Shakespeare

TROILUS ÉS KRESSIDA.

(Fordította: Fejes István)

Tartalom

BEVEZETÉS

PROLOG.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.
VIII. SZÍN.
IX. SZÍN.
X. SZÍN.
XI. SZÍN.

BEVEZETÉS

Troillus és Kressida legrégibb kiadása 1609-ben jelent meg, a szerző nevével ugyan, de mint a kiadó megvallja, a szerző akarata ellenére. Az előszóban kijelenti, hogy e darabot „még soha sem taposták ki a színpadon, a csőcselék kezei sem czibálták meg… Ne útasítsátok el, meg se vessétek, mert nem szennyezte be a tömeg gőzös lehellete; hanem köszönjétek a jó szerencsének, hogy hozzátok szökött, mert azt hiszem, hogy ha a nagy tulajdonos akarata szerint történt volna, inkább nektek kellett volna értte könyörögni, mint sem titeket kérjenek.”

A mint ebből is látszik, a darab előbb jelent meg nyomtatásban, mintsem színpadra kerűlt volna. A kiadó valami tilos úton kezébe keríthette a kéziratot, mely talán hosszabb idő óta hevert a Globe-színház könyvtárában, előadására várva. Ezt siettette is a jogtalan kiadás megjelenése, mert a darab még ugyanabban az évben színpadra kerűlt, mielőtt a nyomtatott kiadás összes példányai elkeltek volna. A kiadók megváltoztatták a még fennmaradt példányok czímlapját s újjal pótolták, melyen meg volt említve a darabnak a Globe színészei által történt előadása. Különben az angol színpadon nem ez volt az első dráma, mely e népszerű anyagot feldolgozta: Henslowe naplójából kitűnik, hogy Dekker és Chettle már 1599-ben készen voltak egy drámával, melynek czíme: Troyelles and Cresseda or the Tragedy of Agamemnon. Shakspere társasága is már 1603-ban előadott egy „Troilus és Kressida” czímű drámát; hogy ez a mienk nem lehetett, kitűnik a fentemlített jogtalan kiadás előszavából, mely szerint e darab még nem kerűlt színre. Némelyek szerint azonban Shaksperenek első vázlatos kidolgozása volt, mások szerint Dekker és Chettle drámája, mely eredetileg Henslowe színpadjának volt ugyan szánva, de később átmehetett a Globe tulajdonába.

A mi a forrásokat illeti, melyeket Shakspere használt, ezeknek megállapítása szoros összefüggésben áll azon kérdéssel, vajjon a költő e drámában parodiát akart-e írni a homeri hőskölteményre? Mert mind a mese, mind a tárgyalás kirívó ellentétben áll Homer eposával s azért a magyarázók nagy része ennek öntudatos és szándékos parodiáját látja a drámában. Újabban azonban többen kétségbe vonják e szándékosságot, s nem a homeri hősköltemény, hanem a középkori romantika parodiáját látják benne. Mert, mint Hertzberg kifejti, az eltérések, melyek Shakspere előadása és a homeri hagyomány közt láthatók, egytől egyik régibb forrásokra vezethetők vissza és nem Shaksperetől származnak. Az anyag teljesen, a jellemrajz nagyrészben megvolt már a középkori forrásokban. Troilus Homernál egyszerű név a többiek közt. Az Ilias röviden úgy emlékszik róla, mint Priamos egyik korán elesett fiáról. A cyklikusok ez alapon már tovább építnek; szerintök Achilles ejtette el őt. Dares (az 5. vagy 6. században) teszi Troilust először a trójaiak fő hősévé. Felforgatva az egész homeri hagyományt, a trójaiak mellett és a görögök ellen foglal állást s befolyásolja a középkor nyugateurópai íróit, a költőket és krónikásokat, kik a homeri hagyomány helyét elfoglaló részleteket tőle vették át és századokon át így tartották fenn egész Shakspere koráig. A nyugateurópai népek a trójaiaktól vezetvén le származásukat, e felfogás egészen ínyökre volt és uralkodóvá lett a középkorban. Ez alapon állította fel Benoit de Saint-More, II. Henrik angol király troubadourja a trójai háború történetét, melyben a tárgyat egészen a középkori romantika értelmében fogta fel, így alakítva át és megállapítva a következő századokra. Ezen értelemben fogta fel Shakspere is. Benoitnál található először Troilus és Briseida (a későbbi Cressida) szerelmi története, mint epizód, ugyanazon lényeges vonásokkal, melyeket Shakspere drámája is megtart. Benoitból merített közvetlenűl vagy közvetve egy egész későbbi középkor. Legelőbb Guido de Colonna „Historia Trojana” czímű latin művében (1287), melyből Boccaccio a szerelmi történetet vette ki. Nála lép föl először Pandarus, de mint fiatal barátja és meghittje Troilusnak. Briseidát Criseidára változtatja és özvegygyé teszi. Boccaccio költeményét Chaucer dolgozta át (1380.) nagyobb epikai objektivitással, a jellemek és cselekvény drámaibb egyénitésével. Chaucer költeménye szolgál, a dráma szerelmi részében, Shakspere közvetlen forrásáúl. Calchas nála is, mint a drámában, a görög táborba szökik Trójából, mivel a jövőt tudva előre látja a város pusztulását. Leánya Cressida hátra marad s nagy veszélyben forog az ingerűlt trójaiak közt, de rajongó, hű és önfeláldozó lovagra talál a bátor Troilus herczegben. Pandarus itt már öregebb rokona Cressidának, és a kerítő szerepét játsza, úgy hogy ettől fogva, sok idővel Shakspere előtt neve közmondásos symboluma lett minden kerítőnek. A kerítő és szerelmi jelenetek mind megvannak a költeményben. Ekkor Calchas kikéri a maga számára a görögöktől a foglyúl esett Antenort, hogy vele kicserélje leányát. A trójaiak elfogadják a cserét és Troilusnak látnia kell, mint viszi el kedvesét a lovagias Diomedes. Az érzékeny elválási jelenet, Cressida kaczérkodása, viszonya Diomedessel és hűtlensége egyaránt megvan Chaucernél és Shaksperenél. Az utóbbi csak azt a bűnbánó panaszkodást hagyta el, melylyel Cressida az eposban előre látja a nevét örök időkre megbélyegző szégyent. Shakspere sokkal igazabban és következetesebben rajzolja a könnyelmű kaczér nőt, elhagyva minden érzelgést, mely nem egyezik meg jellemével.

A dráma többi részére nézve Shakspere más forrásokat is használt. Ilyen volt Lydgate „Troy Book”-ja, Guido historiájának fordítása, és kivált Caxton „Destruction of Troy” czímű munkája, mely Raoul le Févre franczia könyvének átdolgozása. Ezekből kölcsönözte Shakspere drámájának epikus tartalmát, de a hang és a jellemzés egészen az övé. Nála is, mint Homernál, megoszlatja a görög tábort a királyok czivódása, melynek fő oka Achilles önhitt daczolása. Ez és Ajax tele vannak esztelen gőggel. Ulysses és Nestor hiába beszélnek észről és rendről. Midőn Ajaxot választják ki, hogy párbajt vívjon Hektorral, Achillest még az irígység sem bírja rá, hogy felhagyjon duzzogó tétlenségével. Polyxena levele elég arra, hogy elaltassa ébredni kezdő tetterejét. A romantikus lovagiasság az egyetlen érzelem, mely hozzá férhet a legtöbb hőshöz, ha csak nem kicsinyes önzés és irígység tetteik rugója. A trójaiak Helena kiadását a becsület nevében tagadják meg, Hektor a görögöket hölgyének hírnevéért szólítja párbajra s Agamemnon válasza így hódol a szerelemnek:

Ha senki sem vágynék efféle dicsre,
Hon maradunk. De mi hősök vagyunk,
S a bajnokok közt oly korcs nem lehet,
Ki nem szeretett avagy nem szeret.
Így, ki szerelmes vagy csak lenni vél,
Az összetűz Hektorral; ha nem, én!

S még az agg Nestor is kész vérével állni jót hölgyének erényeért:

Mondd neki Nestorról, ő férfi volt,
Midőn Hektor szépapja még szopott;
Most már öreg; de ha görög sergünkben
Nem lesz nemes, kit láng hevítene
Hölgyéért megfelelni: mondd neki,
Ezüst szakálam bévonom aranynyal,
Védszíjba fűzöm fonnyadt izmaim,
És összetűzve megmondom szemébe,
Hogy hölgyem szebb volt, mint az ő nagyanyja,
És tiszta, mint e földön senki sem.
Ezt én a vérmes ifjunak, hitemre,
Egy-két csepp véremmel bizonyítom be.

Achilles a legkevésbbé lovagias valamennyi közt. Midőn Patroklus halála végre kezébe adja a fegyvert s az első összeütközés eldöntetlen marad, myrmidonjaitól körűlvéve találkozik a magányos és fegyvertelen Hektorral. Hiába inti ez őt a lovagiasság törvényeire; rárohannak, megölik, Achilles lovához köti holttestét és végig hurczolja a város falai körűl. Ezzel végződik a dráma; csak még Troilus beszéde van hátra, melylyel bosszút fogad Hektor halálaért, s legvégűl a kerítő Pandarus lefőzése és tragi-komikus pilogja. A dráma tehát befejezetlen. Mindazon szálakat, melyekből szövete állt, hirtelen ketté vágják, a nélkül, hogy valamelyik véget ért volna: Troilus és Kressida sorsa, Trója és a görög sereg jövője, a harcz eldöntése mind függőben marad; azért következteti Hertzberg Pandarus epilogjának egy kifejezéséből, hogy a költőnek szándéka volt e drámának folytatását is megírni, melyben a fölvetett kérdések megoldást nyertek volna.

A költő forrásait, hangját, felfogását, jellemrajzát tekintetbe véve a föntemlített magyarázó végűl azon következtetésre jut, hogy „e darabban semmikép sem kereshetjük a homeri világnézet öntudatos parodiáját. Mert az itt tárgyalt tartalom keletkezési idejénél, lényegénél és alaki áthagyományozásánál fogva nem antik, hanem lényegesen középkori romantikus. Csak a nevek és a chronologiai keret, melybe a mondát foglalta, utalnak külsőleg a klasszikus ókorra; különben épen oly kevéssé antik, mint akár Lancelot és Tristram története. Ha tehát „Troilus és Kressida” parodia, úgy ez a romantika parodiája, névszerint ama kalandos harczoké, melyek magáért a harczért vivatnak, ama phantastikus túlcsigázott szerelemé, mely önámításon alapúl és kiábrándulásban végződik, ama felcsavart lovagiasságé, melyen a nemes és őszinte szellemek hasztalanúl pazarolják el erejöket, mely azonban a közönséges fajta embereknél az önzés, érzékiség, kevélység és durvaság hazug palástjává lesz s a társadalmi és politikai erkölcsiséget sivár chaossá bomlasztja fel.”

A mi e darab osztályozását illeti, abban a kiadások eltérnek egymástól. Az első jogtalan kiadás komédiának nevezi; Shakspere összes műveiben, a folioban, a historiák és tragédiák között áll; s a könyvárusi lajstromba mint historia van bevezetve. Legtöbb joggal tragikomédiának lehetne nevezni; megvannak benne mindazon föltételek; a magasztosnak és aljasnak összekeverése, a nagy hősöknek a köznapiság színvonalára való leszállítása, a hatalmas szenvedélyeknek kicsinyes összeütközése, a felséges tragédiának groteszk torzképe, melyeket a görögök satyrdrámáiban és a rómaiak hilarotragédiáiban mint a tragikomédia alkotó elemeit megismertünk. Kressida alakjában a költő ismét egy igaz, természetes, csaknem ijesztően őszinte képpel gazdagította női arczképeinek csarnokát. Shakspere, az emberi szív legnagyobb ismerője, az emberi természet legigazabb rajzolója, arczképeinek festésében soha sem követ más czélzatot, mint az igazságot. Nem akar sem szépítni, sem rútítni; nem akarja az embert sem jobbnak, sem rosszabbnak rajzolni, nem akarja sem megszerettetni, sem meggyűlöltetni. Az embert úgy akarja rajzolni, a mint van, hogy megmutassa természetes igazságában. Női arczképcsarnokában a legkülönbözőbb változatokat találjuk, melyek mind megegyeznek egymással abban, hogy természetesek és igazak, az istentől az állathoz vezető lajtorja bármelyik fokán álljanak, a női erények, bűnök, gyöngeségek, hibák bármelyike nyomja jellemökre a megkülönböztető bélyeget. A Portiák, Helenák, Imogenek, Mirandák mellett a Kleopatrák, Annák, Kressidák egyenlő őszinteséggel vannak rajzolva. Kressidában a szívtelen, könnyűvérű, tetszelgő kaczért látjuk, a közönséges nőknek azt a faját, mely nem romlottságból, nem kéjvágyból hűtelen, hanem könnyelműségből, melynél a szerelem mindig egy, hanem tárgya változik, melynél az érzék uralkodik a lelken, vagy mint Kressida legjobban jellemzi önmagát s a vele egyfajta nőket:

        Még lát egyik szemem,
De a más eltévedt, s vele együtt szivem.
Ah, mi szegény nemünk! Érzem, hogy ez hibánk:
Szivünknek is szemünk tévelye ad irányt.
Ki enged a csábnak, vétkezik: így leszen
A szemen át undok, oh! a szivérzelem.

Minden szavában és tettében, mondja Kreyszig, kérlelhetetlen éllel festi a költő a kitanult, öntudatos kaczér nő ősmintáját, a női könnyelműség és hideg önzés visszataszító keverékét. A szeretett férfi nem egyéb rá nézve, mint eszköz a hiúság kielégítésére. Még mikor át is adja magát, távol van tőle az az önmegfeledkezés, mely egyedűl menti aesthetikailag a szerelem tévedéseit. De tökéletes művészettel tudja számítását az igazi szenvedély és a szemérem szavaiba öltöztetni. Kressida gondolatai, midőn reggel elbocsátja magától kedvesét, mindig egy pont körűl forognak: nem az erény és becsület miatt aggályoskodik, hanem a gyakorlati eredményen töri fejét. „Ha nemet mond, most még tüzesebb volna.” Midőn el kell válnia kedvesétől, oly szavakat tud összeválogatni, melyek a legfinomabb szívű nő szájába is beillenének. Kedveséhez képest atyja reá nézve semmi; nem ismer semmi rokonságot. A csalfaság ormának akar neveztetni, ha valaha elhagyná kedvesét. Szerelmének erős épülete és alapja olyan, mint a föld örök központja. De az érzelemnek e kifogástalan kitörései közepett is egy pillanatra sem szabadúl meg értéktelenségének öntudatától. Alig van élesebb, kérlelhetetlenebb, a természettől ellesett vonás, mint a sértett ártatlanság heves nyilatkozásai, hűségének izgatott bizonykolásai, melyekkel Troilus egyszerű búcsúszavait többször félbeszakítja. És alig fordít neki hátat, alig lép be a görög táborba, rögtön valódi művészi kaczérkodást fejt ki. Bátorsága növekszik nagyobb czéljaival. Csúfolja Menelaust, jobbra-balra csókoltatja magát Patroklussal, Ulyssessel, Diomedessel, s elhatározza, hogy ez utóbbit bevezeti Troilus kötelességeibe, talán jogaiba is. De Diomedesben emberére talál. A sikerekhez szokott, az élet iskoláját kijárt lovag nem arra való, hogy az együgyü, rajongó, tetszés szerint forgatható imádó szerepét játsza. Tudja, mit kell tennie, hogy az ily fajta szerelemtől kicsikarja mindazt, a mit adhat. Szégyenlős vonakodásának határozott követelést, szeszélyeinek szilárdságot szegez ellene s néha gorombáskodik is. S így a könnyelmű, hiú, önző nő urral és parancsolóval cseréli föl az odaadó, önfeláldozó, jámbor, hű szerelmest. Ott kap büntetést, a hol vétkezett. A jövő, mely előtte nyílik, mutatja, hogy maga a költő fejezte ki róla való nézetét, midőn Ulysses szavaival így jellemezte őt az első találkozás után:

Csupa nyelv az egész; szem, arcz, ajak,
Sőt lába is beszél; a bujaság
Látszik ki minden ízén s mozdulatján.
Oh az efféle mézes ajku nők,
Kik messziről mondják: Isten hozott
S mindjárt kitárják szívök lapjait
Minden gyanús nézőnek, oh az ily
Vonakozók olybá veendők,
Mint kéjhölgyek s szennyes zsákmányai
Az alkalomnak.

Épen azon jelenetei a drámának, melyek Kressidával foglalkoznak, mint első találkozása Troilussal, a légyott, a búcsújelenet és Kressida jelenete Diomedessel, művészileg a legtökéletesebbek közé tartoznak, melyeket Shakspere valaha írt. A mi végre azon mély pessimismust illeti, mely a költő e darabjában épen úgy nyilatkozik, mint „Athéni Timon”-jában, azt a magyarázók valami nagy, eddig föl nem fedezett okból származó lehangoltságnak tulajdonítják, mely a költőn ez időben, a XVII. század első tizedének vége felé erőt vett s ekkor született darabjaiban többé-kevésbbé észrevehető. Az emberi dolgok hiábavalósága, az emberi törekvések, vágyak, gyönyörök üressége, haszontalansága szól hozzánk e kép minden vonásából. Mily mélységgel, igazsággal és keserűséggel jellemzik Ulysses szavai a világ ítéletét az egyéni érdemmel szemben, a tömeg közömbösségét és önzését, mely folyton új érdemeket követel s feledi a régieket:

A más dicsét hány ember falja fel,
Míg a való érdem éhen marad…
…
Ne várj jutalmat elmult érdemért:
Mert elme, szépség, magas születés,
Erős izom, hív munka, szerelem,
Barátság, jólét, mind alája vetvék
Az irígy és rágalmazó jelennek.
Egész világ egy érzetben rokon:
Minden dicséri az új cziczomát,
Habár ócskából nyert is új szabást;
S feljebb becsűli az aranyozott port,
Mint az aranyat, ha kissé poros.

PROLOG.

A szinhely Trója. A görög szigetek
Kevély fejdelmei, boszúra gyulva,
Athén alá küldék hajóikat
Megrakva gépekkel s szolgáival
A bősz harcznak. Az atheni öbölből
Hatvankilencz koronás fő hajózott
A frig föld ellen, mind megesküvén,
Hogy elvesztik Tróját, melynek szilárd
Falai közt bujálkodott Parissal
Az elrabolt Helén, Menelaus
Királyi hölgye. Ez a harcz oka. –
Elérve Tenedosba,
A mélyöblű hajók legott kitették
A harczi terhet; mig Dardánia
Sikján kifejté büszke sátrait
Az élénk és még sértetlen görögség. –
Hat kapuja Priamos városának:
Tymbria, Dandran, Ilias, Chetas,
Trojan és Antenorides, – megannyi
Erős tolóval és ahhoz való
Kipróbált zárral, elcsuká előttök
Trójának fiait.
Majd a remény, e csiklándó, ledér
Szellem, mindkét felet, grájt és trojánt,
A vészbe hajtott. – Innen jöttem én
Mint felszerelt Prolog; de nem a költő
Tollára, vagy a színész szózatára
Elbízakodva, nem, hanem csupán
Szerény tárgyunkhoz illendő ruhával.
Azért, hogy el-mondjam, diszes közönség,
Hogy játékunk a harcz előzaját
Általszöki és kezd csak a középen.
Itt is választ, csak azt adván elő,
A mi a színen is élvezhető.
Tetszés szerint itéljetek felette:
Ha jó, ha rossz, mind csak hadi szerencse.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Trója. Priam palotája előtt.

Troilus fegyveresen és Pandarus jönnek.

TROILUS.
Hivd szolgámat; levetkezem megint.
Mért küzdjek én Trójának falán kivül,
Midőn itt ben zug a szilaj csata?
Mehet a harczba minden trójai,
Ki ura szivének, Troilus, oh, nem.

PANDARUS.
Meddig fuvod még ezt a régi dalt?

TROILUS.
A gráj erős, erősen ügyes is;
Ügyesen mérész, mérészen vitéz;
De én gyöngébb vagyok mint nő könye;
Szelidebb mint álom, dőrébb mint balgaság;
Félénkebb mint szüz lány az éjben,
S ügyetlen mint gyakorlatlan gyerek.

PANDARUS.
Jól van, erről eleget beszéltem már. Részemről nem ártom bele magamat s nem teszek többé semmit. A ki buzakenyeret akar enni, várnia kell az őrlésre.

TROILUS.
Nem vártam én?

PANDARUS.
Igen, az őrlésre; de még várnod kell a szitálásra.

TROILUS.
Vártam már arra is.

PANDARUS.
Igen a kovászolásra; de még ezután következik a dagasztás, szakasztás, fűtés, sütés; sőt várakoznod kell a hűlésre is, különben meg találod égetni szádat.

TROILUS.
A tűrés istennője ön maga
Nem birja úgy mint én a szenvedést;
Ülök Priam királyi asztalánál
S ha szép Kressid eszembe jut… Tehát
Így, áruló? – ha jut? – mikor nincs ő ott?

PANDARUS.
Valóban, tegnap oly szép volt, mint még soha, mint senki más.

TROILUS.
Akartam mondani: ha majd szivem
A bútól ékelve kettéhasad,
Hogy meg ne tudja Hektor és atyám,
Búmat (miként viharban fénylik a nap)
Mosoly redőivel boritom el;
De bánatom, bár látszó fény fedezze,
Mint az öröm, gyorsan csap át keservbe.

