Shakespeare

A VELENCZEI KALMÁR.

(Fordította: Ács Zsigmond)


Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.



SZEMÉLYEK

Velenczei Doge.

Marokkói herczeg,
Aragoni herczeg, Portia kérői.

Antonio, velenczei kalmár.

Bassanio, barátja.

Gratiano,
Solanio,
Salarino, Antonio s Bassanio barátai.

Lorenzo, Jessica kedvese.

Shylock, zsidó.

Tubal, zsidó, barátja.

Lancelot Gobbo, Shylock szolgája.

Öreg Gobbo, Lancelot atyja.

Salerio, velenczei hírnök.

Leonardo, Bassanio szolgája.

Balthazar,
Stephano, Portia szolgái.

Portia, gazdag úrnő.

Nerissa, kisérőnéje.

Jessica, Shylock leánya.

Velenczei Tanácstagok, Törvényszéki Tiszek,
Tömlöcz-őr, Szolgák s Kiséret.




BEVEZETÉS

A velenczei kalmár Meres 1598-ki lajstromában már előfordul, még pedig utolsó helyen Shakspere vígjátékai közt. Születési idejét a legtöbb kritikus 1594-re teszi, hivatkozva Henslowe naplójára, mely egy „velenczei komédia” előadását ezen év augusztusának 25-ik napjára teszi, valamint egy 1596-ban írt névtelen darabra, Wily Beguiled (Kijátszott csel), mely a Velenczei Kalmár utánzása volna. A német Shakspere-társaság kiadása azonban nem sokra becsüli e két bizonyítékot: Henslowe naplójában a „velenczei komédia” elnevezése épen úgy szólhat más darabról, ha csak föl nem akarjuk tenni, hogy azon időben lehetetlen lett volna más velenczei tárgyú vígjátékot színre vinni; a mi pedig az idézett darabot illeti, „nem ismervén e darabot – mondja Schmidt – nem is határozhatjuk meg, mennyiben utánzása a Velenczei Kalmárnak, de más példákból eléggé ismerjük az önkényes és erőszakos következtetéseket, melyeket esetleges vagy könnyen megmagyarázható hasonlóságokból költőnk javára vagy ellenére szoktak vonni.” A benső ismertető jelekből inkább azt lehet következtetni, hogy a Velenczei Kalmár születése közelebb áll az 1598-ik évhez, s a költő működésének középső korszakába esik, midőn férfias ereje már teljesen kifejlődött, de még megőrizte első korszakának ifjúi báját és könnyedségét.

Nyomtatásban először 1600-ban jelent meg, két egymástól független negyedrét kiadásban; az egyiket James Roberts már 1598-ban beiktatta a londoni könyvárus czéh lajstromába; a Thomas Heyes-féle másik kiadás beiktatása 1600-ban történt. Az előbbinek teljes czíme így szól: The Excellent History of the Merchant of Venice, with the extreme cruelty of Shylock the Jew towards the said Merchant, in cutting a just pound of his flesh. And the obtaining of Portia, by the choyse of three caskets. Written by W. Shakspeare. Printed by J. Roberts. 1600. (A velenczei kalmár kitűnő története, a zsidó Shylock roppant kegyetlenségével a nevezett kalmár ellen, kinek húsából épen egy fontot akart kivágni. És Portia elnyerése a három szekrény közűl való választás által.)

A Velenczei Kalmár magyarúl először 1853-ban jelent meg nyomtatásban, Kecskeméten, Ács Zsigmond fordításában. Ugyanezen fordítás, javítva és átdolgozva, foglal helyet a Kisfaludy-társaság kiadásában. A nemzeti színházban azonban már előbb színre került, 1858-ig Lukács Lajos „szabad” fordításában, melyet 1865-ig Tóth Józsefé, 1877 óta Ács Zsigmondé váltott fel.

A dráma anyagjának egyes részeit a költő különféle forrásokból merítette. A font húsra vonatkozó per a középkori „Gesta Romanorum” czímű gyüjteményen fordul elő; egy lovag itt pénzt vesz kölcsön egy keresztény kalmártól, azon föltétel alatt, hogy minden húsa a kalmáré legyen, ha a kikötött határidőre meg nem fizeti tartozását. A lovag nem tud fizetni s törvény elé kerül. Ekkor neje férfiruhában megjelen a bíró előtt, és először irgalomra akarja bírni az uzsorást. De ez minden ajánlatra csak így felel: „Szerződésemet akarom.” Hallván ezt az asszony, így szólt valamennyi előtt: „Hozz igazságos ítéletet, bíró úr, arról, a mit mondani fogok. Tudjátok, hogy a lovag soha sem kötelezte magát írással másra, mint arra, hogy a kalmár levághassa húsát csontjairól, vérontás nélkül, mert erről nincs szó. Tegye hát reá kezét azonnal, de ha vérét ontja, a király fog ellene eljárni.” Midőn a kalmár ezt hallá, így szólt: „Add meg pénzemet és felhagyok a váddal.” Az asszony viszonzá: „Amen, mondom neked, fillért sem fogsz kapni; úgy tedd hát reá kezedet, hogy vérét ne ontsad.” Látván a kalmár, hogy csúffá tették, eltávozott; és így megmenekült a lovag élete, a nélkül, hogy egy fillért adott volna érte.

Különben a font hús kikötése a hitelező részéről ennél is régibb eredetű s több keleti regében is előfordul. A Gesta Romanorum elbeszélése az uzsorást még nem teszi zsidóvá; ez Giovanni Fiorentino novellájában történik, mely az „Il Pecorone” novellagyüjteményben 1558-ban jelent meg nyomtatásban.

A ráma meséjének másik része, a három szekrény közűl való választás, szintén a Gesta Romanorum 99-ik fejezetében fordul elő, mely elbeszéli, miként küldé az apuliai király Rómába leányát, hogy ott a császár fiával házasságra lépjen. A császár, hogy próbára tegye, három edényt készíttetett, aranyból, ezüstből és ólomból. Az arany edényt drága kövek ékesíték, de belűl emberi csontokkal volt tele s ezt a feliratot viselte: „A ki engem választ, elnyeri, a mit érdemel.” Az ezüst edény földdel volt töltves e feliratot viselte: „A ki engem választ, megtalálja, a mi után a természet törekszik.” Az ólom edény végre nagybecsű drága kövekkel volt és e feliratot viselte: „A ki engem választ, megtalálja bennem, a mit Isten rendelt.” A császár megmutatta a királyleánynak a három edényt és így szólt: „Ha azt választod, a miben valami hasznos és szép dolog van, a tied lesz fiam. De ha olyant választasz, a mi sem neked, sem másnak nincs hasznára és javára, úgy nem kapod meg.” A királyleány, miután sokáig szemlélte az edényeket és felirataikat, az ólom edényt választá, s midőn ezt felnyiták, így szólt a császár: „Jól választál, derék leány, légy hát fiamnak nejévé.”

Shakspere közvetlen forrása azonban nem a Gesta Romanorum volt. Ennek elbeszélését, összeköttetésben Shylock zsidó voltával, valamint Antonio és Bassanio baráti viszonyával, Giovanni Fiorentino fönnebb említett novella-gyüjteményében találta. Fiorentino elbeszéli a gazdag velenczei kalmár, Ansaldo barátságát fogadott fia Giannetto iránt. De nem is pazarlá méltatlanra barátságát, mert az ifjú mindenben kitűnt s kedvenczévé lett az egész városnak. Midőn két barátjával Alexandria felé hajózott, egy reggel nagyon szép kikötőt vett észre, s kérdés a hajó kormányosát, mi a neve e kikötőnek. A kormányos így felelt: „Ez a hely egy előkelő özvegyé, ki már sok urat döntött romlásba.” „Hogyan?” kérdé Giannetto. „Uram, felelt amaz, ez a szép nő ily törvényt követ: a ki ott kiköt, köteles éjjel nála pihenni, s a ki kedvét tudja lelni, az férjévé lesz, s a kikötő és az egész vidék urává. De ha ügyetlen, mindenét elveszíti.” Giannetto egy darabig gondolkozott s azután így szólt: „Tégy, a mit tudsz, s vigy engem a kikötőbe.” „Gondold meg uram, mit mondasz, felelt a kormányos; sok úr ment már oda és elvesztette mindenét.” De Giannetto így válaszolt: „Ne aggódjál mások miatt, hanem tedd meg, a mit parancsolok.” És így is történt, mert azonnal megfordíták a hajót s oly titkon irányozák a kikötő felé, hogy társai, kik a többi hajón voltak, semmit sem vettek észre.

Elmondja aztán a novellaíró, hogy Giannettónak nem sikerült megnyerni a szép özvegyet, mert rosszkor altatá el az édes bor. Elvesztve hajóját és javait, visszatért Velenczébe. De a szép nő annyira elbűvölé, hogy nem nyugodhatott, s nem sokára új kisérletet tett megnyerésére. Új hajóval látogatja meg a belmontei kikötőt, de most sincs több szerencséje, mert ismét rosszkor alszik el s ismét mindenéből kifosztva tér vissza Velenczébe. A szép özvegy emléke még most sem hagyja nyugodni, s jóságos nevelő apja megindul kérésére és egy harmadik hajót szerel föl számára. De a költségből még hiányzott tízezer arany, melyet Ansaldo egy mestrii zsidótól vett kölcsön, azon föltétel alatt, hogy ha a jövő Szent-Ivánnapra meg nem fizeti, a zsidó kivághat egy font húst testének bármelyik részéből. És ezt a szerződést tanúk előtt, minden formaság megtartásával, állították ki.

Miután a novellaíró elbeszéli, hogy Giannetto ez alkalommal szerencsésebb volt s a bor nem altatta el, hanem annyira megnyerte az úrnő kegyét, hogy másnap reggel férjeül és urául választotta; de boldogságában megfeledkezett jóltevőjének elvállalt kötelezettségéről s csak véletlenűl jutott eszébe Szent-Iván napján, mire rögtön Velenczébe sietett, hova neje is, bírónak öltözve, utána ment: így adja elő a törvényszéki jelenetet, melyben a belmontei nő, mint bolognai bíró szerepel, kire Giannetto nem ismer rá, mert bizonyos növények nedvével elváltoztatta arczát:

„…Mondá a bíró: „Rajta, vágd ki a font húst, a mely részből tetszik és tedd meg, a mit nem hagyhatsz el.” Ekkor a zsidó levetkőzteté Ansaldot s egy nagy kést ragadott kezébe, melyet külön e czélra készíttetett. Giannetto azonban a bíróhoz fordult és mondá: Uram, erre nem kértelek. Nyugodjál meg, viszonzá a bíró, még nem vágta ki a font húst. Midőn a zsidó közelebb lépett hozzá, mondá a bíró: Gondold meg, mit tészsz, mert ha egy fontnál többet vagy kevesebbet fogsz venni, leüttetem fejedet; azt mondom továbbá, ha csak egy csepp vérét ontod, méltóvá lettél a halálra. Írásod nem említi a vérontást, és egy font húst ítél neked, sem többet, sem kevesebbet. Ha okos vagy, tedd azt, mit legjobbnak tartasz. Rögtön el is küldött a bakó után, kinek el kellett jönnie a tőkével és bárddal, és mondá: Mihelyt egy csepp vért látok folyni, lerepül a fejed. A zsidó most nagy félelmet kezdett érezni, Giannetto pedig nagy örömet. Sok ide-oda beszéd után így szólt a zsidó: Bíró úr, ön okosabb, mint én; adassa ide a százezer aranyat és meg vagyok elégedve. Nem, viszonzá, a bíró, vedd csak font húsodat, a mint szerződésed megitéli; pénzt egy fillért sem kapsz, mert visszautasítád, midőn megkináltalak vele. A zsidó kilenczven-, majd nyolczvan ezerre szállt alá, de a bíró kemény maradt. Giannetto így szólt a bíróhoz: Hadd adjuk neki, a mit kiván, hogy szabadon bocsássa adósát; de a bíró így felelt: Mondom, hagyj engem cselekedni. Ekkor mondá a zsidó: Adjatok ötvenezret; a bíró viszonzá: Egy fillért sem adok. Úgy hát adjátok meg legalább tízezer aranyomat, mondá a zsidó, s legyen az egész ország átkozott! A bíró viszonzá: Nem értesz engem? semmit sem adok; ha a húst akarod, vedd; ha nem, érvénytelennek nyilvánítom írásodat. A jelenlevők mind nagyon örültek, kigúnyolták a zsidót és mondák: A ki másnak vermet ás, maga esik bele. Midőn tehát a zsidó látta, hogy nem érheti el, a mit akart, felkapta írásait és dühében darabokra tépte. És így Ansaldo szabad lett és Giannetto nagy diadallal haza vezette. Ezután fogta a százezer aranyat és a bíróhoz ment, kit szobájában úti készületeivel foglalkozva talált. Uram, mondá, ön a legnagyobb szolgálatot tevé nekem, melyet valaha nyertem; azért kérem, vigye magával e pénzt, melyet annyira megérdemelt. A bíró mondá: Jó Giannetto uram, nagyon köszönöm, de nincs szükségem pénzre; vigye ismét vissza nejéhez, nehogy azt mondja, hogy elpazarolta. Hitemre, mondá Giannetto, nőm oly nemes és nagylelkű, hogy kedvére volna, ha négyszer ennyit is adnék ki; különben is azt akarta, hogy sokkal többet hozzak magammal mint a mennyit itt lát. Erre kérdé a bíró: Hogy van vele megelégedve? Szeretem, felelt Giannetto, jobban, mint bármit a világon, mert oly okos és oly szép, a milyennek a természet csak alkothatta. Ha azon szerencsében akar ön részesítni, hogy meglátogat, csodálkozni fog, mily tiszteletben részesíti, és meg fog győződni, hogy legalább is olyan, a milyennek mondtam. Nem mehetek önnel, mondá a bíró, mert más dolgaim vannak; de mivel olyan jó, köszöntse őt nevemben. Meglesz, mondá Giannetto, de szeretném, ha valamit elvinne e pénzből. Ezalatt a bíró észrevett újján egy gyűrűt és így szólt: Ezt a gyűrűt szeretném s azon kívül egy fillért sem. Legyen, felelt Giannetto, ámbátor nem szívesen adom, mert nőm ajándékozta nekem s kötelességemmé tette, hogy mindig viseljem szerelméért, és ha többé nem látja újjamon, azt fogja hinni, hogy valami nőnek adtam, s meg fog velem hasonlani, azt gondolván, hogy többé nem szeretem; pedig drágább ő nekem, mint a saját lelkem. Meg vagyok győződve, mondá a bíró, ő is jobban szereti, hogysem ne higyjen szavának; s meg is mondhatja, hogy nekem ajándékozta. Vagy talán valami itteni régi szeretőjének akarta adni? Hűségem és szerelmem nőm iránt oly nagy, felelt Giannetto, hogy a világon egyetlen oly nő sincs, kivel felcserélném; olyan tökéletes és szép ő minden tekintetben. E szavakkal levonta a gyűrűt újjáról és a bírónak nyújtotta; azután megölelték egymást és meghajtották magukat egymás előtt. Ekkor mondá a bíró: Most még egy kegyet kérek. Mi az? kérdé Giannetto. Hogy ne időzzék itt, hanem gyorsan térjen vissza nejéhez. Nekem is, mondá Giannetto, százezer évnek tetszik, mióta nem láttam. És így elbúcsúztak egymástól. A bíró bárkába szállt s isten nevében elútazott; Giannetto pedig lakomákat adott, lovakat és pénzt ajándékozott barátjainak; azután elútazott Ansaldoval… A nő azonban, ki néhány nappal előtte ért haza, úgy tett, mintha fürdőben volt volna; ismét női ruhát öltött és készült férje elfogadására. Midőn megérkeztek, megölelte Ansaldot, de férje iránt kissé hideg volt, ámbár jobban szerette, mint valaha… Giannetto észrevévén felesége hidegségét, félre hívta és így szólt hozzá: Mi bajod van? és meg akarta ölelni. A hölgy így felelt: Ne fáradj, jól tudom, hogy Velenczében újra feltaláltad régi szeretőidet. Giannetto mentegetni kezdé magát, de neje kérdé: Hol van a gyűrű, melyet neked adtam? Erre mondá Giannetto: Csakugyan bekövetkezett, a mit gondoltam; igazam volt, midőn mondám, hogy rosszat fogsz gondolni; de esküszöm Istenhez és hozzád való hűségemre, hogy a gyűrűt azon bírónak ajándékoztam, ki megnyerte a pert. És én esküszöm Istenhez és hozzád való hűségemre, hogy egy nőnek adtad; tudom, és mégsem szégyelsz megesküdni. Giannetto felelt: Pusztítson ki az isten a világból, ha nem mondtam igazat. Mindezt előre mondám a bírónak, midőn a gyűrűt kérte. Erre így szólt a hölgy: Elég lett volna Ansaldot ide küldened, s magad ott maradhattál volna szeretőid között, úgyis hallám, hogy mindnyájan sirtak elútazásodkor. Ekkor Giannetto könyezni kezdett, mert nagy szívfájdalmat érzett, és így szólt: Olyasmire esküszöl, a mi nem igaz és soha sem lesz igaz. A mint neje a könyeket látta, szívébe nyilallott; hangos nevetéssel keblére borult, megmutatta a gyűrűt s mindent elbeszélt neki, a mit a bírónak mondott, és hogy ő maga volt a bíró, és hogyan adta neki a gyűrűt. Giannetto nagyon elcsodálkozott ezen, és mivel mindent igaznak talált, nagy örömet kezdett érezni. Azután kiment és elbeszélt mindent barátjainak; s kettejök szerelme ettől fogva nagyobb volt, mint valaha. Ezután előhívta Giannetto a komornát, ki amaz este azt tanácsolá neki, hogy ne igyék a borból, és nőül adta Ansaldohoz; és így éltek hosszú ideig örömben és boldogságban, a míg meg nem haltak.”

Így szól Giovanni Fiorentino elbeszélése, mely közvetlen forrása volt Shaksperenek, ha csak föl nem teszszük, hogy előtte már más angol író is feldolgozta e novellát, s ennek feldolgozása szolgált volna Shaksperenek forrásul. Gosson említ a „School of Abuse” (rágalom iskolája) czímű munkájában egy „zsidóról” szóló drámát, mely feltűnteti „az uzsorások véres érzelmét”: de erről a drámáról egyebet nem tudunk s így e vékony hasonlóságból nem foghatjuk rá, hogy a velenczei zsidó uzsorás történetét foglalja magában. Igaz ugyan, hogy a „Pecorone” novellagyüjteménynek angol fordítása a XVI. századból még nem került elő, de semmi sem tiltja azt a föltevést, hogy Shakspere értett olaszul, s így közvetlen forrásul Fiorentino novelláját használta, mely a font húsról szóló pert, a három szekrény közűl való választást és a kalmár nagy baráti szeretetét egy elbeszélésben egyesíti.

Végre, hogy semmit se hagyjunk figyelmen kívül, említenek egy régi angol balladát „Gernutus zsidóról”, melyet Shakspere szintén használhatott, s átvehetett belőle néhány vonást, például, hogy a zsidó a törvényszék előtt sarúja talpán köszörülte a kését. Csakhogy a balladában erről szó sincs; csupán ennyi áll ott:

Köszörült késsel készen áll
A vérengző zsidó.

Ha már hasonlatot keresünk, inkább azt lehetne ilyenül elfogadnunk, hogy Gernutus is, mint Shylock, a font hús kikötését a szerződés alkalmával tréfának tűnteti fel, mely vonás nincs meg Fiorentino elbeszélésében, jegyzi meg a német Shakspere-társaság kiadása. Az ott idézett három versszakban Gernutus ily módon köti ki a font húst:

A kölcsönpénzért nem fizetsz
Egy fillér kamatot;
Tudom, te is teszesz nekem
Viszont szolgálatot.

Csak egy vidám tréfát teszünk,
S nagy nevetés leszen;
Szólt a zsidó, szoros kötést
Adj zálogul nekem.

S világosan kikötve itt
Egy font húsod legyen.
Ha tetszik, készítsd az irást,
S a pénz is itt terem.

De ebből, ha már épen vonatkozást akarunk a két mű közt találni, inkább azt lehetne következtetni, hogy a ballada vette át Shakspere drámájából e vonást, mely a drámában a helyzetnél fogva sokkal inkább szükséges és önként kinálkozó, mint a balladában vagy elbeszélésben. Különben e törvényszéki eset valamennyi változatában ama régi jogi igazság van kifejezve, hogy a törvény betűje öl, azaz „summum jus summa injuria”: a jog merev alkalmazásából a legnagyobb igazságtalanság származhatik; s épen abban rejlik a lelemény elméssége, hogy a betűhöz való szigorú ragaszkodást saját fegyvere, a törvény betűjének még szigorúbb alkalmazása győzi le.

E régi igazság megtestesülése adja meg kiválóan a Velenczei Kalmárnak megkapó érdekességét, s a művészien egybefont két mese közűl ez emeli ki s teszi elsőbb rendűvé Shylock történetét. A kik az aesthetikai tankönyvek rőfjével akarják Shakspere drámáit kimérni, egyiknél sem jönnek nagyobb zavarba, mint a Velenczei Kalmárnál, egyiknél sem kerül több fejtörésökbe, hogy betanult leczkéjöket összhangba hozzák Shakspere világra szóló tekintélyével. Hiába magyarázzák is bizonyítják, hogy a cselekvény tengelye Bassanio és Portia szerelme, és hogy a nézőnek leginkább ezek sorsa és személye iránt „kell” érdeklődnie: a néző fejével bólint az aesthetikai bírók parancs-szavára és Shylock hatalmasan kiemelkedő alakjára szegzi szemét. Shylock marad a dráma főszemélye, és minden idők közönsége az ő sorsa, az ő szenvedélye, az ő gyűlölete, az ő pere iránt fog e darabban kiválóan érdeklődni, úgy annyira, hogy igazságtalanná is válik a dráma többi részének költői szépsége iránt, nem méltányolja eléggé az ötödik felvonás holdvilágos tájképét, a madarak elbűvölő énekével, a szerelmes párok bájos enyelgésével, azt a tündéri jelenetet, melyben minden, a levegő és falevél is, szerelmet, költészetet, bűbájt lehel, melyben így szól Lorenzo szerelmes Jessicájához:

Mily édesen szenderg e halmon a hold!
Üljünk le itt, suhanjanak zene
Hangjai fülünkbe: csend és éjszaka
Simúl az összhang lágy pengésihez.
Jer, Jessica! nézd, ím az ég tere
Kirakva csillogó aranyhimekkel:
A legkisebb kör, mely fönt látható,
Angyalszerűen zeng forgásiban
Gyöngéd szemű cherubok dalkarához.
Örök lelkekben ily összhangzat él:
De míg e romlatag por-öltözet
Durván lezárja, nem hallhatjuk azt.

