Előszó

E kötet a háború alatt írt cikkek, rádiófelszólalások és előadások egy töredékét foglalja magában. Attól az órától kezdve, amikor a magyar reakciónak sikerült hazánkat a német fasizmus oldalán háborúba taszítania, a magyar kommunisták itthon is, az emigrációban is szakadatlanul hirdették, hogy katasztrófa felé sodródik a nemzet. Szembeszálltunk azokkal, akik a honvédelem ürügyével szállították a magyar katonák százezreit a német rablóknak. Kíméletlenül lelepleztünk minden fasiszta legendát, mely népünk tisztánlátását zavarta, Szakadatlanul hangoztattuk, hogy a menekvés egyetlen járható útja az összes nemzeti erők egyesítése és harcbavetése a németek ellen. Hirdettük, hogy a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg győzelme a magyar nép felszabadításának elengedhetetlen előfeltétele.

Ha ma, a katasztrófa után e kötetet közreadjuk, nem azért tesszük, hogy rámutassunk: a történelem mindenben bennünket igazolt. Célunk más. A közelmult magyar események, problémák, tévedések és bűnök taglalásánál arra szeretnők serkenteni az olvasót, hogy vizsgálja meg: nem hatnak-e tovább azok az erők és illúziók, melyek hazánkat a szakadékba lökték s nem gátolják-e most, hogy nemzetünk végre a felemelkedés útjára léphessen. Nem kell különösebb politikai éleslátás ahhoz, hogy felismerje: ha más formában is, ha a gyökerében megváltozott viszonyokhoz alkalmazva, de tovább él és tovább hat nem egy olyan illúzió, aminek jelentős, néha döntő szerepe volt a szerencsétlenségnek felidézésében, mely hazánkat érte.

Vegyük például a reakció legszívósabban hangoztatott, leghatásosabb és végső következményeiben legkárosabb reménységét, amely a mértéktelenül felnagyított angolszász-szovjet ellentétre épített. Horthyéknak ezzel valóban sikerült széles rétegekben azt a hiedelmet kelteni, hogy az angolszászok tulajdonképpen nem is nézik rossz szemmel, hogy Magyarország Hitler oldalán vesz részt a háborúban. Ez az illúzió olyan mély volt, hogy mikor tavaly a légi bombázások elkezdődtek, sokan úgy tekintették, mint valami hallgatólagos szerződés durva megsértését. S ennek az elképzelésnek a folyománya volt, hogy bár a Vörös Hadsereg már tavaly márciusban a Kárpátokhoz ért, nagyon sokan, még a reakció ellenségeinek soraiban is azt hitték, hogy az angolszászok fogják felszabadítani az országot, s készen hoznak valami mérsékelt, a Horthy-rendszerrel messzemenő kompromisszumot kötő demokráciát. Hogy ez a hiedelem mennyire fékezte a német fasizmus elleni harcot és végeredményében milyen károkat okozott a magyar felszabadulás ügyének, azt ma már nem szükséges taglalni. S ennek dacára ma megint lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a csatát vesztett reakció továbbra is valami angolszász-szovjet összeveszésre spekulál.

Valami hasonlót tapasztalunk a felépítés kérdésében is. A magyar újjászületés első parancsa ma: segíts magadon s az Isten is megsegít. A háború romjainak eltakarítását és a felépítését azonnal meg kell kezdeni. A magyar nép e nehéz munkájában hálásan fogad minden segítséget. De az újjáépítést gátolják és lassítják azok, akik azt hirdetik, hogy sokszázmilliós amerikai kölcsön nélkül kár is hozzáfogni.

Tovább él a felelősség vagy pontosabban a felelőtlenség szívós legendája is. Amikor már a vak is látta, hogy a háború elveszett, csak úgy burjánzottak azok a hivatalos és félhivatalos elméletek, melyek szerint a magyar reakció nem felelős a küszöbön álló katasztrófáért. A magyarázatok, melyek azt állították, hogy a kis népek tulajdonképpen nem felelősek cselekedeteikért, mert tetteiket a hatalmas szomszédok parancsa szabja meg, mind ezt szolgálták. Ma a felelősség kérdését időben próbálják leszűkíteni azok, akik ellenségei a gyökeres, demokratikus átalakulásnak. Ezek szerint minden szerencsétlenségünk kiindulópontja október 15-e vagy legrosszabb esetben a tavalyi március 19-e. A felelősséget csak azokra akarják hárítani, akik ettől az időponttól kezdve folytak bele az ország sorsának intézésébe és szívósan elutasítják a gondolatot, hogy a március 19-éért s annak előzményeiért is számot kell adni. Ennek a könyvnek egyik főcélja, hogy újra emlékezetünkbe idézze mindazt, ami a március 19-ét, október 15-ét előkészítette s aminek elkerülhetetlen következménye volt az a szörnyű szerencsétlenség, mely hazánkra rászakadt.

A mult hibáinak, bűneinek őszinte és kíméletlen feltárása nélkül nem tudjuk felépíteni a jobb magyar jövőt. S ha nem küszöböljük ki a nemzet életéből mindazt, ami a katasztrófába vitt bennünket és meghagyjuk a régi bajok gyökerét, magunkra vessünk, ha késik a magyarság újjászületése. Egész jövőnk attól függ, hogy milyen alaposan végezzük el ezt a munkát. A fiatal magyar demokrácia el van szánva, hogy ezúttal mély és erős alapokra épít. Ezt mutatja a földkérdés gyors, erélyes és sikeres megoldása. Most a felépítés nagyobb, nehezebb feladata kerül sorra. Nem kétséges, hogy az összefogott nemzeti erők ezt a munkát is el fogják végezni. S ebben az áldozatos munkában a Magyar Kommunista Párt, mely a multban annyit küzdött a magyar jövőért, ezentúl még fokozottabban kiveszi részét.

Budapest, 1945 május 15.

Rákosi Mátyás