PANDARUS.
Ha haja valamivel sötétebb nem volna, mint a Heléné (különben ez mit sem tesz), össze sem lehetne hasonlítani őket; de a mi engem illet, ő rokonom. Nem akarom, mint mondani szokták, feldícsérni; csak szerettem volna, ha úgy hallja valaki beszédét tegnap, mint én; nem gyalázom Kassandra nénéd szellemét, de –

TROILUS.
Ó! Pandarus, ó! mondom, Pandarus,
Ha mondom, hogy befultanak reményim,
Ne kérdd, hány öl mélyben merültek el?
Én azt mondom: Kressid szerelmeért
Eszem’ vesztém; te válaszolsz, hogy ő szép;
Szivem nyitott sebére öntözöd
Szemét, haját, képét, jártát, szavát.
Te azt mondod, ó! hogy kezéhe’ képest
Minden fehérség tinta, mely saját
Gyalázatáról ir; hogy lágy fogása
Mellett a hattyu pelyhe érdes és
A lelki érzet durva pórmarok.
Így szólsz te; és bár oly valót beszélsz,
Mint én, ha mondom, hogy szeretem őt;
De mégis ó! ir és olaj helyett
Sebemre, melyet a szerelm nyilalt,
Szúró tövist vetsz.

PANDARUS.
Csak azt mondom, a mi igaz.

TROILUS.
Nem mondod épen azt.

PANDARUS.
Lelkemre, nem elegyedem többé bele. Legyen olyan, a milyen; ha szép, annál jobb neki; ha nem, kezében a szépítő szer.

TROILUS.
Jó Pandarus, hogyan hogy, Pandarus?

PANDARUS.
Megkaptam munkámért jutalmamat: hálátlanságot tőle, hálátlanságot tőled. Lótok-futok s így köszönik meg fáradságomat.

TROILUS.
Haragszol, Pandarus? hogy? és reám?

PANDARUS.
Mivel ő rokonom, azért nem oly szép mint Helén; ha nem volna az, szebb lenne pénteken, mint Helén ünnepen. De mi gondom rá? Nem bánom, ha fekete is mint a szerecsen; nekem mindegy.

TROILUS.
Hát mondtam én, hogy nem szép?

PANDARUS.
Nem gondolok vele, mondtad vagy nem. Bolond, hogy atyjától elmaradt, most a görögök közt lehetne. Ezt verem fejébe, mihelyt találkozom vele. Részemről nem ártom többé magam’ ebbe a dologba.

TROILUS.
Pandarus –

PANDARUS.
Nem én.

TROILUS.
Kedves Pandarus –

PANDARUS.
Ne is beszélj; mindent úgy hagyok, a mint találtam, azzal vége. (Pandarus el, Csatazaj.)

TROILUS.
Hallgass, kegyetlen zaj, vad lárma, Hallgass!
Bolondok mindenütt! Helén lehet szép,
Mert véretekkel festi be magát.
Ép e miatt én nem harczolhatok,
A harcz oka meggyengité karom’.
De Pandar – Ó! be vertek istenek!
Csak Pandar által juthatok Kressidhez,
S az oly makacs, hogy őt nőmmé tegye,
Mint minden esdésre ez hajthatatlan.
Szólj, Phoebus, ó! Daphnéd szerelmire,
Mi Kressida, mi Pandar és mi én? –
Nyughelye India, ott fekszik e gyöngy,
S mi Trója és lakása közt esik,
Az egy vad, zajgó tengeráradat;
Magam kalmár vagyok s Pandar vitorlám,
Sajkám, kisérőm és kétes reményem.
Harczi zaj. Aeneas jön.

AENEAS.
Hogy-hogy, Troilus, mért nem a csatán?

TROILUS.
Hát mert nem ott. Elég e női válasz,
Mert asszonyos dolog, nem lenni ott.
Mi ujság ma a harczban, Aeneas?

AENEAS.
Hogy Paris megsebezve jött haza!

TROILUS.
Kitől, Aenas?

AENEAS.
Menelaustól, Troilus.

TROILUS.
Vérezhetik, szégyen csupán sebe,
Ha Menelaus szarva döfte le.        (Harczi zaj.)

AENEAS.
Hah! mily derék mulatság van ma kin!

TROILUS.
Szebb lenne itt, ha mondhatnám: enyim!
De el a vadra. – Jösz te is talán?

AENEAS.
Egész készséggel.

TROILUS.
        Úgy egymásután. (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Utcza.

Kressida és Alexander jönnek.

KRESSIDA.
Ki ment el itt?

ALEXANDER.
        Hekuba és Helén.

KRESSIDA.
Hová mennek?

ALEXANDER.
        A keleti toronyhoz
A harczot nézni: mert onnan belátszik
A völgy egészen. Hektor, a kinek
Türelme rendületlen, ma felindult,
Nejét szidá, apródját megveré –
És mintha gazdaság volna a harcz is,
Napkelt előtt fényes fegyverbe’ volt
S rohant a síkra, hol minden virág
Jósként sira, sejtvén mintegy a vészt
Hektor tüzében.

KRESSIDA.
Mi gyujtá fel úgy?

ALEXANDER.
A pletyka ez: az achivok között van
Egy hős, troján vér, Hektornak kis öcscse,
Neve Ajax.

KRESSIDA.
S mi baja volt vele?

ALEXANDER.
Mondják, hogy az csak ember ám magáért,
Olyan szilárdan áll –

KRESSIDA.
Mindenki úgy áll, ha nem részeg, nem beteg, vagy lábszára van.

ALEXANDER.
Ez az ember, asszonyom, sajátságos tulajdonaikban lopta meg a vad állatokat: bátor mint az oroszlán, goromba mint a medve, tompa mint az elefánt; a természet annyi szeszélylyel árasztotta el, hogy bátorsága balgasággal kevert, balgasága pedig esélylyel van föleresztve; nincs erény, melyből egy sugárt ne bírna, nincs hiba, melyből egy foltot ne viselne. Merengő ok nélkül; csapongó czéltalanúl; ügyes mindenre és ügyetlen mindenben. Olyan mint egy köszvényes Briareus: száz kezének semmi haszna; vagy mint egy vak Argus: csupa szem és semmit se lát.

KRESSIDA.
De ily ember, ki engem megnevettet, hogyan boszanthatá fel Hektort?

ALEXANDER.
Mondják, hogy tegnap összetűzött Hektorral a csatában és földre sújtá; ezen való boszúsága és szégyene miatt azóta Hektor se nem eszik, se nem alszik.
Pandarus jön.

KRESSIDA.
Ki jő itten?

ALEXANDER.
        Nagybátyád, Pandarus.

KRESSIDA.
Hektor derék hős.

ALEXANDER.
A milyen a világon csak lehet.

PANDARUS.
Mi az, mi az?

KRESSIDA.
Jó reggelt, Pandar bácsi.

PANDARUS.
Jó reggelt, Kressíd húgom. Miről is beszéltetek? – Jó reggelt, Alexander. – Hogy mint vagy, kis húgom? Mikor voltál Iliumban?

KRESSIDA.
Ma reggel. bácsikám.

PANDARUS.
Miről is beszéltetek, mikor jövék? Hektor fegyverben volt s elment már, mikor Iliumból elöttél? Helén nem volt még fen úgy-e?

KRESSIDA.
Hektor elment, s Helén nem volt még fen.

PANDARUS.
Egészen úgy; Hektor korán elindúlt.

KRESSIDA.
Erről s haragjáról beszélgetnénk.

PANDARUS.
Haragos volt?

KRESSIDA.
Azt mondja ez.

PANDARUS.
Igaz, az volt; azt is tudom, miért. Csak úgy fogja ma őket maga körűl teríteni, azt mondhatom nekik; de Troilus sem fog hátrább maradni: őrizkedjenek Troilustól, azt is mondhatom nekik.

KRESSIDA.
Mit, hát ő is haragszik?

PANDARUS.
Ki? Troilus? Troilus a különb kettőjök közt.

KRESSIDA.
Oh, Jupiter! nincs itt hasonlítás.

PANDARUS.
Hogy? nincs Troilus és Hektor közt? Megismered te az embert, ha látod?

KRESSIDA.
Igen, ha már láttam és ismertem.

PANDARUS.
Helyes; mondom, Troilus mindig Troilus.

KRESSIDA.
Azt mondod, a mit én, mert bizonyos, hogy nem Hektor.

PANDARUS.
Nem; Hektor sem Troilus bizonyos tekintetben.

KRESSIDA.
Az áll mindegyikökről. Ő – önmaga.

PANDARUS.
Önmaga? Jaj szegény Troilus! Bár volna!

KRESSIDA.
Igen, ő az.

PANDARUS.
Ha az volna, örömest mennék mezítláb Indiába.

KRESSIDA.
Ő nem Hektor.

PANDARUS.
Ő? nem; ő nem önmaga. Bár volna az! De fen az istenek! Az idő gyógyít, vagy öl. Úgy, Troilus, úgy. Volna csak szívem e lány mellében! Nem, Hektor nem különb mint Troilus.

KRESSIDA.
Megbocsáss.

PANDARUS.
Amaz idősebb.

KRESSIDA.
Bocsánat, bocsánat.

PANDARUS.
Ez még nem jutott oda. Te sem így fogsz beszélni, ha ez oda jut. Hektornak soha sem lesz olyan esze.

KRESSIDA.
Nincs is szüksége a máséra, ha van magának.

PANDARUS.
Sem oly képessége.

KRESSIDA.
Nem kérdés.

PANDARUS.
Sem oly szépsége.

KRESSIDA.
Az nem is illenék neki; különb az övé.

PANDARUS.
Nincs neked ítélő tehetséged, húgocskám. Maga Helén megesküdt a minap, hogy Troilus barna képű is (mert meg kell vallanom, hogy az), nem is.

KRESSIDA.
Nem; csak barna.

PANDARUS.
Igazán mondva, barna is, nem is.

KRESSIDA.
Igazán mondva, igaz is, nem is.

PANDARUS.
Arczszinét túldicsérte a Parisén.

KRESSIDA.
Pedig Paris elég piros.

PANDARUS.
A biz a.

KRESSIDA.
Akkor Troilusnak igen is pirosnak kell lenni. Ha Helén túldicsérte a Parisén, úgy arcza még pirosabb mint azé; az pedig, hogy az egyik piros, a másik meg vörös, igen lángoló dícséret egy szép arczszínre; csaknem annyit tesz, mintha Troilust rezes orráért dícsérte volna fel Helén aranyos nyelvecskéje.

PANDARUS.
Esküszöm neked, én azt hiszem, hogy Helén jobban szereti őt, mint Parist.

KRESSIDA.
Akkor ő egy kaczér görög nő, igen.

PANDARUS.
Nem! bizonyos vagyok, hogy szereti. A napokban egy ablakmélyedésbe ment hozzá, és, mint tudod, Troilusnak még csak három-négy szál szakála van.

KRESSIDA.
Valóban, majd egy csaplár számtudománya adogatta össze e tekintetben ritka tulajdonait.

PANDARUS.
Mert ő még nagyon ifjú, mindamellett három fontig épen annyit bír felragadni, mint Hektor.

KRESSIDA.
Tehát oly ifjú és oly vén ragadozó?

PANDARUS.
De hogy megmutassam, hogy Helén őt szereti: hozzá ment tehát és fehér kezét hasadt állához vitte.

KRESSIDA.
Juno, segíts! miért hasadt az el?

PANDARUS.
Mert gödrös az, tudod. Azt tartom, jobban áll neki a mosoly, mint akárkinek Phrygiában.

KRESSIDA.
Oh! pompásan mosolyg.

PANDARUS.
Nem-e?

KRESSIDA.
Oh igen, mint az őszi felhő.

PANDARUS.
Legyen úgy, no. De, hogy bebizonyítsam, hogy Helén Troilust szereti –

KRESSIDA.
Troilus áll a próbának, ha épen úgy akarnád azt bizonyítani.

PANDARUS.
Troilus? Nem ad többet rá, mint én egy ürös tojásra.

KRESSIDA.
Ha úgy szeretnéd az ülős tojást, mint az ürös fejet, csibét ennél a héjból.

PANDARUS.
Én csak nevetni tudom, ha rágondolok, hogy csipkedte állát; valóban, csodálatos fehér keze van, azt meg kell vallanom.

KRESSIDA.
Kínpad nélkül.

PANDARUS.
És merészkedett állán egy fehér szálat keresni.

KRESSIDA.
Oh! szegény áll; némely szemőcs gazdagabb.

PANDARUS.
De lett is rá kaczaj. Hekuba királyné úgy nevetett, hogy könyek gördültek szeméből.

KRESSIDA.
Mint a malomkő.

PANDARUS.
Kassandra is nevetett.

KRESSIDA.
De tán gyengébb tűz égett szemeinek bögréje alatt; vagy az ő szeméből is kigördült?

PANDARUS.
Hektor is nevetett.

KRESSIDA.
S min volt az a nagy nevetés?

PANDARUS.
Ej, hát a fehér szálon, melyet Helén Troilus állán kikémlelt.

KRESSIDA.
Ha zöld lett volna is, nevettem volna.

PANDARUS.
Nem is annyira azon nevettek, mint jeles válaszán.

KRESSIDA.
S mi volt az a válasz?

PANDARUS.
Helén szólt: „Álladon ötvenkét szál szakál van s abból is egy fehér.”

KRESSIDA.
Ez a kérdés.

PANDARUS.
Kérdést sem szenved, hogy az. „Ötvenkettő,” mondá Helén, „és egy fehér; e fehér szál atyám és a többi az ő fiai.” „Jupiter! – folytatá – melyik ezen szálak közűl férjem, Paris?” „A melyik kétágú – felelt Troilus – húzd ki és add neki.” – Ezen támadt a kaczaj. Helén elpirúlt, Paris boszankodott, a többi pedig úgy nevetett, hogy majd elszaladt.

KRESSIDA.
No csak hadd fussanak; régon volt az, tán nem is igaz.

PANDARUS.
Jól van, húgocskám; tegnap mondtam valamit, emlékezzél csak reá.

KRESSIDA.
Azt teszem.

PANDARUS.
Esküszöm, hogy igaz. Úgy fog sírni utánad, mintha áprilban született volna.

KRESSIDA.
És én nőni fogok könyeire, mint májusig a csalán.        (Hátrálót fúnak.)

PANDARUS.
Ha! jönnek vissza a harczból. Menjünk csak amoda fel, és nézzük, hogy vonúlnak Iliumba; jer, húgom, kedves Kressid húgocskám.

KRESSIDA.
Tetszésed szerint.

PANDARUS.
Itt, itt; mi pompás hely ez itt; innen a legjobbnak láthatunk. A mint elmennek, mind megnevezem neked őket; de te csak Troilust jegyezd meg.        (Aeneas átmegy a színen.)

KRESSIDA.
Ne beszélj oly hangosan.

PANDARUS.
Ez Aeneas. Derék ember úgy-e? Egyike Trója díszeinek, mondhatom; de te csak Troilust tartsd eszedbe, mindjárt meglátod.

KRESSIDA.
Hát az ki?        (Antenor átmegy.)

PANDARUS.
Anteor; éleseszű férfi, mondhatom; tökéletes ember. A legerősebb ítélő tehetséggel bír Trójában, e mellett személyére is kiváló. – Mikor jön Troilus? – Mindjárt megmutatom Troilust is; megládd, hogyha észrevesz, fejet biczczent nekem.

KRESSIDA.
Lebiczczen feje?

PANDARUS.
Majd meglátod.

KRESSIDA.
Úgy a gazdagnak több van egynél.
        (Hektor átmegy.)

PANDARUS.
Az Hektor, az; nézd csak, az, az; ez ám a legény! Haladj, haladj, Hektor. Ez a derék férfi, húgom. Óh! dicső Hektor! Nézd csak tekintetét; mily magatartás! Derék-e, mi?

KRESSIDA.
Oh, igen is, derék!

PANDARUS.
Nem-e? Csak látása is jól esik a szívnek. Nézd csak, minő vágások vannak pánczélján. Nézz oda: látod? Nézz oda! Nem lehet ott tréfálni; ki mit keres, ott megtalálja, mint mondani szokták. Minő vágások!

KRESSIDA.
Kardvágások azok? (Paris átmegy.)

PANDARUS.
Kardéi? Akármi, avval nem gondol; ha az ördög kél is ellene, neki mindegy; lelkemre, éled a szív, őt látva. Ott jön Paris; nézz csak oda, húgom; nem jeles férfi-e ez is? nem-e? Derék biz az most is. Ki is mondta, hogy megsebesítve tért haza? Hisz nincs megsebesítve; örülni fog ennek Helén szívecskéje. Ha! szeretném már látni Troilust is. Mindjárt meglátod Troilust.

KRESSIDA.
Ki az?        (Helenus átmegy.)

PANDARUS.
Helenus. – Csodálkozom, hol van Troilus? – Az Helenus. – már azt hiszem, hogy ma ki sem ment. Az Helenus.

KRESSIDA.
Jól harczol Helenus, bácsikám?

PANDARUS.
Helenus? Nem; igen; meglehetősen jól. Csodálkozom, hova lett Troilus? Ha! – hallod, hogy rivalg a nép Troilusnak? – Helenus – pap.

KRESSIDA.
Miféle tunnyogó legényke megy ott?
        (Troilus átmegy.)

PANDARUS.
Hol? ott? Az Deiphobus. – Ez Troilus. Ez ám az ember, húgom. Hm! – Derék Troilus, a lovagiság fejedelme!

KRESSIDA.
Csitt, fúj, csitt!

PANDARUS.
Ezt jegyezd meg, ezt tartsd meg. – Óh, dicső Troilus! – Nézd meg jól, húgocskám; nézd, milyen véres a kardja s pánczélján még több vágás van, mint a Hektorén; aztán tekintete, aztán járása! – Óh, bámulatos ifjú! Még nem töltötte be a huszonhármat. Haladj, Troilus, haladj! Ha volna nővérem, mint a kellem, vagy lányom, mint egy istennő, választást engednék neki. Óh, bámulatos ember! Paris? – Paris dibdáb mellette; fogadom, hogy cserébe Helén odadná egyik szemét ráadásúl.
        (Katonák vonúlnak át.)

KRESSIDA.
Ott megy a többi.

PANDARUS.
Szamarak, bolondok, tuskók; polyva és korpa, korpa és polyva; hús után czibere. Troilust látva, szeretnék élni és meghalni. Sohse nézd már, sohse nézd már: tova szállt a sas; varjak, csókák, varjak, csókák. Én jobb szeretnék Troilusnak lenni, mint Agamemnonnak, mint az egész Görögországnak.

KRESSIDA.
A görögök közt ott van Achilles is, ki egy kicsit különb Troilusnál.

PANDARUS.
Achilles? Targonczás, hordár, valóságos teve.

KRESSIDA.
Jó, jó!

PANDARUS.
Jó, jó? Hát van neked egy csöpp eszed? Van neked szemed? Tudod te, milyen egy férfi? Nem a születés, szépség, növeltség, beszédkellem, férfiasság, tanultság, lovagiság, hősiség, erély, szabad szellem és a többi, gyökere és sava-e egy férfinak?

KRESSIDA.
Ah, igen, a gyökér felaprózva, péppé főzve, megjárja a férfinak is – szükségből.

PANDARUS.
Te vagy csak a nő. Tudja a kő, micsoda védfalhoz támaszkodol.

KRESSIDA.
Hátamra, hogy előrészemet védjem; elmésségre, hogy cseleimet elfedjem; hallgatásra, hogy becsületemet őrizzem; álarcz alá, hogy szépségemet megtartsam; hozzád, hogy mindezeket megvédd. Ezen védfalak alatt nyugszom én, mint ezernyi védpaizs alatt.

PANDARUS.
Mondj egyet védpaizsaidból.

KRESSIDA.
Nem, azt őriznem kell, s a mi fő, tőled azért is, mert ha nem védhetném magamat ott, a hol ütést nem szeretnék kapni, óvakodhatom legalább, hogy megtudván, el ne áruld gyenge oldalamat; e nélkül az ütés feldagadna s az őrizet dugába dőlne.

PANDARUS.
Úgy már egészen más vagy.
Troilus Apródja jön.

APRÓD.
Uram, sürgős beszéde volna veled
A herczegnek. …

PANDARUS.
Hol?

APRÓD.
Házadban; ott veté le fegyverét.

PANDARUS.
Mondd meg, fiam, megyek.
        (Apród el.)
Félek, sebet kapott. Isten veled, hugom.

KRESSIDA.
Ég veled, bácsikám.

PANDARUS.
Oda és vissza, és mindjárt itt leszek.

KRESSIDA.
S hozasz nekem…

PANDARUS.
Emléket Troilustól.        (El.)

KRESSIDA.
Úgy emlékeddel te keritő vagy.
Szó, köny, ajándék, esküfogadása,
Szerelmi áldozat, azt hagyja másra.
S bár többet látok búredőiben,
Mint Pandarus szépítő tükriben,
Tartom magam. A nő kéréskor angyal,
Küzdésben van a kéj, sikerrel elhal.
A ki szerelmes, az ilyent nem ért meg,
Hogy többre becsülik az el nem értet;
A ki soh’sem volt az, az gondol erre,
Epesztő vágygyal édesebb szerelme.
Elvem azért az lesz: a szerelem
Parancs elérve, küzdve kérelem;
Így szívem is erős lesz azt viselnem,
S látszani nem fog mégsem a szememben.        (El.)

III. SZÍN.

A görög tábor, Agamemnon sátra előtt.