S a hol édes zene szólal meg a lombok reszkető árnyékában és zengését oly szavak kisérik, melyeknél szebbek még nem magasztalák a zene hatalmát:

Csak egy vad és délczeg ménesre nézz,
Ifjú, szilaj csikók seregletére, –
Miként szökell, fú s hangosan nyerít,
Mert hajtja a heves vér ösztöne:
De halljanak zendülni harsonát,
S hasson fülökbe olvadó zene,
Meglásd, miként állnak meg egyaránt,
Szilaj szemök szerénynyé változik
Az édes hangerőtől. Ép ezért
Mondá a költő Orpheus felől,
Hogy fát, folyót, sziklát indíta meg.
Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való,
Mit át ne alakitna a zene,
Habár csupán kevés időre is. –
Ember, kiben nem létezik zene,
Kit meg nem indít édes hangvegyűlet,
Csel-, hitszegés- s zsákmányolásra kész,
Kedélymozgási tompák, mint az éj,
S pokolsötétek szenvedélyei.
Ne higyj ilyennek! – Halld, szól a zene…

De Shylock alakja annyira uralkodik a drámán s annyira központosítja magában az érdeklődést, hogy az ő drámájának befejeztével a néző az egész drámát bevégzettnek tartja, s ez volt az oka, hogy sok német és magyar színpadon hosszú ideig a Velenczei Kalmárt a negyedik felvonással befejezték s az ötödik felvonást, a dráma teljes értékének kárára, kihagyták; még a mi nemzeti színházunk is csak az utóbbi években állította vissza ez ötödik felvonást jogos helyére, egész teljességében adva a Velenczei Kalmárt.

Othello a féltékenységnek, Romeo és Julia a szerelemnek drámája; amannak neve a féltékenység, ezek neve a szerelem jelképe lett a népek köztudásában és szójárásában, s nevöknek hallására a féltékenység vagy a szerelem fogalma jelenik meg a lélek előtt. De hiába mondják a Velenczei Kalmárról, hogy épen úgy a barátságnak drámája, mint Romeo és Julia a szerelemé: Antonio és Bassanio barátsága elhalaványul Shylock gyűlölete mellett, s a népek gondolkozása nem az ő barátságukat, hanem a zsidó uzsorást köti össze e dráma nevével, s ennek említése nem Antoniot és Bassaniot, nem is a szép és okos Portiát, hanem a szenvedő és gyűlölő Shylock alakját idézi a lélek elé.

Shylock alakjának festésében csodáljuk a költő felséges objektivitását. Nincs elfogulva, nem szereti, nem gyűlöli emberét, nem akarja velünk sem meggyűlöltetni, sem megszerettetni; nincs más czélja, mint híven és igazán rajzolni az uzsorás zsidót, megmutatva gyűlöletének nagyságát, de szem elé állítva az okokat is, melyek azt, ha nem is igazolják, legalább megmagyarázzák. Shylockban nemcsak az uzsorást festi, hanem a zsidót is, nemcsak forrása nyomán kötve össze e kettőt egymással, hanem a kor viszonyainak tekintetbe vételével is. A keresztényeknek az egyházi törvények egyáltalában megtiltották kamatot venni a kölcsönpénzért, a mit a zsidók szabadon és rendesen gyakoroltak, s az uzsorás név a kor felfogása szerint egyértelmű volt a zsidóval. Ezért rajzolta Shakspere az uzsorás Shylockban a zsidót is, még pedig oly igaz vonásokkal, úgy eltalálva a zsidók ótestamentomi világnézetét, észjárását, beszédmódját, hogy ez maga is valószínűvé teszi némelyeknek abbeli állítását, hogy Shakspere útazást tett a szárazföldön és egész Felső-Olaszországig eljutott, mert a zsidókat Angliában nem ismerhette meg, hol csak Cromwell alatt nyertek korlátolt letelepedési engedélyt.

Shylockot a pénzvágy és a gyűlölet vezeti. Gyűlöli Antoniot, mint uzsorás; gyűlöli, mint zsidó.

Hőn gyűlölöm, mert Krisztus párthive;
De még dühösben, mert pór bárgyuságból
Ingyen kiadja pénzét, s leviszi
Velencze piaczán a kamatot.

De Antonio sem viszonozza keresztény szelídséggel, nemes nagylelkűséggel Shylock gyűlöletét; sőt mindent megtesz, hogy a legteljesebb okot adja rá. Egészen úgy viseli magát iránta, mint ama korban minden nemes és büszke keresztény, kit nemes büszkesége az uzsorás ellen, keresztény önérzete a zsidó ellen megvetésre és lealázó bánásmódra szoktatott. Hányszor szidta őt a Rialton kamatjai miatt, hányszor nevezte vérebnek és hitetlennek, hányszor köpött ünneplő ruhájára! És midőn Shylock mindezt eszébe juttatja, midőn reá szorúl és pénzt kér tőle kölcsön: akkor sincs számára egetlen jó szava sem s csak régi bántalmazását ismétli.

Kedvem jöhetne most is úgy nevezni,
Rád köpni, sőt tán megrugdalni is.
Ha kölcsön adsz, ne úgy adj, mint szives
Barátaidnak (mert mikor kivánt
Díjt a kopár fémért barát baráttól?)
Mint ellenednek adj inkább nekem…

Shylock meg is teszi; mint ellenségének adja a pénzt, s mint ellensége akarja behajtani rajta. Most már nagyobb benne a vallási fanatizmus gyűlölete, mint az uzsorás pénzvágya; megkaphatná követelésének háromszorosát is, de ő csak kötését akarja, a gyűlölt keresztény életét. Nemcsak a megbántott egyén gyűlölete tör ki most belőle; a századokon át elnyomott, megrugdalt, emberi önérzetéből kivetkőztetett faj gonosz bosszúvágya adja kezébe a kést; nem egyedül őt magát, hanem egész nemzetét véljük látni, midőn kését köszörüli, épen úgy, mint nem egyedül az ő keserűségét, hanem egész fajáét halljuk e sikoltásában: „Nincsenek a zsidónak szemei? nincsenek a zsidónak kezei, életműszerei, tagaránya, érzékei, indulatai, szenvedélyei? Nem ugyan azon táppal él, ugyanazon fegyverekkel sebesíttetik, azon kóroknak alá vetve, azon óvszerektől gyógyulva, ugyanazon tél- s nyártól hűvítve-hevítve, mint a keresztény? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? s ha bántotok, ne álljunk-e bosszút?”

És mi ne bámuljuk-e a költőt, ki a XVI. században, korának egyetemes és uralkodó elfogultsága alatt ily kifejezést tudott adni az elnyomott emberi érzet feljajdulásának, s így tudta egy képben egyszerre megmutatni az eltiprott faj gonoszságát és gonoszságának magyarázatát? Shylock alakja legtalálóbb illustrálása azon igazságnak, hogy a valódi tragikum és komikum között lényegileg semmi különbség sincs; a különbséget csak a szempont teszi, melyből tekintjük. Midőn Shylock bosszúvágyában kudarczot vallva, pénzét, leányát elveszítve, vagyonától megfosztva, arra kényszerítve, hogy hitvány életének megmentéseért hitéről lemondjon és javait leánya gyűlölt csábítójának hagyja, megvetve, kigúnyolva, kikaczagva elsompolyog, a XVI. század közönsége nevethetett fölötte és komikusnak találhatta, de a mi emberiesebb érzésünk hajlandóbb igazat adni ama hölgynek, ki a Drury-Lane színházban Shylock távozása után önkénytelenűl felkiáltott: „The poor man is wronged!” (Szegény emberrel rosszúl bántak).



ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Velencze, utcza.

Antonio, Salarino, Solanio.

ANTONIO.
Én nem tudom, mért kedvem oly borús.
Nekem teher, s úgy látom, nektek is.
De hogy ragadt, hol szállhatott reám,
Mi fajta, vagy miből keletkezett,
Ki nem tanulhatám.
S oly elbutulttá tőn e méla bú,
Hogy enmagamra bajjal ismerek.

SALARINO.
Az óczeánon hánykódik szived,
Ott, hol kevély vitorlájú hajóid,
Mint főurak s dús polgárok habon,
Vagy mint a tenger bámulványai,
Lenéznek a kis tőzsér-jármüvekre,
Tisztelve, üdvözölve általuk,
A mint tovább lengnek szőtt szárnyakon.

SOLANIO.
Hidd el, ha koczkán annyim állana,
A messzeségben bolygna vágyaim
S reményeim jobb része. Szüntelen
Fű-szórva lesném, merre tart a szél,
Térképeken rév-, gát- s öbölt keresnék;
S kétségkívül minden tárgy, mely veszélyt
Képes leendne vonni kincseimre,
Leverne.

SALARINO.
Etelhűsitő fuvásom
Lázt hozna rám, mihelyt eszembe jutna:
Mily kárt tehet nagy szél a tengeren.
Ha a fövenyórát tekintém,
Zátonyt s sekélyt alkotna képzetem;
Látnám dús Andriám homokba fúrva
Mint hajtja meg lejebb bordáinál
Nagy ormát, hogy sirjával csókolózzék.
Egyházba menve, a szentelt falak
Eszembe hoznák a vészszirteket,
Mik gyönge gályám oldalához érve,
Zúgó vizekbe szórnák fűszerim,
És selymeimmel a habot ruháznák.
S így ki előbb mérhetlen kincs ura,
Most tönkre jutva. S erre gondoló
Eszmém vagyon, hát arra ne legyen,
Hogy ily eset mély gyászba ejtene?
Ne mondja senki, én tudom, hiába,
Árúi sorsán agg Antonio.

ANTONIO.
Hidd el, nem úgy van. Áldom sorsomat,
Nem egy hajóra bízvák kincseim.
Sem egy vidékre; s összes birtokom
Nem függ ez év forgó koczkáitól.
Kedvem nem áruim miatt borong.

SOLANIO.
Tehát szerelmes vagy?

ANTONIO.
        Dehogy, dehogy!

SOLANIO.
Az sem? Mondhatni hát, hogy bú emészt,
Mert kedved elment; s szintoly könnyü volna
Szöknöd, nevetned s vígnak mondanod
Magad, mert nincs borúd. No esküszöm
A kétfejű Jánusra, hogy koronként
Csoda szenteket hoz létre a teremtő.
Emez szemével szüntelen kacsint
S kaczag, mint dudaszóra papagály;
A másik oly eczet-tekintetü,
Hogy nem vonítja száját egy mosolyra,
Habár a tréfán Nestor is nevetne.
Bassanio, Lorenzo és Gratiano jönnek.
Itt jön nemes véred Bassanio,
Lorenzo s Gratian. Isten veled;
Jobb társaságra hagyva, távozunk.

SALARINO.
Maradtam volna, míg föl nem derülsz,
Ha nem jövének érdemesb barátid.

ANTONIO.
Előttem magasan áll becsetek:
S én úgy veszem, hogy tisztetek hiv el,
S ti kaptok a bucsúzhatás ürűgyén.

SALARINO.
Tisztelt barátim! áldás véletek.

BASSANIO.
Mikor nevessünk együtt, jó urak?
Beh ritkán látjuk egymást! Illik ez?

SALARINO.
Kellő időben majd bátrak leszünk…
        (Salarino és Solanio el.)

LORENZO.
Bassanio, mivel reáakadtál
Antonióra, távozunk: de délben
Legyen szerencsénk a mondott helyen.

BASSANIO.
Minden bizonynyal.

GRATIANO.
Rossz szinbe’ van, signor Antonio;
Nagyon szivére vette a világot,
Elveszti azt, ki sok búval veszi.
Végkép megváltozott ön, higyje el.

ANTONIO.
Előttem a világ, világ marad, –
Hol, Gratian, szerep jut mindegyünkre,
S rám búskomoly.

GRATIANO.
Én játszom a bohót:
Agg ránczok kéj s mosoly közt jőjenek;
Inkább hevítse a bor májamat,
Hogysem sohaj fagylalja szivemet.
Ember, kiben meleg vér folydogál,
Alabástromból kimetszett őseként
Mért ülne, s ébren mért szunyadna el?
S mért mászna sárgaságba bú miatt?
Antonio, egy pár szót mondanék:
Szeretlek és barátság szól belőlem; –
Van oly emberfaj, melynek arczszíne
Álló mocsárként behártyásodik;
Mely konokul hallgat, remélve, hogy
E hallgatás majd mély ész-, bölcseség-
S érdemnek adja rája látszatát.
És mintha mondaná: „Jóspap vagyok;
S ha megnyitom szám, egy eb se ugasson!”
Antonióm, oh, ismerek sokat,
Kit csak azért néz bölcsnek a világ,
Mert szót se szól. Hanem, szentül hiszem,
Nyitná ki száját, vétkeznék fülünk,
Mert e hadat bolondnak czímzené.
Majd mondok erről másszor többet is;
Csak ne halászsz e méla cselfalattal
E vélemény, e kövi ponty után.
Jer, jó Lorenzo, kissé távozunk,
Ebéd után leczkém bevégezem.

LORENZO.
Jó; délutánig elválunk tehát;
Ily néma bölcs lesz még belőlem is,
Mert Gratiano szólni soh’ se’ hagy.

GRATIANO.
Légy csak körömben vagy két éven át:
Nyelved hangját is elfeledheted.

ANTONIO.
Eredj! bizony még csevegő leszek!

GRATIANO.
Helyes; kettőben szép a hallgatás:
Koros leányban, s füstölt marhanyelvben.
        (Gratiano és Lorenzo el.)

ANTONIO.
Hát már beszéd ez?

BASSANIO.
Gratiano töménytelen semmit hord össze, – többet, mint bárki más Velenczében; okos eszméivel oly arányban, mintha két búzaszemet rejtenél két véka polyva közé; keresheted egész nap, míg megtalálod; – s ha megtaláltad, kár volt utána fáradni.

ANTONIO.
De mondsza csak, miféle hölgy, kihez
Titkos zarándok útat esküvél,
Kiről ma mondád hogy nyilatkozol.

BASSANIO.
Hisz ösmered te is, Antonio,
Mint roncsolám meg összes birtokom,
Kissé nagyobb fényt űzve, mintsem azt
Szűk vagyonom folyvást, kiállaná.
S nem azt nyögöm most, hogy rólam letűn
A csillogás; hanem főgondom az,
Mint róvhatom le számos tartozásom,
Melylyel kissé pazér ifju korom
Elhalmozott. Antonio, neked,
Legtöbbel tartozom pénz- s szeretetben;
S felbátorit baráti hű szived,
Kitárni minden tervem, czéljaim:
Mint szándokom lerázni tartozásim.

ANTONIO.
Kérlek, tudasd velem kedves barátom!
S ha, mint magad, megállhat terved is
A becsület szemében: légy nyugodt:
Tárczám, személyem, összes vagyonom,
Használatodra szívesen ajánlom.

BASSANIO.
Gyermekkoromban ha nyilam veszett,
Előbbi úton új vesszőt lövék,
Hason nagyságut és jobban vigyázva,
Az elsőt föllelendő; – s két nyilat
Koczkázva, mind a kettőt meglelém.
Idéztem e gyermekpéldát előtted,
Mert a mi most jön, tiszta ártatlanság.
Adtál sokat kölcsön; s vad ifjuként
Elvesztém kölcsönöd: de légy szives
Előbbi tájra lőni új nyilat;
S nem kétkedem, hogy czélra jól vigyázva,
Vagy föllelem mind a két lövetet;
Vagy a hátulsót visszahozhatom
S az elsőért hálás adós maradnék.

ANTONIO.
Régóta ismersz; mért veszítsz időt,
Hogy így kerülgeted vonzalmamat.
Bizonynyal inkább sebzed e szivet,
Kétkedve végtelen buzgalmamon,
Mint hogyha elpazarlod mindenem.
Csak mondd azért, számodra mit tegyek,
Miről tudod, hogy rá képes vagyok,
S legitt segítek rajtad; szólj tehát.

BASSANIO.
Belmontban egy hölgy; gazdagon maradt
Bájos s ez ígénél is bájosabb,
Csodás erényű: néha szemei
Küldtek felém szép néma hirnököt.
Portia nevet visel, s szintoly dicső
Mint Cato lánya, Brutus Portiája.
S becsét a nagy világ jól ismeri,
Mert mind a négy szél hordta néki a
Hires kérőket; és napszín haja
Halántékán aranygyapjként lebeg,
Colchosi parttá téve csarnokát,
Hová érette sok Jáson hajóz.
Édes barátom! módom volna csak
Fényben közőlök egygyel versenyezni:
Oly kedvező sikert jósol szivem,
Hogy boldogulnék kétségen kivül.

ANTONIO.
Tudod, javaim mind künn a tengeren:
Nincs pénzem és módom rögtönzeni
Nagy összeget: hanem menj s nézz körül,
Meddig terjed hazánkban hitelem.
Feszítsd meg azt, habár a végletig,
És fényben udvarolj szép Portiádnak.
Menj, láss utána, én meg másfelé,
Pénzt hol kerítsünk, s én nem kétkedem,
Nevem- s kezességemre kaphatunk.        (El.)

II. SZÍN.

Belmont. Szoba, Portia házában.

Portia és Nerissa.

PORTIA.
Lelkemre, Nerissa, kis személyem végkép megúnta e nagy világot.

NERISSA.
Megúnná, édes nagysád, ha nyomorai ép oly bő mértékkel volnának, mint jó szerencséi. S még is, a mennyire látom én, szintoly beteg, ki eltelik a sokkal, mint az, ki semmi mellett éhezik. Nem közönséges boldogság tehát a közép állapot: a túlbőség hamarább őszül meg, de az elég tovább él.

PORTIA.
Jó mondatok, s jól advák elő.

NERISSA.
Jól követve, még jobbak lennének.

PORTIA.
Ha tenni oly könnyű lenne, mint tudni: mit legjobb tenni; kápolnák templomokká, s a szegény nép gunyhói fejedelmi palotákká változtak volna. Jó pap az, ki saját intéseit megfogadja; könnyebb húszat tanítanom, mi legyen a legjobb teendő, mint beállnom a húsz közé egynek, követni saját tanítmányimat. Az agyvelő tervezhet törvényeket, a vér számára; de a heves természet átszöki a hideg észt. Ifjú bolondság oly nyúl, mely átugorja az aggastyán jó tanács hálóit. De ez okoskodás nem képes számomra férjet választani. – Ah, e szó: választás! Nem választhatom, kit akarnék; s nem utasíthatom el, ki nem tetszik. Élő leány akaratját így zabolázza holt atyjáé. – Nem keserves, Nerissa, hogy nem választhatok s nem utasíthatok vissza senkit?

NERISSA.
Ön atyja mindig erényes volt: s szent férfiaknak a halál órájában jó ötleteik vannak. – A sorshúzás tehát, mit ő e három: arany-, ezüst- és ólom- szekrénynyel kigondolt, (mely szerint az nyeri el önt, ki az ő véleményét eltalálja), kétségkívül senki részére nem üt jól ki, csak azéra, kit ön igazán szeret. Hanem mily fokú vonzalmat érez ön ez ideig érkezett fejedelmi kérői iránt?

PORTIA.
Kérlek, mondd sorra nevöket; s a mint nevezed, én írom; s leírásomhoz képest ítélj vonzalmamról.

NERISSA.
Először is itt a nápolyi herczeg.

PORTIA.
Az igazi vad csikó, mert semmit sem tesz, csak lováról beszél; s önnön szép tulajdonai fő díszeül tekinti, hogy ő azt maga képes patkolni. Nagyon félek, édes anyja mélyen talált valami kovács szemébe nézni.

NERISSA.
Itt van továbbá a pfalzi grófság.

PORTIA.
Ez meg mindig komor szemeket vet, mintha mondaná: „ha nem kellek, válaszsz mást.” Hallgatja a víg meséket s nem mosolyg: félek, vén korában siró bölcscsé válik, minthogy már ifjúságában oly tele van hozzá nem illő komorsággal. Készebb lennék férjhez menni egy halálfőhöz csonttal szájában, mint ezek bármelyikéhez. Isten mentsen e kettőtől.

NERISSA.
Mit szól ön a franczia úr, Monsieur Le Bonhoz.

PORTIA.
Isten teremtése, hadd menjen hát emberszámban. Tréfán kívül, tudom, hogy bűn a gúnyolódás: de neki, mit! jobb lova van, mint a nápolyinak: begyakorlottabb rossz szokása komor szemet vetni, mint pfalzi grófnak: ő mindenki és senki; ha egy rigó fütyöl, ő bakugrásokat tesz: megvívna saját árnyékával. Ha neje lennék, húsz férfi neje lennék. Ha szives volna megvetni, megbocsátanám; mert ha őrülésig szeretne is, soha sem viszonzom neki.

NERISSA.
Mit szól ön Faulconbridge, ifjú angol báróhoz?

