Egy rossz este

Az órát puhán süllyesztette vissza a mellényzsebébe, és megszagolta a nagy csomó fehér orgonát. Érezte a mozdulatai íves könnyűségét, ahogy karja föllendült a suhanóan új, finom felöltőben; a léptei is ritmusosak, táncosak voltak önkéntelenül, és ütemük a szabadságot, a merészség vagy a gúny friss, fiatal mámorát lüktette át idegein. Halkan fütyörészett. A tér palotái márványfehéren ragyogtak a szép, üde város tavaszi fényében, gyepágyak enyhe sarjadzása érzett, és a Duna felől borzolva osont, kalandozott a könnyű szél. „Öt múlt!” – súgta a fiatalember valami nagy, mély derültséggel, és e percben olyan bensőleg szerette önmagát. Érezte jóformájú lábait a drága cipők és selyemnyilakkal behímzett harisnyák kultuszától övezetten; – minden rajtavalónak zizzenő, illatos tisztaságát, ízléses, finom voltukat az inghez varrt kézelőktől az enyhén színes mellényig – és harmonikusnak érezte egész valóját a testi jólét és gondtalan otthonosság hanyag fölényében. Milyen jó volt így menni, lazán és könnyen gondolva arra, hogy lám, az ember kiszerez magának az élettől minden kiszerezhetőt így, szinte verejtéktelenül, simán – és hogy ma tetszetős, szeszélyes, furcsa, kalandra indul.

Sugárzó és magahitt, gőgös férfiúvoltának bravúrja volt ez is. Szokatlan helyen, ahová őt apró vadászesélyek ötlete veti néha – egy kültelki mozgóképszínház cifra bársonyszékén ismerte fel meglepetten a nőt, akit hírből és látásból régóta ismert. Varróleánykák, kicsi Bonnok és iskolások sorai mögül villant szemébe dús, bronzarany hajkoronája a gyönyörű és drága kokottnak, és ő gondolkodás nélkül, merészen ült mögéje. Tudta, hogy félévi jövedelme a letiltásokkal sem volna elég megfizetni a nagyurak és főpapok éjszakáinak egyjét, de elég óvatos volt, hogy ne gondoljon túl sokat erre. Félvállról, kedvesen, némi diszkrét játszisággal közeledett – de igen kevés ceremóniával. Közelhajolt, halk és kellemes áriákat dúdolt a fülébe, és félre nem érthető célzásokat mormolva, kísérte az előadást. Már érezte, hogy eltalálja e nő típusát, akinek vidám nyegleséggel föléje lehet kerülni – ez alig művelt, de eredeti és egészséges lélekét, ki titokban élvezni jár a „mozi” naivságát, holott páholya lehet nagy színházakban, és grandiózus életmódjával tán egyetlen a csillogóan szegény nagyváros életében. Megtetszett neki vagy percnyi szeszélye találkozott az övével! Halk szóváltásukban a játék üdesége és a kíváncsiság nyers kíméletlensége lüktetett; bizonyos szaloni szavak és formák odadobott konvencióival keverten. Most nevetnie kellett, ha visszagondolt, hogyan figyelte őket a vén kísérőnő ellenséges, sanda pillantása, mint egy acsarkodó kis borzeb, a kopott gyöngyblúzos, hamis kövekkel teleaggatott kis öreg csont; rendetlen, őszes hajával és nagy platinafogaival. „Madame nem barátja a romantikának!” – súgta franciául a leány fülébe, és az csiklandósan fölnevetett. A nézőtér utolszor sötétült el, és erdők zúgtak, vonatok robogtak, vadvizek csörögtek szikrázva, egymásba villanva a vásznon; a fiú akkor ügyesen kihúzott egy tűt a vörösbarna, nagy hajturbánról, és egyik fonat súlyosan esett a székfára. Fölemelte és lassan, mosolyogva csavarta szorosan a csuklója köré. „De csak ha én is úgy akarom!” – sziszegte a nő a sötétben odavillanó szemekkel. Egymásra nevettek értőn és egyszerűen; és a kijárat előtt megkapta pontos címét a mai meghívással. Könnyű és felszínes kaland, amilyen az igénye is mostanában; értéket csak az ád neki, hogy nem fizet érte többet, mint fiatalsága egy éjét és egy csomó virágot, amiért gavalléros ötletből, csaknem minden pénzét odaadta. Be’ szép – a nagy, fehér bugák dús és tömör csomója –, telt, érett, mint a magával tudatos asszony, akit lelki vádak és felelősségek nélkül lehet bírni. Gyönyörködött bennük, és az asszonykívánás izgalmát szinte erőszakkal hullámoztatta át e percben oly derült, kedvéntölt valóján. Frissebben lépkedett az előkelő, csendes utcában, mély lélegzettel nézte meg a kis palota számát, felszaladt és csöngetett a lépcsőházban.

