Oláh András
Szilánkok
(Versek)
TARTALOM
Editnek, Attilának és Leventének
FOGLYOD VAGYOK
Orpheus vagyok
akváriumunk sápadt falai
közé visszakúsznak
a régi dallamok
redőnyünkön
a szél zongorázik
- tarkómon ujjaid
új ritmust zenél
a rózsák illata
nyíló kelyhükben
ajkad ismerős szomjúsága
lágy fuvallat ringat
örök mámorba bódulok
álmomban Orpheus vagyok
s hogy veled maradhassak
elfelejtem
fölébreszteni a napot
esőben
hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat
elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek
füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s a bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat
egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat
tavaszi etüd
a tavasz-meleg fűben
te barnán ragyogtál
s én szomjasan
vibráló testedre fonódtam
a kigombolt ég alatt
melleid kacér halmai
incselkedtek velem
- tétova utazóval
megélénkült a föld
bogarak nyüzsögtek
s a fénylő fűszálak
néha testünkön paroláztak
aznap
szélcsend volt
madárcsicsergéssé
szakadozott a reggel
meglopott álmunk
hintajátékra ébredt
a vonat vérünk ritmusát
kottázta le
s egy bolond
kakukkal aznap huszon-
kilencszer üzentél
emlékek
1.
kormos felhők moraja
hömpölyög a parton
a hirtelen lezúduló eső
függönye mögül alélt
levelek fénye villan
a csattanást s a vad dörej
ritmusát egy kajla ág vezényli
a sátrak nedves vacogása
átragad ránk is
és az első tétova csókok után
végre egymásba olvad
ügyetlen didergésünk
2.
a függöny mögött tekinteted
lüktető bizonytalansága
fölengednek az összezárt ajkak
tested mágnesére tapadok mohón
sóhajok harangját ízlelem
a lekaszált fű éden-zamatát
s a hazatérés vöröslő bársonyában
megtalált ritmus forróságát:
az elomló hajnali zuhanást
3.
jeges sörényű szelek
fésülik a fák dermedt ágait
- bent penészes homály:
elkékült szájak verejték-rügyek
ökölbe szorított jajgatás
nyíló szemed tengerében
álmok hókristálya olvad: öled
örvényéből fölszikrázó öröm...
melletted
magadhoz emeltél
a bűnbe
- melletted újra
feltámadok
foglyod vagyok
szememben
barnán ragyog az ősz
fürtjeid közt avar ropog
aranyló melleid alatt
a halványuló kontúrokat
ajkammal rajzolom tovább
forró kelyhedbe
izzó lüktetés sodor
- foglyod vagyok
te édes húsevő virág
szilánkok
ránk nyitja
lila szembogarát
az éj
*
a gyertyafény
arcod
szivárványát őrzi
*
parázna a perc
nyakad íve
perzseli ajkam
arcom
tenyeredbe költözik
*
kezed bilincsét
álmodom kezemre
hajad színével
takarózom
megtisztulva
1.
ma újra kiloptad
belőlem a derűt
s én mégis hálás
vagyok neked:
amit tettél
magunk rontása ellen
tetted - ha fáj is
2.
gyertyákat gyújtunk
arcunkba lobban a fénye
egymás szemében
vergődünk félvakon
- neked ismerős
magamnak idegen vagyok
3.
a morzsákat kevesled te is
fáj ez az örökös sietség
önkínzó aszkézisünk
néma lüktetése
ez a senkiföldi lebegés
egymásba kortyolunk
hát mohón s újra
és újra meghalunk
szétfújt nyomok
patanyomok az ázott avarban
szavak párája
akad fönn a kajla ágakon
s vigyázza lépteinket
messzefutó árnyak között
magunkat kutatjuk
hajunk erdő-illatát
hangunk avarzizzenését
látom: arcodra árnyék borul
s a rozsdálló levelek
között éjszakává
szigorodik tekinteted
menekülünk
de ujjaid bizsergető melegét
nem rabolhatja el tőlem senki
csak a falak csöndje
messzefutó árnyak között
vigyázva lépünk
öröm párája aranylik arcodon
s nyomunk a rőt avarban
menedék
eltévedtünk
megadtam magam
a csillagtalan éjszakának
arcom megrongált vonásait
átrajzolta a szél
s szemben a zúzmarás halállal
szemed melege lett a menedék
megőriztem
azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
süppedtek a hóba
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem
s most elküldöm neked
SZÁMVETÉS
"Minden elmúlik
s amit széthord a szél
vagy kihűlten a föld alá bújik
kár siratni."
