthetetlensége riasztotta vissza őket attól, hogy a csekélyebb számú Otho-párti lovasság elől a tábor sáncához ne szoruljanak: a legio kirántott kardokkal visszatérésre és az ütközet megújítására kényszerítette a hátrálókat. Kapkodás nélkül rendezték el a vitelliusi csapatok hadsorait, mert bár közel volt az ellenség, a fegyvereket a sűrű ültetvények miatt nem lehetett látni. Az Otho-pártiak oldalán megrettent vezérek, vezéreire neheztelő katonaság, közébük vegyülve szekerek és markotányosok, a mindkétfelől meredek árkok között vezető országút pedig még nyugodt menetelésre is szűk. Némelyek körülállják, mások keresik hadijelvényeiket; zűrzavaros kiáltozás mindenfelől, amint futkosnak, szólítják egymást: és aszerint, hogy mennyi merészség vagy félelem szorult beléjük, ki-ki az első vagy utolsó sorba tolongott előre vagy sodródott hátra.

(42.) A hirtelen rémülettől döbbent lelkeket alaptalan öröm zsibbasztotta el, midőn egyesek azt a hazug hírt terjesztették, hogy elpártolt Vitelliustól a sereg. Hogy ez a mendemonda Vitellius felderítőinek elhintett szavaiból, vagy - akár cselből, akár véletlenül - Otho oldalán ütötte-e fel a fejét, nem ismeretes. Otho emberei felhagytak harci buzgóságukkal, sőt még üdvözölték is ellenfeleiket; és mikor ellenséges zúgás volt a válasz, legtöbb bajtársukban, akik nem értették az üdvözlés okát, félelem ébredt, hogy elárulták őket. Ekkor zúdult rájuk pihent rendekben az erőben és számra különb ellenséges had: Otho emberei, bár szétszóródva, kevesebben és fáradtan, mégis elszántan vállalták a harcot. A fáktól és szőlőültetvényektől járhatatlan terepen nem egyféleképpen alakult a csata: közelről, távolról, csoportokban és ékekben csaptak össze. Az országút töltésén egymásnak vetették lábukat, testükkel és pajzsukkal dulakodtak, dárdát nem hajigáltak, karddal és bárddal zúzták egymás sisakját s páncélját: jól ismervén egymást, a többiek szeme láttára az egész háború sorsának eldöntéséért harcoltak.

(43.) A Padus és az országút közt elterülő mezőn két legio találkozott véletlenül össze: Vitellius részéről a "rohanónak" nevezett és régi dicsőséggel ékes huszonegyedik, Otho oldalán pedig az első "segítő" legio, melyet még nem vezettek csatába, de szilaj volt és az első diadalra vágyott. Az egyesek eltiporták a huszonegyesek első sorait, még sasukat is elragadták; ettől a gyalázattól haragra lobbant a másik legio és visszavetette az egyeseket, közben megölte Orfidius Benignus legatust, de számos hadijelvényt és zászlót is zsákmányolt az ellenségtől. A másik szárnyon az ötösök rohama a tizenharmadik legiót vetette ki állásából, az özönlő túlerő pedig körülfogta a tizennégyeseket. És míg Otho vezérei már rég megfutamodtak, Caecina és Valens erősítésekkel támogatta az övéit. Ehhez járult a friss segítség: Varus Alfenus a batavusokkal, miután szétszórta a gladiatorok csapatát, amelyet - a csónakos átkelési kísérlet során - a szemben felállított cohorsok még a folyó vizében leöldöstek: így győztesen rontottak neki az ellenség balszárnyának.

(44.) A középső arcvonal áttörése után Bedriacum felé igyekezve szertemenekültek az Otho-pártiak. Hatalmas ez a távolság; amerre nagyobb öldöklés volt, hullarakások torlaszolták el az utakat, mert polgárháborúban a foglyok nem válnak zsákmánnyá. Suetonius Paulinus és Licinius Proculus külön-külön úton kerülte el a tábort. Vedius Aquilát, a tizenharmadik legio legatusát, meggondolatlan félelme vetette oda a katonák haragjának. Még fényes nappal ért be a sánc mögé, a zendülők és megfutamodók lármája zúgja körül; sem gyalázkodástól sem tettlegességtől nem türtőztetik magukat; szökevénynek s árulónak szidják, bár személyében semmi vád nem érhette, de a tömeg szokása szerint ki-ki másnak hányta szemére a maga bűnét. Titianusnak és Celsusnak az éjszaka segített, mivel álltak már az őrségek, s lecsillapodtak a katonák, akiket Annius Gallus jó szóval, kérleléssel, tekintélyével rá tudott venni, hogy a szerencsétlen ütközet vérveszteségét tetézve ne őrjöngjenek még saját maguk gyilkolásával is: akár vége szakadt máris a háborúnak, akár inkább újból fegyvert akarnak fogni, a legyőzöttek egyedüli vigasza az egyetértés. A többinek megtört a bátorsága, a praetorianus katonaság viszont zúgolódott, hogy nem harci erénnyel, hanem árulással győzték le, de a vitellianusok győzelme sem volt vértelen, hiszen megkergették a lovasságukat, elragadták legiosasukat; ott van még Othóval együtt a Paduson túl táborozó katonaság, jönnek a moesiai legiók, a sereg nagy része Bedriacumban maradt: ezek minden bizonnyal nincsenek még legyőzve, és ha úgy kell történnie, hát tisztesebb a csatasorban pusztulni. Ilyen gondolatoktól felbőszülve vagy megilletődve, végső kétségükben inkább harcra gerjedtek, semmint elcsüggedtek.

(45.) Vitellius serege pedig Bedriacumtól az ötödik mérföldkőnél állapodott meg, mivel a vezérek nem kockáztatták meg ugyanaznap a tábor megostromlását, egyszersmind az önkéntes megadásban is reménykedtek - de nekik, bár málha nélkül, csak csatára vonultak ki, fegyverük és győzelmük szolgált erősségül. Másnap, mikor már egyáltalán nem volt kétes Otho seregének szándéka, és még a dacosabbak is megbánásra hajlottak, követséget indítottak útnak; Vitellius vezérei sem vonakodtak attól, hogy hozzájáruljanak a békéhez. A követeket egy kis ideig visszatartották: ez a körülmény bizonytalankodást keltett, mert egyelőre nem tudták, sikerrel jártak-e. Majd a követség visszabocsátása után feltárult a sánc kapuja. Ekkor a legyőzöttek s győzők könnyekre fakadván, szomorú örvendezéssel átkozták a polgárháború sorsát. Ugyanabban a sátorban némelyek testvéreiknek, mások rokonaiknak sebeit ápolgatták; remény és jutalom bizonytalan volt, bizonyos csak a pusztulás és a gyász, és senki sem maradt annyira híjával a bajnak, hogy valaki halálát ne siratta volna. Megkeresték Orfidius legatus holttestét és a szokott tiszteletadással elégették; néhányat rokonaik temettek el, a többi sokat a földön hagyták.

(46.) Otho rettegés nélkül és tervében bizakodva várta a hadihírt. Előbb szomorú szóbeszéd, majd a csatából menekülők nyilvánvalóvá teszik a vereséget. A buzgó testőrkatonák nem várták a császár szavát: legyen csak nyugodt, mondogatták; vannak még friss erők, és maguk is készek a legvégsőket elviselni s merni. És nem volt ez hízelgés: valami dühödt lelkesedés tüzelte őket, hogy harcba menjenek és feltámasszák pártjuk szerencséjét. A távolabb állók a kezüket nyújtogatták, a legközelebbiek pedig átkulcsolták a térdét, legkészségesebben Plotius Firmus. Ő, a testőrparancsnok, újra meg újra kérlelte, ne hagyja magára hűséges seregét, legérdemesebb katonáit: nagyobb lélekre vall a csapásokat elviselni, mint odahagyni; bátrak és derekak még a sors ellenére is kitartanak reménykedésükben, a félénkek és a gyávák ijedtükben vetik magukat a reménytelenségbe. Miközben így beszélt, amint Otho arca elérzékenyült vagy megkeményedett, helyeslő kiáltozás és jajveszékelés hangzott fel. És nemcsak a testőrök, Otho tulajdon katonái, hanem a Moesiából korábban érkezők is a közelgő seregek elszántságát, a legiók aquileiai bevonulását bizonygatták, úgyhogy kétségtelenül kiújulhatott volna a háború, szörnyűségesen, gyászosan, bizonytalanul legyőzöttekre és győztesekre.

(47.) Ő maga felhagyott a háborús tervekkel és így beszélt:

- Úgy gondolom, túl nagy ár volna életemért további veszedelemnek kitenni ezt az elszántságot, ezt a ti erényeteket. Minél több reménnyel kecsegtettek, ha élnem tetszenék, annyival szebb lesz a halál. Én és a szerencse kölcsönösen kitapasztaltuk egymást. És ne számítgassátok az időt: nehezebb az önmérséklet olyan jó sorsban, amelyről gondolhatjuk, hogy nem sokáig fogjuk élvezni. A polgárháború Vitelliustól indult ki, és ő kezdeményezte, hogy az uralomért fegyverrel küzdjünk; hogy azonban csak egyszer küzdjünk, abban majd én járok elöl jó példával: ebből ítélje meg Othót az utókor. Vitellius örvendjen testvérének, feleségének, gyermekeinek: nekem sem bosszúra, sem vigasztalásra nincs szükségem. Mások ám tartsák kezükben huzamosabban a hatalmat: én csak azt óhajtom, hogy senki ily bátran itt ne tudja hagyni. Vagy eltűrjem, hogy annyi római fiatal, oly sok kiváló sereg hulljon el ismét és vesszen el a köz számára? Kísérjen síromba az a gondolat, hogy feláldoznátok magatokat érettem, de inkább maradjatok életben. És ne sokáig akadályozzuk egymást, én a ti bántatlanságtokat, ti az én állhatatosságomat. Több szót ejteni a végső dologról már gyávaság. Elhatározásom legfőbb bizonyítékául halljátok, hogy senkire sem panaszkodom; mert az isteneket vagy embereket okolni olyanhoz illik, aki élni szeretne.

(48.) Szavainak végeztével, aszerint, hogy ki milyen idős volt vagy milyen méltóságot töltött be, nyájasan felszólította őket, menjenek mielőbb, és maradásukkal ne ingereljék haragra a győztest; az ifjakat tekintélyével, az öregeket kéréssel igyekezett rávenni; nyugodt arckifejezése, szilárd beszéde elfojtotta híveinek oda nem illő könnyeit. Hajókat és szekereket adat a távozóknak; a kérvényeket s leveleket, amelyekből iránta érzett buzgalom vagy Vitelliusra szórt gyalázkodás tűnik ki, megsemmisíti; pénzt osztogat, de módjával, nem mint aki halni készül. Majd Salvius Cocceianust, testvérének serdülő fiát, aki ott reszketett és szomorkodott, még vigasztalta is, dicsérte ragaszkodását, megrótta félelméért: talán csak nem lesz Vitellius oly könyörtelen szívű, hogy egész családjának megkíméléséért még annyi hálával sem fizet neki? Hiszen sietős halálával kiérdemli a győztes kegyességét, mert nem végső reménytelenségében, hanem csatát követelő hadsereg élén kímélte meg az államot az újabb csapástól. Elég fényes nevet szerzett magának, elég dicsőséget maradékainak. A Iuliusok, Claudiusok, Serviusok után ő az első, aki új családba vitte a főhatalmat. Éppen ezért a fiatalember bizakodó lélekkel fogadja az életet, és ne feledje el, ne is tartsa túlságosan észben, hogy Otho volt a nagybátyja.

(49.) Ezután eltávolított mindenkit és kissé lepihent. De mikor már a halál gondolatát hánytorgatja lelkében, hirtelen zűrzavar rázza fel, és jelentik, hogy a felháborodott katonák garázdálkodnak: a távozni szándékozókat csakugyan halállal fenyegették és vérszomjas dühvel fordultak Verginius ellen; szállását körülvették és ostrom alá fogták. Otho rendreutasította a lázongás szerzőit, visszatért és időt szakított rá, hogy a távozók elköszönhessenek tőle, míg aztán mindnyájan sértetlenül elszéledtek. Estefelé egy ital hideg vízzel csillapította szomját. Ezután két tőrt készíttetett oda magának, és miután mindkettőt kipróbálta, egyiket a feje alá rejtette. Mikor megtudta, hogy barátai már elmentek, az éjszakát nyugodtan, s mint mondják, nem álmatlanul töltötte. Kora hajnalban mellével a tőrébe dőlt. A haldokló nyögésére besiető felszabadítottak s rabszolgák, valamint Plotius Firmus testőrparancsnok egyetlen sebet találtak rajta. Sürgősen eltemették: ezt még annak idején nyomatékosan kérte, hogy csúfságul le ne vágják a fejét. Testét a praetori cohorsok vitték, magasztalták és könnyeztek, sebét s kezét csókolgatták. Néhány katona a máglya mellett végzett magával, nem bűntudatból, nem is félelemből, hanem versengve ezért a kitüntetésért, és uralkodójuk iránti szeretetből. De később is többfelé, Bedriacumban, Placentiában s egyéb táborokban gyakran választották ezt a halálnemet. Othónak szerény síremléket állítottak, hogy megmaradjon. Ilyen végre jutott életének harminchetedik évében.

(50.) Ferentium községben született, apja consul volt, nagyapja praetor; anyai nemzetsége kevésbé előkelő, de mégsem dísztelen. Gyermek- és ifjúkorában olyan volt, amilyennek már bemutattuk. Két tettével, egy gyalázatossal és egy kimagaslóval, ugyanannyi jó hírt szerzett az utókor előtt, mint rosszat. Mesebeszédek felkutatását és az olvasóknak koholmányokkal való gyönyörködtetését megkezdett művem komolyságától idegennek vélném, de éppen úgy a közönséges hagyomány hitelét sem merném elvitatni. Aznap, mikor Bedriacumnál folyt a csata, Regium Lepidum lakosainak elbeszélése szerint egy soha nem látott fajta madár szállt le egy ottani, sűrűn látogatott ligetben, és ettől fogva sem az embersokaságtól, sem a körülötte repkedő szárnyasoktól meg nem ijedt, sem el nem rebbent, amíg csak Otho öngyilkos nem lett: akkor szem elől tűnt. És azok szerint, akik az időpontokat egybevetették, a csodajel kezdete s vége Otho halálával esett egybe.

(51.) Temetésén a katonák gyásza és fájdalma miatt újból kitört a lázongás, és nem volt, aki elfojtsa. Verginiushoz fordultak, és fenyegetve hol arra kérlelték, hogy fogadja el a főhatalmat, hol pedig arra, hogy legyen követük Caecinánál és Valensnál. Verginius a ház túlsó részén titokban távozott, így játszotta ki a kapun benyomuló katonákat. Az előzőleg Brixellumban táborozó csapatok kérését Rubrius Gallus tolmácsolta, és sikerült is azonnal kegyelmet kieszközölnie, mivel Flavius Sabinus vezetésével a győzteshez csatlakoztak azok a csapatok, amelyeknek addig az élén állott.

(52.) Mikor már mindenütt megszűnt a háború, végső veszedelembe sodródott a senatus nagy része, amely Othóval együtt vonult ki a városból, majd Mutinában maradt hátra. Ide érkezett a szerencsétlen ütközet híre, de a katonák, mint hamis szóbeszédet, mibe sem vették, és mivel Otho ellenségének vélték a senatust, meglestek minden szót, a senatorok arckifejezését s viselkedését rosszra magyarázták; végül kötekedéssel és gyalázkodással kerestek ürügyet az öldöklés megkezdésére, miközben a senatorok feje fölött még egy másik ijedelem is lebegett: hogy miután Vitellius pártja immár hatalomra került, ne úgy lássék, mintha kelletlenül fogadnák a győzelmet. Így hát rémülten és mindkét féltől aggódva ülnek össze, senki külön ki nem fejti a véleményét, a többekkel közös hiba miatt nagyobb biztonságban érzik magukat. Súlyosbította a rettegők gondjait a mutinai községi tanács azzal, hogy fegyvert és pénzt ajánlott fel, s idétlen tiszteletadással "összeírt atyáknak" nevezte őket.

(53.) Nevezetes volt az a vita, amelyben Licinius Caecina kétértelmű felszólalás vádjával támadta Eprius Marcellust. Pedig a többiek sem mondták ki nyíltan véleményüket; de a feljelentések emléke miatt gyűlöletes és utált Marcellus név arra ingerelte Caecinát, hogy mint még új és csak a minap a senatusba választott ember feltűnést keltő kirohanásokkal szerezzen hírnevet. A jobbak mérséklete választotta szét őket. És visszatértek valamennyien Bononiába, hogy ott ismét tanácskozzanak, egyben remélték, hogy időközben újabb hírek érkeznek. Bononiában, ahol embereket sorakoztattak fel az utak mentén, hogy minden újonnan jöttet kikérdezzenek, Othónak egy felszabadítottja, mikor távozásának oka felől faggatták, azt felelte, hogy nála van Otho végrendelete; a császár még élt ugyan, amikor eljött tőle, de már csak az utókorra gondolt, és eltépte az élet csábító kötelékeit. Erre elcsodálkoztak, szégyelltek volna tovább kérdezősködni, és mindannyiuk figyelme Vitellius felé fordult.

(54.) Részt vett a tanácskozásokon testvére, Lucius Vitellius, és már-már engedte, hogy a hízelgők megkörnyékezzék, midőn Coenus, Nero felszabadítottja, vészes hazugsággal döbbentette meg mindnyájukat: azt állította, hogy az utólag érkezett tizennegyedik legio egyesült a brixellumi erőkkel, lekaszabolta a győzteseket, megfordult a pártok szerencséje. A koholmány célja az volt, hogy Otho kísérőlevelei, amelyeket nemigen vettek figyelembe, az örvendetesebb hírre visszanyerjék érvényességüket. Coenus nyomban a fővárosba is sietett, de néhány nap múlva Vitellius parancsára meglakolt: a senatorokat fenyegető veszély nőtt, mivel Otho katonái igaznak hitték a hírt. Növelte rettegésüket az, hogy színleg senatusi határozat alapján távoztak Mutinából s hagyták cserben Otho pártját. Nem is ültek össze többé közös tárgyalásra, hanem ki-ki magával törődött, míg Fabius Valens levele el nem oszlatta a félelmet. És Otho halálát, minél dicsérendőbb volt, annál gyorsabban hallották meg.

(55.) Bezzeg Rómában nyoma sem volt a nyugtalanságnak: a Cerialia szokott ünnepi játékait nézték. Mihelyt szavahihető személyek megvitték a színházba Otho öngyilkosságának hírét, valamint hogy a városparancsnok Flavius Sabinus a városban állomásozó katonaságot Vitelliusra eskette fel, Vitelliusnak tapsoltak. Galbának babérral és virágokkal övezett képmásait a nép körülhordozta a templomokban, koszorúkat halmoztak Curtius medencéje mellé, arra a helyre, amelyet a haldokló Galba vérével áztatott. A senatusban mindazt, amit mások hosszú uralkodása alatt kitaláltak, egyszerre megszavazzák, megtoldják a germaniai seregnek szóló dicsérettel s köszönettel, de követséget is küldtek, hogy örömüknek kifejezést adjon. Felolvasták Fabius Valensnak a consulokhoz nem minden mérséklet nélkül írott levelét; rokonszenvesebb volt Caecina mérséklete, amiért egyáltalán nem írt.

(56.) Egyébként Italia súlyosabb és szörnyűségesebb csapásokat szenvedett el, mint háborúban. Szerte a municipiumokban és coloniákban Vitellius emberei fosztogattak, raboltak, erőszakkal és bujálkodással förtelmeskedtek; jogosra-jogtalanra sóváran vagy felbérelhetően sem istent, sem embert nem kíméltek. Akadtak például, akik katonának öltözve tették el haragosaikat láb alól, a vidékkel ismerős katonák pedig dús földeket, gazdag birtokosokat szemeltek ki zsákmányul, vagy ha ellenállásra találtak, megsemmisítésre, mert a vezérek le voltak kötelezve és semmit sem mertek megakadályozni. Kevesebb kapzsiság volt Caecinában, több nagyravágyás; Valens nyereség- és szerzésvágya miatt hírhedt, s épp ezért más bűnét is elnézte. Italia, mivel gazdagsága már rég kimerült, annyi rengeteg gyalogost és lovast, kárt és jogtiprást alig tudott elviselni.

(57.) Közben Vitellius, nem tudva győzelméről, a germaniai hadsereg többi egységét úgy igyekezett összevonni, mintha még háború állna előtte. A régi katonák közül keveset hagyott a téli táborokban, siettette Galliában a sorozásokat, hogy a visszamaradó legiók keretei kiegészüljenek. A part védelme Hordeonius Flaccusra hárult; ő maga a britanniai seregből nyolcezer válogatott katonát csatolt seregéhez. Néhány napos menetelés után értesült a bedriacumi sikerről és arról, hogy Otho halálával a háború lezárult: gyűlést hívat egybe, a katonák hadi erényét dicséretekkel halmozza el. Mikor serege követeli, hogy felszabadított rabszolgáját, Asiaticust lovagi méltósággal tüntesse ki, a becstelen hízelgést elfojtja; később, állhatatlan lényének sugallatára, amit nyilvánosan megtagadott, egy bizalmas lakoma során megadja, s gyűrűkkel tisztelte meg Asiaticust, ezt az ocsmány és becstelen eszközökkel felkapaszkodó szolgát.

(58.) Ugyanezekben a napokban híre érkezett, hogy Albinus helytartó megölése után mindkét Mauretania átállott. Lucceius Albinus, akit még Nero állított Mauretania Caesariensis élére, miután Galba gondjaira bízta Tingitana tartomány kormányzását is, nem megvetendő erőkkel rendelkezett. Tizenkilenc cohors, öt lovasegység, rengeteg maurus tartozott alája, rablóvállalkozásokban hadviselésre alkalmas sereg. Galba meggyilkolása után Othóhoz pártolt, de mivel nem volt megelégedve Africával, már-már a szűk tengerszorossal elválasztott Hispaniát fenyegette. Ezért Cluvius Rufus aggódni kezdett és a tizedik legiót a tengerpart felé rendelte, mintha át akarna kelni; előreküldött néhány centuriót, hogy a maurusokat nyerjék meg Vitelliusnak. Ez nem is bizonyult nehéz feladatnak, hisz akkora volt a tartományokban a germaniai hadsereg híre; de még azt is rebesgették, hogy Albinus nem éri be a procuratori méltósággal, hanem a királyi fejéket és Iuba nevét bitorolja.

(59.) Miután így megváltozott a közhangulat, rajtaütnek Asinius Pollio lovasparancsnokon, Albinus egyik legbizalmasabb hívén, valamint Festus és Scipio cohorsparancsnokon, Albinust pedig, miközben Tingitana tartományból Mauretania Caesariensis felé tart, partraszállás közben koncolják fel; feleségét, aki szembeszállt a gyilkosokkal, vele együtt ölték meg. Vitellius pedig mindazzal, ami végbement, még csak nem is törődött: rövid meghallgatás után bármily nagy dolgok fölött tovasiklott, mivel képtelen volt a súlyosabb ügyeket meggondolni.

A sereget szárazföldi úton menetelteti, ő maga az Arar folyón hajózik le, nem fejedelmi pompával, hanem megszokott szegényességével keltve feltűnést, míg végül Iunius Blaesus, Gallia Lugdunensis helytartója, hírneves nemzetség sarja, bőkezű természetű és megfelelő vagyonnal bíró ember, körülveszi az uralkodót személyzettel, fényes kíséretről gondoskodik, éppen ezzel vesztvén el a kegyeit, bár Vitellius esetlen hízelgésekkel leplezte ellenszenvét. Már várták Lugdunumban a győztes és legyőzött pártvezérek. Valenst és Caecinát a gyűlés színe előtt dicsérte meg és a maga elefántcsont székétől jobbra és balra ültette le; majd egész seregét kiskorú fiának fogadására küldi, s miután elébe vitték és vezéri köpenyt borítottak rá, ölébe fogván Germanicusnak nevezte s a fejedelmi méltóság minden jelvényével övezte. A jó sorsban élvezett túlságos megtiszteltetés a balszerencsében vigasza lett.

(60.) Ekkor végezték ki az Otho-párt legderekabb centurióit, s az illyricumi seregek leginkább ezért idegenkedtek Vitelliustól; ugyanakkor a tőlük megfertőzött és a germaniai katonaságra irigykedő többi legio is háborún jártatta az eszét. Suetonius Paulinust és Licinius Proculust bántó huzavona közepette gyászruhában hagyta várakozni, míg végül a meghallgatottak inkább szükséges, semmint tisztes védekezéssel éltek. Árulást róttak fel maguknak érdemül, amennyiben az ütközet előtti hosszú menetelést, az Otho-pártiak kifárasztását, a hadmenetnek szekerekkel való összekavarását és több véletlen körülményt a maguk cselének tulajdonítottak. Vitellius pedig elhitte hűtlenségüket és felmentette őket a hűség vádja alól. Salvius Titianus, Otho testvére nem került semmi veszedelembe: testvérszeretete és tehetetlensége bocsánatot szerzett számára. Marius Celsusnak meghagyják consuli tisztét, de a szóbeszédet elhitték, és nemsokára a senatusban szemére is vetették Caecilius Simplexnek, hogy ezt a tisztséget pénzért akarta megvásárolni, mégpedig nem Celsus kára nélkül. Vitellius szembeszállt a gyanúsításokkal, s később ártalom és vesztegetés nélkül megadta Simplexnek a consulságot. Trachalust Galeria, Vitellius felesége védte meg a vádaskodók ellen.

(61.) A hatalmasok torzsalkodásai közben - elmondani is szégyen, - egy bizonyos Mariccus a boiusok népéből arra vetemedett, hogy isteni parancsokra hivatkozva magas méltóságba tolakodjék és ezzel kihívja a római fegyvereket. És már mint Gallia szabadítója és isten - mert ezt a nevet vette fel, - összecsődített nyolcezer embert, és az aeduusok közeli földjeit kezdte fosztogatni, mikor a hírnevére ügyelő városi közösség válogatott ifjúságával és a Vitelliustól erősítésül adott csapatokkal a fanatikus sokaságot szétszórta. Foglyul esett az ütközetben Mariccus, majd nemsokára vadállatok elé vetették, de mivel azok nem bántották, az oktalan tömeg sérthetetlennek hitte, míg végül Vitellius szeme láttára kivégezték.

(62.) A továbbiakban sem a pártütőket, sem bárkinek vagyonát nem is érte bántás: érvényben maradtak az Otho hadsoraiban elesettek végrendeletei, vagy ha nem volt végrendelet, a törvény; vagyis ha a dorbézolásban mértéket tart, kapzsiságától nem kellett volna félni. Rút és telhetetlen a dőzsölő lakomák vágya: a városból és Italiából egyre hordták az ínycsiklandozó falatokat, szekerek zörögtek a két tenger felől vezető utakon, kimerültek a lakomai előkészületektől a városi előkelőségek, a tönk szélére jutottak maguk a városok; az élvezetekre rákapatott és vezérét megvető katonaság egyre inkább elfajulva elvesztette munkabírását és erejét. Előreküldött Rómába egy rendeletet, hogy az Augustus név felvételét elhalasztja, a Caesarét nem fogadja el, de jogköréből semmit el nem hagy. Kiutasították Italiából a csillagjósokat; szigorú intézkedést hoztak, hogy római lovagoknak a játékporondon való szerepléssel nem szabad bemocskolniuk magukat. A korábbi uralkodók erre pénzzel, sőt nemegyszer erőszakkal kényszerítették őket, és igen sok municipium és colonia versengve csábította oda jutalmakkal a legzüllöttebb ifjakat.

(63.) De Vitellius, amikor testvére megérkezett, és a zsarnokság tanítómesterei kegyeibe férkőztek, fennhéjázóbbá és kegyetlenebbé lett: megölette Dolabellát, akiről elmondottuk, hogy Otho Aquinum coloniájába tette félre. Dolabella, miután értesült Otho haláláról, a városba ment, amiért Plancius Varus volt praetor - Dolabella egyik legbensőbb barátja - Flavius Sabinus városparancsnoknál bevádolta, mintha bizony az őrizet alól kibújva vezérként mutogatná magát a legyőzött pártnak; ezt megtoldotta azzal, hogy megkísérelte eltántorítani az Ostiában állomásozó cohorsot. Mivel pedig ekkora vádakra semmi bizonyítéka nem volt, megbánta tettét, későn próbált bocsánatot kieszközölni számára - bűnös tette után. Az ily nehéz ügyben habozó Flavius Sabinust Lucius Vitellius felesége, a nőhöz nem illően vérszomjas Triaria, azzal félemlítette meg, hogy ne az uralkodó kockázatára hajhássza a kegyesség hírét. A szelíd természetű Sabinus, mikor az ijedtség rájött, könnyen változónak és mások veszedelmében magát féltőnek mutatkozott, és hogy úgy ne lássék, mintha könnyíteni akart volna rajta, siettette a bukott Dolabella pusztulását.

(64.) Vitellius tehát félelmében és gyűlöletében, mivel korábbi feleségét, Petroniát, kis idő múltán Dolabella vette nőül, levélben hívatta és úgy rendelkezett, hogy elkerülvén a Via Flaminia forgalmát, térjenek le vele Interamnium felé és ott öljék meg. Hosszadalmasnak találta ezt a gyilkos: útközben, egy vendéglőben földre teperte és úgy fojtotta meg, nagy gyűlölségére az új principatusnak, amelynek ezt első próbájául ismerték meg. És Triaria elrugaszkodását a szerénység közeli példája csak súlyosbította: Galeria, a császár felesége, nem elegyedett e szomorú dolgokba, és hasonlóképpen derekasan viselkedett a Vitellius fivérek anyja, a régi erkölcsű Sextilia, aki fiának első levelére állítólag meg is jegyezte, hogy ő nem Germanicust, hanem Vitelliust szült. A méltóság csábítása és a város hódolása később sem tette boldoggá: házának csak balsorsát érezte.

(65.) A Lugdunumból már útra kelt Vitelliushoz - elhagyván Hispaniát, - csatlakozik Cluvius Rufus, s bár arca örömöt és jókívánást tettetett, lelkében aggódott, mert tudta, hogy vádakkal illették. Hilarus császári felszabadított jelentette fel, hogy értesülvén Vitellius és Otho uralmáról, maga is hatalomra és a hispaniai tartományok birtokbavételére tört, s kísérőleveleinek élére ezért nem írta oda egyik princeps nevét sem. Beszédeiből is úgy értelmezett egyes kifejezéseket, hogy azok sértik Vitelliust és a maga népszerűségét szolgálják. Cluvius tekintélye erősebbnek bizonyult, úgyhogy Vitellius még meg is fenyíttette felszabadítottját, Cluviust pedig az uralkodói kíséret tagjává tette, nem vette el tőle Hispaniát sem, amelyet Lucius Arruntius példájára távollétében kormányzott. Csakhogy Arruntiust Tiberius Caesar félelemből, Cluviust viszont Vitellius minden aggály nélkül tartotta meg. Nem ugyanilyen tisztesség jutott osztályrészül Trebellius Maximusnak: a katonák haragja miatt távoznia kellett Britanniából; helyére Vettius Bolanust küldte közvetlen környezetéből.

(66.) Vitelliust aggasztotta a legyőzött legiók töretlen harci kedve. Italiában szétszóródva és a győztesek közé vegyülve ellenséges hangon beszéltek, legdühödtebben a tizennégyesek, akik nem akarták elismerni, hogy legyőzték őket, mivel a bedriacumi csatában csak különítményeik futamodtak meg, a legio zöme ott sem volt. Úgy határoztak, hogy visszaküldik őket Britanniába, ahonnan Nero parancsára jöttek el, és hogy addig is táborozzanak velük együtt a bataviai cohorsok, amelyek régóta viszálykodtak a tizennégyesekkel. Nem is sokáig volt békesség az ádázul gyűlölködő fegyveres csapatok között: Augusta Taurinorumban, mikor egy mesterembert valamelyik batavus csalóként kerget, egy legionarius viszont szállásadójaként véd, kinek-kinek bajtársai odacsődültek, a gyalázkodást vérontással folytatták, és kegyetlen harc lángolt volna fel, ha a tizennégyesekhez csatlakozó két testőrcohors ezeket fel nem biztatja, a batavusokat pedig meg nem félemlíti. Vitellius a maga kíséretéhez csatoltatja őket, mint hű embereit, a legiót pedig a Graji Alpokon átvezetvén nagy kerülővel úgy menetelteti, hogy Viennát ne érintsék; mert a viennaiaktól is tartottak. Éjszaka, mikor útra kelt a legio, a szertehagyott tüzektől a taurinus colonia egy része leégett: ezt a kárt - mint a legtöbb háborús csapást - más városok nagyobb veszteségei feledtették. Miután a tizennégyesek az Alpokból leereszkedtek, a leglázongóbb elemek a hadijelvényeket Vienna felé indították, a derekabbak egyetértése azonban megfékezte őket, és a legio Britanniába hajózott át.

(67.) Ezután Vitelliusnak a testőrcsapatoktól kellett félnie. Először cohorsonként különválasztották őket, majd hozzáadván a tisztes elbocsátás enyhítőszerét, fegyvereiket tribunusaikhoz vitették, míg csak a Vespasianus indította háború híre el nem terjedt: akkor újra vállalták a katonáskodást és java erejévé lettek a Flavius-pártnak. Az első tengerészlegiót Hispaniába küldték, hogy békében és nyugalomban szelídüljön; a tizenegyedik és a hetedik téli szálláshelyére tért vissza; a tizenhármasok amphitheatrumok építésére kaptak parancsot, mert Caecina Cremonában, Valens Bononiában gladiatori játékok rendezésére készült: Vitelliust soha nem kötötték le annyira a kormányzás gondjai, hogy a gyönyörűségekről megfeledkezett volna.

(68.) A legyőzött pártot tehát ügyesen megosztotta: a győztesek közt viszont zendülés támadt, mely játéknak indult, csakhogy a megöltek száma fokozta az egész háború gyűlöletességét. Lakomát ült Vitellius Ticinumban, melyre meg volt híva Verginius is. Az alvezérek és a csapatparancsnokok az uralkodók életmódja szerint szigorúságban versengnek vagy dús vendégeskedésekben lelik kedvüket; s ehhez mérten a katonaság is teljesíti kötelességét vagy zabolátlan. Vitellius seregében általános a zűrzavar, a részegség; az egész inkább éjszakázásnak és dáridózásnak mondható, mint fegyelemnek és tábori szolgálatnak. Így aztán, mikor két katona, egyik az ötödik legióból, másik a galliai segédcsapatokból, veszett kedvében birokra kelt, majd a legionarius alulmaradt, s a gallus gúnyolódására az összecsődült bámészkodók is két pártra szakadtak, a legionariusok öldökölve a segédcsapatokra rontottak és két cohorsot lekaszaboltak. A zavargás orvosszere egy másik zavargás lett. A távolból porfelhőt és fegyvereket vettek észre, máris felhangzott a kiáltozás, hogy a tizennegyedik legio fordult vissza és jön csatázni: pedig a menetzáró egységek voltak, és amikor felismerték őket, vége lett az izgalomnak. Közben Verginius egyik rabszolgájára, aki véletlenül az útjukba akadt, ráfogják, hogy meg akarta ölni Vitelliust, és a katonák Verginius halálát követelve máris rohannak a vendégség színhelyére. Még Vitellius sem kételkedett ártatlanságában, pedig a legkisebb gyanúra is megrettent, mégis csak üggyel-bajjal sikerült féken tartani azokat, akik a volt consul és hajdani vezérük pusztulását sürgették. Egyáltalán senkit nem veszélyeztetett annyiszor zendülés, mint Verginiust; csodálták ugyan, és megmaradt híre, de gyűlölték, mert nemet mondott nekik.

(69.) Másnap Vitellius az ott várakoztatott senatusi küldöttség meghallgatása után átment a táborba, még meg is dicsérte a katonák ragaszkodását, bár a segédcsapatok zúgolódtak, hogy a legionariusok féktelen elbizakodottsága büntetlen marad. A bataviai cohorsokat, hogy még különb erőszakosságra ne vetemedjenek, visszaküldték Germaniába: így alapozta meg a belső s egyszersmind külső háborút a végzet. A galliai törzseknek visszaadták segédcsapataikat, azt a rengeteg embert, akiket még a pártütés kezdetén a háború hiú látszattételei közé fogadtak. Egyébként, hogy az amúgy is megcsappant államvagyonból fussa ajándékozásra, megnyirbáltatja a legiók s a segédcsapatok létszámát, megtiltja a kiegészítéseket, sőt válogatás nélkül ajánlgatták fel az elbocsátást is. Végzetes volt ez az államra, nem kedves a katonáknak, akikre - mivelhogy kevesebben maradtak, - ugyanazok a kötelességek, veszedelmek és fáradalmak sűrűbben hárultak, erejüket pedig egyre apasztotta a kicsapongás, ellentétben a régi fegyelemmel és eleink rendelkezéseivel, akiknek idejében a római állam inkább férfierényre támaszkodott, nem pénzre.

(70.) Vitellius innen Cremona felé vette útját, és miután megtekintette Caecina gladiatorjátékát, kedve támadt felkeresni a bedriacumi síkságot és a friss győzelem nyomait megszemlélni. Rút és szörnyű látvány: negyven nap sem múlt el a csata után, és mindenfelé szétroncsolt testek, csonka tagok, rothadó emberi és lótetemek; gennyel fertőzött a föld, a fák és a termés letiprása óta kietlen pusztaság. Nem kevésbé embertelen látvány az út, melyet a cremonaiak babérral s rózsával borítottak, amelyen oltárokat emeltek s áldozati állatokat öltek, mint királyok fogadásakor szokás: a pillanatnyi vígság nemsokára őrájuk hozott pusztulást. Ott volt Valens és Caecina, s ők mutogatták a csata színhelyét: innen rontott elő a legiók hadmenete, innen támadtak a lovasok, eminnen zárták körül a segédcsapatokat; most már a tribunusok és a csapatparancsnokok - ki-ki a maga tetteit magasztalva - hazugságot, igazságot vagy megtoldott igazságot, mindent összekevertek. A katonatömeg lármázva és örvendezve szintén letért az útról, a csatározások helyét próbálta megállapítani, a fegyverhalmokat, a hullarakásokat nézte, csodálta, és egyeseken a sors forgandóságának láttára erőt vett a sírás és a részvét. Bezzeg Vitellius nem fordította el szemét és nem borzadt vissza annyi ezer temetetlen polgártól: sőt örömében és oly közeli végzetét nem sejtve áldozatot mutatott be a hely isteneinek.

(71.) Ezután Bononiában kerül sor Fabius Valens gladiatori látványosságára, melyhez a városból hozták a kellékeket. S minél inkább közeledett, annál mocskosabbá vált a menet, amint csatlakoztak hozzá a színészek, a heréltek csürhéje és a nerói udvar egyéb gyalázatosságai, mert Vitellius még Nerót is csodálva ünnepelte, kísérni szokta énekét, nem kényszerből, mint akárhány becsületes ember, hanem mint a dőzsölés és zabálás akarat nélküli rabja. Hogy Valens és Caecina számára szabad tisztségviselési hónapokat nyisson, szűkebbre fogta mások consulságait: nem vette tudomásul Martius Macerét, mint Otho-párti vezérét, Valerius Marinusét pedig, akit még Galba jelölt ki consulnak, későbbre tette, nem neheztelésből, csak éppen mert a szelíd ember a sérelmet úgyis gyáván fogja tűrni. Pedanius Costát mellőzik, mint az uralkodónak nem kedves személyt, aki szembe mert szállni Neróval és Verginiust bujtogatta; de Vitellius más okokat hozott elő; ráadásul még köszönetet is kellett neki mondani - amint szolgaságban szokás.

(72.) Csak néhány napig volt kelete egy hazugságnak, bár fenyegetően indult. Feltűnt egy magát Scribonianus Camerinusnak mondó ember, aki állítólag a nerói időktől való féltében Histriában rejtőzött, mivel ott a hajdani Crassusok híveinek tábora és birtoka még mindig megmaradt, és népszerűségük sem csökkent. Tehát a komédia színreviteléhez maga mellé vette a legelvetemültebbeket, mire a hiszékeny tömeg és néhány megtévelyedett vagy felfordulásra vágyó katona versengve csődült hozzá; akkor Vitellius elé hurcolták és megkérdezték, hogy tulajdonképpen kicsoda. Miután nem lehetett szavainak hitelt adni, és gazdája is felismerte, hogy helyzetére nézve szökött rabszolga, név szerint Geta, kivégezték, amint rabszolgáknak kijár.

(73.) Alig lehetne hinni, mekkorára nőtt Vitelliusban a gőg s a nemtörődömség, miután felderítők Syriából s Iudaeából azt a hírt hozták, hogy felesküdött reá a Kelet. Mert bár egyelőre kósza és bizonytalan híresztelésként, mégis mindenkinek a száján ott forgott Vespasianus neve, és ennek hallatára Vitellius nemegyszer felriadt; aztán ő is, serege is, mintha már nem volna vetélytárs, kegyetlenség, bujálkodás, rablás közepette idegen erkölcsökbe vetette magát.

(74.) Bezzeg Vespasianus a háborúra, a fegyverkezésre és a távol vagy közel található erőforrásokra figyelt. A katonák annyira készségesek voltak, hogy amint előre mondta az eskü szövegét és Vitelliusnak csupa áldást kívánt, csendben hallgatták; Mucianus nem volt Vespasianustól sem idegen, de Titushoz még szívesebben hajlott; Tiberius Alexander, Egyiptom kormányzója, megosztotta vele terveit; a harmadik legiót, mivel az Syriából vonult át Moesiába, a magáénak tudhatta; a többi illyricumi legio csatlakozására is számíthatott, mert az egész hadseregben izzó gyűlöletet keltett a Vitelliustól érkező katonák elbizakodottsága: durva viselkedésükkel, goromba beszédükkel a többieket hitványabbnak gúnyolták. De ilyen méretű hadi vállalkozásban rendszerint haboznak az emberek, és Vespasianusban is hol felhorgadt a remény, hol meg a balsors eshetőségeit latolgatta: melyik legyen az a nap, midőn a maga hatvan esztendejét és két ifjú fiát a háborúra bízza? Magánember gondolhat előrehaladásra, és akaratán múlik, többet vagy kevesebbet csikar-e ki a szerencsétől: aki az uralmat kívánja meg, annak számára nincs közbülső fok csúcs vagy bukás között.

(75.) Szeme előtt lebegett a germaniai hadsereg ereje; mint katonaember ismerte; az ő legiói polgárháborúban tapasztalatlanok, Vitelliuséi győztesek, a legyőzöttek oldalán pedig több a panaszkodás, mint az erő. A viszálykodás miatt bizonytalan a katonák hűsége, és külön-külön is mindegyikük veszedelmes: mert mit használnának a gyalog- s lovascsapatok, ha egyik vagy másik katona hirtelen merénylettel az ellenpárttól várható jutalomra törne? Így tették el láb alól Scribonianust Claudius alatt, így emelkedett gyilkosa, Volaginius, közkatonasorból a legmagasabb katonai rangba: könnyebb mindenkit megmozgatni, mint egy-egy embert kikerülni.

(76.) Miközben ilyen aggodalmak közt vergődött, egyéb alvezérei és barátai is biztatták, Mucianus pedig, több bizalmas tárgyalás után, most már mások jelenlétében így szólt hozzá:

- Mindenkinek, aki nagy dolgok tervezgetésére vállalkozik, mérlegelnie kell, hogy amit el akar kezdeni, a köznek hasznos, neki magának dicsőséges-e, könnyen végre lehet-e hajtani, vagy legalábbis nem túl nehéz-e. Egyúttal a tanácsadó személye is tekintetbe veendő, hogy tanácsával vállalja-e a kockázatot, és ha a szerencse majd kedvez a vállalkozásnak, a legfőbb méltóságra ki hivatott. Én téged szólítlak uralkodásra, Vespasianus - hogy ez mennyire üdvös a köznek, mennyire dicsőséges neked, az isteneken kívül terajtad múlik. A hízelgés látszatától nem kell tartanod: inkább gyalázat, mint dicséret, ha Vitellius után választanak meg. Nem az isteni Augustus tetterős szelleme, nem is Tiberius óvatos öregsége ellen, de még csak nem is Gaius, Claudius vagy Nero hosszú uralommal megalapozott háza ellen kelünk fel; helyet adtál Galba ősképmásainak is: eltompultan tovább várni és az államot fertőzésnek s pusztulásnak hagyni álomkór és gyávaság lenne még akkor is, ha számodra amennyire nem tisztes, annyira biztos volna a szolgaság. Elmúlt már és mögötted van az az idő, amikor megengedhetted az uralom óhajtásának látszatát: egyetlen menedéked a főhatalom. Vagy kiesett emlékezetedből Corbulo megölése? Fényesebb származású volt ugyan, mint mi vagyunk, elismerem, de ami születésének előkelőségét illeti, Nero is különb volt Vitelliusnál. Félő ember szemében eléggé híres akárki, csak félni lehessen tőle. És hogy valaki a hadsereg jóvoltából lehet uralkodó, arra bizonyság maga Vitellius, aki hadi szolgálat nélkül, katonai hírnév nélkül csak azért emelkedett fel, mert Galbát gyűlölték. Othót is, akit nem vezéri tehetségével, vagy hadi erővel győzött le, hanem mert az időnek előtte kétségbeesett, máris visszakívánt és nagy fejedelemmé tette, miközben szétszórja a legiókat, lefegyverzi a cohorsokat, mindennap újból elhinti a háború magvát. Ami tűz és elszántság volt katonáiban, azt a kocsmázás, dorbézolás és az uralkodó majmolása lekoptatja róluk: neked Iudaeából, Syriából és Egyiptomból kilenc érintetlen legiód van, melyeket semmiféle hadakozás nem merített ki, viszálykodás nem rontott meg; edzett és külháborúban győzelmes katonaság ez, azonkívül erős hajóhad, lovas- és gyalogegységek, megbízható királyok és a te mindeneket felülmúló tapasztalatod.

(77.) - Magamnak semmi egyebet nem kívánok, csak annyit, hogy ne Valens és Caecina mögött tarts számon, és ne vesd meg Mucianust mint társat, amiért vetélytársként nem tapasztalod. Én többre tartom magamat Vitelliusnál, tégedet magamnál. Családodnak nevet ad a diadalmenet, és két fiad van: az idősebb már uralkodásra képes, és katonáskodásának első éveiben a germaniai seregeknél is hírnevet szerzett. Oktalanság volna le nem mondani a főhatalomról annak a javára, akinek fiát fiammá fogadnám, ha magam volnék az uralkodó. Egyébként közöttünk nem ugyanaz lesz a szerencsének s a balsorsnak rendje: mert ha győzünk, az lesz a tisztségem, amit te adsz, a kockázatot s a veszedelmeket pedig egyformán viseljük. Sőt, ez lesz a jobb, te irányítsd seregeidet, nekem hagyd a háborút és a csaták bizonytalanságait. Szigorúbb fegyelemben élnek ma a legyőzöttek, mint a győztesek. Azokat a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy erényre lobbantja, ezek a fennhéjázástól és megátalkodottságukban eltunyulnak. Kinyitja és feltárja majd a győztes párt elfedett és tovább burjánzó fekélyeit a háború; én magam legalább annyira bízom a te éberségedben, takarékosságodban, okosságodban, mint Vitellius eltompultságában, tudatlanságában, kegyetlenségében. De háborúban jobban áll ügyünk, mint békében: mert akik mérlegelnek, máris elpártoltak.