Kürtölés, Agamemnon, Nestor, Ulysses, Menelaus és Mások, jönnek.

AGAMEMNON.
Vezérek!
Mi bú szült sápadást orczátokon?
Bármely nagy czél, a mely reményen épül,
E földön kezdettminden tervezetben,
Nem teljesűl oly mérvben, mint hivők; de
A gát s balsors a tetterőt feszítik:
Miként a görcs az enyvek bő folyásán
Az ép fenyőt rongálja bár, de az
Átfurva és gátolva is kinő. –
Az sem lehet hát meglepő, urak,
Ha czéljainktól úgy elütteténk,
Hogy Troja még hét évi harczon fennáll.
Mert minden eddig elmult tetteinket,
Melyekre még emlékszünk, czéltalan
És össze-vissza hajtók végre csak.
Épen e tervtelen kalandozás
Szülé meg a csalódást. – No’s, urak,
Pironkodó szemmel néztek tovább is
Munkáitokra? Szégyelvén, a mi
Csak a nagy Zeusnak kísértése volt,
Hogy lel-e még bennünk szilárd kitartást?
Az ércz valódiságát nem derült nap
Mutatja meg: mert az merészt s pulyát,
Bölcset, butát, műveltet és vadat,
Erőst, puhát rokon fényébe von;
De megmutatja a pokolsötét
Vész és vihar, merész, hatalmas szárnynyal
Csapkodva szét s kioltva a világot.
A mi szilárd s valódi, önmagában
Gazdag becsű s vegyűletlen marad.

NESTOR.
Nagy Agamemnon, Nestor vég szavad’
Tovább füzi, fenséges helyzetedhez
Illő mély tisztelettel. Férfiut
A sors-ellenzés próbál meg valóban.
A sima tenger csendes öblire,
Ezernyi hitvány kis tutaj leszállhat,
Haladva együtt a derék hajókkal;
De a szelid Thetis boszantsa csak fel
A dühös orkánt: akkor az erős
Bordás hajó a habhegyen kitör,
Szökelve a két bősz elem között,
Mint Perseus lova. Hová lesz ekkor
A törpe sajka, gyenge mellivel, mely
Még az imént versenyt uszik vala
Az óriással? Vagy révhez siet,
Vagy Neptunus zsákmánya lesz. Ekép
Az ál s való bátorság is a sors
Vészében válik el. A nap ha délszin-
Fényben ragyog, a nyájt jobban boszantja
A bőgöly, mint a tigris; de ha szél zug,
Meghajtva a bütykös tölgy térdeit,
Megbúvnak a legyek: nem így a bátor
Állat; de sőt bőszítve a vihartól,
Melylyel dühe rokon: felorditoz,
S hasonló hangon visszhangot bocsát
A viharos időbe.

ULYSSES.
        Agamemnon,
Nagy fejdelem, te, e nép csontja, izma,
Seregünk szive, lelke, szelleme,
Kire minden szív s elme tartozik
Hallgatni: halld meg mégis szózatom’
A tetszésen s javallaton kivül,
A melylyel – óh, te leghatalmasabb!
        (Agamemnonhoz.)
S te tiszteletreméltó aggkoru! –
        (Nestorhoz.)
Beszédteket vevém: amazt azért, hogy
Agamemnon és a görögség karja
Kinyuljék ércz erőben; ezt pedig,
Hogy Nestor, a tisztes, ezüstös ősz,
A szellem erős kötelékivel
(Mint tengely, mint az ég kering) lekösse
Okos szavához mind e nép fülét:
Tessék tinektek is, te fönség,
S te bölcs, Ulyssest is meghallani.

AGAMEMNON.
Szólj, Ithakának főura. Tetőled
Ingyen se várjuk, hogy haszontalan
Üres beszédre nyisd meg ajakad’,
Mint hiszszük ezt a kóbor Thersitesről,
Ha örvös torkát tátja már; tetőled
Csak szépet, elmést s bölcset hallhatunk.

ULYSSES.
Hogy Trója áll s le nem dőlt ekkoráig,
Hogy a hős Hektor kardja kézbe’ van még:
Ezek okozzák:
Nem volt elég gond szoros fegyelemre,
És im, a mennyi üres sátor áll
E téren, épen annyi a hiú párt.
Ha a vezér nem olyan, mint kaptár,
A melybe gyüjt a méh mindent, hogyan
Remélhető méz? Fedd be rangodat,
S álarczban a hitvány játszik jelest.
Maga az ég, a csillagok s a föld
A rendnek minden ágain figyelnek
A rangra, elsőbbségre, állapotra,
Helyzetre, sorra, kor-, alak-, viszonyra,
Haszonra, munkakörre. Ép ezért
Székel s kering a nap, e büszke csillag,
Fénypompa közt a többiek fölött;
Ennek varázs-szeme forditja el
A rossz csillagzatot, és ez vezérel
Mint a király, jót, rosszat, gát ne’kül.
De ám, ha kába zürzavarban
Futkosnak szerteszét a csillagok,
Van akkor dögvész, lázadás, csapás!
Felzúg a tenger, megrendűl a föld,
Üvölt a lég, a vész, szél és zivar,
Csavarva, tépve, bontva és kiirtva
Az állam épségét s békés frigyét
Mind gyökerestül. Óh! midőn a rend,
– Minden magasb czél lelke – ingadoz,
Megdől a vállalat. A társaságok,
A városi és iskolai rend,
Testvériség, békés járás-kelés,
Elsőszülöttség, születési jog,
Kor, becs, királyi pálcza s korona
Előjoga: hogy állhatnának épen,
Ha nem a rend által? De vedd el ezt:
Bomlik az összhang, kész a zürzavar.
Minden merő ellenkezésre tör:
A fékezett folyók a part fölé
Duzzasztják mellöket, benyelve a
Szilárd földet legott; a hatalom
Zsarnoka lesz a gyöngének; fiu
Nemzője életére tör vadul;
Ököljog áll be, vagyis jog, s erőszak,
Melyek közt a tusát csak az igazság
Békíti ki, nevöket elveszítik,
És az igazság is elvesz velök.
Minden magától kész a hatalomra,
A hatalom a kényre, kény a vágyra,
A vágy, ez átalános farkas, oly
Kettős segélyt nyert a kényben s erőben,
Hogy a világot zsákmányául ejti,
És végre felfalja önönmagát.
A rend, ha meg van fojtva, ez reá,
Nagy Agamemnon, a következés;
S a rendnek eme föl nem vétele
Hátra siet fokonként, mivel ott
Felkapzni czélja. A vezért gyalázza,
Ki ép’ utána áll; ezt meg a másik;
Emezt alárendeltje, s így tovább;
Ekkép az elsőtől példázva, ki
Felsőbbjét megveté, sápadt, irígy
Vetélykedés hidege rázza őket.
Ez az a láz, mely tartja még ma Tróját,
Nem izmai. Röviden, Trója már nem
Ön-erején, de mingyengénken áll fen.

NESTOR.
Igen bölcsen fedezte föl Ulysses
A bajt, a melyben megbágyadt erőnk.

AGAMEMNON.
A kór mivoltát eltaláltad, im.
Mi hát a gyógyszer?

ULYSSES.
Nagy Achilles, kit a közvélemény
Sergünk erének, jobb kezének ismer
– Hiú hirével eltelvén füle –
Kevély lőn érdemére s terveinket
Gúnyolva sátorába’ nyugszik; ott
Patroklus is, ki a tengernapot
Bohócz tréfákkal tölti tunya ágyán;
Sőt még ügyetlen és bohózatos
Játékaival (mit a rágalmazó
Utánzásnak nevez) gúnyt űz belőlünk.
Olykor magas személyed’ is bevonja,
Nagy Agamemnon, s mint kevély szinész,
Kinek lábába száradott esze,
S ki pompás hallománynak véli, ha
Feszítő léptein a deszkapad döng
S a kar visszhangot ad, úgy játsza ő ki
Siralmas torzképben nagyságodat.
Mint a repedt kongó, oly hangot ad;
Beszéde oly zavart, hogy a zugó
Tiphon nyelvéről elgörögve is
Túlságnak tetszenék. S ezen dohos
Tárgyon, kinyúlva dengelt fekhelyén,
A testes Achilles fel-felkaczag
Öblös melléből, tetszését jelentve;
Majd felkiált: „Pompás, ép’ Agamemnon!
Nestort mutasd most; de szimítsd szakálad’
S kákogj, miként ő, ha beszélni készül.”
Megvan ez is. És bárha messze áll,
Mint ég a földtől, Vulkántól neje,
Achill, az isteni, mégis kiált:
„Pompás, ép’ Nestor! Ugyan játszd ki még
Fegyverkezését éji riadáskor.”
És akkor, persze a kor gyöngesége
Bohózat tárgya! Köpdös és köhécsel,
Sántit, nyakát tapintja s az ümeg
Szögét zötyögteti; a hős pedig
Oda van e bohózaton, s kiált:
„Elég, Patroklus, vagy aczél bordát adj,
Lépem szakad, ha még tovább nevettetsz.”
Ezek modorban minden érdemünk,
Módunk, tehetségünk, természetünk,
Közös s külön tevékenységeink,
Terv, végrehajtás, rend, megfontolás,
Intés a harczra és a nyugalomra,
Győzés, vesztés, való vagy nem való:
Mind, mind tárgyat szolgáltatnak nekik
A torzításra.

NESTOR.
S ezeknek példájára (a kiket,
Ulyssesként, a közhit hangadóknak
Ismer) sokan meg vannak vesztegetve.
Ajax makacscsá lett s egészen oly
Büszkén hordozza fen fejét, miként
Merész Achilles; sátorába ő is
Visszavonul, pártos lakmákat ad,
És harczi érdemünket oly merészen
Vagdalja, mint egy jósda; sőt lovallja
A szolgalelkü Thersitest is, a ki
Epés rágalmait pénzként veri
És ránk hárítva, csak szennybe kever,
Hogy rosszabbá legyen még helyzetünk,
A mely a nélkül is vészben forog.

ULYSSES.
        Becsmérlik ildomunkat s gyávaságnak
Tartják; szerintök ész a harczra nem kell;
Lenézik a megfontolást s csupán
A kar vivmányait becsűlik: így
A csendes ész hatását, mely kiméri,
Hány kar vívjon, ha int az alkalom,
Majd terhes kémlelettel kiveti
Az ellen számát – mert nem kar müve –
Ágyból, házból, térképről harczolásnak
Mondják ezek; tehát a faltörő kos,
Mivel nagyot vet és hatalmasan sújt,
Több lesz a kéznél, mely gépét csinálta,
Vagy annál, a ki finom szellemével
Kellőn intézi rombolásait.

NESTOR.
Ha áll ez, akkor Achilles lova
Thetis nem egy fiával érne föl.        (Kürtölés.)

AGAMEMNON.
Mi kürtös az? Nézd csak, Menelaus.

MENELAUS.
Egy trójai.

Aeneas jön.

AGAMEMNON.
        Mi hozott sátorunkba?

AENEAS.
A nagy Agamemnonnak sátra ez?

AGAMEMNON.
Az ez!

AENEAS.
Merhet-e egy hirnök és fejdelem
Kedves hirt vinni a király füléhez?

AGAMEMNON.
Erősebb tusz mellett Achill kezénél,
Mindez urak előtt, kik Agamemnont
Egyhangulag főnek, vezérnek vallják.

AENEAS.
Derék kezesség és nagy biztosíték.
Mikép ismerhet legfelségesebb
Személyére, más halandók között,
Az idegen?

AGAMEMNON.
Mikép?

AENEAS.
        Igen, uram!
Azért kérdem, hogy tiszteletre gyúljak,
És arczomat a pir borítsa el,
Miként a hajnalét, midőn az ifjú
Phoebusra néz szemérmesen.
Ki itt a nép ura, a földi isten.
Melyik a nagy s hatalmas Agamemnon?

AGAMEMNON.
Ez a troján gúnyol minket, vagy e nép
Ily szertartásos udvaroncz?

AENEAS.
        Az ám!
Fegyver ne’kűl művelt és fesztelen,
Angyalszelid, békében ez hire;
De ha mint harczos lép fel, van epéje,
Van szívós izma, karja, kardja a
Jabávul, és – Zeus tanum – mindennél
Egészebb szíve. De csitt csak, troján!
Ajkadra ujjod’, hallgass, Aeneas!
Mindig veszít fényéből a dicsőség,
Ha a dicső maga terjeszti dicsét;
Csak a mit az irígy ellen elismér,
Az száll tisztán, azt emeli a hírszél.

AGAMEMNON.
Uram, troján, te vagy magad Aeneas?

AENEAS.
Igen, görög, az a nevem.

AGAMEMNON.
Nos és mi ügybe’ jársz?

AENEAS.
        Bocsánat, azt
Csupán Agamemnon hallhatja meg.

AGAMEMNON.
Magánosan nem hallgat az ki senkit,
Ki Trojából jön.

AENEAS.
        Nem is úgy jövék
Trojából, hogy suttogjak itt neki;
Kürtöst hozék, hogy felköltsem fülét,
Kedélyét hajló figyelemre birjam,
S aztán beszéljek.

AGAMEMNON.
Rajta mint a szél, szólj!
Nem ily időben alszik Agamemnon;
Ébren van ő, megtudhadd ezt, troján:
Maga beszél veled.

AENEAS.
        Kürtös, rivallj!
Érczhangod zugjon e rest sátrakon
S minden görög, ki bátor, tudja meg:
Troja kiáltja nyiltan, a mit érez.        (Kürt rival.)
Van nékünk Trojában egy herczegünk,
Nagy Agamemnon, a Priam fia,
Hektor nevü, kit e hosszas tunya
Fegyverszünetben a penész emészt.
Ez hagyta meg, hogy egy kürtöst vevén,
Ekkép szóljak: „Királyok, fők, urak!
Ha a görögség színe közt leszen,
Kinek drágább hire, mint élete;
Ki inkább dicst keres, mint fél a vésztől;
Ki bátorságot ismer, rettegést nem;
Ki hölgyet úgy szeret, hogy vallomáskor
Csalárd csókkal nem éli ajkait,
De más karjának szépségét s kecsét is
Elismeri: ahhoz szól e kihívás.
Hektor minden görög s troján előtt
Kivívja minden áron azt magának,
Hogy az ő hölgye oly szép, hű, okos,
Minőt görög kar nem ölelt soha:
Ezért reggel kürtjével jelt adand
Sátortok és Trojának vára közt,
Hogy keltse föl, ki hűséggel szeret.
Ha lesz, ki felkél, ő megtiszteli;
Ha nem, Trojába visszatérve így szól:
A görög nők rútak s nem érdemesek
Lándsatörésre!” Ennyi az egész.

AGAMEMNON.
Megmondjuk ezt, uram, kedveltjeinknek;
Ha senki sem vágynék efféle dicsre,
Hon maradunk. De mi hősök vagyunk,
S a bajnokok közt oly korcs nem lehet,
Ki nem szeretett, avagy nem szeret!
Így, ki szerelmes, vagy csak lenni vél,
Az összetűz Hektorral; ha nem, én!

NESTOR.
Mondd neki Nestorról, ő férfi volt,
Midőn Hektor szépapja még szopott;
Most már öreg; de ha görög sergünkben
Nem lesz nemes, kit láng hevítene
Hölgyeért megfelelni: mondd neki,
Ezüst szakálam’ bévonom aranynyal,
Védszíjba fűzöm fonyadt izmaim’,
És összetűzve megmondom szemébe,
Hogy hölgyem szebb volt, mint az ő nagyanyja,
És tiszta, mint e földön senki sem.
Ezt én a vérmes ifjunak hitemre,
Egy-két csepp véremmel bizonyitom be.

AENEAS.
Isten mentsen ifjakban oly hiányt!

ULYSSES.
Amen!

AGAMEMNON.
Derék nemes, hadd fogjam meg kezed’,
Hogy sátoromba vigyelek, uram.
Achill ez ügyről értesítve lesz,
És sátrankint minden görög nemes.
Most visszatértedig velünk maradj,
Hogy lásd, az ellen szívesen fogad.
        (El mind, Ulyssesen és Nestoron kívül.)

ULYSSES.
Nestor!

NESTOR.
Mit mondasz, Ulysses?

ULYSSES.
Agyamban im egy zsenge gondolat:
Légy te időm, s képezd, érleld meg azt!

NESTOR.
Mi az?

ULYSSES.
Ez az.
A tompa ék görcsöt hasít. A dölyföt,
Mely megeredve Achillt, a buját,
Felfújja, most kell magván metszenünk,
Mert várva rá megszüli rossz faját,
Mely minket mind leront.

NESTOR.
        No, és hogyan?

ULYSSES.
E fölhivás, mit a derék Hektor küld,
Kiterjed bár egész nemünkre, de
Czéljában csak Achillest illeti.

NESTOR.
A czél világos, mint a fogalom,
Melynek nagyságát részjegyek teszik;
És hirdetéskor, ha nem fejtjük is fel,
Achilles, bárha az agya velője
Oly száraz is, mint Lybia homokja
(Phoebusra, ez elég aszú pedig!),
Mégis egész készséggel és hamar
Belátja Hektor szándokába’, hogy
Az ő rá czéloz.

ULYSSES.
És gondolod, hogy kész lesz rá felelni?

NESTOR.
Miért ne? Ez a legtanácsosabb.
Kiről tehetnéd fel, ha róla nem,
Hogy Hektortól jó hírét visszahozza?
De lenne bár ez csak játék: sokat
Itélnek a kisérletekbül is:
Mert itt finom inyével a troján
Legdrágább hírünket ízlelgeti;
S elhidd, Ulysses, a mi hitelünk
Leend a koczkán eme nyers tréfában,
Mert bár egyéni a süker, de részben,
Jót és rosszat közöl majd az egészszel.
A tartalom (habár halvány nyom ez
A rá jövő könyvhöz) kicsinyben is
Feltünteti az órjás terjedelmet,
Mely majd következik. Feltéve, hogy
Választás dönti el, ki megy Hektorra:
Ez, mert itéletünk közös végzése,
A megválasztást érdemmé teszi,
Sőt mintegy mindnyájunkból alkot egyet,
Erőnkkel felruházva, ki ha veszt,
Mily lángot kap a győző fél azon,
Övéinek bizalmát edzeni!
Olyan játékhoz, mely komoly lehet,
Ügyes kéz kell, mely bánni tudjon a
Fegyverrel is.

ULYSSES.
Bocsánat szavaimnak!
A tüzes Achill ép ezért ne tűzzön
Hektorral össze. Mint kereskedők,
Mutassuk a hitvány kelmét előbb,
Remélve, hogy talán elkél; ha nem,
A jobbnak fénye győz majd a selejtes
Mutató után. Ám ezért ne hagyd
Achillt Hektorral víni: mert hirünk
Két szörnyü eb torka közé jut így.

NESTOR.
Nem látom agg szememmel, hogy mikép?

ULYSSES.
A dicsen, melyet Achill Hektoron nyer,
Ha gőgje nincs, megosztoznánk vele;
De ő ma már túlságosan kevély;
S égessen inkább napja Afrikának,
Mintsem kevély, éles gúnyú szeme,
Ha Hektortól épen jön el. Ha veszt,
Legjobb hősünk gyalázatával a
Mi hírünk is lehull. Koczkát tehát!
És jel szerint hadd huzza bárgyu Ajax
A bajvivás sorsát. Magunk között
Hagyjuk reá, hogy ő a legkülönb.
Ez meggyógyitja majd a myrmidon hőst,
Ki tombol az éljenzajon; taréját,
Mely kék Irisnél büszkébben hajol,
Lecsapja ez. S ha a tuskó, buta
Ajax győz, akkor feldicsérjük őt;
Ha megbukik, hírünk mitsem veszít,
Mert van különb hősünk. De bárhogy üt ki,
Erkölcsileg meglesz tervem előnye:
Ha Ajax megy, leesik Achill gőgje.

NESTOR.
Most már, Ulyss, kezd tetszeni tanácsod.
Szeretném rögtön tudtul adni ezt
Agamemnonnak: el, hozzá tehát!
A két kutya barátkozik, de vesd csak
Nekik a dics konczát, majd összekapnak.        (El.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A görög tábor más oldala.

Ajax és Thersites jönnek.

AJAX.
Thersites!

THERSITES.
Agamemnon, hogyha keléses volna, tetőtől talpig, generaliter…

AJAX.
Thersites!

THERSITES.
És kelései megindulnának? No igen nem megindulna akkor a generális is? nem egy geny-tok volna ő akkor?

AJAX.
Kutya!

THERSITES.
Akkor csak jönne ki belőle valami; most nem látok semmit.

AJAX.
Te ebfajzat, nem hallasz? Érezz hát! (Üti.)

THERSITES.
A görög kórság verjen meg, te marhafejű korcs úr, te!

AJAX.
Beszélj már, te dohos kovász, no! Simára verlek mindjárt, te!

THERSITES.
Hamarabb kigúnyollak én téged eszedért és kegyességedért; ámbár úgy hiszem, lovad elébb megtanulna egy beszédet, mint te egy könyörgést könyv nélkül. Rugdozódol te, te; rugdozódol? Üssön beléd a marha-dög.

AJAX.
Te mérges gomba, mondd el nekem a hirdetést.

THERSITES.
Azt gondolod, nem érzek én is, hogy úgy ütsz?

AJAX.
A hirdetést!…

THERSITES.
Téged hirdettek ki bolondnak, úgy hiszem.

AJAX.
Ne többet, tarajos sül, ne többet. Viszket az ujam.