(Kassák Lajos: Végtelen utak)
mióta esik
- - - mióta esik
valami megváltozott
idegen lettem:
csöbörből csömörbe
alkudtam magam
azóta hallgatok
magunkról hallgatok
s csak néha sírok
miként fákon
az átfázott rügyek - - -
számvetés
kivetett
magából az ég
- magam vagyok
nem lehet
gyalogolunk a semmi szélén
vagyunk mindig félúton
lépésenként születünk
lépésenként meg is halunk
de megállni e gyilkos időben
meztelen csöndben áradó sötétben
szemekben feszülő maroknyi miért közt
nem lehet
még nem lehet - - -
vétlenek
más úton
máshová igyekszünk
reményt sóvárgunk
ha bennünk összeér a csönd
árnyékunk ölelkezik
a porban hangtalanul
- vétlenek vagyunk
és menthetetlenek - - -
veled maradunk
kifűrészelték az utolsó
dallamot is a zongorából
gúzsba kötötték szomorú arcodat
- veled maradunk mégis
rejtezünk vizek mélyére
frissen túrt barázdák torkába
holtak zsebének sötétjébe
mielőtt eldördülnek az ősz sortüzei
s vasúti kocsik kerekei alá
menekülnek az álmok
fények és árnyékok
- - - halk kopogás:
csapdát állít a csönd ebben
a faltól falig világban
arcod szétfújt rózsaszirom
szemedből kitörlődnek
a hazugságokkal
összedrótozott tegnapok
tekintetedben összeér
a magány
a félelem
üres az ég:
csak fények és árnyékok
Esti zápor
Panaszkodik az ég. Sistereg
a gőzölgő aszfalt. Állunk
vakon e sűrű zuhogásban
- védve szigetnyi magányunk.
Néma tükrök: örökkévaló
helyett tócsányi jelenlét.
Remegő kézzel törülgetjük
arcunkról a tolvajló fényt.
Iszapbirkózás ez - rút halál.
S mert tisztulást remélnek ott,
a suhanó autók alá
botorkálnak a dallamok.
feljegyzések
Pénzes Ottónak
felrepedt ajkak
szikkadt köszönések
között
szétszóródunk
napfoltok
a hétköznapok
galaktikájában
*
feketén kondulnak
a harangok
arctalan élünk
álmok nélkül
*
bezárt ajtók mögött
fájdalom lakik
és hitszegés
:védtelenek vagyunk
*
vakok lettünk
- néha egymásra
csodálkozunk
robinsonok
ránk szakadt árvaságunk
robinsonok vagyunk
- a magány martalékai
*
emlékek hullámain
elolvadnak a hangok
az ösvény ajkad szögletén
puha delfin-mosoly
*
menedék vagyunk
- s fiatalok még az
alázatra...
Szindbád halála
még látták
a mólón kucorogni
- a világítótorony
záporos fényét
lopta íriszed elhagyott
tengerzugába
honnan hajóján
utolszor futott ki
sohasemvolt
távoli kikötők felé - - -
por és hamu
harang kondul
messzi hegyek mögül
szív
k(utak) - - - ének
öbl
szelíd mormolása
eml(éked) kutatom
nevetésed
sza/VAK/ba r(ejtett) álmaim
v
/SZÍV/ár - ányait
m
de látom:
ját/ÉKSZERE/k vagyunk
isten /POR/táján
ÉS HAMU - - -
napfogyatkozás
karodban rémült bizsergés
a véred dadogva lüktet
szél kergeti a szemetet
szavaid kötélen függnek
agyad lyukas cipőjében
cikáznak képtelen képek
szuggerálnak hogy engedd ki
a behúzva tartott féket
hajód léket kapott süllyed
cápák úsznak át az égen
tekinteted fönnakad mint
hunyó nap a jegenyéken
hajnalok
1.
fehér hajú a csönd
követi a madarak röptét
hangtalanul matat
álmaid morzsái közt
2.
jeges kéz markolja éjszakáidat
lovak patái dübörögnek
valaki érkezik
valaki elmegy
3.