(78.) Mucianus szavai után a többiek merészebben ostromolják, buzdítják, jósok jövendöléseivel és csillagpályákkal hozakodnak elő. Nem is volt mentes Vespasianus ilyen babonaságtól: nemsokára, már mint a birodalom ura, nyíltan egy Seleucus nevű asztrológust tartott maga mellett mint tanácsadót és jövendőmondót. Felidéződtek lelkében a régi jósjelek: a birtokán egy szembetűnően magas ciprusfa hirtelen kidőlt, majd másnap ugyanazon a helyen felemelkedvén, sudár törzzsel és még terebélyesebben virított. Nagy s kedvező jel volt ez a jósok egyértelmű magyarázata szerint, és a legfőbb hírnevet ígérte a még fiatal Vespasianusnak, de látszólag a diadaljelvényekkel való kitüntetés, a consulság és a iudaeai győzelem dicsősége beváltotta a jósjelet: csak ezek birtokában hitte, hogy a jövendölés a főhatalomra vonatkozik. Van Iudaea és Syria közt egy Carmelus nevű hegy, illetőleg isten, és nincs szobra az istennek vagy temploma, így tartja a régi hagyomány, csak oltára és tisztelete. Az itt áldozó Vespasianushoz, miközben titkolt reményeit forgatta fejében, Basilides pap, ismételten megtekintvén a belső részeket, így szólt:

- Bármi is az, Vespasianus, amit tervezgetsz: akár házat építesz, akár birtokodat növeled, vagy gyarapítod szolgáid számát, nagy székhely, roppant határok, sok ember adatik neked.

Ezeket a rejtélyes szavakat mindjárt felkapta a hír és most kezdte feltárni értelmüket is, és semmi egyéb nem forgott inkább közszájon. Annál gyakrabban esett szó környezetében is erről, minél többet szoktak beszélni a reménykedők. Nem kétséges elhatározással távozott Mucianus Antiochiába, Vespasianus Caesareába: az Syriának, ez Iudaeának fővárosa.

(79.) A főhatalom Vespasianusra ruházása Alexandriában kezdődött Tiberius Alexander sürgetésére, aki július első napján őrá eskette fel a legiókat. Később ezt is ünnepelték uralkodása első napjaként, bár a iudaeai sereg július harmadikán esküdött fel reá, oly buzgósággal, hogy még fiát, Titust sem várták meg, aki Syriából volt visszatérőben és Mucianus és apja tanácskozásaiban közvetített. Minden a katonák lelkes óhajára történt, nem rendeztek gyűlést, nem hívták egybe a legiókat.

(80.) Míg keresik az alkalmat, a helyet, s ami ilyen dologban a legnehezebb, az első hangot, míg a jelenlevők lelkében remény, félelem, számítás, eshetőség váltja egymást, a hálókamrájából kilépő Vespasianust néhány katona, aki a szokott rendben sorakozott fel, hogy a helytartót köszöntse, császárként üdvözli, azután a többiek is odarohannak, a Caesar és Augustus nevet és a princepsi méltóság minden címét reá halmozzák. Hangulata félelemből az uralkodói méltóság tudomásulvételébe csapott át: de semmi pöffeszkedés, fennhéjázás nem volt benne; ő maga a változás után sem változott. Mihelyt az ily magas helyzetében szemére boruló homályt elűzte, katonás beszéd után fogadta a feléje áramló jókívánságokat; mert az épp erre váró Mucianus a készséges katonaságot máris feleskette Vespasianusra. Ezután az antiochiai színházba vonulván, ahol tanácskozni szoktak, az összesereglett és ömlengve hízelgőkhöz szózatot intéz; eléggé ékesen beszélt görögül is, és mindent, amit csak mondott vagy tett, művészien tudott fitogtatni. A tartományt s a hadsereget semmi nem tüzelte fel annyira, mint Mucianusnak az a határozott kijelentése, hogy Vitellius elrendelte: a germaniai legiókat Syriába helyezi át, gazdag s nyugalmas szolgálatra, a syriai legióknak pedig állomáshelyüket a zord éghajlatú és fáradságos szolgálatot kívánó germaniai táborokra kell cserélniük. Tudniillik a tartománybeliek is örültek a katonákkal megszokott együttélésnek, sokan baráti és rokoni kapcsolatokban összekeveredtek, és a katonák a huzamos szolgálat során megismert és családiassá vált tábort mint otthonukat kedvelték.

(81.) Még július közepe előtt egész Syria hasonlóképpen neki fogadott hűséget. Csatlakozott királyságával együtt a nem megvetendő erejű Sohaemus, az ősi vagyona miatt tekintélyes és a meghódolt királyok közül leggazdagabb Antiochus. Majd a titkos követek útján értesített Agrippa is gyorsan hazahajózott Rómából, amikor Vitellius még semmiről sem tudott. Nem csekélyebb buzgósággal támogatta a pártot az életének s szépségének virágjában levő Berenice királynő, akit bőkezű ajándékai miatt az öreg Vespasianus is kedvelt. Ahány tartomány partjait csak mossa a tenger Kisázsiáig és Achaiáig, s ahány csak befelé, Pontus és az armeniaiak felé terül el, mind felesküdött, de itt csapatok nélkül kormányoztak a helytartók, mivel akkor még nem rendeltek legiókat Cappadociába. Az egész vállalkozás terveit Berytusban tárgyalták meg. Mucianus alvezéreivel, legioparancsnokaival és legszebben kitüntetett centurióival és katonáival érkezett ide, hasonlóképpen a iudaeai seregből is válogatott díszes küldöttség: az összesereglett sok lovas és gyalogos, valamint az egymással vetélkedő királyok pompája a találkozót fejedelmi méltósághoz illővé avatta.

(82.) Első háborús intézkedésként sorozást tartanak, a kiszolgáltakat visszahívják; tehetős városokat jelölnek ki fegyvergyárak berendezésére, Antiochiában arany- s ezüstpénzt vernek, s mindezt alkalmas személyek közreműködésével, a kellő helyen és sürgősen végre is hajtják. Vespasianus is felkeresi, buzdítja őket, a jókat dicsérettel, a kényelmeseket gyakrabban példaadással, mint fenyítéssel serkenti, barátainak pedig inkább hibáit nem veszi észre, semmint erényeit. Sokakat praefectusi és procuratori tisztséggel, legtöbbjüket senatori ranggal tüntette ki, megannyi kiváló férfit, akik csakhamar a legmagasabb méltóságokat is elnyerték; némelyeknél a szerencse pótolta az erényeket. Ajándékpénzt az első gyűlésen még Mucianus is csak módjával ígérgetett a katonaságnak, de még Vespasianus sem szánt többet e célra polgárháborúban, mint mások békében, mivel makacsul ellenezte a katonák pénzelését, s éppen ezért serege is jobb volt. Követeket küldött a parthusokhoz s az armeniaiakhoz, így gondoskodott arról, hogy ha legiói belekeverednek a polgárháborúba, a háta védetlen ne legyen. Titus intézi a iudaeai hadműveleteket, Vespasianus tartja kezében Egyiptom kapuit, így döntöttek; Vitellius ellenében elégségesnek vélték a csapatok egy részét, vezérül Mucianust, azonkívül Vespasianus nevét, s hogy a végzet számára semmi nem elérhetetlen. Valamennyi hadsereghez s vezérhez levelet írtak s lelkükre kötötték, hogy a Vitelliusra neheztelő praetorianusokat katonai rangjuk visszanyerésének jutalmával hívogassák.

(83.) Mucianus, inkább társa, semmint alárendeltje az uralkodónak, könnyűfegyverzetű csapataival, nem lassú menetben, hogy habozásnak ne lássék, de nem is nagyon sietve, hagyta, hogy a puszta távolsággal is terjedjen a hír, mert tudta, hogy erői szerények, és hogy többet hisznek a távollevőről; de a hatodik legio és tizenháromezer vexillarius hatalmas menetben vonult utána. A pontusi hajóhadat már előzőleg Byzantiumba irányította, mert egyelőre nem tudott dönteni, hogy - Moesiát hagyván - gyalogságával és lovasságával ne Dyrrachiumot zárja-e le, hosszú hajóival pedig az Italia felé elterülő tengert, így biztosítván a háta mögött Achaiát s Kisázsiát; mert ezek, ha nincsenek csapatokkal megerősítve, fegyvertelenül ki lennének szolgáltatva Vitelliusnak; így aztán maga Vitellius sem tudná, Italiának mely részét védelmezze, ha Brundisiumot s Tarentumot, valamint Calabria s Lucania partjait ellenséges hajók fenyegetnék.

(84.) Tehát a hajók, katonák, fegyverek előkészítése közben nagy volt a sürgölődés a tartományokban, de semmi sem okozott annyi gondot, mint a pénz előteremtése. "Ez a polgárháború lelke" - hajtogatta Mucianus, és amikor hozzájárulást vetett ki, nem a jogra, nem is a méltányosságra, hanem egyedül a vagyonok nagyságára volt tekintettel. Szerte feljelentések, és a leggazdagabbakat zsákmányul hurcolták bíróság elé. Ez a nyomasztó és tűrhetetlen, de a háborús kényszerűséggel menthető állapot békében is megmaradt, bár uralkodásának elején Vespasianus nem volt különösképpen elszánva jogtalan igények érvényesítésére, míg aztán a szerencse kedvezése következtében és rossz tanácsadóinak sugalmazására megtanulta s merészelte is. Mucianus a maga vagyonát is a háború céljaira áldozta, magánemberhez képest bőkezűen, hogy majd annál mohóbban vegye vissza a közéből. A többiek a pénzbeli hozzájárulásban követték példáját, de csak igen ritkán nyílt alkalmuk ennyire korlátozatlan visszakövetelésre.

(85.) Eközben a hozzá csatlakozó illyricumi hadsereg buzgósága meggyorsította Vespasianus vállalkozását. A harmadik legio adott példát a többi moesiai legiónak, vagyis a nyolcadiknak és a Claudius nevét viselő hetediknek, amelyek szívvel-lélekkel Othóhoz húztak, bár a csatában nem vettek részt. Aquileiáig nyomulván előre, elkergették az Othóról hírt hozókat s szétszaggatták a Vitellius nevével csillogó zászlókat, végül magukhoz ragadták és egymás közt felosztották a hadipénzt, tehát ellenség módjára viselkedtek. Ebből ijedtség támadt, az ijedtségből pedig az a gondolat, hogy Vespasianusnál érdemként lehetne felszámítani mindazt, amiért Vitellius előtt felelniük kellene. Így aztán a három moesiai legio levelekben kezdte csalogatni a pannoniai sereget, és ha az vonakodnék, erőszakra készült. E mozgolódás közepette Aponius Saturninus moesiai helytartó gyalázatos tettre vetemedik: egy centuriót küld Tettius Iulianusnak, a hetedik legio parancsnokának meggyilkolására, mégpedig személyes viszálykodások miatt, amelyeket a párt érdekével próbált leplezni. Iulianus tudomást szerzett a veszélyről, járatos vezetőket vett maga mellé és Moesia úttalan vidékein át a Haemus-hegység túlsó oldalára menekült; később sem vett részt a polgárháborúban, mindenféle ürüggyel húzta-halasztotta Vespasianushoz kezdett útját és a hírekhez képest késedelmeskedett vagy sietett.

(86.) Pannoniában viszont a tizenharmadik és a Galbáról elnevezett hetedik legio megőrizte a bedriacumi csata miatt érzett fájdalmat s haragot, és minden késedelmeskedés nélkül Vespasianushoz csatlakozott, főképpen Primus Antonius erősködésére. Ez a törvények szerint bűnös és Nero idejében csalás vádjával elítélt férfi - a háború egyéb sajnálatos következményei között - visszanyerte senatori rangját. Galba állította a hetedik legio élére; Othónak irkált leveleiben, a közhit szerint, pártvezérnek kínálkozott; miután nem vették figyelembe, Otho háborújában sem játszott szerepet. Mikor Vitellius helyzete megrendült, Vespasianus híveként nagy súlyra tett szert, mint bátor verekedő, talpraesett szónok, mások befeketítésében mester, viszálykodásban és pártütésben hatalmas, rablott jószág tékozlója, békében a legrosszabb, háborúban nem megvetendő. Ezután az egyező moesiai és pannoniai seregek a dalmatiai katonaságot is magukhoz vonták, bár a consuli rangú helytartók egyáltalán nem avatkoztak bele a zavaros ügyekbe. Tampius Flavianus volt Pannoniában, Pompeius Silvanus Dalmatiában a helytartó, két gazdag öreg, de procuratorként ott volt az előbbi mellett a java férfikorát élő, híres családból származó Cornelius Fuscus. Nyugalomra vágyva, kora fiatalságában kivált a senatori rendből, majd coloniája vezetőjeként Galba mellé állott s így procuratori megbízatáshoz jutott; Vespasianus pártjához csatlakozván, buzgón hordozta a háború fáklyáját: nem annyira a veszélyekkel járó jutalom lelkesítette, mint inkább maga a veszedelem, a bizonyos és rég megszerzett dolgok helyett inkább az újakat, kéteseket, bizonytalanokat óhajtotta. Nekilátnak tehát, hogy megmozgassák és megrendítsék mindazt, ami csak beteg volt. Leveleket írtak Britanniába a tizennégyesekhez, Hispaniába az egyesekhez, mivel mindkét legio Otho mellett, Vitellius ellen volt, irományokat terjesztenek Gallia-szerte, s bármely pillanatban fellángolhatott a roppant háború, hisz az illyricumi seregek nyíltan elpártoltak, a többi pedig készen állott, hogy a szerencse nyomába szegődjék.

(87.) Míg a tartományokban Vespasianus s pártjának vezérei ezeket művelik, Vitellius napról napra megvetésre méltóbban s tunyábban, minden község és birtok gyönyörűségeinél megállván, nehézkes menetben közeledett a városhoz. Hatvanezer fegyveres követte, zabolátlan tömeg; a tábori szolgák száma még nagyobb, de még szolgákhoz képest is legarcátlanabbak a markotányosok; továbbá annyi sok legatusnak s barátainak kísérete, engedelmességre akkor is képtelen, ha szigorú fegyelemre volna kényszerítve. Még zsúfoltabbá tették a sokaságot a városból elébe járuló senatorok s lovagok; némelyek féltükben, sokan hízelgésből jöttek, a többiek és lassanként mindenki azért, hogy ha mások útra keltek, ők se maradjanak el mögöttük. Tódultak utánuk az alja népből a Vitelliusnak becstelen szolgálataik miatt ismerős bohócok, színészek, kocsihajtók, akiknek lealjasító barátságában különös öröme telt. Közben a kényszerű szolgáltatások eredményeképpen nemcsak a coloniák vagy a municipiumok, hanem még a földművelők s a már érésben álló földek is pusztultak, mint ellenséges területen.

(88.) A katonaság körében gyakran támadtak szörnyű vérengzések, mert a Ticinumban fellángolt zendülés óta is tartott a legiók és a segédcsapatok viszálykodása; de mihelyt falusiak ellen kellett csatázni, megértették egymást. A legnagyobb öldöklésre azonban a várostól a hetedik mérföldkőnél került sor. Vitellius itt minden egyes katonának készételt - mintegy gladiatorok hizlalására szánt abrakot - osztott, és a városból kitóduló tömeg az egész táborral egybevegyült. Voltak, akik városias tréfából lefegyverezték az egyébbel elfoglalt katonákat, azaz titkon elvágták kardszíjukat, aztán kérdezgették, megvan-e a kardjuk. Gúnyolódáshoz nem szokott lelkük nem tűrte el a bolondságot, és karddal rontottak a fegyvertelen népre. Megölték egyebek közt az egyik katona apját, aki a fiát kísérte; később felismerték, és amikor híre járt a gyilkosságnak, többé nem bántották az ártatlanokat. A városban mégis reszkettek az emberek, mert csoportosan siettek előre a katonák; leginkább a forumra igyekeztek, hogy lássák a helyet, ahol Galba holtan hevert. És nem kevésbé szörnyű látvány voltak ijesztő állati bundáikkal és hatalmas fegyvereikkel ők maguk, mivel járatlanságukban nemigen kerülgették a városi sokaságot, vagy ha a síkos úton, vagy valakibe beleütközve elestek, veszekedésre, majd csakhamar tettlegességre került sor, és még kardot is rántottak. De a tribunusok s a praefectusok is rémületet keltve száguldoztak fegyveres csapataikkal.

(89.) Vitellius a Mulvius-hídtól pompás paripán, vezéri köpenyben s karddal az oldalán, a senatust és a népet maga előtt terelve, díszt öltvén és rendezett hadmenetben léptetett: csak barátainak tanácsára állt el attól, hogy ne mint elfoglalt városba vonuljon be. Négy legio sasa haladt az élen s más legiók ugyanannyi zászlaja kétoldalt, majd tizenkét lovasegység hadijelvényei és a gyalogrendek mögött a lovasság, azután harmincnégy cohors, népnevek, illetve fegyvernemek szerint különválasztva. A sasok előtt a táborparancsnokok, a tribunusok és az első centuriók fehér ruhában, a többiek centuriájuk mellett, fegyvereikkel s kitüntetéseikkel tündöklőn; a katonák melldíszei s nyakláncai is ragyogtak. Tisztes látvány és nem Vitellius uralkodásához méltó sereg! Így vonult fel a Capitoliumra, és ott anyját átölelvén, az Augusta névvel tüntette ki.

(90.) Másnap, mintegy idegen város senatusa s népe előtt, nagyzoló beszédet tartott magáról, önnön szorgoskodását s mérsékletét magasztalta, jóllehet ismerték bűneit mind a jelenvoltak, mind egész Italia, amelyen tunya álmosságban és dőzsölésben szégyenletesen vonult végig. A tömeg azonban mivel sem gondolva, hiszen a hamisat nem tudta megkülönböztetni az igaztól és csak a szokott hízelgésekhez értett, hangos kiáltozással helyeselt neki, s midőn el akarta hárítani az Augustus nevet, kényszerítették, hogy fogadja el, éppoly haszontalanul, mint ahogy visszautasította.

(91.) A mindent magyarázgató lakosság baljós jelként fogadta, hogy Vitellius, miután elnyerte a főpapi méltóságot, az állami szertartásokról július tizennyolcadikán adott ki rendeletet, a cremerai s alliai vereség miatt ősidők óta gyászos napon: minden emberi s isteni jogban ennyire járatlanul, hasonlóképpen eltompult felszabadítottjainak, barátainak társaságában, mintha részegek közt támolygott volna. De a consulválasztó népgyűlésen a jelöltekkel együtt mint egyszerű polgár jelent meg, és a színházban mint néző, a cirkuszban mint lelkendező buzgón pályázott az alja nép minden tetszésnyilvánítására; ezt a bizonnyal kedves és népszerű viselkedést - ha erényeiből fakadt volna! - előbbi életére emlékezve illetlennek és közönségesnek találták. Eljárt a senatusba, még akkor is, ha jelentéktelen ügyekben kellett kikérni az atyák véleményét. És egyszer történetesen Priscus Helvidius kijelölt praetor az ő szándékai ellen foglalt állást. Felbőszült először Vitellius, mégsem történt egyéb, mint az, hogy a néptribunusokat felszólította, segítsék semmibe vett hatalmát, majd barátainak csitítására, akik mélyebb haragjától tartottak, azt felelte, hogy nem újság az, ha két senator valamely közügyben nem ért egyet; annak idején ő is nemegyszer felszólalt Thrasea ellen. Legtöbben nevettek az arcátlan párhuzamon, míg másoknak éppen az tetszett, hogy nem a hatalmasságok közül valakit, hanem Thraseát választotta az igaz dicsőség mintapéldájául.

(92.) A testőrség élére a cohorsparancsnokságig jutott Publilius Sabinust és Iulius Priscus centuriót állította: Priscus Valens, Sabinus pedig Caecina jóindulatának köszönhette hatalmát; kettejük viszálykodása közepette Vitelliusnak semmi súlya nem volt. Az uralkodói feladatokat Caecina és Valens látta el, gyűlöletükben régóta fenekedvén egymásra, amit a háború során és a táborban is alig lehetett titokban tartani, s amit a barátok hitványsága és az ellenségeskedéseket oly bőven termő város csak fokozott, mivel körüludvaroltatásban, kíséret dolgában és a reggeli üdvözlők számlálhatatlanságában folyvást versengtek s méricskélték egymást, miközben Vitellius hol egyikük, hol másikuk felé hajlott. Nem is biztos sohasem eléggé a hatalom, ha fölötte nagy! Vitelliust pedig, aki állhatatlanul hol hirtelen sértegetett, hol idétlenül kedveskedett, meg is vetették, de féltek is tőle. De azért nem kevésbé rohanták meg a házakat, a kerteket s az állami vagyont, az előkelőségek siralomra méltó és nélkülöző csoportját pedig, akiket Galba gyermekeikkel együtt hazaengedett, semmiféle uralkodói kegy nem segítette. A nép is helyeselte azt az állam főembereinek kedves intézkedését, hogy a száműzetésből hazatérteknek visszaadta a felszabadítottjaikra vonatkozó jogigényeiket, bár ezt a szolgalelkek mindenképpen igyekeztek meghiúsítani, pénzüket titkos vagy lekötelezett togaöblökbe rejtették el, sőt némelyek a császári házhoz álltak és így uraiknál nagyobb befolyásra tettek szert.

(93.) Ami a katonaságot illeti: mivel tele volt a tábor, és sehol sem fért el a sokaság, a csarnokokban vagy szentélyekben és szerte az egész városban ütött tanyát, nem ismerte a gyülekezőhelyet, nem tartott őrséget, nem is edzette magát gyakorlatozással: a város csábításai és - mondani is szégyenletes - kicsapongások közepette testüket tétlenséggel, lelküket bujasággal erőtlenítették. Végül már épségükre sem volt gondjuk: nagy részük a Vaticanus hírhedt környékén verte fel sátrát, minek következtében gyakoriak lettek soraikban a halálesetek, és mivel ott folyt mellettük a Tiberis, a germánoknak s a galloknak betegségre úgyis hajlamos testét a víz mohó élvezete és a tűrhetetlen hőség tönkretette. Ráadásul a fonák intézkedések vagy önös érdekek hajszolása következtében felborult a katonai rend: tizenhat praetorianus és négy városi cohorsot soroztak be, ezer-ezer fővel. E sorozás alkalmával Valens többet engedett meg magának, mintha ő ragadta volna ki a veszélyből Caecinát. Bizonyos, hogy Vitellius pártját az ő megérkezése erősítette meg, és a lassú meneteléshez tapadó rosszakaratú szóbeszédet a szerencsés ütközettel ő fordította a visszájára, s Alsó-Germania egész katonasága Valenshoz húzott; a közhiedelem szerint Caecina hűsége ekkor ingott meg.

(94.) Egyébként Vitellius nem volt annyira engedékeny vezéreihez, hogy a katonák még többre nem ragadtatták volna magukat. Ki-ki maga választotta meg csapattestét: ha úgy akarta, a városi csapatok közé sorolták, bár méltatlan volt rá, másrészről a jó katonáknak is megengedték, hogy óhajuk szerint megmaradjanak a legionariusok között vagy a lovasalakulatokban. És akadtak is, akik ezt akarták, mert megbetegedtek, és panaszkodtak az egészségtelen éghajlat miatt, mégis java erejétől fosztották meg a legiókat s a lovascsapatokat, és aláásták a tábor becsületét azzal, hogy húszezer embert az egész hadseregből nem annyira kiválogattak, mint inkább összekevertek.

Mikor egyszer Vitellius szózatot intézett hozzájuk, azt követelték tőle, hogy végeztesse ki Asiaticust, Flavust és Rufinust, Gallia vezéreit, amiért Vindex mellett fogtak fegyvert. És Vitellius nem fojtotta el ezeket a hangokat, született gyáva lévén, és mert tudta, hogy esedékes a pénzajándék, de pénze nincs, minden egyebet bőkezűen osztogatott nekik. Az uralkodók felszabadítottjainak elrendelték, hogy rabszolgáik száma szerint adó gyanánt hozzájárulást fizessenek. Ő maga, mivel a tékozlás volt egyedüli gondja, istállókat építtetett a kocsihajtóknak, a cirkuszt pedig gladiatori játékokkal és állathajszákkal népesítette be, és oly gyalázatosan szórta a pénzt, mint a legnagyobb bőségben.

(95.) Ráadásul Caecina és Valens még Vitellius születése napját is kerületenként megrendezett gladiatori játékokkal ülte meg, roppant és addig a napig hallatlan előkészülettel. Öröm a hitványabbjának, a jóérzésűek szemében bosszúság, hogy a Mars-mezőn felállított oltárokon halotti áldozatot mutatott be Nerónak. A köz nevében vágták le s égették el az állatokat; a fáklyát az Augustalis-papok tartották alájuk; ezt a papi méltóságot - mint Tatius királynak Romulus - Tiberius Caesar a Iulius-nemzetségnek szentelte. Még nem telt el a győzelemtől a negyedik hónap, és Asiaticus, Vitellius szabadon bocsátott rabszolgája nem maradt el a Polyclitusok, Patrobiusok és a régi gyűlölt nevek mögött. Senki abban az udvarban tisztességre vagy szorgos munkára nem pályázott: egyetlen út vezetett hatalomhoz, pazarló lakomákkal és drága nyalánkságokkal jóllakatni Vitellius kielégíthetetlen mohóságát. Ő maga elegendőnek vélte, ha a jelent élvezi, és tovább nem gondolt: kilencszázmillió sestertiust néhány hónap alatt vert el - úgy hiszik. Nagy és szerencsétlen város! Ugyanabban az esztendőben Viniusok és Fabiusok, Icelusok és Asiaticusok között, végigszenvedte Othót, Vitelliust, hányatott és szégyenletes sorsban vergődött, míg végül Mucianus és Marcellus lépett a nyomukba, vagyis inkább más személyek, nem más jellemek.

(96.) Elsőül a harmadik legio elpártolását jelentik Vitelliusnak. A levelet Aponius Saturninus küldte, még mielőtt ő is Vespasianus pártjához csatlakozott; de Aponius sem írt meg mindent, mert a hirtelen esemény megzavarta, hízelgő barátai pedig azt is enyhébben magyarázták: egyetlen legio zendüléséről van szó, a hadsereg többi részének hűsége rendíthetetlen. Ilyen értelemben beszélt Vitellius is a katonák előtt, megrótta a minap elbocsátott praetorianusokat, hogy hamis híreket terjesztenek, és bizonygatta, hogy nem kell tartani polgárháborútól, közben elhallgatta Vespasianus nevét, egyszersmind katonákat küldött szét a városba, hogy a közszájon forgó híreszteléseket elfojtsák. Ez még inkább táplálta a szóbeszédet.

(97.) Mégis segédcsapatokat mozgósított Germaniából, Britanniából és a hispaniai tartományokból, de csak lanyhán és szorult helyzetét eltitkolva. Ugyanígy késedelmeskedtek a helytartók s a provinciák: Hordeonius Flaccus azért, mert gyanakvással nézte már a batavusokat és aggódott az őt fenyegető háború miatt, Vettius Bolanus pedig, mert sohasem volt teljesen békés Britannia, - és mindketten ingadoztak. Hispaniából sem siettek, ahol ekkor nem volt consuli rangú helytartó: a három legio parancsnokai, akik jogkör tekintetében egyenlők voltak és Vitellius sikereinek hallatára versengtek volna a parancs teljesítésében, balsorsával egyként nem akartak közösséget vállalni. Africában az ottani legio s a Clodius Macertól toborzott, majd Galbától elbocsátott csapatok Vitellius parancsára újból fegyvert ragadtak; egyszersmind a többi fiatal is vonakodás nélkül jelentkezett szolgálatra. Tudniillik itt feddhetetlen és kedves emlékű proconsuli évet töltött Vitellius, Vespasianus pedig hírhedtet s gyűlöleteset: ebből a szövetségesek mindkettejük uralkodására következtettek, de a tapasztalat mást mutatott.

(98.) És Valerius Festus helytartó eleinte hűségesen pártolta a provincia lakosságának buzgalmát, majd ingadozni kezdett, leveleivel és rendeleteivel színleg Vitelliust, titkos híradásaival viszont Vespasianust segítette, és aszerint akart ennek vagy annak az ügynek védelmére kelni, amint valamelyikük majd felülkerekedik. Raetiában és Galliában elfogtak néhány katonát és centuriót, akik Vespasianus leveleit és parancsait vitték: Vitelliushoz küldik, majd kivégzik őket; többen észrevétlen maradtak, mert megbízható barátaik vagy ravaszságuk segítségével sikerült elrejtőzniük. Így Vitellius készülődéséről általában tudtak, Vespasianus legtöbb terve ismeretlen volt, elsősorban Vitellius tunyasága miatt, meg aztán az őrséggel megrakott Pannoniai Alpok is feltartóztatták a hírvivőket. A tengeren is a passzátszél a Kelet felé hajózóknak kedvezett, fordított irányban akadályt jelentett.

(99.) Végül az ellenség betörésétől, a mindenfelől érkező ijesztő hírektől megrémülvén, Caecinát és Valenst hadba indítja. Caecina ment előre, a súlyos betegségéből nemrég kilábalt Valenst erőtlensége csak lassan engedte mozogni. Egészen más a városból útra kelő germaniai sereg képe: testükben nincs erő, se lelkükben tűz; lassú és gyér menet, rozzant fegyverek, lomha gebék; a napot, port, rossz időt nem bíró katonák, amennyire tunyák a fáradság elviselésére, annál készebbek viszálykodásra. Ehhez járult Caecina régi becsvágya, mostani ernyedtsége - vagy mert a szerencse túlságos kedvezése elzüllesztette, vagy mert hitszegést forgatott elméjében és szándékosan meg akarta törni a sereg erejét. Sokan meg voltak győződve, hogy Flavius Sabinus tanácsai rendítették meg Caecina gondolkodását, és az üzeneteket Rubrius Gallus közvetítette: Vespasianus jóvá fogja hagyni az átpártolás feltételeit. Ugyanakkor eszébe juttatták Fabius Valens ellen érzett gyűlöletét s féltékenységét is, hogy ha kevesebb szava van Vitelliusnál, az új uralkodónál szerezzen kegyet s hatalmat.

(100.) Caecina, miután nagy megtiszteltetéssel távozott Vitellius öleléséből, a lovasok egy részét Cremona megszállására küldte előre. Ezután következtek az első, negyedik, tizenötödik, tizenhatodik legio alakulatai, majd az ötödik és huszonkettedik; az utóvédben a huszonegyedik "rohanó" és az első "italiai" menetelt a három britanniai legio egységeivel és válogatott segédcsapatokkal. Caecina kivonulása után Fabius Valens írt a seregnek, amelyet sokáig vezetett, hogy útközben várja meg; így állapodott meg Caecinával. Caecina ellenben, aki a helyszínen lévén, nagyobb súllyal bírt, ráfogta, hogy módosult a terv, és teljes erővel elébe kell menni a közelgő hadaknak. Így a legiók arra kaptak parancsot, hogy siessenek Cremonába, egy részük pedig vonuljon Hostilia felé; ő maga a hajóhad buzdításának ürügyével Ravennába tért le, majd kiderült, hogy az árulás titkos megbeszélésére keresett alkalmat. Mert Lucilius Bassus, bár egy lovasalakulat parancsnoksága után Vitellius a ravennai, egyszersmind a misenumi hajóhadak élére állította, szégyenletes hűtlenséggel bosszulta meg a méltatlan neheztelést, amiért nem azonnal a testőrparancsnokságot nyerte el. Nem is tudni, vajon ő rántotta-e bele Caecinát, vagy - ami megesik hitványak között, - hasonlatosságuknak megfelelően mindkettejüket ugyanaz az aljas szándék vezette.

(101.) Az egykori írók, akik a Flavius-ház uralma idején e háború történetét megörökítették, a békevágyban és hazaszeretetben jelölték meg a hízelgésül eltorzított okokat: szerintünk a velük született jellemtelenségen és Galba elárulása után egyhamar eltékozolt becsületükön kívül az az irigy versengésük döntötte romlásba Vitelliust, hogy udvarában mások meg ne előzzék őket. Caecina, miután utolérte a legiókat, a Vitelliushoz ragaszkodó centuriókat s katonákat mindenféle mesterkedéssel próbálta eltántorítani; Bassusnak, aki ugyanabban fáradozott, kevesebb nehézséggel kellett megküzdenie, mivel a hajóhad hajlandó volt az árulásra, hisz benne élt még a nemrégiben Othóért vállalt katonáskodás emléke.

(1.) Jobb sorssal s hűséggel intézték hadi tanácskozásaikat a Flavius-párt vezérei. Poetovióban, a tizenharmadik legio téli szállásán jöttek össze. Itt vitatták meg, hogyan döntsenek: elzárják-e a Pannoniai Alpokat, míg a hátországban minden erő felkel, vagy nem vallana-e nagyobb elszántságra, ha közelebb vonulnának és harcolnának Italia birtokáért. Akik jobbnak látták, ha megvárják a segédcsapatokat és elnyújtják a háborút, a germaniai legiók erejét s hírét hangoztatták, és hogy utánuk nem sokkal érkezett meg Vitelliusszal a britanniai hadsereg zöme, míg az ő oldalukon a minap megvert legióknak még a létszáma sem teljes, meg bármilyen harciasan beszélnek is, kisebb a legyőzöttekben a bátorság. De ha egy darabig megszállva tartják az Alpokat, eljön Mucianus a Kelet csapataival; megmarad Vespasianusnak a tenger, a hajóhad, a tartományok jóindulata, ahol akár egy másik háborúra is elegendő sereget toborozhat. Így az üdvös várakozás közepette új erők csatlakoznának, a meglevőkből pedig semmi sem veszne el.

(2.) Mire Antonius Primus, a háború leghevesebb szószólója, kifejtette: a sietés nekik hasznos, Vitelliusnak vészes. Több lomhaság költözött a győztesekbe, mint bizakodás, mert nem harci készültségben és táborban tartották őket: Italia minden municipiumát végigtunyálkodva, csak szállásadóikban keltve félelmet, amilyen elszántan harcoltak addig, annál mohóbban habzsolják a szokatlan élvezeteket. A cirkusztól is, meg a színházaktól és a város örömeitől elpuhultak, vagy betegségektől bágyadtak; de jussanak csak időhöz, visszatér beléjük is az erő a hadi készülődésben; és nincs messze Germania, ahonnan erősítést várhatnak; Britanniát egy tengerszoros választja el, ott van a közelben Gallia s Hispania, jobbról-balról emberek, lovak, szolgáltatások, s ott van maga Italia és Róma bősége, és ha ők akarnának támadni, két hajóhad, s őrizetlen az illyricumi tenger. Mit használ akkor, ha lezárják a hegyeket? Mi haszna a másik nyárig húzni a háborút? Honnan szereznek közben pénzt és ellátást? Jobb volna épp azt kihasználniuk, hogy a pannoniai legiók - inkább megtévesztve, semmint legyőzve - sietve bosszút akarnak állni, a moesiai seregek pedig érintetlen erőkkel csatlakoztak. Ha a katonák számát, s nem a legiókét veszik, több emitt az erő, és nem kicsapongva élnek, sőt használt fegyelmüknek a szégyen. A lovasok pedig még akkor sem maradtak alul, hanem a szerencsétlen fordulat ellenére is szétverték Vitellius hadsorait.

- Akkor két pannoniai és moesiai lovascsapat áttörte az ellenséget: most tizenhat csapat egyesített hadijelei fogják dübörgő rohammal, sűrű porfelhővel ellepni és elárasztani a csatákról megfeledkezett lovasokat s lovakat. Ha valaki vissza nem tart, egy személyben leszek, aki a tervet tanácsolja s végrehajtja. Ti, kiknek szerencséje még csorbítatlan, tartsátok együtt legióitokat, én be fogom érni könnyűfegyverzetű csapataimmal. Hamarosan hallani fogjátok, hogy Italia kapui felnyílnak, s Vitellius hatalma megrendül. Akkor majd lesz kedvetek követni és a győztes nyomaiba lépni.

(3.) Az efféle szavakat villogó szemmel, harsogó hangon, hogy minél messzebbre hallják, - mert centuriók és néhány katona is a tanácsba keveredett, - úgy ontotta magából, hogy még az óvatosakat és az elővigyázatosakat is megmozgatta, a tömeg és a többiek pedig mások tunyaságát megvetvén, egyetlen férfit s vezért magasztaltak. Ezt a vélekedést mindjárt azon a gyűlésen kivívta magának, amelyen Vespasianus üzenetének felolvasása után nem bizonytalan kifejezéseket használt, mint annyian - hogy majd így vagy úgy értelmezhesse szavait, amint hasznosnak véli, - hanem láthatták, hogy nyíltan elkötelezte magát az ügy mellett, s annál nagyobb súlya volt a katonák előtt, mint aki vétekben vagy dicsőségben társuk.

(4.) Utána Cornelius Fuscus procurator volt a legnagyobb tekintély. Ő is irgalmatlanul ki-kirohant Vitellius ellen, és így semmi reményt nem hagyott magának kedvezőtlen fordulat esetére. A természeténél és öregségénél fogva habozó Tampius Flavianus a katonák gyanakvását ébresztgette, mintha észben tartaná Vitelliushoz fűződő rokonságát, nemkülönben, mivel a legiók mozgolódásának kezdetén elszökött, majd önként visszatért, közhiedelem szerint az árulásra keresett alkalmat. Mert Flavianust, aki elhagyván Pannoniát Italiába ment, és ott a veszedelemtől ment maradt, a felforgatás vágya arra ösztönözte, hogy újra felvegye a helytartói címet és beleavatkozzék a polgárháborúba; erre beszélte rá Cornelius Fuscus is, nem mintha szüksége lett volna Flavianus buzgólkodására, hanem hogy consuli neve az épp akkor erősödő pártot tisztes látszattal leplezze.

(5.) Egyébként, hogy a hadszínteret baj nélkül, sőt haszonnal lehessen Italiába áttenni, írtak Aponius Saturninusnak: igyekezzék a moesiai hadsereggel. És hogy a csapatoktól megfosztott tartományokat a barbár népeknek oda ne vessék, a szarmata iazygok főembereit, akik a kormányzást kezükben tartották, szövetségükbe fogadták. Ezek népüket és tömérdek lovasukat - egyedüli erősségüket - is ajánlgatták: szolgálatukat azonban visszautasították, hogy sem belviszályok közepette külső háborúkat ne kezdjenek, sem az ellenféltől remélt nagyobb jutalom fejében az emberi s isteni jogot meg ne tagadják. Megnyerik pártjuknak Sidót és Italicust, a suebusok királyait, akik régi barátai voltak a rómaiaknak, és népük is inkább hajlott a hűségre, mint parancsok elviselésére. Oldalt helyezték el a segédcsapatokat, mert ellenségesnek mutatkozott Raetia, amelynek helytartója Porcius Septiminus volt, Vitellius tántoríthatatlan híve. Sextilius Felixet tehát az Auriusról elnevezett lovasalakulattal, nyolc cohorsszal és a noricumiak ifjúságával a Raetia s Noricum közt folyó Aenus partjának megszállására küldték. Mivel sem ezek, sem azok nem kockáztattak ütközetet, a két párt szerencséje máshol dőlt el.

(6.) Antoniust, aki a segédcsapatok válogatott vexillariusait és a lovasság egy részét vitte magával Italia megrohanására, Arrius Varus kísérte, a derék katona: ezt a hírnevet volt vezérének, Corbulónak, és armeniai sikereinek köszönhette. De a Nerónál folytatott titkos tárgyalásokon állítólag befeketítette Corbulo erényeit; így gyalázatos kegyből primuspilusi rangot nyert ugyan, ám a pillanatnyilag kedvező, hitványul szerzett tisztség hamarosan vesztére fordult. Egyelőre azonban Primust és Varust Aquileia elfoglalása után az egész környéken, Opitergiumban és Altinumban is örvendezve fogadták. Altinumban helyőrséget hagytak hátra a ravennai hajóhad ellen; még nem hallották, hogy elpártolt. Ezután Pataviumot és Atestét nyerték meg pártjuknak. Itt értesültek arról, hogy Vitellius három cohorsa és a Sebosusról elnevezett lovasalakulat Forum Alieni közelében hidat vervén tábort ütött. Kapóra jött az alkalom, hogy megrohanják a felkészületleneket: mert ezt is jelentették róluk. Kora hajnalban rajtaütöttek a többnyire fegyvertelen csoporton. Előre megmondták, hogy néhány embert lemészárolnak, a többit megfélemlítéssel kényszerítik átpártolásra. Voltak is, akik tüstént megadták magukat: többen felszakították a hidat, úgy vágták el az előnyomuló ellenség útját.

(7.) Mikor híre terjedt a győzelemnek, a Flavius-pártra nézve kedvezően induló háború kezdetei után a Galbáról elnevezett hetedik és a tizenharmadik "iker" legio, Vedius Aquila legatus vezérlete alatt, sürgősen Pataviumba vonult. Itt néhány napot pihenésre fordítottak, és Minicius Iustust, a hetedik legio táborparancsnokát, mivel a polgárháborús helyzethez képest feszesebben parancsolgatott, a katonák haragja elől menekítve Vespasianushoz küldték. Egy régóta hiányolt intézkedés a dicsekvő magyarázat következtében még jelentősebbnek mutatkozik: Antonius ugyanis Galbának a zűrzavaros időkben ledöntött szobrait minden városban visszaállíttatta, mivel megtisztelőnek ítélte az ügy érdekében, ha úgy hiszik: tetszésre talált Galba uralkodása, és pártja felvirul.

(8.) Tanakodtak ezután, mit válasszanak a hadműveletek színhelyéül. Verona mellett döntöttek, mert a körülötte elterülő mezők miatt alkalmasnak látszott lovascsatára, amelyben ők erősebbek; egyszersmind célravezetőnek és jó hírverésnek gondolták, ha az anyagiakban tehetős települést elragadják Vitelliustól. Még odavonulás közben birtokba vették Vicetiát; ez az önmagában jelentéktelen esemény, mert a város csak szerény erőkkel bírt, nagy fontosságú lett, mivel arra gondoltak, hogy Caecina ott született, és így az ellenség vezérének hazáját sikerült elfoglalniuk. Verona viszont igazi nyereség volt: polgárai példaadással s gazdagságukkal segítették a pártot, és a közbeékelt hadsereg elzárta Raetiát s a Iuliusi Alpokat, hogy a germaniai seregek ne tudjanak arra átjárni. Minderről nem tud Vespasianus, vagy éppen tiltja: hiszen úgy parancsolta, hogy Aquileiánál álljon meg a háború, s várjanak Mucianusra; s hozzáfűzte a parancshoz tanácsát: mivel Egyiptom, a gabonaellátás kulcsa, a leggazdagabb tartományok adójövedelme kézben van, Vitellius seregét zsold s élelem hiányával megadásra lehet kényszeríteni. Ugyanilyen utasításokat adott Mucianus is gyakori leveleiben, vér és könny nélküli győzelmet és más ilyeneket hozván elő ürügyül, valójában nagyravágyásból és a háború minden dicsőségét magának tartogatva. Egyébként a távoli földrészekről a tanácsok mindig az események után érkeztek meg.

(9.) Antonius tehát hirtelen rohammal rajtaütött az ellenség őrállásain, s miután egy kisebb összecsapásban próbára tette harckészségüket, döntés nélkül váltak szét. Ezután Caecina a Veronához tartozó Hostilia nevű falu és a Tartarus folyó mocsarai közt tábort rendezett be, biztonságos helyen, mivel hátát a folyó, két oldalát a mocsár vonulata fedezte. Ha nem hiányzott volna a becsület, Vitellius összes erejével meg lehetett volna semmisíteni a két legiót, hiszen még nem csatlakozott hozzájuk a moesiai sereg, vagy visszaűzhette és szégyenletes futással Italia elhagyására kényszeríthette volna őket. De Caecina különféle halogatásokkal az első kedvező hadi alkalmakat az ellenségnek engedte át, azokra pedig, kiket fegyverrel könnyen megszalaszthatott volna, levelekben szórta a fenyegetést, míg csak közvetítők útján a hűtlenség feltételeit meg nem állapította. Közben Aponius Saturninus megérkezett a Claudiusról elnevezett hetedik legióval. A legio élén Vipstanus Messalla tribunus állott, ez a híres elődöktől származó, maga is kiváló férfiú, és az egyetlen, aki tisztességes emberként csatlakozott ehhez a háborúhoz. Ezekhez a Vitelliuséival össze sem mérhető csapatokhoz - hiszen még csak három legio volt, - küldött levelet Caecina, dorgálva a legyőzötteket, hogy vakmerően ismét fegyvert fogtak. Egyúttal dicséretekkel magasztalta a germaniai sereg vitézségét, Vitelliust módjával és csak általánosságban említve, Vespasianusnak szóló minden gyalázkodás nélkül: egyszóval semmi, ami vagy eltántoríthatná az ellenséget, vagy megrémíthetné. A Flavius-párt vezérei, mellőzvén korábbi sikertelenségük mentegetését, magasztalták Vespasianust, ügyükről bizakodva, a seregről gondtalanul, Vitelliusról ellenségesen nyilatkoztak, megcsillantván a tribunusok s a centuriók előtt a Vitelliustól kapott kedvezmények megtartásának reményét, Caecinát pedig félreérthetetlenül átállásra buzdították. A gyűlés előtt felolvasott levelek fokozták az önbizalmat, mivel Caecina alázatosan írt, mintha nem merné megsérteni Vespasianust, az ő vezéreik viszont megvetően, mintegy csúfot űzve Vitelliusból.

(10.) Miután még két legio érkezett, amelyek közül a harmadikat Dillius Aponianus, a nyolcadikat Numisius Lupus vezette, úgy határoztak, hogy megmutatják erejüket és tábori sáncfallal veszik körül Veronát. Véletlenül a Galbáról elnevezett legiónak jutott az ellenség felé eső részen a sáncmunka, és a távolból megpillantott szövetséges lovasok, akiket ellenségnek véltek, alaptalan félelmet keltettek. Árulástól félve fegyvert ragadnak. A katonák haragja Tampius Flavianusra zúdult, bár semmi érv nem szólt bűnössége mellett, de mivel már régóta gyűlölték, egyszeriben tombolva követelték halálát: Vitellius rokona, Otho árulója, a pénzajándék elsikkasztója - kiabálták. S nem volt védekezésre mód, bár könyörögve nyújtogatta karját, tépett ruhában többször a földre vetette magát, mellét és arcát zokogva verte. Ez még jobban bőszítette a feldühödött katonákat, mintha a túlzott félelem bűntudatát bizonyítaná. Hangjuk túlharsogta Aponiust, mikor beszélni kezdett; zúgnak és ordítoznak, a többit sem hallgatják meg. Csak Antonius szavára nyílt meg a katonák füle; mert ékesszólás is volt benne s kellő készség és tekintély a tömeg lecsitításához. Amikor elvadult a zendülés, és a szóváltásról és gyalázkodásról már fegyverekre és tettlegességre akartak áttérni, Flavianust bilincsekbe vereti. A katonaság észrevette a megtévesztő fogást, szétszórta az emelvény őrzőit és végső erőszakra készült. Antonius saját mellének szegezte kirántott kardját, s miközben bizonygatta, hogy vagy a katonák kezétől, vagy a magáétól fog elpusztulni, valahányszor csak ismerős és valamilyen hadi kitüntetéssel ékesített katonát pillantott meg, név szerint hívta segítségül. Majd a tábori jelvényekhez, vagyis a hadi istenekhez fordulva azért imádkozott, hogy inkább az ellenséges seregben támasszák ezt az őrjöngést, ezt a viszálykodást, míg végül elcsitult a zendülés, és mivel már úgyis esteledett, szétoszlottak, ki-ki a sátrába. Flavianus még akkor éjszaka útra kelvén, Vespasianus közben odaérő levelének köszönhette, hogy megszabadult a veszélyből.

(11.) Mintha a legiókat ragály fertőzte volna meg, egyre ádázabbul támadják Aponius Saturninust, a moesiai hadsereg parancsnokát; az előbbiektől eltérőleg nem a fáradságos munkától kimerülve, hanem déltájban bőszültek fel, mikor híre terjedt a levélnek, amelyet Saturninus állítólag Vitelliusnak írt. Mint egykor erényben s fegyelemben, akkor vakmerőségben és szemtelenségben versenyeztek, abban, hogy ne kevésbé erőszakosan követeljék Aponius kivégzését, mint előzőleg Flavianusét. A moesiai legiók ugyanis azt hajtogatták, hogy csak támogatták a pannoniaiak bosszúját, a pannoniaiak pedig, mintha mások zendülése mentesítené őket, örvendtek a bűn megismétlődésének, és a kertek felé sietnek, ahol Saturninus tartózkodott. Nem is annyira Primus, Aponianus és Messalla mentette ki Saturninust, - minden módon igyekezve, - hanem sötét rejteke, ahol egy éppen nem használt fürdő kemencéjébe bújva meghúzódott. Majd odahagyta lictorait és Pataviumba ment. A consuli rangúak távoztával Antoniusra szállt a parancsnoki hatalom mindkét sereg fölött, mivel társai átengedték neki, és feléje fordult a katonák rokonszenve. S akadtak is, akik úgy hitték: mindkét zendülést Antonius robbantotta ki, hogy egyedül húzzon hasznot a háborúból.

