Hercegravatal Animáció Báb, színház Zene Visszatérés Virrasztás Vereség Végpont Hangyák Beavatás Belül Áradás Beckett Bejárás Berlin Búcsú Áldozás Délelőtt Dramaturgia Ébredés Hiátus Makett Manipuláció Helyszín Idézet Irgalmasság Január Mézeskalács Karének Késleltetés Kimerevítés Körül, járás Languszta Látogató Boltozat Lepke Más Napirend Pókátírás Portré Princeton Forgás Hercegravatal Reggelre Rongy-majális Sár Temető-séta Stockholm Szégyen Szemben Áldozat Dél Elbizonytalanodás Elemek Elmozdítás Elutasítás Epilógus Érintő Forma Fríz Galilei-hőmérő Erdőn Érintés

Évforduló Fél-halandzsa Agresszió Alkony Alkonyat Álom a vágóhídon Haladék Halvér Hangyák Hatiora Híd Utazó Interieur Képség Kő Lakoma Madártörés Marosvárárhely Meredély Növekedés Oldás Összpróba Pár Poszt Rétegek Stáció Szorongás Szökés Találkozás Találkozás Tarkó Csőd-térkép Tévedés Tovább Párnatöredék Töredezés Tövisek Után Ütemtévesztés Vadászat Veszteglés Szerződés Táj Történet Várakozás Variáció Halkuló Téleső Házszentelő Háttal Helyrom 30 haiku melyben tanítványaitól búcsúzik Út Füst Könyörtelenül Verőfény Szomjúság Táj Sárnyomok Vonaton Bogár

Átkelés Szárnyak Nézte Ciprusok Szólam Tükör Emelkedés Madár Várakozás Távolodás Homály Horror Között Szökés Tánc Villám Hit Hiány Gyanú Készülődés Menekülés Szonet Közeledés A szomjúság nyelvén (Alkonyati vernisszázs) (Arcodhoz mászik) (Lebontogatja csontját) (A kő fogadja) (Bemozdul a képbe) (Einstein-éj) (Semmivel teli) (Felhúzott térddel) (Szétrágja a létet) (Beleégett zuhanás) (Elfordul benne) (Homályt fal) (Emeli a létet) (Romkert a képen) (Lassú halált játszik) Mesterszonett-kópiák Elsüllyedt szonettek (szárnya sem) (hol az Isten?) (hagyta szétesni) (játékát, forró) (nagy, kerek) (átütött a semmi) (papírvirágokat szórt) (örvény kavarta) (nem ismert rá) (mely kísértette) (kettévágta, hitte) (átment a holnapba) (megérintette, tovalebbent) (nyomot se hagyva) Távolodás

 

---

 

Hercegravatal

Animáció

A héjon át
szivárgott
Riasztó lassúsággal
alakította
ki a helyét - hiába
kereste
mosta vájta a partot
Soha többé
nem látta meg a hajót

 

Báb, színház

A korona hidegében
darvak
Kesztyűs bábok is
lesznek
könnyed ujjbillentés
csak - és a lehullott fejek
Várni fog a paraván
mögött
várni a porban, hol
elhullott
állatok, szüntelen
átszivárgások

A húsáról
beszél. Zöld
rácsok előtt piros
székek
A húsáról
a
beszélnek

Majd visszatér
az ablak vastag üvegén
megáll
az árnya. Belép
és ruhája a földre esik
Nem lép
beront, éhessége
a ferde ház dermedtségét
felveri
Amaz majd kapkod
boldog a homályban
és öntudatlan
akár a cukortalan
nagykamasz
Gyönyör
emléke verődik szét
porcelánkoponyában

Megfogadtuk
Az éjszakai vörösborok
még
nem alázták
meg a mozdulatokat
annyira. Intettél
Csönd
támadt. És kérted
Fekete volt a kezem
végigcsordult
az ujjamon. Mosolyogtál
Féltél
Most megismered
A mélyben
zúg a város, fogadban
élesen
visszhangzik az éj
Át fogjuk
virrasztani valaki halálát
megint

Később
megetette a zongorában
lakó sirályokat
A Tutaj utcán végighasadt
a hajnal
horpadásaiból szégyenlősen
előszivárogtak
markukban még lüktettek
a véres
éjjeli marhaszívek
a másnapos hentesemberek

Azon a lépcsősoron
már nem mész föl
többé
Barlangot kaptál
ajándékba, később rájöttél
: kivégzőhelyed
Senki nem lesz veled
az úton,
egyedül kell megtalálnod
a sziklát is,
melyre cipőd talpa
árnyékot vet majd, végül

Reggelig elfeküdték
az arcunkat
Nem kérdezték, mit
álmodtál
nem válaszoltak, és nem
fordítottak hátat
Hangyák
halott katonák szétszórt
lábai
égnek a boltozat szekerei
Morzsák
ahogy peregnek rájuk
peregnek rájuk

Az Opera elől
indul
zsebében megzörrennek
a kialvatlan szögek
Mire a fák
közé ér
a hátukra fordított
zseblámpák
fölúsznak a horizontig
Hozzányúl
a másikhoz, tenyere
érzi az ízt, de még
nem érti
hát dadog. A falak
mélyén kereng és
csikorogva
emelkedik a homály

Már nincs
ott a homályban
a kéz
szürke irónnal húzta
át az összes nevet a versek
fölött. Végre
birtokon belül
ő gyújthatta be a
krematóriumi tüzet
A hamuba, ami a
századok után
maradt
nem volt kedve belerajzolni
a madárnyomokat

Rábízta egy
névmásra a tekintetét
Sokáig nem történt
semmi. Sokáig lebegett
a semmi történésein. Végül
már mindegy volt
számára
hol
mikor feje
körül hajnalodni kezdett

Magányos
törésvonalak, fekete
mennyegző az elhallgatás
tégláiban
Ember súlya
megroppan alatta az ág
És csönd Csönd
Csönd és csönd
Csönd a csönd után a
csönd

előbb
előbbre mozdul
mozdul el
elmozdul
mozdul oda
oda onnan
onnan mozdul
mozdul el
elmozdul
mozdul utána
után

Egy zuhanásban
anyaméh-sötétben
fölébredni
és nem ébredni föl

Rög gurul így el
Azután csend Azután még
a visszhang csendje
Skorpióval szájában
dadog a létről
Nem ismerik többé
az ajtók
levelet ír az istennek
megüzeni
: szeresse És nagyon szeresse

Ne szólíts
Szólította mégis
Várj, reszketek
Sietett elhagyni
később ezért
A horizonton túl
rángó haltetem
Ember, csak halász
Ezt
morogta akkor
Halász, még ember
Alkonytájt
vagy kevéssel
előbb jött meg az emberhalász

A poharak
az asztalon felejtődtek
Éjszakák
története derengett
rajtuk át, hangok
az üveg húsába fagyva
mintha zene, mintha
a halott
távoli, szürke homloka
mögött
az aranysisakos galambok