eggyé olvadnak a hangok
mint vadászaton
az állatok a hajtók a kürt
s a fegyverdörrenés
- a rózsálló fényben üres szívű
kopjafák a jegenyék
temess el
temess hóesésbe
varjú hangú szélbe
jégcsap-rügyek közé
temess engem élve
fehér gyapjúszirom
legyen az otthonom
hósapkás bérceken
szél fújja szét porom
fenyő alá temess
sátram tűlomb-nemez
zajló tavasz fogytán
zöld tobozban keress
AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
az utolsó vacsora
bevallom meglepett Jézus kijelentése
miszerint utolszor ülünk itt együtt
hisz semmi jel nem mutatott arra
hogy utazni készülne
magyarázatát sem igen hallottam
mert közben Péter ráncigálta a köntösömet
valamit mondani akart (ráadásul csámcsogott is
hiába pisszegtem rá keményen)
annyi mindenesetre világossá vált
hogy a Tanító csak három nap múlva tér vissza
Péter tiszteletlen viselkedése
persze szemet szúrt Jézusnak
s nyomban rá is pirított
szelíden mentegetőzött volna amaz
de tele szájjal nemigen jutott szóhoz Jézus mellett
akivel egyébként sem igen ellenkezhettünk
Péter teljesen magába roskadt
de a názáreti máris fordított fegyverén
ezúttal Júdás lett a célpont
(nem értettem a Mestert:
miért bántja hisz jóravaló fiú)
Jézus máskor meleg tekintete most mintha
elborult volna: hűvösen siklott végig a szobán
s amikor a serleget az ajkához emelte
jeges borzongás futott végig rajtam
úgy éreztem, mintha holtak ölelnének
el is határoztam hogy reggel
megkérem a názáretit
adja magyarázatát eme érzetnek
mitől a bor íze is megkeserült a számban
Ami meg van írva
Miért Jézus vérét
szomjazza a tömeg?
Pilátus nem értette.
Állt az árkádok alatt
összehúzott szemmel figyelve
a vadul üvöltözőket.
Ördögi terve, hogy koncul
dobja a Tanítót a csőcseléknek,
bevált. Mégis kétség mardosta,
hogy jól döntött-e:
"Mártírt csinálunk a názáretiből,
a legendák pedig olykor
veszélyesebbek, mint a fegyver."
De főtisztjének cinikus válasza
némiképp megnyugtatta:
"Csak bevégezzük,
ami meg van írva."
...ami meg van írva... - csengett
vissza fülében a mondat,
s a derűs eget fürkészve
végül ő is felnevetett.
ima
uram
sivatagba
temettük a szót
a kiszikkadt álmok
s a porló hit mellé
hisz úgysem értjük
már egymást régen
mégis
szavak nélkül
is maradj velünk
hisz vakok vagyunk
mindannyian: tükrünk
kettétört s már nem látunk
magunkban téged
Csőd
1.
- - - Inunkszakadtából...
(Fecskék kergetőznek így.)
Valami nincs rendjén.
Lüktet a bizonytalanság.
Rettegés gomolyfelhői az
égen. Kétségbeesett keresés.
Vadul jár az agy. Cikázik
a tekintet. Csak a csoda
segít... Már az sem.
2.
- - - Menekülnél. Félszárnyú
lepke. Az éjszakából el.
Hunyorgó fény. Kocsma-
asztal. Üres pohár. Áldásra
várva. Lázasan.
3.
- - - Alvók magánya.
Lehajtott fej. Elnyomott
cigaretta. Mozdulatlan
álmok...
szavakkal kufárkodók
szerelem nélküli bordélyban
születtek verseink
hol parázna tekintetek
vetkőztették meztelenre
a hibátlan szavakat
s kéjes gőggel deflorálták
vagy dobták az
agyonhallgatás taigetosába
szerelem nélküli bordélyok
mocsarából bugyogtak szavaink
hol új szüzek mindig akadtak
a pezsgő is kitartott reggelig
csak a kárpit... igen
a kárpit szennyezett...