(12.) De Vitellius oldalán sem nyughattak az elmék: még vészesebb viszály zilálta soraikat, nem a tömeg gyanakvása, hanem a vezérek hűtlensége miatt. Lucilius Bassus, a ravennai hajóhad parancsnoka, ingatag érzelmű katonáit - mivel nagyrészt dalmaták s pannoniaiak voltak, és e provinciák Vespasianus fennhatósága alá tartoztak, - az ő pártjára vonta. Az éjszakát választották az árulásra, hogy a többiek tudta nélkül csak a pártütők gyűljenek össze a főtéren. Bassus szégyenében, vagy attól félve, hogy ugyan mi lesz a dolog kimenetele, lakásán várakozott. A trierarchusok nagy csődület élén Vitellius képmásainak rontanak, és a néhány ellenálló lekaszabolása után már a változásra vágyó többi katona is Vespasianus felé hajlott. Ekkor jött elő Lucilius és ezzel bizonyságot tett kezdeményező szerepéről. A hajóhad Cornelius Fuscust választotta parancsnokául, aki gyorsan oda is sietett. Bassust tisztes őrizetben, liburniai hajókon Atriába vitték, ahol Vibennius Rufinus lovaspraefectus, az ottani helyőrség parancsnoka, bilincsekbe vereti, de Hormus, császári szabadonbocsátott közbenjárására tüstént megoldották a bilincseket: ő is a vezérek közé számított.

(13.) Caecina pedig a hajóhad elpártolásának hírére az első centuriókat és néhány katonát a főtérre hívat, mikor a többiek, szolgálatuk ellátására, szerteszéledtek, - szándékosan választva a tábor csendjét. Itt Vespasianus vitézségét s pártjának erejét magasztalja: átállott a hajóhad, szűkében az ellátás, szembefordult Gallia s Hispania, nem lehet Rómára számítani; és Vitelliusról is mindent kedvezőtlenebb színben tüntetett fel. Majd az ott levő beavatottakon kezdvén, a váratlan fordulattól elképedt többieket is felesketi Vespasianusra, egyszersmind Vitellius képmásait leszaggatja és hírvivőket küld Antoniushoz. De mihelyt az egész táborban híre megy az árulásnak, s a főtérre visszaigyekvő katonák meglátják a felírt Vespasianus nevet, a ledöntött Vitellius-képeket, először halálos csend, majd általános felzúdulás: hát ide süllyedt a germaniai hadsereg dicsősége, hogy ütközet nélkül, sebesülés nélkül kötik gúzsba saját kezüket és úgy szolgáltatják ki zsákmányul fegyvereiket? Ugyan miféle legiók azok ott velük szemben? Hát a legyőzöttek; és még nincs is ott Otho seregének egyetlen erőssége, az egyesek s a tizennégyesek, akiket pedig ugyanazokon a mezőkön szórtak szét s terítettek le. Hogy annyi ezer fegyveres, mint holmi rabszolgacsürhe, a száműzött Antoniusnak ajándékul jusson? Tehát nyolc legio egy hajósegység járuléka lesz! Így tetszett Bassusnak, így Caecinának, hogy miután az uralkodótól elragadták házait, kertjeit, vagyonát, katonáitól is elragadják az uralkodót. Érintetlenek s vérüket nem ontották, a Flavius-pártiak szemében is hitványak: mit mondanak majd azoknak, akik számon kérik tőlük jó vagy balsorsukat?

(14.) Ezt hangoztatják külön-külön, ezt együttesen, kit mire vitt az elkeseredés; az ötödik legio kezdeményezésére visszateszik Vitellius képmásait, majd bilincsbe verik Caecinát; Fabius Fabullust, az ötödik legio parancsnokát és Cassius Longus táborparancsnokot választják vezérül; a véletlenül útjukba akadó három liburniai hajó mit sem sejtő és ártatlan katonáit lekaszabolják; elhagyván a tábort, lerombolván a hidat, vissza Hostiliába, onnan Cremonába vonulnak, hogy az első "italiai" és a huszonegyedik "rohanó" legióhoz csatlakozzanak, amelyeket Caecina a lovasság egy részével együtt Cremona elfoglalására küldött előre.

(15.) Antonius, amikor ez tudomására jutott, elhatározta, hogy még mielőtt helyreáll a vezérek tekintélye, a katonák engedelmessége és az egyesült legiók bizalma, megtámadja az érzelmeiben meghasonlott, erejében megosztott ellenséges sereget. Mert számolt azzal, hogy Fabius Valens elindult Rómából, s ha megtudja Caecina árulását, igyekezni fog; márpedig Fabius hű is volt Vitelliushoz s a hadakozásban sem járatlan. Egyszersmind hatalmas germán tömegtől lehetett tartani Raetia felől; és Britanniából, Galliából és Hispaniából is segédcsapatokat hívott be Vitellius, ami mérhetetlen háborús vész lett volna, ha Antonius - éppen ettől tartva, - előbb meg nem szerzi a győzelmet. Egész hadseregével Veronától két táborverésnyire, Bedriacumba érkezett. Másnap a legiókat visszatartotta erődítési munkára, a segédcsapatok gyalogegységeit pedig Cremona környékére küldte, hogy élelemszerzés ürügyén a katona hozzászokjék a polgárság kifosztásához: ő maga négyezer lovassal Bedriacumtól nyolc mérföldnyire hatolt előre, hogy annál zavartalanabbul fosztogassanak. A felderítők szokás szerint most is messzebbre cirkáltak.

(16.) A nap ötödik órájában történhetett, hogy egy vágtában érkező lovas jelentette: közeleg az ellenség, elöl kevesen jönnek, de széltében mozgás és dübörgés hallatszik. Míg Antonius a teendőkön tanakodik, a segíteni vágyó Arrius Varus a legelszántabb lovasokkal előrerontott s megfutamította Vitellius embereit; csak csekély veszteséget okozott, mert amikor többen odasiettek, megfordult a szerencse, és a legádázabb üldözők a menekülésben lettek utolsók. Nem is Antonius akaratából siettek annyira, és ő annak megtörténtét is előre látta, ami bekövetkezett. Buzdítván embereit, hogy bátor lélekkel állják a harcot, szétosztja a szárnyakra csapatait, üresen hagyja középen az utat, hogy Varust s lovasait befogadja; megparancsolja a legióknak, fogjanak fegyvert, szerte a földeken mindenütt jelt adat, hogy mindenki hagyja a zsákmányt és a legrövidebb úton siessen a csatába. Közben a megriadt Varus saját embereinek sokaságába keveredik s beléjük oltja az ijedelmet. Mivel a sebesültekkel együtt az épek is meghátráltak, tulajdon félelmük és az utak szűk volta miatt szorongtak.

(17.) Ebben a zűrzavarban Antonius az állhatatos vezérnek vagy bátor katonának egyetlen kötelességét el nem mulasztotta: oda-odafutott azokhoz, akik megrémültek, visszatartotta a hátrálókat, és ahol legnagyobb volt a baj, ahonnan valami remény kecsegtetett, tanáccsal, csapásokkal, hanggal vonta magára az ellenség figyelmét, övéinek tekintetét. Végül is odáig ragadta a hév, hogy egy megfutamodó jelvényhordozót dárdával döfött át, majd megragadta a jelvényt és az ellenség felé fordította. E szégyen láttára, ha nem is több, de száz lovas megállapodott: segített a terep, mert itt összeszűkült az út, és leszakadt a közbül folyó pataknak a hídja, amely bizonytalan medrével és szakadékos partjaival akadályozta a futást. Ez a kényszerűség vagy szerencse a már szertezilált pártnak új erőt adott. Megerősödvén egymás közt, sűrű sorokban felfogják Vitellius vaktában özönlő katonáit, akik erre máris megzavarodnak. Antonius nyomában van a visszavetett ellenségnek, leteríti a szembejövőket; ugyanakkor a többi is, - ki-ki a maga módján, - zsákmányol, foglyokat ejt, fegyvereket s lovakat ragad. És felserkenvén az örömkiáltozástól, a győzelembe azok is belevegyülnek, kik az imént a földeken szanaszét kószáltak.

(18.) A Cremonától negyedik mérföldkőnél felcsillantak a lovasaiknak kezdetben biztató ütközete során egészen idáig előrevonuló "rohanó" és "italiai" legio jelvényei. De midőn a szerencse ellenük fordult, nem tágították soraikat, nem fogadták maguk közé a szétzavartakat, nem mentek szembe s maguktól nem támadták meg az ellenséget, amely pedig a hosszú út megtételétől és a harctól kifáradt. A véletlentől vezetve, nem annyira jó szerencséjükben érezték szükségét a vezérnek, mint inkább most, a balsorsban tapasztalták hiányát. Az ingadozó hadsort a győztes lovasság rohamozza, és Vipstanus Messalla tribunus is odaér a moesiai segédcsapatokkal, amelyeket, bár rohanvást vezették őket, sok legionarius is nyomon követett: így összekeveredvén, a gyalogság s a lovasság széttörte a legiók menetét. És a menekülésnek minél több reményével kecsegtettek Cremona közeli falai, annál kevésbé lelkesítettek ellenállásra. Antonius sem szorongatta őket tovább, a fáradtságra és a sebekre gondolt, amelyekkel az oly sokáig bizonytalan, bár szerencsés végű ütközet lovasait s lovait sújtotta.

(19.) Az esti árnyak elközeledtével a Flavius-sereg teljes zöme megérkezett. S amint hullahegyeken és az öldöklés friss nyomain át bevonultak, mintha csak vége volna a háborúnak, azt követelik, hogy menjenek tovább Cremonába és fogadják el a legyőzöttek megadását, vagy ostromolják meg őket. Ezt beszélték nyíltan, és szépen is hangzott; azt pedig ki-ki magában, hogy a síkon épült coloniát rohammal el lehet foglalni; ugyanolyan vakmerőséggel ronthatnak be sötétben, és még féktelenebbül rabolhatnak; míg ha virradatig várnak, már béke lesz, már kérlelhetik őket, és fáradságuk és sebeik fejében a megbocsátás és a dicsőség hiú jutalmát nyerik el, a cremonaiak gazdagsága pedig a parancsnokok s az alvezérek ölébe hull majd. Ostrommal elfoglalt város zsákmánya a katonát, a magát megadóé a vezéreket illeti. Mit sem törődnek a centuriókkal s a tribunusokkal, és hogy senkinek a hangját se hallják, fegyvereiket zörgetik: meg fogják szegni a parancsot, ha nem vezetik őket.

(20.) Ekkor Antonius a csapatok közé vegyült, és miután megjelenésével és tekintélyével csendet teremtett, bizonygatta, hogy ő nem a dicsőséget, nem is a jutalmat ragadja el az arra igazán érdemesektől, csakhogy a sereg s a vezérek közt megoszlanak a feladatok: katonákhoz a harci vágy illik, a vezérek többet használnak előrelátással, tanácskozással, latolgatással, mint vakmerőséggel. Mint ahogy a győzelemhez tőle telhetőleg fegyvereivel és karjával hozzájárult, vezérhez illő módon, ésszel és megfontolással is hasznukra óhajt lenni. Mert nem kétes, mi várna rájuk: éjszaka és az ismeretlen fekvésű város, bent ellenség és megannyi alkalom tőrvetésre. Nem, ha tárva állnának a kapuk, akkor sem volna szabad bevonulni, csak felderítés után, csak nappal. Vagy ostromot kezdenének, megfosztva a látás minden lehetőségétől, hogy melyik a kedvező hely, milyen magasak a falak, lövegekkel és hajítófegyverekkel, vagy ostromművekkel és rohamtetőkkel kell-e támadni a várost? Majd egyenként fordult hozzájuk, úgy kérdezgette, hoztak-e magukkal fejszét, csákányt és egyéb várostromló szerszámot. Mikor azt felelték, hogy nem, így szólt:

- Karddal és dárdával áttörhet és ledönthet-e falakat bármily kéz? Ha szükségesnek mutatkoznék töltést hányni, pallókkal vagy fonadéktetőkkel védekezni, akkor mi, előre nem látó népség, csak álljunk ott hiába, és bámuljuk a tornyok magasságát és az ellenség erődítményeit? Miért nem várunk inkább egyetlen éjszakát, és ide hozván a lövegeket s az ostromgépeket, miért nem úgy szerezzük meg magunknak az erőt s a győzelmet?

Egyidejűleg a legfrissebb lovasokkal markotányosokat s hadiszolgákat küld Bedriacumba, hogy élelmet s egyéb szükséges dolgokat hozzanak.

(21.) Ezt végképp nehezen tűrte a katonaság, és majdnem zendülésre került sor, mikor közvetlenül a falak alá előhatoló lovasok néhány kószáló cremonait összefogdosnak. Vallomásukból megtudják, hogy Vitellius hat legiója s a Hostiliában táborozó egész sereg aznap harminc mérföldet tett meg, majd, értesülvén társaik vereségéről, csatára készülődik és hamarosan ott is lesz. Ez az ijesztő hír megnyitotta az eltompult elméket a vezér tanácsai előtt. Antonius a tizenharmadik legiót éppen a Via Postumia töltésére állítja, az ehhez balról csatlakozó hetedik - a galbai - a nyílt mezőn állott fel, mellette a Claudius nevét viselő hetedik, melyet elölről egy mezei árok fedezett, - ilyen volt a terep -; jobbról a nyolcadik egy nyílt földút mentén, majd sűrű cserjék közé rekesztve a harmada. Ez volt a sasok s a hadijelvények rendje; a katonák összevegyültek a sötétben, amint a véletlen hozta: a praetorianus különítmény a hármasok szomszédságában, a segédcsapatok a szárnyakon; oldalról és hátulról lovasság vette körül a sereget; a suebus Sido és Italicus, válogatott honfitársaikkal, az első vonalban forgolódtak.

(22.) Vitellius serege pedig, amelynek az lett volna a terve, hogy megpihen Cremonában és élelemtől s alvástól visszanyert erővel a hideg és az éhség gyötörte ellenséget másnap majd szétszórja és megsemmisíti, vezér híján, terv nélkül, az éjszakának körülbelül harmadik órájában a már felkészült s elrendezett flavianusokba ütközik. A harag és a sötét szétzilálta menet rendjét alig merném pontosan meghatározni, bár mások tudósítása szerint a negyedik - a macedoniai - a jobbszárnyukat, az ötödik és a tizenötödik a kilencedik, második és huszadik britanniai legio alakulataival együtt a hadrend közepét, a tizenhatosok, huszonkettesek és egyesek a balszárnyat foglalták el. A "rohanó" és az "italiai" katonáiból valamennyi csapatba keveredett néhány; a lovasság s a segédcsapatok maguk választották meg helyüket. Egész éjszaka tartott a változó, bizonytalan, elkeseredett küzdelem, hol ezek, hol megint azok számára vészesen. Szív vagy kar, de még csak a szem sem segített a vigyázásban. Ugyanazok mindkét seregben a fegyverek; gyakran kérdezték, ezért ismerték a hadi jelszót; összekeveredtek a jelvények, amint egy-egy csoport az ellenségtől elragadta és ide vagy oda hurcolta őket. Leginkább szorongatták a hetedik legiót, amelyet Galba a minap soroztatott. Elesett hat rangidős centurio, elvettek néhány hadijelvényt: a sast azonban Atilius Verus primipilus centurio - az ellenség soraiban nagy pusztítást okozva és végül halála árán is - megőrizte.

(23.) Antonius megingó seregének támogatására oda vezényelte a praetorianusokat. Felveszik a harcot, hátravetik az ellenséget, majd ők hátrálnak meg. Vitellius emberei ugyanis ostromgépeket vontattak fel az út töltésére, hogy lövedékeik szabadon és akadálytalanul repülhessenek ki, mert előbb szétszóródtak és az ellenségnek semmi kárt nem okozva a cserjékbe csapódtak. A tizenötödik legio különleges nagyságú hajítógépe roppant kövekkel döntögette az ellenség sorait, és szerte pusztulást okozott volna, ám két katona dicső tettre vállalkozott: a hullahalmokról elragadott pajzsokkal fedezve magukat, elvágták a hajítógépek köteleit és lendítőszíjait. Ott nyomban ledöfték őket, s éppen ezért kiesett nevük az emlékezetből: tettüket illetőleg nincs kétség. Egyik oldal felé sem hajlott a szerencse, míg csak késő éjszaka a felkelő hold csalóka fénye meg nem mutatta a sorokat. De a Flavius-pártiaknak inkább kedvezett, mert hátulról sütött: így nagyobbak voltak a ló- s emberi árnyékok, és a tévesen, csak látszólag a testeket megcélzó ellenséges fegyverek előbb hullottak le; a vitellianusok, a szembesütő fényben csillogva, a mintegy rejtekhelyről lődözőknek óvatlan célpontul szolgáltak.

(24.) Antonius tehát, mikor fel tudta ismerni embereit, s őt is felismerhették, némelyeket megszégyenítéssel és szidalommal, sokakat dicsérettel és biztatással, valamennyiüket reménnyel s ígéretekkel tüzelve, kérdezgette a pannoniai legiókat, ugyan miért fogtak fegyvert: ezek azok a mezők, amelyeken lemoshatják a korábbi szégyenfoltot, ahol visszaszerezhetik dicsőségüket. Azután a moesiaiakhoz fordulván, őket, a háború kezdeményezőit s előidézőit szólította: hiába hívták ki fenyegetéssel és szóval a vitellianusokat, ha karjukat s tekintetüket nem viselik el. Ilyeneket mondogatott, aszerint, hogy ki elé lépett; hosszasabban szólt a hármasokhoz, régi s új tetteikre emlékeztetve őket: mint kergették meg Marcus Antonius alatt a parthusokat, Corbulo alatt az armeniaiakat, minap a szarmatákat. Majd indulatos hangon a praetorianusoknak ezt mondta:

- Lesz-e más uralkodó, lesz-e más tábor, amely befogad benneteket, ti falusiak, ha nem győztök? Odaát vannak jelvényeitek s fegyvereitek, és ha legyőznek benneteket: a halál, mert gyalázatotok mértéke betelt.

Mindenfelől csatakiáltásban törnek ki, és a hármasok - amint Syriában szokás, - üdvözölték a felkelő napot.

(25.) Ebből az a kósza - vagy a vezértől szándékosan felröppentett - hír támadt, hogy megérkezett Mucianus, és a seregek kölcsönösen üdvözölték egymást. Előnyomulnak, mintha csak friss segítséggel gyarapodtak volna, miközben ritkult már a vitellianusok hadrendje, hisz irányító híján kit-kit saját buzgósága vagy félelme vont össze vagy oszlatott szét. Antonius, miután észlelte megingásukat, tömött hadmenetben próbálta őket kivetni helyükből. A meglazult sorok leszakadoztak és a szekerektől s a hajítógépektől akadályozva nem is tudtak újra felzárkózni. Az üldözés hevében a győztesek végig a földúton szétszóródnak. Annál emlékezetesebb volt ez az öldöklés, mivel egy fiú az apját ölte meg. Az eseményt s a neveket Vipstanus Messalla nyomán közlöm. A hispaniai Iulius Mansuetus, a "rohanó" legio katonája, serdületlen fiút hagyott otthon. Az ifjú nemsokára felnőtt, s Galba besorozta a hetesek közé; miközben véletlenül elébe kerülő és sebesülten leterített félholt apját motozza, felismerten s felismerve, és a haldoklót átölelve síró hangon idézte atyja kiengesztelt szellemét, és könyörgött, hogy ne forduljon el tőle, rokonvér kiontójától: a közösségé a tett, és egy katona ugyan hányad része a polgárháborús seregnek? Rögtön felemeli a holttestet, sírt ás neki, megadja a végső tisztességet szülejének. Felfigyeltek rá a legközelebbiek, azután a többiek is: utóbb már az egész sereg megdöbben, panaszkodik és átkozza a szörnyű háborút. De azért semmivel sem lanyhábban gyilkolják és fosztják ki a közelállókat, rokonokat, testvéreket: bűnös tett történt, mondják, s teszik tovább.

(26.) Amint Cremona alá értek, új s felmérhetetlen munka várt rájuk. Otho háborújában a germaniai katonaság a cremonaiak falait a maga táborával, a tábort sánccal vette körül, s ezeket az erődítményeket újból kiegészítette. Ezek láttán megtorpantak a győztesek, mivel a vezérek nem tudták, mit parancsoljanak. Ostromot kezdeni a nap s az éjszaka fáradalmaitól kimerült sereggel - nehéz, és rendelkezésre álló tartalék híján kétélű vállalkozás; ha Bedriacumba visszamennének, elviselhetetlen volna a hosszú úttal járó fáradtság, és győzelmük ismét veszendőbe menne; tábort építeni az ellenség közelsége miatt szintén veszélyes volna; a szétszóródó és munkával elfoglalt katonákat váratlan kitöréssel zavarhatnák meg. Mindezeknél inkább rettegésben tartotta őket tulajdon katonaságuk, amely a veszedelmet jobban tűrte, mint a huzavonát: persze nem nézték jó szemmel, ami biztonságos, vakmerésben volt a reményük; s minden öldöklést és sebet és vért ellensúlyozott a mohó zsákmányvágy.

(27.) Erre hajlott hát Antonius, s körülfogatta a sáncot. Eleinte nyilakkal s kövekkel távolról harcoltak, s a Flavius-pártiak veszteségei voltak nagyobbak, mert rájuk felülről lődöztek; majd a sáncot s a kapukat az egyes legióknak jelölte ki, hogy a megosztott feladat megkülönböztesse a bátrakat s a gyávákat, és hogy csak a dicsőségért való vetélkedés tüzelje őket. A bedriacumi úthoz közel eső szakaszt a hármasok s a hetesek kapták, a sánc jobb felőli részét a nyolcadik és a Claudiusról elnevezett hetedik legio; a tizenhármasokat a brixiai kapuhoz vitte rohamozó kedvük. Kis idő elteltével a közeli földekről kapákat, fejszéket, mások meg sarlókat s hágcsókat hordanak össze; ekkor fejük fölé emelvén pajzsukat, tömör teknősbéka-alakzatban vonulnak fel. Római harcmód mindkét részről: súlyos köveket hengerítenek alá a vitellianusok, a szétvert s megingó teknősbékát lándzsákkal s csáklyákkal döfködik, míg csak megbontván a pajzsok egymáshoz illesztett széleit, nagy öldöklés közben földre nem terítik a vérbe borult vagy megcsonkított ostromlókat. Már el is hatalmasodott volna rajtuk a kétség, ha a vezérek a kimerült és a szinte hiábavaló buzdításokkal nem törődő katonáknak nem mutatják meg Cremonát.

(28.) Hormusé volt-e az ötlet, amint Messalla írja, vagy több hitelt érdemel Gaius Plinius, aki Antoniust vádolja, nem egykönnyen tudnám eldönteni, annyi azonban tény, hogy sem Antonius, sem Hormus bármily gyalázatos tettel nem fajzott el hírétől s életmódjától. Már sem vér, sem a sok seb nem tartotta vissza őket, hogy aláaknázzák a falat s döngessék a kapukat: egymás vállára állva és az újra összeillesztett teknősbéka fölé hágva nyúlkálnak az ellenség fegyverei és karjai után. Épek sebesültekkel, félholtak haldoklókkal együtt görögtek alá, a pusztulásnak más-más formájában és a halálnak minden lehető képében.

(29.) Leghevesebben a harmadik s a hetedik legio viaskodott, és válogatott segédcsapatbeliekkel a vezér Antonius is ott avatkozott bele a harcba. Mikor a vitellianusok nem tudták feltartóztatni az elszántságban egymással versengőket, és a teknősbékáról lesiklottak a ráhajigált lövedékek, végül a hajítógépet taszították a felfelé igyekvőkre, amely pillanatnyilag szétszórta s maga alá temette ugyan, akikre rázuhant, de zuhanásával a mellvédet és a sánc oromzatát is lesodorta, egyszersmind a ráépített torony is engedett a becsapódó köveknek, s miközben itt a hetesek ék alakzatban rohamoznak, a hármasok fejszével s karddal betörik a kaput. Elsőnek Gaius Volusius, a harmadik legio katonája rontott be; ebben valamennyi szerző egyetért. Felhágott a sáncra, lezavarta a még ellenállókat, jól észrevehető karlengetéssel és kiáltozással adta tudtul, hogy elfoglalták a tábort; a többiek keresztültörtek, miközben már remegtek a vitellianusok s a sáncról hanyatt-homlok vetették le magukat. A tábor s a falak közti térség megtelik hullákkal.

(30.) Most azonban megint újabb nehézségek mutatkoznak: a meredek városfalak, kőtornyok, a megvasalt kapugerendák, a fegyvereivel hadonászó katonaság, a Vitellius-pártnak lekötelezett, nagyszámú cremonai nép, Italia nagy része, mely az e napokra kitűzött vásárra összecsődült - ami a védőket a nagy tömeggel segítette, az ostromlókat a zsákmány reményével ösztönözte. Antonius parancsára tüzes csóvákat ragadnak s ráhajigálják a városon kívül fekvő legszebb épületekre, hátha a vagyonukban eső kár hűségük megváltoztatására késztetné a cremonaiakat. A falakhoz közel fekvő és a bástyák fölé magasodó házakat a legbátrabb katonákkal rakatja meg, akik gerendákkal, téglákkal és fáklyákkal zavarják le a védőket.

(31.) A legiók már teknősbéka alakzatba tömörültek, a többiek pedig nyilakkal lődöztek s köveket hajigáltak, mikor lassan lankadni kezdett a vitellianusok elszántsága. Minél magasabb rangja volt valakinek, annál hamarabb engedett a sorsnak, hogy ha Cremona is elpusztulna, ne vesszen ki az irgalom, s a győztes haragja, teljes súlyával, ne a nincstelen közember, hanem a tribunusok és centuriók ellen forduljon, akik közt érdemes vérfürdőt rendezni. A jövendővel mit sem törődő és alárendelt helyzeténél fogva nagyobb biztonságot élvező közkatona kitartott: az utcákon szétszéledve, a házakban elrejtőzve, még akkor sem kértek békét, mikor fegyvereiket már letették. A tábor első emberei eltávolítják Vitellius nevét és képeit: leoldják Caecináról a láncokat, - mert még akkor is meg volt kötözve, - s kérik, hogy ügyükben legyen szószólójuk. Mikor pöffeszkedve elutasította őket, könnyeikkel ostromolják (a csapások betetőzése, hogy ennyi bátor férfi egy áruló támogatásáért esedezik), majd olajágakat és szalagokat mutogatnak fent a falakról. Mikor Antonius abbahagyatta a lődözést, a jelvényeket és sasokat kivitték; szomorú fegyvertelen menet kísérte, földre sütött szemmel. Körülállták a győztesek és először elhalmozták őket szemrehányásokkal, öklüket rázták feléjük, majd amint azok odatartották arcukat a gyalázkodásoknak és minden dacoskodásról letévén, legyőzöttként akármit eltűrtek, akkor eszükbe jutott, hogy ezek azok, akik a minap Bedriacumnál győzelmükben mértéket tartottak. De mikor Caecina bíborszegélyes togában s lictorok díszkíséretével, félreszorítván a sokaságot, consulként vonult fel, felbőszültek a győztesek: fennhéjázását s kegyetlenségét, ezeket az annyira gyűlöletes bűnöket, sőt még hűtlenségét is szemére vetették. Antonius közbelépett, s védőőrizetet adván melléje, Vespasianushoz küldte.

(32.) Közben Cremona lakossága a fegyveresek között hányódott; az öldökléstől sem jártak messze, mikor a vezérek kérlelésére lecsillapodott a katonaság. Majd Antonius szól a gyűlésbe hívottakhoz, méltóságteljesen a győztesekhez, kegyesen a legyőzöttekhez, Cremonáról sehogyan sem. A sereg a beleivódott prédavágyon kívül a régi gyűlölködés miatt is a cremonaiak kiirtását erőltette: úgy hitte róluk, hogy Otho háborújában is segítették Vitellius pártját, majd a tizenhármasokat, akiket színházépítésre hagytak ott, - már amilyen kötekedő természetű a városi csőcselék, - csúfos élcekkel kezdték gyalázni. Növelte a gyűlölséget, hogy itt rendezett Caecina gladiatori látványosságot, s ugyanez ismét a háború fészke, és hogy harc közben Vitellius katonáinak hordták az ételt; néhány asszony is elesett, aki pártos buzgalmában a csatába merészkedett; meg aztán a vásár idején az amúgy is dús város látszatra még nagyobb gazdagsággal telt meg. A többi vezér háttérbe szorult: Antoniust a szerencse s a hírnév mindenki szeme elé tárta. Fürdőbe sietett, hogy lemossa a vért; kifogásolta a víz langyosságát, mire felkapták valakinek a megjegyzését:

- Majd mindjárt meleg lesz!

A fürdőszolgának ez a mondása minden gyűlölséget őrá hárított, mintha ő adott volna jelt Cremona felgyújtására - pedig akkor már lángolt is.

(33.) Negyvenezer fegyveres rontott be s még több, élvhajhászásra és kegyetlenkedésre náluk is hajlamosabb hadiszolga és markotányos. Sem a méltóság, sem az életkor nem akadályozta, hogy a fajtalankodás vérengzéssel, a vérengzés fajtalankodással keveredjék. Zsákmánynak hitvány, idős aggastyánokat, életük vége felé járó asszonyokat csúfságul vonszoltak; ahol felserdült leány vagy bárki tetszetősebb személy került elébük, a fosztogatók erőszakos kézzel majd szétszaggatták, s ez végül magukat a huzakodókat sodorta kölcsönösen vészbe. Miközben a pénzt vagy a templomok súlyos arany fogadalmi tárgyait ki-ki magának hurcolja, a még erősebbek őket kaszabolják le. Voltak, kik a kezük ügyébe kerülő holmikat fitymálván, a háztulajdonosokat ütlegelve s kínozva kutatták az elrejtett, kaparták ki az elásott javakat, s a kezükben tartott fáklyákat a zsákmány kihordása után tombolva az üres házakra és kifosztott templomokra hajigálták; s amint különböző nyelvű és erkölcsű seregben természetes, amelynek polgárok, szövetségesek, idegenek egyaránt tagjai: különbözők a vágyak, és mindenkinek más szent, de semmi sem tilos. Cremona négy napra volt elég. Mikor minden szent és szenteletlen a tűz martaléka lett, egyedül Mefitis temploma állott épen a falak előtt; talán helyzete vagy isteni erő oltalmazta.

(34.) Így pusztult Cremona, alapítása után a kétszáznyolcvanhatodik esztendőben. Tiberius Sempronius és Publius Cornelius consulsága alatt, Hannibal italiai betörésekor alapították, mint védőbástyát a Paduson túl élő gallok ellen, vagy ha valami más erő zúdulna le az Alpokon keresztül. Számos telepese, hajózható folyóvizei, termékeny földjei, más törzsekkel való kapcsolatai s összeházasodások jóvoltából megerősödött s felvirágzott, külső hadak nem érintették, polgárháborúkban szerencsétlen volt. Antonius - a gyalázat szégyenében, és mivel a gyűlölség terjedt, - úgy rendelkezett, hogy senki se tarthasson cremonai lakost foglyul, de hiábavalóvá is tette a zsákmányszerzést a katonáknak Italia egyetértése, mivel senki sem volt hajlandó ilyen rabszolgát megvásárolni: erre elkezdték őket öldökölni; mikor ez ismeretessé vált, hozzátartozóik s rokonaik titokban visszaváltogatták őket. Majd visszatért Cremonába a megmaradt lakosság, a városlakók nagylelkűségéből újra felépültek a terek s a templomok: Vespasianus pedig buzdította őket.

(35.) Egyébként a vérrel fertőzött föld nem sokáig engedte a veszteglést az elhamvadt város romjai közt. A harmadik mérföldkőig előremenvén, a kószáló s megrettent vitellianusokat, kit-kit a maga hadijelvénye alá gyűjtenek; a legyőzött legiókat pedig, hogy a még dúló polgárháborúban ne okozzanak zavart, Illyricum területén feloszlatták. Ezután Britanniát és Hispaniát hírvivők útján tájékoztatják, Galliába Iulius Calenus tribunust, Germaniába Alpinius Montanus cohorsparancsnokot küldték mintegy mutogatóba, mivel az utóbbi trevir, Calenus pedig aeduus volt, s mindketten vitellianusok. Egyszersmind az Alpok átkelőhelyeit sietve őrségekkel rakták meg, mert arra gyanakodtak, hogy Germania Vitellius megsegítésére készül.

(36.) Vitellius pedig Caecina elvonulása után, néhány nap múlva Fabius Valenst háborúba kergette, gondjait meg bujálkodással leplezte: nem készült a háborúra, szózattal s gyakorlatozással nem erősítette a katonaságot, a tömeg színe előtt nem mutatkozott, hanem árnyas kertekbe húzódva - mint a rest állatok, melyek, ha enniük adsz, tétlenül hevernek, - múltat, jelent, jövőt egyforma feledéssel mellőzött. Éppen az ariciai ligetben henyélt, mikor Lucilius Bassus árulása és a ravennai hajóhad elpártolása felriasztotta ernyedtségéből; nemsokára Caecináról jelentik az örömmel vegyes fájdalmas hírt, hogy elpártolt tőle, de a sereg fogságra vetette. Lomha lelkében erősebbnek bizonyult az örvendezés, mint a gond. Túláradó vígsággal tér vissza Rómába és népes gyülekezet előtt dicséretekkel halmozza el a ragaszkodó katonákat; Publilius Sabinus testőrparancsnokot Caecinához fűződő barátsága miatt vasra vereti, helyébe Alfenus Varust állítja.

(37.) Majd méltóságteljesre hangolt szózatot intéz a senatushoz, mire az atyák válogatott hízelgésekkel magasztalják. A Caecina ellen hozott kemény határozatot Lucius Vitellius kezdeményezte, majd a többiek, - színlelt méltatlankodással, hogy consul létére az államot, vezéri minőségében az uralkodót, oly sok kinccsel, annyi tisztséggel elhalmozva a barátját árulta el, - mintha Vitellius miatt siránkoznának, a maguk sérelmét panaszolták el. Egyetlen felszólalásban sem volt nyoma a Flavius-párti vezérek gyalázásának: a seregek megtévelyedését s oktalanságát hibáztatva, Vespasianus nevét aggályosan és kitérően kerülgették, de azért akadt, aki a consulság egy napját - mert annyi hiányzott, hogy Caecina helyébe léphessen, - adományozót s elfogadót nevetségessé téve kihízelkedte. A november elseje előtti napon Rosius Regulus hivatalba is lépett s már távozott is. Megjegyezték a hozzáértők, hogy soha azelőtt hivatalmegvonás és külön törvényes rendelkezés nélkül mást nem iktattak valaki helyébe, mert egynapos consul előbb is volt, Caninius Rebilus, C. Iulius Caesar dictatorságának idején, mikor a polgárháború jutalmait sietve osztogatták.

(38.) Ezekben a napokban vált ismeretessé és hírhedtté Iunius Blaesus halála, melyről a következőket tudtuk meg. A súlyos betegségben sínylődő Vitellius a Servius-féle kertekben észreveszi, hogy a szomszédban emelkedő palota egész éjszaka sűrű fáklyafényben ragyog. Mikor kérdezősködik ennek oka felől, jelentik neki, hogy Caecina Tuscusnál sokan vendégeskednek, közöttük a fölöttébb tisztelt Iunius Blaesus; egyébként eltúlozzák a pompát és a kicsapongó jókedvet. Voltak aztán, akik Tuscusra és másokra is, de Blaesusra még ártóbb gyanúsításokkal azt fogták rá, hogy az uralkodó betegsége miatt ülnek örömünnepet. Mikor Vitellius ingerültsége és Blaesus tönkretételének lehetősége eléggé nyilvánvalóvá lett azok előtt, kik az uralkodók sérelmeit éles tekintettel fürkészik, Lucius Vitelliusra bízták a feljelentő szerepét. Ő nemtelen vetélkedésből neheztelt Blaesusra, amiért nála, a minden gyalázatossággal bemocskoltnál, kitűnő híre miatt különbnek tartják; felnyitja az uralkodó hálószobáját, annak fiát magához szorítja, és térdre hull előtte. Mikor felindultságának oka felől érdeklődnek, azt mondja, hogy nem személyét illető félelemből, nem is magáért aggódik, hanem fivéréért, fivérének gyermekeiért hozta el kéréseit s könnyeit. Fölösleges félniük Vespasianustól, akit annyi germaniai legio, annyi bátor és hű provincia tart távol, végül annyi sok föld és tenger mérhetetlen távolságokkal: a városban és övéi között kell vigyázni az ellenségre, aki Iunius- és Antonius-őseivel kérkedik, aki magát imperatori törzsből származó, jóságos és nagylelkű férfiúnak tünteti fel a katonák előtt. Feléje fordul mindenki figyelme, miközben a barátaival s ellenségeivel nem törődő Vitellius melengeti vetélytársát, aki az uralkodó betegségét lakomáról szemléli. Alkalomhoz nem illő vigasságáért legyen szomorú és gyászos éjszakája, hadd tudja meg és érezze: él Vitellius és uralkodik, és ha a végzet rendeléséből valami történnék vele, fia is van.

(39.) Bűnös tervek s félelem közt hányódva - hogy Blaesus halálának késleltetése hamaros pusztulást, nyilvánvaló elrendelése pedig szörnyű gyűlölséget hozna, - úgy határozott, hogy méreggel jár el ellene. Bűnösségét azzal tette még elhihetőbbé, hogy leplezetlen örömmel kereste fel Blaesust. Sőt még hallották is Vitellius kegyetlen dicsekvését, amely szerint - tulajdon szavait idézem: - legeltette szemét, látván ellensége halálát. Blaesus nem csupán előkelő származású és választékos modorú ember volt, de rendíthetetlen hűség is lakozott benne. Mikor Vitellius hatalmi helyzete még csorbítatlan volt, és Caecina meg a Vitelliust már semmibe sem vevő pártvezérek megkörnyékezték, állhatatosan elutasította őket. Feddhetetlen, békés, semmi váratlan tisztséget nem kereső egyéniség lévén, az uralkodásra annyira nem vágyott, hogy alig kerülte el, ne higgyék reá méltónak.

(40.) Eközben Fabius Valens ágyasoknak s herélteknek népes és elpuhult menetével oly lomhán haladt, mintha nem is háborúba vonulna; gyorsfutároktól értesült arról, hogy Lucilius Bassus árulásba vitte a ravennai hajóhadat. És ha megkezdett útját sietősebben folytatja, az ingadozó Caecinát megelőzhette, vagy a legiókat még a fegyveres döntés előtt utolérhette volna. Nem is hiányoztak, akik arra intették, hogy legmegbízhatóbb embereivel rejtett mellékutakon, Ravennát elkerülve, Hostiliába vagy Cremonába igyekezzék. Mások úgy vélték, hogy rendelje oda Rómából a testőrcsapatokat, és erős haddal törjön magának utat: ő azonban haszontalan habozás közepette a cselekvés idejét tanakodással töltötte, majd mind a két tanácsot mellőzvén, ami válságos helyzetekben a legrosszabb: a közbülső utat követve nem bizonyult sem elég merésznek, sem előrelátónak.

(41.) Vitelliusnak küldött levelében segítséget kér. Érkezett is három cohors egy britanniai lovascsapattal: sem az észrevétlen átjutáshoz, sem az áttöréshez nem elegendő szám. De Valensnak még ilyen válságos helyzetben is megmaradt hírhedtsége s azt hitték róla, hogy még akkor is tilos gyönyöröket hajszol s házasságtöréssel és paráznasággal mocskolja be vendéglátóinak házát: megvolt hozzá a hatalma, pénze és a hanyatló szerencsében a végső bujaság. A gyalog- s lovascsapat megérkeztével végre nyilvánvalóvá lett tervének fonáksága, mivel ily csekély erővel, még ha oly megbízható is, nem tudott volna keresztülgázolni az ellenségen, de hűségük különben sem volt érintetlen; a szégyen és a jelenlevő vezérnek kijáró tisztelet mégis visszafogta őket - éppen nem tartós kötelékek azok között, akik a veszedelmektől rettegnek és a becstelenséggel nem törődnek. Ettől félve a cohorsokat Ariminumba küldi előre, a lovascsapatot pedig hátvédnek rendeli: ő maga annak a néhány embernek a kíséretében, kiket a balsors nem tántorított el, Umbria és onnan Etruria felé kanyarodott el, ahol, értesülvén a cremonai csata kimeneteléről, azt a nem gyáva, sőt - ha sikerült volna - szörnyű tervet eszelte ki, hogy a megkaparintott hajókkal a narbói tartomány valamelyik részébe eljutván, mozgósítja Galliát, a seregeket és Germania népeit, és új háborút indít.

(42.) Valens távozása után Cornelius Fuscus Ariminum alá vezényelt seregével és a közeli partok mentén felvonultatott liburniai hajóival a szárazföld s a tenger felől körülveszi a csüggeteg helyőrséget; megszállja Umbria síkságait, és amerre Picenum határát a Hadria mossa: így Vespasianus és Vitellius között egész Italiát az Appenninus vonulata választotta külön. Fabius Valenst a pisai öbölből a tengeren uralkodó csend vagy a kedvezőtlen szél Hercules Monoecus kikötőjébe sodorja. Innen nem messze tartózkodott Marius Maturus, a Tengeri Alpok procuratora, Vitellius híve, aki, bár körös-körül már minden ellenséges volt, még mindig nem vetkezte le fogadott esküjét. Valenst szívesen fogadta, de figyelmeztetésével elriasztotta attól, hogy vaktában a narbói Galliába hatoljon. Ugyanakkor a többiek hűsége a félelemtől megtört.

(43.) Mert a környékbeli városokat Valerius Paulinus procurator, ez a derék katonaember és Vespasianusnak még felemelkedése előtt barátja, őreá eskette fel. Összegyűjtötte mindazokat, akiket Vitellius elbocsátott, de akik önként vállalták a hadi szolgálatot, és Forum Iulii coloniáját, a tenger kapuját, őrséggel védelmezte. Paulinus kezdeményezésének annál nagyobb volt a súlya, mivel itt született Forum Iuliiban, és tisztelték a praetorianusok, akiknek valamikor tribunusa volt, s még a helybeliek is a földinek kijáró kedvezéssel és jövendő hatalma reményében igyekeztek támogatni a pártot. Amint ezek a készülődésekkel megalapozott és a szóbeszéddel még fel is duzzasztott hírek a már nem egyformán gondolkozó vitellianusok közt elterjedtek, Fabius Valens négy testőrrel és három barátjával, ugyanannyi centurióval visszatér a hajókra; Maturus s a többiek készséggel maradtak hátra és tették le Vespasianusra az esküt. Egyébként a tenger biztonságosabb volt ugyan Valensnak, mint a partok vagy a városok, de maga sem tudván, mit hoz a jövő, és inkább abban biztosan, hogy mit kerüljön, mint hogy kiben bízzék, viharos ellenszélben a Massilia előtti Stoechades-szigetekre vetődik. A Paulinus küldötte liburniai hajók itt ütöttek rajta.

(44.) Miután Valens fogságba esett, mindenütt a győztes haderőhöz pártoltak át. Az első lépést Hispaniában az első "segítő" legio tette meg, s az Otho emléke miatt Vitelliust gyűlölő tízeseket és hatosokat is magával vonta. A galliai tartományok sem haboztak, Britanniát is csatlakozásra bírta a Vespasianus felé hajló kedvezés, - mivel ott működött hadi hírnévvel övezve, amikor Claudius a második legio élére állította, - meg a többiek mozgolódása, melyekben a Vitelliustól előléptetett sok centurio és katona aggályoskodva cserélte újabbra a már kitapasztalt uralkodót.

(45.) E viszálykodás és a sűrű polgárháborús híresztelések közepette a britannok felbátorodtak, mégpedig Venutius bujtogatására, akit vele született szilajságán és a római név gyűlöletén kívül a személyes ellenszenv is Cartimandua királyné ellen tüzelt. Cartimandua a brigasok népének parancsolt; hatalmát nemes származásának köszönhette, de még növelte is, miután csellel foglyul ejtvén Caratacus királyt, a látszat szerint ő gondoskodott Claudius Caesar diadalmenetéről. Így aztán meggazdagodott, és dúskálva élvezte szerencséjét: megvetvén férjét, Venutiust, annak fegyverhordozóját, Vellocatust fogadta házasságába s királyságába. A bűn nyomban megrendítette a házat: a férj mellett volt a nép rokonszenve, a parázna mellett a királynő kéjvágya és kegyetlensége. Így aztán Venutius a behívott segítséggel, egyszersmind a pártütő brigasok támogatásával végső veszedelembe sodorta Cartimanduát. Ekkor kértek a rómaiaktól védelmet, és a mi cohorsaink s lovascsapataink - bár váltakozó sikerű ütközetek árán - kimentették a veszélyből a királynőt: a királyság Venutiusra maradt, a háború mireánk.

(46.) Ugyanezekben a napokban zavarossá lett a helyzet Germaniában, és a vezérek gondatlansága, a legiók zendülése, külső erő, a szövetségesek hűtlensége folytán majdnem végzetes csapást szenvedett a római birodalom. Ezt a háborút, okaival és eseményeivel - tudniillik hosszasan elhúzódott, - majd később fogom előadni. Megmozdult a dákok sohasem hű népe is, akkor félelemtől mentesen, mivel Moesiából elvezényelték a sereget. De a kezdeti eseményeket nyugodtan szemlélték; ám mikor megtudták, hogy a háború lángba borította Italiát, és egész Róma fegyvert fogott önmaga ellen, rajtaütvén a cohorsok s lovasegységek téli szállásain, a Danuvius mindkét partját birtokukba vették. Sőt már a legiotáborok megostromlására készültek volna, amikor Mucianus, a cremonai győzelemről értesülvén, szembeállította velük a hatodik legiót, azért is, hogy ne kétfelől zúduljon Italiára külső háború, ha innen a dák, onnan a germán találna betörni. Mint annyiszor, most is a római nép szerencséje segített, amely Mucianust s a Kelet erőit arra irányította, és az, hogy közben Cremonában döntésre jutottunk. Fonteius Agrippa Asiából - proconsulként ezt a tartományt kormányozta egy évig, - a Vitellius seregéből melléje adott csapatokkal Moesia élére került; a józan ész s a béke úgy kívánta, hogy ezt a sereget szétszórják a tartományokban és külső háborúval kössék le.

(47.) De a többi nép sem hallgatott. Pontus egész területén hirtelen háborút támasztott egy barbár rabszolga, valamikor a királyi hajóhad parancsnoka. Anicetus volt az illető, Polemo felszabadítottja, egykor nagy hatalmú személy, aki a királyságnak tartománnyá való átszervezése után a változást nem akarta tűrni. Így hát Vitellius nevében maga mellé sorakoztatta a Pontus partján élő népeket, zsákmányolás reményével megnyerte a nincsteleneket, s éppen nem megvetendő csapat élén hirtelen berontott Trapezusba, ebbe a görögöktől a pontusi part legtávolabbi pontján alapított, ősi hírű városba. Ott lemészárolták az egycohorsnyi helyőrséget, amely egykor királyi segédcsapat volt, majd római polgárjogot nyervén, nemcsak a római módra hordozott jelvényeket s fegyvereket, hanem a görög lustaságot s féktelenséget is megtartotta. A hajóhadra is tüzes csóvákat vetett és a gazdátlan tengeren garázdálkodott, mivel a válogatott liburniai hajókat s egész legénységüket Mucianus már korábban Byzantiumba rendelte. De még a barbárok is fennhéjázva kószáltak hirtelen összeácsolt hajóikkal: camara a neve az oldalakon felül összeszűkülő, alul széles hasú, réz- vagy vaskapcsok nélkül összetákolt alkotmánynak; ha dagadozik a tenger, amilyen magasra emelkednek a hullámok, a fedélzetet addig magasítják pallókkal, míg csak azok tető módjára össze nem zárulnak. Így bukdácsolnak a hullámok között, elöl-hátul egyforma orral és váltható evezőkkel, úgyhogy akár egyik, akár másik oldallal egyformán és veszélytelenül kiköthetnek.