A könnyű matracba
beköltöztek
a viharok. Arca elé
vonva csuklyáját
előre hajolva könnyedén belép
"Kérem, a bogarak
mégsem
vállalják az ígérkező
menüettet."
Zavart csendben eltöri
a gyertyát
Lerogy.
Megengedi magának
a cinikus mosolyt
mielőtt feláll
Kint közben a kivégzőosztag
komótosan előkészül
Az elázott kendő rossz
szagára
rándul majd csak össze

Hívta
cserepes volt a hangja
Hova hívta
ahová nem ment el
Azután, mint a
gyászjelentés
a hír: él
Úgy, mint akit még
sohasem öltek meg

Meggörnyed
a parton, a kenyeret sem
veszi át
Nincs árnyéka, tükörképe
a vízbe
belefeketül. Nézi
az alvót de
nem érez
így sem könyörületet

Kijelölték a
helyeket. Az
időt
Felsorakoztatták
Felsorakoztak
A hat puskacső egyike
üres
Ahol az ártatlanság
beszennyez, még így
sem
érdemes túlélőnek lenni

Valahány irányból
ugyanoda jut. Egyirányú
labirintus
végén a sírás. Nem
akarni a jót legalább nehéz

A ködben
etruszk madárárnyak
majd alvadt vér a
cserjeágon. Széttépett hóesés
Nincs elkezdeni kivel
Talán
a történet is más
Talán a más is megtörtént
már. Egy végső
talán még lehet
fogódzó - talán.
Szája tömve
múlt idejű, kifáradt igékkel

Javunkra volt és
mégse
szerettük. A pontot ő látta
meg előbb
A madarat
is a leszögelt doboz
tetejére szállni
Megtettük, vagy csak
meg akartuk tenni érte
Addig, vagy azután vagy
amikor
akkor
ha

Talán
az érintése, vagy
legalább ne taszítaná
lejjebb
a meredélyen
hozzá tapogatózott
a kialvatlan téli délelőttben
A vele
való irgalmasságot
azonban még nem mérte ki
az idő
Kidobott gyerek
fekszik havon
múltnak háttal, jövőnek
Istennek háttal

Elértük
tehát a tagolatlan
mondatokat
Amit még mondanánk
az most nem mondható
Két
vázára fogyasztott lény
Két fölösleges
áldozat
Két jelzőtlen tévedés
Az ifjúság elhallgató
vásznain
idegenek. Erőlködő ragadozók

Forgatja, játszik
vele
beleharap végül
Szívbe, türelmetlenül
akár a kisgyerek
Tükrét
beverte az idő

Ujja szálakat
bogozott szét, kereste
gubancolta
nem találta. Háttal
a behorpadt fénynek
óriási keze árnya
óriási árny
csal erőtlen
hullott
alá. Por
kevés riadalom
s a megrepedt
idő
elszivárgó aranyfüstje
az egyszerre
mozgó duzzadt ajkakon

Összerezzen, amikor
hallja
a kivágott udvar fája
megcsikordul
Hadarva sorolja elő
ez apa, ez pedig a
szörny
Fájdalmasan a hasába
fúrja fejét
Nem láthatja
a horizonton átvonuló
csótány lassított
diadalát

Avarpergésben
galamb mozdul, riadtan
aranylik a szeme
Zöldarany golyó-
forgást
merevít végtelenné
a dörrenés
Hanyatt fekszik
párnáját bezúzták
a kiszabadult hirtelen
szárnytollak

Miért
nem jött el
ha itt lenne
ha nem ott
ha nem
ha lenne itt
ha lenne ha
nem itt ha lenne
miért

Reggelire fagyott
ollók, néhány
üvegdarab
A tálcán a nedves kés
mellett kevéske ecet
Hal
Héj, hagyma, rizs
bor, hús és a kukacok

Üres lakásban
üldögél
keresztbe tett lábbal
kövön
Nem néz fel
jól esik a belépővel
megérkező hideg
Otthonosan
vackolódik bele a
lihegésébe
hiába
hogy megölni jött - később

Valaki a homály
boltozatához verődik
lepke
valami, angyal
Közeledik. Megáll
Már nem lép be
Már csak véres
és hó
és csak szitál

Nem látja
csak nézi, mindig
arra
fordul, ahol épp
nem lehet
Úgy fordul. Az erőfeszítés
apró fájdalmakkal
jár. Aztán
a tekintetük mégiscsak
találkozik. Undor
s a formákat szétvető
kívánás
Mindegy
Végre szégyen
nélkül
Marhat párolgó húsába
Fölöttük megtörténik a lepke
fenséges haláltusája

A csövön
neonfénybe fagyott
bogár
lábai kuszán fölmerednek
A padláson
horkolás, lent a
meleg állat homály
ropogtat.
A fal repedéseiből
előszivárog
álom, vér, vagy
még valami más is

Emelkedik
följebb
Szájában meglebegteti
a
jeges vizet
Kinéz a hó barbár
torlaszai
felé - sóhajt
visszaereszkedik
Hozzákészül
a következő
reménytelen emelkedéshez

A testtájak meleg zónái
elnyugszanak
Növényevő állatot
sír fel derengéséből
a ragadozó
így. A fagy
töréspontjaira
függesztve remeg
hálócska-lét
Utazunk
Ennyi még talán
Méreg szivárog szét az
űr sötét testében. Vergődése
lelassul, sóhajt és megáll -
és tart a tartófonál
tartja még

Táj hamuból
lassú szél sodródik benne
végig
szitál lágy pernye szét
Szobor kettérepedt fejéből
a fű
füvön halott bogár
görcsösen kapaszkodó
szétszórt keze

Einstein
a fagylalttal
a falon. Idáig
hallatszik az óceán
a dögre
szálló sirályok
jajgatása.
Egy U-HAULban szétszedett
ágy zörög
a nyárban
fölmerednek
a könyörtelen rugók

Hátulról ölelte át
szégyentelenül, azzal a
szenvedéllyel, melyet a másik
már elfelejtett. Nem hallhatta hát
hogyan szűköl bent, akár a gyermek
akár a sebük takarni nem tudó szerencsétlenek.
Később, a kesztyűjét lehúzva már, nyúlt az ágyékához
ő hátradőlt, szerencsétlen volt, szomorú, mint a győztesek
: közben félelem járta át - a másik meleg, mély, nyers ragyogása

Elmúlik vagyis már
elmúlt
A törmelék kihűl a
szétmocskolt padlaton
A tekintet rézsút emelkedik
de saját pillanatában vissza is zárul
A zuhanás megelőzi a hangot
A törpezátony fölött páraboltozat
valami örvény ami az álomból került elő
Finom létpermet szitál
A kiválasztottból holnap lesz az egyik

a pincérek lehordták
fákról
a lombokat. Kevés fény
a hallgatása
Szitál. Ő már nem
hiányzik
A bevárt, az örökös
Valaki nevet
és hiányzik a szája
Titka árnyéka
mégis
belengi az ébredő mészárszéket