PORTIA.
Tudod, mit sem szólok hozzá, mert se ő nem ért engem, se én őt; ő nem tud se latinul, se francziául, se olaszul: pedig törvényszék elé állhatsz s esküt tehetsz le, hogy én egy fillér árut sem tudok angolul. Ő derék férfi arczkép: de fájdalom! ki társaloghat néma bálványnyal? Mily csodásan öltözködik! Azt hiszem, kabátját Olaszhonban vette, bő nadrágját Francziaországban, sipkáját német földön, s modorát mindenütt.

NERISSA.
Hát szomszédjáról, a skót lordról mit tart ön?

PORTIA.
Azt, hogy szomszédi szeretet van benne: mert egy nyaklevest kapott az angoltól, s megesküdött, hogy visszafizeti, mihelyt képes lesz: azt hiszem, a franczia lett kezese, s az írt helyette alá.

NERISSA.
Hát az ifjú német, a szász herczeg unokaöcscse, mint tetszik önnek?

PORTIA.
Nagyon rosszúl reggel, mikor józan; s még rosszabbúl délután, mikor ittas. Mikor legjobb, kissé rosszabb az embernél; s mikor legrosszabb, kissé jobb a baromnál. Legrosszabb esetben tőle, hiszem, sikerülni fog menekülnöm.

NERISSA.
Ha elszánja magát a választásra, s az igaz szekrényt választja: atyja akaratját szegné meg ön, ha vonakodnék őt férjeül fogadni.

PORTIA.
Legrosszabb esetben, kérlek, tégy egy rajnai borral telt nagy billikomot a hamis szekrényre: mert ha ördög volna is benne, kívül meg e kisértés, tudom ezt választaná. Bármit elkövetek, Nerissa, inkább mintsem szivacs neje legyek.

NERISSA.
Ez urak egyikétől se féljen, kisasszony: tudtomra adták véghatárzatukat, mely abban áll, hogy hazatérnek, s nem terhelik többé önt ostromaikkal: ha csak boldogult atyja szekrényes rendelkezésén kívül valami más úton nem nyerhetik el önt.

PORTIA.
Lennék bár oly vén, mint Sibylla, szüzen mint Diána akarok inkább meghalni, ha csak atyám végrendeleti modorában nem tesz valaki sajátjává. Szeretem, hogy e nehány kérő eszére tért; mert nincs köztük egy is, kinek távollétét forrón ne óhajtanám, s kérem istent, adjon nekik szerencsés útat.

NERISSA.
Nem emlékszik, nagysád, még atyja életében, egy velenczei művelt lovagra, ki Montferrat Marquis társaságában jött ide?

PORTIA.
Igen, igen: az Bassanio: úgy hiszem, ez volt neve.

NERISSA.
Úgy van, kisasszony; minden férfiak közől, kiket bohó szemeim valaha láttak, ő szép nőre legérdemesb.

PORTIA.
Jól emlékszem reá, s emlékszem, hogy méltó dicséretedre. – Nos mi újság?
Szolga jő.

SZOLGA.
A négy idegen keresi önt, hogy búcsút vegyen: s itt egy előposta az ötödiktől, Marokkó fejedelmétől, ki hírt hoz, hogy fenséges ura ma este itt lesz.

PORTIA.
Ha az ötödiket oly jó szívvel üdvözölhetném, minővel a másik négytől búcsút veszek: örömet okozna érkezése; – de ha belseje szent, s külseje ily ördögi, jobb szeretem, papom legyen, hogysem feleségül vegyen. – Eredj ficzkó elől. – Míg egy kérő után beteszszük a kaput, másik kopogtat az ajtón.        (El.)

III. SZÍN.

Velencze, köztér.

Bassanio, Shylock.

SHYLOCK.
Háromezer arany, – értem.

BASSANIO.
Igen, uram, három hónapra.

SHYLOCK.
Három hónapra, – értem.

BASSANIO.
Melyért, mint mondám, Antonio lesz kezes.

SHYLOCK.
Antonio lesz kezes, – értem.

BASSANIO.
Segíthet ön rajtam? Lesz oly szives? Tudhatom ön válaszát?

SHYLOCK.
Háromezer arany, három hónapra, s Antonio kezes.

BASSANIO.
Ön válasza erre?

SHYLOCK.
Antonio jó ember.

BASSANIO.
Hallott ön valami ellenkezőt róla?

SHYLOCK.
Ej, nem, nem, nem: – mikor azt mondom: „jó ember”, azt értem alatta, tudja ön, hogy jól áll; hanem vagyona koczkán: – egy gályát Tripolisba küldött, másikat India felé. Ezenfelül azt hallom a Rialtón, hogy a harmadikat Mexicóba, negyediket Anglia felé s így több szállítmányokat szórt szét a külföldön. Már pedig a hajók csak deszkák, a tengerészek csak emberek. Vannak szárazi patkányok, vizi patkányok; szárazi tolvajok, vizi tolvajok, a kalózokat értem; ott van továbbá a sok vízveszély, szelek, sziklák. Mind a mellett az ember elég jól áll. – Három ezer arany – azt hiszem, kezességét elfogadhatom.

BASSANIO.
Egész bátorsággal.

SHYLOCK.
Biztos akarok lenni, tehetem-e; s hogy biztos lehessek, meggondolom magam. Szólhatok Antonióval?

BASSANIO.
Ha tetszik önnek velünk ebédelni.

SHYLOCK.
Igen, hogy disznóhúst szagoljak: azon szállásból egyem, melybe önök prófétája, a Nazarén, az ördögöket bebűvölte. Veszek önökkel, adok önökkel, beszélek önökkel, járok önökkel s a többi; de nem eszem, nem iszom önökkel, nem imádkozom önökkel. Mi újság a Rialtón? Ki jön itt? –
Antonio jő.

BASSANIO.
Ez signor Antonio.

SHYLOCK.
        (Félre.)
Mily csalfa publikán tekintetű!
Hőn gyűlölöm, mert Krisztus párthive;
De még dühösben, mert pór bárgyuságból
Ingyen kiadja pénzét, s leviszi
Velencze piaczán a kamatot.
Ha egyszer oldalához férhetek,
Kiöntöm rajta régi bosszumat.
Utálja ő szent népem s legyaláz
Legtöbb kereskedők körében is;
Szid engem, űzletem, s jogos nyerésem,
Mit uzsorának hív. – Veszszen fajom,
Ha megbocsátok!

BASSANIO.
Shylock, mit csinál ön?

SHYLOCK.
Gondolkozom kész összegim felől,
S a mennyiben fejből emlékezem,
Három ezer zecchinnyi összeget
Nem rögtönözhetek. – De mit? hiszen
Tubal, ama gazdag hitsorsosom,
Segítni fog. – Várjunk csak! – Hány havat
Mondott ön? – (Antonióhoz) Áldás önre, édes úr!
Nagyságod az, kiről beszélgetünk.

ANTONIO.
Shylock, habár kölcsönző soh’ se voltam,
Adván s vevén kamatra pénzeket:
De hogy barátom sürgetős baján
Segítsek, e szokást most megtöröm. –
Tudtára adtad, mennyi kell?

SHYLOCK.
        Igen,
Három ezer arany.

ANTONIO.
        S három havig.

SHYLOCK.
Igen, feledtem, három hónapig.
De jó; – ön a kezes! – Lássuk. – Hanem
Ön mintha mondta volna, hogy soha
Nem ád s nem vesz kamatra.

ANTONIO.
        Nem, soha.

SHYLOCK.
Mikor nagybátyja Lábán juhait
Őrzötte Jákob, harmad örökös
Szent Ábrahám után (bölcs anyja is
Működve részén) úgy van, harmadik –

ANTONIO.
Nos, mit csinált? Tán uzsorát szedett?

SHYLOCK.
Nem, nem szedett közvetlen uzsorát,
Mint mondanók; – mit tett? figyeljen ön!
A mint Lábánnal akként egyezett,
Hogy díjaul a tarka s pettyezett
Bárányokat nyerendi: őszkor a
Gerjedt juhok kosokhoz fordulának;
S midőn a nemzés műve végtire
Kezdődik a gyapjas szülők között,
Hántott eszélyes pásztorom nehány
Vesszőt, s a pározás munkája közt
A fölhevült juhnyáj elé raká.
S ekként fogadva, elléskor csupa
Tarkát fiadztak; ez mind díja lett.
Így tett szert nyereményre: s áldva lőn.
S a nyeremény áldás, ha lopva nincs.

ANTONIO.
Szerencse volt, s megérdemelte Jákob;
Ezt nem saját hatalma hozta létre,
Egy égi kéz intézte azt imígy.
Tán a kamat védelméül hozád föl?
Vagy aranyod s ezüstöd kos- s juhnyáj?

SHYLOCK.
Én nem tudom: látom, hamar tenyész.
Hanem figyeljen ön.

ANTONIO.
        Hallod, barátom,
Védvül az ördög bibliát idéz.
A szent tanúkat feltoló galád
Olyan, mint a mosolygó arczu gaz,
Kecses, de szívben megrothadt gyümölcs.
Oh, a hamisság mint ragyog kivül.

SHYLOCK.
Három ezer arany; – szép pénz, kerekszám.
Három hónapra, hadd lám, mi esik?

ANTONIO.
No hát, Shylock, lehetsz-e oly szives?

SHYLOCK.
Signor Antonio, ön a Rialton
Sokszor, nagyon sokszor szidalmazott
Pénzösszegim s kamatjaim miatt.
Én tűrve s vállvonítva hordozám,
Mert béketűrés népem öröke.
Véreb s hitetlen czimmel illetett ön,
S zsidós ünnepruhámra köp vala, –
Csak, mert tulajdon pénzem forgatom.
Hagyján! ihol most ön reám szorul!
Itt van la! hozzám jő s ezt mondja ön:
„Adj pénzt, Shylock, kérlek.” S ön mondja ezt,
Ki nyálával szakállam szennyezé,
S lábbal taszított, mintha korcs kutyát
Rugdalna küszöbén: s kérelme pénz!
Mit mondjak önnek? Szóljak-é imígy:
„Van pénze ebnek? Lehető-e az,
Eb kölcsönözhet-é ily összeget?”
Vagy meghajoljak tán, s adósi hangon,
Fojtott lehellet – s gyáván suttogó
Hunnyászkodással ily szót ejtsek-e:
„No, drága úr, mult szerdán rám köpött,
Minap kirugdalt; másik izbe’ meg
Eb czímmel illetett, s e bókokért
Most ennyi s ennyi pénzt kölcsön adok.

ANTONIO.
Kedvem jöhetne most is úgy nevezni,
Rád köpni, sőt tán megrugdalni is.
Ha kölcsön adsz, ne úgy adj, mint szives
Barátaidnak (mert mikor kivánt
Díjt a kopár fémért barát baráttól?)
Mint ellenednek adj inkább nekem:
S ha szót szegek, jobb arczczal hajthatod be
Birságkötésd.

SHYLOCK.
        Ej, hogy dörg reám ön!
Megnyerni vágyom jó barátomúl,
Feledni rám dobott szdalmait,
Segítni sürgetős szükségein,
S kamatban egy fillért sem venni el.
De rám se’ hallgat. Bár ajánlatom jó.

ANTONIO.
Jóság, valóban.

SHYLOCK.
        Látni fogja ön.
Jerünk a jegyzőhöz, – s irjon kegyed
Ott egy kötést alá, – s csak tréfakép, ha
Ön nem fizet meg a jegyzett napon,
Ez s ez helyen, így s ennyi összeget,
Mint a kötés kiszabja: bűnhödésül
Husából egy egész fontot teszünk
Irásba, mit bátran kimetszhetek,
Bárhol tetszik testéből kiszakítnom.

ANTONIO.
Én kész vagyok, s aláirom nevem, –
S azt mondom, a zsidó nagyon szives.

BASSANIO.
Nem engedem, hogy ily kötésre lépj;
Készebb leszek tovább szigorgani.

ANTONIO.
Ne félj, fiu, lejárni nem hagyom;
Két hó alatt, egy hóval hamarább,
Mint a határidő, kilenczszer annyi
Sőt több becsű vagyont várok haza.

SHYLOCK.
Oh e keresztyének! szent Ábrahám!
Kik kőszivűleg mások czélzatát is
Gyanusitják. – Kérem, feleljen ön:
Ha megtörendi napját, mit nyerek,
Behajtva a lejárt kötlevelet?
Egy fontnyi hús, emberből véve ki,
Nem oly becses s nem oly használható,
Mint kecske-, bárány- s űrühús. S midőn
Tetszéseért tevém ajánlatom,
Ha felfogadja, jó: ha nem, maradjon!
S jó szívemért kérem ne bántsanak.

ANTONIO.
Igen, Shylock, az alku állni fog.

SHYLOCK.
Tehát a jegyzőnél találkozunk.
Ön útasítsa e tréfás kötésre;
Én meg megyek s a pénzt rögtön hozom. –
Kissé benézek otthon, mert lakom
Egy gaz fiú kétes gondjára biztam;
S legott önnél termek.

ANTONIO.
        Siess tehát.        (Shylock el.)
Derék zsidó. Im még a héber is
Keresztyénné lesz: mert jó szive van.

BASSANIO.
Szép szó, hamis sziv: nem hiszek neki.

ANTONIO.
Hagyján! ne félj; nem lappang itt veszély,
Idő előtt megjő minden hajóm.        (El.)



MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

        Belmont. Szoba Portia házában.

Trombita-tus. Föllép a marokkói herczeg s Kisérete.
Portia, Nerissa s más cselédei.

MAROKKÓI HERCZEG.
Kérlek, ne vess meg engem szinemért!
Cselédruhája ez dicső napunknak,
Ki mint közel szomszédját ápola.
Állítsd ki észak legszőkébb fiát,
Hol jégcsapot sem olvaszthat föl a nap,
S hasítsuk fel karunkat kedvedért,
Lássuk, melyőnknek vére pirosabb.
Mondom neked, szép hölgy, vitézeket
Rémíte arczom: s esküszöm szivemre,
Hogy égövünk első leányi is
Szeretve nézték. E szint semmivel
Föl nem cserélném, csak ha általa
Vonzalmadat lopnám el, szép királyném.

PORTIA.
Határzatomban nem vezet csupán
Leányszemek gyöngéd kivánata.
A sorshuzás, melytől függ végzetem,
Jogot sem nyujt szabad választhatásra.
De ha atyám meg nem szorít vala
Korlát gyanánt szavával, hogy csak az
Birjon, ki a mondott uton nyer el:
Dicső herczeg, vonzalmam oly fokán
Állnál, miként kérőim eddigi
Sorában bárki.

MAROKKÓI HERCZEG.
Ezt is köszönöm;
Kérlek, vezess hát a szekrényekig
Szerencsepróbát tenni. – Kardvasamra,
Mely Sophit ölt s egy perzsa herczeget,
S három csatában verte meg Sulejmant, –
A legvadabb szemet levillogom,
A legmerőbb szivet ledaczolom,
Medvétől elszakítom kölykeit,
S arszlánt, midőn ordít zsákmány után,
Érted boszantni kész vagyok. De ah!
Ha Hercules s Lichas koczkát hajít,
Ki a vitézebb? a nagyobb vetést
Esetleg a gyengébb kezű teszi;
S Alcídot így apródja győzi meg.
Lehet, hogy én is, (mert vak sors vezet)
Mit becstelen fog nyerni, elhibázom,
S búmban halok meg.

PORTIA.
        Sorsodat viseld!
S vagy meg ne kísértsd e kétes merényt,
Vagy tégy le esküt, hogy, ha nem találsz,
Egy nővel is házasságról soha
Jövőre nem szólsz: jól vigyázz tehát.

MAROKKÓI HERCZEG.
Igen, fogok: jőj, vigy sorsom felé.

PORTIA.
Elébb egyházba! – s majd ebéd után
Kisértsd a végzetet.

MAROKKÓI HERCZEG.
Szerencse rá!
Üdvöt szivemnek, vagy kint, mely megöl.        (El.)

II. SZÍN.

Velenczei Utcza.

Lancelot, később az öreg Gobbo.

LANCELOT.
Világos, lelkiismeretem megengedi, hogy gazdámtól, e zsidótól, elszökjem. Az ördög rángatja könyököm, megkisért s így szól: „Gobbo, Lancelot Gobbo, jó Lancelot, vagy jó Gobbo, vagy jó Lancelot Gobbo, használd lábaid, fohászkodjál neki, s vedd illára a dolgot!” Lelki ismeretem így szól: „Vigyázz, becsületes Lancelot, vigyázz, becsületes Gobbo, vagy mint fentebb, becsületes Lancelot Gobbo; el ne fuss, világért el ne illants.” Nos, a ménkü bátor ellenség kotródásra nógat. „Rajta” – szól a gonosz – „el” szól a gonosz – „az ég szerelmiért, tüzeld neki magad, – szól a gonosz – és szökjél meg.” De lelkiismeretem, szivembe csimpajkózva, igen bölcsen így szól hozzám: „Becsületes barátom, Lancelot, becsületes ember fia lévén” vagy inkább becsületes asszony fia; mert köztünk maradjon, atyám egy kicsit oda sült, egy kis mellékize volt neki; nos hát lelkiismeretem azt mondja: „Lancelot, ne mozdulj.” „Mozdulj” – mond a gonosz, – „ne mozdulj” – mond a lelkismeret. Lelkismeret, mondom, tanácsod jó. Gonosz, mondom, tanácsod jó. – Ha lelkismeretemre hagyom magam, zsidó gazdám mellett kellene maradnom, ki (isten ments meg!) olyan ördögfajta; s ha a zsidótól megszököm, a gonosz ellenséget követném, ki pedig – engedelmet kérek – maga az ördög. Bizonyosan a zsidó maga a megtestesült ördög; lelkemre! lelkismeretem némileg irgalmatlan lelkismeret, ha azt tanácsolhatja, hogy zsidónál maradjak. Az ördög nyájasb tanácsot ad; megszököm, ördög, parancsolj inaimmal, megszököm.
Föllép az öreg Gobbo egy kosárral.

GOBBO.
Uram, ifjú úr, kegyed; kérem, merre van a zsidó úr háza?

LANCELOT.
(félre).
Oh ég! ez az ég igaz nemző atyám, ki vaknál is vakabb lévén, nem ismer föl. Űzök vele egy kis tréfát.

GOBBO.
Uram, ifjú uram, kérem, melyik út vezet a zsidó úr házához?

LANCELOT.
Térjen ön a legközelebbi szögletnél jobbra; hanem mindjárt a legközelebbi szögletnél balra; érti? s a legközelebbi szögletnél ne térjen egyik oldalra is, hanem csavarodjék ki egyenesen a zsidó háza felé.

GOBBO.
Teringettét! nehéz lesz oda találnom. Nem mondhatná meg az úr, vajjon egy Lancelot nevű, ki nála lakik, nála lakik-e vagy sem?

LANCELOT.
Lancelot ifjú úrról szól maga? – (Félre.) Megálljunk, most zavarom a vizet. – (Fenhangon.) – Lancelot ifjú úrról szól maga?

GOBBO.
Nem ifjú úrról, kérem, hanem egy szegény ember fiáról; atyja – bár én mondom – becsületes, rendkívül szegény ember, s istennek hála, jól birja magát.

LANCELOT.
Nem bánom, legyen apja akármilyen; mi Lancelot ifjú úrról beszélünk.

GOBBO.
Kegyed alázatos szolgája, Lancelotról, uram.

LANCELOT.
De kérem, ergo, öreg férfiú, ergo, kérem, Lancelot ifjú úrról szól ön?

GOBBO.
Lancelotról, ha úgy tetszik uraságodnak.

LANCELOT.
Ergo, Lancelot úrról. Ne szólj, atyám, Lancelot úrról, mert azon úrfi (a végzetek, sors rendelményei, s más ily csodás kifejezések, a három nővér s a tanulság több más hasonló ágaihoz képest) valóban kimult; vagy mint kegyelmed mondaná egyszerű szavakkal, mennybe ment.

GOBBO.
No, attól isten mentsen! a fiú vénségem valódi istápja, igazi támaszom volt.

LANCELOT.
(félre).
Fütykös, sövénykaró, istáp, vagy támasz kinézésem volna? – (Hozzá.) Ismersz-e, atyám?

GOBBO.
Oh, könyörgöm, nem ismerem az ifjú urat; de kérem, mondja meg ön, fiam (isten nyugtassa lelkét!) él-e vagy meghalt?

LANCELOT.
Nem ismersz, atyám?

GOBBO.
Ah uram, vak vén ember vagyok; nem ismerem önt.

LANCELOT.
No, valóban, ha szemeid épek volnának is, lehet, hogy nem ismernél. Bölcs atya, ki saját gyermekére ráismer. Jó öregem, újságot mondok fiadról. (Letérdel.) Add rám áldásod: az igazság napfényre jő; gyilkosság nem maradhat soká titokban; – az ember fia igen; – de az igazság végre kisül.

GOBBO.
Kérem, uram, álljon fel. Tudom, hogy ön nem Lancelot, az én fiam.

LANCELOT.
Kérem, ne űzzük tovább e bohóságot, hanem add reám áldásod: én vagyok Lancelot, legényfiad, a ki volt; magzatod, a ki van; gyermeked, a ki lesz.

GOBBO.
Nem képzelhetem, hogy az én fiam ön.

LANCELOT.
Nem tudom, mit véljek e felől; de én vagyok Lancelot, a zsidó szolgája; s bizonyosan tudom, hogy Margit – a te nőd – anyám.

GOBBO.
Neve valóban Margit: kész vagyok megesküdni, ha Lancelot vagy, az én saját testem és vérem vagy. Seregeknek királya, mekkora szakállad nőtt: több szőr van álladon, mint az én taligás pejkó lovam farkán.

LANCELOT.
Úgy látszik hát, a pejkó farka visszafelé nő: tisztán emlékszem, mikor utószor láttam, több szőr volt farkán, mint az én arczomon.

GOBBO.
Uram teremtőm! mint elváltozál! Hogy jösz ki gazdáddal? Ajándékot hoztam neki. Mint jöttök ki egymással?