(48.) Ez az esemény arra ösztönözte Vespasianust, hogy a legiókból néhány különítményt jelöljön ki s vezérükké a kipróbáltan vitéz Virdius Geminust tegye meg. Az a rendezetlen és mohón prédáló ellenséget megtámadta, a hajókra űzte s a sebtében épített liburniai hajókkal a Chobus folyó torkolatában utolérte: Anicetus itt a sedochezusok királyának jóvoltából, akit pénzzel s ajándékokkal szövetségre vett rá, biztonságban mozoghatott. A király eleinte fegyveres fenyegetéssel oltalmazta a hozzá folyamodót; miután árulása fejében jutalommal kecsegtették, különben háborúval, a barbárok közt megszokott hűtlenséggel megállapodván Anicetus elemésztésében, a szökevényeket kiadta, s ezzel a rabszolgaháborúnak vége is lett.

Az e győzelmen örvendező Vespasianust, akinek minden óhajtásán felül sikerült, Egyiptomban éri a cremonai csata híre. Annál sietősebben folytatja útját Alexandria felé, hogy Vitellius megtört seregeit s az idegen javakra szoruló fővárost éhséggel szorongassa. Mert az ugyanarra fekvő Africa provinciát is meg akarta támadni szárazföldön és tenger felől, hogy az élelemforrásokat elzárván, ínséget és viszályt támasszon az ellenség körében.

(49.) Míg az egész földkerekségnek ebben a megrázkódtatásában a birodalom szerencséje másra szállt, Primus Antonius Cremona után korántsem az addigi feddhetetlenséggel ténykedett, akár mert úgy vélte, hogy eleget tett a háborúnak, és minden egyéb könnyen fog menni, akár mert a jó szerencse kapzsiságot, fennhéjázást s egyéb rejtett rosszat hozott napfényre jellemében. Mint elfoglalt országot tiporta végig Italiát, mint a maga seregét dédelgette a legiókat, minden szavával s tettével a hatalomhoz vezető utat egyengette. És hogy zabolátlansággal itassa át katonáit, az elesett centuriók helyének betöltését a legióknak ajánlotta fel. Ilyen választással a legfőbb rendbontókat szemelték ki, és nem a katona függött elöljáróitól, hanem az elöljárókat sodorta magával a katonák erőszakossága. Ezt a zendülés jellegű és a fegyelem megbontására alkalmas ténykedést hamarosan harácsolásra használta, mit sem törődvén a közelgő Mucianusszal, ami vészesebbnek bizonyult, mint az, hogy Vespasianust semmibe sem vette.

(50.) Egyébként, mivel küszöbön állott a tél, és a Padus elvizenyősítette a mezőket, könnyű felszereléssel vonult a had. A győztes legiók jelvényei és sasai, a sebesült vagy idősebb katonák, de sok egészséges is Veronában maradt: elegendőnek látszottak a cohorsok, a lovasegységek és a legiók válogatott harcosai, hisz majdnem vége már a háborúnak. A tizenegyedik legio csatlakozott: kezdetben habozott ugyan, de mikor jól mentek a dolgok, félt, hátha lemarad; hatezer dalmata, friss toborzás, követte őket. Vezérük a consuli rangú Pompeius Silvanus volt; a tulajdonképpeni vezetés Annius Bassus legioparancsnok kezében. A háborúra tunya és a cselekvés idejét szavakkal vesztegető Silvanust az engedelmesség örve alatt ő irányította s csendes szorgalommal ott volt minden feladat végrehajtásánál. Ezekhez a csapatokhoz odavették a ravennai tengerészek közül a legderekabbakat, akik legiókban akartak szolgálni; a hajóhad legénységét dalmaták egészítették ki. A sereg s vezérei Fanum Fortunae előtt megállapodnak; nem látták tisztán az általános helyzetet, mivel úgy értesültek, hogy a testőrcsapatok kivonultak a fővárosból, és úgy gondolták, hogy őralakulatok tartják megszállva az Appenninust; azonkívül a háborútól pusztított környéken az ínség és a katonák zendülő kiáltozása is rémítgette őket, amint a szögilletménynek nevezett juttatást követelték. Nem gondoskodtak előre sem pénzről, sem élelemről, és a sietség meg a kapzsiság is akadályozta őket, mivel a megvásárolhatót is rabolták.

(51.) A legnevesebb szerzők bizonysága szerint a győztesek annyira nem voltak tekintettel isteni parancsra s tilalomra, hogy egy lovas közkatona bejelentette: a legutóbbi csatában megölte fivérét, s ezért jutalmat követelt elöljáróitól. Ám azoknak a gyilkosság megjutalmazását az emberi jog, megtorlását viszont a hadi érdek nem engedte. Elodázták tehát, mintha különb érdemet szerzett volna, semmint hogy azonnal meg lehetne érte fizetni; és ezentúl semmit sem írnak. Egyébként már a korábbi polgárháborúkban is megesett hasonló szörnyűség. Mert abban az ütközetben, amelyben a Ianiculus lábánál Cinna ellen harcoltak, Pompeiusnak egy katonája előbb fivérét, majd bűnös tettét felismervén önmagát szúrta le, amint Sisenna írja: ennyivel erősebben élt őseinkben nemcsak az erényekért járó dicsőség, hanem a bűnök megbánása is. De talán mégsem fölösleges megemlítenünk ezeket s a régi időkből merített egyéb történeteket, valahányszor a hely s az alkalom a jóra példát, vagy a rosszra vigasztalást kíván.

(52.) Antonius s a párt vezérei úgy határoztak, hogy előreküldik a lovasokat s egész Umbriát kikémlelik, hátha valahol enyhébb kapaszkodókon közelíthetnék meg az Appenninus vonulatát; odarendelik a sasokat s a jelvényeket, és amennyi katonaság csak Veronában maradt, a Padust pedig és a tengert élelmiszer-szállító hajókkal lepik el. Voltak a vezérek között, akik halogatták a hadműveleteket: túl hatalmasnak látszott már Antonius, és biztosabb előnyöket reméltek Mucianustól. Mert Mucianus aggódott az ily gyors győzelemtől, és úgy gondolva, hogy ha nem személyesen foglalja el Rómát, elesik a harci dicsőségtől, Primusnak és Varusnak kétértelmű leveleket irkált, amelyekben hol a megkezdett dolgok folytatásának fontosságát, hol meg a halogatás hasznát fejtegette, oly számítással, hogy az események kifejlete szerint a kudarcokat másra háríthassa, a sikereket viszont magának tulajdoníthassa. Plotius Grypusnak, akit Vespasianus a minap emelt a senatori rendbe és állított egy legio élére, s más híveinek világosabb utasításokat adott, s ezek Primus és Varus sietségéről mind kedvezőtlenül, illetőleg Mucianus óhajtása szerint írtak neki vissza. E leveleknek Vespasianushoz való továbbításával elérte, hogy Antonius terveit s tetteit nem úgy értékelték, mint ahogy ő remélte.

(53.) Nehezen tűrte ezt Antonius és bűnül rótta fel Mucianusnak, akinek vádaskodásai miatt a vállalt veszedelmek értéküket vesztették. És mivel féktelen és engedelmeskedéshez nem szokott ember volt, nem türtőztette szavait. Levelet írt Vespasianusnak, kérkedőbben, mint uralkodóhoz illik, és nem takarékoskodva a Mucianus ellen irányuló rejtett kirohanásokkal sem: ő, Antonius, vette rá a pannoniai legiókat, hogy fegyvert fogjanak, az ő ösztökélésére indultak hadba Moesia vezérei, az ő állhatatossága törte át az Alpokat, foglalta el Italiát és szegte útját a germaniai s raetiai segédcsapatoknak. Az, hogy Vitellius viszálykodó s szétszórt legióit lovasainak viharával, majd gyalogságának erejével egy nap s egy éjszaka megverte, ez a csodás haditett az ő műve. A cremonai esetet a háború számlájára kell írni: az államra nézve nagyobb kárral, több város pusztulásával jártak a polgárok korábbi meghasonlásai. Ő nem hírvivőkkel, nem is levelekkel, hanem a karjával és fegyvereivel katonáskodik uralkodójának, és nem akadályozza azok dicsőségét, akik Moesiát közben lecsendesítették: azoknak a béke, neki Italia megmentése s biztosítása volt fontos; az ő buzdítására tért meg Vespasianushoz Gallia s Hispania, a földkerekség leggazdagabb része. De hiába fáradozott, ha a veszedelmek jutalmát csak azok nyerik el, kik a veszedelmekből nem vették ki a részüket. Nem maradt ez titokban Mucianus előtt; ebből súlyos meghasonlások támadtak, melyeket Antonius nyíltabban, Mucianus ravaszul, de annál engesztelhetetlenebbül szított.

(54.) Vitellius pedig, miután Cremonánál megtört a hatalma, eltitkolta a vereség hírét, s ezzel az oktalan rejtegetéssel inkább a bajok elhárítását odázta el, semmint a bajokat. Mert ha bevallja s elgondolkodik, maradt még reménye s ereje, de mivel fordítva: mindent örvendetesre színezett, önáltatása egyre súlyosabb helyzetbe sodorta. Környezetében különös módon hallgattak a háborúról; városszerte megtiltották a beszélgetéseket, s éppen azért, mert tilos volt, még többen és még szörnyűbb híreket terjesztettek azok, akik - ha szabad lett volna, - az igazságról számoltak volna be. De az ellenséges vezérek is hozzájárultak a szóbeszéd nagyításához: Vitellius elfogott kémeit körülvezették, hogy a győztes sereg erejét ismerjék meg, majd elengedték őket. Vitellius titokban kikérdezte, majd megölette valamennyit. Figyelemre méltó állhatatosságról tett bizonyságot Iulius Agrestis centurio: hosszabb beszélgetések után, melyek során hiába próbálta Vitelliusban fellobbantani a férfierényt, elérte, hogy őt küldték ki az ellenséges erők megszemlélésére s a Cremonánál történtek felderítésére. Nem is kísérelte meg, hogy titkos kémkedése észrevétlen maradjon Antonius előtt, hanem bevallván uralkodójának megbízását s a maga érzületét, kérte, hogy mindent láthasson. Adtak melléje embereket, hogy mutassák meg neki a csata helyét, Cremona romjait, a fogoly legiókat. Agrestis visszament Vitelliushoz, s mikor az kétségbe vonta jelentésének valódiságát, sőt megvádolta, hogy hagyta magát megvesztegetni, így szólt:

- Mivel nagy bizonyságra van szükség, és más hasznod már sem életemből, sem halálomból nem lehet, majd gondoskodom olyanról, amelynek hihetsz.

És ezzel távozván, szavait önkéntes halálával erősítette meg. Némelyek szerint Vitellius parancsára végezték ki; hűségéről s állhatatosságáról egyértelmű a hagyomány.

(55.) Vitellius, mintha álmából riadna fel, Iulius Priscust és Alfenus Varust tizennégy testőri cohorsszal és valamennyi lovasalakulattal az Appenninus megszállására küldi; követte őket a tengerészkatonákból szervezett legio. Ennyi ezer fegyveres, válogatott lovas- és gyalogsereg, ha más a vezére, támadó háborúra is elég erős lett volna. A többi cohorsot fivérének, Lucius Vitelliusnak adta a főváros védelmére: ő maga megszokott fényűző életmódjából mit sem engedett, és mivel a kétségbeesés siettette, sürgősen megtartotta a választógyűléseket, melyeken több évre kijelölte a consulokat; a szövetségeseknek szerződéseket, az idegeneknek latin polgárjogot osztogatott; ezeknek a szolgáltatásokat engedte el, azokat adómentességgel segítette; egyszóval a jövővel nem gondolva tépte-szaggatta a birodalmat. A tömeg pedig ekkor a jótétemények láttára még többet akart: az ostobábbja pénzért vásárolta meg, az okosak szemében viszont semmis volt mindez, amit a köz károsodása nélkül sem adni, sem kapni nem lehet. Végül a Mevaniát megszállva tartó sereg követelésére, népes senatori kísérettel, kik közül sokat kedvezéssel, még többet megfélemlítéssel hurcolt magával, határozatlanul és hűtlen tanácsoknak kiszolgáltatva táborba szállt.

(56.) Mikor gyűlést tartott, - csodálatos még elmondani is, - akkora ocsmány szárnyas sereg repült el fölötte, hogy sötét felhőként a napot is eltakarta. Ehhez járult még egy szörnyű jel: az oltártól elfutott egy bika, széthányta a szertartáshoz szükséges eszközöket, és csak messzebb sikerült leszúrni, nem ahol az áldozati állatokat szokás. De a legkülönb jósjel maga Vitellius volt: mit sem értve a katonai feladatból, gondolkodni képtelenül, másoktól kérdezgette, milyen a hadrend, gondoskodnak-e felderítésről, mennyiben kellene siettetni vagy halogatni a háborút; és minden jelentésre arckifejezésével és járásával is elárulta aggódását, ráadásul még részeg is volt. Végül, mikor ráunt a táborra és meghallotta a misenumi hajóhad elpártolását, minden újabb csapástól rettegve, a végső veszéllyel mit sem törődve visszatért Rómába. Mert amíg seregének érintetlen zömével átkelhetett volna az Appenninuson és könnyűszerrel megtámadhatta volna a téltől meg a nélkülözéstől elcsigázott ellenséget, ő közben szétszórta erejét, legderekabb és mind a végsőkig elszánt katonáit legyilkoltatta s börtönbe záratta, jóllehet legtapasztaltabb centuriói más véleményen voltak, és - ha tanácsot kérnek tőlük, - az igazságot mondták volna. Távol tartották őket Vitellius bizalmas barátai, mert úgy volt szoktatva az uralkodó füle, hogy bántónak érezte, ami hasznos lett volna, és nem fogadott be semmit, csak ami kellemesen hangzott és később ártalmasnak bizonyult.

(57.) A misenumi hajóhadat pedig - ennyit tehet polgárháborúban egyesek vakmerősége is, - a Galbától gyalázattal elbocsátott Claudius Faventinus centurio bírta elpártolásra, mégpedig úgy, hogy egy hamis Vespasianus-levélben az árulásért jutalmat csillantott fel. A hajóhad parancsnoka, a hűségben nem állhatatos, hűtlenségében sem törekvő Claudius Apollinaris volt; Apinius Tiro volt praetor pedig, aki akkor éppen Minturnaeban időzött, vezérül ajánlkozott az elpártolóknak. Az általuk feltüzelt municipiumok s coloniák, melyek közül kiváltképpen Puteoli vonzódott Vespasianushoz, míg Capua kitartott Vitellius mellett, kisvárosi vetélkedésüket is belevitték a polgárháborúba. Vitellius a misenumi hajóhad nem régi, enyhe kezű parancsnokát, Claudius Iulianust választotta ki a katonák lecsillapítására; segítségül egy városi cohorsot és azokat a gladiatorokat adta neki, akik éppen az ő parancsnoksága alá tartoztak. Amint a táborok egyesültek, és Iulianus némi habozás után Vespasianus pártjára állt át, elfoglalták Tarracinát, melyet inkább falai és fekvése, semmint lakosainak elszántsága védelmezett.

(58.) Vitellius, amint a történtekről értesült, csapatainak egy részét a testőrparancsnokokkal Narniában hagyván, fivérét, Lucius Vitelliust, hat cohorsszal és ötszáz lovassal a Campanián keresztül előretörő had ellen küldte. Ő maga csüggedésében a katonák buzgóságából és a fegyvert követelő nép kiáltásaiból merített biztatást, közben a rest embertömeget, amelytől szavakon kívül mást úgysem lehetett elvárni, a hamis látszattól megtévesztve hadseregnek és legióknak nevezte. Szabadon bocsátott rabszolgáinak biztatására - mert barátai közül minél előkelőbb volt valaki, annál kevésbé hű, - összehívatja a kerületeket, s a jelentkezőket felesketi. Mivel túl nagy sokaság csődült össze, a sorozás gondját a consulok közt osztja meg; bizonyos számú rabszolgát és bizonyos súlyú ezüstöt vet ki a senatorokra. A római lovagok felajánlották szolgálataikat s pénzüket, sőt a szabadonbocsátottak is önként vállalkoztak ugyanezekre a szolgáltatásokra. Ez a tettetett szolgálatkészség félelemből fakadt és ragaszkodássá változott; és sokan nem annyira Vitelliuson, mint inkább a princepsi rendszer sorsán s helyzetén sajnálkoztak. Ő maga nem mulasztotta el, hogy arckifejezésével, hangjával, könnyeivel ne igyekezzék szánalmat kelteni, közben bőkezűen, sőt - a rettegők természete szerint - mértéktelenül ígérgetett. Most megkövetelte a Caesar megszólítást is, melyet addig visszautasított; de most már babonásan kezdte tisztelni ezt a címet, - és mert aki fél, az okosok tanácsait és a tömeg fecsegését egyformán meg szokta hallgatni. Egyébként - mint ahogy minden meggondolatlan felbuzdulásból eredő kezdeményezés eleinte hathatós, majd idő múltával ellanyhul, - lassanként szerteszéledtek a senatorok s a lovagok, kezdetben habozva, és csak ha nem volt ott, majd megvetőleg és vele sem törődve, míg végül Vitellius, szégyenkezve hiábavaló próbálkozásán, elengedte, amit nem adtak meg.

(59.) Amiképpen Italiában rettegést keltett Mevania megszállása és ezzel a háborúnak mintegy újraéledése, ugyanúgy a Flavius-párt iránt kétségtelen rokonszenvet ébresztett Vitellius ily gyáva visszavonulása. Versenyre keltek a samnisok, paelignusok és marsusok, mivel Campania megelőzte őket, s mint új hódoláskor szokás, minden hadi szolgálatot buzgón vállaltak. De a rút téli időben az Appenninuson való átkelés közben sokat szenvedett a sereg, és mikor békés menetben is alig tudtak a havon átvergődni, kiderült, milyen válságos helyzetbe kerültek volna, ha Vitelliust vissza nem veti a szerencse, amely a Flavius-párti vezéreknek legalább oly sűrűn segített, mint a megfontolás. Szembetalálkoztak itt Petilius Cerialisszal, akinek paraszti ruhában és helyismerete révén sikerült átcsúsznia Vitellius őrszemei között. Cerialist, mivel közeli rokonságban állott Vespasianusszal és maga sem volt katonai dicsőség híján, a vezérek közé választották. Több szerző szerint Flavius Sabinus és Domitianus előtt is nyitva volt a menekülés útja, és Antonius hírvivői menedékhelyet és oltalmat ígérve, különféle megtévesztő ügyeskedések árán be is jutottak hozzájuk. Sabinus a fáradalom és vakmerőség vállalását akadályozó betegségére hivatkozott; Domitianusban volt elszántság, de Vitellius őrzőket adott melléje, akiktől, bár társul ajánlkoztak a szökésben, cselvetésükre gondolva félni lehetett. Vitellius azonban - a hozzátartozókra való tekintettel - semmi gonoszságot nem tervezett Domitianus ellen.

(60.) A pártvezérek, amint Carsulaeba érkeztek, néhány napot pihenésre szánnak, míg a legiosasok s a hadi jelvények utolérik őket. Maga a táborhely is tetszett, mert messze kilátás nyílt róla, biztonságosan szállíthatták oda az élelmet, virágzó községek lévén a hátuk mögött; egyszersmind abban reménykedtek, hogy a tíz mérföld távolságra állomásozó vitellianusokat tárgyalásra, sőt árulásra bírhatják. Nehezen tűrte ezt a katonaság, és inkább akart győzelmet, mint békét; még tulajdon legióikat is alig akarták megvárni, akik inkább a zsákmányban, mint a veszedelmekben lennének társaik. Antonius gyűlést hívott össze és megértette velük, hogy Vitelliusnak még vannak csapatai, határozatlanok, ha mérlegelhetnek, félelmetesek, ha egyszer kétségbeestek. Polgárháborúk kezdetét a szerencsére kell bízni: a győzelmet okos megfontolással lehet biztosítani. Már elpártolt a misenumi hajóhad és a gyönyörű campaniai partvidék, és az egész földkerekségből nem maradt több Vitelliusnak, mint amennyi Tarracina s Narnia közt elterül. Elég dicsőséget szereztek a cremonai csatában, Cremona pusztulásával pedig túlságosan is sok gyűlöletet: Rómának ne csak elfoglalására, inkább megtartására áhítozzanak. Különb jutalmak várnak rájuk és messze a legnagyobb tisztesség, ha vér nélkül szerzik meg a senatus és a római nép biztonságát. Ilyen és efféle szavakkal lecsillapította indulatukat.

(61.) Nemsokára a legiók is megérkeztek. Ekkor a sereg megnövekedésének ijesztő hírére Vitellius csapatai ingadozni kezdtek, hiszen senki sem biztatta őket háborúra, annál többen átállásra, akik centuriáikat s a lovasegységeket versenyezve adták át, ajándékul a győztesnek és a maguk jövőbeli megkedveltetése végett. Tőlük tudták meg, hogy Interamnát a közeli síkon négyszáz főnyi lovas helyőrség tartja megszállva. Azonnal odaküldték Varust, aki könnyűfegyverzetű csapatával néhány ellenállót levágott, míg a többiek fegyvereiket eldobálván, kegyelmet kértek. Néhányan, akik visszamenekültek a táborba, általános rettegést keltettek, híreszteléseikkel túlozták az ellenség vitézségét s számát, hogy enyhítsék a helyőrség elvesztésének gyalázatát. Nem is járt Vitellius táborában a becstelenségért semmi büntetés, az átpártolók megjutalmazása pedig aláásta a hűséget, és már csak hűtlenségben versenyeztek egymással. Egyre sűrűbben szökdöstek át tribunusok és centuriók; mert a közkatona keményen kitartott Vitellius mellett, míg csak Priscus és Alfenus - cserbenhagyván a tábort - Vitelliushoz vissza nem tért, és ezzel az árulás szégyenétől mindenkit fel nem mentett.

(62.) Ugyanezekben a napokban Fabius Valenst urvinumi fogságában kivégzik. Fejét megmutatták Vitellius csapatainak, hogy ne reménykedjenek tovább; azt hitték ugyanis, hogy Valens kijutott Germaniába és ott régi s új seregeket szólít harcba: látván halálát, reménytelenségbe zuhantak. A Flavius-párti sereg viszont - hihetetlenül megnőtt önbizalmában - Valens kivégzését úgy fogadta, mint a háború végét. Valens Anagniában született lovagi családból. Gátlástalan jellem, de nem közönséges tehetség, a finomabb műveltség hírét szabados viselkedésével akarta megszerezni. A Iuvenalia-ünnepen Nero alatt színleg kényszerűségből, majd önszántából mimusszerepeket játszott, nagyobb hozzáértéssel, semmint illett volna. Legioparancsnok korában kedvében is járt Verginiusnak, be is feketítette; Fonteius Capitót megrontván - vagy mert nem tudta megrontani - megölette, Galbának árulója, Vitellius hű embere, ki mások hűtlensége révén vergődött hírre.

(63.) Vitellius katonasága, miután reményei mindenütt szertefoszlottak, elszánta magát az átpártolásra: ezt sem egészen dicstelenül tette, mert hadijelvényeivel s zászlóival vonult le a Narnia alatti síkságra. A flaviusi sereg, úgy felszerelve, mintha csatára készülne, sűrű rendekben sorakozott fel az út körül. Közrefogták a vitellianusokat, majd Primus Antonius kegyesen fordul a körülzártakhoz: egy részük Narniában, más részük Interamnában marad - hangzott a parancs. Velük együtt hátramaradt néhány győztes legio: nyugton maradóknak nem teher, de makacssággal szemben erő. Primus és Varus nem mulasztotta el ezekben a napokban, hogy gyakori követekkel bántatlanságot, pénzt és campaniai elvonulást ne ajánljon fel Vitelliusnak, ha leteszi a fegyvert, és magát s gyermekeit Vespasianus kezére adja. Hasonló értelemben szerkesztette leveleit Mucianus is: Vitellius általában hitt is ezeknek és már a rabszolgák számáról, a partok kiválasztásáról beszélt. Annyira eltompult elméje, hogy ha mások nem emlékeznek princeps voltára, ő elfelejtette volna.

(64.) Közben az állam első emberei bizalmas tárgyalásokon arra ösztönözték Flavius Sabinus városparancsnokot, hogy vegye ki részét a győzelemből s a hírnévből; van saját katonasága, a városi cohorsok, és nem maradnának el mellőle a tűzoltó-alakulatok, az ő rabszolgáik és a párt szerencséje sem, különben is a győztesek ölébe hullik minden, ne hagyja Antoniusnak s Varusnak a dicsőséget. Kevés cohorsa van Vitelliusnak, de a mindenfelől érkező kedvezőtlen hírektől azok is elcsüggedtek; a nép hangulata változó, és ha ő vezéri szerepet vállalna, ugyanez a hódolat Vespasianusnak járna ki; maga Vitellius még jó sorsában is tehetetlen volt, hát még mennyire elgyengült hanyatlásában! A háború befejezésének érdeme azt illeti, ki a várost birtokába veszi: Sabinus feladata, hogy az uralmat fivérének megtartsa, Vespasianusé pedig, hogy mások Sabinus mögött maradjanak.

(65.) A megrokkant öreg Sabinus egyáltalán nem nagy lelkesedéssel hallgatta az ilyen szavakat. Voltak, akik alattomos gyanúsításokkal támadták, mintha irigységből és féltékenységből akadályozná fivére szerencséjét. Mert Flavius Sabinus, az idősebb testvér, amíg mindketten magánszemélyek voltak, tekintélyesebb s vagyonosabb volt Vespasianusnál, sőt azt is tudni vélték, hogy öccsének megrendült hitelét szűkmarkúan, házának s földjeinek zálogba vételével segítette; emiatt, bár színre megmaradt az egyetértés, titkolt sérelmektől lehetett tartani. Kedvezőbb magyarázat szerint a szelíd ember borzadt a vértől és az öldökléstől, s éppen ezért gyakorta tárgyalt Vitelliusszal a békéről s a fegyvernyugvás feltételeiről. Miután otthon már több ízben találkoztak, legutóbb - a szóbeszéd szerint - Apollo templomában állapodtak meg. Szavaikat s kijelentéseiket két tanú hallotta: Cluvius Rufus és Silius Italicus. A távoli szemlélők csak arcukat figyelhették meg: Vitellius alázatosan és férfiatlanul viselkedett, Sabinus nem élt vissza fölényével, sőt inkább szánakozónak látszott.

(66.) Így, ha Vitellius oly könnyen változtatta volna meg híveinek elméjét, mint ahogy ő engedett, Vespasianus serege vérontás nélkül vonult volna be Rómába. Egyébként ki mennyire maradt hű Vitelliushoz, úgy utasította el a békét és a feltételeket; a veszedelemre, a szégyenre hivatkoztak, és arra, hogy a szótartás a győztes tetszésétől függ. Nem olyan elbizakodott Vespasianus, hogy Vitelliust megtűrné magánembernek, de még a legyőzöttek sem viselnék el: így veszedelem származnék a könyörületből. Ő maga lehet idős, és torkig a jó s balsorssal, de milyen neve, milyen állapota lesz fiának, Germanicusnak? Most pénzt, szolgaszemélyzetet ígérnek és Campania áldott partjait, de ha egyszer Vespasianus kezébe kaparintja a hatalmat, sem ő maga, sem barátai, végül még seregei sem éreznék magukat biztonságban, csak vetélytársának halála után. Nekik még a foglyul ejtett és kétséges eshetőségekre tartogatott Fabius Valens is túl terhes volt, így aztán Primus és Fuscus, vagy éppen Mucianus, a párt mintapéldánya, mi mást tehetne Vitelliusszal, mint hogy kivégezteti? Caesar nem hagyta bántatlanul Pompeiust, sem Augustus Antoniust - ha ugyan nem szorult magasztosabb érzület Vespasianusba, aki egy Vitelliusnak lett cliense, mikor Vitellius Claudius hivatali társa volt. Bárcsak, amint atyjának censorságához, három consulságához, amint a kiváló nemzetség annyi megtiszteltetéséhez illenék, legalább kétségbeesésében vakmerőségre szánná el magát! Kitart mellette a katonaság, megmaradt népszerűsége; végül is semmi szörnyűbb nem eshetik meg velük, mint amibe maguktól rohannak. Halniuk kell, ha legyőzik őket, halniuk, ha megadják magukat: csak az a fontos, vajon utolsó leheletüket csúfság és gyalázatok közepette adják-e ki, vagy vitézül.

(67.) Vitellius süket a bátor tanácsokra, elméjét a szánakozás s a gond borította el, hátha csökönyös ellenállásával kevésbé kiengesztelhetővé teszi a győztest felesége és gyermekei iránt. Élt még elaggott anyja is, aki azonban néhány nappal - idejében jött halálával - megelőzte háza pusztulását; fia uralkodása csak gyászt és jó hírt adott neki.

December tizennyolcadikán, mikor meghallotta a legiónak s azoknak a cohorsoknak az elpártolását, amelyek Narniában megadták magukat, szomorkodó háza népétől kísérve, gyászöltözetben, levonul a Palatiumból. Egy kis gyaloghintóban, mintegy halotti menetben ott vitték kisfiát; a nép hízelgő, de nem az alkalomhoz illő kiáltásokkal fogadta; a katonaság fenyegető csendben.

(68.) Nincs is az emberi sors forgandóságáról annyira megfeledkező személy, akit meg nem indított volna ez a látvány: a római császár és nemrég még az emberi nemzet ura, elhagyja méltóságának székhelyét és a nép sorfala közt, a városon áthaladva megválik hatalmától. Ilyet még nem láttak, ilyet nem hallottak. Váratlan erőszak döntötte meg a dictator Caesart, titkos cselszövés Gaiust; éjszaka és ismeretlen vidék rejtette Nero menekülését, Piso és Galba mintegy csatában esett el: Vitellius a tőle magától összehívott gyűlésen, tulajdon katonái között, sőt asszonyok szeme láttára, csak a szomorú helyzethez illő néhány szót szólt, - hogy a béke és az állam érdekében távozik; csak tartsák meg emlékét, és szánják meg fivérét, feleségét és ártatlan gyermekeit, - egyszersmind fiát a magasba emelve hol egyeseknek, hol mindnyájuknak a figyelmébe ajánlotta, majd mikor már sírás fojtogatta, az övéről leoldott tőrt, mintegy a polgárok élete s halála fölötti jog jelképét át akarta adni Caecilius Simplexnek, a mellette álló consulnak. Midőn a consul nem fogadta el, a gyűlés résztvevői pedig hangosan tiltakoztak, elindult, hogy majd Concordia templomában fogja letenni a hatalmi jelvényeket s fivére házába költözik. Erre még nagyobb kiáltozás közepette nem engedték magánlakásba, a Palatiumba hívták. Elzárták a másik utat, s csak a Szent út felé vezető maradt szabadon: ekkor tanácstalanul visszatért a Palatiumba.

(69.) Közben már híre terjedt, hogy Vitellius lemond az uralkodásról, s Flavius Sabinus már ugyancsak írt a cohorsok parancsnokainak, hogy katonáikat tartsák együtt. Így, mintha az államhatalom máris Vespasianusra szállott volna át, a senatus vezetői és igen sok lovag, az összes városi katona és az őrség tagjai mind Flavius Sabinus házába tódultak. Ide hozzák a jelentéseket a tömeg rokonszenvéről és a germaniai cohorsok fenyegetéséről. Sabinus már tovább lépett, semhogy visszakozhatott volna; és ki-ki magát féltvén, hogy ha megoszlanak és kevésbé erősnek mutatkoznak, rajtuk ütnek a vitellianusok, habozása ellenére fegyveres vállalkozásra igyekeztek rávenni. De - mint ilyen esetekben történni szokott, - tanácsot sokan adtak, a veszedelmet kevesen vállalták. Fundanus medencéje körül jártak Sabinus lefelé ereszkedő fegyveres kísérői, mikor Vitellius legelszántabb emberei szembeszállnak velük. Mivel nem számítottak összeütközésre, itt csak jelentéktelen, ám a vitellianusoknak kedvező harcra került sor. A zavaros helyzetben Sabinus a legbiztonságosabbnak látszó helyet, a Capitolium fellegvárát foglalta el katonáival, a közéjük keveredett néhány senatorral s lovaggal, akiknek a nevét nem könnyű megadni, mivel Vespasianus győzelme után sokan maguknak hazudták ezt a pártérdemet. Vállalták az ostromot asszonyok is, köztük a leghíresebb Verulana Gratilla, aki nem gyermekeihez, nem is rokonaihoz, hanem a harcolókhoz csatlakozott. Vitellius katonái laza őrséggel vették körül a bezártakat; így éjszaka évadján Sabinus mind a maga gyermekeit, mind Domitianust, fivérének a fiát a Capitoliumra vitette, és az őrizetlen helyeken hírvivőket küldvén a Flavius-párti vezérekhez, tudatta: ők körül vannak véve, és ha segítség nem érkezik, szorult helyzetbe kerülnek. Az éjszakát oly nyugodtan töltötte el, hogy baj nélkül távozhatott volna: tudniillik Vitelliusnak a veszélyeket vakmerően viselő katonái nem nagyon törődtek a fáradságos őrszolgálattal, és a hirtelen lezúduló téli záporeső a látást is, a hallást is akadályozta.

(70.) Kora reggel Sabinus, még mielőtt az ellenségeskedések bármelyik részről megkezdődtek, Cornelius Martialis volt primipilust Vitelliushoz küldte azzal a megbízással, hogy panaszolja el: megállapodásukat felborították; merő altatás volt a hatalom letételének megjátszása, hogy annyi jeles férfit tőrbe csaljanak. Különben a szónoki emelvényről miért öccsének a forum fölött emelkedő és az emberek tekintetét magára vonó háza, miért nem feleségének aventinusi otthona felé indult? Így illett volna magánszemélyhez, ki az uralkodásnak még a látszatát is kerülni akarja. Ezzel szemben Vitellius a Palatiumba, az uralkodói fellegvárba tért vissza; innen fegyveres csapatot küldött ki; ártatlan emberek hullái borítják a város legforgalmasabb részét, sőt már a Capitoliumot sem kímélik. Ő csak togás polgár ugyan és egyszerű senator, de amíg Vespasianus és Vitellius között legiók ütközeteivel, városok elfoglalásával, cohorsok megadásával folyik a küzdelem, miközben Hispania, Germania és Britannia már elpártolt, ő, Vespasianus testvére, megmaradt hűségében, míg önként nem hívták tárgyalásra. A béke és egyetértés a legyőzöttnek hasznos, a győztesre nézve csak dicséretes. Ha elégedetlen a megállapodással, ne őt támadja meg fegyverrel, akit hűtlenül tőrbe csalt, ne Vespasianusnak alig felserdült fiát, - mire menne egy öreg és egy ifjú meggyilkolásával, - szálljon szembe a legiókkal és ott harcoljon a főhatalomért; minden egyéb a csata kimenetele szerint fog alakulni. Vitellius zavartan és keveset válaszolt minderre, hogy tisztázza magát, a felelősséget a katonaságra hárította: az ő mérséklete nem bír annak túlzott hevével; egyben figyelmeztette Martialist, az épület félreeső részén át észrevétlenül távozzék, hogy a katonák, mint a gyűlölt béke közvetítőjét, fel ne koncolják: ő maga sem parancsadásnak, sem tiltásnak nem ura, már nem császár, csak a háború oka.

(71.) Alig ért vissza Martialis a Capitoliumra, a nekibőszült katonaság már ott volt, vezér nélkül, ki-ki a maga feje után. Gyors menetben elhaladva a forum és a forum fölé emelkedő templomok mellett, felvonulnak az előttük meredő dombon, egészen a capitoliumi fellegvár első kapujáig. Felfelé menet, jobb kéz felől voltak ott régen csarnokok a domb oldalában, ezeknek a tetejére hágva, kövekkel és cserepekkel borították el a vitellianusokat. Azok meg csak karddal voltak felfegyverezve; hajítógépek vagy lövedékek odavitelét hosszadalmasnak gondolták: tüzes csóvákat hajigáltak az oszlopcsarnok kiugró részére és a tűz nyomában a Capitolium kiégett kapuján keresztül be is hatoltak volna, ha Sabinus a mindenfelől ledöntögetett szobrokat, eleink dicsőségének emlékeit, közvetlenül a bejáratnál mint valami falat elébük nem szegezi. Ekkor a Capitolium másik oldalán levő bejáratokat rohamozzák meg, az asylumi berek mellett, és ahol a Tarpeii-sziklához vezető százlépcsős feljárat van. Váratlan volt mind a két roham: közelebbről és hevesebben támadtak az asylumon át. És nem lehetett megállítani azokat, akik a szomszédos házakon át kapaszkodtak, mert a hosszas békében magasra épült lakóházak a Capitolium alapjával egy szintig emelkedtek. Így aztán kétséges, vajon az ostromlók vetették-e a tüzet a tetőkre, vagy - amit inkább beszélnek, - az ostromlottak akarták elűzni a felfelé igyekvőket és odáig hatolókat. Innen terjedt tova a tűz a házakkal érintkező oszlopcsarnokokra, majd a tetőt tartó régi fasasok vonzották s táplálták a lángot. Így hamvadt el a Capitolium - ajtai bezárva, senkitől nem védve, senkitől ki nem fosztottan.

(72.) Ez volt a város alapítása óta a leggyászosabb s legocsmányabb gaztett, mely a római nép közösségét sújtotta: hogy külső ellenségtől mentesen s - ha erkölcseink miatt erről egyáltalán szó lehet, - az istenek jóindulatának birtokában, a legjobb és legnagyobb Iuppiter székhelye, melyet őseink szent előjelekkel, mint a birodalom zálogát építettek fel, amelyet sem a város meghódolása után Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nem gyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el. Korábban is leégett a Capitolium polgárháborúban, de magánszemélyek álnokságából: most nyíltan ostromolták, nyíltan gyújtották fel, ugyan miféle háborús okokból? Mi haszna volt ekkora csapásnak? Állott, amíg a hazáért harcoltunk. Építésére Tarquinius Priscus király tett fogadalmat a szabin háborúban, s alapjait inkább a jövendő nagyság reményében vetette meg, s nem mintha a római népnek még szerény eszközei elégségesek lettek volna. Majd Servius Tullius a szövetségesek áldozatkészségéből, azután Tarquinius Superbus Suessa Pometia elfoglalása után az ellenséges zsákmányból építtette fel. De a befejezés dicsősége a szabadság korának volt fenntartva: a királyok kiűzése után Horatius Pulvillus szentelte fel második consuli évében olyan nagyszerűséggel, hogy azt később a római nép mérhetetlen gazdagsága inkább csak ékesebbé tette, semmint gyarapította. Ugyanazon a helyen épült fel újra, miután négyszáztizenöt esztendő elteltével, Lucius Scipio és Gaius Norbanus consulsága alatt leégett. Az újjáépítés gondját a győztes Sulla vállalta, de mégsem ő szentelte fel: ez az egy nem adatott meg szerencséjének. Lutatius Catulus neve a Caesarok annyi műve között egészen Vitelliusig megmaradt. Ez az épület hamvadt el akkor.

(73.) De nagyobb ijedelmet keltett az ostromlottak, mint az ostromlók között. Mert Vitellius katonasága a kétséges helyzetben sem ravaszságnak, sem állhatatosságnak nem volt híjával: a másik oldalon reszkető katonák, tehetetlen vezér, ki mintha megbódult volna elméjében, sem nyelvét, sem fülét nem tudta használni; más tanácsát nem fogadta meg, a magáét nem hajtotta végre; az ellenség kiáltozásától ide-oda keringett, amit parancsba adott, megtiltotta, amit megtiltott, parancsolta; majd - ami reménytelen helyzetben szokott történni, - mindenki rendelkezett, senki sem fogadott szót; végül is elhányván fegyvereiket, csak futásra és rejtőzésre volt gondjuk. Berontanak a vitellianusok és vérrel, vassal s lánggal mindent feldúlnak. Néhány katonaember - közülük a legkiválóbb Cornelius Martialis, Aemilius Pacensis, Casperius Niger, Didius Scaeva, - harcba merészkedvén, ott hullik el. A fegyvertelen és futással meg sem próbálkozó Flavius Sabinust körülállják, hasonlóképpen Quintius Atticus consult, akire méltóságának árnyképe és tulajdon hivalkodása irányította a figyelmet, mivel Vespasianust magasztaló és Vitelliust gyalázó kiáltványokat szóratott le a nép közé. A többiek mindenféle viszontagságok árán kicsúsztak, némelyek szolgaruhában, mások hű clienseiktől fedezve és mindenféle lom közé rejtve. Voltak, akik felkapták Vitellius katonáinak jelszavát, amellyel egymást megismertették és maguk is azt kérdezvén, vagy azzal válaszolván, vakmerőségükben leltek menedéket.

(74.) Domitianus mindjárt a roham kezdetén egy templomszolgánál húzta meg magát. Egy szabadonbocsátott ügyessége folytán lenvászon lepelben a szentélyben levők csoportjába vegyült, és miután nem ismerték fel, Cornelius Primusnál, apja cliensénél, a Velabrum táján talált rejtekhelyet. Később, apja uralkodása alatt, lebontatta a templomszolga lakását, kis szentélyt építtetett a Megtartó Iuppiternek, s oltárt, amelyen márványba vésve örökíttette meg viszontagságait, majd amikor uralomra jutott, az Őrző Iuppiternek hatalmas templomot szentelt s az isten ölében a maga szobrát. Sabinust és Atticust megkötözve Vitelliushoz vezették, aki egyáltalán nem ellenséges szavakkal s arccal fogadta őket, bár egyesek zúgva követelték megölésük jogát és fáradságuk jutalmát. Miután a legközelebb állók kiáltozni kezdtek, a piszkos alja nép Sabinus kivégzését kívánta és a fenyegetőzést hízelgéssel vegyítette. Vitelliust, aki fent állott a Palatium lépcsőjén és szót akart emelni érte, rávették, hogy álljon el: majd Sabinus összevissza döfködött és fejétől megfosztott holttestét a Gemonia-lépcsőre hurcolták.

(75.) Így pusztult ez a valóban nem megvetendő férfi. Harmincöt esztendőt töltött a köz szolgálatában, békében s háborúban jó hírrel. Feddhetetlenségét s igazságosságát nem érheti szó; beszélni nagyon szeretett; hétéves moesiai helytartósága, tizenkét éves városparancsnoksága alatt csak ezt rótta fel neki a szóbeszéd. Élete vége felé némelyek lomhának hitték, sokak szerint mértéktartó volt és kímélte a polgárok életét. Abban mindenki egyetérthet, hogy Vespasianus uralkodása előtt Sabinust tekintették a család díszének. Halála - mint értesültünk, - örömére szolgált Mucianusnak. Sokan azt is beszélték, hogy a béke ügye csak nyert kettejük vetélkedésének megszűntével, mert egyikük az uralkodó testvérének, másikuk uralkodótársnak tekintette magát. Közben Vitellius a consul kivégzését követelő néppel szembeszegült, mert megengesztelődött és mintegy viszonozni akarta, amiért arra a kérdésre, hogy ki gyújtotta fel a Capitoliumot, Atticus magát nevezte meg bűnösnek, s ezzel a vallomással - vagy az alkalomhoz szabott hazugsággal, - a gyűlölséget s a bűnt látszólag elismerte és Vitellius pártjától eltávoztatta.

(76.) Ugyanezekben a napokban Lucius Vitellius Feronia melletti táborából pusztulással fenyegette Tarracinát: itt voltak bezárva azok a gladiatorok s evezőslegények, akik sem a falak mögül kimenni, sem nyílt ütközetet kockáztatni nem mertek. Mint fentebb említettük, a gladiatorok parancsnoka Iulianus volt, az evezősöké Apollinaris, de zabolátlanságban s nemtörődömségben ők is inkább gladiatorokhoz, semmint parancsnokokhoz hasonlók voltak. Nem állítottak őrséget, nem erősítették meg a védtelen falrészeket: éjjel s nappal kószáltak, a gyönyörű partokat teleharsogták, tobzódásuk kiszolgálására szerteküldözték katonáikat, háborúról csak lakoma közben beszélgettek. Néhány nappal korábban távozott el innen Apinius Tiro, s a községekben a kíméletlen ajándék- és pénzharácsolással inkább meggyűlöltette, mint erősítette pártját.

(77.) Közben Vergilius Capito egyik rabszolgája átszökött Lucius Vitelliushoz s azt ígérte: ha legénységet kap, átadja neki az őrizetlen várat; késő éjjel a könnyűfegyverzetű csapatokat a hegygerincen az ellenség fölé vezeti. Innen rontanak le a katonák, inkább mészárlásra, semmint csatára: sorra leterítik a fegyvertelen vagy fegyver után kapkodó és álmukból felriadt katonákat, kiket a sötétség, a rettegés, a kürtharsogás, az ellenséges lárma amúgy is megzavart. Néhány gladiator ellenállt és nem bosszulatlanul esett el, a többi a hajók felé tódult, ahol mindenkin hasonló ijedelem lett úrrá, összevegyülvén a helybeliekkel, kiket a vitellianusok válogatás nélkül kaszaboltak. Hat liburniai hajó mindjárt a zűrzavar kezdetén kifutott, rajtuk a hajók parancsnoka, Apollinaris; a többit a partnál ejtették zsákmányul, vagy a rajtuk tolongók túl nagy terhe a tengerbe süllyesztette. Iulianust Lucius Vitelliushoz vezették és rettenetesen megkorbácsolták, majd a szeme láttára ölték meg. Egyesek Lucius Vitellius feleségét, Triariát támadták, hogy állítólag katonai fegyverrel a derekán az elfoglalt Tarracina gyásza s veszteségei közepette fennhéjázva kegyetlenkedett. Lucius Vitellius a szerencsés vállalkozás örömére babérágat küldött bátyjának, megkérdezvén, hogy azonnal visszatérjen-e, vagy folytassa Campania meghódítását. Ez üdvösnek bizonyult nemcsak Vespasianus pártjára, hanem a közre nézve is. Mert ha a friss győzelemtől és természetes nyakasságon kívül még szerencséjüktől is nekiszilajodott katonák Rómába vonulnak, nem jelentéktelen és a várost veszélyeztető harcokra került volna sor, hisz a különben hírhedt Lucius Vitelliusban volt tetterő, és sikereit nem erényeinek köszönhette, mint a jók, hanem mint a leghitványabbak: bűneinek.

(78.) Míg Vitellius oldalán ezek történtek, Vespasianus serege kivonult Narniából és a Saturnalia-ünnepet nagy nyugodtan Ocriculumban töltötte. Az oly fonák késlekedés oka az volt, hogy Mucianust várták. Akadtak persze, akik Antoniust azzal a vádoló gyanúsítással illették, hogy cselből habozott, egy titkos levél miatt, amelyben Vitellius állítólag consulságot, serdült leányát és dús hozományt kínált fel neki árulása jutalmául. Mások szerint kitalálás ez, amit Mucianus kedvéért koholtak s némelyek szerint valamennyi vezér terve volt ez, hogy inkább csak megmutogatják a városnak a háborút, de nem viszik odáig, mivel a legerősebb csapatok már elpártoltak Vitelliustól, és megítélésük szerint, ha minden segítséget elvágnak, úgyis lemondott volna az uralomról. De mindent elrontott a sietség, majd Sabinus gyávasága, aki vaktában fogott fegyvert s a Capitolium jól megerősített és még nagy seregek számára is megvívhatatlan várát három cohors ellen képtelen volt megvédeni. Nem egykönnyen lehetne egyvalakinek tulajdonítani a vétket, amely mindenkié volt. Mert Mucianus is kétértelmű levelekkel késleltette a győzteseket, Antonius is rászolgált a vádaskodásra a parancs fonák teljesítésével, vagy azzal, hogy vissza akarta hárítani Mucianusra a gyűlölséget; a többi vezér pedig, akik már befejezettnek tartották a háborút, a befejezést tették hírhedten emlékezetessé. Még Petilius Cerialis sem sietett eléggé, akit ezer lovassal azért küldtek előre, hogy szabin földön keresztül, a Via Salarián vonuljon be a fővárosba - míg végül a Capitolium ostromának híre valamennyiüket egyszerre megmozgatta.