THERSITES.
Bár csak viszketnél tetőtől talpadig s én hadd vakarnálak, nem volna akkor útálatosabb koszos nálad. Ha neki bolondulsz, oly marhamódra versz, mint az a másik.

AJAX.
Mondom, a hirdetést!

THERSITES.
Te minden perczben zsémbelsz és morogsz Achillesre; nagyságát úgy irígyled, mint a Cerberus Proserpina szépségét; úgy, úgy, mindig ugatsz reá.

AJAX.
Thersites asszony!

THERSITES.
Azt ütnéd inkább.

AJAX.
Kamasz!

THERSITES.
Az darabokra zúzna öklével, mint a hajós a kétszersültet.

AJAX.
Te gaz kurafi!

THERSITES.
Üss, üss!

AJAX.
Te boszorkány széke, te!

THERSITES.
No, no, korpaagyú uraság! Nincs annyi velő fejedben, mint könyökömben; egy oktondi őrződ lehetne, te rücskös hős szamár! Te csak azért vagy itt, hogy a trójaiakat nyomtasd; úgy adnak vesznek téged e kurta eszűek közt, mint egy barbár rabszolgát. Ha még tovább versz, sarkadon kezdve ízenkint elmondom, hogy milyen vagy, te üres csont, te!

AJAX.
Te kutya!

THERSITES.
Te rücskös úr!

AJAX.
Te gaz!        (Üti.)

THERSITES.
Üss, ostoba katona; üss, csak üss, te teve!
Achilles és Patroklus jönnek.

ACHILLES.
Nos, hogy mint vagy, Ajax? miért teszed ezt?
Hát te hogy vagy, Thersites? Mi a baj, ember?

THERSITES.
Látod ezt itt, látod?

ACHILLES.
Igen; de mi a baj?

THERSITES.
Nem látod? Nézz csak reá!

ACHILLES.
Azt teszem; de mi a baj?

THERSITES.
Nem; vizsgáld meg jobban.

ACHILLES.
No, hisz azt teszem.

THERSITES.
Még sem nézted meg jól, mert nem más ez mint – Ajax!

ACHILLES.
Ismerem, bolond!

THERSITES.
Igen, de ez a bolond nem ismeri magát.

AJAX.
Ezért verlek épen.

THERSITES.
Né, né, né, né: mily szikra élcz tört ki belőle! pedig ötletei olyan fülesek. Jobban megcsipdestem agyvelejét, mint ő megverte hátamat. Veszek kilencz verebet egy batkáért, de az ő koponyája nem ér annyit, mint egy veréb kilenczed része. Ez az úr, Achilles, Ajax, kinek elméje gyomrában, gyomra fejében van. Mindjárt elmondom, mit tartok róla.

ACHILLES.
Mit?

THERSITES.
Mondom, ennek az Ajaxnak …
        (Ajax ütni akarja, Achilles közbe lép.)

ACHILLES.
Nem, kedves Ajax.

THERSITES.
Nincs annyi esze –

ACHILLES.
        (Ajaxhoz.)
Nem, visszatartlak.

THERSITES.
Mint a mennyi Helén tűjének fokán átmenne, kiért harczolni jött.

ACHILLES.
Csitt, bolond!

THERSITES.
Hallgatnék és nyugodnám, de ez a bolond nem akar: ez, ott! Nézd!

AJAX.
Ó te átkozott gaz! mindjárt –

ACHILLES.
Bolondhoz akarod magad tenni?

THERSITES.
Ne félj tőle, mert a bolond megszégyenítené.

PATROKLUS.
Szebb szavakkal, Thersites.

ACHILLES.
Min foly a vita?

AJAX.
Arra kértem e czudar baglyot, mondja el nekem a hirdetés tartalmát, és ő elkezdett czivódni.

THERSITES.
Én nem vagyok szolgád.

AJAX.
Igen? No lám, no lám!

THERSITES.
Én itt önként szolgálok.

ACHILLES.
Az iménti szolgálatod szenvedő volt, nem önkéntes: senkisem ütteti magát készakarva. Ajax volt az önkényes, te pedig elnyomott alattvaló.

THERSITES.
Igazán? Neked is jóformán lábadba száradt az eszed, vagy hazugság minden. Hektor bizony nagyot nyer, ha valamelyiketek agyvelejét szétüti: mintha csak egy üres, penészes diót csapna széjjel.

ACHILLES.
Mit? velem is így, Thersites?

THERSITES.
Itt van Ulysses és az öreg Nestor, kinek esze avas volt, mielőtt nagyapátok lábain köröm lett volna: ezek járomba fognak titeket, mint az igavonó barmot s töretik veletek a harczot.

ACHILLES.
Mit, mit?

THERSITES.
Igenis, egészen úgy: csá Achilles, pru Ajax, hó hahó!

AJAX.
Kivágom a nyelved’ mindjárt!

THERSITES.
Se baj, még akkor is tudnék annyit beszélni, mint te.

PATROKLUS.
Szót se többet, Thersites! csitt!

THERSITES.
Azért hallgassak, mert Achilles kopója parancsolja, azért?

ACHILLES.
Nesze neked, Patroklus!

THERSITES.
Hogy függve lássalak benneteket, mint a lopótököt, mikor még valaha sátratokba jövök. Megyek oda, hol még az ész forgalomban van; itt hagyom a bolondok seregét.        (El.)

PATROKLUS.
Jó, hogy megszabadultunk.

ACHILLES.
Tehát azt hirdetik ki a sereg közt:
Hektor holnap korán, öt órakor,
Sátrunk és Trója közt kürtöt fuj és
Tusára hiv föl egy oly bajnokot,
Kinek szive helyén. Ilyet ha kap,
Nem t’om, miért? botorság. Ég veled!

AJAX.
Az ég veled! Ki felel meg neki?

ACHILLES.
Azt nem tudom; sorsot vetnek; különben
Talált vón’ emberére.

AJAX.
        Már mint benned!
Megyek többet megtudni e dologról.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Trója. Szoba Priam palotájában.

Priam, Hektor, Troilus, Paris és Helenus jönnek.

PRIAM.
Oly sok beszéd, idő- s életvesztés után,
Még egyszer Nestor ily ajánlatot tesz:
„Helén adassék vissza, más egyéb kár,
Mint az idő, költség, becs, fáradat,
Sebek, bajtársak s minden kincs, melyet
E rabló harcz mohó gyomrába nyelt,
Ne jőjön számba.” Mit szólsz erre, Hektor?

HEKTOR.
Bár legkevésbbé félek a görögtől
S magamra nézt érzékeny sem vagyok,
Mégis, dicső Priam,
Hölgy szíve s keble sem lágyabb s puhább,
Hogy az ijedség érzetét beszivja
És felsikoltson: „a jövőt ki tudja”?
Mint Hektoré. A békének sebe
A tulzott bátorság; mig a szerény
Megfontolás egy oly kutasz, a mely
A seb mélyére száll. El hát Helénnel!
Mióta az első fegyver kivillant
Ez ügy felett, minden tizedikünk,
Megannyi tizezer közt, többet ért
Helénnél, azt hiszem; s ha közülünk
Elveszténk annyi tizet: érdemes-e
Védni, mi nem mienk? De volna bár az,
És érne annyit, mint tizedikünk:
Mely észszerű ok tiltaná így is,
Hogy őt kiadjuk?

TROILUS.
Piha, bátya, pi!
Hát ily csekély mértékkel méred-e
Becsét és érdemét egy oly királynak,
Mint min dicső atyánk? Fillérezed
Az ő felszámíthatlan érdemeit?
És oly kicsíny araszt s ujat feszítsz
Egy mérhetlen mélységnek, mint az ész
És félelem? Piha, szégyeld magad’!

HELENUS.
Nem csoda, ha úgy vagdalod az észt,
A mily üres vagy attól. Azt ajánlod,
Hogy mert neked nincs, hát atyánk is úgy,
Ész nélkül intézze nagy dolgait?

TROILUS.
Te csak alvásra vagy való, papom;
Te keztyüd’ is észszel bélled. Im elved:
Tudod, az ellen ártásodra tör,
Tudod, hogy a kivont fegyver veszélyes,
S az ész minden ártó dolgot kerül.
Csoda-e hát, hahogy Helenus egy
Görög vitézt s kardját meglátva, az
Ész szárnyait bokájára köti
S fut, mint a feddett Merkur Zeus elől,
Vagy mint futó csillag? Ha így beszélünk,
Zárjunk kaput s aludjunk: mert a becsvágy.
És hősiség, nyulszívűvé lesz úgy,
Ha puffasztó eszélylyel tömjük el.
Bölcselkedés, ijedtség a kedélyt
Leverve, kóros sárgaságba ejt.

HEKTOR.
Öcsém, e nő nem éri meg, mibe
Itt tartása kerül.

TROILUS.
Mi ér többet, mint mennyire becsüljük?

HEKTOR.
De a becslés nem függ egyéni kénytől:
Az tartja meg becsét és érdemét,
A mi magában ép oly drága, mint
A becslésben. Bolond bálványozás az,
Ha istennél az áldozat nagyobb;
S őrült a szív, ha oly dolgot kegyel
Beteg indúlatával, melyben a
Meginditó oknak csak színe sincs.

TROILUS.
Veszek ma egy nőt s választásom itt
Kényem vezérletére indul el;
Kényem’ pedig a szem s fül gyújtja fel,
E két ügyes kalauz, a vágy s itélet
Veszélyes partja közt. De majd, ha nem
Kedvelem is: én választám; tehát
Hogyan taszítsam el? Nincs, nem lehet
Itt visszalépés; állni kell a szónak.
Nem vetjük vissza a kereskedőnek
A selymet, ha beszennyezők; sem az
Ételmaradványt nem szórjuk ki, bárha
Már jóllakánk. Megfontolásra történt,
Hogy Paris a görögöt megtorolja.
Nagy hűhótokra szállt tengerre is;
Hab, szél (e két vén harczos) elnyugodt,
Kedvezve néki, míg várt partot ért;
S a vén anyóka helyett, kit a hellen
Fogságba’ tartott, hoza egy királynőt,
Ki ifjabb, mint Phoebus, s mint reg üdébb.
Mért tartjuk őt itt? Az anyó helyett.
Hogy éri-é a tartást? Gyöngy e nő,
Kiért ezer hajó szállt vízre és
Koronás fők lettek kalmárokká.
Ha hát igaz, hogy Paris utja bölcs volt,
A mint az, mert ti zugtatok: „eredj!”
S ha áll az is, hogy szép zsákmányt hozott,
A mint úgy is van, mert nagy tapsolással
Ti rivallátok: „megbecsülhetetlen!”
Saját bölcseségtek következését
Miért becsmérlitek? s miért teszitek
Azt becstelenné, mit föld- s tengeren
Felűlemeltetek? Oh, rút lopás!
Elorzók, mit félünk megtartani!
S melyet, bár hon már rá szégyent hozánk,
Megvédeni nem mer most minhazánk!

KASSANDRA.
(kün).

Oh, sírjatok, trojánok, sírjatok!

PRIAM.
Mi zaj, mi sikoly az!

TROILUS.
Őrült nővérünk; hangját ismerem.

KASSANDRA.
(kün).
Trojánok, sírjatok!

HEKTOR.
        Kassandra az.
Kassandra jön őrjöngve.

KASSANDRA.
Ifjak, szüzek, ősz aggok, férfiak,
S ti csak sirásra képes csecsemők,
Járuljatok jajszómhoz! tudjuk el most
Közelgő nagy keservünknek felét.
Sírj, ó nép, sírj! szoktasd szemed’ a könyhöz:
Trója elvesz, szép Ilium ledől;
Tüzes testvérünk, Paris éget el.
Sírj, sírj, Troján! Helén, ó! jaj nekünk!
Trója ég, Helén miatt veszünk!        (Elmegy.)

HEKTOR.
No vérmes Troilus, nem költnek-e
Nővérünk ajkán e mély jós-igék
Lelkedben önvádat? Vagy véred oly
Veszett hő, hogy se bölcs tanács, se aggály,
Hogy a rossz kezdet csak rossz véget érhet,
Nem csillapitja le?

TROILUS.
        Nem, bátya, mert
Azt nem hihetjük el, hogy tetteink
Igazsága csak a sükerben áll;
Bátorságunk sem lesz mindjárt oda
Kassandra tébolyáért! Nem lehet,
Hogy őrjöngésivel kedvünk’ vegye
E harcztól, melyhez önbecsünk’ kötők le,
Hogy szivesen víjjuk. Mi engem illet,
Mint Priam fiai én is úgy érzek,
S mentsen Zeus, hogy itt köztünk csak egy
Rossz lép szakadjon is le, ily ügyért
Harczolva.

PRIAM.
Úgy a világ könnyelműnek hihetné
Vállalatom’ s tanácstok’ egyaránt;
De istenimre, közmegegyezéstek
Adott vágyamra szárnyat, az üzé el
Kételyemet e vészes terv fölött.
Mert mit tehet karom, ó! egymagára?
Mi oltalom van egynek erejében,
Hogy feltartsa az ellent s üldözést
E harcz okától? Ámde esküszöm
– S bár volna oly hatalmam, mint szivem –
Ha egymagamnak kell is küzdenem:
Paris, a mit tett, nem tagadja meg,
S a folytatástól sem retteg.

PRIAM.
        Paris!
Te édes kéjedtől kábulva szólsz így;
Még szádban a méz; de itt már epéd,
Ily hősködés nem érdem semmikép,

PARIS.
Én nem csupán csak a gyönyört kivánom,
A melyet ily szépség birása szül;
Hanem megszöktetésének szenyét is
Vágyom lemosni, védve őt hiven.
Mily árulás vón’ az a szöktetett
Királynőre, mi rút nagy híretekre,
S szégyen reám, ha most adnók ki őt,
Lealjasító kényszer-szóra? Hát
Lehetne az, hogy ily korcs érzelem
Gázoljon a ti nemes szivetekben?
Sergünkbe’ nincs oly aljas szellemű,
Ki föl ne bátorodnék, vagy ne vonna
Kardot, midőn Helént kell védeni;
Nincs oly nemes sem, a kinek becses
Ne vón’ az élet, s a halál dicső,
Heléneért. Tehát, kiről bevalljuk,
Hogy nincs a széles földön párja sem.
Lehet azért harczolnunk szívesen.

HEKTOR.
Jól szóltatok ti, Paris és Troilus,
Simítva a vitás kérdést, ügyet,
Csakhogy sekélyesen, majd mint az ifjak,
Kikről Aristoteles azt hivé,
Hogy buzgón hallgatják erkölcstanát.
A felhozott okok inkább a rossz vér
Hév szenvedélyéhez ragadnak el,
Semhogy a jog s igazság közt szabad
Választást engednének: mert a kéj
És a boszú süketebb, mint a kígyó,
Az igazság szavára. A természet
Kivánja: adjuk meg kinek-kinek,
Mi az övé; s van-é becsesb saját
Az emberek közt, mint férjnek neje?
Ha e természettörvényt megtöri
A szenvedély; s ha a nagy szellemek,
Követve önzésből csábkényöket,
Azt megszegik: minden jól szervezett
Nemzetnek van törvénye, mely ezen
Dühös vágyat megfékezi, habár
Még egyszer oly konok s makranczos is.
Ha hát Helén a spártai királyné
A mint világos is, hogy az, tehát
A nemzeti s természeti törvények
Követelik, hogy adjuk vissza őt.
Állandóság a bűnben, ám a bűnt
Nem gyengiti, de súlyosbítja csak.
A jog szerint ez Hektor véleménye.
De mégis végül, bátor véreim,
Hozzátok állok, hogy védjem Hellént:
Mert oly ügy ez, mely nem csak egyesek,
De mindnyájunk becsületében áll.

TROILUS.
Mert élénk rajzunk szívedig hatott.
Hiszen, ha nem dicsvágy hevítene,
Hanem csak a dagadt lép izgatása,
Egy csepp troján vért sem ohajtanék
Miatta ontani. De, hősi Hektor,
Ő a dicsőség és hirnév oka,
A hősi és nagy tettek ingere,
S ha most az ellent bátran földre sujtjuk,
Jövőben a hir minket istenít.
Ezért, hiszem, dicső Hektor, hogy a
Remélt dicsnek ily dús babérját,
Mely e harcz homlokáról ránk mosolyg,
Mind e világért sem hagynád oda.

HEKTOR.
Tied vagyok, hős sarja nagy Priamnak.
Egy kérkedő kihívást küldtem is már
A pártos és tunya görög urakhoz,
Hogy felrázzam szunnyadó lelköket.
Úgy értesültem, alszik fővezérök
Mig az irigy szenv dúl egész hadán:
Ez, úgy hiszem, felkölti őt.        (Elmennek.)

III. SZÍN.

Görög tábor, Achilles sátra előtt.

Thersites jön.

THERSITES.
Mi baj, Thersites? mi? Elvesztél dühöd tömkelegében? Így felülkerekedett rajtad ez az elefánt Ajax? Ő ver engem, én pedig szidom: ó pompás elégtétel! Jobb volna visszájára: hadd én ütném, ő hadd szidna. Teringettét! megtanulom a varázslást és ördögüzést, de hasznát kell látnom mérges átkozódásaimnak! Itt van Achilles is, ez a csoda-indzsinér. Ha Troját nem veszszük be addig, míg ezek ketten elbuktatják: úgy állni fog fala, míg magától össze nem omlik. Ó! te Olympon mennydörgö Zeus, felejtsd el, hogy te vagy az istenek királya; te is Merkur, Kaduceusodból vesd ki a kigyói eszélyt: ha el nem veszitek tőlük azt a kicsipiczi parányi észt is, melyről a legszegényebb fej is tudja, hogy annyira csekély, hogy ők magoktól nem képesek kiszabadítani egy legyet a pókhálóból, ha csak súlyos fegyveröket kirántva, ketté nem vágják. Mindezek után, verje meg az átok az egész tábort! Még jobb, ha a nápolyi köszvény: mert nekem úgy tetszik, megérdemli az az átkot, ki egy szoknyáért hadra kél. Elmondám imámat. Irígység ördöge, mondj rá ament. Hahó! Achilles úr!
Patroklus jön.

PATROKLUS.
Ki van itt? Thersites? Jó Thersites, jőj be és szidkozódjál.

THERSITES.
Ha vissza tudnék emlékezni egy aranyos képre, majd szemügyre vennélek tetőtől talpig; de semmi, akaszszanak fel magadra! Az emberi nemnek közös átka, az ostobaság és tudatlanság, érjen téged nagy bőséggel! Őrizzen az ég tanítótól és a tudomány közel se járjon hozzád! Véred izgasson mind holtodig! s ha majd nyújtóztatód azt találja mondani, hogy szép tested volt: égre földre esküszöm neki, hogy bizony csak egy Lázárt teríte ki. Amen. Hol van Achilles?

PATROKLUS.
Mit? tán szentté lettél? imádkozál?

THERSITES.
Igen; hallgasson meg az ég!
Achilles jön.

ACHILLES.
Ki van itt?

PATROKLUS.
Thersites, uram!

ACHILLES.
Hol, hol? Te vagy a? Ej, sajtom, emésztőm! Néhány este miért mulasztád el föltenni asztalomra magadat? Jöszte csak: mi is hát Agamemnon?

THERSITES.
Parancsnokod, Achilles. Te pedig azt mondd meg, Patroklus, mi Achilles?

PATROKLUS.
Urad, Thersites. De azt mondd meg, hogy te mi vagy.

THERSITES.
A te ismerőd, Patroklus. De mondd meg csak, te mi vagy?

PATROKLUS.
Azt te mondd meg, ha ismersz!

ACHILLES.
Oh, monddsza, mondd!

THERSITES.
Elejtegetem az egészet: Agamemnon parancsol Achillesnek; Acilles az én uram; én Patroklus ismerője vagyok; Patroklus pedig – bolond.

PATROKLUS.
Te gaz!

THERSITES.
Csitt, bolond! még nem végeztem.

ACHILLES.
Neki erre kiváltsága van. Folytasd, Thersites.

THERSITES.
Agamemnon bolond; Achilles bolond; Thersites bolond; és mint mondám, Patroklus is bolond.

ACHILLES.
No fejtsd ki ezt.

THERSITES.
Agamemnon bolond, mert parancsolni akar Achillesnek; Achilles bolond, mert Agememnon parancsol neki; Thersites bolond, mert ilyen bolondot szolgál; Patroklus pedig bolond mindenképen.

PANDARUS.
Mért vagyok én bolond?

THERSITES.
Kérdezd meg attól, a ki meghagyott. Nekem elég, hogy az vagy. Nézd csak, ki jön ott?
Agamemnon, Ulysses, Nestor, Diomedes és Ajax jönnek.

ACHILLES.
Patroklus, nem akarok senkivel sem beszélni. Jőj be velem, Thersites!        (El.)

THERSITES.
Oh, mily hijábavalóság, mily alakoskodás, mily semmirevalóság foly itt! Mindennek oka egy gyáva férj és egy rima. Derék harczi ok: irígy pártokat támasztani és abban el is vérzeni! No hogy a száraz sömör az indítót, mindnyájatokat pedig a háború és a fajtalanság pusztítson el!        (El.)

AGAMEMNON.
Hol Achilles?

PATROKLUS.
Sátrába’ van, fenség, de rosszúl.

AGAMEMNON.
Tudasd vele, hogy mink vagyunk itt.
Már követünk járt itt; jogunk szerint
Meglátogatjuk most személyesen.
Így mondd meg ezt, netán, hogy azt higye,
Nem is merünk rangunkról szólani,
Vagy azt se tudjuk, kicsodák vagyunk.