…Pillanatok múlva szemben állt a platinafogú vénasszonnyal, a gyanús rögtönösséggel kinyíló ajtóban.

– Mi tetszik?

Ellenszenves, apró szemével hidegen tessékelte hátrább, be sem várta, hogy kimondja a nevét.

– Az úrnő ma nem fogad! – felelte kurtán, gúnyos elégültséggel, és már-már becsapta előtte az ajtót.

– Úgy? – mondta a fiatalember hirtelen fellobbanva, és megfogta a kilincset. – Szeretném ezt tőle magától hallani!

Az utolsó szavak kicsit kényszeredetten hangzottak, érezte, hogy mindjárt-mindjárt komikus lesz.

– Sajnálom – hadarta a kis némber türelmetlenül, mintha mégis tartana valamitől –, sajnálom, társaság van nála; előkelő, nagy társaság.

Farkasszemet néztek, aztán a fiú gúnyos mókával emelte meg mélyen a kalapját, fölnevetett és sarkon fordult. Nem volt mást mit tennie. De odalenn az utcán epés düh gyülemlett a torkában hirtelen. Halkan káromkodott, és tehetetlen bosszúságában véresre szívta az ajkát. Hosszúkat lépett, ideges rugalmassággal szelte az alkonyat zsongó, mámoros levegőjét, a homlokához nyúlt, és könnyű veríték nyomát érezte.

– No nézze meg az ember! – dünnyögte röstelkedve s dacosan, lazán lóbálta mentében a karjait, és a virág lecsüngő fürtjeiből köpenyéhez horzsolódva hullt le az aszfaltra egy illatos fehér gömb. Ott ragyogott a szürkülés fakó fátyola alatt.

– Eldobjam ezt? – kérdezte magától a fiú megállva, és újra az arcához emelte az orgonacsomót. És a virágok rugalmas reszketéséről vagy a hűs és mély, titokzatos illairól talán, eszébe jutott egy tavalyi asszony. Vagy mert kellett, hogy eszébe jusson valamelyik e megzavart félórában. Az ám, a Márta lakása nincs messze innét; ha kiér és befordul a Körút felé, már ismerni fogja az utcát, ahol lihegve és kacagva, szorosan összefogódzva futottak hazafelé ilyen nyugtalan estéken – mennyiszer, mennyi gyönyörű szép hónapon át. Azok kedves idők voltak, valóban! Haladtak, lejátszódtak és elvégződtek – ez a szép az egészben; a dolgokat idejében kell megállítani, amíg még nem rútak, akkor úgy maradnak számunkra. Az idegessége valami gyöngéd merengésbe enyhült át, amíg ezekre gondolt… Márta, a ragyogó szőke, alig huszonkét éves kis özvegy, aki odalenn a városukban már leányfővel is szerette őt; és hogy feljött tavaly, az övé lett lassanként, de egész természetszerűen és alkuvás nélkül, mint aki rendeltetését tölti be, és önmagával a várás évei alatt már tisztába jött. Márta fiatal, szép, szabad és vagyonos volt; nem lehetett hiányában a férfiúnak, és egészséges, passzív asszonyiságának nem is volt olyan értelemben szüksége; – és őt elfogadta kedves és szelíd eltökéltséggel, éppen őt. Mivel érdemelte, hogy szeresse? Ejh!… Tudta róla, hogy azóta „behúzta a függönyöket”, ő mondta ezt még így; – és az élete zártan és zajtalanul folyik. Vállat vont. Miért teszi; elég gyerekség, ha így van!… Bosszankodni akart magára, hogy az előbbi percben – mint az átlag férfiak – majdnem örült ennek, számon vette, értékelte és elraktározta valakinek a kizárólagos érzését, amit véletlenül őbelé helyezett ki. Mintha bizony dicsőség volna, kincs vagy értékmérője őneki, ürügyül szolgálni, hogy egy asszony az érzéseivel, önmagával kedvére elbíbelődhessék. Igen, még Márta is, ez a fiatal, üde és ösztönös lény, ő is szenvelgett utóbb; egyszer csak megtanulta valahogyan, megtanult  b e s z é l n i, és tapasztalatlanul, vakon is rátalált egy szerelmi viszony közkeletű asszonyszavaira, kérdéseire és alkuvásaira. Mind ilyenek! A perc nem kell nekik, nem értik a szépségeit – flagellánskodnak, felpiszkálják a múltat és a holnapot, regényt szőnek az ölelés alatt. Pedig milyen szépek úgy magukban a dolgok. Itt jöttek mindig együtt a kerten át bohó reszketéssel bújva meg, ha úriforma valaki közeledett a homályban. „Ha ismerős!” – Itt a pad, ahova leültek néha, mint két fiatal csavargó. A szembevaló házak közt, ott a harmadikban, lakott az édesanyja a húgaival, attól különösen rettegett és elszomorodott kissé, ha idelátta a világos ablakokat. De aztán behunyta a szemét, felálltak és átszaladtak a sötét kerten – igen, orgona nyílt itt akkor, késői tavasz volt már; ez az illat volt a levegőben, s mély, reszketeg, érett és átható, és ők hazasiettek akkor…