(79.) Antonius a Via Flaminián késő segítségként érkezett a Saxa rubrához, amikor már az éjszaka jó része eltelt. Itt értesült Sabinus megöléséről, a Capitolium elhamvadásáról, a város riadalmáról - csupa szomorú dologról. Jelentették azt is, hogy a nép és a szolgák Vitellius mellett fogtak fegyvert. Petilius Cerialis lovasütközete balul végződött, mert mikor óvatlanul indult rohamra a legyőzöttnek hitt ellenség ellen, a vitellianusok - lovasság s gyalogság vegyest - feltartóztatták. Az ütközet nem messze a várostól, házak, kertek és kanyargó utak között zajlott le - ismerős terep a vitellianusoknak, de ismeretlenségével félelmet keltett az ellenségben. És a lovasok közt sem volt teljes az egyetértés, mert csatoltak hozzájuk néhány olyan harcost, akik a minap Narniánál adták meg magukat és most a pártok szerencséjét figyelték. Fogságba esik Iulius Flavianus, a lovascsapat parancsnoka, a többiek rémületükben rútul megfutamodnak, de Fidenaen túl nem követték őket a győztesek.

(80.) Ez a siker fokozta a nép buzgóságát; a városi csőcselék fegyvert ragadott. Csak néhánynak volt tábori pajzsa; a többség felkapkodta, ami fegyver a keze ügyébe akadt, és sürgette a csatára hívó jelet. Köszönetet mond Vitellius és elrendeli: induljanak a város védelmére. Majd egybehíván a senatust, kijelölik a sereghez küldendő követeket, hogy a közérdekre hivatkozva egyetértést és békét javasoljanak. A követek más-más sikerrel jártak. Akik Petilius Cerialisszal találkoztak szembe, végső veszélybe sodródtak, mert a katonaság visszautasította a békefeltételeket. A praetor Arulenus Rusticust megsebesítik: a galádság súlyát a követi s praetori cím megsértésén kívül fokozta Rusticus egyéni tekintélye is. Szétszóródnak kísérői, holtan zuhan a földre az előtte haladó lictor, aki oszlásra merte felszólítani a sokaságot, és ha a vezér adta őrség nem védi meg őket, az idegen népek közt is szent követjogot a hazai falak tövében a polgárháborús őrület majdnem gyilkossággal szentségtelenítette volna meg. Nyugodtabban fogadták az Antoniushoz érkezőket, nem mintha fegyelmezettebb lett volna a katonaság, hanem mert a vezérnek volt nagyobb a tekintélye.

(81.) A követek közé elegyedett a lovagrendű Musonius Rufus, a filozófia tanulmányozásának és a sztoikus tanításoknak lelkes híve, s az egységek közé vegyülve hozzálátott, hogy a béke áldásait és a háború veszedelmeit taglalván, a fegyvereseket intse. Ezt sokan mulatságosnak, többen unalmasnak találták; olyanok is akadtak, akik már-már elzavarták s megrugdosták volna, ha a fegyelmezettek rábeszélésére és mások fenyegetésére abba nem hagyja idétlen bölcselkedését. Kivonultak elébük a Vesta-szüzek is Vitelliusnak Antoniushoz írott levelével: halasszák el a döntő összecsapást egy nappal, kérte; ha ennyi haladékot közbeiktatnának, könnyebben megegyezhetnének mindenben. A szüzeket tisztességgel elbocsátották; Vitelliusnak azt írták vissza, hogy Sabinus meggyilkolása és a Capitolium felgyújtása miatt megszakadtak a háborús tárgyalások.

(82.) Antonius mégis megkísérelte lecsillapítani a gyűlésbe hívott legiókat, hogy tábort vervén a Mulvius-híd mellett, másnap vonulhassanak be a városba. A halogatás oka az volt, hogy a harctól felbőszült katonaság majd sem a néppel, sem a senatusszal, de még a templomokkal és az istenek szentélyeivel sem gondol. De a gyanakvó katonák minden halogatást a győzelem ellen irányuló lépésnek tekintettek, ugyanakkor végig a dombokon a csillogó hadijelvények, még ha nem katonanép ment is utánuk, ellenséges sereg látszatát keltették. Háromfelé osztott menetben egy rész a Via Flaminián indult meg, ahol már előzőleg állott; a másik a Tiberis partja mentén, a harmadik menetoszlop a Via Salarián a Porta Collina felé közeledett. A csőcselék a vágtató lovasok láttára szétszaladt; Vitellius hadinépe maga is három csoportban száll szembe. A város előtt több és változó kimenetelű összecsapásra került sor, de a szerencse az előrelátó vezérek jóvoltából előnyben levő flavianusoknak kedvez. Csak azoknak gyűlt meg a bajuk, kik a város bal oldali részén, a sallustiusi kertek felé vezető szűk és síkos útra tértek. A kertek vályogkerítésére felkapaszkodó vitellianusok kövekkel és lándzsáikkal késő estig távol tartották az előnyomulókat, míg csak a Porta Collinán betörő lovasok körül nem fogták őket. Összecsaptak a Mars-mezőn is az ellenséges hadsorok. A Flavius-pártiak oldalán volt a szerencse és az annyiszor megszerzett győzelem: a vitellianusok merő kétségbeesésből rohamoztak, és bár meghátráltak, a városban újra meg újra összeverődtek.

(83.) A harcolók látására odasereglett a nép, s mint holmi versenyjátékon, hol ezeket, hol azokat biztatta kiáltozással és tapssal. Valahányszor az egyik fél megingott, azt követelve, hogy a boltokba rejtőző, vagy egy-egy házba bemenekülő katonákat rángassák elő és koncolják fel, a préda nagyobbik részét ők kaparintották meg: mert miközben a katonaság a vérengzéssel és a gyilkolással volt elfoglalva, a zsákmány a csőcseléknek jutott. Szörnyű és undorító volt az egész város képe: itt harcok és sebek, ott fürdők és lebujok; egyazon helyen vér és hullahegyek, mellettük szajhák és hozzájuk hasonlók; amennyi fajtalanság a buja tétlenségben, ami bűn a legkeservesebb fogságban csak lehet - egyszóval mintha ugyanaz a város egyszerre őrjöngene és dőzsölne. Összecsaptak már azelőtt is fegyveres hadak a varosban, kétszer Lucius Sulla, egyszer Cinna lett győztes, és akkor sem követtek el kevesebb szörnyűséget: most azonban embertelen volt ez a gondtalanság és a pillanatra sem szűnő élvezethajhászás; mintha az ünnepekhez ez a gyönyörűség is hozzátartoznék, tomboltak és egyik párttal sem törődve a köz bajában lelték, élvezték örömüket.

(84.) A legtöbb nehézséggel a tábor ostroma járt, melyet a legelszántabbak utolsó reményként próbáltak tartani. Annál buzgóbban igyekeztek a győztesek, különösképpen a régi cohorsok: mindazt, amit csak a legerősebb városok elpusztítására kitaláltak, egyszerre felvonultatják: teknősbékát, hajítógépeket, ostromsáncot s tüzes csóvákat, közben azt kiáltozzák, hogy ezzel az ostrommal annyi sok csata fáradalmait és veszedelmeit bevégzik. A várost visszanyerte a senatus és a római nép, templomaikat az istenek; katonaembernek a tábor igazi dísze: ez a hazája, ez az otthona; ha most azonnal vissza nem szerzik, az éjszakát is fegyverben kell tölteniük. A másik oldalon a vitellianusok, bár sem számban, sem szerencsében nem mérkőzhettek velük, igyekeztek megkeseríteni a győzelmet, késleltetni a békét, vérrel fertőzni a házakat s oltárokat, vagyis a legyőzöttek végső vigaszához folyamodtak. Sokan, félig már holtan, a tornyokon és a falak mellvédjein lehelték ki lelküket; mikor beszakították a kapukat, a megmaradottak csoportba tömörülve szálltak szembe a győztesekkel és valamennyien szemtől szembe kapott sebektől estek el, az ellenség felé fordulva: ennyi gondjuk volt még halálukban is arra, hogy tisztes véget érjenek.

Mikor elfoglalták a várost, Vitellius a Palatium hátsó épületein keresztül gyaloghintón az Aventinusra viteti magát felesége házába, hogy ha rejtekhelyén sikerülne átvészelnie a nappalt, majd Tarracinába, a cohorsokhoz s fivéréhez meneküljön. De ingatagságában, és mivel - ilyen a félelem természete, - mindentől rettegvén, a kínálkozó dolgok tetszettek neki legkevésbé, a kihalt s elhagyott Palatiumba tér vissza, ahonnan már a leghitványabb szolgák is szétszéledtek, vagy kitértek az útjából. Rettenti a magány és a hallgató termek; próbálja a bezárt helyiségeket, beleborzad, hogy azok is üresek; mikor kimerült a gyötrő bolyongásban, szégyenletes búvóhelyen húzza meg magát, de Iulius Placidus, valamelyik cohors tribunusa előráncigálja. Hátrakötözött kézzel, elrongyolódott ruhában - rút látvány! - vezették, sokan gyalázták, senki meg nem könnyezte: a visszataszító vég elfojtotta a szánakozást. Egy szembejövő germaniai katona Vitelliust akarta-e eltalálni egy ellene irányzott csapással - haragjában, vagy hogy mielőbb mentesítse a csúfságtól, - vagy a tribunust, nem tudták megállapítani: levágta a tribunus fülét, és azon nyomban leszúrták.

(85.) Vitelliust kivont kardokkal hol arra kényszerítették, hogy emelt fővel fogadja a gyalázkodásokat, hol meg arra, hogy nézze végig szobrainak ledöntését, kiváltképpen a szónoki emelvényt vagy Galba meggyilkolásának helyét, végül a Gemonia-lépcsőhöz taszigálták, ahol előbb Flavius Sabinus hullája hevert. Egy szavát hallották, amely nem elfajzott lélekről tett bizonyságot: mikor a gúnyolódó tribunusnak azt válaszolta, hogy mégis legfőbb ura volt; és ezután a sok sebtől összerogyott. A tömeg pedig ugyanolyan hitványul gyalázta halálában, mint amilyen hitványul kedvezett neki életében.

(86.) Apja... Luceriában... Ötvenhetedik évét töltötte be, consulságát, papi tisztségeit, nevét s helyét az elsők között nem a maga jóvoltából nyerte el, hanem mindent apja hírnevének köszönhetett. A főhatalmat azok ruházták reá, akik nem ismerték; a hadsereg ragaszkodása ritkán jutott ki olyannyira bárkinek, aki becsülettel érdemelte ki, mint neki tunyaságáért. Mégis volt benne nyíltság és bőkezűség, oly tulajdonságok, amelyek mérték híján végzetessé válhatnak. Barátságait, mivel úgy gondolta, hogy nagy ajándékokon, nem jellemszilárdságon alapulnak, igaziból csak megszerezte, nem bírta. A köznek kétségtelenül érdekében állott Vitellius legyőzetése, de érdemül mégsem követelhetik maguknak a hűtlenséget azok, akik Vitelliust Vespasianusnak árulták el, miután Galbát cserbenhagyták.

Mivel a nap már nyugovóra hajlott, s a tisztségviselők és senatorok félelmükben szerteszéledtek a városból, vagy clienseik lakásán rejtőztek, a senatust már nem lehetett összehívni. Domitianus, miután ellenséges rajtaütéstől már nem kellett félni, előjött és a párt vezéreihez ment; ott Caesarként üdvözölték, s népes katonasereg azonmód, fegyveresen, apai otthonába kísérte.

(1.) Vitellius megölése inkább a háború végét, semmint a béke kezdetét jelentette. A fegyveres győztesek városszerte engesztelhetetlen gyűlölettel üldözték a legyőzötteket: úton-útfélen öldököltek, vér borította a tereket s a templomokat; mindenfelé lemészárolták, akit a véletlen eléjük vetett. Majd ahogy a féktelenség növekedett, felkutatták és előrángatták a rejtőzködőket: ha bárhol egy nyúlánk termetű ifjú embert megpillantottak, leszúrták, nem tettek különbséget katonák vagy polgárok között. Ez a kegyetlenkedés, amíg friss volt a gyűlölet, a vérontásban talált kielégülést, majd kapzsiságba csapott át. Azzal az ürüggyel, hogy mindenütt vitellianusok bujkálhatnak, sehol semmit sem hagytak titokban vagy elzárva. Ez volt a kezdete a házak feltörésének, vagy ha ellenállásra akadtak, oka az öldöklésnek; és nem hiányoztak a legínségesebbek a népből és a leghitványabb rabszolgák, akik önként árulták el gazdag urukat; másokat barátaik mutattak meg. Mindenütt sírás, jajveszékelés, vagyis egy elfoglalt város sorsa, annyira, hogy visszakívánták Otho s Vitellius katonáinak azelőtt gyűlöletes követelőzését. A polgárháború lángra lobbantásában oly lelkes pártvezérek képtelenek voltak a győzelem mérséklésére, mivel zavar és viszálykodás közepette a leghitványabbnak van a legtöbb ereje, a békének és nyugalomnak pedig becsületes eszközökre van szüksége.

(2.) A caesari nevet s lakóhelyet Domitianus már akkor megkapta, mikor az uralkodói gondokra ügyet sem vetett, hanem bujálkodással és házasságtöréssel játszotta az uralkodó fiának szerepét. A testőrparancsnokság Arrius Varus, a legfőbb hatalom Primus Antonius kezében volt. A pénzt és szolgaszemélyzetet úgy rabolta el az uralkodói házból, mintha cremonai zsákmány volna, a többiek szerénységből vagy hírnév híján, miként a háborúban nem tűntek ki, úgy most jutalmak nélkül maradtak. A rettegő és szolgaságra kész város a Tarracinából cohorsaival visszatérő Lucius Vitellius megelőzését s a háború maradék tűzfészkének kioltását követelte: előreküldték Ariciába a lovasokat, a legiók zöme Bovillaen innen állapodott meg. Vitellius is habozás nélkül a győztes kényére-kedvére bízta magát és csapatait, katonái is nem kevesebb haraggal, mint félelemmel hajigálták el sikertelen fegyvereiket. Akik megadták magukat, hosszú sorban, fegyveresektől körülvéve vonultak a városon keresztül, egyikük sem könyörgő arccal, hanem komoran, dacosan és érzéketlenül a féktelen tömeg tapsaival és csúfolkodásával szemben. Azt a néhányat, aki kitörni merészelt, a köréjük sereglők elnyomták; a többieket fogságra vetették. Senki sem szólt egy méltatlankodó szót sem, és balsorsukban is csorbítatlanul megőrizték derekasságuk hírét. Ezután Lucius Vitelliust kivégezték: bűnösségben fivérének volt társa, de annak uralkodása alatt jobban vigyázott, s nem annyira szerencséjének lett részese, mint balsorsának áldozata.

(3.) Ugyanezekben a napokban Lucilius Bassust könnyűfegyverzetű lovassággal Campania lecsendesítésére küldik, ahol viszálykodtak a municipiumok, de inkább egymás között, semmint makacsságból, az uralkodóval szemben. A katonaság megjelenésére békesség lett, és a kisebb coloniák büntetlen maradtak: a harmadik legio téli szállásra Capuába vonult, és az előkelő házak súlyosan bűnhődtek, viszont Tarracina lakosai semmi támogatásban nem részesültek. Ennyivel hajlamosabb az ember a sérelem, mint a jótétemény viszonzására, mivel a hála terhes, míg a bosszút nyereségnek tekintik. Vigasztalásukra volt, hogy Vergilius Capito rabszolgáját, kit a tarracinaiak árulójának mondottunk, keresztre feszítették: azok a gyűrűk voltak rajta, melyeket Vitellius ajándékaként viselt.

Rómában pedig a senatus örvendezve és reményében biztosan mindazt megszavazza Vespasianusnak, amit princepseknek szokás, hiszen úgy látszott, hogy a Galliában s Hispaniában kezdett polgárháború, amelybe Germania, majd Illyricum is belesodródott, miután Egyiptomot, Iudaeát, Syriát és valamennyi tartományt s hadsereget végigjárta, mintegy megtisztítván bűnétől a földkerekséget, végre befejeződik. Még inkább fokozta a lelkendezést Vespasianus levele, amely még úgy volt megírva, mintha tartana a háború. Ez volt az első látszat; valójában pedig uralkodóként szólt: polgárhoz illően magáról, a közről figyelemre méltóan. Nem is maradt el a senatus hódolása: neki Titus fiával együtt consulságot, Domitianusnak praetorságot és consuli hatalmat szavaztak meg.

(4.) Mucianus is küldött levelet a senatusnak, ami szóbeszédre adott okot: ha magánszemély, miért hivatalosan szól? Ugyanazt néhány nappal később felszólalásában is elmondhatta volna. Vitellius elleni kirohanása is elkésett és nem vallott szabadságra; az a gyakori kijelentése pedig, hogy az ő kezében volt a hatalom, s úgy ajándékozta Vespasianusnak, az állammal szemben dölyfös, az uralkodóra nézve sértő. Egyébként a gyűlölködés homályban maradt, a hízelgés nyíltan megmutatkozott: Mucianusnak megtisztelő szavak kíséretében diadalmi jelvényeket adományoznak a polgárháborúért, de ürügyül a szarmaták elleni vállalkozás szolgált. Emellé Primus Antoniusnak consuli, Cornelius Fuscusnak és Arrius Varusnak praetori címet adnak. Majd az istenekre fordították figyelmüket: elhatározták a Capitolium helyreállítását. Mindezt Valerius Asiaticus kijelölt consul terjesztette elő, a többiek arcuk kifejezésével s mozdulataikkal, néhányan, akik szembetűnő méltósággal vagy hízelgésben edzett tehetséggel bírtak, jól szerkesztett felszólalásokban helyeseltek. Midőn Helvidius Priscus kijelölt praetorra került a sor, úgy adta elő véleményét, hogy az megtisztelő is volt az új uralkodóra, meg nem is volt benne hamisság, ezért a senatus lelkesen magasztalta. Elsősorban ez a nap volt számára a nagy sérelem és a nagy dicsőség kezdete.

(5.) Azt hiszem, a tárgy is megkívánja, - mivel újra és újra beleütközünk e gyakrabban említendő férfiú nevébe, - hogy életét s törekvéseit, valamint szerencséje alakulását pár szóval ismertessem. Helvidius Priscus Italiának carecinusok lakta vidékéről, Cluviae városából, primipilus rendű apától származott; fényes tehetségét egész fiatalon a magasabb tanulmányoknak szentelte, nem azért, hogy mint legtöbben, tetszetős névvel tétlen nyugalmat leplezzen, hanem hogy a sors szeszélyeivel szemben megacélozódva lássa el közéleti feladatait. Azokat a bölcs tanítókat követte, kik egyedüli jónak a tisztest, rossznak csak a becstelent tartják, a hatalmat, a nemességet s minden egyebet pedig, ami nem függ össze a lélekkel, sem a jók, sem a rosszak közé nem sorolják. Amikor még csak quaestor volt, Paetus Thrasea vejéül fogadta: apósának jelleméből semmit úgy nem szívott magába, mint a szabadságot; mint polgár, senator, férj, vő, barát, az élet minden kötelességében következetes volt, a gazdagságot megvetette, az igazságtól el nem tántorodott, a megfélemlítések ellenében állhatatos maradt.

(6.) Némelyek szerint a kelleténél jobban törekedett hírnévre, mivel a bölcsek is a dicsőség vágyát vetik le utolsónak. Apósának bukása után száműzetésbe kényszerült, majd amint Galba uralkodása alatt visszatért, első dolga volt, hogy bevádolja Marcellus Epriust, Thrasea feljelentőjét. Ez a bosszú, amelyről nehéz volna megmondani, hogy nagyobb volt-e, vagy inkább jogosabb, pártokra szakította a senatust: mert ha Marcellus bukik, a vétkesek egész hada kerül terítékre. Eleinte ádáz küzdelem dúlt, és ezt mindkét fél részéről ékes szónoklatok bizonyították, majd mikor Galba szándéka kétségesnek mutatkozott, Priscus, sok senator kérlelésére, felhagyott vele, ami az emberek gondolkozásmódja szerint különböző szóbeszédre adott alkalmat: hol mérsékletét dicsérték, hol állhatatosságát hiányolták.

Egyébként aznap, mikor a senatusban Vespasianus uralkodói jogköréről szavaztak, úgy döntöttek, hogy követeket küldenek a princepshez. Ebből heves vita támadt Helvidius és Eprius közt: Priscus név szerinti választást követelt esküdt tisztviselők közreműködésével, Marcellus sorsolást; ez volt a kijelölt consul véleménye is.

(7.) De Marcellus buzgóságát tulajdon szégyenkezése fűtötte, nehogy mások megválasztása esetén mellőzöttnek gondolják. A szóváltás hovatovább véget nem érő ellenséges szónoklatokká fajult, és Helvidius azt kérdezgette, miért fél annyira Marcellus a tisztségviselők döntésétől; van pénze és ékesszólása, mellyel sokakat megelőzne, ha nem szorongatná bűneinek emléke. A sorshúzás és az urna nem tesz különbséget jellemek közt: a senatusi szavazást és vizsgálatot azért találták ki, hogy belepillanthassanak kinek-kinek életébe s hírébe. Nem közömbös sem a közérdek, sem Vespasianus megbecsülése szempontjából, hogy olyanok menjenek elébe, kiket a senatus feddhetetlennek tart, akik tisztességes beszéddel töltik be az uralkodó fülét. Vespasianus baráti viszonyban volt Thraseával, Soranusszal, Sentiusszal, kiknek vádlóit, ha megbüntetni nem szükséges is, mutogatni sem kell. A senatusnak ez az ítélete mintegy figyelmezteti az uralkodót, kiket tartson jóknak, kiktől óvakodjék. Nincs különb segítség a jó uralomhoz, mint a jó barátok. Elégedjék meg Marcellus azzal, hogy Nerót annyi ártatlan ember elvesztésére ösztönözte; élvezze a jutalmakat és a büntetlenséget, Vespasianust hagyja a jobbaknak.

(8.) Marcellus hangoztatta: nem az ő véleményét vitatják, mert a kijelölt consul foglalt így állást, régi példák szerint, amelyek követküldéskor sorshúzást írtak elő, hogy ne legyen alkalom a megkörnyékezésre vagy ellenségeskedésre. Semmi olyan sem történt, amiért az ősi szokásnak érvényét kellene vesztenie, vagy az uralkodó előtt kifejezett hódolat bárkinek is gyalázatára válhatna. Alkalmasak mindnyájan a készség megmutatására. Inkább azt kell elkerülni, hogy némelyek csökönyössége fel ne ingerelje az új helyzetben egyelőre határozatlan uralkodót, aki most mindenkinek az arcát és szavait is fürkészi. Ő emlékszik még arra, hogy az idő tájt, amikor született, milyen kormányformát rendeztek be apáik és nagyapáik; a múltakat csodálja, a jelenhez alkalmazkodik; esdve óhajt jó uralkodót, bármilyent eltűr. Thraseát nem annyira az ő felszólalása, mint inkább a senatus állásfoglalása döntötte meg; a kegyetlen Nero lelte ilyen színpadias jelenetekben örömét, s neki magának nem volt kevésbé aggasztó Nero barátsága, mint másoknak a száműzetés. Egyszóval állhatatosságban, bátorságban tartsák csak Helvidiust a Catók és Brutusok párjának: ő maga egyik tagja volt csak annak a senatusnak, amely vele együtt szolgasorsra volt kárhoztatva. Azt is tanácsolja Priscusnak, hogy ne tolja magát az uralkodó fölé, ne akarja a diadalmenet jelvényeivel kitüntetett idős Vespasianust, felnőtt fiak apját, oktatásaival kormányozni. Miként a legrosszabb uralkodóknak a korlátlan uraskodásban, úgy még a kiválóaknak is a szabadság mérséklésében telik kedvük.

Ezeket a mindkét részről szenvedélyesen elmondott beszédeket vegyes érzelmekkel hallgatták. Az a párt győzött, mely inkább sorshúzással jelölte volna ki a küldötteket, még a közbül ingadozó atyák is azon voltak, hogy tartsák meg a hagyományt; és a legjobb nevűek is erre hajlottak, mert féltek az irigységtől, ha őket találnák választani.

(9.) Következett egy másik vita. A kincstári praetorok - mert akkoriban praetorok viselték a kincstár gondját, - az állam szegénysége miatt panaszkodván, a kiadások korlátozását kívánták. Ezt az ügyet a kijelölt consul a feladat súlyos volta és az orvoslás nehézsége miatt az uralkodónak akarta fenntartani: Helvidius úgy vélekedett, hogy a senatus döntése szerint kell eljárni. Mikor a consulok kinek-kinek a véleményét kérték, Vulcacius Tertullinus néptribunus tiltakozott az ellen, hogy ilyen fontos ügyben az uralkodó távollétében határozzanak. Helvidius azt javasolta, hogy a Capitoliumot Vespasianus segítségével közköltségen állítsák helyre. Ezt a javaslatot a legmérsékeltebbek hallgatással fogadták, azután feledésbe merült: voltak olyanok is, akik emlékeztek rá.

(10.) Ezután Musonius Rufus támadta meg Publius Celert: azzal vádolta, hogy Barea Soranust hamis tanúbizonysággal ejtette tőrbe. A vizsgálat során úgy látszott, mintha felújulnának a vádaskodások gyűlölségei. De a hitvány és ártalmas vádlottat nem lehetett védeni, mivel Soranusnak szent volt az emléke; Celer filozófiát tanított, majd tanúskodott Barea ellen, így elárulta s beszennyezte azt a barátságot, melynek - így kérkedett vele - mestere volt. A következő napot jelölik ki az ügy tárgyalására, és nem annyira Musoniust vagy Publiust, mint inkább Priscust és Marcellust s a többit várták bosszúra felajzott hangulatban.

(11.) Ilyen körülmények között - mikor viszály dúlt a senatorok közt, harag a legyőzöttekben, semmi tekintélye a győzteseknek, a városban sem törvény, sem uralkodó, - Mucianus római bevonulása egyszerre magára vonta mindenki figyelmét. Megtört Primus Antonius és Varus Arrius hatalma, Mucianus sem nagyon leplezte ellenük érzett haragját, bár arcán nem lehetett észrevenni. De a sérelmet oly kiváló szimattal fürkésző polgárság hirtelen fordulattal Mucianus oldalára állott; csak őt vették körül, őt ünnepelték. S ő is megtett mindent: fegyveres kísérettel, egyik házból és kertből a másikba költözve, udvartartásával, felvonulásaival, őrségeivel uralkodói hatalmat sajátított ki magának, épp csak a névre nem tartott igényt. A legnagyobb rettegést Calpurnius Galerianus meggyilkolása keltette. Gaius Pisónak ez a fia semmit el nem követett, de híres nevét és dicséretes ifjúságát folyvást emlegette a szóbeszéd, s a még mindig zavargó és minden újdonságnak örvendő városban egyesek a princepsi méltóság alaptalan hírével övezték. Mucianus parancsára katonák fogták körül, s hogy bent a városban túl nagy feltűnést ne keltsen halála, a Via Appián, a negyvenedik mérföldkőnél felnyitották ereit, és hagyták elvérezni. Iulius Priscus, Vitellius alatt a praetori cohorsok parancsnoka, önkezével vetett véget életének, szégyenében inkább, semmint szükségből. Alfenus Varus túlélte gyávaságát és hírhedtségét. Asiaticus, mint szabadon bocsátott rabszolga, ebül szerzett hatalmáért szolgai halállal lakolt.

(12.) Ugyanezekben a napokban a főváros egyáltalán nem gondterhelten fogadta a germaniai vereségről mind sűrűbben szállongó híreket: a seregek leöldösését, a legiók téli szállásainak elfoglalását, Gallia elszakadását nem is úgy emlegették, mint csapást. Hogy ez a háború miféle okokból eredt, a külső és szövetséges népeknek mekkora megmozdulásától lobbant lángra, alaposabban fogom ismertetni.

A batavusok a chattusok részeként a Rhenuson túl tanyáztak, majd belviszálytól elűzetvén, a galliai part legszélső, lakatlan tájékát és a mellette elterülő szigetet szállták meg, melyet elöl az Oceanus-tenger, hátul és oldalt a Rhenus folyó vize mos. Anyagi erőiket - ami ritka dolog hatalmasabbakkal kötött szövetségben, - ki nem merítvén, csak harcosokat s fegyvereket bocsátanak a birodalom rendelkezésére; a germaniai háborúkban huzamos gyakorlatra tettek szert, majd még gyarapodott hírnevük Britanniában, mikor oda küldték át csapataikat, melyeket régi szokás szerint legelőkelőbb honfitársaik vezettek. Volt otthon is válogatott lovasságuk, amely különösképpen az úszást tanulta meg, hogy fegyvereiket s lovukat megtartva rendezett kötelékben tudjanak átkelni a Rhenuson.

(13.) Iulius Civilis és Claudius Paulus királyi származásukkal jóval kimagaslottak a többi közül. Paulust a zendülés hamis vádjával Fonteius Capito kivégeztette. Civilist bilincsbe verve küldték Neróhoz, Galba felmentette, Vitellius alatt ismét veszélybe került, mert a hadsereg követelte, hogy végezzék ki: ez volt az oka haragjának, s ezért reménykedett a mi bajainkban. Civilis azonban - különb tehetség, mint a barbárok közt szokásos, aki Sertoriusnak vagy Hannibalnak tüntette fel magát arcának amazokéhoz hasonló éktelensége miatt, - nehogy, ha a római néptől nyíltan elpártol, ellenségként szálljanak vele szembe, színre Vespasianus barátjának és párthívének mutatkozott, hiszen Primus Antonius valóban küldött is neki egy levelet, amelyben az az utasítás volt, hogy tántorítsa el a Vitellius mozgósította segédcsapatokat és germaniai zendülés látszatával tartóztassa fel a legiókat. Ugyanezt a parancsot adta élőszóban Hordeonius Flaccus, mert hajlott Vespasianus felé és aggódott a birodalomért, amelynek végnapja virradt volna fel, ha kiújul a háború, és annyi ezer fegyveres tör be Italiába.

(14.) Civilis tehát eltökélte, hogy elpártol, de tervét egyelőre eltitkolván, hogy minden egyebet majd a sikertől tehessen függővé, a zendülést a következőképpen kezdte el. Vitellius parancsára a bataviai fiatalságot sorozásra hívták; ezt az eleve terhes intézkedést még terhesebbé tették a kapzsi és buja végrehajtók, mert öregeket és rokkantakat fogdostattak össze, és csak fizetség ellenében bocsátották el őket, viszont serdületleneket és tetszetős külsejű ifjakat - mert többnyire már gyermekkorukban nyúlánk termetűek, - fajtalankodásra hurcoltak el. Ez felháborodást keltett, és a megbeszélt felkelés szerzői rávettek mindenkit, hogy ne jelenjenek meg a sorozáson. Civilis a nép előkelőit és a tömegből a legelszántabbakat lakoma ürügyén egy szent berekbe hívatta, s mikor látta, hogy az éjszakától és a vigasságtól felhevültek, népének dicséretén s dicsőségén kezdve felsorolja sérelmeiket, a rablásokat és a szolgaság egyéb átkait: mert nem szövetségesnek tekintik őket, mint hajdan, hanem szinte rabszolgáknak. Mikor jön már, bár terhes és dölyfös kíséretével, de kellő felhatalmazással a helytartó? Ki vannak szolgáltatva a praefectusoknak s a centurióknak; ha ezeket zsákmánnyal és vérükkel jóllakatták, kicserélik őket, új zsebeket és másféle jogcímeket keresnek prédálásra. Fejük fölött lebeg a sorozás, melyen fiaik szüleiktől, testvérek testvéreiktől szinte végérvényesen elszakadnak. Súlyosabb csapások még soha nem érték a rómaiakat, s nincs más a téli táborokban, csak zsákmány és öregek: emeljék csak magasba tekintetüket és ne reszkessenek a legiók puszta nevétől. Bezzeg van nekik erős gyalogságuk s lovasságuk; vérrokonaik a germánok, Gallia ugyanazt óhajtja. Még a rómaiaknak sincs ellenükre ez a háború; kétes szerencséjét majd Vespasianusnak róhatják fel; a győzelemről pedig nem tartoznak számadással.

(15.) Miután nagy helyesléssel meghallgatták, barbár szertartás szerint és ott szokásos átkok közepette valamennyiüket felesketi. Követeket küldtek a canninefasokhoz, hogy csatlakozzanak terveikhez. Ez a törzs a sziget egyik részét lakja, származásban, nyelvben, vitézségben párja a batavusoknak; számát tekintve alattuk marad. Majd titkos követekkel megnyerte a britanniai segédcsapatokat és a - mint fentebb elmondtuk, - Germaniába küldött s akkor Mogontiacumban időző batavus cohorsokat. A canninefasok közt volt a hírneves származású, ostobán vakmerő Brinno; apja sokszor ki merészelte mutatni ellenséges érzületét, és Gaius színimutatványnak beillő hadi vállalkozásaiból is büntetlenül űzött csúfot. Tehát már a dacoló család neve is tetszett; ezért a nép szokása szerint pajzsra emelik, a hordozók vállukon lóbálják, s így vezérré választják. Azonnal odahívja a frízeket, ezt a Rhenuson túli törzset, s két cohorsnak közvetlenül az óceán közelében elhelyezett téli táborára tör. A katonák nem is sejtették az ellenséges támadást, de ha sejtették volna, akkor sem lett volna elég erejük elhárításához: így aztán elfoglalták és kifosztották a tábort. Ezután a kószáló és békésen az országot járó markotányosokon és a római kereskedőkön ütnek rajta. Ezzel egy időben lerombolással fenyegették az erődöket is, melyeket aztán a cohorsok parancsnokai gyújtottak fel, mivel megvédésük lehetetlen volt. A hadijelvényeket, zászlókat és az ott levő katonaságot Aquilius primipilus vezetése alatt a sziget felső részére zsúfolták össze, seregnek inkább csak nevét, semmint erejét, mivel Vitellius, a cohorsok javát elvezényelvén, a nerviusok s a germánok szomszédos vidékeiről lomha tömeget fegyverzett fel.

(16.) Civilis úgy vélte, hogy cselhez kell folyamodnia, ezért még vádolta is a praefectusokat, hogy az erődöket elhagyták: majd ő, a vezetésére bízott cohorsszal, elfojtja a canninefas törzs lázadását, ők pedig térjenek vissza téli szállásaikra. De hogy álnokság lappang a tanácsban, és a szétszórt cohorsokat könnyebben le lehet gyűrni, és hogy nem Brinno a vezére ennek a hadnak, hanem Civilis, nyilvánvaló lett, amint lassan jelek mutatkoztak, amelyeket a germánok - ez az örömest háborúzó nép - nem sokáig tartottak titokban. Mikor a cselvetés kevéssé sikerült, erőszakra térvén át, a canninefasokat, frízeket, batavusokat saját harcalakzatukban állítja fel: nem messze a Rhenus folyótól, szemben is felsorakozott a hadrend, és az ellenséggel szembefordultak a hajók, melyeket az erődök felgyújtása után oda irányítottak. Rövid harc után a tunger cohors Civilishez vitte át jelvényeit, s a váratlan árulástól megdöbbent katonák most már egyszerre hullottak a szövetségesek s az ellenség csapásai alatt. Ugyanez a hitszegés a hajókon is: az evezősök közül a batavusok, mintha járatlanságból tennék, akadályozták a matrózok s a tengerészkatonák dolgát, majd nyíltan szembeszegültek és a hajók farát az ellenséges partnak irányították, végül a kormányosokat s a centuriókat, ha nem egyeztek velük, leöldösték, míg csak a huszonnégy egységből álló teljes hajóhad át nem állt, vagy fogságba nem jutott.

(17.) Ez a győzelem akkor híressé tette őket, de a jövőre is hasznos volt: fegyverekhez s hajókhoz jutottak, amiben szűkölködtek, és a Germania- s Gallia-szerte támadó lelkes szóbeszéd a szabadság megszerzőinek hirdette őket. A germánok tüstént elküldték segítségkínáló követeiket; Gallia szövetségét Civilis ügyeskedéssel s ajándékokkal igyekezett biztosítani úgy, hogy a foglyul ejtett cohorsparancsnokokat visszaküldte szülőföldjükre, a cohorsoknak pedig választást engedett, hogy távoznak-e, vagy inkább maradnak; a maradóknak tisztes katonáskodást, a távozóknak zsákmányolt római fegyvereket ajánlott fel. Ugyanakkor bizalmas beszélgetésekben figyelmeztette őket azokra a bajokra, melyeket annyi éven át tűrtek, és a nyomorult szolgaságot hamis névvel békének mondják. A batavusok, bár az adók alól mentesek, fegyvert ragadtak közös uraik ellen; az első csatában megszalasztották s legyőzték a rómaiakat. Mi lenne, ha Gallia levetné jármát? Mennyi ereje maradt még Italiának? Tartományok vérével győzik le a tartományokat. Ne Vindex seregére gondoljanak: bataviai lovasság tiporta el az aeduusokat s az arvernusokat; voltak Verginius segédcsapatai közt is belgák, s ha igazában meggondolják, Gallia tulajdon erejétől bukott el. Most mindannyian egy párthoz tartoznak, amihez hozzájárul a katonai fegyelem is, ha olyan a rómaiak táborában még élt; velük vannak azok a régi cohorsok, amelyek előtt a minap Otho legiói térdre kényszerültek. Maradjon csak szolga Syria, Asia és a királyokhoz szokott Kelet: sokan élnek még Galliában, kik az adókötelezettség előtt születtek. Bizonnyal nem régi dolog az sem, hogy Quintilius Varust megölték és így kiűzték Germaniából a szolgaságot, és nem Vitellius princepset, hanem Caesar Augustust kényszerítették háborúba. Szabadságot a természet a néma állatnak is adott, a férfierény az ember sajátos java; az istenek a derekabbak mellett vannak: éppen ezért üssenek rajtuk, akadály nélkül azokon, akik le vannak kötve, friss erőben a kimerülteken. Míg némelyek Vespasianushoz, mások Vitelliushoz csatlakoznak, szabad tér nyílik mindkettejük ellen. Így figyelmét Galliára s Germaniára irányozván, ha tervei sikerülnek, a legerősebb s leggazdagabb népek feletti uralmat kaparintotta volna meg.

(18.) Közben Flaccus Hordeonius színlelt tudatlansággal támogatta Civilis első próbálkozásait. Mikor a reszkető követek a tábor elfoglalását, egész cohorsok megsemmisülését, a rómaiaknak a batavusok szigetéről való kiűzését jelentették, az ellenség ellen indítja Munius Lupercus legatust, két legio téli táborának parancsnokát. Lupercus az ott állomásozó legionariusokkal, a szomszédságból való ubiusokkal, és a nem messze tartózkodó trevir lovasokkal gyorsan átkelt, maga mellé vett egy bataviai lovasalakulatot is, amely, bár jó ideje megvesztegették, mégis hűnek tettette magát, hogy majd az ütközetben árulja el a rómaiakat, és így nagyobb ára legyen elpártolásának. Civilis az elfogott cohorsok jelvényeivel vette magát körül, hogy katonáinak szeme előtt legyen friss dicsőségük, az ellenség pedig a vereség emlékétől riadozzon, majd anyját s nővéreit, velük együtt valamennyiük feleségét s kisgyermekeit a hátuk mögé állítja, hogy buzdítsák a győzteseket, s szégyenítsék meg a megfutamodókat. Mikor a férfiak énekével, asszonyok üvöltésével felzendült a csatasor, a legiók s a cohorsok oldaláról korántsem olyan erős kiáltás válaszolt. Csupaszon hagyta a balszárnyat a batavus lovasság, amely átállott s tüstént ellenük fordult. De a legiók katonasága, bármennyire aggasztó volt is a helyzet, megtartotta fegyvereit s hadrendjét. Az ubiusok s treverek segédcsapatai szégyenletes futásban szétszóródván, a síkságon összevissza kószáltak: ezekre támadtak rá a germánok, miközben a legiók a Vetera nevű táborba menekülhettek. Claudius Labeót, a batavusok lovasalakulatának parancsnokát, kisvárosi versengésben Civilis vetélytársát - nehogy ha elesik, gyűlölséget támasszon honfitársai közt, vagy ha megmarad, viszálykodásra adjon alkalmat, - a frízekhez viszik.

(19.) Ugyanezekben a napokban a batavusoknak és a canninefasoknak Vitellius parancsára Róma felé tartó cohorsait Civilisnek hozzájuk küldött követe utoléri. Erre, elvakult gőgjükben, mindjárt megmakacsolták magukat, és útjuk jutalmául ajándékpénzt, kétszeres zsoldot, a lovasság számának növelését követelték, amit Vitellius csakugyan ígért - nem azért, mintha megkapnák, hanem ürügyül a zendülésre. És Flaccus sok engedmény árán is csak azt érte el, hogy még hevesebben sürgették azt, amit - jól tudták, - úgyis meg fog tagadni. Mit sem törődvén Flaccusszal, Alsó-Germania felé indultak, hogy Civilishez csatlakozzanak. Hordeonius a tribunusok s a centuriók bevonásával megtanácskozta, hogy ne zabolázza-e meg az engedetleneket; majd vele született gyávaságában és habozó alárendeltjeinek hatására, kiket aggasztott a segédcsapatok bizonytalan hangulata és a legiók hirtelen sorozással történt kiegészítése, úgy döntött, hogy a táboron belül együtt tartja a katonákat. Később, mikor megbánta, és tanácsadói is szemrehányásokat tettek neki, mintha ő is oda akarna menni, írt Herennius Gallusnak, az első legio parancsnokának, aki Bonnát tartotta megszállva, hogy akadályozza meg átkelésükben a batavusokat; ő majd seregével szorosan a nyomukban halad. És meg is semmisíthették volna a batavusokat, ha innen Hordeonius, onnan Gallus, mindkétfelől megindítván csapatainkat, közrefogták volna őket. De Flaccus felhagyott tervével s egy másik levélben utasította Gallust, ne zaklassa az elvonulókat: ezért merülhet fel a gyanú, hogy a legatusok tudtával lobbant fel a háború, s mindaz, ami történt, vagy amitől tartani lehetett, nem a katonák tehetetlenségéből, nem is az ellenség ereje miatt, hanem a vezérek álnokságából esett meg.

(20.) A batavusok, mikor a bonnai táborhoz közeledtek, követeket küldtek előre, hogy tolmácsolják Herennius Gallusnak a cohorsok üzenetét: nincs háborús szándékuk a rómaiak ellen, akikért már annyiszor háborúztak; csak belefáradtak a hosszú és hiábavaló katonáskodásba, otthonra és nyugalomra vágynak. Ha senki nem akadályozza őket, ártalmatlanul vonulnak át; ha fegyveresen állnak velük szembe, vassal fognak utat találni. A habozó legatust katonái rávették, hogy kísértse meg a hadiszerencsét. Háromezer legiokatona és sebtében összeszedett belga cohorsok, egyszersmind falusiaknak s markotányosoknak gyáva, de a veszedelem előtt nagyhangú csapata ront ki valamennyi kapun, hogy körülfogják a számbelileg gyengébb batavusokat. Azok, mint harcedzett katonák, körös-körül sűrű ékekbe tömörülnek; elöl, hátul, oldalt biztosítva; így a mi vékony hátsorunkat áttörik. Amikor a belgák meghátráltak, kimozdul helyéből a legio, és megrettenve már a sánc és a kapuk felé tartottak. Itt a legsúlyosabb a veszteség: megtelnek hullákkal az árkok, és nemcsak az öldökléstől és a sebektől, hanem rohanás közben saját fegyvereiktől is sokan pusztultak. A győztesek elkerülték Colonia Agrippinensiumot és az út további szakaszán már semmi ellenségeskedésre nem merészkedtek: a bonnai ütközetet azzal mentették, hogy békekérelmük megtagadása után segíteniük kellett magukon.

(21.) Civilis a veterán cohorsok megérkezése után már rendes hadsereg vezére volt, de határozatlanságában és a rómaiak erejét is figyelembe véve, valamennyi ott levő katonát Vespasianusra eskette fel, s követeket küldött a két legióhoz, mely az előbbi csata veresége után a veterai táborba vonult vissza, hogy ugyancsak fogadjanak hűséget Vespasianusnak. Erre azt válaszolják, hogy sem áruló, sem ellenség tanácsaira nincs szükségük; van nekik uralkodójuk: Vitellius, akiért utolsó leheletükig meg fogják tartani hűségüket és fegyvereiket; éppen ezért a szökevény batavus ne akarjon döntőbíráskodni római ügyekben, hanem várjon bűnének megérdemelt büntetésére. Civilis, mikor ezt jelentették neki, haragra gyulladt, az egész batavus népet fegyverbe parancsolja, csatlakoznak hozzá a bructerek s tencterek, és a követek Germaniát is felszólítják zsákmány s hírnév szerzésére.

(22.) Az eddigihez járuló új háborúnak ezekre a fenyegetéseire Munius Lupercus és Numisius Rufus, a két legioparancsnok megerősítette a sáncot s a falakat. A hosszú béke műveit, melyeket nem messze a tábortól valóságos várossá építettek ki, felforgatták, hogy az ellenség ne használhassa. De arról kevés gondoskodás történt, hogy a készleteket beszállítsák a táborba: a rablást engedélyezték. Így néhány nap alatt a zabolátlanság eltékozolta mindazt, ami a szükségleteket hosszú időre fedezte volna. Civilis a batavusok derékhadával a csatarend közepén foglalt állást, és hogy még ijesztőbb legyen látványa, a Rhenus mindkét partját germán csapatokkal rakja meg, közben a mezőkön lovassága is oda-odarúgtat; egyszersmind hajói is felvonultak az ár ellenében. Innen a veterán cohorsok jelvényei, onnan az erdőkből vagy berkekből előhurcolt vadállatképek, aszerint, hogy melyik törzs miképpen szokott harcba vonulni, - a bel- s külháborúnak ez az összevegyítése megdöbbentette az ostromlottakat, az ostromlók reménykedését pedig növelte a sánc kiterjedése: két legio számára építették, de alig ötezer fegyveres védte. Viszont ott voltak tömegestül a markotányosok, kik midőn a béke megbomlott, odacsődültek, és hadi szolgálatot teljesítettek.

(23.) A tábor egy része enyhén dombnak emelkedett, másik részét síkságon lehetett megközelíteni. Persze Augustus azt hitte, hogy ezekkel a téli táborokkal ostromállapotban s elnyomva tarthatja Germaniát, és sohasem következik be olyan csapás, hogy még ostrom alá is vehetik legióinkat. Ezért sem a tereppel, sem az erődítményekkel nem bajlódtak; az erő és a fegyver elegendőnek tetszett. A batavusok s a Rhenuson túliak, hogy vitézségük külön-külön még nyilvánvalóbb legyen, mindegyik nép magában áll fel és messziről támad. Később, mikor a legtöbb lövedék hatástalanul akadt meg a bástyatornyokon s a mellvédeken, és a felülről hajigált kövek is meg-megsebezték őket, ordítva és rohamozva nekimentek a sáncnak, sokan létrák segítségével, mások teknősbéka-fedezet alatt; s már kapaszkodtak is néhányan, mikor kardcsapásoktól és pajzsütésektől letaszíttatván, karók és dárdák záporába kerülnek: kezdetben túl merészek voltak és szerencséjükben nem ismertek mértéket. Ekkor azonban prédavágyukban a csapásokat is eltűrték. Még ostromgépekre, ezekre a nekik szokatlan dolgokra is rákaptak. De ehhez maguk mit sem értettek: szökevények s foglyok tanították meg őket, hogyan kell fatörzseket híd formának összeilleszteni, majd alájuk tett kerekeken gördíteni, hogy egyesek ezeken állva, mintegy töltésről harcoljanak, mások belül rejtőzve a falakat aknázzák alá. De a hajítógépekből kilőtt kődarabok szétzúzták az ormótlan szerkezetet. És a vesszőfonadékokat s az ostromtetőket készítőkre égő dárdákat zúdítottak a lőszerszámokból, így az ostromlók voltak kitéve tüzes lövedékeknek, míg aztán letettek az erőszakról és a halogatás módszeréhez folyamodtak, jól tudván, hogy néhány napnyi élelem van bent és harchoz nem szokott tömeg; egyúttal az ínséges helyzet következtében árulásban, a rabszolgák megbízhatatlanságában és a háborús véletlenekben reménykedtek.