PATROKLUS.
Megmondom ezt neki.        (El.)

ULYSSES.
        Beteg is az!
Sátrának ajtajában láttam őt.

AJAX.
Igen, oroszlán-nyavalya, a dölyfösség töri; vagy ha szelídebben tetszik, a melancholia bántja; de csak dölyf biz az! Miért, miért nem? azt csak ő tudja. Egy szóra fenség!
        (Agamemnont félrevonja.)

NESTOR.
Mi készti Ajaxt, hogy rá így ugat?

ULYSSES.
Achilles elcsalá tőle bolondját.

NESTOR.
Kit? Thersitest?

ULYSSES.
Azt!

NESTOR.
Úgy hát nem fog tudni beszélni, ha elveszté fő argumentumát.

ULYSSES.
Sőt inkább, majd Achilles ellen, a kinél argumentuma van.

NESTOR.
Annál jobb: ránk nézve kivánatosabb, ha e két ember egymástól elpártol, mintha egy párton van. Mégis erős egyesség lehetett az, hogy egy bolond ketté tudta vágni.

ULYSSES.
Azt a barátságot, melyet nem az okosság kötött, könnyű szerrel felbonthatja a bolondság. Itt jön Patroklus.

NESTOR.
Achilles nincs vele.
Patroklus visszatér.

ULYSSES.
Az elefántnak van csuklója, de nem a bókolásra; van ína arra, a mire kell, de nem a hajlongásra.

PATROKLUS.
Achilles ezt hagyá jelentenem:
Nagyon sajnálja, hogyha kedv- s idő-
Telésnél fontosabb ügy hozta volna
Nagyságodat s e díszes rendeket
Látogatására; de azt reméli,
Csakis egészség s emésztés miatt,
Ebédutáni szellőzés.

AGAMEMNON.
        Halld, Patroklus!
Ismerjük ám jól az efféle választ:
A gúny gyors szárnyán búna ki, de most’
Neheztelésünk nem kerűli el.
Sok érdeme van néki és nekünk is
Okunk van azt megadni; de erénye
Semmit sem ér, ha maga látja csak
S ha min szemünk előtt dicsfénye vész.
A szép gyümölcs is, undorító tálczán,
Kelletlen, mint a rothadt. Mondd neki:
Beszélni jöttünk véle; nem hibázsz,
Ha megmondod: fenhéjázónak és
Alávalónak tartjuk, hogy nagyobb
Az önhittségben, mint önismeretben;
Felebbvalóihoz nyers s eltaszitó,
Elferditi parancsaink szentségét
És szembetűnően mutatja ki
Szeszélyes úrvágyát. De látjuk ám
Bolond havát, árját, apályait,
Mintha bizony azon fordulna meg
A harcz egész hajója! Menj, tudasd
Mindezt vele; s tedd hozzá, hogy ha oly
Magasra lát, nem veszszük semmibe;
Hadd üljön itt, mint egy nem hordható gép,
Ezen czímen: „Hozzátok el a harczot
Helyébe, mert ez nem mehet oda.”
Egy mozgó törpe többet ér nekünk,
Mint egy alvó Gigas: mondd meg neki.

PATROKLUS.
Igen, és rögtön válaszát hozom. (El.)

AGAMEMNON.
A más szájával nem lakunk mi jól;
Vele kell szólanunk; menj csak, Ulysses.
        (Ulysses el.)

AJAX.
Mivel több ő, mint más?

AGAMEMNON.
Csak annyi, mint maga hiszi.

AJAX.
Csak annyi? Hát azt hiszed, nem különbnek tartja magát nálam?

AGAMEMNON.
Nem kérdés.

AJAX.
Hát aláírnád vélekedését? Azt hiszed, hogy különb?

AGAMEMNON.
Nem, nemes Ajax! te épen oly erős vitéz, bölcs vagy; nem kevésbbé nemes és sokkal szívesebb.

AJAX.
Miért lesz valaki büszkévé? Honnan származik a kevélység? Én nem ismerem a kevélységet.

AGAMEMNON.
Annál józanabb elméd, Ajax, s erényeid annál őszintébbek: a kevély önmagát falja fel; kevélység annak tükre, kürtje, krónikája; és mindaz, ki magát dícséri (hanemha tettben), öndícsérete által lerontja tetteit.

AJAX.
Úgy utálom a kevélyt, mint a varangy faját.

NESTOR .
(félre).
Mégis önző vagy, nem mindegy-e az?
Ulysses visszatér.

ULYSSES.
Achilles nem akar harczolni holnap.

AGAMEMNON.
És mi okon?

ULYSSES.
        Nem közli senkivel.
Csupán az önkény árja űzi őt,
Senkit se tisztel, nem hajt senkire,
Saját javalatán s kényén kivül.

AGAMEMNON.
Szives kértünkre, úri sátoránál
Mért nem jöve ki hozzánk a szabadba?

ULYSSES.
A semmiséget is, mihelyt a’ kérés,
Csupán azért, igen nagynak veszi:
Annyira öntelt, hogy önönmagához
Gőggel beszél, magában dúlva-fulva.
Felfújta végkép képzelt érdeme;
Beszéde lázas; elme és kedély
Őrült zavarban, úgy hogy a nagy Achill
Magát a földre vágja. Szóljak-é még?
Oly undok e gőg, melyet a halál is
Így bélyegezne meg: „gyógyíthatatlan.”

AGAMEMNON.
Hadd menjen Ajax hozzá. Kedves úr,
Menj s üdvözöld őt sátorába’; mondják,
Reád nagyon hajt és kértedre tán
Kissé magához tér.

ULYSSES.
        Ó Agamemnon,
Csak ezt ne hagyd! Áldott vala a lépés,
A melylyel Ajax eljöve Achilltól.
Ama kevélyt, ki hájával keni
Öntelt fejét, a melybe semmi sem fér
Azon kivül, mit ő maga megrágott
S meg hányt-vetett; – ezt fogja el imádni
Az, kit magunk jobban bálványozunk!
Nem, e valódi, hármas érdemű hős,
Koszorúját, mit dicscsel szerze meg,
Be ne keverje; sem pedig szerintem,
Az érdemet, a mely van oly jeles,
Mint az Achillesé, meg ne alázza
Azzal, hogy ő menjen be Achilleshez,
Kövér dicsére ez volna csak a zsír,
Olaj a tűzre, mely magában is
Mindent eléget olthatatlan lánggal.
Ez a hős menne hozzá? Ments Zeus!
És szólj dörögve: „Achill jőjön ehhez!”

NESTOR.
Ó, már e’ jó; bibéjét eltalálta. (Félre.)

DIOMEDES.
Hogy iszsza némán a dicséretet. (Félre.)

AJAX.
Ha én megyek hozzá, arczul csapom
Öklömmel.

AGAMEMNON.
Ó nem úgy: te nem mehetsz.

AJAX.
Ha velem is paczkázik, megsimítom
Én azt a dölyföt; hadd menjek be én.

ULYSSES.
Nem, a hirért nem, mely harczunkra vár.

AGAMEMNON.
Haszontalan daczos legénye!

NESTOR.
        Hogy
Rajzolja önmagát? (Félre.)

AJAX.
Nem egyesülhetne ő is velünk?

ULYSSES.
Holló a varjut vágja! (Félre.)

AJAX.
Lecsapolom különcz vérét.

AGAMEMNON.
Orvos akarna lenni a beteg. (Félre.)

AJAX.
Ha minden egy értelmen volna vélem!

ULYSSES.
Nem volna észre szükség. (Félre.)

AJAX.
Nem vinné így el szárazon, előbb
Fegyvert falna; megkapja ezt a dölyf?

NESTOR.
Ha úgy lehetne, te kapnád felét. (Félre.)

ULYSSES.
Ő tíz részt,
        (Félre.)

AJAX.
Összegyúrom, megpuhítom!

NESTOR.
Még nem hevült át: most szorítsd a dicscsel;
Dicsszomja még csuklik: tölts, tölts neki. (Félre.)

ULYSSES.
Sok kedvetlenséget nyelsz itt, uram. (Agamemnonhoz.)

NESTOR.
Ne vedd ezt fel se, ó nemes vezér!

DIOMEDES.
Kezdhetd a harczot Achill nélkül is.

ULYSSES.
Neve hallása is rosszúl esik.
Itt egy férfi; de csak szemébe’ még sem.
Jobb, hallgatok.

NESTOR.
        Miért bizony? Hisz őt
Nem bántja a dics szenve, mint Achillest.

ULYSSES.
Tudja meg a világ, csak oly derék!

AJAX.
Czudar kutya, ez boszant minket így?
Ó volna csak troján!

NESTOR.
        Minő hiba
Volna Ajaxban az…

ULYSSES.
        Ha dölyfös volna?

DIOMEDES.
Avagy dícsszomjas?

ULYSSES.
        Vagy goromba faj?

DIOMEDES.
Avagy különcz, rátartó?

ULYSSES.
        Hál’ az égnek
Te oly kedves teremtés vagy, uram!
Dicséret nemződnek, dajkádnak is,
Dicsőség oktatódnak s hármasan
Dicsőség minden tan fölött – eszednek!
Azzal pedig, ki harczra oktatott,
Öröklétét Ares hadd oszsza meg,
Adván felét neki: mert általa
Vagy oly erős, hogy a bikaverő
Miló is meghódolna izmaidnak.
Elméd’ nem dícsérem, mely mint patak,
Mint part és mint sövény köríti be
Széles, terjedt agyad’. Itt Nestor, a ki
A vén időtől megtanítva, már csak
Okos lehet (az is, kell, hogy legyen!);
Bocsáss meg mégis, ősz atya, korod
Ha ily zöld volna, mint övé, s agyad
Ily szerkesztésü, nem mulnád felül,
Épen ha csak olyan lennél!

AJAX.
        Szabad
Atyámnak hívnom?

NESTOR.
        Igen, jó fiam!

DIOMEDES.
Ő hadd vezessen, Ajax, tégedet.

ULYSSES.
Ne vesztegeljünk itt; a szarvas Achill
Sürűben ül. Tessék, ó fővezér,
Hívd egybe mind a hadfőket: Trojába
Új hősök érkeztek, holnap tehát
Legjobb erőnkkel kell kiállanunk;
S az itt van im! Nyugat, kelet királyi,
Virágokat: Ajax fog síkra szállni!

AGAMEMNON.
Menjünk tanácsba hát! Achilles hadd szunyadjon:
Nehéz hajó sülyed, könnyű csolnak haladjon! (El.)

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Trója. Szoba Priam palotájában.

Pandarus és egy Szolga jönnek. Zene hallatszik.

PANDARUS.
Barátom, hé, kérlek egy szóra! Nem Paris királyfi kisérője vagy te?

SZOLGA.
Igen, uram, mikor ő előttem megy.

PANDARUS.
Úgy értem, hogy őt szolgálod-e?

SZOLGA.
Az Urnak szolgálok, uram.

PANDARUS.
Nemes uraságot szolgálsz; meg kell őt dicsérnem.

SZOLGA.
Dícséret az Urnak!

PANDARUS.
Ismersz te engem, nem?

SZOLGA.
De igen, uram; félig-meddig.

PANDARUS.
Ismerj meg jobban, barátom: én Pandarus úr vagyok.

SZOLGA.
Remélem, jobban is meg fogom ismerni méltóságod’.

PANDARUS.
Óhajtom!

SZOLGA.
Ön kegyelmes.        (Kün zene.)

PANDARUS.
Kegyelmes? nem barátom; úr és tisztelt úr az én czímem. Micsoda zene az?

SZOLGA.
Annyit tudok, uram, hogy hangszer-zene.

PANDARUS.
Ismered a zenészeket?

SZOLGA.
Teljesen, uram!

PANDARUS.
Ugyan kinek játszanak?

SZOLGA.
A hallgatóknak, uram.

PANDARUS.
De kinek tetszésére, barátom?

SZOLGA.
Az enyimre, uram, és azokéra, kik a zenét kedvelik.

PANDARUS.
Parancsot értettem, barátom.

SZOLGA.
Parancsot? Hát kinek parancsolok én?

PANDARUS.
Barátom, így nem értjük meg egymást; én igen udvarias vagyok, te pedig igen ravasz. Kinek kivánatára játszanak ezek?

SZOLGA.
Úgy? a’ már más! Tehát a Pariséra, az én uraméra, a ki maga is ott van; vele a halandó Venus, a megtestűlt szépség, a szerelem halhatatlan lelke.

PANDARUS.
Ki? az én Kressida húgom?

SZOLGA.
Nem az, uram; Helén. Hát nem tudtad kitalálni tulajdonairól?

PANDARUS.
Azt kell hinnem, ficzkó, hogy te nem láttad még Kressid kisasszonyt. Troilus királyfitól jövök üzenettel Parishoz; csak egy rohamos üdvözletet teszek neki, mert ügyem égető.

SZOLGA.
Égető ügy; gőzölgő kifejezés, valóban.
Paris és Helén kisérettel jönnek.

PANDARUS.
Szép jó napot, uram, és az egész szép társaságnak! Szép óhajtásaitok a legszebb mérvben teljesednek be; különösen a tied, szép királyné. Szép álmokat, szép párnáidon!

HELÉN.
Kedves úr, te teli vagy szép szavakkal.

PANDARUS.
Hízeleg szép tetszésed, kedves királyné.
Szép királyfi, itt egy pompás zene szakadt meg.

PARIS.
Te szakítottad meg, bátya; de lelkemre, újra fogod kezdeni, sőt még szerzeményednek valamelyikével meg is toldod. Csupa harmonia ő, Helén!

PANDARUS.
Nem, asszonyom, igazán.

HELÉN.
Ó uram!

PANDARUS.
Zordon, igazán; vagy igazabban, igen-igen zordon.

PARIS.
Jól mondád, uram; de visszafelé kell azt érteni.

PANDARUS.
Egy kis dolgom volna a herczeggel, kedves királyné. Megengedsz egy szót, uram?

HELÉN.
Nem, ezzel nem bújsz ki: okvetlen hallani akarjuk dalodat.

PANDARUS.
Jól van, kedves királyné; te csak enyelegsz velem. De valóban úgy, uram. Kedves herczegem és igen nagyra becsült barátom, testvéred, Troilus…

HELÉN.
Uram, édes kedves Pandarus!

PANDARUS.
Rajta, kedves királyné, rajta! Ajánlja magát leghívebb szolgád.

HELÉN.
Tán csak nem fosztasz meg dalodtól? Buskomorságunk száll fejedre akkor.

PANDARUS.
Édes királyné, kedves királyné! Ez a kedves királyné, valóban –

HELÉN.
Én egy ily édes hölgyet megszomorítani, keserű sértés.

PANDARUS.
Nem, az nem változtat rajtad, nem is fog; csak azért sem! Nem félek én az efféle beszédtől, nem, nem! És, uram, ő kéret téged, hogy ha a király vacsoránál kérdezné, légy szíves kimenteni.

HELÉN.
Pandarus úr!

PANDARUS.
Mit parancsolsz, kedves királyné, kedves királyném?

PARIS.
Micsoda hős tettre készül? Hol vacsorál az este?

HELÉN.
No de, uram…

PANDARUS.
Mit akarsz, kedves királyné? Kis húgom megharagszik rád; azt nem szükség tudnod, hol vacsorál.

PARIS.
Fejem’ teszem rá, hogy az én kegyesemnél, Kressidánál.

PANDARUS.
Nem, nem, korántsem; messze jársz tőle! A te kegyesed beteg.

PARIS.
Jó, majd kimentem.

PANDARUS.
Igen, kedves herczeg. Miért említéd Kressidát? Nem, a te szegény kegyesed beteg.

PARIS.
Meglesem.

PANDARUS.
Meglesed? mit lessz meg? Nosza egy hangszert! Tehát, kedves királyné…

HELÉN.
Ez már udvariasság!

PANDARUS.
Az én húgocskám borzasztóan szerelmes valamibe, a mit te bírsz, kedves királyné.

HELÉN.
Övé lesz, uram, ha csak nem férjem, Paris.

PANDARUS.
Ő? Nem; vele nem akar semmit; ők ketten kétfelé járnak.

HELÉN.
Összejőve, meg elválva, úgy lesz abból három is.

PANDARUS.
No, no! nem akarok erről többet. Most tehát elmondom dalomat.

HELÉN.
Ó, ó, csak gyorsan, kérlek! Lelkemre, kedves úr, neked igen síma képed van.

PANDARUS.
Az meglehet, az meglehet!

HELÉN.
Énekelj a szerelemről; az semmisít meg mindnyájunkat. Ó Kupido, Kupido, Kupido!

PANDARUS.
Szerelem? Igen, az lesz, valóban!

PARIS.
Rajta tehát! Szerelem, szerelem, semmi más, csak szerelem!

PANDARUS.
Eltaláltad, épen úgy kezdődik:
„Szerelem, szerelem, mindig csak a szerelem!
A szerelem olyan iga,
Ünőt, bakot összefog a’;
Láncza, ha nehéz is,
Nem öl ám meg mégis,
Csak csiklándoz, ingerel.
A szerelmes, habár sipít: ó, jaj, elveszek!
Mégis, a ki már azt hiszi,
Hogy a bánat sírba viszi,
Annak fordul jajja
Leghamarabb hajhra;
S a haldokló szerelem nyer újra életet.
Kis ideig: ó jaj! azután: hahaha!
Megint jön a sóhaj, utána: hahaha! Ujuju!

HELÉN.
Szerelmes, ahá, fülig szerelmes.

PARIS.
Úgy jár, a ki galambbal él. A galamb meleg vért készít, a meleg vér heves gondolatokat szül, a heves gondolatok tüzes tetteket okoznak, s a tüzes tettek – már szerelem.

PANDARUS.
Ez a szerelem származása? Tüzes vér, tüzes agy, tüzes cselekedetek? A vipera is ilyen, úgy tehát a szerelem a vipera fajzata. Kedves herczeg, ki van ma a harczban?

PARIS.
Hektor, Deiphobus, Helenus, Antenor és Trójának egész színe. Én is szerettem volna ma kardot kötni, de Helénkém nem engedte. Hogy esett az, hogy Troilus öcsém sem ment ki?

HELÉN.
Duzzog valamiért; te tudod, miért, Pandarus.

PANDARUS.
Nem én, kedves királyné. Szeretném hallani, hogy ütött ki nekik a mai nap. Nem felejted el kimenteni öcsédet?

PARIS.
Ó nem!

PANDARUS.
Isten veled, kedves királyné!

HELÉN.
Ajánlj húgodnak.

PANDARUS.
Igenis, kedves királyné.        (Elmegy.)
        (Takarodót fúnak.)

PARIS.
Jönnek a harczból. El, Priam termébe!
Köszöntsük ott a hősöket. De kérlek,
Kedves Helén, segítsd majd Hektorunkat
A vetkőzésben: érczes vértjei
Fehér kezed varázs-nyomásinak
Jobban engednek, mint kard élinek,
Vagy a görög izmának. Ó, neked
Lefegyverezned őt könnyebb leszen,
Mint e kis királyoknak összesen.

HELÉN.
Büszke vagyok, ha őt szolgálhatom,
S ha elfogadja azt hálám gyanánt,
E pálma, mint szépségem, többet ér,
Ó, mert az átragyog ezen.

PARIS.
Szeretlek, édes, mondhatatlanul!
        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Pandarus kertje.

Pandarus és egy Szolga, találkozva, jönnek.

PANDARUS.
Nos hol van urad! Kressid hugomnál?

SZOLGA.
Nem, uram; rád vár, hogy hozzá vezesd.
Troilus jön.

PANDARUS.
Ah, itt jön ő. Hogymint, hogymint?

TROILUS.
Távozz’, fiú. (Szolga el.)

PANDARUS.
Láttad kis hugomat?

TROILUS.
Nem, csak bolyongtam ajtaja körül,
Mint új lélek a Styxnek partjain,
Várván az átvitelt. Légy Kharonom te!
S vigy át hamar ama mezőre, hol
A méltóknak szánt liliom-ágyakon
Mulathatok. Ó, drága Pandarus,
Kupid válláról festett szárnyait
Szakaszd le és szállj Kressidhez velem.

PANDARUS.
E kertbe’ sétál, tüstént elhozom. (El.)

TROILUS.
Szédűlök: a remény örvénye von.
Oly édes már az ábránd kéje is,
Hogy keblem’ elfogá; hát még mi ér, ha
A szerelem fényes nektárja szomju
Inyemhez ér? Félek, hogy a halál;
Ájult elolvadás; vagy hogy az élvre
Tulfínom, tulheves, tulizgatott lesz
Valóm, a nyers fogékonyság helyett.
Ettől félek, és attól rettegek,
Hogy kéjeim közt elvész a különbség,
Mint a csatán, midőn tömegroham
Csap a futó ellenre.
Pandarus visszajön.

PANDARUS.
Készülőben van, tüstént eljön! csak aztán eszeden légy. Úgy elpirúlt és oly sebesen vert szíve, mintha valami szellemtől ijedt volna meg. Mindjárt elhozom. Fura kis kópé: oly sebesen lélekzett, mint a lépen akadt veréb.        (Elmegy.)

TROILUS.
Épen ilyen baj dulja keblem’ is.
Gyorsabban ver szivem, mint lázas ér;
Minden erőm s önbizalmam oda,
Mint egy hűbéresé, ki véltlenül
Ura szemeivel találkozik.
Pandarus és Kressida jönnek.