Gyermekek
menetelnek
a naplemente felé
Mintha nyár, mintha
rongyok majálisa
mintha pók kitépett
lába emlékeznék
a háló
távoli szegletén
megcsillanó elmúlásra

A szavakba
átköltözött
vér
még lüktet tovább
Távozása után hajolt
a szélvédőn
sárdarabok
sarakat dobál a szél.
Arca elé kapta a kezét
de már
elkésett a mozdulattal
Hallotta, ahogy csorog
csurog lefelé a sár
a másik sara
Húsáig szivárogtak le
a dermedő
massza finom roppanásai

A hó kegyelmében
még bízik.
Az árnyék sokáig esik és
nem ér el odáig
Ketten vannak, háttal
a délutánnak
Már nem
beszélnek, már nem
fordulnak meg

Az eső
és a
megpattant
homlokzatok
Nem
ragyog csak a homály

Túl erős
fény ez zenéhez.
Megaláz
a szentjánosbogarak
lassú téli vonulása

A tükör fölért
egész
a plafonig. Minden
látszott benne - a fölösleg
kiterjedései
néha látványosan
szépek
Halott apja is ott állt
a szétvert asztalnál, állt
és hallgatott
A hangoknak nincs
visszatükröződésük mondta
hirtelen

A zuhanást hagyta
legvégére
az
ürességet lefedő
ezüst-papírmaszkokat
Szomjas volt
kiszáradt
itatóvályúk meredtek
mindenütt az
égre
Nem hívták, várása
mégis
mély volt és
elkerülhetetlen

Két gyámoltalan
állat vonszolja
magát
fölfelé a meredélyen
Nap
a körző támasztó szára
merőlegesen
szúrja át a földet
Zihálás Véres
nyál a kövön
Egyikük sír
Egyiküket
meg fogják ölni

Megérinti
Nem fáj
Nem érinti meg
Fáj
Nem fáj
Megérinti
Fáj
Megérinti
Nem

Ki akar szabadulni
a szoros
szerkezetből. Valahol
emlék
csendül, valaki
a halálának
örül. Résnyire
nyitott ablakon át
felhők
vonulnak, vonat tolat
keresztül
a szobán Füstjében
zuhanyrózsák áznak

A boltívet
belakják hajnalig
a smaragd denevérek
Kint eső
a halottat már
arrébb mozdították
néhány ujjnyival
Résnyire
nyílt ajtók mögött
gazdátlan sírás lengedez
Üres ez a pont és
vakító
akár a rosszul
exponált film
Háttal fekszik
kihűlt gerince idegenül
mered az éjszakára

Az ölébe teszi
nem nyúl érte, Meleg
combjain haldoklik
a tárgy
Az ablakon túl
szél, lassan
bealkonyul. Nehéz
levegőben
egyedül
vonszolja magát
tovább

Maradj
csak így
távolodhatsz el
végleg

Látod
Ez itt vér
Nem
Nem lehet
A szememből folyik

Ami kívül
lehet, az már
nem
Bent hallgat az
összeszorított rend
mint égen a halak
a meg
maradt szavak
fölfelé hullanak és elérik
a nemlét peremét
A kimondhatóság
alkuja is elkövetkezik

A meleg negatívból
kiválnak
a sárga női formák
Tavasz lehet
ilyen
a vágóhidak udvarán
hajnal a japánkertben
Mintha álmodná, mozdulni
képtelen
álláig ér már a föld

Szemközt
a völgyben kései
szentjánosbogár-áradás
Horizontba akadnak
kelletlen
horgas jelek
Emelkedik, süllyed
megállapodik
végül
A falon lógó kilincsben
megszakadt
az anyag, régi gang
emléke lifeg kiálló
csonkon
Valaki belép
késik az árnya
szárnyaszegetten hull
alá
a szívre mért oroszlán

Elnyúlt
a fűre ledobott
kardigánon, bámulta
a feje fölül elforgó
lombokat Hallgatta
a feje körül elforgó
csillagképeket
Hagyta, megérintse
a láthatón mögött
kibontakozó
Ujjait
lüktető hajába szúrta
és dadogott - aztán
csak kitépte szájából
hallgatását a gyönyör

Közel engedte
magához
de föltárulkozása
elmaradt
Ismeretlen lihegés
kerengett sokáig a falak
között
és vágyódás, amit
azóta sem érthet

A levegő szürke
szemcséi között
feloldódik az
előkeveredett hang
Összenéznek
nem
tudják lefordítani
egymás tekintetét
Elfordulnak
tapéták lassú
kiterjedésébe
vesznek bele, ahogy
sort sor alá, szomjasan

valahova
menendez mendez
mendez menendez
vala
hova utu
rea

Egyedül ül
szemben
az lénnyel Szerelme
mély és mozdíthatatlan
Rögök hullanak
Innia
kell Tart
a várakozás délutánja

Azt mondja
kitárta szárnyát
az ég Pedig
csak
haldoklik a madár

A vízen
csecsemőhullák úsznak
ropogva
vonul fölöttük
az alkony a horizont
felé. Betört egek
alatt áll
Árnya kő
karjában tartja

Mielőtt belépne
gondosan letörli cipője
talpáról a sarat
Szemközt
hideg falak, kékké
dermedt vékonyka
ablak. Hallgat
Nem fordul meg
Háta mögött már ott
áll, aki érte jött el

Háta mögött
az alkonyodó kert
Mögötte, ahogy néz
az állat
Kitakarítja a fényben
ázó ketreceket
vizet hoz, lesikálja
a lavór peremére
száradt vért
Helyére
tolja a reteszt
Végül

Elfelejtkezhettek
róla
a hal vére
kialudt a tálon
Az ágyon hagyták
A padlón hevert
összegörnyedve hajnalig
Álma mély volt
és haszontalan
A leejtett kő
visszhangját várta

Reggelig elfeküdtük
az arcunkat
Nem kérdeztük, mit
álmodtál
nem válaszoltunk
és nem
fordítottunk hátat
Hangyák
halott katonák
szétszórt lábai
égnek a boltozat szekerei
Morzsák
ahogy peregnek rájuk
ránk

Lent
élek de felfelé
nézek
Fénytelen testű lények
szelik át
az éjszakai eget
hét
egymáshoz kötözött
óriáscsillag
lebeg a semmi fölött
Kemény a szívem
nem ismerem a békét
Az emlékezés
minden tudásom

Mögéje áll
Tarkója kimered
a délutánból
Akár a fegyencek
Két pont között súlytalanul
bealkonyul
Itatóhelyre vánszorognak
a
kiszáradt állatok

Megérkezését
nem tartotta számon
senki
A napok
is ferdén peregtek
el Az éjjeliszekrényen
hideg félórája
maradt
és aritmikus ketyegés
a fürdőszoba hamis-márvány
törülközőiben