(24.) Flaccus közben értesült a tábor ostromáról. Egész Galliába segítséget kérő követeket küld szét és válogatott legiokatonákat ad át Dillius Voculának, a huszonkettedik legio parancsnokának, hogy a part mentén a lehető leggyorsabb menetben siessen előre; ő maga hajón ment utánuk, mivel testben erőtlen volt, katonái pedig gyűlölték. Nem is titkoltan zúgolódtak: kiengedték Mogontiacumból a batavus cohorsokat, elhallgatták Civilis készülődéseit, behívják szövetségesnek a germánokat. Vespasianus sem Primus Antonius, sem Mucianus jóvoltából nem nyert többet. A nyílt gyűlölködést s a fegyvereket nyíltan vissza lehet verni: az álnokság és a csalárdság láthatatlan, éppen ezért kivédhetetlen. Civilis szemtől szembe kiáll, rendezi hadsorait, Hordeonius a hálószobájából, sőt az ágyából parancsolgat, ami csak az ellenségnek kedvez. Bátor férfiaknak ennyi fegyveres csapatát egy gyengélkedő aggastyán irányítja: inkább öljék meg az árulót, és mentesítsék szerencséjüket s vitézségüket a rossz jósjeltől! Az ilyen beszélgetésektől felingerelt katonákat még jobban feltüzelte Vespasianus levele, amelyet Flaccus, mivel titokban tartani nem lehetett - a gyűlés előtt felolvasott, s azokat, akik hozták, megkötözve Vitelliushoz küldte.

(25.) Miután így lecsillapodtak a kedélyek, Bonnába, az első legio téli táborába vonultak. A katonaság itt még indulatosabban Hordeoniusra hárította a vereség vétkét: az ő parancsára sorakoztak csatára a batavusok ellen, abban a hitben, hogy Mogontiacumból utánuk jönnek a legiók; ugyancsak az ő árulása miatt tizedelték meg őket ennyire, mert semmiféle segítség nem jött. Minderről nincs tudomása a többi seregnek, és legfőbb uruknak sem jelentették, bár ha annyi tartomány idesereglik, csírájában el lehetett volna fojtani az árulást. Hordeonius a sereg előtt felolvastatta mindazoknak a leveleknek a másolatát, amelyekkel szerte Galliában, Britanniában és Hispaniában segítséget próbált kérni, s bevezette azt a vészes módszert, hogy a leveleket a legiosasok hordozóinak adják át, akik előbb olvassák fel a katonáknak, mint a vezéreknek. Ezután az egyik zendülőt bilincsbe vereti, inkább, hogy jogát gyakorolja, nem mintha az az egy lett volna vétkes. S Bonnából kivonult a sereg Colonia Agrippinensis felé, miközben özönlöttek a gallok segédcsapatai, akik eleinte buzgón támogatták a római ügyet; majd mikor a germánok megerősödtek, a legtöbb törzs ellenünk fogott fegyvert, részint a szabadság reményében, részint - ha sikerülne levetniük a szolgaságot, - az uralomra vágyva. Nőttön-nőtt a legiók elkeseredése, és egy katona megbilincselése nem keltett rémületet; sőt éppen ez vádolta bűnrészességgel a vezért, mintha a Civilis és Flaccus közti közvetítőt hamis vád alapján, mint az igazság tanúját némították volna el. Fellépett az emelvényre Vocula, csodálatra méltó állhatatossággal, megfogatta a katonát és kiáltozása ellenére is a vesztőhelyre küldte: és míg a hitványak reszketnek, a derekabbak engedelmeskedtek a parancsnak. Ezután, mikor egyhangúlag Voculát követelték vezérnek, Flaccus neki engedte át a főparancsnokságot.

(26.) De a lázongó lelkeket sok minden vadította: a szűkös zsold és élelem, egyszersmind Gallia ellenszegülése a sorozás és adófizetés ellen; az, hogy a Rhenus, azon a tájon ismeretlen szárazság következtében, alig hordozta a hajókat; ritkultak az utánpótlás-szállítmányok; a part mentén végig őrségeket kellett felállítani, hogy a gázlóktól távol tartsák a germánokat; s ugyanez okból kevesebb gabonára több fogyasztó jutott. A műveletlenek csodás jelnek tekintették még a vízhiányt is, mintha minket már a folyók, a birodalom ősi védői is cserbenhagynának: amit békében véletlennek vagy a természet művének tekintettek, akkor végzetnek és isteni haragnak mondották.

A Novaesiumba bevonulókhoz csatlakozik a tizenhatodik legio. Vocula mellé adják, mint a gondok részesét, Herennius Gallus legioparancsnokot, de nem mervén az ellenség ellen vonulni... - a helynek Gelduba a neve, - ütöttek tábort. Itt rendgyakorlatokkal, sáncok s erődítmények építésével és egyéb hadi készületekkel próbálták a katonákat edzeni. Vocula a sereget, hogy a zsákmánytól bátorságra lobbanjon, a Civilisszel szövetkezett cugernusok legközelebb eső falvai ellen vezette; egy rész Herennius Gallusszal visszamaradt.

(27.) Történt, hogy egy gabonával megrakott hajót, amely a tábortól nem messze a sekély vízben fennakadt, a germánok a maguk partjára akartak vontatni. Gallus ezt nem hagyta, és segítségül küldött egy cohorsot: megnövekedett a germánok száma is, s mivel lassanként egyre több erősítés érkezett, valóságos ütközetre került sor. A germánok, a mieinknek nagy veszteséget okozván, elragadják a hajót. A legyőzöttek, ami akkor jött szokásba, nem a maguk gyávaságát, hanem a vezér árulását hibáztatták. Miután kirángatták sátrából és letépték ruháját, megkorbácsolják s felszólítják, mondja meg, milyen áron, kiknek a közreműködésével árulta el a sereget. Feléled Hordeonius ellen a gyűlölet: őt kiáltják ki a bűn szerzőjének, Gallust a segédjének, míg aztán, a halálos fenyegetésektől megrémülvén, ő is árulással vádolja Hordeoniust. Megkötözik, és csak Vocula megérkezésekor szabadul. Vocula másnap kivégeztette a zendülés főkolomposait: ennyire különböző módon nyilvánult meg ebben a seregben a zabolátlanság s a meghunyászkodás. Nem kétséges, hogy a közkatona Vitellius híve volt, a legtekintélyesebbek pedig Vespasianushoz húztak: innen a bűnök és a büntetések váltakozása és az engedelmességgel keveredő őrjöngés, úgyhogy megfegyelmezni nem lehetett azokat, akiket megfenyíteni lehetett.

(28.) Közben Civilist a rengeteg erősítéssel egész Germania egyre magasabbra emelte, s a szövetséget a legelőkelőbb túszokkal biztosították. Civilis tehát, melyik törzshöz mi esett legközelebb, pusztíttatta az ubiusok s trevirek földjét, és egy másik csapatot átküldött a Mosa folyó túlsó partjára, hogy a menapiusokat, morinusokat és Gallia határvidékét nyugtalanítsa. Mindkét partot végigprédálták, az ubiusok közt annál is ádázabbul, mivel ez a germán eredetű törzs, megtagadván hazáját, római névvel "Agrippinenses"-nek hívatta magát. Lemészárolták cohorsaikat, amelyek Marcodurum helységben, mivel távol voltak a parttól, a kelleténél óvatlanabbul viselkedtek. De az ubiusok sem nyughattak, mindenáron zsákmányt akartak szerezni Germaniából: eleinte büntetlenül, majd körülfogták őket; ebben az egész háborúban különb hűséggel, mint szerencsével harcoltak. Az ubiusok felmorzsolása után tekintélyben megerősödött és a sikertől elkapatott Civilis már a legiók megostromlását szorgalmazta, megszigorította az őrséget, hogy a közelgő segítségnek egyetlen titkos hírvivője se juthasson be. A hajítógépeket s ostromműveket a batavusokra bízza; a Rhenuson túliakat, mikor csatát követelnek, a sánckarók kiszaggatására küldi, majd a visszavert csapatokkal megújíttatja az ütközetet, mivel bőven telt sokaságukból, és könnyen viselték a veszteséget.

(29.) Erőfeszítéseiknek az éjszaka sem vetett véget: körös-körül fát halmoztak fel s meggyújtották, s miközben ott lakomáztak, aki a bortól felhevült, dőre vakmerőségében csatába rohant. Persze lövedékeik a sötétben hatástalanok voltak: a rómaiak a jól látható barbár sorokat választották célpontnak, meg a merészségükkel vagy csillogó fegyverekkel szembetűnő katonákat. Észrevette ezt Civilis és kioltván a tüzet, mindent a sötétség és fegyverzaj zűrzavarává kevert. Ettől fogva csak összevissza kiáltozások hangzottak; vaktában rohamozták egymást, senki sem látta, hova sújt, vagy merre térjen ki; ahonnan a zaj jött, arra fordultak, arra feszültek; mi haszna sem volt a vitézségnek, a véletlen kavart mindent, és akárhányszor igen bátrak estek el gyávák lövéseitől. A germánokat elvakította az indulat; a veszedelmekben járatos római katona a megvasalt karókat, súlyos köveket nem csak úgy találomra hajigálta. Mikor az ostrommal erőlködők vagy a sánc falához támasztott létrák zaja az ellenséget kézre adta, pajzzsal visszanyomták, gerellyel üldözték; sokat, aki a falakra felhágott, tőrrel döftek le. Miután így telt el az éjszaka, új csata képét tárta fel a nappal.

(30.) Felhúztak a batavusok egy kétemeletes tornyot, majd a praetori kapuhoz közelítették, ahol legsimább volt a terep. A feléje taszigált erős rudak és a ráhajigált gerendák azonban beszakították, úgyhogy a rajta állók nagy része elpusztult. Aztán váratlanul kitörtek és sikeresen csatára keltek a megrémült ellenséggel, egyben a tapasztaltabb és ügyesebb legionariusok többféle hadiszerszámmal kísérleteztek. Roppant rémületet keltett egy felfüggesztett és billenő alkotmány: ha hirtelen lebocsátották, az ellenség szeme láttára egy vagy akár több emberüket a magasba ragadták, majd áthelyezve a súlypontot, a táborba zúdították őket. Civilis már nem reménykedett az ostrom sikerében, ismét csendben vesztegelt, üzenetekkel és ígéretekkel próbálta megingatni a legiók hűségét.

(31.) Ez történt Germaniában a cremonai csata előtt, melynek kimeneteléről Primus Antonius számolt be levélben, csatolván hozzá Caecina edictumát; a legyőzöttek közül pedig egy cohorsparancsnok, Alpinius Montanus, személyesen vallhatta meg pártjának balszerencséjét. Ezt különböző érzésekkel fogadták: a galliai segédcsapatok, amelyek nem kedvelték, nem is gyűlölték a pártot, s meggyőződés nélkül szolgáltak, parancsnokaik buzdítására tüstént elállnak Vitelliustól; az öreg katonák vonakodtak. De Hordeonius Flaccus szavai nyomán, tribunusaik unszolására, sem arcuk kifejezése, sem szívük szerint nem nagy meggyőződéssel letették az esküt, és míg az eskü többi szavát utánamondták, Vespasianus nevét habozva vagy halk mormogással ejtették ki, legtöbben meg hallgatással siklottak át fölötte.

(32.) Felolvasták ezután a gyűlés előtt Antoniusnak Civilishez intézett levelét. Ez gyanakvásra ingerelte a katonákat: mintha pártjának részeséhez szólna és a germaniai seregről ellenségesen. Majd mikor a geldubai táborba is eljutott a hír, ugyanazt mondták s cselekedték, és Montanust elküldték Civilishez azzal a paranccsal, hogy hagyjon fel a hadakozással, és ellenséges szándékát ne leplezze hamis fegyverekkel: ha valóban Vespasianus megsegítésére szállt hadba, kezdeti lépéseivel ennek már eleget tett. Erre Civilis előbb ravaszul válaszolt, de mikor látja Montanus szilaj természetét s fordulatokra kész hajlandóságát, panaszkodással kezdi s a veszedelmekkel, amelyeket huszonöt év alatt a rómaiak táborában tűrt, majd így szólt:

- Gyönyörű jutalmat kaptam fáradozásaimért: fivérem meggyilkolását, bilincseimet, és most e vérszomjas sereg kiáltozását, hogy hurcoljanak a vesztőhelyre: ezért én a népek jogára hivatkozva elégtételt követelek. Ti meg, treverek s egyéb szolgalelkek, miféle jutalmat vártok annyiszor ontott véretekért, ha nem a hálátlan katonáskodást, az örökké tartó adókat, a megvesszőzést, bárdot és az uraságok szeszélyeit? Íme, én, egyetlen cohors parancsnoka, és a canninefasok s a batavusok, Galliának kicsiny töredéke, megsemmisítettük, vagy vassal s éhséggel körülfogva szorongatjuk a hiú módon kiterjesztett táborokat. Egyszóval: ha merünk, vagy a szabadság lesz osztályrészünk, vagy legyőzetvén, ugyanazok maradunk.

Így feltüzelvén, de mérsékeltebb hangú jelentésre utasítván, elbocsátja: Montanus visszatér, mintha hiába járt volna, a többit eltitkolta, de rövidesen az is kiderült.

(33.) Civilis, csapatainak egy részét visszatartván, veterán cohorsait és legelszántabb germán katonáit Iulius Maximus és Claudius Victor - nénjének a fia - vezérlete alatt Vocula s hadserege ellen küldi. Átvonulás közben lerohanják egy lovasalakulatnak Asciburgiumban berendezett téli táborát, s annyira váratlanul ütöttek rajta a geldubai táboron, hogy Vocula nem is buzdíthatta fel, nem is tudta csatasorba állítani seregét. Csak azt kötötte lelkükre a kavarodásban, hogy a jelvények alatt szolgáló katonasággal a zömöt erősítsék; a segédcsapatok lazábban helyezkedtek el körös-körül. A lovasság előrerontott, de az ellenség rendezett soraiba ütközött és meghátrálásra kényszerült. Mészárlás következett ezután, nem csata. A nerviusok cohorsai is, ijedtükben vagy árulásból, védtelen hagyták a mieink oldalát: így a legiókig törtek előre, amelyek elhagyták jelvényeiket és már a sáncon belül is csaknem felőrlődtek, mikor egy váratlanul érkező csapat segítsége megváltoztatta a hadiszerencsét. A vascók népének Galba toborozta és éppen ide irányított cohorsai, miközben a tábor felé közelednek, meghallják a küzdők lármáját, a harcba merült ellenséget hátulról megtámadják s számukhoz képest nagyobb rémületet keltenek, mivel azt hiszik róluk, hogy Novaesiumból vagy Mogontiacumból az egész haderő odaérkezett. Ez a tévedés bátorságot kelt, és miközben mások erejében bizakodnak, a magukét visszanyerik. A batavusok közül a legbátrabbak, legalábbis a gyalogosok, elhullanak; a lovasok kivágták magukat a jelvényekkel s a foglyokkal, kiket még a csata elején fogdostak össze. Aznap a mi oldalunkon többen estek el, de a hitványabbak, a germánok közül a legjava.

(34.) Mivel mindkét vezér egyformán a maga hibájából érdemelte ki a csapásokat, egyik sem tudta kihasználni szerencséjét. Mert ha Civilis jelentősebb erőkből állítja fel seregét, a kevés cohors nem foghatja közre, ő pedig lerombolhatja a bevett tábort; Vocula viszont nem derítette fel az ellenség közeledtét, s ezért mindjárt kivonulása után vereséget szenvedett; azután pedig kevéssé bízván győzelmében, napokat fecsérelt el hiába, csak azután vonult az ellenség ellen, míg ha azon nyomban üldözésére ered s a dolgok folyását követni igyekszik, egy csapással felmenthette volna ostromlott legióit. Közben Civilis próbára tette az ostromlottak hangulatát, mintha elveszett volna a rómaiak ügye, és az övéinek jutott volna a győzelem: körülhordoztatta a jelvényeket s a zászlókat, megmutogatta a foglyokat is. Egyikük hősi cselekedetre szánta el magát; hangos szóval adta tudtul a történteket, mire a germánok azonnal ledöfték, de ezáltal még nagyobb lett bejelentésének hitele; ugyanakkor a lángokban álló udvarházak pusztulásából és égéséből azt is megértették, hogy közeledik a győztes sereg. Vocula a tábor színe előtt kitűzeti a hadi jelvényeket, s elrendeli, vegyék körül magukat árokkal és sánccal, hogy lerakván minden terhes holmit s málhát, akadálytalanul harcolhassanak. Erre kiáltozni kezdenek a vezérre és csatát követelnek; mert már a fenyegetőzést is megszokták. Még arra sem szántak időt, hogy felállítsák a csatarendet, amúgy rendezetlenül és fáradtan vették fel a harcot. Civilis ugyanis már ott volt és nem kevésbé bízott az ellenség hibáiban, mint katonáinak vitézségében. Változó volt a rómaiak hadiszerencséje, és a leglázongóbbak a leggyávábbak; némelyek nem feledvén friss győzelmüket, kitartottak a helyükön, aprították az ellenséget, biztatták magukat és szomszédaikat, és a csatarend helyreálltával az ostromlottak felé nyújtották karjukat, hogy el ne mulasszák az alkalmat. Azok mindezt látván a falakról, valamennyi kapun kirontanak. Civilis, mivel lova elbukott, véletlenül elterült a földön, és mindkét seregben hitelt adtak a hírnek, hogy megsebesült vagy elesett: ez roppant félelmet keltett katonáiban, az ellenségbe pedig harci kedvet öntött. Vocula azonban felhagyott a menekülők üldözésével, a sáncot s a tábor tornyait magasította, mintha újból ostrom fenyegetne; már annyiszor meghiúsította a győzelmet, hogy nem oktalanul gyanúsították: jobban szereti a háborút.

(35.) Semmi nem merítette ki annyira seregeinket, mint az élelemhiány. A legiók fogatososztagait a harcképtelen sokasággal Novaesiumba küldték, hogy onnan szárazföldi úton hozzanak gabonát, mert a folyó az ellenség kezében volt. Az első menet biztonságban járta meg útját, mivel Civilis még gyengélkedett. De mikor meghallotta, hogy újabb élelemszerzőket küldtek Novaesiumba, és az őrségül adott cohorsok úgyszólván gondtalan békében haladnak; hogy alig van a jelvények közelében katona, a fegyverek a társzekereken, és mindenki fegyelmezetlenül kószál, harci rendben megtámadja őket, de előbb embereket küldött előre a hidak és az útszűkületek megszállására. Hosszan elnyúlt oszlopban és bizonytalan hadiszerencsével harcoltak, míg csak az éjszaka félbe nem szakította az ütközetet. A cohorsok Geldubáig vonultak, mert ott a tábor, melyet a hátrahagyott katonákból álló helyőrség tartott megszállva, úgy maradt, amint azelőtt volt. Nem volt kétes, hogy a megrakott s riadt élelemszerzőknek mekkora veszedelmet kell majd kiállniuk visszafelé menet. Vocula a Veteránál bezárt ötödik és tizenötödik legióból ezer válogatott harcost csatol seregéhez, fékezhetetlen és vezéreikre neheztelő katonákat. A parancsoltnál többen kivonuló katonák menet közben nyíltan zúgolódnak, hogy többé nem tűrik az éhséget és legatusaik álnokságát; akik pedig hátramaradtak, azon siránkoztak, hogy a legiók egy részének elvezénylésével cserbenhagyták és tönkretették őket. Kettős elégedetlenség támadt ebből: némelyek visszahívták Voculát, mások meg vonakodtak visszatérni a táborba.

(36.) Közben Civilis körülzárta Veterát: Vocula Geldubába, majd onnan Novaesiumba vonult. [Civilis elfoglalja Geldubát]; hamarosan nem messze Novaesiumtól lovascsatában szerencsésen harcolt. De a katonaságot jó és balsorsa egyaránt vezéreinek romlására tüzelte, és az ötösök s tizenötösök odaérkeztével meggyarapodott legiók, mikor megtudják, hogy Vitellius megküldte a pénzt, ajándékot követelnek. Némi habozás után Hordeonius adott is - Vespasianus nevében, s főleg ez táplálta a zendülést. Dorbézolásba és lakomázásba merülve, éjszakánként összeverődve felújítják régi haragjukat Hordeonius ellen, s mikor egyetlen legatus vagy tribunus sem merte útjukat állni, - mert minden tisztességtől megfosztotta őket az éjszaka, - kirángatják hálószobájából és meggyilkolják. Ugyanezt tervezték Vocula ellen is, ha szolgaruhában a sötétségben felismerhetetlenül el nem menekül.

(37.) Mikor a felindulás elcsitultával visszatért a félelem, centuriókat küldtek levelekkel a galliai törzsekhez, hogy segítséget és anyagi támogatást kérjenek: ők maguk - már csak ilyen a vezető nélküli sokaság: meggondolatlan, félénk, tehetetlen, - Civilis közeledtére vaktában felkapkodták, de azon nyomban el is hajigálták fegyvereiket és megfutamodtak. A sorscsapások széthúzást szültek: a felső-germaniai seregből valók ugyanis különválasztották ügyüket; a táborokban és a legközelebbi belga helységekben mégis visszaállították Vitellius képmásait, jóllehet Vitellius már halott volt. Ezután a bűneiket megbánó egyesek, négyesek és huszonkettesek Voculához szegődnek, újból felesküdnek előtte Vespasianusra, majd az ostromlott Mogontiacum felmentésére indultak. Az ostromlók már elvonultak, chattusokból, usipusokból, mattiacusokból összeállt sereg; megelégelték már a zsákmányolást, de nem vérveszteség nélkül, mivel az elszéledve és mit sem sejtve haladókon katonáink rajtaütöttek. A treverek még fonott mellvédet és sáncot is építettek határaik mentén s kölcsönösen nagy veszteséget okozva egymásnak, harcoltak a germánokkal, míg csak a római nép érdekében szerzett kiváló érdemeiket nemsokára lázadásukkal be nem mocskolták.

(38.) Eközben, távollétükben, Vespasianus - másodszor - és Titus vette át a consuli tisztséget: a levert és több okból aggodalmaskodó közvélemény gondjait a meglevő bajokon kívül még az alaptalan rémüldözés is tetézte, hogy állítólag Lucius Piso felforgató kezdeményezésére elszakadt Africa; ő állott a tartomány élén; egyáltalán nem volt bajkeverő természet, de mivel a hajókat a téli viharok visszatartották, a tömeg, - mely naponta szokta megvásárolni élelmét, s melyet a köz gondjaiból csak egy érdekel, a gabona, - miközben a tengerpart lezárásától, a szállítmányok feltartóztatásától retteg, ezt el is hitte, s a szóbeszédet megtoldották a vitellianusok, akik még mindig nem hagytak fel pártjuk iránt való buzgalmukkal, de a győzteseknek nem volt kedvük ellenére a híresztelés, mert külső háborúkkal is kielégíthetetlen vágyaikat polgárháborús győzelem soha nem elégíthette ki.

(39.) Január elsején a senatusban, amelyet Iulius Frontinus városi praetor hívott egybe, dicséretet s köszönetet szavaztak meg a legatusoknak, a seregeknek és a királyoknak; Tettius Iulianustól a praetorságot - azzal a kifogással, hogy Vespasianushoz pártoló legióját cserbenhagyta, - elvették és Plotius Grypusra ruházták; Hormusnak lovagi méltóságot adtak, majd ezután Frontinus leköszönt, és Caesar Domitianus nyerte el a praetorságot. Az ő nevét tették a levelek s a rendeletek élére, a hatalom Mucianus kezében volt, csak éppen Domitianus - barátai ösztönzésére vagy saját kedvére - sok mindent merészelt. Mucianus azonban főképp Primus Antoniustól s Varus Arriustól tartott, akiket tetteik friss hírneve és a katonák ragaszkodása miatt a nép is kedvelt, mert csatán kívül senkivel nem kegyetlenkedtek. Azt is rebesgették Antoniusról, hogy a kiváló ősökkel és testvérének képével tündöklő Scribonianus Crassust a hatalom megragadására buzdította, s nem is lett volna hiány összeesküvőkben, ha Scribonianus nem vonakodik, de őt még kész dolgokkal sem egykönnyen vették volna le a lábáról, annyira félt a bizonytalantól. Mucianus tehát, mivel Antoniust nem lehetett nyíltan elnyomni, a senatusban számtalan dicsérettel halmozza el, titkos ígéretekkel áltatja, az innenső Hispaniát ígérgeti neki, amely Cluvius Rufus távoztával helytartó nélkül maradt; egyszersmind barátainak tribunusi s praefectusi tisztségeket osztogat. Majd miután hiúságát reményekkel és vágyakkal töltötte be, erejét azzal töri meg, hogy téli táborba küldi a hetedik legiót, amely a legszenvedélyesebben rajongott Antoniusért, a harmadikat pedig, Arrius Varus hű katonáit, Syriába küldte vissza; a hadsereg egy részét Germaniába irányította. Így kiküszöböltetvén, ami csak zavart támaszthatott volna, helyreállt a város tulajdonképpeni rendje, a törvények s hivatali tisztségek.

(40.) Domitianus aznap, mikor megjelent a senatusban, röviden és mértéktartó módon szólott atyjának s bátyjának távollétéről és a maga ifjúságáról; és mivel nem ismerték még jellemét, gyakori arcpirulását szerénységnek tekintették. Mikor a Caesar javaslatot terjesztett elő a Galbától adományozott tisztségek helyreállításáról, Curtius Montanus kifejtette, hogy Piso emlékét is meg kell tisztelni. Az atyák mindkettőt jóváhagyták: Pisóra nézve ez hatástalannak bizonyult. Ezután sorshúzással jelölték ki azokat, kiknek közreműködésével a háborúban rablott jószágokat visszajuttatják, továbbá, kik a kortól megrongálódott törvénytáblákat ellenőrzik s újból kiteszik, valamint az idők során hízelgéstől eléktelenített naptárfeljegyzéseket megtisztítják s az állami kiadásokat mérséklik. Visszaadják Tettius Iulianusnak a praetorságot, miután rájöttek, hogy Vespasianushoz menekült; Grypus tisztsége megmaradt. Úgy döntöttek ezután, hogy felülvizsgálják a Musonius Rufus és Publius Celer közti vitát: Publiust elmarasztalták és ezzel elégtételt szolgáltattak Soranus árnyainak. A közszigorról emlékezetes nap egy magánember dicséretét sem nélkülözte. Jogosan állt bosszút Musonius, így vélekedtek, míg Demetriusnak, a cynicus iskola hívének ellenkező híre támadt, mivel a nyilvánvaló bűnöst több becsvággyal, mint tisztességgel védte; a válságos pillanatokban Publiusnak sem bátorsága, sem ékesszólása nem bizonyult elégségesnek. Mintha csak jelt adtak volna a vádaskodók elleni bosszúra, Iunius Mauricus azt kéri Caesartól, tegye hozzáférhetővé a senatus számára az uralkodói feljegyzéseket, hadd tudhassa meg belőlük, ki kinek a bevádolását szorgalmazta. Ilyen ügyben ki kell kérni az uralkodó véleményét - válaszolta.

(41.) A senatus a legelőkelőbbek kezdeményezésére eskümintát szerkesztett; ennek alapján valamennyi tisztségviselő, a többiek pedig véleményük előadásának sorrendjében versengve szólították tanúul az isteneket, hogy az ő közreműködésükkel semmi olyasmi nem történt, ami bárki biztonságát veszélyeztette volna, s hogy sem jutalmat, sem tisztséget polgártársaik nyomorúságából nem kaptak; akiknek lelkiismeretét bűn terhelte, reszkettek és az eskü szavait mindenféle ügyeskedéssel módosítani próbálták. Elfogadták az atyák a becsületes esküt, a hamis ellen tiltakoztak, s ez a szinte erkölcsbíráskodás a Nero alatt gyakori feljelentéseiről hírhedt Sariolenus Voculát, Nonius Attianust és Cestius Severust sújtotta legkeményebben. Sariolenust újabb keletű bűnök terhe is nyomta, mert Vitelliusnál ugyanazt a mesterkedést folytatta: nem is hagyott fel a senatus a fenyegető ökölrázással, amíg csak Vocula nem távozott a curiából. Mikor Paccius Africanusra került sor, őt is ki akarták kergetni, mivel utat mutatott Nerónak az egyetértésükről s gazdagságukról híres Scribonius fivérek elveszejtésére. Africanus sem vallani nem mert, sem tagadni nem tudott: végül Vibius Crispus ellen fordult, aki kérdéseivel szorongatta, és őt is belekeverte abba, amit el nem háríthatott, így Crispus bűnrészességének árán kitért a gyűlölség elől.

(42.) Testvéri szeretetével s ékesszólásával nagy hírt szerzett ezen a napon a még senatori koron innen levő Vipstanus Messalla, aki elő merte terjeszteni kérését fivére, Aquilius Regulus érdekében. Regulust az, hogy tönkretette a Crassusok és Orfitus házát, fölöttébb meggyűlöltette. A jelek szerint önként, a maga jószántából vállalkozott a vádaskodásra még fiatal korában, nem azért, hogy veszedelmet hárítson el, hanem hatalomszerzés reményében; és ha a senatus vizsgálatot indít, ott volt bosszulónak Sulpicia Praetextata, Crassus özvegye, s négy gyermeke. Messalla tehát nem az ügyet, nem is a vádlott személyét védte, hanem magát vetette a fivérét fenyegető veszedelmek elé, s némelyeket máris meghatott. Curtius Montanus kíméletlen szavakkal támadta Regulust, és odáig ment, hogy szemére hányta: még Galba megölése után is adott pénzt Piso gyilkosának s fogaival marcangolta Piso fejét.

- Erre már - mondotta, - biztosan nem Nero kényszerített, s nem méltóságodat vagy életedet váltottad meg a kegyetlenséggel. Nem bánom, tűrjük el az olyanok védekezését, akik inkább vesztettek el másokat, mint hogy maguk sodródjanak veszedelembe: téged gondoktól mentesen hagyott itt száműzött apád; vagyonotokat hitelezők közt osztották szét, tisztségekre még fiatal voltál; tőled semmit sem kívánhatott meg Nero, semmit sem félhetett. Vérre szomjazva és jutalmakra vágyva, eladdig ismeretlen és senki védelmében ki nem próbált tehetségedet kiváló emberek meggyilkolásával avattad fel, midőn az állam gyásznapjaiban volt consulokat fosztottál ki, hétmillió sestertiusszal felhizlalva és papi méltóságban tündökölve ártatlan gyermekeket, tekintélyes aggastyánokat, tiszteletben álló asszonyokat terítettél le egy csapásra, miközben Nero tehetetlenségét vádoltad, amiért ő maga és feljelentői egyes családokkal bajlódnak: megvan a lehetősége, hogy egyetlen szavával tönkretegye az egész senatust! Tartsátok meg jól, összeírt atyák, és őrizzétek az ilyen, mindenkor kész tanácsadót, hogy minden kor el legyen látva példaképekkel, és amiképpen idősebbjeink Marcellust, Crispust utánozzák, az ifjak Regulust kövessék. Követőkre talál a hitványság, még ha nem jár is szerencsével: hát még ha virágzik s erőtől duzzad! És akit most, bár eddig csak quaestorságig jutott, nem merünk bántani, praetorsága és consulsága után talán majd merjük? Vagy azt gondoljátok, hogy Nero az utolsó zsarnok? Ugyanezt hitték azok is, akik Tiberiust, majd Gaiust túlélték, s közben még ádázabb és kegyetlenebb támadt. Nem félünk Vespasianustól: ez a princepsi életkor, ez a princepsi mérséklet; de tartósabban hat a példaadó fenyítés, mint a példás erkölcs. Elpuhultunk, összeírt atyák, és már nem vagyunk az a senatus, amely Nero halála után a feljelentőknek és segédeiknek ősi szokás szerint való megbüntetését követelte. Legszebb a rossz uralkodó után az első nap.

(43.) A senatus oly nagy tetszéssel hallgatta meg Montanust, hogy Helvidius reménykedni kezdett: hátha Marcellust is leteríthetné? Ezért Cluvius Rufus dicséretével kezdte, aki ugyanolyan gazdag és híres szónok létére Nero alatt soha senkire veszedelmet nem zúdított, s a váddal és ezzel az összehasonlítással egyszersmind Epriust is szorongatta, miközben az atyák egészen felhevültek. Marcellus, mikor ezt észrevette, mintha távozni akarna a curiából, így szólt:

- Megyünk, Priscus, és neked hagyjuk a senatusodat: királykodjál csak a Caesar jelenlétében!

Utánaeredt Vibius Crispus is, mindkettő felindultan, de más-más arckifejezéssel: Marcellus fenyegetően nézett, Crispus derűsen, míg csak odasiető barátaik vissza nem vonszolják őket. Mivel a vita tovább harapózott, s egyik részről sokan, a derekak, a másikról kevesen, de befolyás birtokában konok gyűlölködéssel küszködtek, a viszálykodással el is telt a nap.

(44.) A senatus legközelebbi ülésén a Caesar kezdett szónokolni a fájdalom s a harag elfojtásáról és a korábbi idők kényszerítő körülményeiről. Utána Mucianus jóindulatúlag szólott a feljelentők mellett, egyszersmind a megkezdett, majd abbahagyott eljárás felelevenítőit enyheségre intő szavakkal, szinte kérve figyelmeztette. Az atyák, miután ellenállásba ütköztek, veszni hagyták a megízlelt szabadságot, Mucianus, hogy úgy ne lássék, mintha semmibe vennék a senatus ítéletét, és minden, amit Nero alatt elkövettek, bocsánatot nyerne, a senatori rendű Octavius Sagittát és Antistius Sosianust, akik száműzetésük helyéről eltávoztak, ugyanazokra a szigetekre utasította vissza. Octavius az elcsábított, de hozzámenni nem hajlandó Pontia Postuminát szerelmi őrjöngésében megölte, a romlott erkölcsű Sosianus pedig sokaknak okozta vesztét. Mindkettejüket kemény senatusi határozattal sújtották s kiűzték, és - bár másoknak megengedték a visszatérést, - ők tovább viselték a büntetés terhét. Mégsem enyhült ezáltal a Mucianusszal szemben érzett elégedetlenség, mert Sosianus és Sagitta akkor is jelentéktelen marad, ha visszatér: a vádaskodók cselvetéseitől, gazdagságától és gonosz mesterkedésben gyakorlott hatalmától féltek.

(45.) Az atyák óhajait kis időre megbékítette az ősi szokás szerint tartott senatusi vizsgálat. Manlius Patruitus senator panaszt terjesztett elő, hogy Sena coloniájában bántalmazta az összecsődült sokaság, mégpedig a tisztségviselők parancsára, és a jogtiprásnak még ezzel sem szakadt vége: halottsiratást, jajveszékelést és látszattemetést rendeztek az ő jelenlétében, és a gyalázkodások meg a csúfságok az egész senatusnak voltak szánva. Beidézték a vádlottakat és az ügy kivizsgálása után a vétkeseket büntetéssel sújtották; még senatusi határozatot is hoztak, amelyben a senai népet törvénytiszteletre intették. Ugyanezekben a napokban Antonius Flammát a cyrenéiek vádjára zsarolás bűnében elmarasztalják és kegyetlenkedése miatt száműzetésre ítélik.

(46.) Eközben majdnem katonai zendülés lángolt fel. Praetorianus szolgálatukat követelték vissza a Vitelliustól elbocsátott, Vespasianus oldalán újból behívott katonák, és a legiókból ugyanezzel az ígérettel összeválogatott egységek az ígért zsoldot sürgették; még Vitellius praetorianusait sem lehetett volna vérontás nélkül szétkergetni: de ennyi ember visszatartásához mérhetetlen sok pénz kellett volna. Mucianus bement a táborba, hogy mindegyikük szolgálati idejét tüzetesebben megvizsgálja, és csekély térközzel különítvén el őket egymástól, kitüntetéseikkel s fegyvereikkel sorakoztatta fel a győzteseket. Ezután a vitellianusokat vezénylik elő, akikről elmondottuk, hogy Bovillae mellett megadták magukat, s a többieket, kiket a városban és a város környékén kerestek össze - majdnem teljesen fegyvertelenül. Mucianus oszoltatja őket, és a germaniai s britanniai katonákat, valamint a többi hadseregből valókat külön sorakoztatja. Ezeket mindjárt első látásra megdöbbentette, hogy szinte egy támadó és védő fegyverekkel félelmetesen felszerelt csatarendet pillantanak meg szemközt, magukat pedig bezárva, csupaszon és szennytől eléktelenítve: amint pedig ide-oda kezdték őket osztani, félelem vett erőt mindnyájukon, de kiváltképpen a germaniai katonák ijedtek meg, hátha ezzel az elkülönítéssel kivégzésre szánják őket. Bajtársaik keblére vetik magukat, a nyakukba borulnak, búcsúcsókot kérnek tőlük, úgy esedeznek, hogy ne hagyják őket magukra s ne engedjék, hogy miután egy ügyért szolgáltak, ily különböző sorsra jussanak; hol Mucianushoz, hol a távollevő uralkodóhoz, végül az éghez és az istenekhez könyörögnek, míg csak Mucianus, valamennyiüket egy főparancsnok felesküdött katonáinak nevezvén, gátat nem vet az alaptalan riadalomnak; igaz, a győztes sereg kiáltozásai is hathatósabbá tették amazok könnyeit. Ezzel végződött a dolog aznap. Néhány nap elteltével már felbátorodva fogadták a hozzájuk szóló Domitianust: visszautasítják a felkínált földeket; hadd lehessenek zsoldért katonák. Kérelem volt ez, de megtagadni nem lehetett; tehát bevették őket a praetorianusok közé. Majd azokat, akiknek megvolt a koruk és a törvényben megszabott szolgálati idejük, tisztességgel elbocsátották, másokat büntetésből, de csak alkalmilag és egyenként - ez a legbiztosabb orvosszer a sokaság egyetértésének meggyengítésére.

(47.) Egyébként akár valóban szükség volt rá, akár csak hogy úgy lássék, senatusi határozatot hoztak, hogy magánszemélyektől hatvanmillió sestertius kölcsönt kell felvenni, s az ügy intézését Pompeius Silvanusra bízták. Nem sokkal később vagy a kényszerhelyzet szűnt meg, vagy felhagytak a színleléssel. Ezután Domitianus előterjesztésére semmisnek nyilvánították a Vitellius adományozta consuli tisztségeket, s állami temetést rendeztek Flavius Sabinusnak: ékes bizonyságául annak, hogy mily állhatatlan a legmagasabbat és legmélyebbet összekavaró szerencse.

(48.) Ezzel majdnem egyidőben gyilkolják meg Lucius Piso proconsult. Erről a gyilkosságról akkor számolhatok be a lehető leghívebben, ha néhány szóval ismertetem az előzményeket, amelyek jól összevágnak más ilyenféle bűntények kiváltó okaival. Az africai legio s a birodalom határainak biztosítására rendelt segédcsapatok az isteni Augustus és Tiberius uralkodása alatt proconsuli rangú helytartónak voltak alárendelve. Utánuk a nyugtalan szellemű és Marcus Silanus africai helytartóságától félő Gaius Caesar a proconsultól elvett legiót külön erre kiküldött legatusnak adta át. Kettejük közt egyformán volt elosztva a kinevezések száma; hatáskörük egymásba mosódása elvetette a civakodás magvát, amit még fonák illetékességi viták is fokoztak. A megbízatás tartóssága, vagy az a tény, hogy az alacsonyabb rangúakban nagyobb a buzgóság, csak növelte a legatusok hatalmát, a legtekintélyesebb proconsulok pedig inkább törődtek biztonságukkal, mint hatalmukkal.

(49.) De az africai legio élén most Valerius Festus állott, ez a tékozló ifjúkor után meglehetősen nagyravágyó ember, aki Vitellius sógora lévén, még félt is. Hogy gyakori beszélgetéseik során bujtogatta-e Pisót felkelésre, vagy ellenállt bujtogatásának, megállapíthatatlan, mivel titkos tárgyalásaikon senki sem vett részt, és Piso halála után legtöbben a gyilkos felé hajlottak. Kétségtelen, hogy a tartomány és katonaság nem lelkesedett Vespasianusért, és Vitellius néhány híve, aki a városból ide menekült, Piso elé tárta, hogy Gallia ingadozik, Germania ugrásra kész; hogy veszedelmek várnak reá, és a békében gyanús embernek biztonságosabb a háború. Eközben Claudius Sagitta, a Petráról elnevezett lovasalakulat parancsnoka, szerencsésen hajózva megelőzte a Mucianustól küldött Papirius centuriót, és biztosan állította, hogy a centuriót Piso meggyilkolásával bízták meg; halott már Galerianus, anyai unokaöccse s a veje; csak a vakmerőségtől remélheti életben maradását, de két útja van a merésnek: vagy azonnal fegyvert ragad, vagy Galliába hajózván felajánlja vezéri szolgálatait Vitellius seregeinek. Szavai nem hatottak Pisóra. A Mucianustól küldött centurio, amint Karthago kikötőjébe ért, fennszóval folyvást Pisónak, mintegy uralkodójának szóló jókívánságokat hangoztatott, s a szembejövőket, akiket megdöbbentett a váratlan fordulat, arra buzdította, hogy ugyanezt harsogják. A hiszékeny sokaság a forumra tódult és Piso megjelenését követelte; örömujjongásukkal az egész várost betöltötték, mit sem törődtek az igazsággal, a hízelgésben meg kedvüket lelték. Piso - Sagitta figyelmeztetésére, vagy vele született szerénységében - nem ment ki a közönség elé és nem vetette magát oda a tömeg tetszésnyilvánításainak; s mikor a centuriót kifaggatván megtudta, hogy csak alkalmat kerestek megvádolására s kivégeztetésére, utasítást adott megbüntetésére, nem annyira életben maradásában reménykedve, mint haragjában a hóhér ellen, aki Clodius Macer gyilkosainak egyike volt, s a legatus vérétől mocskos kezét most a proconsul megölésére emelte. Ezután aggodalomról tanúskodó rendeletben megfeddvén a karthagóiakat, még megszokott hivatalos feladatait sem látta el, házába zárkózott, hogy véletlenül se nyíljék alkalom újabb mozgolódásra.

(50.) Festus azonban, mikor - a szóbeszéd szokása szerint túlozva - tudomására jutott a tömeg felindulása, a centurio kivégzése, s más igaz és hamis hír, lovasokat küld Piso meggyilkolására. Azok gyorsan odaszáguldanak és a kora hajnali szürkületben kivont karddal a proconsul házába rontanak. Nagy részük nem is ismerte Pisót, mivel Festus segédcsapatbeli punokat s maurusokat jelölt ki erre a gyilkosságra. Nem messze a hálószobától egy véletlenül útjukba akadó rabszolgától kérdezték meg, ki az a Piso, és hol van. A rabszolga nemes hazugsággal azt válaszolta, hogy ő az, mire azon nyomban felkoncolták. Nemsokára Pisót is megölik, mert volt köztük, aki ismerte: Baebius Massa, Africa procuratora, aki már akkor minden derék embert bajba sodort, ama szörnyűségek okai közt pedig, melyeket hamarosan el kellett szenvednünk, még gyakran vissza fog térni. Festus Adrumetumból, ahol várakozva megállapodott, a legióhoz ment, s Caetronius Pisanus táborparancsnokot bilincsbe verette, tulajdonképpen személyes ellentéteik miatt, de folyton csak Piso csatlósának emlegette; a katonák és a centuriók közül némelyeket megbüntetett, másokat megjutalmazott, egyiket sem érdeme szerint, hanem hogy azt higgyék róla, elfojtotta a háborút. Majd Oea és Lepcis lakosainak viszályát simítja el, amely módjával, a parasztok egymás közti gabona- és jószáglopásaival kezdődött, de hovatovább fegyveres összetűzésekké fajult; mert a kevésbé népes oeai lakosság felvonultatta a garamasokat, e fékezhetetlen és a szomszédok kifosztására mindig kapható törzset is. Ezért szorongatott helyzetbe kerültek a lepcisiek, s miközben szerte pusztították földjeiket, ők falaik mögött reszkettek, míg végül a cohorsok s a lovasalakulatok beavatkozására a garamasok megfutamodtak, ők pedig visszakapták, amit elhurcoltak tőlük, kivéve azt, amit a megközelíthetetlen kalyibák közt kószáló nomádok a beljebb lakóknak már eladtak.

(51.) Vespasianusnak pedig a cremonai csata és a mindenfelől érkező jó hírek után Vitellius halálát sok, mindenféle rendű-rangú ember jelentette, akik éppoly vakmerően, mint szerencsével vágtak neki a téli tengernek. Megjelentek nála Vologaeses király követei, akik negyvenezer parthus lovast kínáltak. Nagyszerű s örvendetes dolog volt, hogy ennyi szövetséges segédcsapat ajánlkozik, és nincs rájuk szükség: köszönetet mondtak Vologaesesnek s azt üzenték, követeit a senatushoz küldje, ott bizonyosodjék meg a békéről. Vespasianus Italiára és a főváros állapotára irányítván figyelmét, kedvezőtlen mendemondát hall Domitianusról, hogy áthágja az életkora szabta határokat és a fiúnak engedélyezett jogkört: így hát a hadsereg java részét Titusnak adja át, hogy a iudaeai háború hátralevő részét fejezze be.

(52.) Titus, mint beszélik, még elvonulása előtt hosszas eszmecsere során kérlelte apját, hogy a vádaskodók jelentéseitől ne lobbanjon elhamarkodottan haragra, s legyen elfogulatlan és békülékeny fiához. A legiók, a hajóhadak nem oly szilárd bástyái az uralkodásnak, mint a gyermekek; mert a barátok, ahogy az alkalom, a szerencse hozza, a vágyak vagy tévedések miatt akárhányszor megfogyatkoznak, máshoz csatlakoznak, elmaradnak: tulajdon vére viszont mindenkitől elválaszthatatlan, kiváltképpen az uralkodótól, kinek jó sorsát mások is élvezik, bajai pedig csak legközelebbi rokonaira tartoznak. Még a fivérek közt sem maradna meg az egyetértés, ha apjuk jó példával nem jár elöl. Vespasianus nem is annyira Domitianus irányában enyhült meg, mint inkább Titus szeretetének örvendezett. Megnyugtatja fiát, és lelkére köti, hogy a háborúban és fegyverekkel gyarapítsa az államot: neki majd a békére s házára lesz gondja. Ezután a leggyorsabb gabonaszállító hajókat a még dühöngő tengerre bízza: mert oly nagy veszedelemben forgott a város, hogy alig tíz napra elegendő gabona volt a raktárakban, mikor Vespasianustól a szállítmányok megérkeztek.

(53.) A Capitolium helyreállításának gondját Lucius Vestinusra bízza, aki lovagrendű volt ugyan, de tekintélye s hírneve az elsők közé emelte. Egybehívott jóspapjai figyelmeztették, hogy a korábbi szentély maradványait hordassa a mocsarakba, a templomot ugyanazon a helyen építtesse fel: nem akarják az istenek a régi forma megváltozását. Június 21-én, derült időben, a templomnak szentelt egész térségre, melyet szalagokkal s koszorúkkal vettek körül, áldásos nevű katonák vonultak fel termékeny gallyakkal, majd a Vesta-szüzek olyan fiúk s leányok kíséretében, akiknek apjuk is, anyjuk is élt, forrásokból s folyókból merített vízzel hintették meg. Ezután Helvidius Priscus praetor - Plautius Aelianus pontifex szavai nyomán - disznó-, juh- és bikaáldozattal megtisztította a teret és gyepoltáron felajánlotta a belső részeket, majd Iuppiterhez, Iunóhoz, Minervához s a birodalom védőisteneihez fohászkodott, hogy a vállalkozást áldásukkal kísérjék, s emberi jámborsággal megkezdett székhelyüket isteni segítséggel emeljék magasba; megérintette a szalagokat, melyekkel az alapkövet körülfonták és a köteleket feldíszítették: egyszersmind a többi tisztségviselő és pap, a senatus, a lovagrend és a nép nagy része, buzgón s örömmel nekifeszülvén, kimozdították a roppant sziklát. S tömegével hullottak az alapterületre az ezüst- s aranypénzek és kemencében még nem olvasztott, természetes fémdarabok: a jóspapok előre megmondták, hogy nem szabad a művet másra szánt kővel vagy arannyal megszentségteleníteni. Az épület magasságát megtoldották: ezt az egyet engedi a vallásos aggály, és a korábbi templom nagyszerűségéből csak az hiányzott, mondogatták.