LANCELOT.
Jól, jól; hanem részemről, mivel nincs nyugtom, míg meg nem szököm, nem nyugszom, míg egy jó darab földön át nem szököm. Gazdám igazi zsidó: neki ajándékot? zsineget neki! holtra éhezem szolgálatában: minden újjamat bordáimmal számíthatod meg. Atyám, örvendek jöttödön: add ide ajándékodat egy Bassanio nevű úr számára, ki igazán pompás új libériákat ád. Ha be nem vesz szolgálatába, futok, a meddig isten földe terjed. – Oh ritka szerencse! itt jő épen! Járulj hozzá, atyám! mert zsidó legyek, ha tovább szolgálom a zsidót.
Bassanio, Leonardo és Kiséret jönnek.

BASSANIO.
Megteheted, de siettesd, hogy az estebéd legfölebb öt órakor készen legyen. Juttasd kézhez e leveleket: rendeld meg a cselédruhákat, s kérd meg Gratianót, jőjön mielőbb szállásomra.        (Szolga el.)

LANCELOT.
Rajta, atyám!

GOBBO.
Isten áldja meg nagysádat.

BASSANIO.
Köszönöm. Van valami bajod velem?

GOBBO.
Itt van fiam, nagyságos úr, szegény gyerek –

LANCELOT.
Nem szegény gyerek, uram, hanem a gazdag zsidó szolgája, – ki szeretne, uram, – mint atyám specificálni fogja –

GOBBO.
Nagy infectioja volna, uram, mint szokás mondani, a szolgálatra –

LANCELOT.
Valóban, röviden és egyszerűen, a zsidónál szolgálok, s ohajtanék – mint atyám specificálni fogja, –

GOBBO.
Gazdája és ő (engedelmet kérek nagysádtól) úgy jönnek ki egymással, mint a kutya és macska.

LANCELOT.
Egy szóval, az igazat kimondva, a zsidó méltatlanúl bánván velem, arra indított – mint atyám, ki, mint reménylem, szegény öreg, fructificálni fogja –

GOBBO.
Itt hozok egy tál ételre való galambot, mit nagysádnak szeretnék ajánlani; s kérelmem az, –

LANCELOT.
Röviden, a kérelem rám impertinenskedik, mint uraságod e becsületes öreg embertől meg fogja tudni; a ki – ha én mondom is – öreg ugyan, de szegény ember, édes atyám.

BASSANIO.
Egy szóljon, ne kettő. – Mit akartok?

LANCELOT.
Ön szolgálatába állni, uram!

GOBBO.
Épen ez a tárgy defectusa, uram!

BASSANIO.
Ismerlek és kérelmed megadom.
Urad, Shylock, ma szólt épen velem,
S magasztalt, ha ugyan magasztalódás,
Elhagyva dús zsidód szolgálatát,
Szegény lovag kiséretébe állni.

LANCELOT.
A régi közmondás jól van fölosztva az én gazdám Shylock és ön között, uram: ön birja isten kegyét, neki pedig van elég.

BASSANIO.
Szavad helyes: távozz’ öreg, fiaddal.
Búcsúzz’ el agg uradtól, s házamat
Kérdezd meg. (Kisérőihez.) Adjatok tüstént neki
A többinél sujtásosabb ruhát.

LANCELOT.
Jer, atyám! Nem kaphatok szolgálatot, – nem; dehogy van nyelvem! No! (Tenyerére néz.) Ha van Olaszhonban valakinek szebb lapja, s mer vele az írásra esküdni, – nekem jó szerencsém lesz. Rajta! itt egy silány életvonal! itt egy kis csekélység menyecskéket illetőleg; – fájdalom! tizenöt menyecske semmi: – tizenegy menyecske, kilencz leány szorultságból megjárja; – aztán vízbefulástól háromszor megmenekedni, s egy dunnás ágy szélén életveszély közt forogni: tűrhető menekülés. No, ha a szerencse asszony, ez egyszer derék személy. – Atyám! jer! egy pillanat alatt elvégzem búcsúmat a zsidónál.        (Lancelot és öreg Gobbo el.)

BASSANIO.
Kérlek, jó Leonardo, lásd el ezt!
S ha mind beszerzed s jól elrendezéd,
Sietve térj meg; mert barátimat
Estélyre hívtam mára; – menj, siess.

LEONARDO.
         Tőlem kitelhetőleg sietek.
Gratiano jő.

GRATIANO.
Urad hol van, szólj?

LEONARDO.
        Íme itt megyen.
        (Leonardo el.)

GRATIANO.
Signor Bassanio!

BASSANIO.
Gratiano!

GRATIANO.
Egyet kivánnék!

BASSANIO.
        Immár megnyeréd.

GRATIANO.
Ne vess meg, elkisérlek Portiához.

BASSANIO.
No jó; tehet’d. De halld meg, Gratiano;
Nagyon merész szavú, vad s nyersfi vagy; –
Neked nem rosszul állnak e vonások,
S oly szemben nem hibák, mint az enyém.
De hol nem ismer senki, egy kicsit
Nagyon szabadnak látszol. Légy szives
Néhány hideg csepp illemet vegyítni
Kedved tüzébe, – mert vad modorod
Tán rossz világot vetne majd reám,
S reményt veszítnék.

GRATIANO.
        Jól figyelj, öcsém.
Ha józanul nem viselem magam,
S nem néha jő csak számból egy szitok;
Ha imakönyveket nem hordozok
Zsebemben, és nem nézek komolyan;
Ha szent fohászkor arczom nem fedem
Kalappal el, s így nem sohajtok áment; –
S ha nem lesz a miveltség máza rajtam,
Mint a ki nagy mamája kedveért
Szenteskedik: – akármivé legyek!

BASSANIO.
No majd meglássuk, hogy tartod szavad!

GRATIANO.
De a ma estvét vedd ki: azt, mi ma
Történik, föl ne ródd.

BASSANIO.
        Dehogy rovom;
Sőt kérlek, öltsd vigságod legmerészebb
Mezét föl; mert mulatni akaró
Barátaink leendnek. Üdv veled.
Még sok teendőm van.

GRATIANO.
Megyek Lorenzohoz s a többihez;
Estvére mind nálad fogunk teremni.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Shylock házában.

Jessica és Lancelot.

JESSICA.
Mint fáj, hogy így atyámat elhagyod!
E ház pokol, s te, vidám ördöge,
Unalma ízét sokszor elvevéd.
De isten áldjon, fogd ez aranyat,
S ha nem sokára látod új urad
Vendégi közt Lorenzót vacsorán,
Add át, de titkon, e levélt neki,
S isten veled. – Ne lásson szóbeszéd közt
Atyám együtt.

LANCELOT.
Isten veled! – Pótolják könnyüim nyelvemet. Pogány nők legszebbike, legédesebb zsidó hölgy! Nagyon csalatkozom, ha valami keresztyén gazemberré nem válik érted, s el nem lop. De isten veled! e bohó cseppek kissé elfulasztják férfias kedélyemet; isten veled!

JESSICA.
Isten veled, jó Lancelot.
Mily szörnyü bűn ez bennem, oh egek!
Saját atyámat így szégyenlenem.
De már ha lettem vére magzata,
Szivéé nem vagyok. Kedves Lorenzo!
Tartsd meg szavad, s bevégzem e tusát,
Hü nőd leszek s hitedre térek át.        (El.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Gratiano, Lorenzo, Salarino, Solanio.

LORENZO.
Így! ellopódzunk mind vacsorakor,
Átöltözünk lakomban, s összesen
Egy óra mulva megjövünk.

GRATIANO.
De semmikép nem készülénk reá.

SALARINO.
Nem rendelők meg a fáklyásokat.

SOLANIO.
Baj! Hogyha kellőleg nem rendezők,
Jobb, azt hiszem, belé sem kezdenünk.

LORENZO.
Most négy az óra: még két óra van
A készülésre.
Lancelot jő egy levéllel.
        Nos mi ujság, Lancelot?

LANCELOT.
Ha ezt feltörni méltóztatik, meg fogja kegyed tudni.

LORENZO.
Ismerem a kezet: szép kéz valóban,
S fehérebb, mint papirja, melyre irt
A szép iró kéz.

GRATIANO.
Szerelmi hir, lelkemre.

LANCELOT.
Engedelmével, uram.

LORENZO.
Hova mégy?

LANCELOT.
Hát biz, uram, előbbi gazdámat, a zsidót hivom meg új gazdámhoz, a keresztyénhez, vacsorára.

LORENZO.
Ne! fogd e pénzt! – Mondd a szép Jessicának:
Megjelenek! Titkon beszélj vele.
Eredj.        (Lancelot el.)
        Urak! Hát nem készültök-e
Ez éji álorczás tánczvigalomra?
Én fáklyatartórul gondoskodám.

SALARINO.
No jó, utána látok magam is.

SOLANIO.
Mint szinte én is.

LORENZO.
        Gratian lakában
Egy óra mulva összejöhetünk.

SALARINO.
Jó, úgy legyen.
        (Salarino és Solanio el.)

GRATIANO.
Nem Jessicától jött ama levél?

LORENZO.
Tudj mindent. E sorokban útasit,
Hogy lopjam őt el apja hajlokából,
Mint látta el, magát arany- s kövekkel;
S mint áll lakában kész apródruha.
Ha e zsidó talán mennyégbe jut,
Kecses leányának köszönheti:
S a balsors, e szüzet ha sujtaná,
Csak ez ürügygyel mentené magát,
Hogy ő zsidó, hitetlen fajzata.
Jer, jőj velem, s menőben nézd keresztül.
Fáklyámat a szép Jessica viszi.        (El.)

V. SZÍN.

Ugyanott. Shylock háza előtt.

Shylock és Lancelot jönnek.

SHYLOCK.
Ám lásd; saját szemed legyen biró,
Bassanio s vén Shylock közt mily különbség!
Hejh, Jessica! – Nem fogsz duzskálni ott,
Mint nálam itt tevél. – Hej, Jessica! –
Hortyogni délig, vagy szaggatni köntöst.
Hej, Jessica, mondom!

LANCELOT.
        Hej, Jessica!

SHYLOCK.
Ki mondta, hogy szólj? nem parancsolám.

LANCELOT.
Az úr szokta mondani, hogy parancs nélkül semmit sem tudok tenni.
Jessica jő.

JESSICA.
Nevem kiáltád? Mit kivánsz, atyám?

SHYLOCK.
Meghíttak engem, lányom, vacsorára:
Ne kulcsaim! – De hisz mért is megyek?
Nem vonzalomból hív, csupán hizelg;
De hogy boszúból is megyek s fogyasztom a
Pazar keresztyént. – Lányom, Jessica,
Őrizd lakom! Nem örömest megyek;
Nyugalmam ellen bármi baj, de forr, –
Mult éjjel is zacskókkal álmodám.

LANCELOT.
Megkérem az urat, jőjön el; fiatal gazdám számot tart ön adversiójára.

SHYLOCK.
Én is az övére.

LANCELOT.
S összeesküdtek valamennyien. – Nem mondom, hogy ön álorczásokat fog látni: de ha igen, akkor nem hiában történt, hogy orrom vére eleredt mult fekete hétfőn, reggeli hat órakor, mely az idén épen azon napra esett, melyen négy évvel ezelőtt délután hamvazó szerda volt.

SHYLOCK.
Mit! álorczások? – Jessicám, figyelj;
Ajtóm bezárd; s ha hallod a dobot,
S tekert nyakú síp rút süvöltözését,
Ne mászsz legott te ablakodba fel,
Ne dugd fejed ki a nyilt utczatérre,
Hogy a befestett orczájú hitetlen
Bohókra bámulj: sőt betömd lakom
Minden fülét, tudniillik ablakát:
Silány bohóság hangja bé ne hasson
E tiszta házba. – Jákob pálczájára!
Nincs kedvem eldőzsölni künn az éjt:
De elmegyek. – Fiú, eredj elől,
S mondd, ott leszek.

LANCELOT.
        Tüstént elől megyek.
(Jessicahoz) Azért csak nézzen ön ki ablakán.
        „Jön keresztyén szép nemes,
        Ön szemére érdemes.”

SHYLOCK.
Mit szólt ama Hágár fajú bohó? he?

JESSICA.
Azt mondta „áldja isten!” semmi mást.

SHYLOCK.
Jó szívü rongy: de szörnyü nagy faló,
Dologra csigarest, – s vadmacskaként
Alszik naponta is. Nem tartok én
Herét kasomban, hadd lóduljon el,
Hadd menjen új urához s fölszedett
Pénzét segítse elfogyasztani.
Te menj be a szobába, Jessica,
Egy percz alatt tán én is megjövök,
S mint meghagyám, úgy tégy; ajtóimat
Becsukd; „ha jól bezárod, jól találod”:
Jó gazda e szót sohse’ feledi.        (El.)

JESSICA.
Isten veled! ha végzetem kegyel,
Te lányod, én atyámat vesztem el.        (El.)

VI. SZÍN.

Ugyanott.

Gratiano és Salarino álorczásan.

GRATIANO.
Ez eresz az, hová beállanunk
Lorenzo kért.

SALARINO.
        Elmult az óra már.

GRATIANO.
Csodálatos, hogy így elkésik ő;
Mert a szerelmes, óránál előbb jár.

SALARINO.
Oh! tízszer is sebesben szállanak
Az új szerelmi frigy-pecsételő
Venusgalambok, mint ha rég adott
Hitet töréstől kell megóvniok.

GRATIANO.
Világ folyása: kelt-e valaki
Ebédtől oly étvágygyal, mint leült;
S hol látsz lovat, mely a megunt uton
Oly ernyedetlen tűzzel ér haza,
Minővel indult? S nem vadászol-e
Mindenre több hévvel, mint élvezed?
Mint indul, urfi vagy pazér gyanánt,
A honi révből a zászlós hajó,
Kaczér szelek csók- s ringatása közt!
S nem tér-e vissza, mint pazér fiú,
Ronocsolt derék s szakadt vitorla mellett,
Ledér széltől pusztítva s tönkre hozva?
Lorenzo jő.

SALARINO.
Itt jő Lorenzo; másszor folytatod.

LORENZO.
Késelmemért bocsánat, kedvesim!
Nem én, de munkám váratott reám;
Ha nőt rabolni jőne kedvetek,
Ily őrködésre szinte kész leszek.
Jerünk. – E ház zsidó apósomé. –
Ki vagy? hejh!
Jessica fenn az ablakban, férfi öltönyben.

JESSICA.
Ki vagy te? szólj, nyugtass meg teljesen,
Bár esküszöm, szavad jól ismerem.

LORENZO.
Lorenzo és szerelmed.

JESSICA.
Igen, Lorenzo és szerelmesem, –
Mert kit szeretnék oly hőn? s leszek-e
Tiéd, vajjon ki tudja kívüled?

LORENZO.
Szived s az ég tanúm, enyém leszesz.

JESSICA.
Fogd ezt a szekrényt, érdemes reá.
Beh jó, hogy éj van s nem vehetsz szemügyre;
Átváltozásomért nagyon pirulnék.
De a szerelem vak; és egymás kecses
Bohóságit nem látja a szerelmes.
Ha azt tehetné, Ámor is pirulna
Fiu-alakban látva engemet.

LORENZO.
Jőj, mert te lészesz fáklyahordozóm.

JESSICA.
Mit? engyalázatomnak tartsak-e
Világot? így is, hajh! nagyon világos;
Fáklyával az jár, ki nyomoz; nekem
Pedig rejtőzni kell.

LORENZO.
        Hisz rejtve vagy
E kedves gyermek-öltönyödben is.
De jőj le már szivem!
A sűrü éj lappangva elszökik,
S várnak reánk Bassanio ünnepélyén.

JESSICA.
Ajtót csukok, még jobban megaranyzom
magam, s legitt közöttetek leszek.
        (Az ablaktól elmegy.)

GRATIANO.
Pogány leányka ez, és nem zsidó!

LORENZO.
Átok reám, ha nem szivből imádom.
Mert ő okos, ha jól itélhetek,
És szép, ha nem hazudnak szemeim, –
S igaz, minőnek láttatá magát.
S így a milyen szép és okos s igaz,
Hű keblem oltárára helyhezem.
Jessica jő.
Hát már te jősz? barátim el, jerünk,
Ezóta várnak álorczásaink.
        (Salarino és Jessicával el.)
Antonio jő.

ANTONIO.
Ki jár itt?

GRATIANO.
Signor Antonio?

ANTONIO.
Ej, Gratiano! hát a többiek?
Kilencz az óra: vártunk bennetek.
Álarcz se’ lesz: megváltozott a szél,
Bessanio rögtön hajóra száll.
Húszat szalaszték már utánatok.

GRATIANO.
Oh mily öröm: nincs más kivánatom,
Ha még az éjjel elhajózhatom.        (El.)

VII. SZÍN.

Belmont. Szoba Portia házában.

Föllép Portia, Marokkói Herczeg s mindkettejök Kisérete.

PORTIA.
Menj, félre a függönynyel! fedd föl e
Dicső herczegnek a szekrényeket. –
Válaszsz, ha tetszik.

MAROKKÓI HERCZEG.
Első arany, s im ily feliratu:
„Ki engemet választ magának,
Olyat nyer, mit sokan kivánnak.”
S ez itt ezüstből, ily feliratu:
„Ki engemet sajátul kiszemel,
Annyit nyerend, a mennyit érdemel.”
S ez lomha ólom s durva szózatu:
„Mindent föláldoz értem az,
Ki elszántan reám szavaz.”
S ha jól találtam, hogy tudom meg azt?

PORTIA.
Egyikbe arczképem van beletéve, –
Ha azt választod, úgy tiéd leszek.

MAROKKÓI HERCZEG.
Vezesse isten most itéletem!
Hadd lássam újra a föliratot.
Mit mond ez ólom láda czimzete:
„Mindent föláldoz értem az,
Ki elszántan reám szavaz.”
Áldozni és kiért? ez ólomért?
Ez fenyeget; ki mindenekre kész,
Azt szép haszon reményében teszi.
Arany-kedély salakhoz nem hajol; –
Mitsem veszélyzek s nyujtok ólomért
Mit mond ezen ezüstlap szűz szine:
„Ki engemet sajátul kiszemel,
Annyit nyerend, a mennyit érdemel.”
A mennyit érdemel? Megállj, Marokkó,
Igaz kezekkel mérd meg önbecsed. –
Ha érdemedről itélsz tenmagad,
Érdemlesz eleget; de ez elég
Alkalmasint e hölgyig föl nem ér.
De mégis, becsemért aggódni, gyáva
Bizalmatlanság volna enmagamhoz.
Mit érdemelnék? Tán ezen szüzet.
Rá érdemes nagy birtokom, nemem,
Külsőm s műveltségem tulajdoni,
De legkivált szerelmem éri föl.
Tovább csapongjak-é, vagy itt maradjak?
Mit mond csak újra ez aranylemez:
„Ki engemet választ magának,
Olyat nyer, mit sokan kivánnak.”
E hölgy az, ez! mindenki vágy reá;
Eljönnek a négy földsarok felől
Csókolni ezt az élő szent ereklyét.
Hirkán vadonság, s sík Arábia
Pusztái, mind megannyi járt utak
A Portiáért jött királyfiaknak.
A víz biralma, melynek bősz feje
Az ég arczába köp, még semmi gát
A messze vágyaknak; mint kis patakcsán,
Úgy jönnek át, hogy lássák Portiát.
Három közől egy rejti angyalarczát.
Ólom fedezné? Hah, káromkodás
E póri eszme: s szörnyű durvaság
Sötét gödörbe zárni sirmezét.
Vagy tán ezüstbe volna béfalazva,
Próbált aranynál tízszer aljasabba?
Oly vétkes eszme! ily dús gyöngy soha
Nem tűrt aranynál durvább foglalót.
Van Angliának pénze, melyen egy
Aranyba vésett angyalarcz ragyog,
De metszve csak: míg itt arany nyugágyon
Angyal hever belül. – Kulcsát ide!
Akármi essék, ennél maradok.

PORTIA.
Fogd, herczeg; és ha képem benne rejlik,
Tied leszek.

MAROKKÓI HERCZEG.
(az arany szekrényt kinyitja).
        Pokol! mi fekszik itt?
Csontváz, s bedült szemgödre im beírt
Göngyölt mutat. Lássuk, hadd olvasom:
        „A mi csillog, nem arany még,
        Hallhatád e példaszót rég.
        Végveszély torkába hány hullt,
        A ki külfényemre ámult!
        Az aranyzott siri boltnak
        Fenekén férgek honolnak.
        Hogyha oly bölcs, mint merész vagy,
        S ifju testeden van agg agy:
        Nem feküdnék itt e válasz,
        Béke véled, ifju, távozz’!”
Megsemmisültem. Életem rideg!
Isten veled, láng! Üdvöz légy, hideg!        (Portiához.)
Élj boldogul! Dúlottabb e kebel,
Hogysem bucsúját hosszasan tegye;
Így válik el, ki mindent elveszit.        (El.)

PORTIA.
Ez jól ütött ki! Függönyt rá, s gyerünk;
Ily színü kérő mind így boldoguljon.        (El.)

VIII. SZÍN.

Velencze. Utcza.

Salarino és Solanio.

SALARINO.
Bassaniót láttam hajóra ülni;
Együtt vitorláz véle Gartian, –
De azt tudom, Lorenzo nincs velök.

SOLANIO.
A gaz zsidó a dogét fölveré,
S az elment véle a hajóit kutatni.

SALARINO.
Elkéstek; a hajó már mélyre szállt.
S ekkor hozák a herczegnek hirül, hogy
Egy gondolában látták a szökött
Lorenzót és szerelmes Jessicáját.
Antonio pedig szavát adá,
Hogy nincsenek Bassanio hajóján.