Tapéták homályán
gyermek
kuporog Felnevet
visszahallgat. Csontokkal
játszik

Ketten A
vízmosás
alkonyi ázás
Ecetfa
benéz Méri
Átsuhan
Az úton senki
Senki
Hagyom

Megszabadulni
akart
utoljára
eldobta a követ is
Azóta követi
Él, és tudja

A tál
a sötét szétrepedt tükre
Órák ragyognak
szivárgó selymeken
Lovainkat kivezetik
a halott rétre
Légy velem! most
Fehér ingben sodor
a föld
Megáldozom
és vétkezem

Nádszál
az ember, törékeny
Hogyan tudsz
aludni
(párnádra mintha
leszállna)
ennyi fényben
(a törött madár) Vé
res a szárnya Vé
res az árnya El
jött még
ma veled
hál
na hajnalig át
visz a halálba

Bábu lép
Más kép. Kép
más
és ember. földre verve
Transzparensekkel
virradt hideg
horizontok és
vér. És üveg. Vérüveg
Én
magyar
lenni volt

Még
tart az éjszaka, nehéz
vasai fölmerednek
Gyermek játszik
üveggolyó
elgurul Lehetetlen
pedig végig
elkísérte zajtalan
pusztulását

A termet
rosszul világították
meg. Hallani
a szivárgást is
rozsda
mozgolódását a vason
Homályban hagyott
szegletekben
kezd nőni, sírása
ijesztő lesz
és elkerülhetetlen

Átszeretkezetlen
éjszaka végén
köhécselés a lüktető
veremben
A dombtetőn meztelen
állatokra
tűz a nap. Ott már
örök dél
Véres
bárányfej-csonkok
gurulnak
szét sötét takarókon

A szagától már
nem idegenkedett
Súlytalan ott
létének végül
kiszolgáltatta magát
Megtette, és nem érzett
felelősséget érte. A felelős
lény
mécsese kialudt
Kapaszkodott
a vállába, s nem tudta
maga
felé fordítani a faltól
Tapadt hát tovább
a hátán
várt
akár a ragyogást várók

Súlyosak lesztek
abban az ölelésben
Csípőd magasáig emeled
combját
horpadt mellkasodon
hintáznak
elszabadult mellei
Magába enged előbb
felhasadó kínban
aztán gyönyörben
és sóhajt, mikor
magányosságod
méhébe fellövell
Ugyanabban
az ölelésben fogantok
majd újra
és fogan meg szőkén
csecsemőtök koponyájában
értelmezhetetlen halálotok

A szív megállt
Már
csak a tenger
hullámzik
bennem. A tenger

Végigkövették
a hang finom süllyedését
Még nem
vélték érteni
ami
később sorsszerűvé
vált
Lombokkal
takaróztak, falfirkákkal
villamos csengetésével

Nem a könnye
csak víz és só
Sírás
mely hajnalig betölti
a termet
Valaki elzuhan
most. Árnya
ijedten lóg a falon. Fél
fordulat még
Eső ver
A homályon túl
Nem kér kegyelmet

Miért
nem néz
ha néz
Miért
néz
ha nem
néz
Hanem
néz
miért

Bár egyre
súlyosabbnak érzi
felemelkedik. Verdesni
kezd
a felszín derengő karimája
felé. Ott majd várják
- - -
fenyőforgács
és
friss ácsolat

Semmi
sem
változott
a kézfogása
lett keményebb
A rózsakertre hamu
szitál
bár soha
ugyanúgy nem

Megérintette
hagyta
játszódjék a saját
zokogásával
Hattyúkról álmodott
lefejezett gyermekekről
a forró téren

Ügyetlen
mozdulattal a háta
felé nyúlt
hűvös ujjvégével
így épp
érinthette. A ritkás
szöveten átsugárzott
a gerincén megfeszülő bőr
Szép és szertelen
test, akár az
állaté
... agyában valami
és a fájdalom
és a visszhangja
és sokáig
a gyötrés
a tarkó kimeredt pontján

Tenyerében
a halálvonalak lüktetése
elcsitul szemközt
a piros korong
Kihűl
míg létébe visszatalál

Apró korrekcióra
készül
meg akar halni
Még nem tudja
szándéka
nem választható
Visszavonhatatlanul
és már
régen halott

Haldoklik
a madár. Az ég
kitárja szárnyát
Alkonyodik

Mert nem
volt ott
nem volt
hová lehajtania
a fejét
Most itt
van, és
mégis fél
és fázik
és éhezik tovább

A darabokból
épülgető napok
egyre több
kényelmetlenséggel
járnak
A kémény szellőzőjén
át
elősuhannak a madarak
lecsapnak
az asztalon felejtett
kenyérdarabokra
tépnek
zajongva visszaszállnak
Kimért, nehéz
léptekkel kerülgeti
valaki
Attól fél
egyszer majd nem jön vissza

Nincs
a többes számnak
esélye. A
visszacsapódó
ág felnyársalja a néhány
lepkét. A kert többé
sincs

Lassan válik
magává
szét két
gyámoltalan lény
gyönyörben
összekeveredettek
Kiválasztja
magányát mind
és sóhajtva beletágul
Már nem fáj
a jég
percegve vonja be
a ráncos lepedőn szétszórt
hangokat. Hangok
meztelenül és kitakarva

Két
meztelen
test a fagyott
bőrökön vacogva véti
el
az első gyönyör
véletlen ütemét
Gyermek az egyik
A másik halott
A falhoz támasztott
néma
babákat hajnalig
megerőszakolja a tél

Előrehajol,
tenyere az asztal
lapjába
merül. Nem meri
észrevenni a
sarokból
meredten figyelő vadászt
Ölében fegyvere
vércsöppek
emléke a holnapi konyhakövön

Melléhez szorította
a kezét
Kint szélverés
ablakhoz
csapódó faág
Valaki oldalról nézte
Várt
rá és hallgatott
Egyszer csak
észrevétlen
elfáradt benne a félelem

Nem néz
fel, remeg, tudja
hogy nézi. Izgalomtól
cserepes ajkát
nyalogatja
a másik. Akár
a zsákmányát
szemléző
állat. Akár a vesztét
megsejtő áldozat
Mindkét
várakozás az övé

A liget
mintha élne még
Lassú
tigrisek járnak rajta
át. El
felejtett, hangja
nincs állatok

Talán
Amíg merültek
fogták egymás
kezét A kavicséj
lassan
forgatta maga
alá őket Volt idejük
nem
kiáltani. Együtt-nem
Mintha két
madár egy szárnya

Hogy mikor
zárult be
mögötte, arra már
nincs
adat. Megszokta
az elhaladó
lépteket is. Megáll
elindul, nem
nyit
be soha. Mégis

Nem
boldogtalanul
Nem
boldogan
Nem későn
Előbb
már semmiképpen
Nem ő
Más már soha
Nem vele
Nélküle
örökre. És nem
úgy. Így
sem