Megindult a régi úton, és már homályosan tudta, hogy feléje megy; – viteti lépteit valamitől, és zsörtölődő gondolataival csak eltereli magát, hogy ne eszméljen rá túlságosan és vissza ne térjen. Miért is – ha ebben a percben jó neki odamenni. Miért is ne lehetne így, hogy akik régen ismerték, fölkereshetnék egymást egy óra hangulatában, és a találkozásuk esetleges és elszigetelt maradna azért, nem kezdete vagy folytatása valaminek; csak ötlet, amin ne épüljön semmi. Újra kezdeni? Nem, ehhez már nem volt türelme, ehhez nagyon is sok új asszony járkál még szerte a világon, akikhez nem volt köze, akikhez még lehet!… De hátha ez az egy elég intelligens már ahhoz, hogy egy szép estét lehessen vele tölteni, minden további nélkül? Mi is tartja vissza ilyentől az asszonyokat? Nyilván a férfiak közönségességétől való félés – vagy az a naiv, konstruktív érzék, ahogyan ezt: „Szeretem”, így nagybetűsen, valami abszolút és szerves,  e g y - e g é s z  dolognak érzik, ami vagy van, vagy nincs. Az ők átkozott vagy-vagy-jaik! Vajon valóban egészen  m á s  dolog az, amit ők ugyanazon a néven hívnak, mint a férfiak?  M á s  kell nekik az egészből? Ez az asszony egy percre sem vált neki kényelmetlenné a szakítás után; vajon tud-e elég okos és eredeti lenni, hogy most semmit se kérdezzen… És ne kísérje széljegyzetekkel önmagát?…

És hogyha nem? Ha érzelegni próbál, vagy kemény lesz, sértődött és feszélyező. Ha vélt diadalát eltitkolva, óvatos számítással, tartózkodón enged egy hajszálnyit, hogy a többit máskorra hagyhassa – felháborító kis asszonytaktikával csak lépésről lépésre bocsássa a visszatérőt! Vagy ha a könnyeit említi, amiket azóta sírt, és érezteti, hogy semmi sincs elmúlva, hogy várta őt, és a szenvedései nyúlós szálaival folyamatosságot kötött az elmúlt idő és a ma közé; ha azt hiszi, hogy nem is adta vissza szabadságát, csak pórázon tartotta, és most visszahúzta, lám, megint… A fiú megállt a sarkon, egy lámpavasnak támasztotta a hátát, és küszködve habozott egy percig. Belefáradt a sok cinikus tépelődésbe – a rettentően fiatalos erőlködésbe, hogy önmaga előtt ne veszítsen – és meg ne zavarja élete stílusát. „Ördög vigye – mintha fontos volna olyan nagyon!” – Legfeljebb egy tréfa lesz, gúnyos kísérlet, föltevéseit igazoló kudarc, nevet egyet; ő vissza tud térni a félúton akárhonnan, akárkitől… Önáltató, könnyű kis mosollyal igazgatta össze az orgonákat, és elindult a jól ismert kapu felé.

Az ismerős tavalyi fruska bocsátotta be. Különös volt ez. Az arcába nézett, és mindjárt megismerte, de nem lelkendezett, és nem vihogott, mint azelőtt, el sem mosolyodott, pedig látszott rajta a meglepetés. Kicsit szemrehányó és szomorú komolysága volt a kis csacsi cseléd gesztusaiban, ahogy egy pillantást vetett a virágokra, és bólintott, mint aki most már mindent megért. Némán ment előtte, a keskeny előszobán, és az ebédlőben fel akarta csavarni a kis villanykörtét a barna dívány fölött.