SOLANIO.
Nem láttam én oly zagyva kitörést,
Oly vad, csodás s szokatlant, mint minővel
Utczákon a zsidó eb fuldokolt:
„Leányom, oh aranyaim, leányom!
S keresztyénnel szökött el? – Oh keresztyén
Aranyaim, törvény, jog, oh leányom!
Zacskóim, egy, kettő, pecsétesek,
Kettős aranyaim lányom lopá el!
És gyöngyeim, két drága dús kövek.
S lányom lopá el! – Oh törvény! birák!
Előteremtsétek leányomat!
Őnála gyöngyeim s aranyaim!”

SALARINO.
Velencze minden kölyke követi,
Ordítva lányt, követ, aranyait.

SOLANIO.
Megtartsa napját jó Antonio,
Mert ő fizet meg mindezért.

SALARINO.
        Igaz:
Tegnap velem beszélt egy franczia.
S mondá, hogy a Britthont s honát különző
Szűk tengeren minap veszett el egy
Dúsan rakott hajó, hazánkbeli.
Tüstént eszembe jött Antonio,
S titkon kivántam, ne övé legyen.

SOLANIO.
Jó lesz, ha e hirt megviszed neki;
De hirtelen ne tedd, mert sebzené.

SALARINO.
Nincs nála e földön nemesb szivű.
Láttam, midőn elvált Bassaniótól.
Bassanio igérte, hogy hamar
Megjő, de ő felelt: „Nem, azt ne tedd; –
Ne hanyagold el kedvemért ügyed;
Kellő időt várj, mely megérleli:
S a kötlevél, mit tőlem a zsidó vett,
Ne háborítsa érző szivedet.
Légy víg; ne járjon elméd más ügyön,
Csak a szerelmi hódolat körül,
Mint vőlegényi ostromodhoz illik.”
S itt könybelábadt szemmel másfelé
Fordítva arczát, nyujtja vissza jobbját:
S csodás fölindulástól hatva át,
Szorítá meg Bassanio kezét. –
Így váltak egymástól el.

SOLANIO.
        Azt hiszem,
Hogy ő ezt a világot is csupán
Érette szereti; kérlek, jerünk:
Keressük őt fel; egy vagy más uton
Széleszszük el borúját.

SALARINO.
        Hát jerünk.        (El.)

IX. SZÍN.

Belmont. Szoba Portia házában.

Nerissa jő egy Szolgával.

NERISSA.
Vond félre a függönyt, hamar, hamar.
Aragon herczege most tett le esküt;
S e perczben itt terem választani.
Jő az Aragoni Herczeg, Portia s Kiséret. Trombita-tus.

PORTIA.
Im, herczeg, itt van a három fiók.
Ha azt találod, melyben képem áll,
A rendelet kész: rögtön nászt ülünk.
Ha elhibázod, szót se vesztegess,
Innen legott távozni tartozol.

ARAGONI HERCZEG.
Háromra köt le eskütételem:
Első: titokban tartanom, melyik
Szekrényt választám; második pedig,
Hogy elhibázva, míg élek, soha
Nőmül leányt nem kérek; s végre, hogy
Ha a szerencse nem hajol felém,
Legott búcsúzva tőled elmegyek.

PORTIA.
Mindenki e háromra esküszik,
Ki koczkát mer csekély személyemért.

ARAGONI HERCZEG.
Elszánt vagyok mind erre. Sors, segítsd
Szivvágyam. Aljas ón, ezüst, arany.
„Mindent föláldoz értem az,
Ki elszántan reám szavaz.”
Ekesb legyen külsőd, hogy azt tegyem.
Mit szólsz aranyszekrény? lássuk csak, ah!
„Ki engemet választ magának,
Olyat nyer, mit sokan kivánnak.”
Sokan kivánnak? e sok szó talán
A balga népre megy, mely színre néz,
S bohó szemétől vesz csak oktatást:
Nem hat be mélyen, csak falfecskeként
Viharban épít a külső falon,
A rohanó balsors-kerék alá.
Nem kell miért sok ember esdekel,
Köz szellemek húrján nem pendülök,
S nem elegyűlök nyers tömeg közé.
Hozzád tehát, ezüstös kincsterem!
Beszéld elő még egyszer czímedet:
„Ki engemet sajátul kiszemel,
Annyit nyerend, a mennyit érdemel.”
Nagyon helyes, ki törne arra, hogy
Szerencse-csalva tiszteletben álljon,
Bár belbecs őt nem jegyzi. Vakmerőn
A rá nem illő fényt ne hordja senki,
Oh, bár ne lenne czím, rang, hívatal,
Romlott uton megnyerhető: s csupán
Érdem szerezné a becsűletet.
Hány béfedezné meztelen fejét?!
Parancsokat hány venne, a ki oszt?!
Mily sok paraj ki lenne szedve a
Való érdem vetésiből, s beh sok becs
Kerülne fényre a polyvák közől,
S idők romából, új diszben ragyogni.
De föl! tegyünk már véghatárzatot:
„Ki engemet sajátul kiszemel,
Annyit nyerend, a mennyit érdemel.”
Érdemhez állok! Kulcsot e fiókhoz!
Nyissátok itt rögtön fel sorsomat.

PORTIA.
A mit lelsz, ennyi szót nem érdemel.

ARAGONI HERCZEG.
Mi ez? egy pislogó, rút, balga kép?
S felém levelkét nyújt? Hadd olvasom.
Mily más alak vagy, mint szép Portia?
S reményim-, érdemimtől mint elütsz!
„Ki engemet sajátul kiszemel,
Annyit nyerend, a mennyit érdemel.”
Hát én csupán bolondfőt érdemelnék?
S jutalmam ennyi? s ennyi csak becsem?

PORTIA.
Hibázni és itélni két külön tiszt,
S egymásnak ellent mond.

ARAGONI HERCZEG.
        Mi áll ezen?
        „Tűzi próbán hétszer átment
         Ércz ez, mely előtted áll:
        Annyiszor megy át az ész is,
         Mely, ha választ, jól talál.

        Van, ki árnyakat karolgat,
         Annak árny még üdve is:
        Van ezüst fényébe burkolt
         Balga, s olyan volt ez is.

        Nyoszolyádba bármi nőt vígy,
         Én leszek mindig fejed;
        Sorsodat vedd e szavakban,
         S most mehetsz! Isten veled.”
Minél tovább tartódzom e helyen,
Annál bohóbb szín háramol reám;
Egy balga fejjel jöttem kérni lányt,
Két balga fővel indulok haza.
Isten veled, szép hölgy, én eskümet
Megőrizem s bajom békén türöm.
        (Aragoni Herczeg s Kisérete el.)

PORTIA.
A gyertya elperzselte a lepét.
Oh bölcs bolondok! Ím itéletökben
Oly eszesek, hogy a miatt veszitnek.

NERISSA.
Eretnek-é hát a közpéldaszó:
„Nőszés s akasztás sors határzata.”

PORTIA.
Jer, vond le a függönyt, Nerissa.
Inas jön.

INAS.
Hol asszonyunk?

PORTIA.
        Itt van; mit akar ön?

INAS.
Kisasszony, egy ifjú velenczei
Most szállt le ajtajánál s mint futár
Közelgető urát jelenti be,
Kitől érzékeny üdvözléseket hoz,
Azaz, sok édes igéken kivül,
Sok dús becsű ajándékot. Soha
Nem láttam ily bájos szerelmi biztost, –
Oly kedvesen nem jő apríli nap,
Hirdetve a kecses nyár jövetét,
Mint e futár, urát jelentve be.

PORTIA.
Kérlek, ne többet: félek egy kicsit,
Még az talál kisülni, rokonod, –
Oly ünnep-eszmékkel magasztalod.
Jőj, jőj, Nerissa; forró vágy hevit,
Meglátni Ámor ily kecses követjét.

NERISSA.
Oh szívkirály! Bassanio legyen!        (El.)



HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Velencze. Utcza.

Solanio és Salarino jönnek.

SOLANIO.
Nos, mi újság a Rialtón?

SALARINO.
Bizony még meghazudtolatlan, hogy Antoniónak egy gazdagon megrakott hajója a tengerszoroson elsülyedt: azt hiszem, Goodwinsnak nevezik a helyet; – igen veszélyes, gyilkoló zátony, hol sok derék hajó vázai feküsznek, ha hír komámasszony szavahihető személy.

SOLANIO.
Szeretném, ha e részben ép oly hazug koma asszony lenne, a minő csak valaha gyömbért rágott, vagy szomszédaival elhitette, hogy sirt harmadik férje halálakor. De az igaz, hogy (hoszszadalmasság vétkébe ne essünk, s az egyszerű beszéd egyenes országútjáról félre ne csapongjunk), hogy a jó Antonio, a becsületes Antonio; – oh volna bár elég méltó czímem, hogy azt ily névhez társul adjam! – –

SALARINO.
Kérlek, végezd be.

SOLANIO.
He? mit mondasz? – Igen, a vége az, hogy egy hajóját elveszté.

SALARINO.
Szeretném, ha ez lenne vesztesége vége.

SOLANIO.
Hadd mondjak áment, jókor, mielőtt az ördög keresztet húzna imámra. Mert ime ő jön itt, zsidó képében.
Shylock jő.
Hogy vagyunk, Shylock, mi újság a kalmárok közt?

SHYLOCK.
Önök tudták, senki sem jobban, senki sem jobban, mint önök, leányom szökését.

SALARINO.
Az bizonyos: részemről ismertem a szabót, ki a szárnyakat készíté, melyekkel lányod elrepült.

SOLANIO.
Shylock pedig tudta, hogy a madár anyányi, s olyankor mindnyájuk szokása szülőjüket elhagyni.

SHYLOCK.
Elkárhozik érte.

SALARINO.
Bizonyos, ha az ördög lesz bírája.

SHYLOCK.
Entestem- s véremnek lázadni föl!

SOLANIO.
Az ördögbe, vén dög, ilyen korodban is föllázad?

SHYLOCK.
Úgy értem, hogy leányom az én testem s vérem.

SALARINO.
Tested s az övé közt több különbség, mint elefántcsont és agát közt; s véretek közt több, mint a piros bor és rajnai közt. De szólj, mit hallottál, volt-e Antoniónak valami vesztesége a tengeren, vagy nem?

SHYLOCK.
Ime megint új baj nyakamon: egy bukott, tékozló, ki alig meri fejét a Rialtón mutatni; koldus, ki mindig oly hetykén jött a kalmár-térre; de vigyázzon kötlevelére, – uzsorásnak szokott engem nevezni, – vigyázzon kötlevelére; keresztyéni szeretetből szokta volt pénzét kölcsönadni; – vigyázzon kötlevelére!

SALARINO.
Ej! ha nem tehetne is eleget, húsát csak – úgy hiszem – nem metszenéd ki: mi hasznát vehetnéd?

SHYLOCK.
Halat horgásznék vele: ha semmi más hasznát nem vehetném, jól tartanám vele boszúmat.
Ő engemet meggyalázott, visszavetett mintegy félmillióig: veszteségim kinevette, nyereségim kigúnyolta, nemzetemet megvetette, űzletemet meggátolta, elhidegíté barátimat, felbőszíté ellenimet; s mi oka van rá? Zsidó vagyok. Nincsenek a zsidónak szemei? nincsenek a zsidónak kezei, életműszerei, tag aránya, érzékei, indulatai, szenvedélyei? Nem ugyanazon táppal él, ugyanazon fegyverekkel sebesíttetik, azon kóroknak alávetve, azon irszerektől gyógyulva, ugyanazon tél- s nyártól hűvítve-hevítve, mint a keresztyén? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? s ha bántotok, ne álljunk-e boszút? Ha a többiben egyformák vagyunk, ebben is akarunk hasonlítani önökhöz. Ha zsidó bánt keresztyént: mi az ő alázata? – boszú. Ha keresztyén bántja a zsidót, mi legyen keresztyén példa szerinti türelme? – természetesen boszú. Követem az önöktől tanult gonoszságot, s bajnak kellene közbejönni, ha tanítóimon túl nem tennék.
Szolga jő.

SZOLGA.
Uraim, gazdám Antonio honn van, s óhajtana önökkel szólani.

SALARINO.
Mindenfelé kerestük már őt.

SOLANIO.
Itt jő fajtájából egy másik: harmadikat nem lehetne hozzájok találni, hacsak maga az ördög zsidóvá nem változik.
(Solanio, Salarino és Szolga el.)
Tubal jő.

SHYLOCK.
Nos Tubal, mi újság Genuában? megtaláltad leányomat?

TUBAL.
Gyakran jártam oly helyeken, hol hírét hallám; de föl nem találhattam.

SHYLOCK.
Hej, oda van, oda, oda, oda! Oda egy gyémántom, kétezer aranyomba került Frankfurtban. Most kezd hullni az átok igazán népünkre, eddig még sohasem éreztem: ez maga kétezer arany; de hát többi drága, drága köveim! – Bárcsak leányom holtan heverne lábaim előtt, s a drága kövek fülében! Bárcsak gyászpadon feküdnék előttem, s az aranyok koporsójában! Semmi hír róluk! Oh bár – –; s még azt sem tudom, mennyibe kerül a nyomoztatás: hej te – veszteség veszteségre! a tolvaj ennyivel szökött el, s ennyi megy a tolvaj keresésére: és semmi eredmény, semmi boszú; meg nem mozdul a balsors, csak ha az én fejemet kell sújtani; sehol semmi sóhaj, csak ha én nyögöm; semmi könyű, csak ha én sirom.

TUBAL.
De igen, másokat is ér baleset. Antonio, mint Genuában hallám –

SHYLOCK.
Mit, mit, mit? Baleset, baleset?

TUBAL.
Egy Tripolisból jövő gályáját elveszté.

SHYLOCK.
Hála isten! hála isten! igaz? igaz?

TUBAL.
Beszéltem nehány matrózzal, ki a hajótörésből menekült.

SHYLOCK.
Köszönöm, jó Tubal. – Jó újság, jó újság, ha! ha! – Hol, Genuában?

TUBAL.
Leányod Genuában, mint hallám, egy éjjel nyolczvan aranyat költött.

SHYLOCK.
Tőrt döfsz belém. Sohasem látom aranyaimat. Nyolczvan arany, egy ülőhelyében! nyolczvan arany!

TUBAL.
Antonio hitelezői közől többen jöttek velem együtt Velenczébe; ezek azt esküdték, hogy neki okvetlen buknia kell.

SHYLOCK.
Nagyon örülök rajta; – majd elgyötröm, elkínzom. Örülök rajta.

TUBAL.
Egyikök gyűrűt mutatott elém, mit leányodtól egy majomért kapott.

SHYLOCK.
Veszszen el! Te kínzasz, Tubal: az türkiszem volt; Leától kaptam nőtlen koromban: egy erdő majomért nem adtam volna.

TUBAL.
Hanem Antonio bukása bizonyos.

SHYLOCK.
Igen, az való, nagyon való. Menj Tubal, bérelj nekem egy poroszlót; rendeld meg tizennégy nappal előre. Szivét hasítom ki, ha nem fizet: ha ő nincs Velenczében, űzérkedhetem, a mint tetszik. Menj, Tubal, találkozz’ velem imaházunkban: menj, jó Tubal! imaházunkban, Tubal!        (El.)

II. SZÍN.

Belmont. Szoba Portia házában.

Bassanio, Portia, Gratiano, Nerissa s Kisérőik.
A szekrények kirakva.

PORTIA.
Várj, kérlek, mielőtt merénylenél,
Egy két napig várj: mert ha elhibázod,
Elvesztem édes társaságodat.
Azt sugja egy (de nem szerelmi) szózat,
Hogy fájna tőled válnom; s jól tudod,
Nem gyűlölettől ered ily tanács.
De, hogy balul ne értsd kérelmemet,
(Bár gondolat s nem szó illik leányhoz)
Egy két havig vágylak marasztani
Itt, mielőtt érettem sorsra kelnél,
Én megtaníthatnálak, melyiket
Válaszd; de az esetben eskümet
Szegném meg, azt pedig soh’sem teszem.
Így meg veszithetsz: s akkor bűnösen
Ohajtanám, bár szegtem volna esküt.
Átkos szemeid, mért néztek engem át,
Két részre osztva; egy felem tiéd,
Másik tiéd: enyémnek mondanám,
De ha enyém, tiéd: s így mind tiéd.
Oh e gonosz kor, a tulajdonost
Mért zárja el jogától, hogy tiéd
És nem tiéd legyek? Ha így esett,
Pokolba érte sors szálljon, ne én!
Soká csevegtem; a futó időt
Húznám halasztanám minél tovább,
Hogy a koczkától visszatartsalak.

BASSANIO.
Adj, kérlek, engedélyt választhatásra:
Így, mint jelenleg, kínpadon vonaglom.

PORTIA.
A kínpadon, Bassanio? vallj tehát,
Lappangtat-é szerelmed árulást?

BASSANIO.
Csak a kétely förtelmes árulását,
Mely a siker felől aggályba ejt.
Szerelmem s árulás közt úgy lehet
Élet s barátság, mint tüz s hó között.

PORTIA.
Igen, de félek, kínpadon beszélsz,
Hol kín miatt akármit vallanak.

BASSANIO.
Igérd, nem ölsz meg: s vallok igazán.

PORTIA.
Vallj hát s kegyelmet nyersz.

BASSANIO.
        Valljak? s szerelmet?
Ez lenne vallomásim összege.
Oh mily boldog kinzás, mikor maga
A kínozó tanít mentő szavakra.
De hagyj sorsomra, hagyj választanom.

PORTIA.
Ám tedd. Egyik szekrényben én vagyok;
Reám találsz, ha engemet szeretsz. –
Ti mind, s Nerissa, távol álljatok.
Míg ő határoz, szóljon a zene.
Ha veszt, költözzék el hattyú gyanánt
Zenébe halva: s hogy teljesb legyen
Hasonlatunk, szemem lesz a folyam,
S vizes halálágy néki. S hogyha nyer,
Akkor mi lesz zenénk? akkor zenénk
Tushang gyanánt lesz, melylyel meghajol
Új koronás király előtt a hű nép.
Vagy mint midőn hajnal hasadtakor
Az álmodó jegyes fülébe édes
Hangok lopódznak, hívogatva őt
A mennyegzőre. Ime most halad,
Szintoly delin, de forróbb szerelemmel,
Mint ifjú Alcides hajdan, mikor
A jajgató Tróját föloldozá
A szűz-adótól, melyet fizetett
A vízi szörnynek. Állok áldozatként,
S a többiek hátrább kisirt szemű
Dardáni nők, kik nézni jöttenek
A hős merény végét. Menj, Hercules!
Élj s én is élek, – kínosb aggalommal
Nézem tusád, mint melylyel azt te vívod.
(Zene, míg Bassanio a szekrények fölött gondolkodik.)

DAL.

Első hang:
„A szerelmet mi okozza,
Létre szív-e, vagy fej hozza,
        Szólj, miképp növelkedik.”

Második hang:
„A szemekben lát világot,
Bámulás nyujt néki tápot;
S melyben ringott, bölcsejében,
Ott hal el szegényke szépen.
        Zúgj fölötte gyászharang,
        Kezdjük el, kiling, kalang.”

KAR.
Kiling, kalang.

BASSANIO.
Ritkán mutat hát a külszín valót,
S fény csalja a világot szüntelen.
Törvény előtt oly romlott ügy van-e,
Mely kellemes hangtól megfűszerezve,
El nem fedezné a rossz’ látszatát.
Hol a vallásban átkos tévedés,
Mit egy-két tisztes fő nem szentesit
És szent idézettel nem támogat,
Szép csín alá rejtvén kárhozatát?
Hol a botor bűn, mely ne tűzne föl
Rút külsején nehány erényjegyet?
Hány gyáva, bár oly ingatag szivü,
Mint a fövénylépcső, visel szakált
Zord Hercules, vagy ádáz Mars gyanánt?
De keblöket nézd, májuk téjfehér,
S csak a vitézség kinövéseit
Öltik fel, hogy mást megrettentsenek.
Szépségre nézz: font számra mérik azt;
S mi a világon legnagyobb csoda,
Az leglengébb, ki legtöbbet visel; –
Arany bodor kigyódzó fürthajak,
Mik a szelekkel vélt szépségben oly
Pajzán játékot űznek, többnyire
Egy második fő nászajándoki,
S a koponyát, mely nőtte, sír fedi.
A csillogás csupán csalóka part
Vészes vizeknél; bájteljes lepel,
Mely hindu szépet burkol: röviden,
Látszó igazság, mit ravasz korunk
Fölvesz, hogy a legbölcsebbet megejtse.
Tőlem tehát, oh cziczomás arany,
Midás kemény falatja, csak maradj.
Maradj te is, halvány kopott cseléd,
Lótó-futó ember s ember között.
Te ösztövér ólom, bár fenyegetsz,
Míg mit sem igérsz, egyszerű szined
A leghatályosb szónoklat nekem:
Én ehhez állok; adj jó véget, ég!

PORTIA.
Mint tűnik el minden más szenvedély,
A habozás, szilaj kétségb’esés,
Borzongó aggály és a sárga féltés.
Oh szerelem! mérsékeld örömöd,
Halkan szemezzen kéjed permetéje.
Túlárad üdvöm: hogy ne veszszek el,
Tedd azt kisebbé.