Ki énekel
Valaki. Nem én
Énekel
Szép. Éneke
szép, elhalkuló
Valaki
talán más, vagy
ő is, szétkente
az énekkart
az agyamon, mégis,
valaki,
ki

Haramiák
vagyunk
szégyeneinket
összehordtuk a hideg
házba
padlótól plafonig, faltól
falig
Kint a téli eső
megállás
nélkül vert a repedt falióra

A világot később
gyújtják fel
Leszáll a galamb, a
gerenda meghajlik
sóhajától
Csordultig telik
márvánnyal
a serleg, a lehetetlen
ismét bizonyítható

Elhúzódik, pedig
szüksége
lenne a megtöretésre
Szép, mint a porcelán vázák
magánya
Majd elmegy és
kitakarja
testét a fagynak.
Nem fontos, hogy ott marad
a másik
motoszkál, tesz-vesz egy
idegen szobában
szerencsétlenül
Háttal neki, a távoldásnak
ő, az

A sár
rászáradt vér
is lehetett
hisz vörös, emberi
rozsda
Rág, állkapcsa fel
s le jár
Őrli, elbontja-emészti
a kényes transzparenseket

Forgott a porszem
Az út fölért az égbe
És megérkezett

Tornyok - hitromok
Elsuhannak a füstben
Araszol a lét

Bogáncsmagányban
Lassan könyörtelenül
A harmat súlya

Szürkén lecsordul
Az eső verőfénye
- levélremegés

Alvó rongyszedők
Betonfalra karcolt jel
A szomjúságuk

Alvó kaszárnyák
Bekerített ragyogás
Ködvárak ormán

Ájult vízköpők
A föld emlékezete helyén
Sárnyomok

Reklámfertőzés
A szomorú vonaton
Vipera-anyánk

A vízmosásban
Hátára fordult bogár
Vad csalogányok

Fölemelkedik
Az árnyék tömött árnya
Átkel a vízen

Szálló cserepek
Elsodort viharokban
Hideg szárnyverés

Bodzavirágok
Égnek meredő falakon
A kezét nézte

Fölázott árnyék
A madár arca helyén
Ciprus oszlopsor

Rózsaablak néz
A romkert aranyába
Elnémult szólam

Szomorú kobold
Az állat szelídsége
Fagyott tükörben

Háta mögött a
Hópárduc léptű telek
S zöld emelkedés

Rácsok mosolya
Bokrok takarásában
Hajnali madár

Kavarog a szél
A magasság szégyene
még megérkezik

Kidőlt kerítés
Távolodó árnyalak
Töri a ködöt

Díszletek alvadt
Homályában szétázott
Cseresznyevirág

Hátában érzi
A boncmester visszatértét
Pontokat jelöl

Előre dőlnek
Fekete útitársak
között havazik

Ismeretlen táj
Az úton kihűlt léptek
Fordított szökés

Vad lombok tánca
Kifagyott ostorlámpák
Lengnek az űrben

Arcához ért csak
Egy villám örökléte
A lepke árnyán

Az eget nézte
szemébe szilánk zuhant
Át a szívéig

Meztelen állat
Csatakos patyolat közt
Sír csak sírdogál

Emléke fölött
Törmelék-piramis
A bogár figyel

Fölvert avarban
Elnyugszik a sebzett éj
A halál még vár

Megalázza a
Szárnyverésnyi létezés
Elhallgat - merül

áthaladsz egy sötét udvaron
törmelék húgyszag penészes homály
belépsz Tétován nézed a szobát
tépett függöny Lóg az ablakon

az asztalon alma Nagy halom
könyv Valaki egy hervadt orgonát
hagyott ott A levegőben sovány
szárnyad Kitölti a fájdalom

a kilincs még kezedben Remeg
ujjad Hűvös fém emléke ébred
: szégyen Mohón keresi szemed

a másikat Hirtelen megérted
hogy ez lesz az utolsó menet
lerogysz Gyomrodba húzod fel térded

a hídon mostanában éj van
halk neszekkel vizet ér Az álom
leng a fényes hideg pókfonálon
alszik A lét zöld dióhéjban

zöld dióhéjban híd és éj van
bárányszív Lüktet homályos tálon
fönnakad a lét fényhideg hálón
: fuldokló kéz zsíros fazékban

hídon álom és zöld dióhéj
van Jeges ágakról aláhull a
fekete Bárányszív kihűlt éj

a test meghasad Kifáradt gyurma
álomban zöld dióhéj Lóganéj
a hídon Áll hallgat Vár és tudja

ez már a hajnal fényrongyai
föllebegnek Te még Félkönyéken
mintha egy Szinyei-Merse képen
épp akarsz valamit mondani

mert rezzennek tested halmai
vörösbor-nyomok Öled medrében
így ölődött meg nemrég a szégyen
az asztalon Még a tegnapi

tenger és vacsoramorzsalék
álmodat tartja A lepkecsontváz
valék tudatlan Benned valék

a gyönyör tömött bárkái hozták
a halált és úgy Zuhantunk szét
ahogy a könyvek egykor Megmondták

mészfalban Homályos patkánylyukak
befelé Táruló boltozat fakó
alkonyati vernisszázs Arcukat
ronggyal lefedik Árnyukon hintaló

lép át A szentek Nyomában huzat
kever pernyét Kereng az űrben Hajó
árbocán gyermek Semmibe mutat
ó Jel mely mégiscsak Hiába való

akár A létre visszapergő méz
hallgat De minden homályból Ő néz
át a Hatalmas arcú zabál Földet

lombok között Száraz neszező kéz
matat Aláhull az elvesző Rész
a lélek Járatai eltömődtek

a lélek járatai Eltömődtek
        már Homok pereg lágy lepedőre
        S hangyák nyála csak Kevés erőre
lenne Szükség a horizontig Jönnek

előre A lények Zabálnak földet
        jajgatás Alvad elmerül Kőbe
        olvad a karja felvésve Bűne
szétárad rezgő Csápok erőlködnek

följebb Csontból az emlék Kiválik
mögéje ért Illatok lefödnek
        s Halottan néz foszlik Szét a másik

esik a lélek Ázik lehet Könnyebb
        a mondhatatlan Arcodhoz mászik
űrpor és eső Ütődik a ködnek