PANDARUS.
Jőj, jőj; mire való az az irulás-pirulás? Szégyenlős a baba. Itt van már; mondd el neki az esküt, melyet előttem esküvél. Hová tűntél el ismét? Vagy téged őrizni kell, míg meg nem szelidítenek, mit? Jőj vissza, jőj vissza; ha elhúzódol, mindjárt meglövünk. Miért is nem szólasz hozzá? Nosza, húzd fel a függönyt, hadd lássuk a képet. Ó nap! hogy vonakodnak világodat botránkoztatni! Ha sötét volna, hamarabb összeölelkeznétek. Úgy, úgy! rajta, csókold meg hölgyedet! Ahá! egy csók foglalóul! Ács, ide építs, itt kellemes a lég. Addig verjen szívetek, míg én elválasztom. Sólyom, ölyü a légben, récze, rucza a vízben, nosza rajta, nosza rajta!

TROILUS.
Egészen elveszed, ó hölgy, szavam’.

PANDARUS.
Szóval nem fizetsz, tettet adj neki; de majd tenni sem hagy, ha csak kerülgeted, mint a macska a kását. Mit? ismét csók-szerződés? Erre már ráillik: „Minek bizonyságára a felek kölcsönösen…” Jertek be, jertek be! Tüzet gyújtatok.
        (Pandarus el.)

KRESSIDA.
Tetszik besétálnod, uram?

TROILUS.
Ó Kressida! hányszor kivántam ezt!

KRESSIDA.
Kivántad? Az Isten bocsássa meg, ó uram!

TROILUS.
Mit engedjen meg? mit jelent ez a szeszélyes ellenkezés? micsoda aggasztó szirtet kémlelt ki drága hölgyem szerelmünk folyamán?

KRESSIDA.
Több a szirt, mint a víz, ha aggályom jól lát.

TROILUS.
Az aggály az angyalból is ördögöt csinál; soh’sem lát az tisztán.

KRESSIDA.
A vak aggály, ha a világos ész vezérli, biztosabban lépdel, mint a vak ész, mely az aggály nélkül elbotlik. A félelem rossz, de gyakran rossztól óv.

TROILUS.
Ó ne tarts, hölgyem, semmitől: Kupido színjátékában nem szerepel semmi rém.

KRESSIDA.
Sem semmi kisértet?

TROILUS.
Semmi, csak önkisértéseink. Ha azt fogadjuk, hogy tengernyit könyezünk, tűzbe rohanunk, sziklákat nyelünk, tigriseket szelidítünk; s ha azt hisszük, hogy nehezebb lesz nőnknek számunkra elegendő parancsot kigondolni, mint csekély terheit értünk elviselni: ez a szerelem kisértete, kisasszony; hogy az akarat végtelen, de a véghezvitel határolt; hogy a vágy határtalan, de a cselekvés korlátolt rab.

KRESSIDA.
Mondják, minden szerelmes többet igér, mint a mannyit teljesíteni képes; azonban nem is használják fel minden erejöket; tízszer annyit fogadnak, mint tehetnek, de csak egy dolognak tized részét sem hajtják végre. Hangjok az oroszláné, de tettök a nyúlé: nem rémek ezek?

TROILUS.
Ilyenek is vannak? Mi nem vagyunk ilyenek. Dicsérjen az, a ki kiismert; s becsüljön úgy, a milyennek ismert; fejünk maradjon addig fedetlen, míg érdem nem koszorúzza. A jövendő teljesülést ne üdvözöljük jelen helyett; ne adjunk nevet az érdemnek még fogantatásakor, mert születés után az rá nézve lealázó lehet. Igaz hűség keveset szól. Troilus olyan lesz Kressidához, hogy a legrosszabb, mint az irígység mondhat rá, legfeljebb gúny lehet hűségére, és a mit a legigazabb igazság szólhat, az sem lesz igazabb Troilusnál.

KRESSIDA.
Tetszik besétálnod, uram?
Pandarus visszatér.

PANDARUS.
No, pirul még? Nem végeztétek még be a fecsegést?

KRESSIDA.
Igen, bátya, s a mi bolondságot elkövetek, neked ajánlom.

PANDARUS.
Köszönet érte; és ha az én úrfim fiat nyer tőled, azt is nekem adod. Hű légy az én úrfimhoz; ha ingadoz, engem szidj érte.

TROILUS.
Itt vannak kezeseid: nagybátyád szava és szilárd hűségem.

PANDARUS.
Én szavamat adom őérte is. A mi fajtáink soká kéretik magokat, de megnyeretve állandóak; mint a lapu, ott lapulnak meg, a hova vetjük, azt mondhatom neked.

KRESSIDA.
Jövel, bátorság, önts belém erőt!
Éjem, napom szerelmedé nehény
Hosszú hó óta, fejdelmi Troilus.

TROILUS.
Mért volt hát oly hajthatlan Kressidám?

KRESSIDA.
Hogy annak tessem; ó, pedig tied
Valék az első látás óta, csítt csa’!
De majd sokat kivallok és te majd
A zsarnokot játszod. Szeretlek, ó!
De oly nagyon még sem, hogy szívemet
Ne kormányozhassam. Hová beszélek?
Gondolatim rakonczátlan fiakként
Anyjok nyakára nőnek… O bolond én!
Mért is fecsegtem így? Ki lesz hű hozzánk,
Ha így kitárjuk önmagunkat, ó!
De bár szerettelek, nem kértelek;
Csak mégis ó! egy férfiut kivántam,
Vagy is, hogy nőknek volna rá jogunk
Hogy a férfi szóljon előbb. De mondd már,
Hogy hallgassak, mert elragadtatásom,
Mit megbánok, olyan szavakra visz.
Lám, íme, hallgatásod, a ravasz
Elnémulás, bevette gyöngeségem!
S titkolt valóm’ kicsalta. Tömd be számat!

TROILUS.
Igen, habár édes zene foly onnan.
        (Csókolja.)

PANDARUS.
Pompás, igazán!

KRESSIDA.
Bocsánatért könyörgök, ó uram:
Így kérni csókot nem szándékozám;
Meg vagyok szégyenítve, ó egek!
Mit tettem? Így bucsút veszek, uram.

TROILUS.
Búcsúzol, édes Kressida?

PANDARUS.
Búcsú? Nem búcsú holnap reggelig!

KRESSIDA.
Engedjen, kérem!

TROILUS.
Hát kire neheztelsz?

KRESSIDA.
Magamra, hogy most itt vagyok.

TROILUS.
        Hogyan
Kerülhetnéd ki önmagad’?

KRESSIDA.
        Bocsáss:
Megkísértem.
Egy részemet nálad hagyom; de hisz
Nincs ki egészen annak, ki magát
Másnak bolondul hagyja. Meghalok!
Hol jár eszem? Nem is t’om, mit beszélek.

TROILUS.
Ki oly bölcsen beszél, tudja az, mit beszél.

KRESSIDA.
        Talán több cselt mutattam, mint szerelmet.
S azért tevék oly hosszu vallomást,
Hogy eszméid’ kicsaljam; ám te bölcs vagy,
Vagy máskép: nem szeretsz: mert okos is,
Szerelmes is az ember nem lehet.
Lehetnek tán fent a nagy istenek.

TROILUS.
Én azt hiszem, tehetné azt a nő
(Ha teheti, rólad fel is teszem),
Hogy szítsa folyton a szerel’m tüzét;
Épségben, ifjuságban tartsa azt meg,
Túlélvén a külszépséget kedélyben,
Mely még virulhat, bár a vér hül is.
Ó, ha valódi, tiszta érzetemnek
Hasonló mérvben fogna megfelelni
Hűséged és állandóságod is:
Mi fen dobogna szivem! Ó, de jaj!
A képzelem hitet csak engem el,
Ki egyszerűen hív, mint az igazság
S hűségben a gyereknél együgyűbb.

KRESSIDA.
E részben versenyzek veled.

TROILUS.
        Remek harcz,
Ha hív a hívvel küzd, melyik hivebb?
Majd a jővőben a hív pásztorok
Velem mutatják meg hűségöket,
Ha dalaik tanúval, esküvel,
Kövér példák, sovány hasonlatokkal
S bágyadt ismétléssel eltellenek:
„Hű mint aczél, mint holdhoz a növény,
Nappalhoz a nap, párjához gili;
Gyémántkemény, mint tengelyéhez a föld”…
Igen, mind e hasonlatok után,
A hűségnek legfőbb példájaul,
Reá ütik: „és hű, miként Troilus!”
S így lesz a dal szent.

KRESSIDA.
        Jós szóljon belőled!
Ha én csalárd leszek, vagy hitszegő,
Csak egy hajszálnyit is: úgy egykoron,
Midőn a vén időre moh borult,
S az esőcseppek Troja köveit
Elmosva, a vak éjbe hullt e város;
Midőn a nagyhatalmu államok
Nyomtalanul a porban elenyésztek:
A nevem éljen, mint leghűtlenebbé
A csalfa nők közt és gyalázzanak
A csalfaságért! Hogyha majd beszélik:
Oly csalfa mint lég, viz, futó-homok,
Mint róka nyúlhoz, borjuhoz a farkas,
Párducz a gimhez, mostoha fiához: –
A csalfaságnak koronájaként
Mondják reá: „és csalfa, mint Kressid”!

PANDARUS.
Az alku meg van kötve: pecsétet rá, pecsétet rá, én leszek a tanú. Ide fogom a kezed’, ide a húgomét. Ha valaha hűtlenekké váltok egymáshoz, mivel annyi fáragsággal én szereztelek össze benneteket minden szerencsétlen házasságszerző neveztessék az én nevemről, mind-e világ végeig, Pandarnak. Legyenek az állandó férfiak Troilusok, a hűtlen nők Kressidák és a kerítők Pandarusok. Elmondám: amen!

TROILUS.
Amen!

KRESSIDA.
Amen!

PANDARUS.
Amen! Ezek után mutatok nektek egy szobát, abban ágyat, melyet, hogy el ne árulja szerelmi vitátokat, nyomjatok halálra. El.
Minden néma szűznek Kupido áldása
Adjon ágyat, házat, s Pandart, ki ellássa.
        (Elmennek.)

III. SZÍN.

A görög tábor.

Agamemnon, Ulysses, Diomedes, Nestor, Ajax, Menelaus és Kalchas, jönnek.

KALCHAS.
Az alkalom indít most, főurak,
Hogy nektek tett szolgálataimért
Jutalmazásra felszólítsalak.
Vegyétek gondolóra azt, hogy én
Jós látomásból Troját s birtokom’
A sorsra hagytam, áruló nevet
Vonván fejemre; kitevém magam’
A biztos és bírt kényelem helyett,
Kétes jövőmnek; vesztve mindenem:
Hely, ismertség, hivatal, szokás,
Mik boldogságát alkotál szivemnek,
S most titeket szolgálva itt, egészen
Ujoncz vagyok, járatlan, idegen:
Esdek tehát, hogy foglaló gyanánt
Adjatok egy kis kedvezést nekem
Azon sok ígéretből, a miket
Jővendő díjamul ajánltatok.

AGAMEMNON.
Hát mit kivánsz tőlünk, troján, jelentsd ki.

KALCHAS.
Ti tegnap egy trojánt fogátok el,
Kit Troja nagyra méltat, Antenort.
Többször ohajtátok már Kressidámat
(Mindannyiszor meg is köszöntem azt)
Kiváltani: Troja nem adta ki;
De Antenor ügynöknek jobb keze,
S minden dolguknak vesztegelni kell,
Ha ő nem intéz: érte tán cserébe
Adnának egy fejdelmi vért, hiszem,
Priamnak egy fiát: bocsássa el
Nagyságtok őt, hadd váltsa meg leányom.
Az ő megtérte enszolgálatim’,
Miket annyi bajt tűrve végezék,
Épen megütné!

AGAMEMNON.
Vigye azt Diomed
És hozza hozzánk Kressidát. A mit
Kalchas kér, megnyeri. Diomedes,
Készűlj föl e cseréhez módosan;
Hozd hirül egyuttal, akarja-e
Hektor, hogy holnap megfeleljenek
Kihívására? Ajax készen áll.

DIOMEDES.
Felvállalom: ó, ez olyan teher,
Melyet viselni büszkeségem.
        (Diomedes és Kalchas el.)
Achilles és Patroklus kijönnek sátruk elé.

ULYSSES.
Achill sátrának ajtajában áll.
Tessék, menj el előtte, fővezérünk,
Mintha nem ismernéd, idegenűl;
Ti is urak, s ügyet se vessetek rá.
Én majd utól megek, s ha, mint hiszem, kérd,
Miért nézték oly görbén s föl se véve?
Én erre gyógyszerűl dölyfére és
Hidegségtekre gúnyt öntök neki:
Hadd igya ki, maga kereste úgy is.
Ez jót tehet: a dölyf magát a dölyf
Tükrében látja csak. Térden csuszást
Úgy vesz a kövér gőg, mint tartozást.

AGAMEMNON.
Kiviszszük tervedet s elmenve arra,
Hideg arczot öltünk. Így minden úr.
Ne is köszönjön neki senkisem,
Vagy csak fél vállról: jobban bántja ez, mint
Ha rá sem néznek. El tehát, utánam!

ACHILLES.
Velem beszélni jő a fővezér, mit?
Szándékomat már tudja: Troja ellen
Nem harczolok többé.

AGAMEMNON.
        Mit szól Achilles? baja van velünk?

NESTOR.
Van valami bajod a fővezérrel?

ACHILLES.
Nincs!

NESTOR.
Épen semmi!

AGAMEMNON.
Annál jobb.
        (Agamemnon és Nestor el.)

ACHILLES.
Jó napot, jó napot!

MENELAUS.
Hogy vagy, hogy vagy?
        (Menelaus el.)

ACHILLES.
Mit? e szarvas férj gúnyol engem?

AJAX.
Hogy áll a világ, Patroklus?

ACHILLES.
Jó napot, Ajax!

AJAX.
Há?

ACHILLES.
Jó holnapot!

AJAX.
Igen? Jó mát is mellé!        (Ajax el.)

ACHILLES.
Mit akarnak ezek a gazok! Nem ismerik Achillest?

PATROKLUS.
Idegenül mentek; másként tagolva,
Vagy messziről mosolygva vár reád,
Vagy mint az oltárhoz, alázatos
Térden csuszással mentek volna itt el.

ACHILLES.
Mióta lettem ily szegény? Igaz,
Hogy a nagyság, a balsorssal lehullván,
Az emberek előtt is porba hull;
És a bukott, még meg sem érezi
Saját esését, már kivillan az,
Mások szeméből: mert az emberek,
Miként a pillék, himes szárnyokat
Csak a nyárnak mutatják és előttök
Nem bir az ember becscsel önmagában,
Mint ember: oly becsért becsűlik, a mely
Mint a szerencse, a rang és vagyon,
Inkább esetleg, mind érdem szülötte;
S ezek ha buknak, mivel oly sikamlók,
Mint az a vágy, mely hozzájuk tapad,
Egyik a másikat riasztja mélybe,
S úgy vesztek el. De nincs így énvelem.
A sors nekem barátom mostan is,
És élvezek mindent, a mit nyerék,
Ez emberek tekintetén kivül,
A kik talán valamit leltek bennem
Mi oly fényes szemre nem érdemes,
Minővel eddig néztek. Itt Ulysses.
Félbeszakasztom olvasását.
Hogy mint, Ulyss?

ULYSSES.
        Így, Thetis nagy fia!

ACHILLES.
Mit olvasál?

ULYSSES.
        Egy furcsa kópé irja:
Az ember bármily jól örökle is,
Bármennyivel bir, vagy nem bir: azért
Sem birtokával nem dicsekhetik,
Sem adósságát nem érezheti,
Csak viszfény által: jelességei
Egy másra sütnek s azt hevítik; ez
Viszont az elsőnek bocsátja vissza
A meleget.

ACHILLES.
Nem furcsa ez, Ulyss.
A szépséget, mely arczunkon lebeg,
Nem látja, a kié; csak más szeme
Itéli azt meg; sőt a szem maga,
E legtisztább érzéki szerv, magát
Nem látja s nem magán indul csak el,
De szem szem ellen; egy a másikat
Köszönti és nem tér magába vissza,
Mig addig nem kutat szemlélve, hol
Már egyesülhet s látja önmagát.
Nem furcsa ez, egyáltalába’ nem.

ULYSSES.
Én sulyt nem épen erre fektetek:
Magán dolog; de czéloz itt az író
S önhelyzetéből azt mutatja meg,
Hogy senkisem ura akárminek,
Habár ez benne s érte létez is,
Mig erejét mással nem osztja meg;
Sőt épen ezt meg sem ismerheti
Magától, mig csak meg nem látja – mintegy
Leképezve – a közelismerésben,
Mely, mint a boltív, viszhangot bocsát,
Vagy mint az érczkapú, napnak feküdve,
Ennek hevét, alakját béveszi
És visszaadja. Ez ragadt meg így:
Mert ebben épen Ajaxt látom én,
Ki elismerve nincs.
Mily férfi ez, egek! Valódi mén,
Mely önbecsét nem tudja. Ó, de mennyi
Becses dolog van, mely megvettetik!
Viszont mi sok becsűltetik tul is,
Holott értéktelen! De látni fogjuk
Holnap: Ajaxt felvívja egy dolog,
Melyet a hű szerencse bíza rá.
Egek! hány ember tesz, mig vesztegel sok!
Hány csúsz a lenge sors tornácziban,
Mig más nyeglén belenghet ajtaján!
A más dicsét hány ember falja fel,
Mig a való érdem éhen marad!
Csak a görög főket nézem, kik íme
A renyhe Ajaxnak vállát verik:
Mintha mellén térdelne már a hős
Hektornak és reszketne rája Troja!

ACHILLES.
Azt meghiszem, mert úgy haladtak itt el,
Mint fösvény a koldús előtt; csak egy
Jó szót sem adtak, rám se néztek. Úgy?
Hát elfelejtvék tetteim?

ULYSSES.
Általvetőt hord az idő, uram,
A melybe a felejtésnek, a rut
Hálátlanság e roppant szörnyinek,
Alamizsnát szed: a jó tetteket,
Melyek azonnal bényeletnek, és
A mint lettek, feledvék oly hamar.
Kitartás tartja fényben a becset.
Úgy, kedves úr: a mult, mint ószerű
Rozsdás pánczél, kiesvén a divatból,
Gúny tárgya lesz csak. Egy nyomon haladj!
Mert a hirnév oly szűk uton megyen,
Hol nem lehet kitérni; fogd el ezt,
Mert a becsvágynak száz meg száz fia
Tör itt egymás után: ha útat adsz,
Avagy az egy irányból félre térsz,
Átcsapnak rajtad, mint az elnyomott
Hullám, elhagyva messze tégedet.
Mint a paripa, mely elől robog,
Elbukva a porondon, elmarad
És átkoczognak addig a gebék is:
Úgy ők, jelen munkájok bár kisebb
Mult tetteidnél, mégis túlhaladnak.
Hajh! az idő olyan, mint a mai
Vendéglős, ki a távozó kezén
Lágyan szorít; de mintha csak repülni
Akarna, tárt karokkal fogja fel
Az érkezőt. Isten hozott mosolylyal,
Az Isten áldj pedig sohajjal jár:
Ne várj jutalmat elmúlt érdemért:
Mert elme, szépség, magas születés,
Erős izom, hív munka, szerelem,
Barátság, jótét, mind alája vetvék
Az írigy és rágalmazó jelennek.
Egész világ egy érzetben rokon:
Minden dicséri az új cziczomát,
Habár ócskából nyert is új szabást;
S feljebb becsűli az aranyozott port,
Mint az aranyat, ha kissé poros.
Jelen tárgyán csügg a jelen szeme.
Ne is csodáld hát, te nagy és teljes hős,
Hogy a görögség Ajaxt kapja fel:
A mozgó tárgy előbb ragadja meg
Szemünket, mint a nyugvó. Téged is
Ért már az éljenzaj s még érhet is,
Ha élve nem temetnéd el magad’,
S hired’ nem dugnád sátorodban el,
Kinek csak az iménti harczokon
Nyert fényes tetteid irígy vetélyt
Keltének fel az istenek között
És tettre készték föl nagy Marsot is.

ACHILLES.
Erős okom van az elzárkozásra.

ULYSSES.
Elzárkozásod ellen még erősebb
S nagyobb okok szólnak. Hisz tudva van,
Priam lányába vagy szerelmes, Achill.

ACHILLES.
Ha! tudva van?

ULYSSES.
        Mi ebben a csoda?
Az éber állam gondja látja jól
Plutus kincsének majd minden szemerjét;
Áthatlan mélyben is fenékre hat;
Az észszel ül tanácsot és ekép
A gondolatnak – néma bölcsejében –
Feltárja fátylát, mint az istenek.
Az állam lelkében az a titok
(S ezzel nem ér föl semmi értesítés!),
Hogy önmagától mindent jobban ért s tud,
Mint kifejezhetné a szó, a toll.
Hogy Trojával hányszor érintkezél,
Mint tenmagad, csak úgy tudjuk, uram;
De Achilleshez jobban illenék
Hektort legyőzni, mint Polyxenát.
Az ifjú Pyrrhust, a ki hon maradt,
Hogy fogja ez boszantani, ha majd
A hir kürtje elzengi otthon is,
És a görög lányok táncz közt dalolják:
„Legyőzte Achill nagy Hektor hugát,
De Ajaxunk legyőzte őt magát!”
Isten veled! Szívből szóltam. A balga
Átcsúsz a jégen, mely veled szakadna.        (El.)