(54.) Közben Vitellius halálának Galliában s Germaniában elterjedt híre megkettőzte a háborút, mert Civilis - felhagyván a színleléssel - a római nép ellen rontott, Vitellius legiói pedig még az idegen szolgaságot is inkább választották, mint Vespasianust uralkodónak. A gallok, abban a hiszemben, hogy seregeink mindenütt ugyanarra a sorsra jutottak, felbátorodtak, mivel azt suttogták, hogy a szarmaták s a dákok körülfogták a moesiai és pannoniai téli táborokat; hasonló híresztelések kaptak lábra Britanniáról is. De semmi úgy, mint a Capitolium égése, nem ébresztette bennük azt a hitet, hogy eljött a birodalom végnapja. Hajdan a gallok elfoglalták a várost, de Iuppiter székhelyének nem esett baja, megmaradt a birodalom: most a végzetes tűz az égiek haragjának volt jele és azt mutatja, hogy a világuralmat az Alpokon túli népek veszik át, - hiú babonaságukban ezt jövendölték a druidák. Elterjedt az a hír is, hogy Gallia főemberei, akiket Otho küldött Vitellius ellen, útra kelésük előtt megfogadták, nem hagyják veszni szabadságukat, ha a római népet a polgárháborúk szakadatlan sora és a belső bajok egyszer megtörik.

(55.) Flaccus Hordeonius meggyilkolása előtt semmi ki nem szivárgott, amiből összeesküvésre lehetett volna következtetni: Hordeonius halála után megindultak a hírvivők Civilis és Classicus, a trevir lovasság parancsnoka között. Classicus messze a legelőkelőbb és a leggazdagabb: királyi vér és békében s háborúban híres nemzetség sarja; ő maga ősei közül inkább a római nép ellenségeivel, semmint szövetségeseivel dicsekedett. Társult hozzájuk Iulius Tutor és Iulius Sabinus, egyikük trevir, másikuk lingo; Tutort Vitellius a Rhenus-part parancsnokává tette; Sabinust vele született hiúságán kívül még vélt származásának dicsősége is fűtötte; az, hogy ükanyja buja szépségével megtetszett a Galliában háborúskodó isteni Iuliusnak. Azok ketten titkos megbeszéléseken fürkészték a többiek hangulatát; mikor az alkalmasnak gondolt személyeket bűnrészességgel be is hálózták, Colonia Agrippinensisben egy magánházban találkoznak; mert a város a maga egészében visszariadt az ilyen törekvésektől, mégis akadt köztük néhány ubius és tunger. De a döntő súlyt a trevirek és lingók jelentették, azok pedig nem szenvedhették a hosszadalmas tanácskozásokat: versengve hirdetik, hogy őrjöng meghasonlásában a római nép, halomra hullottak a legiók, pusztasággá vált Italia, éppen most foglalják el a fővárost, minden sereget a maga háborúi tartanak lekötve: ha az Alpokat őrségekkel tűzdelik meg, a szabadság megszilárdulása után Galliának csak azt kell eldöntenie, hol szabjon határt hatalmának.

(56.) Ilyeneket beszéltek s hagytak is mindjárt jóvá: a vitelliusi sereg maradványairól bizonytalanabbul. Legtöbben ki akarták őket végeztetni, mert zavargók, hűtlenek, vezéreik vérével fertőzöttek: győzött a kímélet meggondolása, hogy a bocsánat reményétől megfosztva makacsságukat lángra ne lobbantsák; inkább szövetségre kell őket csalogatni; ha csupán a legioparancsnokokat végeztetik ki, a nagy tömeg, bűneinek tudatában és a büntetlenség reményében, könnyen melléjük fog állni. Ilyenforma volt első gyűlésük, s Gallia-szerte háborúra bujtogató követeket küldtek szét, ők maguk engedelmességet színleltek, hogy annál óvatlanabb legyen Vocula, mikor rajtaütnek. Olyanok is akadtak, akik értesítették Voculát, de - csonka lévén a legiók létszáma s hűsége, - hiányzott az erő a megzabolázáshoz. Mivel a sok kétes hűségű katona és az álcázott ellenség között az adott helyzetben azt tartotta helyesebbnek, ha színlelést szegez szembe a színleléssel, és ugyanazokkal a módszerekkel él, amelyekkel őt támadták, Colonia Agrippinensisbe vonult le. Őreit megvesztegetvén, ide menekült Claudius Labeo, akinek elfogatásáról és a frízekhez való elküldéséről fentebb szólottunk. Megígérte, hogy ha embereket adnak neki, elmegy a batavusokhoz és a törzs derekabb részét ismét megnyeri a római szövetségnek. Miután egy kisebb gyalogos- és lovascsapatot kapott, a batavusok közt semmit sem mert ugyan tenni, ám néhány nerviust s baetasiust fegyverfogásra bírt, és inkább titokban, semmint nyílt háborúban a canninefasokat s a marsacusokat zaklatta.

(57.) Vocula, akit a gallok lépre csaltak, az ellenség ellen vonult, s nem messze volt Veterától, midőn a felderítés ürügyével előrenyomuló Classicus és Tutor a germán vezérekkel megállapodást kötött. Csak ekkor szakadnak el a legióktól s külön sánccal veszik körül táborukat, bár Vocula bizonygatta, a polgárháborúk nem forgatták fel annyira a római államot, hogy már a treverek s a lingók is lenézhetnék. Vannak még hű tartományok, győztes seregek, él a birodalom szerencséje, és élnek a bosszuló istenek. Így bukott el valamikor Sacrovir és az aeduusok, a minap Vindex s Gallia egyetlen csatában. Ugyanazok az istenek várják most ismét a szerződésszegőket, ugyanaz a végzet. Az isteni Iulius s az isteni Augustus jobban ismerte hűségüket: Galba ténykedése és a szolgáltatások csökkentése ellenséges érzülettel töltötte el őket. Most ellenségek, mert enyhe a szolgaság; majd ha kifosztják s mindenükből kiforgatják őket, barátok lesznek. Ilyen indulatosan beszélt, majd mikor látja Classicus és Tutor megátalkodott hűtlenségét, megfordult és Novaesiumba vonult. A gallok egy síkságon táboroztak le két mérföldnyi távolságban. Az ide kijáró centuriók s katonák áruba bocsátották lelküket, úgyhogy - hallatlan gyalázat! - római sereg idegenek szavaira esküdött, s ekkora bűnének zálogául megfogadta, hogy legatusait meggyilkolja vagy bilincsbe veri. Vocula, bár legtöbben menekülésre próbálták rábeszélni, úgy vélvén, hogy merésznek kell lennie, az összehívott gyűlés előtt ilyenforma szónoklatot tartott:

(58.) - Soha előttetek nem beszéltem így, sem értetek jobban aggódva, sem magam miatt gondtalanabbul. Mert örömest hallom, hogy vesztemre törnek, s ennyi csapás között a halálra úgy várok, mint nyomorúságaim végére: miattatok szégyenkezem s bánkódom, akik ellen nem csatára kiálló sereg készülődik, mert ez a fegyverek joga és a harcoló felek törvénye; a ti segítségetekkel háborút viselni a római nép ellen - Classicus ebben reménykedik, s Gallia uralmával és a Galliának tett esküvel kérkedik. Ha a szerencse s a férfierény pillanatnyilag elhagyott is bennünket, hát annyira híjával vagyunk a régi példáknak is, hogy a római legiók hányszor választották inkább a halált, csak ne hátráljanak? Szövetségeseink gyakran vállalták, hogy városaik elpusztuljanak, maguk feleségükkel és gyermekeikkel benn égjenek, és nem volt más jutalma vesztüknek, mint hűségük s hírük. Éppen most állják a nélkülözést s az ostromot a veterai legiók, és sem megfélemlítésre, sem ígéretekre nem tágítanak: nekünk fegyvereken, férfiakon és kitűnő tábori erődítményeinken kívül gabonánk és élelmünk is bármilyen hosszú háborúra elegendő. Pénzünk a minap még ajándékra is telt, és akár Vespasianus, akár Vitellius adományának akarjátok inkább értelmezni, mindenképpen a római uralkodótól kaptátok. Ha ti, annyi háború győztesei, akik Geldubánál, Veteránál annyiszor megfutamítottátok az ellenséget, ha ti féltek csatasorba állni, az sem méltó hozzátok, de ott van a sánc, a falak és a halogatás sokféle fortélya addig is, míg a szomszédos tartományokból a segédcsapatok és a seregek idesietnek. Lehet, hogy ellenem van kifogásotok: megteszi helyettem a többi legatus, tribunus, de akár egy centurio vagy egy katona is. Csak az a szörnyű hír el ne terjedjen az egész földkerekségen, hogy Civilis és Classicus veletek, mint csatlósokkal rohamozza meg Italiát. Vagy ha a germánok s a gallok Róma falai alá vezetnek titeket, akkor a haza ellen fordítjátok fegyvereiteket? Ilyen irtózatot még elképzelni is borzasztó. Tutornak, egy trevirnek állnátok őrséget? Jelt a harcra majd batavus ad? És ti a germánok csapatait fogjátok kiegészíteni? Mire vezet ez a gazság, ha római legiók sorakoznak fel ellenetek? Szökevényekből szökevények, árulókból árulók lesztek, új és régi eskütök közt ingadoztok, gyűlölten az istenek előtt? Jóságos nagy Iuppiter, akit nyolcszázhúsz éven át annyi diadalmenettel tiszteltünk, Quirinus, Róma városának atyja, hozzátok esdek s hozzátok könyörgök: ha már azzal nem gondoltatok, hogy vezérségem alatt ez a tábor megrontatlan és fertőzetlen maradjon, legalább azt ne engedjétek, hogy Tutor és Classicus tegye tisztátalanná és mocskolja be, a római katonáknak pedig vagy ártatlanságot adjatok, vagy mielőbbi és kár nélküli bűnbánást.

(59.) Beszédét különféleképpen fogadták, remény, félelem és szégyenkezés közt. Voculát, aki eltávozott és a halál gondolatával foglalkozott, szabadonbocsátottjai és rabszolgái megakadályozták abban, hogy önként megelőzze a szégyenletes halált. Classicus odaküldte az első legióból megszökött Aemilius Longinust, így siettette a gyilkosságot, Herennius és Numisius legatusoknak a bilincsbe verésével is beérte. Ezután magára öltvén a római főparancsnoki tisztség jelvényeit, a táborba ment. De bármennyire edzett volt is minden gazságra, több szó ki sem jött a száján, épp csak az esküt tudta felolvasni: így esküdtek fel a jelenlevők Gallia uralmára. Vocula gyilkosát magasabb ranggal, a többieket, ki mint működött közre a bűnben, jutalmakkal tüntette ki.

Megoszlottak ezután Tutor és Classicus közt a feladatok. Tutor az erős sereggel körülvett Colonia Agrippinensis lakosait s a Rhenus felső partja mentén állomásozó katonaságot ugyanolyan eskü letételére kényszeríti, kivégezteti Mogontiacumban a tribunusokat, elűzi a táborparancsnokot, akik erre nem voltak hajlandók. Classicus a behódoltak közül a legelvetemültebbeket az ostromlottakhoz küldeti, hogy kegyelmet csillogtassanak meg előttük, ha a helyzethez alkalmazkodnak: különben ne reménykedjenek semmiben, éhség, harc és kínos vég vár rájuk. Hozzátették ehhez a küldöttek a maguk példáját is.

(60.) Az ostromlottakat egyfelől a hűség, másfelől a becsület és a gyalázat közt a szükség szorongatta. Amíg haboztak, elfogyott a megszokott s a szokatlan táplálék is, felélték málhás állataikat, a lovakat és egyéb jószágokat, melyeket, bár tisztátalanok s undorítók, a kényszerhelyzetben mégis hasznosítanak. Végül már, példásan tűrve a nyomorúságot, a cserjéket, gyökereket és a kövek közt sarjadt füveket tépdesték, míg aztán a rút véggel be nem mocskolták kiváló dicsőségüket: Civilishez küldött követeik útján életükért könyörögtek. Kérésüket addig nem hallgatta meg, amíg le nem tették az esküt Galliára; ezután, kikötvén magának a táborbeli zsákmányt, őröket ad melléjük, hogy a pénzt, hadiszolgákat, málhát ottfogják, őket pedig, ahogy holmi nélkül vonulnak, elkísérjék. Körülbelül az ötödik mérföldkőnél az ott összeverődött germánok rajtaütnek az elővigyázatlan meneten: a legharcosabbak azon nyomban, sokan szanaszét szóródva lelték halálukat; a többiek visszamenekülnek a táborba: Civilis nagyban panaszkodott és szidta a germánokat, mintha bűnös módon megszegték volna egyezségüket. Tettetés volt-e ez, vagy nem tudta kordában tartani az őrjöngőket, lehetetlen biztosan megállapítani. A kifosztott táborra csóvákat vetnek, s mindazokat, kik az ütközetet túlélték, a tűzvész emésztette el.

(61.) Mikor megindult a háború a rómaiak ellen, Civilis, barbár fogadalom szerint, megnövesztett és vörösre festett haját előrefésülte; mikor végre sikerült megsemmisítenie a legiókat, levágatta. Állítólag kicsiny fiának is hozatott néhány foglyot, hogy játéknyilakkal és -dárdákkal lövöldözzön rájuk. Egyébként sem ő maga nem esküdött fel Galliára, sem a batavusok közül nem kényszerített senkit, mivel bízott a germánok hatalmában, és abban, hogy ha az uralomért meg kellene küzdeni a gallokkal, ő a hírnevesebb és az erélyesebb. Egyéb ajándékokkal együtt Veledának küldte Munius Lupercus legioparancsnokot. A bructerek törzséből származó szűz kiterjedt hatalommal rendelkezett, mert a germánok, régi szokás szerint, sok nőt jövendőmondónak gondolnak, sőt amikor a babonaság elharapódzott, istenasszonynak. Épp ez idő tájt nagyot nőtt Veleda tekintélye, mert előre megmondta a germánok sikereit és a legiók pusztulását. De Lupercust útközben megölték. A Galliában született centuriók s tribunusok közül néhányat a szövetség zálogául visszatartanak. A cohorsok, a lovasalakulatok, a legiók téli szállásait feldúlták s porig égették, csak azok maradtak meg, amelyeket Mogontiacumban és Vindonissában létesítettek.

(62.) A tizenhatodik legio a segédcsapatokkal, amelyek egyidejűleg adták meg magukat, parancsot kap, hogy Novaesiumból menjen a trevirek városába, s előre meghatározzák a napot, ameddig a táborból ki kell vonulnia. Az egész közbeeső időt ezer aggodalom közt töltötték: a gyávábbak a Veteránál legyilkoltak példájától remegtek, a különbek a szégyentől és a becstelenségtől: milyen lesz ez az út? Ki fogja őket vezetni? Mert minden azoknak kényétől-kedvétől függ, akiket életük s haláluk uraivá tettek. Mások, mit sem törődvén a gyalázattal, pénzüket és legkedvesebb dolgaikat vették magukhoz; némelyek, mintha csatára készülődnének, előszedték fegyvereiket. Ilyen gondok közepette érkezik el indulásuknak a vártnál szomorúbb órája. Mert a sáncon belül a rút látvány nem volt annyira szembetűnő: a mező és a nap felfedte a gyalázatot. A császárképek leszaggatva, a jelvények dísztelenül, innen is, onnan is csillogó gall hadijelvények; szótlanul haladtak, akár egy hosszú temetési menet; vezér a kifolyt szemű, torz arcú, még gyengébb képességű Claudius Sanctus. Még nagyobb a szégyen, mikor a bonnai tábort elhagyván, a másik legio is csatlakozott. Mert a legiók fogságba jutásának hírére mindazok, akik nemrég reszkettek a római névtől, elősiettek a földekről s a házakból, és mindenfelől összecsődülvén, dölyfösen legeltették szemüket a szokatlan látványon. A Picensről elnevezett lovasalakulat nem tűrte a gúnyolódó tömeg örvendezését, s nem törődvén Sanctus ígéreteivel, sem fenyegetéseivel, Mogontiacumba indulnak, és mikor véletlenül szembetalálkoznak Longinusszal, Vocula gyilkosával, a rázúdított fegyverekkel megtették az első lépést bűnük későbbi kiengesztelése felé. A legiók nem változtatnak útirányukon és a trevirek falai előtt állapodnak meg.

(63.) Civilis és Classicus, sikereiken felbuzdulva, nem tudtak határozni, vajon megengedjék-e seregüknek Colonia Agrippinensis kifosztását. Kegyetlen természetük és prédavágyuk a város elpusztítására ösztönözte őket: ezzel szemben állott a hadiérdek és az, hogy új uralom kezdői számára hasznos a kegyesség híre. Civilis egy jótétemény emléke miatt is hajlott erre, mivel a megmozdulás kezdetén ott fogott fiát tisztes őrizetben tartották. De a Rhenuson túli törzsek gyűlölték a gazdag és virágzó várost; s másképp el sem tudták képzelni a háború végét, mint úgy, hogy ez lesz a germánok közös lakóhelye, vagy feldúlásával együtt az ubiusokat is szétszórják.

(64.) A tencterek tehát, akiktől a Rhenus választotta el őket, követeket küldenek és az agrippinensisi gyűlés előtt kihirdetik üzenetüket. A legerőszakosabb követ ilyenformán adta elő:

- Hogy visszatértetek Germania testébe s nevére, a közös isteneknek és a legfőbb istennek, Marsnak köszönjük, s nektek szerencsét kívánunk, hogy végre szabadok lesztek szabadok között. Mert a mai napig a folyókat, a földet, sőt majdhogynem még az eget is elzárták előletek a rómaiak, hogy a velünk való eszmecserét és találkozásainkat megakadályozzák, vagy - ami még nagyobb gyalázat fegyverforgatásra született férfiaknak, - hogy csak fegyvertelenül és szinte csupaszon, őrség alatt és pénzért jöhessünk össze. De, hogy barátságunk és szövetségünk örökre fennmaradjon, követeljük tőletek, hogy a város falait, a szolgaság védőbástyáit rontsátok le, - még a bezárva tartott vadállatok is megfeledkeznek erejükről, - határaitokon belül valamennyi rómait öldössétek le, - szabadság és uralkodás nem könnyen elegyíthető, - a megöltek vagyona legyen köztulajdon, hogy senki el ne rejthessen semmit és el se különülhessen. Nekünk is, nektek is, mint egykor őseinknek, legyen szabad mindkét partot laknunk: amiképpen a napfényt minden embernek, úgy minden földet a bátor férfiaknak nyitott meg a természet. Vegyétek fel ismét intézményeiteket s ősi életmódotokat, szakítsatok az élvezetekkel, amelyekkel a rómaiak többre mennek alattvalóik ellenében, mint fegyverekkel. Mint tiszta, érintetlen és a szolgaságról mit sem tudó nép, vagy az egyenlőség alapján fogtok élni, vagy még parancsoltok is másoknak.

(65.) Az agrippinensisiek gondolkozási időt kértek, s mivel a feltételek vállalását a jövőtől való félelem, a nyílt visszautasítást a pillanatnyi helyzet nem engedte, ilyenformán válaszolnak:

- A szabadság elsőnek kínálkozó alkalmát több mohósággal, mint óvatossággal ragadtuk meg, hogy veletek s a többi germánnal, testvéreinkkel egyesülhessünk. Városunk falait éppen most, midőn gyülekeznek a római seregek, biztonságosabb magasítani, mint lerombolni. Aki idegen Italiából vagy a tartományokból a mi földünkön volt, a háború elemésztette, vagy ki-ki hazájába menekült vissza: ez a hazájuk azoknak, akiket egykor ide telepítettek, és velünk összeházasodtak, s nemsokára született utódaiknak, s titeket nem tartunk annyira méltánytalannak, hogy tulajdon szüleink, testvéreink, gyermekeink kiirtását várnátok el tőlünk. A vámot és a kereskedés terheit megszüntetjük: átjárhattok rajtunk ellenőrzés nélkül, de csak nappal és fegyvertelenül, míg az új keletű és friss jogok idő múltával szokássá nem válnak. Döntőbírákul elismerjük Civilist és Veledát, akik majd szentesítik megállapodásunkat.

Így aztán a követek, akiket ajándékokkal küldöttek Civilishez és Veledához, miután lecsillapították a tenctereket, mindent az agrippinensisiek akarata szerint intéztek el; de azt nem engedték meg nekik, hogy személyesen felkeressék s megszólítsák Veledát: távol tartották őket látásától, hogy még nagyobb tisztelet övezze. Ő maga egy magas toronyban székelt, valamelyik kiválasztott rokona vitte-hozta a kérdéseket s válaszokat, mint az istenség közvetítője.

(66.) Civilis, mivel az agrippinensisiek szövetsége növelte hatalmát, elhatározta, megnyeri a legközelebbi törzseket, vagy ha ellenkeznének, megtámadja őket. Meg is szállta a sunucusok földjét, és ifjúságukat cohorsokba osztotta; hogy tovább ne mehessen, Claudius Labeo a baetasiusok, tungerek és nerviusok sebtében toborzott csapatával állta útját, bízván a terepben, mivel a Mosa folyó hídját már korábban elfoglalta. S eldöntetlenül folyt a harc a szűk területen, míg a germánok át nem úsztak és hátba nem támadták Labeót, ugyanakkor Civilis - vakmerőségből, vagy megállapodás szerint - a tungerek sorai közé vegyült és fennhangon így szólt:

- Nem azért fogtunk fegyvert, hogy a batavusok és a treverek a többi népnek parancsoljanak. Távol áll tőlünk ez a nagyravágyás! Fogadjátok el a szövetséget: átjövök közétek, akár vezérnek akartok, akár inkább közkatonának!

Hajlott is erre a tömeg, s már vissza akarták dugni kardjukat, mikor Campanus és Iuvenalis tunger főemberek az egész törzset átadták neki; Labeo még körülfogatása előtt elmenekült. Civilis a baetasiusokat és nerviusokat is meghódoltatta és seregéhez csatolta: akkora lett immár hatalma, hogy megrettentek tőle a törzsek, vagy önként hajlottak feléje.

(67.) Közben Iulius Sabinus ledönteti a római szövetség emlékműveit, Caesarként üdvözölteti magát s honfitársainak nagy és rendezetlen csapatával a szomszédos sequanusok hozzánk hű törzsére ront: a sequanusok pedig nem tértek ki a harc elől. A szerencse a jobbaknak kedvezett: megfutamították a lingókat. Sabinus a vaktában siettetett csatából ugyanolyan félelemmel távozott, s hogy halálának hírét keltse, felgyújtotta az udvarházat, amelybe menekült: azt hitték róla, hogy itt pusztult önkéntes halállal. De hogy ezután miféle mesterkedéssel s miféle rejtekhelyeken tengette életét kilenc éven át, egyszersmind barátainak állhatatosságát és feleségének, Epponinának jeles példáját majd a maga helyén fogjuk előadni. A sequanusok hadi sikere megállította a háború rohamát: lassan észbe kaptak a törzsek, ismét gondoltak a joggal és a szerződésekkel, elsőnek a remusok, akik Gallia-szerte kihirdették, hogy küldjenek követeket és közösen tárgyalják meg: a szabadságot, vagy békét választják.

(68.) És mivel Rómában mindez vészesebben hangzott, Mucianus azon aggódott, hogy a kiváló vezérek - mert már kinevezte Gallus Anniust és Petilius Cerialist, - nem tudják majd megfelelően ellátni a legfőbb hadvezetést. Irányító nélkül sem hagyhatta a várost; Domitianus féktelen túlkapásaitól is lehetett tartani, egyben - mint mondottuk, - gyanús szemmel nézte Primus Antoniust és Varus Arriust is. Varus, a praetorianusok parancsnoka, még mindig erővel és fegyverekkel rendelkezett: Mucianus elmozdította helyéről, s hogy ne maradjon kárpótlás nélkül, a gabonaellátás felügyelőjévé tette meg; hogy pedig Domitianusnak Varustól nem idegen érzületét enyhítse, Arrecinus Clemenst, Vespasianus családjának sógorság révén rokonát és Domitianus kegyeltjét állította a praetorianusok élére, azt mondogatván, hogy az apja kitűnően látta el ezt a tisztet Gaius Caesar alatt, tehát a katonák örömmel fogadják ugyanazt a nevet, ő maga pedig, bár a senatori rend tagja, mindkét hivatásának eleget tud tenni. A polgárok közül a leghíresebbeket, másfelől a törtetőket veszik maguk mellé. Domitianus és Mucianus együttesen készülődött, de különböző szándékkal: azt reménye és fiatalsága siettette, ez mindig csak halogatva, hogy heves társát visszatartsa, nehogy ifjonti szilajságában és rossz ösztönzésekre hallgatva kezébe kaparintsa a sereget és rosszul intézze a béke s a háború dolgát. A győzelmes legiókat, a nyolcadikat, tizenegyediket és tizenharmadikat, Vitelliuséi közül a huszonegyediket, a frissen sorozottakból a másodikat a Poeninusi s a Cottiusi Alpokon, egy részüket a Grajus-hegyen vezetik át; Britanniából a tizennegyedik, Hispaniából a hatodik és az első legiót irányítják oda.

A sereg közeledtének hírére és önszántukból is szelídebb hajlandóságra tért galliai törzsek tehát a remusoknál gyűltek össze találkozóra. A treverek küldöttsége itt várakozott, benne a leghevesebb háborús uszító, Iulius Valentinus. Jól átgondolt beszédében a római népre zúdította mindazt, amit nagy birodalmaknak szokás felhánytorgatni, gyalázatosságokat és gyűlölséget; felforgató szellem, avatott bajkeverő, és dühödt szájassága miatt sokak előtt még népszerű is.

(69.) Viszont Iulius Auspex, a remusok egyik főembere, a rómaiak erejét s a béke áldásait taglalta, meg hogy a gyávák is indítanak ugyan háborút, de a legderekabbakat veszélyeztetve viselik, és hogy már a nyakukon vannak a legiók; sikerült is megfékeznie őket, a józanabbját a tisztességre s hűségre, az ifjabbakat a kockázatra és félelemre való hivatkozással, úgyhogy Valentinus buzgóságát dicsérték, Auspex tanácsát követték. A trevereknek s a lingóknak kétségkívül ártott Galliában az, hogy Vindex felkelése idején Verginius mellett állottak. Sokat elijesztett a tartományok versengése. Ki legyen a háború feje? Honnan szerezzenek felhatalmazást s utasításokat? Ha minden sikerülne, melyik helyet válasszák a birodalom fővárosának? Még nem győztek, de már viszálykodtak: a vitában némelyek szövetségeseikkel, mások hatalmukkal, erejükkel vagy ősi származásukkal kérkedtek: viszolyogtak a jövőtől, a jelen tetszett nekik. Gallia nevében levelet írnak a treverekhez, hogy tartózkodjanak a fegyverektől, mert kieszközölhető a bocsánat, és ha megbánják tettüket, lesznek szószólóik; megint csak Valentinus állt ellen, és nem is annyira a hadi készülődéssel törődve, mint inkább a sűrű szónoklással süketté tette polgártársait.

(70.) Tehát sem a trevirek, sem a lingók, sem az egyéb lázadó törzsek nem a veszélyes vállalkozás nagyságának megfelelően cselekedtek. Még vezéreik sem közös terv szerint jártak el, hanem Civilis a belga föld úttalan vidékein keringett, közben Claudius Labeo elfogására vagy kiűzésére pályázott; Classicus, többnyire tunya semmittevésben, már biztosítottnak vélt uralmát élvezte; de még Tutor sem igyekezett Germania felső partvidékét és az Alpok magaslatait őrséggel lezárni. Ezalatt a huszonegyedik legio Vindonissából, Sextilius Felix a segédcohorsokkal Raetián át már be is nyomult; ehhez járult az a válogatott lovasalakulat, melyet annak idején Vitellius állított fel, s amely később Vespasianushoz pártolt át. Parancsnoka Iulius Briganticus volt, Civilis nővérének a fia, s mert általában a legközelebbi rokonok gyűlölködése a leghevesebb, esküdt ellenfele nagybátyjának, aki meg őt tartotta ellenségnek. Tutor a frissen toborzott vangiókkal, caeracasokkal és tribocusokkal kiegészített trevir csapatokat lovas és gyalogos veteránokkal erősítette meg, miután a legionariusokat már ígéretekkel lekenyerezte, vagy megfélemlítéssel kényszerítette. Ezek először még lekaszabolják a Sextilius Felixtől előreküldött csapatot, de a római vezérek és seregük közeledtére tisztes átszökéssel visszatértek, nyomukban a tribocusok, vangiók és caeracasok is. Tutor a trevirek kíséretében, Mogontiacumot kikerülve, Bingiumba vonult, bízván a terepben, mivel a Nava folyó hídját előzőleg már leromboltatta; de mikor a Sextilius vezette cohorsok támadásra indultak, és gázlót találtak, az árulás következtében vereséget szenvedett. A trevirek megdöbbentek ettől a csapástól, a nép elhajigálta fegyvereit és a földeken kószált; néhány vezetőjük, hogy úgy lássék, mintha ők hagyták volna abba elsőnek a harcot, olyan városokba menekült, amelyek nem tagadták meg a római szövetséget. A Novaesiumból s Bonnából - mint fentebb említettük, - a trevirekhez átvezényelt legiók maguktól teszik le az esküt Vespasianusra. Mindez Valentinus távollétében történt. Már közeledett s bőszen megint mindent zűrzavarba és pusztulásba készült dönteni, mikor a legiók a szövetséges mediomatricusok törzséhez távoztak: Valentinus és Tutor újból fegyverbe kényszeríti a trevireket, majd megöletik Herennius és Numisius legatusokat, hogy minél kevesebb remény maradván a kegyelemre, annál erősebb legyen a bűn köteléke.

(71.) Ez volt a hadihelyzet, midőn Petilius Cerialis Mogontiacumba érkezett. Jövetelére felhorgadtak a remények; ő maga, mivel mindig vágyott a harcra és az ellenségtől nem óvakodott, inkább lefitymálta, szilaj beszédben azzal tüzelte a katonákat, hogy mihelyt lehetőség nyílik összecsapásra, ő nem fogja halogatni az ütközetet. A Galliában toborzott legénységet visszaküldi a törzsekhez, és megüzeni, hogy a birodalomnak elégségesek a legiók: a szövetségesek térjenek vissza békés munkájukhoz, nyugodtak lehetnek, mintha máris vége volna a háborúnak, ha egyszer Róma veszi fel a harcot. Ez fokozta a gallok engedelmességét: mert visszanyervén fiataljaikat, könnyebben viselték el az adóterheket, készségesebben teljesítették a szolgálatokat, mivel nem tartottak rájuk igényt. Civilis és Classicus pedig, midőn Tutor megfutamításáról, a trevirek vereségéről, az ellenség teljes sikeréről értesültek, s miközben kapkodva és sietősen összeszedik szétszórt csapataikat, sűrű üzenetekkel intették Valentinust, hogy döntő ütközetet ne kockáztasson. Még gyorsabb volt Cerialis: követeket küldött a mediomatricusokhoz, hogy a legiókat rövidebb úton zúdítsák az ellenségre; összevonta a Mogontiacumban állomásozó és a magával vitt katonaságot s a harmadik menetnapon Rigodulumba érkezett. Ezt a hegyektől, másrészről a Mosella folyótól övezett helységet Valentinus erős trevir csapattal szállta meg, még árkokkal és kőakadályokkal is körülvette. Ezek a védőművek nem tartották vissza a római vezért attól, hogy a gyalogságnak parancsot ne adjon az áttörésre, a lovasokat pedig csatarendben fel ne vezesse a hegyoldalon; mit sem törődött a vaktában összecsődült ellenséggel, amelyet, szerinte, a terep nem támogathatott annyira, hogy ne többet jelentsen övéinek vitézsége. Felkapaszkodás közben vártak egy keveset, míg az ellenséges lövedékek elrepülnek a fejük fölött; amint kézitusára került sor, a helyükről lezavart védők, mint a görgeteg, nyakra-főre hullottak alá. A lovasok egy része menedékesebb hegyoldalon, kerülővel jutott oda, s a legelőkelőbb belgákat, köztük a vezért, Valentinust is elfogták.

(72.) Cerialis másnap bevonult a trevirek városába. A katonaság nagyon áhítozott a helység feldúlására: ez Classicus, ez Tutor szülővárosa; az ő bűnük, hogy körülzárták s leöldösték a legiókat. Vétett-e ekkorát Cremona, amelyet Italia kebléről ragadtak el, mivel egyetlen éjszaka késedelmet okozott a győzteseknek? Bezzeg Germania határán épen áll az a helység, amely seregeink kifosztása és vezéreink leöldöklése fölött ujjong! Juttassák a prédát a kincstárnak: ők beérik a tűzzel és a lázadó település romba dőlésével, ami kárpótlás volna annyi tábor feldúlásáért. Cerialis - félvén a gyalázattól, ha azt hinnék róla, hogy féktelenséghez s kegyetlenkedéshez szoktatja katonáit, - elfojtotta indulatukat, azok pedig szót fogadtak, és felhagyván a belviszállyal, külső háborúkban máris inkább engedelmesek. Magára vonta figyelmüket a mediomatricusok területéről odairányított legiók szánalmas látványa is. Ott álltak, bűnük tudatában szomorúan, földre szegzett szemmel; az összetalálkozó seregek nem üdvözölték egymást, de még a vigasztaló vagy biztató szavakra sem adtak választ, csak elrejtőztek sátraikba és még a napfényt is kerülték. Nem annyira a veszély vagy a félelem, mint inkább a szégyen és a gyalázat nyűgözte le őket, bár a győztesek is meg voltak döbbenve: szóhoz s könyörgéshez folyamodni nem mervén, könnyekkel és hallgatással esengtek irgalomért, míg csak Cerialis le nem csillapítja nyugtalanságukat, a végzet művének nyilvánítva mindazt, ami a katonák s vezérek viszálykodásából vagy az ellenség álnoksága következtében történt. Ezt tekintsék szolgálatuk és eskütételük első napjának: korábbi tetteikre sem az uralkodó, sem ő nem emlékszik. Azután egyazon táborba fogadták őket és manipulusonként kihirdették a parancsot, hogy vita vagy szóváltás közben senki szemrehányást ne tegyen bajtársának a zendülésért vagy a vereségért.

(73.) Majd gyűlésbe híván a trevereket és a lingókat, így szólt hozzájuk:

- Soha nem volt kenyerem az ékesszólás, és csak fegyverekkel bizonyítottam a római nép vitézségét. De mivel nálatok a szavak érnek a legtöbbet, s a jót és a rosszat nem a maguk valójában, hanem a zendülők szavai szerint mérlegelitek, elhatároztam, szólok egy keveset, amit most, a háború megvívása után, nektek hasznosabb meghallgatni, mint nekünk elmondani. A római vezérek s uralkodók bejöttek a ti földetekre és a többi galléra, de nem haszonvágyból, hanem eleitek kérésére, akiket már végleg elgyötörtek a viszálykodások, és az, hogy a segítségül hívott germánok szövetségeseikre és ellenfeleikre egyaránt rabigát raktak. Hogy hány csatában harcoltunk a kimberek s a teutonok ellen, seregeinknek mennyi fáradságával és milyen sikerrel küzdöttük végig a germaniai háborúkat - eléggé ismeretes. Nem azért szálltuk meg a Rhenust, hogy Italiát védjük, hanem hogy egy új Ariovistus meg ne kaparintsa Gallia királyi hatalmát. Vagy azt hiszitek, ti kedvesebbek vagytok Civilisnek, a batavusoknak és a Rhenuson túli népeknek, mint őseiknek apáitok s nagyapáitok voltak? A germánokat mindig ugyanaz az ok készteti, hogy átkeljenek Galliába: a mohó prédavágy és a vándorlás szenvedélye, hogy odahagyván mocsaraikat és pusztaságaikat, birtokba vehessék ezt a termékeny földet s titeket: ürügynek egyébként a szabadságot emlegetik és tetszetős jelszavakat, de hát senki még mások leigázására és kényuraságra nem vágyott úgy, hogy ne ugyanezeket a kifejezéseket használta volna.

(74.) - Galliában mindig voltak királyságok és háborúk, amíg csak a mi jogrendünk részesei nem lettetek. Mi, bár sokszor kihívtátok haragunkat, a győzelem jogán csak annyi terhet róttunk rátok, hogy a békét megvédelmezhessük: mert sem a népek békéjét fegyverek nélkül, sem a fegyvereket zsold nélkül, sem a zsoldot adók nélkül nem lehet fenntartani. Minden egyéb közös: akárhányszor ti állotok legióink élén, ti kormányozzátok ezeket a tartományokat s másokat; semmiből nem vagytok kirekesztve, semmitől elzárva. És a dicséretes uralkodókból ugyanannyi hasznotok van, mint nekünk, bár távol éltek tőlünk: a zsarnokok a legközelebb élőkre vetik magukat. Amiképpen a rossz termést vagy a túl sok esőt és egyéb természeti csapásokat, úgy tűrjétek az uralkodók fényűzését vagy kapzsiságát. Míg ember él, bűn is lesz, de nem állandóan, és a jobbak közbelépése ezeket is kiegyenlíti - ha ugyan nem azt hiszitek, hogy Tutor és Classicus királysága alatt mértékletesebb volna az uralom, vagy hogy a mostaniakhoz képest csekélyebb adókból ki lehetne állítani azokat a seregeket, amelyek távol tartják a germánokat s a britannokat. Mert ha - ne engedjék az istenek! - kiűznék innen a rómaiakat, mi más következnék, mint valahány nép harca egymás ellen? Nyolcszáz esztendő szerencséje s rendje forrasztotta össze ezt az építményt, amelyet szétzülleszteni a szétzüllesztők pusztulása nélkül nem lehet. De a legnagyobb veszély titeket fenyeget, mert van aranyotok és kincsetek, ami a háborúk legfőbb előidézője. Éppen ezért szeressétek, ápoljátok a békét és a várost, amelyet legyőzöttek s győztesek egyazon joggal birtoklunk; intsenek benneteket a jó s a rossz sors tanulságai, hogy ne a pusztulással járó dacolást, hanem inkább a biztonsággal kecsegtető engedelmességet válasszátok.

Ilyenforma beszédével a súlyosabb következményektől tartó gallokat megnyugtatta és bizalommal töltötte el.

(75.) A győztes sereg még megszállva tartotta a trevereket, mikor Civilis és Classicus levelet küldött Cerialisnak, melynek ez volt a tartalma: Vespasianus meghalt, bár a hírét titkolják; a fővárost és Italiát a belháború felemésztette; Mucianus és Domitianus erőtlen és hatalom nélküli név; ha Cerialis Gallia uralmát akarja, ők városaik határaival is megelégszenek; ha inkább csatát akar, attól sem riadnak vissza. Erre Cerialis semmit sem válaszolt Civilisnek és Classicusnak, a levél vivőjét és a levelet Domitianushoz küldte.

Az ellenség addig megosztott csapatai mindenfelől megjelentek. Sokan hibáztatták Cerialist, amiért eltűrte, hogy egyesüljenek, holott útközben külön-külön végezhetett volna velük. A római sereg árokkal és sánccal vette körül a tábort, amelyben addig meggondolatlanul, erődítés nélkül állomásozott.

(76.) A germánok oldalán ellentétes nézetek küzdöttek egymással. Civilis szerint meg kell várni a Rhenuson túli törzseket, melyek megrettentenék a római népet és felőrölnék megtört erőit: mi egyebek a gallok, ha nem a győztesek zsákmányai? Még akkor is, ha a belgák, tulajdonképpeni erősségük, nyíltan vagy szívükben velük tartanak. Tutor azt bizonygatta, hogy a halogatás csak növeli a rómaiak hatalmát, mert mindenfelől gyűlnek a seregek: Britanniából is áthoztak egy legiót, másokat Hispaniából irányítottak ide; közelegnek Italiából is, mégpedig nem sebtében toborzott, hanem régi és harcedzett katonák. Mert a germánok, akikben ők reménykednek, nem hagyják, hogy parancsoljanak nekik, azt sem, hogy irányítsák őket, hanem mindent tetszésük szerint tesznek; csak pénz és ajándék csábítaná őket, az pedig több van a rómaiaknak, és senki annyira nem hajlamos a fegyverfogásra, hogy ugyanazt az árat ne inkább a nyugalomért, mint a kockázatért kérje. Ha most azonnal megütköznének, Cerialisnak nincsenek más legiói, csak a germaniai sereg maradványai, melyeket szövetségi szerződés fűz Galliához. S az a tény is, hogy a minap Valentinus gyülevész csapatát várakozásuk ellenére szétverték, csak szítja vakmerőségüket s vezérükét: legközelebb is merészek lesznek, de nem egy tapasztalatlan fiatalemberrel gyűlik meg a bajuk, akinek inkább szavakra és gyűlésezésre, nem vasra és fegyverekre volt gondja, hanem Civilisszel és Classicusszal. Ha majd ezeket pillantják meg, megint eszükbe jut a rettegés, futás és éhezés, meg annyi fogságból kikönyörgött életük. A trevireket vagy lingókat sem köti jóindulat: mihelyt félelmük elszállt, újból fegyvert ragadnak. Classicus azzal vetett véget a javaslatok ellentmondásainak, hogy helyesnek mondotta Tutor nézetét, s máris megvalósításához látnak.

(77.) A hadrend közepét, az ubiusoknak s a lingóknak szánták; a jobbszárnyon a batavusok cohorsai, baloldalt a bructerek s a tencterek sorakoztak fel. Egy részük a hegyeken, mások az út s a Mosella folyó közt váratlanul rohamoztak, hogy Cerialis a hálószobájában és az ágyában - mert az éjszakát nem a táborban töltötte, - értesült embereinek harcáról, egyszersmind legyőzetéséről; eleinte gúnyolódott a hírvivők ijedelmén, míg a vereség teljes nagyságában a szeme elé nem tárult: betörtek a legiók táborába, szétszórták a lovasokat, közben a Mosella hídját, mely a túlsó partot köti össze a várossal, ellenség szállta meg. Cerialis a zavaros helyzetben is rettenthetetlen maradt, a menekülőket puszta kézzel visszarángatva, fegyvertelenül a harcba rohan, s vakmerősége szerencsével járt: odasiető, legbátrabb katonáival visszaszerezte és válogatott csapattal biztosította a hidat. Majd a táborba visszatérvén látja, hogy a Novaesiumnál s Bonnánál elfogott legiók alegységei felbomlottak, és alig van katona a jelvények körül, sőt a sasokat már majdnem körülfogta az ellenség. Haragra gyúlván, így kiáltozott:

- Most nem Flaccust, nem Voculát hagyjátok cserben! Nincs itt semmiféle árulás; semmi más hibámról nem tudok, csak arról, hogy vakon elhittem: a galliai szövetséget elfeledvén, ismét észben tartjátok Rómának tett eskütöket. Legfeljebb engem is a Numisiusok és Herenniusok közé fognak sorolni, hogy minden legatusotok vagy katonáinak, vagy az ellenségnek kezétől essék el. Menjetek, adjátok hírül Vespasianusnak, vagy még közelebb Civilisnek és Classicusnak, hogy a csatában elhagytátok vezéreteket: majd jönnek legiók, amelyek sem engem bosszulatlanul, sem titeket büntetlenül nem hagynak.

(78.) Mindez igaz volt, s ugyanezt vetették szemükre a tribunusok s a praefectusok. Összeállnak cohorsokba és manipulusokba, mert nem fejlődhettek csatasorba, hisz már elözönlötte őket az ellenség, de különben is akadályozták őket a sátrak s a málhák, mivel a sáncon belül folyt a harc. Tutor, Classicus és Civilis, ki-ki a maga helyén harcolt, a gallokat a szabadságért, a batavusokat a dicsőségért, a germánokat prédára ösztökélve. És minden az ellenségnek kedvezett, míg csak a huszonegyedik legio, mely a többiekhez képest szabadabb téren verődött össze, fel nem tartóztatta a rohamozókat, majd kivetette őket a helyükből. Nem isteni segítség nélkül, egyszerre megváltozott a harci készség, megfutamodtak a győztesek. Ők maguk azt bizonygatták, hogy megrémültek a cohorsok látásától, melyek az első rohamra szétszóródván, a magaslatokon újból összetömörültek és friss segítségnek látszottak; valójában az gáncsolta el a győztesnek indulókat, hogy fonák módon - hagyván az ellenséget, - egymás között versengve a zsákmányra vetették magukat. Cerialis, amit gondatlanságával majdnem elrontott, azt most állhatatosságával helyrehozta, s nyomon követvén a szerencsét, még aznap elfoglalta s feldúlta az ellenség táborát.

(79.) De nem sok pihenés jutott a katonáknak. Segítséget kértek az agrippinensisiek, s felajánlották Civilis feleségét és nővérét, valamint Classicus leányát, akiket náluk hagytak a szövetség zálogául. Felkoncolták ugyanis a házakban szétszéledt germánokat; ebből eredt félelmük és indokolt kérésük, ezért folyamodtak Cerialishoz, mielőtt az ellenség erőt gyűjtvén, reménykedésre vagy bosszúállásra felkészül. Mert Civilis is feléjük készült, nem is haderő híján, amíg chaucusokból s frízekből szervezett leglelkesebb cohorsa, amely Tolbiacumban, az agrippinensisiek területén táborozott, érintetlen volt; de egy leverő hír eltérítette szándékától: cohorsa megsemmisült, a cselvető agrippinensisiek a bő lakomától s bortól álomba süllyedt germánokra rázárták az ajtókat, majd a tetőkre hajigált tüzes csóvákkal elhamvasztották őket; egyszersmind Cerialis gyors menetben segítségükre sietett. Más aggály is szorongatta Civilist: az, hogy a tizennegyedik legio a britanniai hajóhaddal együtt ott sújt le a batavusokra, ahol az Oceanus veszi őket körül. De Fabius Priscus legatus szárazföldi úton vezette a legiót a nerviusok s a tungerek ellen, s ezek a törzsek meg is hódoltak; a hajóhadon viszont a canninefasok ütöttek rajta, s a hajók nagy részét elsüllyesztették vagy elfogták. A nerviusok sokaságát is, amely önként szánta rá magát arra, hogy a rómaiak mellett fogjon fegyvert, ugyancsak a canninefasok verték le. Classicus szintén szerencsésen ütközött meg a Cerialistól Novaesiumba előreküldött lovasokkal. Mindezek a nem súlyos, de sorozatos balsikerek kikezdték a minap szerzett győzelem hírét.

(80.) Ugyanezekben a napokban Mucianus kivégezteti Vitellius fiát, azzal az ürüggyel, hogy továbbra is megmaradna a viszálykodás, ha csírájában el nem fojtja a háborút. Azt sem engedte, hogy Domitianus kíséretének tagjai közé vegye be Antonius Primust: aggasztotta, hogy népszerű a katonák között, továbbá, mert büszkesége nem tűrte a vele egyenrangúakat sem, hát még a feljebbvalókat! Antonius elment Vespasianushoz, ott nem éppen várakozásának megfelelő fogadtatásban részesült, de azért el sem fordult tőle az uralkodó kegye. Ellentétes módon hatottak Vespasianusra egyrészről Antonius érdemei, mert kétségtelen, hogy az ő vezetésével ért véget a háború, másrészről Mucianus levelei; ugyanakkor mások is összeférhetetlennek s fennhéjázónak ócsárolták, hozzátéve a korábbi életéhez tapadó vádakat. S ő sem mulasztotta el, hogy önhittségével megbotránkozást ne keltsen, mivel túlságosan emlegette érdemes cselekedeteit: másokat harciatlannak, Caecinát fogolynak gyalázta, aki csak megadta magát. Ezért egyre léhábbnak s hitványabbnak kezdték tartani, bár látszatra megmaradt a barátság.