...vagy...
sört vedel Claudius
Hamlet meg biliárdozik
veszít mindegyre veszít
- a fél kocsmának tartozik
a sarokban Laertész
- részeg a felbérelt kölyök -
hergeli Ophéliát
ki ruhátlan táncol s röhög
izzadt síkos orcája
vágytól és kéjtől remeg
de Hamlet kése gyors
- s a céda földön hempereg
asztal és szék fölborul
a csapos rendőrért kiált
összerezzen Gertrud és
kilöttyen a méregpohár
az utolsó szó jogán
hozzá kellett volna tenni
a szavakhoz valamit
egy fintort egy gúnyos
ajkbiggyesztést sajnálkozó
mosolyt megvető tekintetet
hogy hitelesítsük jelentésüket -
morfondírozott Giordano
miközben a füst már a szemét
csípte a torkát mardosta
de mikor a fölcsapó
lángnyelvek közt
egy pillanatra föltűnt
a máglya fényében gyönyörködők
elégedett vigyora
hirtelen rádöbbent:
szavak sem kellenek
az igazság nem a szavakban
keresendő - rá van az
az arcokra írva - - -
széljegyzetek Kempelen Farkas naplójából
1. a szelekcióról
amikor II. József rendeletileg
eltörölte a halálbüntetést
csak visszatérünk
a természetes szelekcióhoz
- végül is egy tőről fakadunk
hisz bölcsőben ringtak
a gyilkosok is
miként mi mindannyian
- most annyi változik csupán
hogy taigetosunkon újra
elszaporodnak a farkasok
2. a halhatatlanságról
XVI. Lajos kivégzéséről értesülve
az én játékomnak
megvan az a hallatlan előnye
hogy koronás főt
sohasem lehet "leütni"
3. a halálról
a megbékélés pillanatában
a szeretet olyan méreg
mely összezavarja az érzékeket
így nemesül borrá a lőre
gabonává az ocsú
s szerető fiúvá a tékozló
de semmiképp se keseregjünk ezen
mert az élet is csak játék
a halál pedig csupán
egy matt az életnek
Kasszandra
hidd el apám
ez itt a vég
ez az eufória
a csapraütött hordókból
önvérünk folyik
nagyot tévedtünk:
innen már nincs hova
kezdetét vette
a máglyák tébolya
s mire semmivé ég
ez az elrongyolódott éjszaka
trójánk füstölgő fáklya lesz
s a győztesek
lányaink parázsló ölében
fürdenek - - -
koncert
fekete madarak
hangversenye készül
a vasúti töltés mellett
szikár jegenye vezényel
szétmorzsolt szavak
szaggatott dallamok rebbennek
az ősz hangjegyfüzetéből
ti-tá-ti-tá ha-lál-ma-dár
- vasúti kocsik szívverése
a síneken
száraz füvek sikolya hallik
s a gerinc roppanása
a nevetéssé szakadozó szélben
Nem viszik át
Megnyílt a kirekesztett
szavak arborétuma.
Nem hiába vetkezett
a céda! Az csak duma,
hogy szeplőtelen maradt!
Eladatott az igaz,
a tiszta hang elapadt.
Nincs rá ír és nincs vigasz.
Zokog Arany és Babits,
káromkodik Nagy László:
hangjuk porba fúlt kavics
- romokban áll Karthagó.
S túlpart, ha van, csak mocsár
- tört fogakat visz az ár...
LÉLEKHARANG
Történelmi lecke
A múlt színes üveggolyó
mit a Pásztorok koboztak el
a Múzeum-kertben
hol Petőfi s Jókai színleg
összebékült s Vasvári
sem gondolt Iancuval
mert nem tudta még
hogy einstand a mi egész
történelmünk
A Mindenható Nemecseket
küldte a vörösingesekhez
de meg van írva: háromszor
kell megfürödni a tisztuláshoz
Mi mégsem tisztulunk
- bár (be)fürödtünk
már többször is - - -
Munkács eleste
Ilona húst szeletelt éppen
s az első morajlásra
mibe az ablaktábla beleremegett
ahogy volt (fehér kötényben
bárddal a kezében) rohant a falakra
Már ott tolongtak a várbeliek
"Caprara döntő rohamra készül"
vetett fészket szemükben a rémület
De akkor már süvítettek a golyók
s a becsapódás nyomán a véres sikoly
füstölgő romokba temetkezett
Ilona elszántan készült
sisakot vértet vett hamar
de fehér kötényébe
mit magáról sebtiben levetett
belekapott a bolond szél
s az már ott lobogott a magasban
fönnakadva egy félrecsúszott gerendán
Ilona először nem értette
miért hallgattak el túlnan a fegyverek
csak azt látta
hogy a várbeliek
sápadt tekintettel borulnak elé
A pap lépett melléje
s a zászlórúddá avanzsált gerendára mutatott:
"Ne sírj lányom... Az ott Isten ujja..."