űrpor és Eső ütődik a ködnek
Vér fölszivárog Izmok erőlködnek
mélyben Hangyák áradnak a hajnal
repedésein Letakart arccal

a halott Lány hever Verejtékcsöppek
dermednek a combján Haját a földnek
adja szétvágott Szemén tompa zajjal
át a kép zuhan Magára hagyja

a látvány Az emlék Lebontogatja
csontját az Érzelmek könnyű Fogatja
a kisgyermekkel Száll tépett utat

szánt A kerék minden Vad fordulatra
felsír és ölében a halott Apja
feltartott ujj a semmire mutat

feltartott ujja Semmire mutat
ott Van és talán már Nem lesz ott soha
nincs a szeretetre Sem többé oka
verdeső Szárny a fölsértett tudat

kutatja Mi vetette sorsukat
oda Az agy lágy lüktető Kocsonya
loccsan ahogy A kő fogadja Csoda
sincs eső Veri a patkánylyukat

férgek kara Lepedőn felugat
keze Lelóg a földre Titkukat
kibontja Felhasad kihűl Nagykabát

verdes Ledönti a korhadt szilvafát
valami Fény a partról még Odalát
betemette már a hó Az utat

betemette már a hó Az utat
sötét lökés A testre mért ütés ez -
sikoly Zuhanás s utána Mozdulat
felé Egy félhalott ahogy Felébredt

a fény Kötelén a pók vár Tucat
nyi áldozat Szeme rámered Tépked
ködöt Beborítja könnyü ámulat
előre dől Akár ha lusta részeg

hajó Fedélzetén egy zongorahúr
bemozdul A képbe a gyűrük árnya
sokáig áll Csak áll és néz Utána

ez hát A kis belezők arany Kora
sötétben - a kéz magára Húz földet
odafent akasztott Varjak zörögnek

odafent akasztott varjak Zörögnek
Einstein-éj - kockát vet Istenkéz Följebb
        szétszórt zsetonok A csillagképek

mögül arca Rámered a világra
nézi elejti Többé nem csodálja
        rálép álmában Felsír a gyerek

kint Kutyaugatás emléke Szitál
karja Bénán lelóg A lábainál
        a mélység Kékvörös pora kereng

akár A nyugati szél Nyomában tél
nyomában sár meghal Mire odaér
        a párnán Csak dermedt hamusziget

a száraz Mákgubók egyre zörögnek
átszivárog vére Arccal a ködnek

átszivárog vére arccal A ködnek
tétova hideg nyúllábak Ütődnek

oldalához a hangok Beleégnek
a dörrenésbe Kilógó nagy fércek
hósávok feketén Jajdult a föld

nyomán Föléje kerül És csak mintha
mosolyog Ingét lefosztja Hajítja
a tűzbe És felnevetnek Lángok

között Bágyasztó hullám merül Átcsap
húsában rázkódik Ébred Az állat
szimatolva Fölemeli orrát

nézi Gyöngéd terror Ahogy emeli
átnyúl rajta Öle semmivel Teli
selymek Homályában patkány Matat

        selymek Homályában patkány Matat
szemét között Felhúzott térddel Súgja
        a Szívnek meg kell halnia Hanyatt
fekszik Beomlott is Az idő Kútja

        csobban Homályhoz ér A pillanat
kitárul Fordul Megérinti újra
        szétporlad Szemhéja mögött falak
hidege és A fejét belefúrva
borzong Az oszlopsoron túl a szárny Ráng
a múlt Egy pillanat és szétszéled
mégis Romlott napfelkelte-kék Hátrébb

        nyúl Kezéhez ütődnek a fényes
drótok Teste a holt vásznakon Átég
        leng Az inga szétrágja A létet

leng az inga Szétrágja a létet
elsuhan A vonat égő tájon Fut
át Porcelán éjszaka kísértet

kereng szél Ropogtat lassú szenet
a Hiány közben Elrohasztja Húsát
belepik Nagyfejű ezüst legyek

homály Ereit dagadt kötelek
átragozzák A felé borult éhség
nyelvén Matt hideg szívének Mered

hosszan Feloldódik a pillanat
szénmorzsán Csikorog az elfolyt Fénycsík
peremén lóg Nem ér oda Marad

végül feléje Nyúl felsír A másik
merül s Az arca zöld Holdfényben ázik

merül s Az arca zöld Holdfényben ázik
kihűlt szivarhamu Ablak Peremén
remeg Alánéz szédül és ha bármit
lát - Isten Kioltja benne a reményt
a sáros deszkákon Megolvadt szögek
Szétcsorognak Mennyei ólomöntés
keserű füstje Árny tömjént töltöget
a résekbe Arca nyitva Szárny fönt és
a beleégett zuhanás Rajzolat
a kőben Mintha értené Pedig csak
álmodja vagy Éli és még A vonat
is majd A közelgő forró Kavicspad
        óceándörgésbe fulladt Részlet
        :meredő Vasak közt vezetékek

        meredő vasak közt Vezetékek
alvadt árnya A falban Patkányjárat        
        huzat Surran sikoltva Felébred

        Szégyen-méz Nem tudja milyen Vétek
borít mögéje Szikár homály-árnyat        
        elborzad Bár édes Mit elé tesz

        le Fölemelné mozdul Leejti
megreccsen Elfordul benne A váz is
        fluoreszkál akár Cipőpertli
melynek végén ott Fityeg London Párizs

        látta Nem látott semmit És ennyi
fulladt nyakon a Forró kavics-kláris
        akad az ágra bodza Belengi
kényes testében Lassú halál Játszik

kényes Testében lassú halál Játszik
a kihalt utcákon Megáll És lépked
ismét Mögötte fehér visszhang Vérpad
árnyéka Ropog mélyen mintha Másik

motoszkál Rátalál végül A holdra
denevér tapad Homályt fal a szája
még nem sejti Az egész üres Forma

előredől Haján lét finom korma
Csukott halak És vergődés Utána
bámul Esését nincs aki Fölfogja

a sírást Visszatér mögötte Ébred
emelkedő térben A gyermek mászik
át markában Véres fog Már látszik
mancsa Rezzen emeli a létet

        Mancsa rezzen emeli A létet
párába vonja Száján hab s vér Játszik
        s halál Követi amerre lépked
vár Felhasadt horizontnál A másik

        elvéti útját Utána mordul
oldalt húzódik Vissza fájás éri
         kedvetlenül Kortyol még a borból

nem jut el Mégsem a megemelt létig
        hunyorog Tudja A vak dombon Túl
már nem lesz így Hát nem is játssza végig

        majd Átszakadt vásznon hideg Képek
üregek Később fogja el a pánik
        csak Szájában hangyák Nevetgélnek
oldalán mart seb Nem jut el odáig

oldalán mart Seb nem jut El Odáig
fekszik Szétszivárog esőverésben
szimatol Nyög a másik kettő Párzik

beég a széle A romkert A képen
merül Szédület elfog alig Látszik
sovány Válla homályt mereget Éppen

        törött szobrok Szomjan szökőkutak
        permete szitál Sebre kötésre
        mögötte áll de Nem veszi észre
        földet Húz rá Elvonja arcukat

        fölmered menedék után Kutat
        kirajzolódik Végső szökése
        nincs Kapaszkodik Rácsüng a létre
        mészfalban Homályos patkánylyukak

        MÉSZFALBAN HOMÁLYOS PATKÁNYLYUKAK
A LÉLEK JÁRATAI ELTÖMŐDTEK
ŰRPOR ÉS ESŐ ÜTŐDIK A KÖDNEK
        FELTARTOTT UJJ A SEMMIRE MUTAT