– Nem! – tiltakozott a fiatal férfi, és megállt a homályban, hogy hunyt szemmel beszívja a lakás régi, régi illatát. Kilépett a nyitott erkélyajtón, csaknem önfeledten; ide látszottak a tér sarjadzó bokrainak még laza, könnyed árnyékai a sárga lámpafényektől átszűrten. Az ég borús volt kinn, és apró eső szitált, lefogva és kiemelve a szerte imbolygó illatokat…

– Megkérdem, be lehet-e menni! – mondta mögötte a leány, miután várt egy ideig.

– Hogyan? – rezzent fel. – Őnagysága lefeküdt már? Vagy – van itt valaki?

A leány rábámult.

– Azt kérdem, vendég van-e?

– Nem, kérem – nincs –, már mind elmentek. Az öreg nagysága tíz órakor jön vissza éjszakára. Mert az asszonyomat – ó, nem tetszik tudni? Hiszen ma operálták…

A férfi megrezzenve lépett vissza a szobába.

– Baj van?

– Most már, hál’ Istennek, minden jól lesz. Isz’ nem is volt halálos betegsége – csakhogy igazítani kellett és három doktor is…

A vendég izgatottan fordult önkéntelenül a kijárat felé, de a leány nagy buzgón elébe állt. Szinte könyörgött.

– Nem, csak tessék várni, instállom, mindjárt szólok. Mindjárt lehet!

Elevensárga fénycsík verődött utána a sötét padlóra, ahogy eltűnt a háló nehéz függönyös ajtajában. A fiú egyedül maradt, és gyorsan, kapkodva eszmélt rá az esetre.

– Gyönyörű história! – sziszegte, és végigtörült a homlokán.

Micsoda szerencsétlen ostobaság, hogy neki ma ide kellett jönni. Hisz ez a dolog most mindent megváltoztat, átértékel. Micsoda jelentőséges, meghatottságba itatott pillanatok fognak jönni mindjárt! Jelenet lesz – ó! – Fiatalos, türelmetlen, lelki szégyellőssége háborgott valami émelygős ellenérzéssel. Gyönyörű dolog!

Most – no most, mindjárt! Be fog menni és látni fogja őt a karbolszagban, halványan a sárga lámpafényben – szalagok és csipkék közt, amiket most, sebtiben dobat magára a kedvéért. Megilletődött arccal áll meg az ágy szélénél, és halkan fog szólni, gyöngédségeket tördelni. Ő pedig lehunyja szemét a szenvedés fensőbbségében, gyöngéd fényű gloriola sugárzásában érezve magát – fáradtan ejti felé kezeit, és nem bírja fölemelni a virágokat. Neki akkor meg kell reszketni, és némán az ágy szélére ülni, kezét kezében tartva, puhán. Már színfalak – színfalak nőnek, sarjadzanak körülöttük a csendben, és nincs hatalma ellenük. Szcéna! Könnycsepp fog megcsillanni a lámpafényben a szép, seprős pillák alatt, és neki le kell hajolnia, hogy lecsókolja. „Ugye, megérezted? Ugye mégis? – Mennyit gondoltam rád!”… Szörnyű! Most mindjárt hallani fogja.

És a lelkébe hullámzó kellemetlen zavar közt valami becsületes, emberi szégyenkezés! A buta véletlenért, ami így hozta őt épp ma ehhez, akinek a cipőjét sem volna méltó megcsókolni az a vörös hajú, céda lány, akinek a virágait idehozta. Hogy ez így van – kiáltóan igaz, és neki milyen szégyenletesen, mindegynek tetszik ez e percben. „Nincs morális érzékem – úgy kell lenni, de annyira nem fontos –, nem érzem annak!” – Az egész cikázó gondolatsorban a rövid percek alatt, valami egyszerű düh és emberien önző méltatlankodás volt uralkodó, hogy ő most belejut valamibe akaratán kívül, a véletlen furcsasága révén – és beleveszítse a szabadságát. Hát azért sem!

Felcsapta az előszoba ajtaját, és átrohant rajta. Rémlett, mintha valami bocsánatkérést, mentséget dadogna vissza a nyomába siető cselédnek. Hogy rosszul lett… Csak ki a levegőre – vissza!

Lenn megcsapta a nedves, édes este üdesége. Most látta, hogy az orgonák nincsenek nála. „Jó, hogy azt legalább otthagytam szegénykének!” – gondolta, de nem volt nyugodt – ideges békétlenséget érzett. „Elrontott este ez!” – dünnyögte kedvetlenül, amíg hazaindult.

1910




Hátra Kezdőlap Előre