De Ilona sírt
mert látta: Isten ujja halott...
magyar a magyarnak
magyar a magyarnak
a szemét kivájja
elhullott elveszett
sehol sincs hazája
veszteg ül Tomori
nem megy el Mohácsra
Zrínyi sem önkéntes
biztos pusztulásba
ekként lőn Thököly
ország mostohája
Rákóczi így marad
mint apja volt: gyáva
Kossuth zugprókátor
tolvajok barátja
a színész Petrovics
Tellt németül játssza
Görgei ószeres
naphosszat csak kántál
Deák és Teleki
udvaronc a cárnál
nincs már Magyarország
nincsenek magyarok
önrontó tengeren
elnyelték a habok
könnyek és keresztek
lesújtanak vernek
kígyómérgű szavak
sírhalommá dermedt
lerombolt kőfalak
könnyek és keresztek
- irgalmatlan isten -
az orgyilkos este
szorít a bilincsen
kormos viharlámpák
lobbanó fohásza
bitóvá nőtt hársfák
feljajduló átka
kísér mint az árnyék
mint hozzád nőtt kereszt
- jaj hiába szándék -
többé el nem ereszt
hosszú csönd
redőnyök pikkelye mögött
elhagyott temetők gyásza:
trianon-csönd nőtte be
mezítlábas reményeinket
jöttek az agymosók
a gondolat-inkvizítorok
dédelgetett senkik - bábái
a tisztára söpört éternek
születtek hamis himnuszok
fekélyes sebünk fölfakadt
s fojtott szitkunk osont
csillagszuronyaik nyomába
ezredvégi ugar
dudva muhar és dúlt hitek
te átokverte kis sziget
káromlásból katedrális
Pusztaszertől Segesvárig
te őrült te szent te drága
féltésünk folyamnyi ága
ütöttek beléd vasszöget
ástak néma sírgödröket
Endre Attila s te Sándor
szavatok mindegyre vádol
kompországunk levetkezett
égtájak rongya: céda lett
világosítsd fel gyermeked
a börtönrács is vétkezett
és kígyóméreg járja át
a szabadságunk himnuszát
ki érti
csalatva élünk egy nagy csalásban
magunk vagyunk a bűvészkalap
ripacskodunk egy komédiában
s lopunk a tapsból mit más arat
magyarnak látszunk egy maszkabálban
tarkónkra festve a célkereszt
cédává züllünk egy rongy hazában
ugyan mondjátok: ki érti ezt...
sírodat rázom
Utassy József versére
szemfedőlapod bárki ha lerántja
tekints le Petőfi felboncolt hazádra
mit neked - írtad - zord Kárpátok bérce
(visszacseng Trianon lidérces szikéje)
mit neked cenzúra - kék szalag sem kell -
melleden tüdővész-égette rendjel
a jognak nincs asztala - nincs ami gátol -
vért köhögsz fuldokolsz mégis a mától
nincs bőség (kosár sincs: ellopták régen
és ne hidd hogy arcukat égeti szégyen)
sírodat Petőfi hiába rázom
sírod sincs s eszméd is elvetélt álom
évszakok
tavaszaink tiszták
vértelenek
nyarunk bizakodó
de az ősz jobbára
mérgezett: csalással
árulással teli
s többször van tél
mint kellene
lélekharang
ürülék szenny és mocsok
megannyi gyilkos szurony
a harangszó fölzokog
sír a Szent István torony
térdre rogynak a füzek
a sebes Zazar partján
áldoznak új és új szüzet
a megváltót siratván
nincs Szilágyi-palota
sem minorita templom
pereg a vakolata
- az öreg fogadó: rom
az ég kormot könnyezik
a hegyek sárt böfögnek
egy város temetkezik
s fönn keselyűk köröznek
Kölcsey
Kísérősorok Bíró Lajos szobrához
ma roskatag ősöreg fák
orgonáján játszik a szél
a rőt homok arcunkba vág
s gyászleplébe csavar az éj
gőgös árkádok romjai
közt egy vándor pihenni tér
arcának izzó árkai
kérdezik: merengni mit ér
barátja mérföldes magány
a jégcsillag szívébe szúr:
kompországunk kőpamlagán
véres csík a Tisza s a Túr
- s bántanak vele bár ebül
szent hona - hiszi - fényre derül