        BETEMETTE MÁR A HÓ AZ UTAT
ODAFENT AKASZTOTT VARJAK ZÖRÖGNEK
ÁTSZIVÁROG VÉRE ARCCAL A KÖDNEK
        SELYMEK HOMÁLYÁBAN PATKÁNY MATAT

        LENG AZ INGA SZÉTRÁGJA A LÉTET
MERÜL S AZ ARCA ZÖLD HOLDFÉNYBEN ÁZIK
        MEREDŐ VASAK KÖZT VEZETÉKEK

KÉNYES TESTÉBEN LASSÚ HALÁL JÁTSZIK
        MANCSA REZZEN EMELI A LÉTET
OLDALÁN MART SEB NEM JUT EL ODÁIG

befelé Táruló boltozat fakó
már Homok pereg lágy lepedőre
Vér fölszivárog Izmok erőlködnek
ott Van és talán már Nem lesz ott soha
sötét lökés A testre mért ütés ez -
Einstein-éj - kockát vet Istenkéz Följebb
tétova hideg nyúllábak Ütődnek
szemét között Felhúzott térddel Súgja
elsuhan A vonat égő tájon Fut
kihűlt szivarhamu Ablak peremén
alvadt árnya A falban Patkányjárat
a kihalt utcákon Megáll És lépked
párába vonja Száján hab s vér Játszik
fekszik Szétszivárog esőverésben

alkonyati vernisszázs Arcukat
S hangyák nyála csak Kevés erőre
mélyben Hangyák áradnak a hajnal
nincs a szeretetre Sem többé oka
sikoly Zuhanás s utána Mozdulat
szétszórt zsetonok A csillagképek
oldalához a hangok Beleégnek
a Szívnek meg kell halnia Hanyatt
át Porcelán éjszaka kísértet
remeg Alánéz szédül és ha bármit
huzat Surran sikoltva Felébred
ismét Mögötte fehér visszhang Vérpad
s halál Követi amerre lépked
szimatol Nyög a másik kettő Párzik

ronggyal lefedik Árnyukon hintaló
lenne Szükség a horizontig Jönnek
repedésein Letakart arccal
verdeső Szárny a fölsértett tudat
felé Egy félhalott ahogy Felébred
mögül arca Rámered a világra
a dörrenésbe Kilógó nagy fércek
fekszik Beomlott is Az idő Kútja
kereng szél Ropogtat lassú szenet
lát - Isten Kioltja benne a reményt
Szégyen-méz Nem tudja milyen Vétek
árnyéka Ropog mélyen mintha Másik
vár Felhasadt horizontnál A másik
beég a széle A romkert A képen

lép át A szentek Nyomában huzat
előre A lények Zabálnak földet
a halott Lány hever Verejtékcsöppek
kutatja Mi vetette sorsukat
a fény Kötelén a pók vár Tucat
nézi elejti Többé nem csodálja
hósávok feketén Jajdult a föld
csobban Homályhoz ér A pillanat
a Hiány közben Elrohasztja Húsát
a sáros deszkákon Megolvadt szögek
borít mögéje Szikár homály-árnyat
motoszkál Rátalál végül A holdra
elvéti útját Utána mordul
merül Szédület elfog alig Látszik

kever pernyét Kereng az űrben Hajó
jajgatás Alvad elmerül Kőbe
dermednek a combján Haját a földnek
oda Az agy lágy lüktető Kocsonya
nyi áldozat Szeme rámered Tépked
rálép álmában Felsír a gyermek
nyomán Föléje kerül És csak mintha
kitárul Fordul Megérinti újra
belepik Nagyfejű ezüst legyek
Szétcsorognak Mennyei ólomöntés
elborzad Bár édes Mit elé tesz
denevér tapad Homályt fal a szája
oldalt húzódik Vissza fájás éri
sovány Válla homályt mereget Éppen

árbocán gyermek Semmibe mutat
olvad a karja felvésve Bűne
adja szétszivárog Szemén tompa zajjal
loccsan ahogy A kő fogadja Csoda
ködöt Beborítja könnyü ámulat
kint Kutyaugatás emléke Szitál
mosolyog Ingét lefosztja Hajítja
szétporlad Szemhéja mögött falak
homály ereit dagadt kötelek
keserű füstje Árny tömjént töltöget
le Fölemelné mozdul Leejti
még nem sejti Az egész üres Forma
kedvetlenül Kortyol még a borból
törött szobrok Szomjan szökőkutak

ó Jel mely mégiscsak Hiába való
szétárad rezgő Csápok erőlködnek
át a kép zuhan Magára hagyja
nincs eső Veri a patkánylyukat
előre dől Akár ha lusta részeg
karja Bénán lelóg A lábainál
a tűzbe És felnevetnek Lángok
hidege és A fejét belefúrva
átragozzák A felé borult éhség
a résekbe Arca nyitva Szárny fönt és
megreccsen Elfordul benne A váz is
előredől Haján lét finom korma
nem jut el Mégsem a megemelt létig
permete szitál Sebre kötésre

akár A létre visszapergő méz
följebb Csontból az emlék Kiválik
a látvány Az emlék Lebontogatja
férgek kara Lepedőn felugat
hajó Fedélzetén egy zongorahúr
a mélység Kékvörös pora kereng
között Bágyasztó hullám merül Átcsap
borzong Az oszlopsoron túl a szárny Ráng
nyelvén Matt hideg szívének Mered
a beleégett zuhanás Rajzolat
fluoreszkál akár Cipőpertli
Csukott halak És vergődés Utána
hunyorog Tudja A vak dombon Túl
mögötte áll de Nem veszi észre

hallgat De minden homályból Ő néz
mögéje ért Illatok lefödnek
csontját az Érzelmek könnyű Fogatja
keze Lelóg a földre Titkukat
bemozdul A képbe a gyűrük árnya
akár A nyugati szél Nyomában tél
húsában rázkódik Ébred Az állat
a múlt Egy pillanat és szétszéled
hosszan Feloldódik a pillanat
a kőben Mintha értené Pedig csak
melynek végén ott Fityeg London Párizs
bámul esését sincs aki Fölfogja
már nem lesz így Hát nem is játssza végig
földet Húz rá Elvonja arcukat