PATROKLUS.
Mondtam már ezt, Achill, én is neked
Egy nő, ki férfias lőn s szemtelen,
Nem oly utálatos, mint férfiu,
Ki asszonyos a tett óráiban.
Ezért igen kárhoztatlak: így ők
Majd azt hiszik, csak az tart vissza téged,
Hogy énnekem nincs harczvágyom, te meg
Nagyon szeretsz engem. Föl, édesem!
Így a buja Kupid lebontja majd
Szerelmes karjait nyakadrul is,
Miként a harmat az állatkirály
Serényéről: széthull az is a légben.

ACHILLES.
Hát harczol Ajax Hektorral?

PATROKLUS.
        Igen!
S talán nagy hírnevet nyer általa.

ACHILLES.
Jó hírem van koczkára vetve, látom;
Nevem megsértve rútul.

PATROKLUS.
        Ó vigyázz,
Mert az a seb heged be legtovább,
Mit enmagunk ejténk. Kerüljük a
Kerülhetetlent? Úgy meghódolunk
A sápadt vésznek; ez pedig, miként a
Hideglelés, ráz lopva, s ép azért,
Ha a napon sütkérezünk tunyán.

ACHILLES.
Kedves Patroklus, menj, hívd Thersitest:
Ajaxhoz küldöm e bolondot, és
Megkéretem, hogy a vívás után
Hívja meg a troján főket közinkbe:
Hadd lássuk egymást úgy – harczon kivül.
Asszonyi vágy s kiváncsiság gyötör,
Látnom nagy Hektort béke-öltönyében,
Beszélni véle és tekintetét
Szemlélni egy perczig csak.
Thersites jön.
        Már ne fáradj!

THERSITES.
Csoda történt.

ACHILLES.
Mi?

THERSITES.
Ajax fel s alá jár a mezőn, keresve önmagát.

ACHILLES.
Hogyhogy?

THERSITES.
Holnap párbajt kell vívnia Hektorral, és már előre oly kevély hősi verekedésére, hogy egyetlenegy szó nélkül dühöng.

ACHILLES.
Hogy lehet az?

THERSITES.
Úgy lépdel föl s alá, mint a páva; egy nagyot lép, meg megáll; morog, mint a csaplár, ki nem ért a számhoz és csak fejében veti ki számláját; ajkába harap egész politikus képpel, mintha mondani akarná: Van ebben a főben ész, csak ki kellene adni! És úgy is van: csakhogy oly hidegen van benne, mint a kovában a tűz, mely nem látszik, míg ki nem ütik. Oda van ez az ember örökre, mert ha Hektor nem szegi nyakát, elbizottságában ful meg. Nem is ismert meg. Mondám neki: „Jó reggelt, Ajax”; és ő válaszolt: „Köszönet, Agamemnon.” Mit gondolsz arról, a ki engem a fővezérnek tart? E már aztán igazi tökfilkó, szavavesztett szörny. Átok az emberek véleményére! Hordhatni azt kifordítva, befordítva, mint a birkabundát.

ACHILLES.
Követül küldlek hozzá, Thersites.

THERSITES.
Kit? Engem? Mikor senki fiának sem szól; nem neki tiszte a beszéd: beszéljenek a koldusok; neki nyelve karjában van. Mindjárt megmutatom, hogy tesz. Hadd intézze Patroklus hozzám üzeneted s megláthadd Ajax viseletét.

ACHILLES.
Nosza Patroklus, mondd neki: „Alázatosan kéretem a hős Ajaxt, hívja meg a vitéz Hektort, jőjön el sátramba fegyvertelen; egyszersmind eszközöljön személyének menevédet a nagylelkű, a legdicsőbb, a hatszoros vagy hétszeres érdemű fővezértől, Agamemnontól.” No rajta!

PATROKLUS.
Jó napot, nagy Ajax!

THERSITES.
Hm!

PATROKLUS.
Az érdemes Achillestől jövök.

THERSITES.
Ha!

PATROKLUS.
A ki legalázatosabban kér, meghivnod
Hektort sátorába.

THERSITES.
Hm!

PATROKLUS.
És menevédet eszközölnöd Agamemnontól.

THERSITES.
Agamemnon?

PATROKLUS.
Igen, uram!

THERSITES.
Ha?

PATROKLUS.
És mit felelsz rá?

THERSITES.
Isten áldj’, járj békével.

PATROKLUS.
Feleletet, uram.

THERSITES.
Ha holnap jó idő lesz, 11 órakor majd eldől jobbra vagy balra. Azonban míg hatalmába kerítene, megadom én neki.

PATROKLUS.
Feleletet, uram.

THERSITES.
Ég veled, Isten hírével!

ACHILLES.
De tán csak nincs ilyen hangulatban?

THERSITES.
Nincs, hanem olyan hangolatlanságban. Hogy milyen hangot ad, ha Hektor kiüti agyvelejét, nem tudom; de bizonyosan semilyet, ha csak a hegedűs Apoll húrokká nem teremtette idegeit.

ACHILLES.
Tehát jőj, egy levelet viszesz hozzá tüstént.

THERSITES.
Adj vinnem egy másikat is lovához, mert az az okosabb állat.

ACHILLES.
Elmém zavart, mint forrás habjai:
Magam se látok, ó, fenékre benne!
        (Patroklus és Achill el.)

THERSITES.
Ó, bárcsak tisztulna ki eszed forrása, hogy egy szamarat megitathassak rajta. Jobb szeretnék kullancs lenni, mint ily ostoba katona! (El.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Trója. Utcza.

Egyik oldalon Aeneas és egy Szolga fáklyával, a másikon Paris, Deiphobus, Antenor, Diomedes, és Mások fáklyákkal jönnek.

PARIS.
Nézd csak, ki az?

DEIPHOBUS.
        Az? Aeneas vezér.

AENEAS.
A herczeg volna itt személyesen?
Ha jó alkalmam volna nékem is
Soká alunni, Paris, mint neked:
Csak is a szent ügyért hagynám oda
Mulatásomnak hölgyét, herczegem.

DIOMEDES.
Azt tartom én is. Jó reggelt, uram!

PARIS.
Fogj, Aeneas, kezet: egy hős görög:
Emlékezel reá? épen te mondád
Beszéd közben, hogy ő egy hétig is
Mindennap üldözött a harczmezőn.

AENEAS.
Üdv néked, bajnok, mindaddig, mig a
Barátságos fegyverszünet le nem jár;
De ha harczban talállak, dacz, sötét,
Minőt szív gondolhat, düh megtehet.

DIOMEDES.
Mindkettőt elfogadja Diomed.
Vérünk nyugodt most: üdvöz légy tehát;
De ha a küzdelemre jő a sor,
Zeusre! ismét rád vadászok én
Minden erővel, csellel és dühvel.

AENEAS.
Arszlánra fogsz vadászni, mely ha fut,
Csak visszafordult arczczal. Most nemes
Barátsággal légy üdvöz itt: igen,
Légy üdvöz, Anchisesnek életére!
Venus kezére esküszöm, hogy ember, ily
Helyzetben, már kitűnőbben nem is
Szerethetné azt, kit megölni vágy.

DIOMEDES.
Megegyezünk. – Zeus, tartsd meg Aenast,
Ha nem kardomra hoz halála hirt,
A napnak végtelen futásaig!
De dicsszomjam miatt haljon meg ő,
Sebekkel minden íziben, de holnap!

AENEAS.
Mi jól ismerjük egymást.

DIOMEDES.
        Ó igen;
S ohajtanók ismerni rosszul is.

PARIS.
Ez a legdühösebb szivélyes kézfogás,
És a legfínomabb szerelmi gyülölet,
Mit eddig láttam. Mi hoz ily korán?

AENEAS.
A király hívat, nem tudom, miért?

PARIS.
Megmondom én: hogy elvezesd ezen
Görög vitézt Kalchas házába és
Add át neki szép Kressidát legott
Cserébe, Antenor helyett. Tehát
Menjünk együtt; vagy ha tetszik, haladj
Előre te. Erős gyanúm reá
(Biztos tudásnak is megjárja), hogy
Ott hált az éjjel Troilus öcsém:
Keltsd föl, s tudasd vele, mi is megyünk;
Azt is, miért; félek, hogy nem leszünk
Kedves vendégek.

AENEAS.
        Arról biztosítlak.
Troilusnak Troját vinnék el inkább
Göröghonba, mint innen Kressidát.

PARIS.
Itt nincs segély; a körülmény erős
Parancsa kényszerít. El hát, uram.
Mindjárt megyünk mi is.

AENEAS.
Jó reggelt addig is mindenkinek. (El.)

PARIS.
Mondd meg, nemes Diomed, igazán,
Baráti nyiltsággal, ki érdemesb
Szerinted szép Helénre: én-e, vagy
Menelaus?

DIOMEDES.
Mind ketten egyaránt.
Ő érdemes, mert föl sem véve rút
Fertőzetét, birni törekszik őt,
Minden áron, poklok kínjával is;
Te, szintúgy, mert szeplőit nem tekintve,
Hogy megtartsd, véded őt, elvesztve annyi
Kedves barátot és becses vagyont.
Ő, a vén gyáva férj, vágynék kinyalni
Mocskát, alját a kiürült edénynek;
Te, mint kéjencz, szeretnéd fajtalan
Ágyékából nyerni utódodat:
Érdemetek egyforma hát reája,
De az, ki birja őt, több egy rimával.

PARIS.
Kegyetlen vagy honod lányához.

DIOMEDES.
        Ő
Kegyetlen a hazához. Ládd, uram,
Buja vérének minden cseppjeért,
Elhullt már egy görög; fertőzetes,
Dögtetemének minden ízeért
Elesett egy troján; mióta ajka
Megszólalt, annyi tisztes szót nem ejte,
A hány görög s troján elhulla érte.

PARIS.
Te, jó Diomed, úgy tészsz, mint üzér:
Gyalázod, mit venni ohajtanál;
De mi, magunkban jól tudván becsét,
Elfojtjuk most annak dicséretét.
De erre útunk.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Udvar, Pandarus háza előtt.

Troilus és Kressida jönnek. Később Pandarus.

TROILUS.
Nyugodjál még, kedves, a reg hideg.

KRESSIDA.
Ép azért, bátyámat lehívom, édes,
Kinyitni a kaput.

TROILUS.
        Ne költsd fel őt.
El ágyba! Szállja álom szép szemed’,
És kebled’ oly lágyan foglalja el,
Mint kisdedét, kit még nem ért a gond’.

KRESSIDA.
Tehát úgy Isten áldj’!

TROILUS.
        Ó kérlek, ágyba!

KRESSIDA.
Te vagy helyettem fáradt?

TROILUS.
        Kressida!
Lám a szerény nap, fölébresztve a
Pacsirtától, a varjat is felkölti,
S kéjünk’ tovább alvó éj nem fedi;
Pedig még úgy vágynám veled maradni!

KRESSIDA.
Oly rövid volt az éj.

TROILUS.
        Átok reá!
A gaz gyilkossal oly soká marad,
Mint a pokol; de a szerelmesektől
Gyorsabban száll el, mint a gondolat.
Meghűtöd magad’ s majd rám vetsz miá’.

KRESSIDA.
Maradj még, ó! Ti férfiak soh’sem
Maradtok. Ó, bolond Kressid! ha én
Tartottam volna még magam’, maradnál!
Hah! jő valaki.

PANDARUS.
(belűl).
Hogy? az ajtók nyitva?

TROILUS.
Nagybátyád Pandarus az, Kressidám!
Pandarus jön.

KRESSIDA.
Kórság reá: jön gúnyolódni már.
Ily életem lesz már nekem.

PANDARUS.
Hogy vagyunk, mint vagyunk? hogy áll a szűzesség? No, hajadon, hol van az én Kressida húgom?

KRESSIDA.
Menj el, te gúnyolódó vén gonosz.
Te vettél rá s te gúnyolsz most ki is.

PANDARUS.
Mire, ugyan mire? ó monddsza csak, mire vettelek én rá?

KRESSIDA.
No, no, te átkozott, te nem csak hogy jót nem teszesz, de mást is rontasz.

PANDARUS.
Ha, ha! Szegény ördög, szegény bohó! Nem aludtál az éjjel? nem hagyott alunni valami semmirekellő? Hogy a manó vigye el! (Kopogtatnak.)

KRESSIDA.
Nem mondtam? Hogy koczogtatnák fejét!
Ki jár az ajtón? Menj, jó bátya, nézd!
Te jőj szobámba vissza, herczegem;
Aztán nevess ki: rosszat gondolok.

TROILUS.
Ha ha!

KRESSIDA.
Csalódol, én nem olyast gondolék.
         (Kopogtatnak.)
Mily keményen kopognak. Jőj be, ó!
Fél Trojáért itt meg ne lássanak.
        (Troilus és Kressida el.)

PANDARUS.
(Az ajtóhoz menve.) Ki jár ott? mi a baj?
Le karja törni az ajtót? Na, mi a baj?
Aeneas jön.

AENEAS.
Jó reggelt, uram, jó reggelt!

PANDARUS.
Ki az? Ah, Aeneas! Lelkemre, nem
Ismértelek meg. Mi hir ily korán?

AENEAS.
Nincs itt Troilus herczeg?

PANDARUS.
Itt! mit keresne itt?

AENEAS.
Itt van biz az, ne is titkold; beszédem van vele, rá nézve fontos ügyben.

PANDARUS.
Azt mondod, hogy itt van? Az több mint én tudok; kész vagyok megesküdni; részemről későcskén jöttem haza. Mit keresne ő itt?

AENEAS.
Ki? Tehát nincs? Ej, ej! rosszát akarod, a nélkül, hogy tudnád. Oly hív akarsz hozzá lenni, hogy megcsalod. Ne is tudj róla, csak hozd elő gyorsan. Menj!
Troilus jön.

TROILUS.
Nos, mi a baj? mi ez?

AENEAS.
Alig érek reá üdvözleni,
Oly sietős ügyem. Itt jönnek im
Fivéred Paris és Deiphobus,
Diomed, a görög, és Antenor
Kiszabadulva; de érte legott,
Ez órában, még áldozat előtt,
Ki kell adnunk Diomedes kezébe
Kressid kisasszonyt.

TROILUS.
        S ez határozat?

AENEAS.
A Priamé és az egész tanácsé;
Már jönnek is azt végrehajtani.

TROILUS.
Ó, hogy gunyolnak engem tetteim!
Találkozni fogok velök; de aztán
Te nem találtál itten engemet,
Csak vél’tlenül találkozánk, uram!

AENEAS.
Jó lesz; de a természet titka nincs
Megáldva hallgatással, herczegem.
        (Troilus és Aeneas el.)

PANDARUS.
Lehetséges-e az? Alig megnyerve és már elvesztve? Ördög vitte volna el Antenort! Ez a fiatal herczeg megőrül. Üssön belé a dög ebbe az Antenorba! hogy tekerték volna ki a nyakát!
Kressida jön.

KRESSIDA.
Mi az? ó, mi a baj? ki volt itt?

PANDARUS.
Ó, ó!

KRESSIDA.
Miért e mély sóhaj? hol van uram?
Elment! Ó, mondd csak, édes bácsikám,
Mi baj?

PANDARUS.
Bár oly mélyen volnék a föld alatt,
A mint felette!

KRESSIDA.
Istenek! mi baj?

PANDARUS.
Menj be, kérlek! Ó, bár ne is születtél volna! Tudtam, te lészsz halála. Szegény nemes ifjú
Üssön belé a dög ebbe az Antenorba!

KRESSIDA.
Könyörgök, jó bátyám, térdeimen könyörgök, mondd, mi baj?

PANDARUS.
El kell menned, leány; el kell menned. Kicseréltek Antenorral; el kell menned Troilustól atyádhoz. Ez lesz az ő halála, ez lesz az ő romlása; ezt nem viselheti el.

KRESSIDA.
Ó örök istenek! Én nem megyek.

PANDARUS.
De menned kell!

KRESSIDA.
Nem akarok, bátyám. Atyámat én
Már elfeledtem és nem ismerem
A vérrokonság érzetét. Se test,
Se lélek, sem rokonság, sem szerel’m,
Rám nézve nincs más, csak Troilusom.
Fenséges istenek! nevemre, ó!
Süssétek az álnokság bélyegét,
Ha valaha Troilust elhagyom!
Idő, kényszer, halál, tegyétek e
Testtel, a mit csak megtehettek: ám
Szerelmemnek alapja oly szilárd,
Mint a föld tengelye, s mindent kiáll.
Megyek be és sírok.

PANDARUS.
        Nosza, nosza!

KRESSIDA.
Szétszórom e fényes hajat, dicsért
Arczámat összekarczolom, vidám
Hangom’ zokogássá töröm, s nevét
Rebegve, szívem’ megszakasztom. Én
Trojából el nem megyek!         (Elmennek.)

III. SZÍN.

Ugyanott. Pandarus háza előtt.

Paris, Troilus, Aeneas, Deiphobus, Antenor és Diomedes jönnek.

PARIS.
A reg halad, és az idő, midőn
Ki kell adnunk őt e vitéz görögnek,
Sietve jő. Kedves öcsém, Troilus,
Tudasd a hölgygyel, mit kell tennie,
S siettesd őt e végből.

TROILUS.
        Menjetek
Házába bé: mindjárt előhozom
Őt e görögnek, s midőn átadom
Kezébe, tudd meg, oltár lészen az,
S öcséd Troilus áldozár, a ki
Saját szivét áldozza fel azon. (Elmegy.)

PARIS.
Ó, én tudom, hogy mi a szerelem.
Bár úgy segithetnék, mint fájlalom!
Ha úgy tetszik, lépjünk be, uraim! (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. Szoba Pandarus házában.

Pandarus és Kressida jönnek.

PANDARUS.
Ó, mérsékeld magad’, mérsékeld!

KRESSIDA.
Hogy szólhatsz most mérsékletről nekem?
A bú, mit érzek, nagy, szent és igaz,
És oly erősen hat szívemre, mint
Szülő oka: hogy mérsékeljem azt?
Ha érzésemmel játszhatom vala,
Lanyhább szivvel menvén a szerelemnek,
Enyhébben türhetném most bánatom’;
De mint szerelmem, ah! megmérhetetlen,
Veszteségem oly nagy, búm oly kegyetlen.
Troilus jön.

PANDARUS.
Itt, itt jön ő. Ah, a kedves galamb!

KRESSIDA.
Ó Troilus, Troilus!        (Ölelve.)

PANDARUS.
Mily gyönyörü pár! Hadd öleljem én is.
„Ó szív… a régi dalban így van ez:
Ó szív, szomorú szív,
Mért sóhajtsz, ha meg nem szakadsz?
A felelet reá:
Mert nincsen még egy másik hív,
Ki enyhitné fájdalmadat.
Nincs ennél igazabb vers. Ne dobjunk el semmit, mert megérhetjük, hogy hasznát veszszük. Meglátjuk. Majd meglátjuk. Hogyan, báránykák?

TROILUS.
Kressid, én téged oly híven szeretlek,
Hogy a nagy istenek érzésemen,
Mely buzgóbb, mint ima, mit a hideg
Ajkak felküldenek, haragra gyultak,
És elszakítnak tőlem.

KRESSIDA.
        Hát irígység
Az istenekben is van?

PANDARUS.
        Ó igen,
Igen, igen; nagyon világos az.

KRESSIDA.
Az is való, hogy Trojából nekem
El kell mennem?

TROILUS.
        Gyülöletes való!

KRESSIDA.
Hah! s tőled is?

TROILUS.
        Trojából s tőlem is.

KRESSIDA.
Hát lehet az?

TROILUS.
        Sőt már legott, ah! mert
A vad, kegyetlen sors a búcsut is
Megvonja tőlünk s nem tür késedelmet;
Orvul kifosztja ajkunk csókjait,
Erős gátat vet karjaink elé,
S eskünket, mely oly vajudás után,
Elvégre meglett, ím, megfojtja már.
Ah! mi, kik annyi számtalan sohajt
Adánk egymásért, most hogy tégedet
Váltságul adnak, egy zord percz alatt
Hagyjuk el egymást! E bősz pillanat
Tolvaj mohósággal faldossa fel
Gazdag ragadmányát, tudatlanul:
A hány csillag fen, annyi búcsuszót
– Külön sohajjal s egy-egy csókpecséttel –
Alászállít egy tompa „Isten áldj!”-já,
És egy sovány csókot hagy csak nekünk,
Keserv-könyünkkel sózva azt is el.

AENEAS.
(kívül).
Uram, kész-e a hölgy?

TROILUS.
Hah! téged hívnak; mondják, a halál
A rögtönítéltnek ép így kiált:
„Jöszte!” Mondd, várjanak; tüstént megyen.

PANDARUS.
Hol vannak könyeim? O, hulljanak s csillapitsák le a vihart, mely szívemet gyökerestül szaggatja ki! (Elmegy.)

KRESSIDA.
Csakugyan el kell mennem?

TROILUS.
        Nincs segély.

KRESSIDA.
A víg görög nép közé, a búval
Telt Kressida! Mikor látlak viszont?

TROILUS.
Halld meg, szerelmem, csak légy hű szivű…

KRESSIDA.
Én hű? Minő kegyetlen aggalom?

TROILUS.
Ó nem; végezzük el vitánk’ szelíden,
Mert ez is elhagy.
Hogy „légy hű”, nem féltésből mondtam ezt,
Mert a halálnak is keztyüt dobok,
Hogy nincs szívedben semmi szeny; csupán
Előzményül vetém oda e pár szót:
Légy hű – és látni foglak.