BASSANIO.
        (Az ólom szekrényt megnyitva.)
        Hah! mit látok itt!
Szép Portia képe! Mily félisten az,
Ki a teremtést így megközelíté?
E szem mozog? vagy szemgolyóimon
Lebegve látszanék csak mozgani?
Nektár-leh választ két nyilt ajkat el,
Édes barátok édes közfala!
Hajfürti közt imitt a rajzoló
Pók módra egy aranyhálót szöve,
Hol férfi-szívek tőrbe essenek, mint
Pókéban szúnyogok. – De szemei!?
Hogy nézhetett festésekor reájok?
Hisz egyik is, tudom, mindkét szemét
Ellophatá s festése félbe vesz.
De lám, a mily arányban marad el
Ez árny mögött dicséretem, csak úgy
Sántít ez árnykép a való mögött. –
Itt a levelke, sorsom összege:
        „Nem vakítá csillogás szemed,
        Mélybe látott józan szellemed.
        Áldva nyujtja rád a sors kezét,
        Légy nyugodt, ne égj ujabb kegyért.
        És ha ez kivánt czélhoz vezet,
        S sorsod égi üdv gyanánt veszed,
        Közelits ahoz, ki vár reád,
        S vedd igénybe csókkal szűz arád.”
Kedves papir! – Szép hölgy, ha engeded,
Jövök váltómmal, adni s elfogadni.
        (Megcsókolja Portiát.)
Mint a ki díjért mással küzd, s hiszi,
Hogy megnyeré a néző nép kegyét,
Hall általános éljent s tapsvihart,
Szédelgve és ámultan kétkedik,
Övé-e vagy nem e tetszés-zsibaj:
Így állok én, ép így, százszor kecses hölgy,
Kétkedve, mind ez nem káprázat-e,
Míg ajkad és kezed nem biztosítnak.

PORTIA.
Olyan vagyok, mint látsz, Bassanio,
Előtted ím. Habár enmagamért
Magosbra nem csapongnak vágyaim,
Hogy énemet sokkal jobbnak kivánnám:
De kedvedért vágynám magam szorozni
Százszor kecsesb- s ezerszer gazdagabbá,
Csakhogy szemedben nőne értekem.
Ohajtanék barátok-, kincs-, erény-
S kecsekben lenni mérhetlen becsü.
De teljes összegem csak semmiség,
Mely egyszerű szavakban: egy leány.
Járatlan, iskolátlan, nem müvelt:
Boldog, hogy a tanulhatásra még
Nem oly öreg; még boldogabb pedig, hogy
Nem született tanulni képtelennek;
Legboldogabb, mert hajló szellemét
Tiédre bízza, hogy képezzed azt,
Mint férje, oktatója és királya.
Tied s tiéiddé válunk tehát
Ezennel én s a mim van; még imént
Úr voltam e szép lak s szolgák fölött,
S fejedelme enmagamnak: s most ime
E ház, ezen cselédek s enmagam,
Uram! tiéd. – Gyűrümmel átadom,
S ha ettől elválsz, elveszted s adod,
Szerelmed elhunytát jelentse az,
S feljogosit vádolnom tégedet.

BASSANIO.
Oh kedves, elraboltad hangomat,
Csupán ereimben vérem szól veled.
S érzékeimre oly zavar borul,
Mint a minő egy szép beszéd után,
Kedvelt királytól mondva, származik
Az elragadtatott zúgó tömegben, –
Hol zürzavarrá olvad minden érzés,
Melyből csak kéj s öröm válik ki, szóban
Vagy szótlanul. – De ha ez a gyürü
Ujjamról elszáll, szálljon éltem is,
Mondhasd akkor: meghalt Bassanio.

NERISSA.
Urunk és úrnőnk, most rajtunk a sor,
Kik szívfeszülve végre vágyainkat
Betelni láttuk, áldást esdeni.
Üdv s kéj reátok, úrnőnk és urunk!

GRATIANO.
Bassanio s te kedves úri hölgy,
Az ég megadja minden vágyatok, mert
Tőlem, tudom, semmit se vágytok el.
S ha hűségtek cseréjét szándokoztok
Megszentesítni, kérlek bennetek,
Hadd házasodjam együtt véletek.

BASSANIO.
Teljes szivemből; csak mátkát keríts.

GRATIANO.
Köszönöm, szereztél már egyet nekem.
Uram, szemem csak oly gyors mint tiéd.
Te úrnőt, én cselédét néztem el.
Szerettél s én szerettem: mert e szív,
Mint nálad is, nem tűri a halasztást.
Jó sorsod e szekrényeken feküdt,
S enyém is, hogy mint dől el e dolog.
Mert ostromolva, míg kiizzadék,
S esküdve, míg szerelmi eskütől
Ilyen kiszáradt, végre kedvesem (Nerissára mutat.)
Oly éltető igérettel hagyott,
Hogy elnyerem szivét, ha elnyered
Te úrnejét.

PORTIA.
Való-e az, Nerissa?

NERISSA.
Úrnőm, való, ha beleegyezel.

BASSANIO.
És szándokod komolyság, Gratiano?

GRATIANO.
Igen, becsületemre.

BASSANIO.
Diszére lesz nászutunknak esküvőtök.

GRATIANO.
Ezer aranyban fogadjunk az első fi-szülöttre.

NERISSA.
Mit? és előre kell fektetni le?

GRATIANO.
Nem, csak magunknak kell feküdni le.
Ki jő imitt? Lorenzo s hitlene.
Mit? és Salerio? régi jó barátom.
Föllép Lorenzo, Jessica és Salerio.

BASSANIO.
Isten hozott, Salerio s Lorenzo!
Ha üdvözölnöm enged titeket
Tekintélyemnek ifjusága itt.
Engedd barátim s honfitársaim
Így üdvözölni, kedves Portiám.

PORTIA.
Teljes szivemből. – Üdvöz, jó urak!

LORENZO.
Köszönöm kegyednek! – Részemről, uram,
Meglátogatni nem volt szándokom:
Hanem Salerio utban kapott,
És kért (se nem mondhaték nemet neki)
Hogy véle jőjek.

SALARINO.
        Bátor voltam erre!
S volt rá okom. Signor Antonio
Ajánlja őt.        (Bassanionak levelet ád.)

BASSANIO.
Míg ezt fölbontanám,
Kérlek, beszélj, hogy van kedves barátom.

SALARINO.
Uram (ha csak nem szivben) nincs roszúl;
Jól sem, ha csak nem szivben. E levél
Föltárja állapotját.

GRATIANO.
Nerissa, üdvözöld ez idegen nőt;
Lásd szívesen. – Kezed’, Salerio.
Mi hír Velenczében? hogyan van a
Királyi kalmár, jó Antonio?
Tudom, szerencsénken majd mint örül!
Jason vagyunk, a gyapjat elnyerők.

SALERIO.
Oh bár a gyapjat nyerted volna el,
Mit elveszített jó Antonio.

PORTIA.
Ama papir gonosz tartalmu lesz,
Ellopta arczszinét Bassaniónak.
Kedves barátja halt el; semmi más
A férfiú szilárd lelkűletét
Nem rázza így meg. – Mit? rosszabb? –
Uram, bocsánat. – Én feled vagyok, –
S mit e papir hoz, mindennek fele
Reám tekint.

BASSANIO.
Oh, kedves Portiám,
Itt áll nehány legundokabb ige,
Mi még papirt mocskolt. Oh, drága hölgy,
Midőn először hódolék neked,
Nyiltan kivallám, hogy minden javam
Ereimben folydogál. – Nemes vagyok;
Szavam való volt: s mégis, édesem,
Midőn magam csak semmire becsültem,
Mindjárt kijő, mily kérkedő valék.
Midőn azt mondtam, hogy mit sem birok,
Azt kelle mondanom, hogy értekem
Kevesb a semminél: mivel, valóban,
Egy jó barátnak magamat kötém le,
Őt meg legádázabb ellenfelének,
Segélyt nyerendő. – Oh, nézd e levélt! –
Barátom teste e papirszelet,
És tátogó seb mindegyik szava,
Vérrel csepeg. – Való hát ez, Salerio?
Minden merénye tönkre süllyedett?
S egy sem szerencsés? Lisbon-, Tripolis-,
Indus-, Berbér-, Angolhon- s Mexicóból?
S kalmárt veszítő szirtek rémletes
Lökésitől nem ment egy gálya sem?

SALERIO.
Uram, csak egy sem.
Ezen felül, ha szinte a zsidót
Fizetni rögtön képes lenne is,
Úgy látszik, el nem venné. Soh’ se láttam
Olyan teremtményt emberarcz alatt,
Oly ember-elzuzásra szomjazót.
Éj- s nappal a herczeg körül futos,
S államszabadságunkra gunyt lövöldöz,
Ha elvetik jogát; kérlelgetik
A herczeg, a legfőbb tekintetü
Nagyságok és vagy húsz kereskedő:
De kötlevél, lejárat s rút joga
Sánczából őt mi sem szorítja ki.

JESSICA.
Míg nála voltam, sokszor esküdött
Két honfitársa Chus s Tubál előtt, hogy
Antonio husából egy darab
Becsesb előtte, mint húszannyi kincs,
Mely tőle járna: s én, uram, tudom,
Ha közbe nem lép törvény s hatalom,
Szegény Antonióra vész omol.

PORTIA.
S kedves barátod ez, ki így szorong?

BASSANIO.
A legbecsesb, legkedvesb férfiu, –
Fáradhatatlan és áldott kebel
Jótéteményre; ember, a kiben
Inkább honol nagy Róma szelleme,
Mint bárki másban szép olasz hazánkból.

PORTIA.
És a zsidónak mennyivel adós?

BASSANIO.
Háromezer aranynyal.

PORTIA.
        Hát csak ennyi?
Fizess hatot, s tépd el kötíratát:
Kettőzd s háromszorozd meg a hatot;
De ily dicső barát hajszála is
Ne veszszen el Bassanio miatt.
Egyházba jőj elébb s végy hitvesül,
S legott barátodhoz siess haza.
Mert sohse’ fekszel Portia oldalánál
Zajgó kebellel. Végy át annyi pénzt,
Hogy e kis tartozást húszszor leróvhasd.
S ha megfizettél, hű barátodat
Hozd el magaddal. Addig én s Nerissa,
Lány- s özvegyekként élünk. Hát csak el!
Köszöntsd barátid; légy vigan velök, –
Kincsem vagy, oh, mert drágán vettelek,
De hadd hallom barátod levelét.

BASSANIO.
(Olvas.)
„Kedves Bassanio! hajóim mind elvesztek, hitelezőim kegyetlenekké válnak, vagyoni állásom szétrongálva; a zsidónak adott kötelezvényem lejárt! – s mivel lehetetlen életben maradnom, ha azt kifizetem, minden tartozás köztem s közted ki van egyenlítve, csak halálom előtt láthassalak. Azonban tégy kedved szerint: ha szereteted rá nem indít az eljövetelre, levelem nem fog.”

PORTIA.
Oh, kedvesem, hagyj mindent és siess!

BASSANIO.
Birván megegyezésed, távozom, –
Sietve járok: s visszatértemig
Egy ágy se légyen késlelőm sehol,
S üdvünk közé ne lépjen nyugalom.        (El.)

III. SZÍN.

Velencze. Utcza.

Shylock, Solanio, Antonio s Börtönőr.

SHYLOCK.
Tartsd szemmel, őr! Ne szólj nekem könyörről.
Ez a bolond kölcsönze pénzt potomra.
Tartsd szemmel, őr!

ANTONIO.
        Hallgass ki, jó Shylock.

SHYLOCK.
Váltóm behajtom, – szót sem e kivül;
Megesküvém, hogy váltóm megveszem.
Ebnek neveztél, míg nem volt okod;
Most eb vagyok: őrizkedj’ hát fogamtól.
A doge lásson törvényt. – Bámulok,
Gaz börtönőr, miként vagy oly botor,
Hogy még kijösz kértére ő vele!

ANTONIO.
Kérlek, figyelj reám.

SHYLOCK.
Váltóm behajtom, nem kell semmi szó;
Váltóm behajtom; szót se mondj tovább.
Én nem leszek vak, lágy szivű bohó,
Ki tán keresztyén kérlelőidért
Főt rázok, engedek, s sóhaj között
Elállok szándokomtól. – Ne kövess.
Egy szó se kell: váltómat megveszem.        (Shylock el.)

SOLANIO.
A legvadabb véreb, minő soha
Nem élt az emberek közt.

ANTONIO.
        Hagyd magára:
Nem kérem én se többé hasztalan.
Éltemre tör s okát jól ismerem.
Panaszkodó szorult adósait
Gyakran kimentém a birság alól:
Azért gyülöl.

SOLANIO.
        Tudom, jó herczegünk
Keresetének érvényt nem fog adni.

ANTONIO.
A doge sem szegülhet a jog ellen.
Ha a külfölditől jogélveit
Elvonja, melyek azt megilletik:
Rossz hírbe jő Velencze népjoga.
Mert államunk kalmári űzlete
Más népekén alapszik. Menj tehát!
Úgy elfogyaszt e sok bú s veszteség,
Hogy egy font húsom is szüken marad
Holnapra vérszomjas hitelezőmnek.
Jó őr, jerünk. – Oh, csak Bassanio
Megjönne s látná, mint rovom le érte
E tartozást; egyébbel nem törődném.        (El.)

IV. SZÍN.

Belmont. Szoba Portia házában. ú

Portia, Nerissa, Lorenzo, Jessica és Balthazár.

LORENZO.
Úrnőm, habár szemedbe mondom is,
Istenszerű barátságról nemes
S valódi érzeted van; s ez kitűnik,
Midőn férjed távoztát így türöd.
De csak tudnád, kit tiszteltél meg ekként,
Milyen derék úrnak küldesz segélyt,
Férjed minő becses, hű szívfelének,
Művedre büszkébb lennél, jól tudom,
Mint, megszokott jótét után, egyébkor.

PORTIA.
Jótéteményt nem bántam meg soha,
S most sem fogom: mert hű társak között,
Kik együtt töltik éltök napjait,
S közös barátság jármát húzza szívök,
Okvetlen arczvonal, szellem, szokás
Hasonszerü arányban állanak:
Ezért hiszem, hogy jó Antonio,
Mint hitvesem szivtől szakadt fele,
Hozzá hasonló. És, ha ez való,
Minő kevés, mit eddig áldozám,
Kiáltva lelkem hű képmáslatát
Pokol-kegyetlen üldözés alól!
De tán ez öndicsérethez közel jár;
Ne többet erről: térjünk másra át, –
Lorenzo! házam s gazdaságomat
Kezed kormányzatára bízom át,
Míg hitvesem megjő: részemrül én
Titkos fogadmányt küldtem ég felé,
Hogy szent imák s elméletekben élek,
Csupán Nerissát vívén el velem,
Míg visszatérnek édes férjeink.
Egy zárda fekszik, két mértföldnyire,
Ott lesz lakásunk. Megkérlek tehát,
Fogadd el a bizalmat, mit szerelmem
És némi szükség most benned helyez.

LORENZO.
Teljes szivemből, nagysád, kész vagyok
Nyájas parancsid végrehajtani.

PORTIA.
Cselédeim már tudják szándokom,
S elismerendnek téged s Jessicát
Férjem Bassanio s magam helyén.
Viszontlátásig isten véletek!

LORENZO.
Kisérjenek derült kedv s boldog órák!

JESSICA.
Környezze nagysád minden szívöröm.

PORTIA.
Köszönöm, s kivánom, térjenek reád
Áldásaid; légy boldog, Jessica.
        (Lorenzo és Jessica el.)
No Balthazár,
Mindig derék- s hűnek találtalak,
Légy most is olyan. Fogd e levelet,
S mint férfitól kitelhető, siess
Paduába s add át kedves rokonom
Bellario tudor saját kezébe,
S ha ád ruhákat és papírokat,
Képzelhető gyorsan siess velök
A révi komphoz, mely a száraz és
Velencze közt jár. Ne veszíts időt
Szavakkal: menj, előtted ott leszek.

BALTHAZÁR.
Úrnőm, kellő sietséggel megyek.
        (El.)

PORTIA.
Nerissa, jer!
Egy oly dologba kezdtem, mely felől
Még mit se’ tudsz. Meglátjuk férjeinket,
Előbb, mint vélnék.

NERISSA.
        S látnak minket ők is?

PORTIA.
Fognak, Nerissa, ámde oly ruhában,
Hogy azt hiszik, tán birunk azzal is, mi
Nálunk hiányzik. Bármiben fogadj,
Ha ifju férfiakká öltözünk,
Kettőnk közől csinosbik én leszek,
Tőröm delibb kellemmel hordozom;
A serdülő ifjak megcsattanó
Hangján beszélek: kis szűz lépteim
Megférfisítom; s kérkedő uracsként
Párbajt buzog szám; szépen hazudok:
Mint égtek úri nők szerelmemért,
S én megtagadván, mint epedtek és
Mint haltak el: – hisz annyinak magam
Kevés valék! – de megbánám utóbb,
S sajnálom őket mégis, mért ölém meg.
Húsz ily kicsiny füllentést csevegek,
S azt véli a világ, hogy több egy évnél
Mióta iskoláim elhagyám.
Száz ily hetvenkedő uracsfogás
Rajong agyamban, s majd alkalmilag
Napfényre jő.

NERISSA.
Hát férfiaknak állunk?

PORTIA.
Szerencséd, hogy pajzán értelmező
Nincs közeledben, – szégyeneld magad!
De most jer, elmondom majd tervemet,
Csak a kocsin legyek, mely kert-kapunkban
Ránk vár: sietve készüljünk tehát,
Mert még ma húsz mértföldet kell haladnunk.

V. SZÍN.

Ugyanott. Kert.

Lancelot és Jessica.

LANCELOT.
Igen, valóban; mert lássa ön: az atyák bűneit meglátogatja isten a magzatokban, – azért, mondhatom, aggódom önre nézve. Én mindig kereken szoktam önnel beszélni, s így most is kimondom e tárgy fölötti agitatiómat: csak legyen ön tehát nyugodt, mert szentül hiszem, ön elkárhozik. Csak egy remény van még, mely tán kisegítheti önt, s ez is csak olyan korcs remény forma.

JESSICA.
S micsoda remény az, kérlek?

LANCELOT.
Hát némileg remélheti ön, hogy önt nem atyja nemzette; hogy ön nem a zsidó leánya.

JESSICA.
Az igazán korcs remény volna; mert így meg anyám bűnei látogattatnának meg bennem.

LANCELOT.
Ily módon igazán félek, hogy ön mind atyja- mind anyjánál fogva elkárhozik: így, midőn a Scyllát, ön atyját, kerülöm, a Charybdisbe, ön anyjába esem. Nos, ön mindkét úton el van veszve.

JESSICA.
Férjem által fogok üdvezülni; ő keresztyénné tőn.

LANCELOT.
Ezt ugyan fölötte hibásan cselekedte. Elegen voltunk keresztyének azelőtt is, épen annyian, hogy egymástól megélhettünk. Ez a keresztyénné térítgetés fölviszi a disznÓk árát; ha mindnyájan disznóhús evőkké válunk, nem sokára pénzeért sem kap az ember egy kis pirítani való szalonnát.
Lorenzo jő.

JESSICA.
Elbeszélem férjemnek, mit mondtál, Lancelot: épen itt jő.

LORENZO.
Nem sokára féltékeny leszek reád, Lancelot, ha mindig így sarokba szorítod nőmet.

JESSICA.
Nem szükség félned tőlünk, Lorenzo; Lancelottal meghasonlottam. Ő nekem kereken kimondá, hogy nincs számomra irgalom égben, mert zsidó leánya vagyok; s azt mondja, hogy te a társadalom nem jó tagja vagy, mert a zsidókat térítgetve, fölviszed a disznóhús árát.

LORENZO.
Könnyebben számolok én erről a társadalomnak, mint te a fekete mór nővel elkövetett hamisságodról: a mór nő teherbe esett tőled, Lancelot.

LANCELOT.
Mór nőtől sok volna azt kivánni, hogy ő tanítson morest: egyébiránt benne nem kevesbítém a tisztes fehércselédek számát; mert míg becsületes volt, addig sem lehete becsületes fehér-cselédnek nevezni.

LORENZO.
Hogy tud minden bohó a szavakkal játszani! Azt hiszem, nem sokára az elmésség hallgatásban fog nyilatkozni; s beszédesség csak papagájokban lesz dicséretes. – Eredj be, ficzkó: parancsold, hogy készüljenek ebédhez.

LANCELOT.
Megtörtént, uram: mindnyájuknak jó gyomra van.

LORENZO.
Jóságos isten! minő élcztáska vagy! mondd tehát, hogy készítsék az ebédet.

LANCELOT.
Az is megtörtént, uram; csak fel kell adni.

LORENZO.
A feladás a te dolgod.

LANCELOT.
Isten mentsen, hogy feladó legyek, nem kötelességem.

LORENZO.
Lesz még több? Máskorra hagyd szőrszálhasgatásidat! Pillanat alatt ki akarod-e mutatni élczeid egész kincstárát? Kérlek, értsd meg az egyszerű ember egyszerű akaratját: menj be pajtásaidhoz – parancsold, hogy terítsék meg az asztalt, tálalják föl az ételt, s bemegyünk ebédelni.

LANCELOT.
Mi az asztalt illeti, uram, az ki fog tálaltatni; mi az ételt illeti, meg fog teríttetni; s mi ön ebédre bejövetelét illeti, az iránt határozzon ön kedve és szeszélye.        (El.)

LORENZO.
Oh drága ész! minő hiú szavak!
A kába egy csoport ily játszi szót
Rakott agyába. És én ismerek
Magasb fokon álló bolondokat
Így fölszerelve, kik pár czifra szóért
A tárgyat adják föl. – Hogy vagy, szivem?
No, mondd ki véleményed, kedvesem;
Hogy tetszik Don Bassanio neje?

JESSICA.
Mondhatlanul. nagyon méltó tehát,
Hogy jámborul éljen Bassanio;
Mert míg nejében ily áldást karol,
Már itt e földön élvez égi kéjt.
S ha itt e földön rá nem érdemes,
Illő, hogy égbe ne jusson soha.
Ha játszanék két isten égileg
S a tételen két földi nő feküdnék,
Portia egyik; másikhoz ráadást
Kén’ adni, mert szegény otromba földünk
Nem szült hasonlót.

LORENZO.
        Bennem ily hitest
Kaptál, minő asszonynak Portia.

JESSICA.
De erre kérdd meg véleményem is.