át a Hatalmas arcú zabál Földet
s Halottan néz foszlik Szét a másik
a kisgyermekkel Száll tépett utat
kibontja Felhasad kihűl Nagykabát
sokáig áll Csak áll és néz Utána
nyomában sár meghal Mire odaér
szimatolva Fölemeli orrát
mégis romlott napfelkelte-kék Hátrébb
szénmorzsán Csikorog az elfolyt Fénycsík
álmodja vagy Éli és még A vonat
látta Nem látott semmit És ennyi
a sírást Visszatér mögötte Ébred
majd Átszakadt vásznon hideg Képek
fölmered menedék után Kutat

lombok között Száraz neszező kéz
esik a lélek Ázik lehet Könnyebb
szánt A kerék minden Vad fordulatra
verdes Ledönti a korhadt szilvafát
ez hát A kis belezők arany Kora
a párnán Csak dermedt hamusziget
nézi Gyöngéd terror Ahogy emeli
nyúl Kezéhez ütődnek a fényes
peremén lóg Nem ér oda Marad
is majd A közelgő forró Kavicspad
fulladt nyakon a Forró kavics-kláris
emelkedő térben A gyermek mászik
üregek Később fogja el a pánik
kirajzolódik Végső szökése

matat Aláhull az elvesző Rész
a mondhatatlan Arcodhoz mászik
felsír és ölében a halott Apja
valami Fény a partról még Odalát
sötétben - a kéz magára Húz földet
a száraz Mákgubók egyre zörögnek
átnyúl rajta Öle semmivel Teli
drótok Teste a holt vásznakon Átég
végül feléje Nyúl felsír A másik
óceándübörgésbe fulladt Részlet
akad az ágra bodza Belengi
át markában Véres fog Már látszik
csak Szájában hangyák Nevetgélnek
nincs Kapaszkodik Rácsüng a létre

Csak megérintette, s tovalebbent,
        nyomot sem hagyva maga után.
        Szárnya sem vesztette hímporát,
s az nem tudta többé, hol az Isten.

Csak összetörte, s hagyta szétesni
        mint játékát forró kisgyerek.
        Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.

Papírvirágokat szórt a vízbe,
        lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre

mely kísértette - a fényes balta
        kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba

Nyomot sem hagyva maga után...
        Szárnya sem vesztette hímporát,
s az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte, s hagyta szétesni

mint játékát forró kisgyerek.
        Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe,

lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta

kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette. S tovalebbent

        Szárnya sem vesztette hímporát,
s az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte, s hagyta szétesni
mint játékát forró kisgyerek.

        Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe,
        lába nyomát örvény kavarta.

Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta
        kettévágta a múltját. Hitte:

szerelme átment a holnapba -
csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után

S az nem tudta többé, hol az Isten -
Csak összetörte, s hagyta szétesni
mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek,

kék. Pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe,
        lába nyomát örvény kavarta.

Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta
        kettévágta a múltját. Hitte:

szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát

Csak összetörte, s hagyta szétesni
mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.

Papírvirágokat szórt a vízbe,
        lába nyomát örvény kavarta.
        Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta

        kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent,

nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát.
S az nem tudta többé, hol az Isten

Mint játékát forró kisgyerek...
Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe,

        lába nyomát örvény kavarta.
        Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta

        kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent.

Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát,
s az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte, s hagyta szétesni

Hold gurult az égen. Nagy. Kerek.
Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe.

Lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta

        kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba,
csak megérintette. S tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.

Szárnya sem vesztette hímporát.
S az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte, s hagyta szétesni.
Mint játékát forró kisgyerek

Kék pofáján átütött a semmi,
papírvirágokat szórt a vízbe.
Lába nyomát örvény kavarta.

Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta
        kettévágta. A múltját hitte:

szerelme átment a holnapba,
csak. Megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.

Szárnya sem vesztette hímporát,
s az nem tudta többé, hol az Isten,
csak. Összetörte, s hagyta. Szétesni

mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult. Az égen, nagy. Kerek

Papírvirágokat szórt a vízbe,
lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre

mely kísértette - a fényes balta
kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.

Csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát
s az nem tudta többé, hol az Isten.

Csak összetörte, s hagyta szétesni
mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a... Semmi

Lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta.
Kettévágta a múltját. Hitte:

szerelme. Átment a holnapba,
csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát,

s az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak. Összetörte. S hagyta. Szétesni
mint. Játékát forró. Kisgyerek

hold. Gurult az égen. Nagy. Kerek.
Kék. pofáján átütött. A semmi
papírvirágokat szórt a vízbe

Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette - a fényes balta
kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.

        Csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát.
S az nem tudta többé, hol az Isten.

Csak összetörte, s hagyta szétesni.
Mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek.

Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe.
Lába nyomát örvény kavarta

mely kísértette - a fényes balta
kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent,

nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát -
s az nem tudta többé, hol az Isten.
        Csak összetörte. S hagyta szétesni,

Mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.

Papírvirágokat szórt a vízbe,
lába nyomát örvény kavarta,
szájában nem ismert rá. Az ízre

Kettévágta a múltját. Hitte:
szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.

Szárnya sem vesztette hímporát.
S az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte. S hagyta szétesni.
Mint játékát forró kisgyerek.

Hold gurult az égen. Nagy, kerek
Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe,

lába nyomát örvény kavarta.
Szájában nem ismert rá az ízre
mely kísértette. - A fényes balta

Szerelme átment a holnapba.
Csak megérintette, s tovalebbent.
Nyomot sem hagyva maga után.
Szárnya sem vesztette hímporát.

S az nem tudta többé, hol az Isten.
Csak összetörte, s hagyta szétesni.
Mint játékát forró kisgyerek.
Hold gurult az égen, nagy, kerek.

Kék pofáján átütött a semmi.
Papírvirágokat szórt a vízbe.
lába nyomát örvény kavarta.

Szájában nem ismert rá az ízre.
Mely kísértette - a fényes balta.
Kettévágta a múltját. Hitte

ez a szélverés Megalázó
ahogy csapkodja az ablakokat
homályba merűl el a boltozat
on az írás Apa nyűtt zászló

val kezében Rossz lemezjátszó
recsegő slágerére Lép szokat
lan arccal Talán fénykép riogat
így Egy repülő égi átló

mentén húz Felfelé a korsó
mélyén Múlt ragacsos alvadéka
valami szerelem De torzó

ban maradt És holdszilánk A tégla
repedéseiben és Olcsó
kolbász Meg színesben biszku béla

a tenger sirályokkal vemhes
piciny talpa alatt kagylók Csigák
ropognak Vitorlát lát Felkiált
meglódul Az állatka reszket

odabent Várja hogy majd csend lesz
kint nap Süt és átragyog A világ
üvegre olvad akár A hiány
árnyéka egy kavicsot felvesz

még az omlás Csak később Zajjal
zuhanás sója rakódik pilla
natra Bentre táguló jajjal

éli át öklét Összeszorítva
: lefelé Pedig öntudatlan
vérétől Sötét a fehér szikla

fénytelen napok A késeken
homály Ablakfény Az olaj kihűl
ahogy ott ül Mindig csak Egyedűl
már Megérthető de Léttelen

hideg van Halkuló értelem
mel fogja át Leejti Felvidul
a percegésén Azután vadul
a fájdalom Átjár végtelen

nek tűnő Hang összeér Vége
a tehén Szájában teniszlabda
felsír És ragyog a méhe

béke-por szitál és széthasadva
lüktet Veranda hűs Kövére
dől le Szilvalekvárhamu Abda