(81.) E hónapok alatt, míg Vespasianus Alexandriában a nyári szelek meghatározott napjaira és a biztonságos tengerre várakozott, sok csoda történt, ami az égiek kedvezését és az isteni hatalmaknak Vespasianus iránt való bizonyos jóindulatát mutatta. Egy világtalannak ismert alexandriai közember a térde elé vetette magát, és Serapis isten intésére, kit ez a babonáknak hódoló nép leginkább tisztel, vakságának orvoslásáért esengve s nagy siránkozás közepette könyörgött az uralkodóhoz, hogy arcát és szemgödrét méltóztassék bekenni szájának váladékával. Egy másik, béna kezű, ugyanannak az istennek a sugallatára azt kérte, hogy tapossa őt meg caesari lábával. Vespasianus először nevetve tiltakozott; de mikor amazok állhatatosan kérlelték, egyfelől tartott ugyan a hiábavalóság hírétől, másfelől viszont az illetők esedezése és a hízelgők biztatása reményt keltett benne: végül az orvosok véleményét kérte, hogy ilyen vakság és bénaság leküzdhető-e emberi segítséggel. Az orvosok különféle módon nyilatkoztak: az egyiknek nem apadt ki, tehát visszatérhet a látóképessége, ha elhárulnak az akadályok; a másiknak kimarjultak az ízületei, de gyógyító erő alkalmazására rendbe jöhetnek; talán ez az istenek akarata, és az isteni szolgálatra az uralkodó van kiválasztva; végezetül is a sikeres gyógyítás dicsősége a Caesarra, meghiúsulásának csúfsága a nyomorultakra hárulna. Vespasianus tehát abban a meggyőződésben, hogy az ő szerencséje előtt minden nyitva áll, és már semmi sem elképzelhetetlen, ő maga derűs tekintettel, az ott ácsorgó sokaságnak pedig nagy figyelme közepette megteszi, amit kértek. Tüstént használható lett a kéz, és a vaknak felvirradt a napfény. Mindkettőt most is emlegetik, amikor már semmi ára a hazugságnak.

(82.) Mélyebb vágy támadt ezután Vespasianusban, hogy felkeresse a szent helyet, ahol a birodalom dolgait megtudakolhatja: megparancsolja, hogy mindenki hagyja el a templomot. S miután belépett és figyelmét az istenségre fordította, megpillantotta a háta mögött az egyik legelőkelőbb egyiptomit, név szerint Basilidest, akiről jól tudta, hogy több napi járásra távol van Alexandriától, és betegsége tartóztatja. Sorra kérdezi a papokat, belépett-e aznap Basilides a templomba, megkérdi a szembejövőket, nem látták-e a városban; végül lovasokat küld ki és így sikerül felderítenie, hogy abban a pillanatban nyolcvan mérföldnyi távolságban volt: ekkor a látomást isteni eredetűnek, a jóslat értelmét pedig Basilides nevéből magyarázta.

(83.) Az isten eredetét a mi íróink még nem ismertették; az egyiptomiak papjai így beszélik: Ptolemaeus királynak, ki a macedonok közül elsőnek szilárdította meg Egyiptom hatalmát, mikor a frissen alapított Alexandriát falakkal, templomokkal és szertartásokkal gazdagította, megjelent álmában egy feltűnő szépségű és az emberinél magasabb termetű ifjú, aki figyelmeztette, hogy küldje el leghívebb barátait Pontusba és hozassa el képmását; boldogságot hoz majd az országnak, s nagy és híres lesz a székhely, amely befogadja; egyszersmind úgy látta, mintha ugyanez az ifjú hatalmas lángnyelvek közepette az égbe emelkedett volna. Ptolemaeus a csodálatos jeltől felserkenvén, éjszakai látomását az egyiptomi papok elé tárja, kik az ilyeneket magyarázni szokták. Mivel pedig ezek keveset tudtak Pontusról és az idegen földekről, az Eumolpidák nemzetségéből való athéni Timotheust kérdezi meg, akit mint a szertartások elöljáróját Eleusisból hívatott oda, hogy miféle babona, milyen isten az. Timotheus, megkérdezvén olyanokat, akik már jártak Pontusban, megtudja, hogy van ott egy Sinope nevű város, s nem messze tőle egy templom, az ottaniak közt elterjedt ősrégi híresztelés szerint Iuppiter Disé: mert női szobor is áll mellette, melyet általában Proserpinának neveznek. De Ptolemaeus, már amilyen a királyok természete, bár hajlamos volt a félelemre, amint visszatért biztonságérzete, inkább az élvezetekre, mint a vallás dolgaira gondolván, lassan már nem is törődött vele s egyéb dolgokra ügyelt, míg csak ugyanaz a látomás - most már félelmetesebben és fenyegetőbben - pusztulást jelentett neki is, országának is, ha parancsai nem teljesülnek. Ekkor megparancsolja, induljanak követek és ajándékok Scydrothemis királyhoz, - ő volt akkoriban Sinope uralkodója, - s utasította a hajóra szállókat, hogy keressék fel a pythói Apollót. A tenger kedvezett nekik, a jóshely válasza egyáltalán nem volt kétes: menjenek s atyjának szobrát hozzák visszafelé, nővérét hagyják ott.

(84.) Amint Sinopéba érkeztek, átadják Scydrothemisnek királyuk ajándékait, kérését, megbízását. A habozó király hol az istenségtől rettegett, hol az ellenszegülő nép fenyegetéseitől ijedezett; nemegyszer hajlott már a követek ajándékaira s ígéreteire. És mivel közben már három év eltelt, Ptolemaeus sem fáradságot, sem kérést nem restellt: egyre fokozta a követek méltóságát, a hajók számát, az arany súlyát. Ekkor fenyegető látomás jelenik meg Scydrothemisnek, hogy az isten rendelését ne késleltesse tovább; a határozni nem tudó királyt mindenféle csapás, betegség és az égiek nyilvánvaló s napról napra súlyosabb haragja nem hagyta nyugodni. Gyűlést hív össze, ismerteti az istenség parancsait, a maga s Ptolemaeus látomásait, a rájuk lesújtó bajokat: a tömeg helyteleníti a király eljárását, irigykedik Egyiptomra, magát félti, s a templomot körülfogja. A most már egyre mesésebb hagyomány szerint az isten magától szállott fel a parton horgonyzó hajókra: ezután - csodálatos még elmondani is! - harmadnapra megteszik az oly hosszú tengeri utat és Alexandriában kötnek ki. A város nagyságához méltó templomot építenek azon a helyen, melynek neve Rhacotis: ott állott egy régen Serapisnak és Isisnek szentelt kis szentély. Ez a legelterjedtebb hagyomány az isten eredetéről és odakerüléséről. De jól tudom, némelyek szerint a syriai Seleucia városából vitték oda annak a Ptolemaeusnak az uralkodása alatt, kit a harmadik nemzedék szült; mások azt állítják, hogy a kezdeményező ugyanaz a Ptolemaeus, a hely, ahonnan a szobor átkerült, a hajdan híres Memphis, a régi Egyiptom ékessége. Magát az istenséget sokan Aesculapiusnak magyarázzák, mivel gyógyítja a beteg testeket, mások Osirisnek, az ottani népek legősibb istenének, sokan Iuppiternek, mint a mindenség urának, legtöbben Dis paternek - jelvényeiből, s ami megnyilvánul lényében, illetőleg bonyolult következtetések alapján.

(85.) Domitianus s Mucianus pedig, még mielőtt az Alpok közelébe jutottak, kedvező híreket kaptak a treverek földjén történtekről. A győzelem legfőbb hitelesítője, Valentinus, a korántsem elcsüggedt ellenséges vezér, most is arcán hordozta korábbi nagyralátását. Csak azért hallgatták ki, hogy megismerjék gondolkodásmódját, aztán halálra ítélték; kivégzésekor valakinek, aki szemére vetette hazája rabságát, azt felelte, hogy vigaszként hallja halálában. Mucianus viszont, mintegy akkor támadt ötletként adta elő egy régóta titkolt gondolatát: mivel az istenek jósága megtörte az ellenség erejét, kevéssé lenne illő, ha Domitianus úgyszólván a háború végén útjába állna más dicsőségének. Ha a birodalom fennállása, vagy Gallia jóléte forogna kockán, akkor volna kötelessége a Caesarnak csatasorba állni; a canninefasokat s a batavusokat szerényebb rangú vezérekre kell bízni; ő maga Lugdunumban közelről tárja szemük elé a principatus erejét s szerencséjét; csekély kockázatokba bele nem vegyülve, álljon készen arra, hogy nagyobbakból vegye majd ki részét.

(86.) Domitianus megértette a ravaszságot, de az engedelmeskedéshez az is hozzátartozik, hogy ezt ne vegyék rajta észre. Így ment el Lugdunumba. Innen Domitianus állítólag titkos hírvivőkkel tette próbára Cerialis hűségét, hogy ha odamegy, átadná-e neki a sereget s a főparancsnokságot. Hogy ezzel a tervével háborúra gondolt-e apja ellen, vagy hatalomra s erőre akart szert tenni bátyjával szemben, tisztázatlan maradt, mert Cerialis józan mérséklettel kitért előle, mint aki gyermeki módon hiúságokra vágyik. Domitianus látván, hogy az idősebbek lenézik fiatalságát, az addig vállalt kisebb kormányzati feladatokat is mellőzte, egyszerűség és szerénység örve alatt mélységesen magába zárkózott, s tudományos kedvtelést és a költészet iránt való rajongást tettetett, hogy leplezze érzelmeit és mentesüljön bátyja féltékenységétől, kinek az övétől különböző s szelídebb természetét az ellenkezőjére magyarázta.

(1.) Ugyanennek az évnek kezdetével Titus Caesart apja Iudaea meghódoltatására jelölte ki. Minthogy már kettejük magánember korában kitűnő katonának bizonyult és most még nagyobb tetterővel s hírnévvel ténykedett, a tartományok és seregek versengve jártak a kedvében. Ő pedig, hogy még helyzeténél is többnek lássék, díszes és tettre kész katonaembernek mutatkozott, nyájas beszélgetésekben kötelességük teljesítésére serkentette az alája rendelteket, és munka közben, menet közben gyakran csatlakozott a közkatonákhoz, nem csorbítva vezéri tekintélyét. Három legio: az ötödik, a tizedik és a tizenötödik fogadta Iudaeában, Vespasianus régi hadinépe. Hozzájuk adták Syriából a tizenkettediket, valamint az Alexandriából odavezényelt huszonketteseket s a hármasokat; kíséretéhez tartozott húsz szövetséges cohors, nyolc lovasalakulat, egyszersmind a királyok közül Agrippa és Sohaemus, továbbá Antiochus király segédcsapatai és a iudaeaiakkal a szokásos szomszédgyűlöletből ellenségeskedő arabok erős egységei, valamint sokan, kiket a fővárosból és Italiából az a remény csábított oda, hogy megnyerhetik maguknak az egyelőre el nem kötelezett fejedelmet. Ezekkel a csapatokkal rendezett menetben az ellenség földjére vonul, majd mindent kikémlelve s döntésre készen, nem messze Hierosolymától száll táborba.

(2.) De mivel egy híres város végnapját készülünk megörökíteni, helyénvalónak látszik, ha kezdeteiről is szólunk. Iudaea lakói a hagyomány szerint Creta szigetéről menekültek el és Libya szélein telepedtek meg, amidőn a Iuppitertől elűzött Saturnus királyságából távozott. A bizonyítékot a népnévből merítik: ismeretes Creta szigetén az Ida hegye, melynek környékbeli lakóit, az idaeusokat, a szó idegenes megnyújtásával iudaeusoknak nevezték el. Némelyek szerint Isis uralkodása alatt az Egyiptom-szerte túlcsorduló sokaság fölöslege Hierosolymus és Iuda vezetésével a legközelebbi földekre zúdult; sokan az aethiopsok leszármazottainak tartják őket, kiket Cepheus király idejében a félelem és a gyűlölet helyváltoztatásra kényszerített. Más hagyomány szerint assyr bevándorlók, föld nélküli nép, akik Egyiptom egy részét hatalmukba kerítvén, később maguk építette városokat, héber földeket és Syriához közelebbi helyeket népesítettek be. Híresnek mondják mások a zsidók eredetét, hogy a solymusoknak Homerus költeményeiben emlegetett népe alapította a várost, és a maga nevéről nevezte el Hierosolymának.

(3.) A legtöbb szerző egyetért abban, hogy midőn Egyiptomban a testeket elcsúfító ragály támadt, Bocchoris király, felkeresvén Hammon jóshelyét, orvosszert kért, és azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, és az effajta embereket, akik gyűlöletesek az istenek előtt, vitesse más földekre. Az így összeszedett és egybeterelt tömeget, miután a sivatagban magára maradt, s a többiek tehetetlenül könnyeztek, Moyses, az egyik bujdosó, figyelmeztette, hogy sem az istenektől, sem az emberektől ne várjanak segítséget, mert tőlük mindenki elfordult, hanem magukban bízzanak, annak égi vezérletével, akinek első segítségeként a jelen nyomorúságot eltávoztatják. Helyesléssel fogadták ezt és minden tájékozódás nélkül, találomra útnak indulnak. De semmi annyira nem sanyargatta őket, mint a szomjúság, s már közel az elepedéshez, szerte a síkságon le-lerogyadoztak, mikor egy vadszamárcsorda a legelőről egy erdővel borított sziklára iramodott. A nyomukba induló Moyses a füves talajból következtetvén, bő vízereket tár fel. Ez megenyhítette őket, és hat álló napon át járván útjukat, a hetediken elűzték az ottani lakosokat, elfoglalták a földeket, ahol várost és templomot szenteltek.

(4.) Moyses, hogy népét a jövőre magához láncolja, új s más halandók szokásaival ellentétes szokásokat vezetett be. Közönséges ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan. Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak s szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel, és mintegy Hammon gyalázatára leöltek egy kost; bikát is áldoznak, mivel az egyiptomiak az Apist tisztelik. A sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket is az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. A hajdani hosszú éhezést mindmáig gyakori böjtöléssel vallják meg, és annak bizonyságául, hogy egykor gabonát raboltak, megtartják a kovásztalan zsidó kenyeret. Mint mondják, azért választották a hetediket pihenőnapul, mivel az hozta el megpróbáltatásaik végét; azután a tétlenség csábítására minden hetedik évet is a lustálkodásnak szentelték. Mások szerint ez a tiszteletadás Saturnust illeti, akár az Ida-hegyiek adták tovább vallásuk alapjait, - akik, mint értesültünk, Saturnusszal együtt kényszerültek menekülésre és lettek a nép megalapítói, - akár mivel a halandókat irányító hét bolygó közül Saturnus csillaga mozog a legmagasabb pályán és különös hatalommal, és a legtöbb égitest a hetes szám szerint járja meg útját és futását.

(5.) Ezeket a szokásokat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak, megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. Nemi szervük körülmetélését azért vezették be, hogy a különbözőségről felismerhetők legyenek. Akik az ő szokásaikra tértek át, ugyanezt művelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. Sokaságuk gyarapításával mégis törődnek, mert senkit a később születettek közül megölni nem szabad, s a csatában elesettek vagy kivégzettek lelkét halhatatlannak tartják: innen a nemzés szeretete és a halál megvetése. A holttesteket egyiptomi szokás szerint eltemetik, nem hamvasztják; ugyanazok szertartásaik és meggyőződésük az alvilágot illetően; nem úgy az égiek tekintetében. Az egyiptomiak többnyire állatokat s faragott képeket tisztelnek, a zsidók csak elméjükben s egyetlen istenséget ismernek el: szentségtelennek tartják azokat, akik mulandó anyagból, emberek hasonlatosságára formálnak istenképeket, hiszen a legfőbb és örök lény sem nem ábrázolható, sem nem pusztuló. Nincsenek is szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik a Caesarokat. De mivel papjaik síppal s dobbal kísérik éneküket, borostyánnal övezik homlokukat, s templomukban arany szőlőtövet találtak, némelyek úgy gondolták, hogy Liber atyát tisztelik, Kelet meghódítóját, bár a két kultusz egyáltalán nem egyezik: mert Liber ünnepi s vidám szertartásokat rendelt, a zsidók istentisztelete pedig képtelen s szegényes.

(6.) Országuk földjét kelet felé Arábia határolja; délről Egyiptom terül el előtte, nyugatról Phoenicia és a tenger; északot Syria felől hosszan láthatják. Az emberek testileg egészségesek és munkabírók. Ritka az eső, zsíros a föld, a termékek ugyanazok, mint nálunk, és azokon kívül a balzsam és pálma. A pálmaligetek magasak és szépek, a balzsam szerényebb növésű cserje; ha egy ága megduzzad, vaseszköz érintésére megdermednek az erek; kődarabbal vagy cseréppel szokták felnyitni; a folyadékot az orvosok használják. Hegyei közül legmagasabbra a Libanon mered, amely csodálatos módon ily nagy forróságban is hűvös s megtartja a havat; ugyanez a hegy zúdítja alá s táplálja a Iordanes folyót. De a Iordanest nem a tenger fogadja be, hanem egy, sőt két tavon keveredés nélkül átfolyik, a harmadik felfogja. Ez a hatalmas kiterjedésű tó valóságos tenger, íze még rosszabb, nehéz szagával a körülötte lakóknak dögletes; sem szélben hullámot nem vet, sem halakat vagy vízhez szokott madarakat meg nem tűr. A mozdulatlan víz a ráhajított tárgyakat, akár a szilárd talaj, hordozza; úszni tudók s nem tudók egyformán fennmaradnak benne. Az év bizonyos szakában földi szurkot vet ki magából, melynek összegyűjtését, mint egyéb készségeket, a tapasztalat tanította meg. Természettől fogva sötét színű, és ha ecetet hintenek rá, a megkeményedő folyadék a felszínen úszik; ezt kézzel megfogják, akiknek ez a mesterségük, s a hajó fedélzetére vonszolják; ezután minden segítség nélkül besiklik s megterheli a hajót, amíg el nem vágják. De érccel vagy vassal el nem tudnád vágni; elfut a vér s a nők havi tisztulásával szennyezett ruhadarab elől. Így a régiek: a vidék ismerői szerint azonban az úszkáló szuroktömegeket kézzel terelik s úgy vonszolják partra, majd mikor a föld kigőzölgésétől, a nap erejétől megszikkadtak, fejszékkel s ékekkel, mint a gerendákat vagy a sziklákat darabolják.

(7.) Nincsenek messze innen azok a síkságok, melyekről azt beszélik, hogy hajdan termékenyek s nagy városokkal népesek voltak, de villámoktól sújtva elégtek; meg is maradtak ennek nyomai, s a szemmel láthatólag kiszáradt föld már elvesztette termőerejét. Mert minden, ami magától sarjadt, vagy kéz ültette, még ha szárba szökken, kivirágzik, vagy teljesen kifejlődik is, feketén és üresen hamuvá omlik. Én annyit még megengednék, hogy az egykor híres városok égi tűztől hamvadtak el, de úgy vélem, hogy a tó kipárolgásától szennyeződik a föld, fertőződik fölötte a levegő, s ezért rothadnak meg a vetések és az ősz gyümölcsei, mert a talaj s az ég egyformán egészségtelen. A Belius folyó is a Iudaeai-tengerbe ömlik; a torkolata körül összegyűjtött fövenyt salétrommal keverve üveggé olvasztják. Rövid ez a partrész, de a homokásóknak kimeríthetetlen.

(8.) Iudaea nagy része falvakkal van telehintve; vannak városok is; Hierosolyma az ország fővárosa. Itt áll a mérhetetlen gazdagságú templom, és míg az első erődítményrendszer a várost, a következő a királyi palotát, a templomot a legbelső zárja körül. Csak a kapuig juthat a zsidó ember, a küszöb a papokon kívül mindenkit távol tartott. Míg az assyrok, a médek és perzsák hatalmában volt a Kelet, a szolgaságra kényszerített népek közül őket nézték le leginkább: miután a macedonok szerezték meg az uralmat, Antiochus király el akarta tőlük venni babonaságukat és görög szokásokat igyekezett köztük meghonosítani, de a parthus háború megakadályozta abban, hogy ezt az utálatos népet jobbá változtassa; Arsaces ugyanis épp abban az időben szakadt el. Ekkor a zsidók, mivel a macedonok meggyengültek, a parthusok még nem erősödtek meg, a rómaiak pedig távol voltak, maguk választottak királyokat; kiket az állhatatlan nép elűzött ugyan, de miután fegyverrel sikerült visszaszerezniük uralmukat, a polgárok számkivetésétől, városok feldúlásától, fivéreik, feleségük, szüleik megölésétől s a királyoknál szokásos egyéb dolgoktól sem riadtak vissza, és kedveztek a babonaságnak, mivel a főpapi tisztséget is hatalmuk erősítésére vették igénybe.

(9.) A rómaiak közül elsőnek Cnaeus Pompeius hódoltatta meg a zsidókat s győzelme jogán a templomba is belépett: ettől kezdve lett közismertté, hogy bent nincs istenszobor, üres a szentély és nem rejteget titkokat. Hierosolyma falait lerombolták, a templom megmaradt. Később a római polgárháborúban, miután a tartományok Marcus Antonius fennhatósága alá kerültek, Pacorus parthus királyfi foglalta el Iudaeát, de a Publius Ventidiusszal vívott csatában elesett, és a parthusok az Euphratesen túl kényszerültek vissza: a zsidókat Gaius Sosius vetette hatalma alá. A királyságot, melyet Antonius Herodesnek adott, a győztes Augustus ki is terjesztette. Herodes halála után, nem várva Caesar intézkedésére, egy bizonyos Simo sajátította ki a királyi címet. Tettét Quintilius Varus syriai helytartó torolta meg, és ezután a ráncba szedett népet - háromfelé osztva - Herodes fiai kormányozták. Tiberius alatt nyugalom volt; majd mikor Gaius Caesar megparancsolta, hogy képmását a templomban helyezzék el, inkább fegyvert ragadtak; ennek a mozgalomnak a császár halála vetett véget. Claudius a királyok halála, illetőleg hatalmuk korlátozása után Iudaea tartományát római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta, akik közül Antonius Felix mindenféle kegyetlenkedés és önkény közepette szolgalélekhez méltóan gyakorolta a királyi jogkört. Drusillát, Cleopatra és Antonius unokáját vette feleségül, úgyhogy Antoniusnak Felix az unokaveje, Claudius pedig az unokája volt.

(10.) Tartott mégis a zsidók türelme egészen Gessius Florus procuratorságáig: ő alatta tört ki a háború. Cestius Gallusra, Syria helytartójára, aki megpróbálta a lázadást elfojtani, változó sikerű, de többnyire vesztes csaták vártak. Mikor őt a végzet vagy az életuntság sírba döntötte, a Nero küldötte Vespasianus - szerencséjével, hírével és kiváló segítőtársaival - két nyár leforgása alatt az egész síkságot s Hierosolyma kivételével valamennyi várost megszállotta győztes seregével. A következő év a polgárháború jegyében, s ami a zsidókat illette, nyugalomban telt el. Mihelyt Italiában helyreállt a béke, a külső gondok is visszatértek: növelte a haragot, hogy egyedül a zsidók nem engedtek; egyszersmind az új uralkodás minden véletlen eshetőségére való tekintettel hasznosnak látszott, hogy Titus a seregeknél maradjon.

(11.) Tábort ütött tehát, mint elmondottuk, Hierosolyma falai előtt és megmutatta harcra kész legióit. A zsidók közvetlenül a falak tövében állították fel hadsoraikat, hogy siker esetén majd előbbre merészkednek, ha pedig kivetnék őket állásaikból, biztos menedékük legyen. Az ellenük küldött lovasok és a könnyűfegyverzetű csapatok eldöntetlenül harcoltak; majd meghátrált az ellenség, és a következő napokon már a kapuk előtt került sor sűrű összecsapásokra, míg csak folytonos veszteségeik miatt a falak mögé nem kényszerültek. A rómaiak ostromhoz láttak, mert méltatlannak találták, hogy az ellenség kiéheztetésére várjanak, és kívánták is a veszedelmeket, egy részük vitézségből, sokan vadságból és prédavágyból. Titusnak Róma, a hatalom és a szórakozás lebegett a szeme előtt, és időveszteségnek vélte, ha Hierosolyma azonnal el nem esik. De a meredek fekvésű várost oly hatalmas erődítmények védték, hogy még sík terepet is kellőképpen oltalmaztak volna. Mert a két magasan kiemelkedő dombot mesterségesen előreugró vagy befelé szögellő falak zárták körül, hogy az ostromlók oldala ki legyen téve a lövedékeknek; a szikla széle meredek, és tornyok is emelkedtek rajta, ahol a hegy segített, hatvan, mélyedésekben százhúsz lábnyira: csodálatos látvány, és távolról szemlélve egyforma magas építmény. Bent újabb falak vették körül a királyi palotát, és különösen magasra nyúlt az a torony, melyet Herodes Marcus Antonius tiszteletére nevezett el.

(12.) A várrá kiépített templomot külön falak övezték, melyeket még a többinél is gondosabb munkával emeltek, s a templom körül húzódó csarnokok is kiváló védelmet biztosítottak. Volt állandó vizű forrás, a föld alatt üregesre kivájt sziklák, halasmedencék és víztárolók az esővíz őrzésére. Az építők, épp szokásaik különbözősége miatt, előre látták a gyakori háborúkat: ezért mindenről gondoskodtak, akármilyen hosszú ostromra is; és mivel Pompeius rohammal foglalta el városukat, a félelem és a tapasztalat sok mindent megmutatott nekik. Azután, Claudius korának kapzsiságát kihasználva, megvásárolták az erődítés jogát s falakat építettek, már békeidőben háborúra számítva, és mert a nagy beözönléstől és a többi város pusztulásától megsokasodtak; s mivel a legmegátalkodottabbak oda menekültek be, annál hevesebbé váltak a pártvillongások. Három vezér, ugyanannyi sereg: a külső és legkiterjedtebb falakat Simo, a város közepét Ioannes, a templomot Eleazar védelmezte. Ioannes és Simo ereje a sokaságban és a fegyverekben volt, Eleazaré a helyben; de egymás között harcok, álnokság, gyújtogatások, és rengeteg gabona elégett. Majd Ioannes, áldozás ürügyén embereket küldvén Eleazar s csapata felkoncolására, hatalmába keríti a templomot. Így két pártra szakadt a város, míg csak a rómaiak közeledtével a külső háború egyetértést nem teremtett.

(13.) Csodás jelek mutatkoztak, amelyeket sem áldozatokkal, sem fogadalmakkal nem engesztelhet ez a babonaságnak hódoló, a vallással szembeszegülő nép. Egymásnak rontó hadsorokat, vöröslő fegyvereket láttak az égen, és hirtelen fellobbanó felhők világították meg a templomot. Hirtelen feltárultak a szentély ajtói, és emberinél hangosabb szó hallatszott: távoznak az istenek; egyszersmind távozó léptek roppant dübörgése. Ezt kevesen magyarázták félelmes előjelnek: a többségben az a meggyőződés élt, hogy az ősi papi írások szerint épp ebben az időben fog erőre kapni a Kelet, s Iudaeából kiindulók szerzik meg a világuralmat. Ez a kétes ige Vespasianust és Titust jövendölte meg, de a tömeg - az emberi vágyakozás szokása szerint a végzet magasztos rendelését a maga javára magyarázván - még a csapások hatására sem tért meg az igazsághoz. A mindenféle korú ostromlottak, férfiak és nők száma, amint olvashattuk, hatszázezer volt; fegyver mindazok kezében, akik forgatni tudták, és többen bizonyultak bátornak, mintsem számukhoz képest várni lehetett. Egyformán elszántak voltak férfiak és nők, és ha otthonuk elhagyására kényszerülnének, inkább féltek az élettől, mint a haláltól. Mivel a terep nem tette lehetővé, hogy megrohamozza a várost és a népet, és rajtaütést hajtson végre, Caesar Titus úgy döntött, hogy ostromtöltésekkel s védőtetőkkel fog harcolni. Kiosztotta a legiók közt a feladatokat, és nyugodtak a fegyverek, míg csak mindent elő nem készítettek, amit várvívásra a régiek vagy újabb tehetségek kieszeltek.

(14.) Közben Civilis a treverek földjén lezajlott szerencsétlen csata után Germaniában újjászervezvén seregét, Vetera Castrában állapodott meg, biztonságos helyen és hogy az ottani sikerek emléke növelje a barbárok harci kedvét. Oda is követte Cerialis, miután a második, hatodik és tizennegyedik legio megérkeztével csapatai megkétszereződtek, s a gyalogos- és lovasalakulatok, melyeket már régebben odavezényeltek, a győzelem után ugyancsak siettek. Egyik vezér sem késedelmeskedett, de tartóztatta őket a szélesen elnyúló, természettől fogva vizenyős síkság; ezt csak fokozta Civilis egy ferdén a Rhenusba épített gáttal, hogy az akadály által visszaterelt folyó a környékre zúduljon. Az ilyenforma terep, melyet a bizonytalan gázlók csalókává tettek, nekünk nem kedvezett: mivel a fegyverekkel megrakott római katona fél az úszástól, a folyókhoz szokott germánok pedig könnyű fegyvereikkel és nyúlánk termetükkel fennmaradnak a vízen.

(15.) Legbátrabbjaink tehát a batavusok kihívására harcot kezdtek; azután zavar támadt, mivel a mélyre süppedő helyeken a fegyverek, lovak bent ragadtak, a germánok pedig átugráltak az ismerős gázlókon, és többnyire eltértek az arcvonaltól, hogy oldalunkba vagy hátunkba kerüljenek. És nem is gyalogoscsata módjára folyt a közelharc, hanem mintha tengeri ütközetben a hullámok közt hányódnának, vagy ha valami szilárdra akadtak, egész testükkel arra kapaszkodva, sebesültek épekkel, úszók úszni nem tudókkal, egymás kölcsönös vesztére bonyolódtak össze. A kavarodáshoz képest mégis csekély volt a veszteség, mivel a germánok ki nem merészkedvén a mocsárból, a táborba tértek vissza. Ennek az összecsapásnak a kimenetele mindkét vezért, más-más megfontolásból, a döntés siettetésére ösztönözte: Civilis ki akarta használni szerencséjét, Cerialis pedig le akarta mosni a gyalázatot; a germánok megszilajodtak a sikertől, a rómaiakat a szégyen serkentette. Az éjszaka a barbárok éneklése vagy kiáltozása, nálunk harag és fenyegetések közepette telt el.

(16.) Másnap reggel Cerialis lovassággal és segédcohorsokkal egészíti ki az arcvonalat, a második csatasorba állítja a legiókat; mint vezér, válogatott alakulatait előre nem látható esetekre maga mellé rendelte. Civilis nem elnyújtott hadrendben, hanem ék alakban állott fel: batavusok s cugernusok a jobbszárnyon, míg a balszárnyat és a folyóhoz közelebbi szakaszt a Rhenuson túliak foglalták el. A vezéri buzdítás nem szózat formájában, az egész sereg előtt hangzott el, hanem amint egyes csapataik előtt ellovagoltak. Cerialis a római név dicsőségét, a régi s az újabb győzelmeket emlegette; a hűtlen, gyáva, legyőzött ellenséget örökre irtsák ki; inkább bosszúra, mint csatára van szükség. Kevesebben harcoltak a minap a túlerő ellen, mégis szétszórták a germánok derékhadát; azok maradtak meg, akik szívükben futást, sebeket a hátukon hordoznak. Külön-külön ösztökélte ezután a legiókat: a tizennégyeseket Britannia meghódítóinak nevezte; Galba a hatodik legio kezdeményezésére lett uralkodó; a kettesek ebben a mostani csatában fogják új jelvényeiket s új sasukat felszentelni. Ezután, továbbhaladván, a germaniai sereg felé tárta a karját, hogy a maguk partját, a maguk táborát az ellenség vérével szerezzék vissza. Máris élénkebben kiáltoznak valamennyien, akár mert a hosszú béke után vágytak a csatára, akár mert belefáradtak a háborúba és békét szerettek volna, s jutalmat és nyugalmat reméltek a jövőre.

(17.) Civilis sem szótlanul rendezte el seregét, hanem a csatamezőt hívta vitézségük tanújául: a germánok s a batavusok ott állnak dicsőségük nyomdokain, mert legiók hamvait s csontjait tapossák. Bármerre tekint a római katona, fogság, pusztulás és csupa rossz jel forog előtte. Ne rémítse őket a treverföldi csata felemás kimenetele: saját győzelmük gátolta ott a germánokat, mert fegyvereiket félretéve, zsákmánnyal akadályozták a kezüket: de azután minden sikeresre, az ellenségnek pedig vesztére fordult. Amiről vezéri furfanggal gondoskodni kellett, ő gondoskodott; íme, a vizenyős, de nekik ismerős síkság, az ellenségnek ártó mocsarak. A Rhenust és Germania isteneit látják maguk előtt, azok segítségével lássanak hozzá a harchoz, feleségükre, szüleikre, a hazára gondolva: ez a nap vagy a legdicsőségesebb lesz őseik diadalünnepei közt, vagy szégyenletes az utódok előtt. Miután fegyvercsörgetéssel s dobogással - ez náluk a szokás, - helyeselték szavait, köveket, golyókat és egyebet hajigálva megkezdődik a csata, de katonáink nem gázolnak bele a mocsárba, a germánok pedig ingerlik, hogy odacsalják őket.

(18.) Mikor elfogyott a hajigálnivaló, és hevesebbé vált a harc, az ellenség már ádázabbul rontott előre: roppant termetükkel és hosszú-hosszú dárdáikkal messziről döfködték a bizonytalanul álló s ingadozó katonákat; egyidejűleg a rhenusi gátról, melynek építését fentebb említettük, egy bructer ék úszott át. Ezen a ponton kavarodás támadt, és már-már meghátrált a szövetséges cohorsok vonala, midőn a legiók veszik át a harcot, megtörik az ellenség szilajságát, és kiegyenlítik a csatát. Közben egy batavus szökevény Cerialishoz járul s az ellenség hátba támadását ígéri, ha a mocsár túlsó szélére lovasságot irányít: ott szilárd a talaj, és a cugernusok, kiknek az őrség jutott, nemigen ügyelnek. A szökevénnyel küldött két lovasegység körülfogja az óvatlan ellenséget. A legiók, mihelyt ezt a kiáltozásból megtudják, szemből szorították őket, s a helyükből kivetett germánok futva menekültek a Rhenus felé. Vége is lett volna aznap a háborúnak, ha a római hajóhad gyorsabban igyekszik utánuk; de a lovasság sem eredt a nyomukba, mert hirtelen zápor zúdult le, és különben is közel volt az éjszaka.

(19.) Másnap a tizennegyedik legio Felső-Germaniába indult, Annius Gallushoz. Cerialis seregét a hispaniai tizedik legio egészítette ki: Civilisnek chaucus segédcsapatai érkeztek. Mivel mégsem merte a batavusok városát fegyveresen védeni, minden mozgathatót elhurcolt, a többit felgyújtotta, aztán a szigetre vonult vissza, jól tudván, hogy nincsenek hídépítéshez szükséges hajók, a római sereg pedig másképp nem tud átkelni. Sőt még a Drusus Germanicustól épített gátat is átvágatta, s a Rhenust, amely medrének természetes lejtése következtében amúgy is Gallia felé tör, az útjában álló építményt lerombolva, engedte arra zúdulni. Az így - tulajdonképpen a folyó elvezetésével - sekéllyé vált meder a sziget s a germánok közti területnek összefüggő szárazföld látszatát adta. Átkelt a Rhenuson Tutor és Classicus is, valamint száztizenhárom trevir senator, köztük Alpinius Montanus, akiről fentebb mondottuk, hogy Primus Antonius küldte Galliába. Vele volt testvére, Decimus Alpinius; ugyanakkor mások részvétkeltéssel és ajándékokkal a veszedelmekre áhítozó népekből segédcsapatokat gyűjtöttek.

(20.) S a háború annyira nem fejeződött be, hogy Civilis egyazon napon négyfelé osztott erőkkel ütött rajta a cohorsok, lovascsapatok, legiók szálláshelyein: a tizedik legióén Arenacumban, a másodikén Batavodurumban, azután Grinnesen s Vadán, a cohorsok s a lovascsapatok táborain, és úgy osztotta meg erőit, hogy ő maga és Verax, nővérének a fia, valamint Classicus és Tutor, ki-ki a maga csapatát vigye magával; nem mintha abban bízott volna, hogy mindenütt sikerrel járnak, hanem abban reménykedett, hogy ha sokat mernek, valamelyik ponton majd csak kedvez a szerencse; Cerialist pedig, aki nem eléggé óvatos és a sok jelentésre hol ide, hol oda fog futkosni, közben talán elfoghatják. Akiknek a tízesek tábora jutott, túl nehéznek találták a legio megostromlását, ezért a kivonult és favágással elfoglalt katonákat zavarták szét, miközben a táborparancsnokot, öt első osztályú centuriót és néhány katonát megöltek: a többiek az erődítmény mögül védekeztek. Ezalatt germán csapatok Batavodurum mellett egy megkezdett hidat akartak lerombolni; az eldöntetlen ütközetnek az éjszaka vetett véget.

(21.) Nagyobb volt a veszély Grinnesnél s Vadánál. Vadát Civilis, Grinnest Classicus ostromolta, s már egyiket sem lehetett feltartóztatni, mivel a legderekabbak mind elestek, köztük Briganticus, egy lovasegység parancsnoka, kiről elmondottuk, hogy a rómaiak híve, és nagybátyjának, Civilisnek ellensége volt. De mikor Cerialis válogatott lovascsapattal segítségükre ment, megfordult a szerencse: a hanyatt-homlok menekülő germánok a folyónak szorultak. Civilist, miközben a menekülőket próbálja feltartóztatni, felismerik és lövésekkel árasztják el, mire lovát hátrahagyván, átúszik; ugyanígy menekült Verax is; Tutort és Classicust a parthoz irányított csónakok vitték át. A római hajóhad még ekkor sem tudott részt venni a harcban, pedig parancsot kapott rá, de helyhez kötötte a félelem és az, hogy az evezősök is más katonai feladatokra voltak szétszórva. Bizonyos, hogy Cerialis kevés időt adott parancsainak végrehajtására, mivel hirtelen szokott dönteni és híres volt sikereiről: nem maradt el mellőle a szerencse, még ha hiba volt is hadművészetében. Ezért sem ő maga, sem a serege nem nagyon törődött a fegyelemmel. De néhány nappal később, bár a fenyegető fogságot elkerülte, a szégyentől nem maradt mentes.

(22.) Elment Novaesiumba s Bonnába megszemlélni a táborokat, melyeket a legiók számára építettek téli szállásnak, majd hajón tért vissza, de kíséretét hagyta szétszóródni, és gondatlanok voltak az őrök is. Észrevették ezt a germánok és kelepcét állítottak: egy fellegektől sötét éjszakát választanak és a folyó sodrásában leúszva akadályozatlanul behatolnak a sánc mögé. Az öldöklés kezdetét ravaszsággal segítették elő: elvagdosták a sátorköteleket, úgy kaszabolták le a tulajdon sátraikkal elborított rómaiakat. Egy másik csoport a hajóhadban keltett zavart: rájuk vetett kötelekkel kezdték vontatni a hajókat; hogy észrevétlen maradjanak, eleinte nem csaptak zajt, az öldöklés megkezdése után viszont mindent betöltöttek kiabálásukkal, hogy még nagyobb rémületet okozzanak. A sebektől felriadt rómaiak fegyvereiket keresik, összevissza rohannak az utakon, kevesen hadifelszereléssel, legtöbben karjukra tekervén ruhájukat és csupasz karddal. Az álomittas és majdnem meztelen vezér az ellenség tévedésének köszönhette menekülését: mert a zászlóval megjelölt parancsnoki hajót ragadják el, azon vélvén a vezért. Cerialis azonban nem ott töltötte az éjszakát, ahol a legtöbben hitték, hanem egy Claudia Sacrata nevű ubius asszony mellett. Az őrök a vezér dicstelen rendelkezésével mentegették szégyenletes hanyagságukat, mintha parancsuk lett volna a hallgatásra, hogy ne zavarják a nyugalmát; így nem adtak kürtjelet és nem kértek jelszót, hanem ők is álomba merültek. Az ellenség fényes nappal tért vissza a zsákmányolt hajókon; a három-evezősoros parancsnoki hajót felvontatták a Lupia folyón, ajándékul Veledának.

(23.) Civilisnek kedve támadt, hogy hajóhadát csatarendben megmutogassa. Felszereli mind, ahány két-evezősoros hajója csak volt, s ahányat egy evezősorral hajtottak; ezekhez rengeteg bárkát csapott, amelyek egyenként harminc-negyven embert bírnak el, kötélzetük a liburniai hajókon szokásos; az elfogott bárkák előrehaladását pedig vitorlák helyett színes katonai köpenyek segítették: nem dísztelen látvány. Tengerszerű térséget választott, ahol a Mosa folyó torkolata a Rhenust az Oceanusba ömleszti. A hajóhad felszerelésének a néppel vele született hivalkodáson kívül az volt a célja, hogy ezzel a rémületkeltéssel a Gallia felől közeledő élelemszállítmányokat feltartóztassák. Cerialis inkább kíváncsiságból, mint félelmében, ellenük küldte számra kisebb, de az evezősök tapasztaltságát, a kormányosok ügyességét, a hajók nagyságát tekintve különb hajóhadát. Ezeknek a folyó kedvezett, azokat a szél segítette: így haladtak el egymás mellett, s a könnyebb lövedékek kivetését is éppen csak megkísérelték és máris szétváltak. Civilis többre nem is merészkedett, hanem visszavonult a Rhenuson; Cerialis a batavusok szigetét ellenség módjára feldúlta, de Civilis földjeit s házait az ismert vezéri csellel érintetlenül hagyatta, bár közben beköszöntött az ősz, és a sűrű napéj egyenlőségi esőktől megduzzadt folyó a mocsaras és alacsony fekvésű szigetet úgy ellepte, hogy szinte állóvíznek látszott. Sem hajóhad, sem élelem nem volt, s a síkságon épült tábort a folyó ereje széthordta.

(24.) Ekkor sarokba szoríthatták volna a legiókat, és a germánok akarták is, de az ő fortélya jobb belátásra bírta őket: amint ezt Civilis magának tulajdonította; és ez nincs is messze az igazságtól, mert néhány nappal később bekövetkezett a fegyverletétel. Cerialis ugyanis titkos hírvivők útján a batavusokat békével, Civilist bocsánattal kecsegtette, Veledát s rokonait pedig figyelmeztette, hogy az annyi vereség után kedvezőtlen hadihelyzeten csak a római nép iránt kellő időben tanúsított jószolgálattal változtathatnak: leverték a trevereket, visszafogadták az ubiusokat, elfoglalták a batavusok hazáját; Civilis barátságával semmi mást nem szereztek, mint sebeket, hontalanságot, gyászt. Civilis száműzött és bujdosó, befogadása teher, és épp eleget vétkeztek azzal, hogy a Rhenuson annyiszor átkeltek. Ha még ezután is próbálkoznának valamivel, az ő részükön lesz a jogtalanság és bűn, a rómaiak oldalán a bosszulás és az istenek.

(25.) Fenyegetések közé ígéreteket vegyített, de különben is megrendült a Rhenuson túliak hűsége, s a batavusok közt is hangok hallatszottak: ne engedjék továbbterjedni a pusztulást; egyetlen nép nem is rázhatja le az egész világ rabigáját. Mit értek el a legiók legyilkolásával és táboraik felégetésével, ha nem azt, hogy még többeket s erősebbeket küldenek oda? Ha Vespasianusnak segítettek háborújukkal, hát Vespasianus a birodalom ura: ám ha a római népet hívják ki fegyvereikkel, az emberi nemzetnek ugyan hányadrészét teszik ki a batavusok? Tekintsék Raetia s Noricum lakosait és a többi szövetséges terheit: tőlük, batavusoktól, nem adót követelnek, hanem vitézséget és férfiakat. Ez jár legközelebb a szabadsághoz; és ha már urakat kell választani, tisztesebb a római uralkodókat, mint a germán asszonyokat eltűrni. Ezt beszélte a nép, az előkelőségek indulatosabban: Civilis őrjöngése sodorta őket háborúba; családi sérelmek miatt népét tette ki pusztulásnak. Akkor haragudtak meg a batavusokra az istenek, mikor ostrom alá fogták a legiókat, legyilkolták a legatusokat, vagyis, ezt a csak neki szükséges, nekik kárhozatos háborút vállalták. Végső veszélybe jutottak, ha észhez nem térnek és a bűnös fő megbüntetésével bűnüket meg nem vallják.

(26.) Nem maradt titokban Civilis előtt ez a változás, és elhatározta, hogy elébe vág, mert megunta a bajokat, ráadásul életét is féltette, ami az erős lelkeket is nemegyszer megtöri. Találkozást kérvén, felszaggatják a Nabalia folyó hídját, s a vezérek a kiálló maradványokra lépnek. Civilis ezzel kezdte:

- Ha Vitellius legatusa előtt kellene védekeznem, nem kellene sem tettemre bocsánatot, sem szavaimnak hitelt adnia. Mindig szemben álltunk egymással: a gyűlölködést ő kezdte, én növeltem. Vespasianust régóta tisztelem, sőt mikor még magánember volt, barátoknak számítottunk. Ezt tudja Primus Antonius, kinek a levelei háborúba sodortak, hogy a germaniai legiók és a galliai ifjak ne keljenek át az Alpokon. És ahogy Antonius leveleiben, Hordeonius Flaccus élőszóban utasított: fegyvert ragadtam Germaniában, mint Mucianus Syriában, Aponius Moesiában, Flavianus Pannoniában...

1. Az ostrommal körülzárt zsidók, mivel sem békekötésre, sem megadásra nem volt mód, végül az éhségtől pusztultak, és mikor már kihunyt az eltemetés kötelességének tudata, szerte az utak hullákkal teltek meg; sőt mindenféle elmondhatatlan ételen túl odáig vetemedtek, hogy az emberi testeket sem kímélték, már amit az efféle táplálékból a dögvész el nem ragadott előlük. (Sulpicius Severus, Chronica II 30,3.)

2. Titus állítólag tanácsosaival előbb fontolgatta, leromboljon-e egy ilyen nagyszerű templomot. Némelyek ugyanis azon a véleményen voltak, hogy a minden emberi műnél híresebb, megszentelt építményt nem kell megsemmisíteni, mert épségben hagyása a római mértéktartást példázná, míg ledöntése a kegyetlenség örök bélyegét sütné rájuk. Mások viszont - köztük maga Titus is, - főleg azért voltak a templom lerombolása mellett, hogy minél tökéletesebben megsemmisítsék a zsidó és a keresztény vallást: hiszen ezek a vallások, bár ellenkeznek egymással, mégis egy tőről fakadnak; a keresztények a zsidóktól erednek: ha a gyökeret kiirtják, a törzs már könnyen el fog száradni. (Sulpicius Severus, Chronica II 30,6; vö. Orosius VII 9,5.)

3. Cornelius és Suetonius előadása szerint hatszázezer zsidó pusztult el ebben a háborúban. (Orosius VII 9,7.)

4. Ezután, hogy Cornelius Tacitus szavaival szóljak, az Augustus öregkorában kinyitott Ianus-kapu, miközben a föld legszélső határain gyakorta haszonnal, de akárhányszor kárral kerestek új népeket, egészen Vespasianus uralmáig úgy maradt. (Orosius VII 3,7.)

5. Gordianus... a Ianus-kaput kinyitotta: hogy Vespasianus és Titus után valaki bezárta volna, emlékezetem szerint senki sem írta, míg Cornelius Tacitus előadása szerint egy évvel később maga Vespasianus nyitotta ki. (Orosius VII 19,4.)

6. Mert hogy mekkora harcokat vívott Diurpaneus király Fuscus római vezérrel, és mekkora veszteségeket szenvedtek a rómaiak, hosszasan elősorolnám, ha Cornelius Tacitus, e háború történetének lelkiismeretes megörökítője ki nem jelentette volna: az elesettek számának elhallgatását illetőleg mind Sallustius Crispus, mind sok más szerző már állást foglalt, ő maga pedig ugyanezt az eljárást választotta. Domitianus - fonák hetvenkedésében - mégis diadalünnepet ült az ellenség legyőzésének jogcímén, mikor egész legiók semmisültek meg. (Orosius VII 10,4.)

7. Theodosius... azokat a hatalmas és minden korábbi hadvezértől rettegett népeket, amelyeket Pompeius Trogus és Cornelius Tacitus bizonysága szerint ama nagy Alexander is elkerült, vagyis az alánokat, hunokat és gótokat habozás nélkül megtámadván, sok nagy csatában legyőzte. (Orosius VII 34,5.)

8. A Delphi közelében lakó locrisiakat ozolisiaknak nevezik... a Libyába vetődötteket pedig nasamóknak, mint Cornelius Tacitus írja, kik is a naryxiektől származnak. (Servius kommentárja Vergilius Aeneisének III 399. sorához: hic et Narycii posuerunt moenia Locri.)