LORENZO.
Mindjárt; hanem fognánk előbb ebédhez.

JESSICA.
Nem. Hadd dicsérlek jóllakás előtt.

LORENZO.
Ne, kérlek: asztalhoz tartsd e beszédet:
Mondj bármit ott, több más dolog között
Csak elnyelem.

JESSICA.
        No, majd ott megadom.        (El.)



NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Velencze. Törvényterem.

Doge, Tanácstagok, Antonio, Bassanio, Gratiano, Salarino, Solanio s mások.

DOGE.
Antonio jelen?

ANTONIO.
Jelen, nagysád szolgálatára.

DOGE.
Aggódom értted; mert ellenfeled
Kőszikla-szívű, ádáz fölperes;
Embertelen, könyörre képtelen,
Egy szikra szánat benne nem honol.

ANTONIO.
Hallám, sokat fáradt s kivánta nagysád
Enyhítni eljárása szigorát:
De, mert konok, s nincs jogszerű fogás,
Mely rólam elháríthatná dühét,
Türelmem állítom haragja ellen,
S szívnyugalom vértében szenvedem
A gyűlölő zsarnok csapásait.

DOGE.
Egy szolga menjen s hívja a zsidót.

SOLANIO.
Ajtóban áll már. Im, itt jő, uram,
Belép Shylock.

DOGE.
Helyes, – hadd álljon hát színünk elé. –
Shylock! – egész világ s én is hiszem,
Tovább nem űzöd a düh látszatát,
Csak a tett perczeig: s akkor, tudom,
Szánat- s könyört mutatsz, csodálatosbat,
Mint volt kegyetlenséged színlete.
S míg most a birságot követeled,
Egy fontot e szegény kalmár husából:
Nem csak bánomdíjadról leteszesz,
De sőt könyört s nemes szivet követve,
A tőkepénz felét elengeded,
Szánó szemet vetvén csapásira,
Mik oly sürűen érték vállait,
Hogy e királyi kalmárt elnyomák,
S részvétre birnák ily balsors iránt
Az érczkebelt, a durva kőszivet,
Az emberség gyöngéd jótétihez
Soh’sem szokott kemény török- s tatárt.
Zsidó, szelid válaszra számolunk.

SHYLOCK.
Nagysáddal immár közlém szándokom;
S szent szombatunkra mondék nagy hitet,
Váltóm szerint mindent behajtani.
Ha ellenáll ön, érje a veszély
Államszabadság- s alkotmányukat.
Tán kérdi ön, miért tetszik nekem
Inkább ama silány font húsdarab, mint
Háromezer zecchin? Nem felelek!
Azt mondom: „úgy tetszik.” Nincs megfelelve?
Mit! hát ha patkány bántja házamat,
S tetszik kiadnom tízezer zechint
Kipusztitásaért? – Nincs megfelelve?
Van a ki útál csemcsegő koczkát,
Macskát ha lát ez, majd megtébolyúl;
Mások, ha rezg orrhanggal a duda,
Nem birnak olyankor vizelletökkel; –
A szenvedély urai az ingerek,
A mint gyönyör vagy undor készteti.
S most íme válaszul:
Mint arra biztos ok nem létezik,
Miért nem tűr ez csemcsegő koczkát.
Szükséges ártatlan macskát amaz,
Emez dagadt dudát nem, s kénytelen
Erővel oly szégyent magára vonni,
Hogy sértsen illemet, ki sértve van:
Úgy nincs nekem, nem is kell más okom
Rögzött gyülölség- s undornál egyéb,
Antonio ellen mért keresem
Kárral jogom. – No hát nincs megfelelve?

BASSANIO.
Nincs; – érzéketlen ember, ily beszéd
Irtózatosságod nem mentheti.

SHYLOCK.
Neked felelni én nem tartozom.

BASSANIO.
Megöljük-é mind, mit nem szeretünk?

SHYLOCK.
Gyülöljük azt, mit ölni nem kivánunk?

BASSANIO.
Nem minden sértés tüstént gyűlölet.

SHYLOCK.
Mit? kétszer is hagyd csípni a kigyót?

ANTONIO.
Tudod, kérlek, zsidóval osztozol.
Inkább eredj, s állván a part fölé,
Mondd a vizárnak, hogy szálljon lejebb:
Inkább idézd a farkast számadásra,
Mért bégetett bárányaért juhot?
Inkább parancsold bércz fenyőinek,
Sudáraikkal ne suhogjanak,
Midőn az ég viharja rázza őket:
A legkeményebb tárgyba vágj előbb,
Mintsem zsidó szivét, (melynél keményebb
Nincs) megkisértenéd lágyítani. –
Kérem, ne több ajánlatot neki,
Ne fáradozzanak tovább önök:
Mondják ki egyszerűen s röviden
Itéletem, mit e zsidó kiván.

BASSANIO.
Im hatezer zecchin a háromért.

SHYLOCK.
Ha mindegyik zecchin a hatezerben
Hat részre válnék s minden rész zechinné:
Nem kell, – kötvényemhez ragaszkodom.

DOGE.
Hogy vársz kegyelmet, ha magad sem adsz?

SHYLOCK.
Ha mit sem vétek, mit féljek birótól?
Sok vásárlott rabszolga él önöknél,

Kiket szamár, eb és öszvér gyanánt
Önök rab s alacsony munkákra fognak,
Mert pénzök ára; mondjam-e, tegyék
Őket szabaddá, vők- s örökösökké?
Mért nyomja őket terh? legyen puha
Ágyuk, mint önökéi, s ínyöket
Hadd fűszerezzék szintoly ételek. –
Önök felelnek: „a szolgák miéink.” –
Ép én is ezt adom most válaszúl:
A fontnyi húst, mit rajta keresek,
Drágán vevém; enyém; kell birnom azt.
Ha nem kapom meg, oh silány szabadság!
Erőtlenek Velencze jogai.
Végzést várok, – döntsék el, nyerhetek?

DOGE.
Jogom van elnapolni e gyülést,
Ha csak hires tudor Bellario,
Kit véghatározatra meghivék -
Nem érkezik ma meg.

SALARINO.
        Künn vár, uram,
Levéllel a tudortól egy futár,
Most érkezett meg épen Páduából.

DOGE.
Hozd a levélt és hívd be a futárt.

BASSANIO.
Ne búslakodjál, jó Antonióm,
Végy szívet! Ám hadd vigye a zsidó
Húsom-, csontom- véremmel mindenem:
De értem egy csep vért el nem veszítesz.

ANTONIO.
Mint nyájban a ragályos juh, legillőbb
Vagyok halálra: a gyengébb gyümölcs
Előbb lehull, hadd hulljak én is így.
Bassanio, te jobbat nem tehetsz,
Csak élj tovább, s ird meg sirversemet.
Belép Nerissa ügyvédirnoki öltönyben.

DOGE.
Bellariótól jöttél, Paduából?

NERISSA.
Igen. – Köszönti herczegségedet.
        (Levelet ad által.)

BASSANIO.
Oly komolyan késed miért fened?

SHYLOCK.
Hogy e bukottból részemet kivágjam.

GRATIANO.
Nem talpadon, de lelkeden teszed
Élessé késedet, zordon zsidó!
Nem, semmi ércz, még hóhér bárdja se
Fél- olyan éles, mint ölő dühöd.
Hát nincs könyörgés, a mely hatna rád?

SHYLOCK.
Eszedből oly hatásu nem kerűl.

GRATIANO.
Oh, átkozott légy, irgalmatlan eb!
Pirúljanak törvény s jog éltedért.
Csaknem megingatsz még hitemben is,
S Pythagoras elvére tántorítasz,
Hogy állatok lelkei ömölnek át
Embertetembe: véreb szellemed
Farkast vezénylett, mely emberhalálért
Felköttetett: de a bitórul is
Levált rémlelke; s míg te, szörnyeteg,
Undok szülőd méhében rejtezél,
Beléd ömölt: mert minden óhajod
Véres, zsivány, éhes, farkasszerü.

SHYLOCK.
Miglen szidalmaidra e pecsét
Váltómon meg nem semmisíttetik,
Addig tüdőd hiába koptatod.
Javítsd ki elméd, jó fiu, különben
Romokba hull. – Én jogomat kivánom.

DOGE.
Egy ifjú, jártas jogtudort ajánl
Bellario nekünk im e sorokban. –
Hol ő?

NERISSA.
Közelben, künn tartózkodik,
Míg nagysád engedélyt ad, hogy bejőjön.

DOGE.
Teljes szivemből! – Menjetek legott
Tisztes kiséretűl négyen-öten.
Az űlés addig hallja e levélt:        (Egy irnok olvassa.)
„Értesítem nagysádat, hogy levele vétekor igen beteg valék; de ugyanazon pillanatban, midőn kegyed követe jött, barátságos látogatásban nálam volt egy ifjú római tudor, neve Balthazár. Megismertetém őt a zsidó és Antonio kalmár közt vitában forgó ügygyel, – számos könyvet forgattunk által; – ő értesülve van nézeteim felől; saját tanultságával, (melynek nagyságát nem ajánlhatom eléggé) kértemre magával viszi, hogy helyettem nagysád kivánatát teljesítse. Kérem, évei hiányát ne vegye ön gátul a kellő tisztelet megadásában: mert én ugyan soha sem láttam oly fiatal testen oly agg főt. Herczegséged kegyes fogadására bízom őt, kinek ottani eljárása legjobb ajánló levél lesz reá nézve.”

DOGE.
Halljátok, a tudós öreg mit ir:
S úgy sejtem, itt jő a tudor maga.
Belép Portia törvénytudori öltözetben.
Kezet fiú. – Az agg Bellario
Küldöttje vagy?

PORTIA.
        Azé, jó herczegem.

DOGE.
Légy üdvöz és foglalj helyet.
Értésedűl esett-e már az ügy,
Mely e gyülésben szőnyegen forog?

PORTIA.
Bő tudomást szerzék ez ügy felől.
Ki itt a kalmár, s melyik a zsidó?

DOGE.
Antonio s agg Shylock, álljatok ki.

PORTIA.
Neved Shylock?

SHYLOCK.
        Igen; Shylock nevem.

PORTIA.
Kereseted csodás természetű,
De rendbe’ van, s államjogunk szerint
Eljárásod nem ostromolható.
S te vagy, kit e pör vésze fenyeget?

ANTONIO.
Én, ő szerinte.

PORTIA.
        Hát elismered
A kötlevélt?

ANTONIO.
Elismerem.

PORTIA.
Legyen tehát kegyelmes a zsidó.

SHYLOCK.
Ki kényszeríthet? erre szóljon ön!

PORTIA.
A kegyelem kényszerről mit se’ tud;
Az, mint az ég szelíd esője, hull
Alá a földre: s kétszer áldva van, –
Megáldja azt, ki ád, – és azt, ki vesz.
Hatalmasokban leghatalmasabb;
Trónjában űlő fejedelmet ez
A koronánál inkább ékesít.
Pálczája földi kényszer, hatalom,
Fenség s dicső méltóság küljele,
Melyen királyok ijedelme ül:
De a pálczás erőnél több a kegy;
Királyi szívek ennek trónusi; –
Magának istennek sajátja ez;
S a föld hatalma égihez közelg,
Ha jogszigort kegy enyhit. – Oh zsidó,
Ámbár ügyed jogos, gondold meg ezt,
Hogy senki köztünk jogszigor szerint
Nem nyerne üdvöt: mind kegyért könyörgünk, –
S e kegy gyakorlatára utasít
Imánk is. – Oly czélból hozám föl ezt,
Hogy enyhitsd jogszerű kivánatod:
Ha nem, Velencze széke szigorú
Itéletet hoz e kalmár fölött.

SHYLOCK.
Fejemre szálljon tettem! Én jogot
Kivánok és e kötlevél csomóját.

PORTIA.
Pénzül fizetni nem bir az adós?

BASSANIO.
De bir! Kinálom e gyűlés előtt;
Sőt kétszer annyival; s ha ez kevés,
Tíz annyi pénzt letenni kész vagyok,
Fejem, szivem, kezem zálogba kötve.
S ha még ezt sem fogadja el, világos,
Hogy itt gazság nyom el való erényt.
S kérem csak egyszer most hajoljanak
Önök tekintélyére a jogok;
S egy kis hibát tevén nagy jó miatt,
Oh tartsák vissza e vad ördögöt.

PORTIA.
Az nem szabad. Nincs olyan hatalom,
A mely Velencze érvényes szokásán,
Törvényén, változtasson kény szerint.
Mert mint előzményt fognák azt idézni,
S több visszaélés törne bé honunkba
Ily példa résén. Az hát nem lehet.

SHYLOCK.
Új Dániel itél, új Dániel!
Oh, mint becsűlöm önt, bölcs ifju bíró!

PORTIA.
Kérlek, hadd nézzem át e kötlevélt.

SHYLOCK.
Itt van, nagyon tisztelt jogtúdor, itt van.

PORTIA.
Shylock, ők három ennyi pénzt ajánlnak.

SHYLOCK.
Esküt, nagy esküt tettem istenemre;
Hogyan vegyek lelkemre hitszegést?
Velenczeért sem.

PORTIA.
        E kötvény lejárt,
S törvény szerint kivánhat a zsidó
Egy fontnyi húst, az alperes szivéhez
Legközelebb kivághatót. – De légy
Könyörletes, végy három annyi pénzt,
Hadd tépjem én szét e kötlevelet.

SHYLOCK.
Ha majd tartalma meg leszen fizetve.
Ön érdemes biró, a mint kitűnt,
S jogismerő, s a legvelősb vala
Előadása: fölszólítom önt a
Törvény nevében, melynek nagybecsű
Támaszsza, hozzon végitéletet.
Lelkemre mondom, nincs oly bűverő
Nyelvben, mi megmásítsa szándokom. –
Én itt kötvényemhez ragaszkodom.

ANTONIO.
Szivem szerint megkérem a gyülést,
Hozzon határzatot.

PORTIA.
        Jó, – ez lesz az:
Készítni kell késéhez kebledet.

SHYLOCK.
Oh drága férfi! bölcs ifjú biró!

PORTIA.
Mert ím a törvény czélja s végzete
Kellőn megegyez a bánomkötéssel,
Mely e levélben elfogadva van.

SHYLOCK.
Nagyon való! oh bölcs, igaz biró!
Küllátszatánál mennyivel korosb ön!

PORTIA.
Tárd hát ki kebled.

SHYLOCK.
        Úgy van, kebelét;
Azt mondja váltóm; nemde bölcs biró?
Közel szivéhez, így szól a betü.

PORTIA.
Igen. Van-é itt egy mérleg közel,
Megmérni a húst?

SHYLOCK.
        Én gondoskodám.

PORTIA.
Shylock, hivass pénzedre egy sebészt,
Ki őt, hogy el ne vérezzék, bekösse.

SHYLOCK.
Magával hozza ezt a kötlevél?

PORTIA.
Kimondva nincs: de hisz mit keresed?
Jó lesz, ha ezt könyörből megteszed.

SHYLOCK.
Alkunkban ez nincs, én nem látom át.

PORTIA.
Kalmár nyilatkozz’; van mit mondanod?

ANTONIO.
Igen kevés; im én készen vagyok.
Kezed, Bassanio; isten veled.
Ne buslakodj’, hogy érted erre juttam:
E részben a sors, mód felett talán,
Jó volt irántam: mert szokásaként
Bukottal birtokát túléleti,
Hogy ránczos homlok- s béesett szemekkel
Meredjen agg s szegény korára. Engem
Fölmente e hosszú nyomor sulyától.
Ajánlj tisztelt arád emlékibe:
Rajzold le, mint holt el lelked fele,
Sirom felett; mondd, mint szerettelek;
S ha elbeszélted, ő legyen biró,
Nem volt-e hűn szeretve férje már.
Ne bánd meg, hogy barátod veszted el,
Nem bánja ő sem, érted hogy fizet:
Mert csak hasítson mélyen a zsidó,
Tüstént egész szivemmel fizetek.

BASSANIO.
Antonio, egy hölgyhöz eskü köt,
Ki nékem oly kedves, mint életem.
De életem, nőm és e nagy világ
Nem múlja becsben feljebb éltedet.
Mindent od’ adnék, áldozatra kész,
E szörnyetegnek, hogy megmentselek.

PORTIA.
Ezt nem köszönné tán meg hitvesed,
Ha hallaná most tett ajánlatod!

GRATIANO.
Nőm van, kit esküszöm, hőn szeretek:
Bár volna mennyben s ott egy égi lényt
Birhatna rá, hogy e zsidó ebet
Lágyítsa meg.

NERISSA.
Be jó, hogy hát megett ajánlod ezt;
Különben e vágy házad fölzavarná.

SHYLOCK.
Mind ilyen a keresztyén férj! Van egy
Lyányom. De volna férje Barrabás
Fajából bárki inkább, mint keresztyén!
Időnk fogy; – kérem, véghatárzatot.

PORTIA.
Kalmár husából egy font a tiéd:
S törvény szerint megadja e gyülés.

SHYLOCK.
Igaz biró!

PORTIA.
S kebléből mesd ki e husdarabot:
Megadja a törvény, s e szék helyesli.

SHYLOCK.
Oh bölcs biró! – Itt a végzés! – jere!

PORTIA.
Várj egy kevéssé; más baj is van itt.
Ez alku egy csepp vért sem ád neked,
Így hangzik a kötvény: egy fontnyi hús.
Vedd hát ki alkud, vedd egy font husod;
De míg hasítod, merj kiönteni
Egy csepp keresztyén vért, jószágaid
S kincsed Velencze törvényei szerint
Mind a köztársaságra szállanak.

GRATIANO.
Igaz biró! – Hallod, zsidó? – Oh bölcs biró!

SHYLOCK.
Úgy hangzik a törvény?

PORTIA.
        Nézd meg magad:
Te jogszigort sürgettél, légy nyugodt,
Meglesz jogod, tán inkább, min kivánnád.

GRATIANO.
Oh bölcs biró! – no lám, zsidó! –
Oh bölcs biró!

SHYLOCK.
No, fölveszem hát: adjon három annyit,
S hadd menjen a keresztyén.

BASSANIO.
        Itt a pénz.

PORTIA.
Csak lassan! –
Jog a zsidónak! – lassan, – ne siessünk!
Hadd kapja ő csupán csak alkuját.

GRATIANO.
Oh bölcs biró! hallod, zsidó! igaz biró!

PORTIA.
Készülj tehát húsát kimetszeni.
De vért ne onts; s ne vágj több- s kevesebbet,
Csak pontban egy fontot: ha fontnyinál
Több- vagy kevesbet vágsz, ha annyit is,
Mely azt könnyebbé, avvagy nehezebbé
Csak egy huszad szemernyivel teszi;
Vagy mérlegét csak egy hajszálnyira
Lenyomja: meghalsz s dobra kél javad.

GRATIANO.
Új Dániel! – zsidó! – Új Dániel!
Érzed, pogány, most csípőn fogtalak.

PORTIA.
Mért késik a zsidó? mesd részedet.

SHYLOCK.
Tőkémet addsza, osztán távozom.

BASSANIO.
Már rég kináltam, – íme itt vagyon.

PORTIA.
Ő megtagadta nyilt ülés előtt:
Csupán jogát s kötését kapja meg.

GRATIANO.
Új Dániel! – mondám – új Dániel!
Köszönöm, zsidó, hogy erre megtanítál.

SHYLOCK.
Hát puszta tőkém is még elveszik?

PORTIA.
Nem kaphatod meg, csak birságodat, –
S ezt is saját vesztedre már, zsidó!

SHYLOCK.
No hát az ördög áldja meg vele,
Én nem vitázok többé.

PORTIA.
        Várj, zsidó!
Még más igényt is tart a jog reád.
Velencze törvénykönyve rendeli:
„Ha rá világúl a külföldire,
Hogy vagy közvetve vagy közvetlenül
Akármely polgár életére tör:
Az, a ki ellen fondor cselt szöve,
Javai felét lefogja: más fele
A közkincstár részére háramol:
S a bűnös’ élte, minden szavazat
Daczára, a herczegtől függ csupán.
S azt mondom, e törvény illik reád,
Mert eljárásodból nyilván kitűnt,
Hogy mind közvetve, mind közvetlenül
Az alpörösnek életére törtél.
Ezért lakolsz, mint elmondám fölebb.
Térdemre hát, s kérd a herczeg kegyét.

GRATIANO.
Kérd, hogy magad köthesd föl magadat.
Mégis, mivel javad hazánkra száll,
Nincs egy kötélre rúgó birtokod,
S államteher lesz fölkötésed is.

DOGE.
Hogy lásd, mi máskép szoktunk érzeni:
Kérés előtt már élted meghagyom.
Antonióra száll javad fele,
A közkincstárra száll másik fele,
Mit bírsággal könyörgésed kiválthat.

PORTIA.
Az államét igen, de semmikép sem Antonióét.

SHYLOCK.
Vegyétek éltem is, mért hagyni meg?
Házam vevé el, a ki támaszát
Elvette: életem vevétek el,
Elvéve a miből megélhetek.

PORTIA.
Antonio, mi jót tehetsz vele?

GRATIANO.
Egy kötelet! az istenért, ne többet!

ANTONIO.
Ha a gyülés s nagyságos herczegünk
Elengedik kegyelmesen neki
A birságot, mi fele vagyonért jár:
Megnyugszom én, ha a másik fele
Használatúl lesz nálam, úgy hogy azt
A férfiúnak adjam holtakor,
Ki a minap leányát ellopá, –
Kettőt kikötve csak: hogy e kegyért
Rögtön keresztyén hitre térjen át,
Másik, hogy e gyülés előtt legitt
Ruházza át, mi holtakor marad,
Lorenzo vője- s lánya Jessicára.

DOGE.
Azt megteendi, – máskép visszahúzom
Imént fejére mért bocsánatom.

PORTIA.
Megnyugszol-é zsidó? mit szólsz reá?

SHYLOCK.
Megnyúgoszom.

PORTIA.
Irnok, készíts egy átruházatot.

SHYLOCK.
Bocsánatot, hadd távozom haza.
Nem jól vagyok. Küldjék el a papirt
Utánam, én aláirom.

DOGE.
        Mehetsz,
Csak e szerint tégy.

GRATIANO.
        A kereszteléskor
Lesz két keresztatyád. Ha én valék
Birád, tíz ennyit adtam volna még,
Nem víz-, hanem bitóra vinni téged.        (Shylock el.)

DOGE.
Ebédre, kérlek, jőj hozzám, uram!

PORTIA.
Bocsánatért könyörgök, herczegem.
Az éjjel Páduába kell utaznom,
Ezért most rögtön utnak indulok.

DOGE.
Sajnálom, hogy nem érsz rá itt maradni.
Iránta légy hálás, Antonio;
Lelkemre, néki sokkal tartozol.
        (Doge, Tanácstagok s Kiséretök el.)

BASSANIO.
Nagyérdemű úr, én s e hű barátom
Ma bölcseséged által menekültünk
Nagy vésztől: hálaérzetből tehát a
Háromezer kölcsön fölvett aranynyal
Viszonzzuk szíves fáradalmidat.

ANTONIO.
Ezenfelül adósaid leszünk
Örökre szeretet- s szolgálatokban.

PORTIA.
Ki nyugtot érez, díját elvevé.
En nyugtot érzek, tégedet megóva;
S jól megfizetve gondolom magam; –
Több bért sovárgó soh’se volt szivem.
Ha látjuk egymást, ne feledjetek;
Áldás reátok, én bucsut veszek.

BASSANIO.
Még egyre kényszerítlek, drága úr, –
Tőlünk adó, s nem jutalom gyanánt,
Emlékeül egy vagy mást vigy. – E kegyet
Ne vond meg s érte megbocsáss nekem.

PORTIA.
Forró kivánatodnak engedek.
Keztyűid add, hogy hordjam kedvedért, –
S barátságod jeléül e gyürűt.
Ne vond el újjad: nem kell több nekem, –
S ezt nem tagadhatod meg, ha szeretsz.

BASSANIO.
Jó úr, e gyűrűt? – ah ez semmiség!
Szégyenleném, ha ezt adnám neked.

PORTIA.
Ezen kivül mást el nem fogadok;
S már mintha vágyat érzenék utána.

BASSANIO.
E gyűrü fontosabb, mint értéke.
Inkább Velencze legbecsesb gyürűjét
Megszerzem hirdetés utján neked:
Csak, kérlek, ezt az egyet hagyd nekem.

PORTIA.
Igéretekben, látom, bőkezű vagy.
Előbb kérésre oktatsz, most pedig
Úgy tetszik, arra oktatsz, mint lehet
Elutasítni a koldulgatót.

BASSANIO.
Arám adá e gyűrüt, kedves úr:
S átnyújtva megfogadtatá velem,
El nem veszítni és nem adni másnak.

PORTIA.
Sok adományt megkímél ily beszéd.
Hacsak nem őrült asszony hitvesed,
S megtudja, mint érdemlém meg gyürűd:
Tán nem neheztel szüntelen reád,
Hogy nékem adtad. – Jó, isten veled! –
        (Portia és Nerissa el.)

ANTONIO.
Bassanio, engedd át e gyürűt,
Had nyomjanak szerelmem s érdeme
Annyit szemedben, mint arád parancsa.

BASSANIO.
Menj, Gratiano, fuss, érd őt utól,
Add át e gyűrüt, s hívd őt, ha lehet,
Antonio lakába. – Menj, siess.        (Gratiano el.)
Jerünk legitt és induljunk oda;
S reggel korán mindketten repülünk
Belmont felé. Menjönk Antonio.        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Portia és Nerissa.

PORTIA.
Kérdezd meg, melyik a zsidó laka,
Add át aláirás végett neki
Ez átruházmányt. Éjjel indulunk,
S férjeink előtt egy nappal honn leszünk.
Tudom, Lorenzo kedvesen veszi
Ez iratot.
        Gratiano jő.

GRATIANO.
Jó, hogy beértelek még, édes úr.
Bassanio, érett tanács után,
Im küldi e gyürűt s ebédre kéri
Becses személyedet.

PORTIA.
        Nem tehetem.
Küldött gyürűjét hálával veszem, –
Mondd, kérlek, ezt meg. És ezenfelül
Vezesd ez ifjat a zsidó lakához.

GRATIANO.
Kész szívvel.

NERISSA.
(Portiához.)
        Egy szót még csupán, uram.
Ha bírom, elcsalom férjem gyürűjét,
Melynek megőrzésére esküdött.

PORTIA.
Jót állok, elsűl. Majd lesz esküvés,
Hogy férfiaknak adták a gyürűket.
Mi meg tagadjuk, s túl esküdjük őket.
Eredj, siess; tudod, hol várlak el.

NERISSA.
Jőj, kedves úr, mutasd meg a lakot.
        (El.)



ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Belmont. Nyilt tér Portia háza előtt.

Lorenzo és Jessica.

LORENZO.
Tisztán süt a hold. Egy ily éjjelen,
Midőn a fákat lágyan csókdozá
Éles lebel, s nem hallott semmi zaj, –
Tán ilyen éjjel hágott Troilus
Ilion falára s lelke szállt sohajban
Görög sátrak felé, hol Cressida
Álmát aludta.

JESSICA.
        Egy ily éjjelen
Suhant remegve Thisbe harmaton, –
Oroszlánnál előbb látá meg árnyát
S rémülve elfutott.

LORENZO.
        Ily éjjelen
Állt Dido sivatag partok felett,
Gyászfűz kezében, s inté kedvesét
Várába vissza.

JESSICA.
        Egy ily éjjelen
Gyüjtötte bűvös fűveit Medéa,
Ifjítni Aesont.

LORENZO.
        Egy ily éjjelen
Szökött a dús zsidótól Jessica,
S Velenczéből Belmontig menekült
Dévaj szerelmesével.

JESSICA.
        Egy ily éjjelen
Esküdt Lorenzo, mint imádja őt,
S lopá szivét el sok hitfogadással,
Mely mind csalárd volt.

LORENZO.
        Egy ily éjjelen
Gyalázta kedvesét szép Jessica,
A kis hamis: de ő elnézte azt.

JESSICA.
Kitennék rajtad éj-jel, csak magunk
Volnánk: de halld, lépésdobaj közelg.
Stephano jő.

LORENZO.
Ki jő az éj csendében oly sietve?

STEPHANO.
Egy jó barát.

LORENZO.
Barát? minő barát? kérlek, neved, barátom.

STEPHANO.
Az én nevem Stephano, s hírt hozok:
Belmontban itt leszen napköltekor
Urnőm: a szent kereszteknél bolyong
Köröskörül; ott térdepel s könyörg
Víg házas életért.

LORENZO.
        Ki jő vele?

STEPHANO.
Csak a komorna s egy szent remete.
De kérem önt, megjött-e már uram?

LORENZO.
Nem jött, s felőle mit sem hallhatnánk. –
De jer be vélem, kérlek, Jessica;
S hogy házinőnket ünnepélyesen
Fogadjuk, némi rendezést tegyünk.
Lancelot jő.

LANCELOT.
Hahó! hahó! hej! hej! hahó! hahó!

LORENZO.
Ki kiált?

LANCELOT.
Hahó! nem látta valaki Lorenzo urat s Lorenzoné asszonyt? hahó! hahó!

LORENZO.
Hadd a hahózást, ficzkó! erre! erre!

LANCELOT.
Hahó! merre? merre?

LORENZO.
Erre, erre!

LANCELOT.
Mondd meg neki, hogy uramtól egy postalegény jött, kürtje tele jó újságokkal: uram napköltekor itthon lesz.        (El.)

LORENZO.
Jer bé, szivem, s ott várjuk jöttüket.
De hisz mi okból? mért mennénk haza?
Eredj, barátom Stephano, s jelentsd
Ott benn, hogy úrnőd rögtön itt leend:
S hivd a szabadra a zenészeket. – (Stephano el.)
Mily édesen szenderg e halmon a hold!
Üljünk le, itt suhanjanak zene
Hangjai fülünkbe: csend és éjszaka
Simúl az összhang lágy pengésihez.
Jer, Jessica! nézd, ím az ég tere
Kirakva csillogó aranyhimekkel:
A legkisebb kör, mely fönt látható,
Angyalszerűen zeng forgásiban
Gyöngéd szemű cherubok dalkarához.
Örök lelkekben ily összhangzat él:
De míg e romlatag por-öltözet
Durván lezárja, nem hallhatjuk azt.
Zenészek jönnek.
Jertek, Diána verje föl dalunk:
Úrnőnk fülébe hasson el legédesb
Fogástok: zene vonja őt haza!

JESSICA.
Kedvem borong, ha hallok szép zenét.

LORENZO.
Azért, mert szellemed feszűlve van.
Csak egy vad és délczeg ménesre nézz,
Ifjú szilaj csikók seregletére, –
Miként szökell, fú s hangosan nyerít,
Mert hajtja a heves vér ösztöne:
De halljanak zendülni harsonát,
S hasson fülökbe olvadó zene,
Meglásd: miként állnak meg egyaránt,
Szilaj szemök szerénynyé változik
Az édes hangerőtől. Ép ezért
Mondá a költő Orpheus felől,
Hogy fát, folyót, sziklát indíta meg.
Mert nincsen oly nyers, zord, dühös való,
Mit át ne alakítna a zene,
Habár csupán kevés időre is. –
Ember, kiben nem létezik zene,
Kit meg nem indít édes hangvegyűlet,
Csel-, hitszegés- s zsákmányolásra kész,
Kedélymozgási tompák, mint az éj,
S pokolsötétek szenvedélyei.
Ne higy ilyennek! – Halld, szól a zene!
Portia és Nerissa távolban.

PORTIA.
Ama világ az én termemben ég.
Mily messze fénylik a kis gyertyaszál!
E rossz világban jótét így ragyog.

NERISSA.
Nem láttuk a gyertyát, míg a hold sütött.

PORTIA.
Így törli el nagyobb dics a kisebbet.
Mint a király, ragyog helyettese,
Míg a király jő: s ekkor úgy vesz el
Pompája, mint midőn belföldi forrás
Tengerbe ömlik. De figyelj, zene!

NERISSA.
Ez házi hangád, édes asszonyom. –

PORTIA.
Viszonylag jó csak minden, úgy hiszem; –
Nappal nem hallik ily édesdeden.

NERISSA.
Csend adja ingerét meg, asszonyom.

PORTIA.
Pacsirtaszépen zeng a varju is,
Ha nem figyelsz egyikre sem: s tudom,
A csalogány, ha nappal zengene,
Míg mindenik lúd gágog, bizonyára
Ökörszemnél nem lenne jobb zenész.
Hány dolgot érlel a kellő idő
Való tökélyre és igaz becsére! –
De csitt! Endymionnal szunnyad a hold,
S nincs kedve felköltetni.

LORENZO.
        Portiáé
E hang, ha végkép nem csalatkozom.

PORTIA.
Mint a vak ember a kakukmadárt,
Silány hangomról ismer ő is engem.

LORENZO.
Légy üdvöz, édes úrnő, hajlokodban.

PORTIA.
Imádkozánk férjeink jólléteért
S imánk, reméljük, tán üdvökre vált.
Megjöttek-é már?

LORENZO.
        Még nem, asszonyom:
De megelőzte őket egy követ,
Jelentve jöttöket.

PORTIA.
        Nerissa, menj be:
Cselédeimnek add ki a parancsot,
Ne tégyenek szót távolléteelemről,
Te sem, Lorenzo, Jessica, te sem.        (Trombita-hang.)

LORENZO.
Férjed közelg: hallám a harsonát.
Urnőm, ne félj, fecsegni nem szokásunk.

PORTIA.
Ez éj beteg napfénynek mondható,
Csak egy kicsit halványabb: oly nap ez,
Mint mely napot felhők borítnak el.
Bassanio, Antonio, Gratiano s Kiséretök.

BASSANIO.
Napunk van, mint a földgömb túl felén,
Ha köztünk jársz, mint nap helyettese.

PORTIA.
Ám járjanak sötétben lépteim,
Csak tetteim ne rettegjék a fényt.
Légy üdvöz hajlokodban, édesem.

BASSANIO.
Köszönöm. Fogadd kedves barátomat
Antonio ez, ő ez, a kinek
Oly véghetetlenül adós vagyok.

PORTIA.
Adós lehetsz minden módon neki,
Mert – mint beszélik – ő is javadért
Töménytelenre kötte le magát.

ANTONIO.
Elég van téve immár mindenért.

PORTIA.
Légy szívből üdvöz nálunk, édes úr;
Tűnjék ki másban ez, mint csak beszédben,
Hagyjuk tehát e szóvirágokat.

GRATIANO.
(Nerissához.)
Tanúm ama hold, vádad helytelen.
Hidd el, hogy a jogász-irnoknak adtam:
Törjék ki tőlem inkább a keze,
Ha oly szívedre vetted ezt, babám.

PORTIA.
Már is viszály? hogyan? mi tárgy miatt?

GRATIANO.
Egy arany abroncs-, egy rossz gyűrüért,
Mit tőle kaptam: melynek jelszava
Egész világra szólt, mint késesé
A késeken: „Szeress és el ne hagyj.”

NERISSA.
Mit emlegetsz jelszót és érteket?
Megesküvél, mikor tenéked adtam,
Hogy hordod azt utolsó perczedig,
S veled megy az le még a sírba is:
Ha nem is értem, ámde esküdért
Becsűlnöd és megóvnod kelle azt.
Egy irnok, ugy-e? isten a tanúm,
Sohsem lesz annak orczáin szakáll,
Ki a gyürűt ajándékban kapá.

GRATIANO.
De lesz, hiszem, ha férfikorra jut!

NERISSA.
Igen, ha némber férfivá lehet.

GRATIANO.
Lelkemre, egy ifjúnak adtam azt,
Egy kis haszontalan gyermekfiúnak, –
Birói tollnok – nálad nem magasb –
Locsföcs fiú – jutalmúl kérte el:
Világért tőle meg nem vonhatám.

PORTIA.
Nyiltan kimondom, tőled hiba volt
Ily könnyedén megválni nőd legelső
Ajándokától: oly tárgytól, melyet
Ujjadra szent eskük között vonál,
S melyhez hit által lőn forrasztva tested.
Én kedvesemnek adtam egy gyürűt,
S esküt vevék, hogy nem vál tőle meg: –
Itt áll s merem nevében mondani,
Nem hagyta el; s ujjáról nem voná le,
Egész világnak minden kincsiért.
Valóban, a keservre, Gratian,
Nődnek nagy indokot szolgáltatál, –
Ha rajtam esnék, tán megtébolyodnám.

BASSANIO.
Jó lenne tán levágni balkarom,
S esküdni, hogy gyürűmért küzdve, vesztém.

GRATIANO.
Bassanio od’ adta gyűrüjét
Az érte esdő túdornak; s valóban
Rá érdemes volt: ekkor a fiú,
Ki mint segéd érettünk fáradott,
Enyémet kérte. Mind ő, mind ura
A két gyürűn kívül semmit se’ vőn el.

PORTIA.
Minő gyürűn adtál túl, édesem?
Tán csak nem a tőlem nyert zálogon?

BASSANIO.
Ha még, hibámhoz, tudnék színleni,
Tagadnám: úgyde, látod, ujjamon
Nincs a gyürű; már a gyürű oda!

PORTIA.
Szintily üres, hűségtől álszived.
Az égre, míg nem látom gyűrümet,
Ágyadba nem megyek.

NERISSA.
        Sem én tiédbe,
Míg enyímet nem látom.

BASSANIO.
        Édesem,
Tudnád, kinek nyujtám ama gyürűt,
Tudnád, kiért adám ama gyürűt,
Látnád, miért adám ama gyürűt,
Minő aggálylyal adtam e gyürűt,
S hogy semmit el nem vőn, csak a gyürűt:
Enyhűlni fogna tán gyanúd tüze.

PORTIA.
Csak sejtenéd, mi bűvös e gyürű,
S csak fél becsét, kié volt e gyürű,
Mint függ hiteddel össze e gyürű:
Nem megy le tán ujjadról e gyürű.
Van a világon oly botor, ki ha
Szives leszesz azt kissé védeni
Hevesb szavakkal: oly szerénytelen,
Hogy ily imádott tárgyat kéregessen?
Mit vélhetek, Nerissa megtanít:
Vesszek, ha nem nőé lett e gyürű.

BASSANIO.
Becsületem- s lelkemre, asszonyom,
Nem nő, hanem jogtúdor nyerte el,
Ki nem vett el háromezer zechint, –
E gyűrüt kérte, én megtagadám,
Boszúval hagytam eltávozni őt,
Őt, a ki hű barátom életét
Mentette meg. Mit mondjak édesem?
Utána kényszerűltem küldeni,
Szégyen s szivesség ostromoltanak:
Becsűletem hálátlansági szennyet
Nem tűrt magán. Bocsánat, jó arám!
Esküm tanúi e szent éji lámpák, –
Ha ott vagy, még te kérsz meg – azt hiszem –
Hogy adjam a gyürűt a jogtudornak.

PORTIA.
Ne lépjen hajlokomba e tudor,
Mert nála lévén szeretett köveim,
Miknek megőrzésére esküvél,
Hozzád hasonlag bőkezű leszek.
Mit sem vonok meg tőle birtokomból,
Se testemet, se hitveságyamat.
Szentül tudom, hogy őt felismerem,
Egy éjt se tölts künn: Argusként vigyázz;
Csak ezt ne tedd, csak egyszer hagyj magamra:
Becsűletemre, a mely még enyém,
Ama tudor lesz ágyam részese.

NERISSA.
S az enyimé az irnok: jól ügyelj hát,
Mint hagyj saját védtemre engemet.

GRATIANO.
Ám tedd: de ott ne érjem irnokod,
Mert eltalálnám tollát rontani.

ANTONIO.
Én szültem e boldogtalan vitát.

PORTIA.
Azért jó szívvel látlak: légy nyugodt.

BASSANIO.
Bocsásd meg, édes! kénytelen hibám.
Barátim hallatára esküszöm
Előtted és ten bűvös szemeidre,
Mikben magam’ látom.

PORTIA.
        Figyeljetek:
Kettősen látja meg magát szememben,
Két szemben kétszer. – Esküdj hát, de csak
Kettős magadra: majd hiszem.

BASSANIO.
        De kérlek,
Bocsásd meg ezt, s lelkemre fogadom,
Irántad eskümet sohsem töröm meg.

ANTONIO.
Én testemet kötém egyszer le érte,
S ez elvesz, hogyha nincsen az, ki gyűrűd
Elkérte: újra most bátorkodom
Lekötni lelkem zálogul, hogy ő
Sohsem törend szándékosan hitet.

PORTIA.
Kezes tehát le lészsz. Add ezt neki,
S jobban vigyáztasd rá, mint másikára.

ANTONIO.
Vedd át e gyűrüt, s esküdj, hogy megőrzöd.

BASSANIO.
Az égre, a tudornak ezt adám.

PORTIA.
Ő tőle kaptam: megbocsáss szivem,
E gyűrüért velem hált a tudor.

NERISSA.
S bocsáss meg, édes Gratian, nekem,
Mert a haszontalan kis irnokocska
Mult éjjel e bérért velem feküdt.

GRATIANO.
Hisz olyan ez, mint országut-javítás
Nyárban, midőn elég jó minden út.
Mit! szarvunk is nő már, még mielőtt
Megérdemeltük.

PORTIA.
        Oh kérlek, ne durván! –
Mindnyájan, látom, elbámultatok.
Itt egy levél, később nézzétek át,
Bellario küldötte Páduából:
Ebben az áll, hogy Portia a tudor,
S Nerissa az irnok. Im tanúm Lorenzo,
Hogy rögtön útazám utánatok,
S most jöttem épen, s még lakomba sem
Léptem. Légy üdvöz, oh Antonio!
Számodra jobb hirrel szolgálhatok,
Mint várhatád; szakítsd föl e levélt:
Benn írva áll, hogy három dús hajód
Véletlen kikötőbe érkezett.
Nem képzeled, minő csodás eset
Játszá kezembe.

ANTONIO.
        Én megnémulok.

BASSANIO.
Te voltál a tudor, s nem ismerék rád!

GRATIANO.
S te a rám szarvat tűzendő kis irnok?

NERISSA.
Igen, de a ki azt sohsem teszi,
Ha csak még férfivá nem változik.

BASSANIO.
Édes tudor, te lészsz ágyrészesem,
S nőmmel feküdj, ha itthon nem vagyok.

ANTONIO.
Tisztelt hölgy, éltet adtál s életeszközt;
Mert itt az áll, hogy épen érkezett
A révbe három gályám.

PORTIA.
        Nos, Lorenzo?
Számodra is hoz irnokom vigaszt.

NERISSA.
Igen, s kikaphatd tőlem díjtalan;
Vedd Jessicával át a dús zsidótól
Ez oklevélt, mely átruházza rád
Minden halálakori birtokát.

LORENZO.
Szép nők! ti mannát szórtok mindenütt
A szenvedőknek.

PORTIA.
        Már csaknem virad,
S még is, hiszem, tisztán nem értitek
Ez eseményeket. Jerünk be hát;
Tüzzétek ott ki a kérdpontokat,
S mindenre őszintén választ adunk.

GRATIANO.
Ám legyen úgy; s az első pont, mire
Esküt teend Nerissa, ebből áll:
Készebb-e a jövő éjt várni be,
Vagy ágyba szállni haladéktalan,
Két óra lévén napfelkölteig?
S ha jő a nap, legyen koromsetét,
Míg én az irnok mellett szunnyadok.
No, életemben semmit annyira
Nem őrizek, mint hölgyem gyűrüjét!

Nyitóoldal