KRESSIDA.
Légy bár kitéve bármi végtelen
S közel veszélynek, hű leszek, uram.

TROILUS.
Így a vészszel barátságot kötök.
Fogadd e karkeztyüt.

KRESSIDA.
        Te meg e keztyüt.
Mikor látlak viszont?

TROILUS.
A görög őröket megvesztegetve,
Meglátogatlak minden éjjelen;
Csak légy hű.

KRESSIDA.
Ó egek! Légy hű, megint?

TROILUS.
Mért mondom ezt, halld meg tehát, szerelmem:
A görög ifjúság igen finom,
A gyöngédség mellett természetes,
Könnyed, lengő, hajlékony és ügyes;
Az ujság, szellem és a szép alak
Megingathatna, ó! Ez a kegyes
Aggály tesz engem féltővé; de lásd.
E bűnőm még erény.

KRESSIDA.
        Ó jó egek!
Te nem szeretsz.

TROILUS.
        Úgy veszszek el gazul!
Nem hűséged’ vonom kétségbe én,
De érdemem’: mert ládd, én nem tudok
Sem énekelni s tánczot lejteni,
Sem szépelegni s játszani finom
Játékokat. Mind szép tulajdonok,
Melyekre a görög kész és fogékony;
De mondhatom, alattok egy ravasz
Ördög les némán s megcsal álnokul.
Ám, meg ne csaljanak.

KRESSIDA.
        Hiszed, hogy én?…

TROILUS.
Nem én; de sok meglesz, mit nem hiszünk,
És sokszor mink vagyunk az ördögök,
Ha ingatag erőnkben bizakodva,
Kisértni hagyjuk lenge szíveinket.

AENEAS.
(kívül).
Tehát, uram…

TROILUS.
        Egy csókot, s válhatunk.

PARIS.
(kívül).
Öcsém, Troilus!

THERSITES.
        Jőj bé, bátya, jőj;
Hívd Aeneast, hívd a görögöt is.

KRESSIDA.
Te hű leszesz, uram?

TROILUS.
Ki? én? ja… jaj!
Ez lesz hibám: mig más a zavarosban
Hirnév után halász, ó addig én
A tiszta hüségre fogok csupán;
S míg más aranyba vonja álnokul
Réz koronáját, én nyiltan s hiven
Hordom sajátom’, bárha egyszerű.
Ne féltsd hűségem’! Lelkem hű, igaz,
S nincs czélja más, mint hogy maradjon az.
Aeneas, Paris, Antenor, Deiphobus és Diomedes jönnek.
Üdvöz légy, Diomed! Im, itt a hölgy,
Kit Antenor helyett most átadunk;
A kapunál adom kezedbe őt,
S utközbe’ majd megismered, ki ő.
Bánj jól vele, s lelkemre, jó görög,
Ha bármikor szablyám elé kerülsz,
Mondjad nevét: és oly biztos marad
Élted, mint Iliumban Priamé.

DIOMEDES.
Szép Kressida, ha tetszik, megkimélhetd
Köszöneted’, mit vár a herczeg úr:
Szemedben a fény s az ég arczodon
Szelid bánásra int. Diomedes
Urhölgye lészsz, s parancsolhatsz vele.

TROILUS.
Görög, te nem lovagként bánsz velem,
Mert megvetéd szerény kérelmemet,
Midőn dicsérted őt. Tudd meg tehát:
Dicséretednél fentebb áll e hölgy,
S te lentebb, mintsem szolgálhasd is őt.
Parancsolom: jól bánj vele, azért, mert
Parancsolom; ha úgy nem, esküszöm
A szörnyü Plútóra, ha még maga
A roppant Achilles védelmez is,
Nyakad’ szegem.

DIOMEDES.
        Ne indulj fel, uram!
Állásom és követségem jogán
Szabad szólásom van. Ha elmegyek,
Kényem szerint teszek. Tudd meg te is:
Parancsra mit sem hajtok s a maga
Érdemeért fogom becsülni őt;
De arra, hogy te mondod: „így legyen”,
Becsem s önérzetem azt mondja: nem!

TROILUS.
El hát a kapuba! Megládd, Diomed,
E dacz még majd fejet hajtat veled.
Kezed’, hölgyem; s ha majd búcsut veszünk,
Csak úgy közönynyel hajtjuk meg fejünk’.
(Troilus, Kressida és Diomedes el. Harsonaszó.)

PARIS.
Hah! Hektor kürtje szól!

AENEAS.
        Hogy eltelék
A reg! A herczeg restnek és hanyagnak
Fog tartani: azt ígértem neki,
Előbb leszek, mint ő, a harczmezőn.

PARIS.
Troilus a hibás. De föl, utána!

DEIPHOBUS.
Készüljünk hát sietve.

AENEAS.
Igen, sietve, mint menyasszonyok.
Hírünk se’ száll Hektor nyomába úgy.
Hazánk dicsősége e mai napra már
Az ő vitézségén s hős voltán függ csupán.
        (Elmennek.)

V. SZÍN.

A görög tábor. Körűl sorompók.

Ajax fegyverben, Agamemnon, Achilles, Patroklus, Menelaus, Ulysses, Nestor és Mások jönnek.

AGAMEMNON.
Kikészültél korán és emberül,
Idő előtt is. Kürtöltess tehát
Troja felé bősz kedvedből, de úgy,
Te rettentő hős, hogy a reszkető lég
Megrázva a nagy harczosnak fejét,
Lökje ide.

AJAX.
Hé! kürtös, itt a pénz.
Tüdőd szakadjon, érczsípod repedjen,
Fujjad, kölyök, míg feldagad pofád,
Mint puffadt Aquilo kínzó szele.
Dülyeszd ki melled’, vért forrjon szemed!
Hektornak fujsz most.        (Harsonaszó.)

ULYSSES.
        Nincs viszhang reá.

ACHILLES.
Mert tán korán van.

AGAMEMNON.
        Nem Diomed az,
Kalchas lányával?

ULYSSES.
        Az, ismérem őt
Járásáról, lábujhegyen szokott,
Mert lelke tör e földről fölfelé.
Diomedes Kressidával jön.

AGAMEMNON.
Ez Kressida kisasszony?

DIOMEDES.
        Ő, igen.

AGAMEMNON.
Isten hozott nálunk, kedves kisasszony.        (Csókolja.)

NESTOR.
Közös vezérünk csókkal üdvözöl.

ULYSSES.
Azaz, hogy ebben ő csak különös,
S a csókolás mindnyájunkkal közös.

NESTOR.
Ez jó beszéd, tehát hadd kezdjem én.
Nestornak ez elég.

ACHILLES.
        Ó! drága hölgy,
Ajkadról e telet hadd üzzem én el:
Achilles üdvözöl.

MENELAUS.
        Volt nékem egykor
A csók-nyeréshez jó szerem.

PATROKLUS.
        De az
Már nem szer arra: mert lásd, Paris így
Lopvást, merészen, hozzád hogy bement,
Ezen módon téged le is szerelt.

ULYSSES.
Ó fájdalom! bajunk alapja ép ez:
Míg neki szarva nő, fejünk azért vesz.

PATROKLUS.
Ez Menelausé; ez az enyém:
Patroklus csókol.

MENELAUS.
        Jó is volna, ó!

PATROKLUS.
Helyetted én és Paris csókolunk.

MENELAUS.
Majd csak magam csókolok. Ha szabad…

KRESSIDA.
Adni akarsz, vagy nyerni-e, uram?

PATROKLUS.
Mindegyiket: adni is, venni is.

KRESSIDA.
Fogadni mernék, a csók kapva jobb,
Mind adva: én hát csókot nem adok.

MENELAUS.
Én ráadást adok: hármat egyért.

KRESSIDA.
Te fél ember vagy, így csókod nem is jár.

MENELAUS.
Nem jár-e? hát kié is járna, ó?

KRESSIDA.
A Parisé: te jobban érezed,
Mert ő rabolta el egyik feled’.

MENELAUS.
Te vagdalsz engem.

KRESSIDA.
        Ó nem, esküszöm.

ULYSSES.
Ujjod nem is sérhetné szarvait.
Szabad, szép hölgy, egy csókot esdenem?

KRESSIDA.
Szabad.

ULYSSES.
        Vágyom reá.

KRESSIDA.
        Csak esdjed, ám.

ULYSSES.
Ó, adj egy csókot Venusért nekem,
Az ő leánya te, egy új Helén!

KRESSIDA.
Adósod leszek: várd, mig megkapod.

ULYSSES.
Majd sohanapján csókolsz meg tehát.

DIOMEDES.
Egy szóra, hölgy: atyádhoz viszlek el.
        (Diomedes és Kressida el.)

NESTOR.
Élénk kedélyü nő.

ULYSSES.
        Piha, piha!
Csupa nyelv az egész; szem, arcz, ajak,
Sőt lába is beszél; a bujaság
Látszik ki minden ízén s mozdulatján.
Ó, az efféle mézes-ajku nők,
Kik messziről mondják: ,Isten hozott’,
S mindjárt kitárják szívök lapjait
Minden gyanús nézőnek, ó, az ily
Vonakodók olybá veendők,
Mint kéjhölgyek s szennyes zsákmányai
Az alkalomnak.        (Kün kürtölés.)

MIND.
A trojánok kürtje.

AGAMEMNON.
        Ott jő a csapat.
Hektor fegyverben, Aeneas, Troilus és más Trojaiak, Kisérettel, jönnek.

AENEAS.
Üdv nektek, főurak! Tehát mi lesz
Azzal, ki győzelmet vivand? Talán
Kihirdessük a győztest? És a vívók
Élet-halálra küzdjenek, avagy
Bizonyos jelre, a szabály szerint
Szétválasztassanak? Nagy Hektor ezt
Kérdezteti.

AGAMEMNON.
És Hektor hogy kivánja?

AENEAS.
Akármi föltétel mindegy neki.

ACHILLES.
Hektorhoz illő tartás; de merész,
Kissé kevély és az ellenfelet
Nagyon gyalázó.

AENEAS.
        Te, uram, ha nem
Achilles vagy: mi a neved?

AEACHILLES.
        Ha nem
Achilles, semmi sem.

AENEAS.
        Achill tehát;
De ép ezért tudd meg, Hektorban a
Nagynak s kicsinynek szélsőségei,
A dölyf s erő felülmúlhatlanok:
Mint a mindenség egy oly végtelen,
A más üres, miként a semmiség.
Jobban tekintve, a mi dölyfnek tetszik,
Az csak udvariság. Ajax neki
Fél testvére; ezért egyik felét
Szeretetből Hektor most hon hagyá:
Fél szív, fél kéz, fél Hektor vív ma ezzel
A fél görög és fél troján vitézzel.

ACHILLES.
Gyermekharcz lesz tehát? Ó, értelek.
Diomedes visszajön.

AGAMEMNON.
Itt van Diomedes. Nemes vitéz,
Állj Ajaxunk mellé; s a mint te és
Aeneas úr a párbaj-mód felett
Megegyeztek, akként legyen: halálig,
Vagy csak a fáradságig; ugyis a
Vívó felek rokonságban levén,
Még el se kezdték, harczuk már felén.
(Ajas és Hektor sorompóba lépnek.)

ULYSSES.
Már szembe álltak.

AGAMEMNON.
Ki ott az a bús nézésü troján?

ULYSSES.
Priam legifjabbik fia, igaz hős;
Bár ifjú még, de párja nincs; fukar
A szóban és csak tettekkel beszél,
Nem szájával tesz; rögtön nem hevül,
De ha kigyúlt, nem hül ki hirtelen.
Mint karja, úgy szíve, nyilt és szabad,
A mit bir: ad, s úgy érez, mint mutat;
De a jótétben ítélet vezérli,
S keblébe’ nem tür aljas érzetet.
Bátor, mint Hektor, de veszélyesebb:
Mert az, izzó dühében is kegyelmez
A gyönge ellennek; ez bosszúállóbb
A harcz hevében, mint féltő szerel’m.
Neve Troilus és oly szép reményt kelt,
Hogy második Hektor lehet belőle.
Így mondta Aeneas, ki ismeri
Az ifju minden ízét. Iliumban
Beszélte ezt nekem, bizalmasan.
        (Riadó. Hektor és Ajax vívnak.)

AGAMEMNON.
Már küzdenek.

NESTOR.
        No, Ajax, tartsd magad’!

TROILUS.
Hektor, te alszol: ébredj fel, nosza!

AGAMEMNON.
Mi jól irányzottak csapásai:
Csak rajta, Ajax!        (A kürtök elhallgatnak.)

DIOMEDES.
        Ne tovább, urak.

AENEAS.
Elég, ha úgy tetszik.

AJAX.
        Hadd kezdjük újra.
Még föl se melegültem.

DIOMEDES.
        Ám, a mint
Hektornak tetszik.

HEKTOR.
        Úgy én nem tovább.
Mivel atyám nővérének fia,
Unokatestvérem vagy, bajnok úr,
Vérségi kötelékünk tiltja hát
Köztünk a véres versenyt. Volna csak
A gráj s troján vér úgy vegyülve benned,
Hogy ezt mondhatnád: „ez a kéz görög,
Ez meg troján; anyámnak vére foly
Jobb arczomban, atyámé a balon:”
A nagy Zeusra! egy görög tagot
El nem vitetnél tőlem úgy; hogy arra
A bélyeget ne sütné fegyverem:
De a jó istenek tiltják nekem,
Hogy a mit anyád, szent vérem fogant,
Abból a vérből egy csepp is kifolyjon
Gyilkos vasamtól. Hadd kapcsoljalak ki!
Teringettét, szivósak karjaid.
Szeretném, ha így megfognál velök.
Minden tisztesség rád, öcsém!

AJAX.
Köszönöm, Hektor: ó, te oly nemes
S őszinte férfi vagy. Akartalak
Megölni bátya, és halálodon
Babérjaim’ növelve, térni vissza.

HEKTOR.
Neoptolémus, a csodált vitéz,
Kinek fényes sisakján telt torokkal
Kiáltja Fáma, hogy: „Ez ő!” e sem
Kecsegtetné azon hittel magát,
Hogy Hektoron növelje még dicsét.

AENEAS.
Mindkét felől nagy a várakozás:
Mi lesz tovább?

HEKTOR.
        Ez válaszunk: a vég
Fegyverletétel. Ajax, ég veled!

AJAX.
Ha szabad kérnem és reménylenem,
Ritka szerencse úgy is, szívesen
Hívnám dicső bátyámat sátrainkba.

DIOMEDES.
Ez Agamemnon kivánsága is;
Nagy Achilles szintén ohajtaná
Meglátni hős Hektort, fegyvertelen.

HEKTOR.
Hívd Troilus öcsémet, Aeneas,
S feleimnek, kik itt várnak reám,
Jelentsd ki e gyöngéd találkozást,
S kérd, menjenek haza. Kezed’, rokon!
Megyek tehát hozzád ebédre és
Meglátogatom bajnoktársaid’.

AJAX.
Ott jön előnkbe a nagy Agamemnon.

HEKTOR.
Nevezd meg majd a legjelesbeket,
Achillt kivéve, hadd találjam őt ki
Derék, nagy termetéről enmagam.

AGAMEMNON.
Hős férfiú! köszöntlek úgy, a mint
Vesztét kivánnám ilyen ellenfélnek.
De ez nem üdvözlés: világosabban:
A mi elmult és a mi jön, legyen most
A feledés leplével és ködös
Mohával elborítva: mert e perczben
A nyilt őszinteség, minden hamis
Csavargástól menten, hűn s igazán
A szívnek mélyéből mond néked üdvöt,
Dicső Hektor!

HEKTOR.
Köszönöm, leghatalmasabb király.

AGAMEMNON. .
(Troilushoz.)
Hasonlag néked is, szép hírü herczeg.

MENELAUS.
Fejdelmi testvérem üdvözletéhez
Járulok én is, ó, Isten hozott,
Derék testvérpár, hozzánk!

HEKTOR.
        És kinek
Köszönjük ezt?

AGAMEMNON.
Nemes Menelaus.

HEKTOR.
Ön az, uram? Mars keztyüjére, ah,
Köszönet érte. Ne nevesd ki ám
Szokatlan eskümet: néhai nőd meg
A Venus keztyüjére esküszik.
Ő jól vagyon, de nem köszöntetett.

MENELAUS.
Ne hozd fel őt, gyilkos tárgy ez reám.

HEKTOR.
Bocsánat, ha hibáztam.

NESTOR.
Én láttalak gyakran, derék troján,
A harczi vészben, útat vágva bőszen
Min ifjaink során; és láttalak
Tűzben, mint Perseus, frig méneden
Szökellve s megvetve a hódolást
És váltságdíjt, a mint villogtatád
Gyors fegyvered’ a légben, el nem ejtve
Csak egyszer sem az elesett után,
Mondám is akkor társaimnak ezt:
„Nézzétek, Zeus van ott, az szállt bele!”
Láttam pihented’ is, a mint magad’
Kifuvtad, a míg gyűrűként a görögség
Körülfogott, – mint az olympi harcz
Ez is olyan volt; mindezt láttam én,
De arczod így, rostély alatt levén,
Még mostanig se láttam. – Ismerém
Öreg apád’ is; vívtam is vele;
Jó katona volt, de olyan, mint te,
Vezéreink között se volt soha,
Nagy Marsra, nem. Hadd vesse le ez agg
Fegyverzeted’: aztán, dicső vitéz,
Légy üdvöz sátrainkban!

AENEAS.
Ez az öreg Nestor.

HEKTOR.
Én vessem inkább a tied’, derék
Ősz krónikás, ki oly hosszú időt
Hordasz magaddal. Szívesen teszem
Én ezt veled, te tiszteletes agg.

NESTOR.
Ó, bár ekkép mérkőzhetnék karom
A harczi versenyen, a mint ma itt
Udvariságból versenyez veled.

HEKTOR.
Bár volna úgy!

NESTOR.
        Ha! erre az ősz
Szakálra, holnap megvívnéd veled.
Isten, Isten hozott! Ó láttam én…

ULYSSES.
Csodálom, hogy áll ama város ott,
Midőn alapja s oszlopa velünk van.

HEKTOR.
Kegyed’ már ismerem, Ulysses úr.
Hajh! sok görög s troján elhulla már,
Mióta elsőben Diomedessel
Trojában láttalak, mint követet.

ULYSSES.
Már akkor is mondtam, mi lesz a vég
– Felére már be is telt jóslatom –
Ama büszkén emelkedő falak
S ama tornyok, melyek kaczér csucsokkal
A felhőt csókolják, önlábukat
Fogják csókolni majd.

HEKTOR.
        Nem gondolom.
Még állanak s szerény hitem szerint
Minden frig kő lehullta megkiván
Egy csepp görög vért. A vég koronáz.
Majd csak közös biránk, a vén idő,
Dönti le egykor.

ULYSSES.
        Hagyjuk hát reá.
Légy üdvöz, nagy, nemes, hős Hektor, itt!
A fővezér után, vendégemül
Fölkérlek, látogasd meg sátorom’.

ACHILLES.
Elédbe vágok, hé! Ulysses úr.
Rajtad legeltetém, Hektor, szemem’;
Szigorun átvizsgáltalak, uram,
S izről-izre megmértelek.

HEKTOR.
        Ez Achill?

ACHILLES.
Én vagyok Achilles.

HEKTOR.
Ó állj ki, kérlek, hadd láthassalak.

ACHILLES.
Telj hát be vélem.

HEKTOR.
        Nem, már kész vagyok.

ACHILLES.
Nagyon hamar; én még másodszor is
Megnézlek főtől talpig, mintha csak
Meg akarnálak venni.

HEKTOR.
        Ah tehát
Átolvasol, mint egy tréfás lapot?
De több van bennem, hogysem át is érts.
Miért szegzéd úgy rám tekinteted’?

ACHILLES.
Egek, mondjátok meg, mely résziben
Lehet megölnöm őt: itt-é vagy ott?
Hogy megtanulhassam a seb helyét,
S a pontot, hol nagy szelleme kiszáll,
El ne feledjem. Választ rá, egek!

HEKTOR.
Nem illenék jó isteninkhez, ily
Kérdésre válaszolni, gőgös ember.
Állj csak ki még! Oly könnyedén hiszed
Elvenni éltemet, hogy biztosan
Előre megjelölnéd, hol adod
A halálos csapást?

ACHILLES.
        Igen, ha mondom.

HEKTOR.
Jós szóla bár belőled, nem hiszem.
S ezentul jól vigyázz, mert én nem itt
Vagy ott foglak megölni, ámde az
Üllőre, melyen pánczélját veré Mars,
Megöllek végtől végig, mindenütt!
Bocsássátok meg ezt a kérkedést,
Bölcs görögök: kevélysége ragadt
Ily vad beszédre; ám, egyébiránt
Szavam’ beváltják majdan tetteim,
Vagy nem leszek soha.

AJAX.
        Ó ne tüzelj,
Testvér; te is hagyd abba, Achilles,
Fenyegetésed’; megmutatja majd
A sors, vagy a következés; úgy is
Előtted van Hektor mindennapon,
Csak mersz legyen; de tartok tőle, hogy
Mind az egész ország sem vesz reá,
Hogy megölesd magad’ vele.

HEKTOR.
Kérlek, mutasd magad a harczmezőn,
Nyomoruság a harcz, mióta te
Ráhagytad a görög-ügyet.

ACHILLES.
        Tehát
Kihívtál, Hektor? Holnap fölleled
Bennem halálod’. Még ma jó barátok.

HEKTOR.
Kezet rá, áll az alku.

AGAMEMNON.
Menjünk először hozzám, főurak,
Ott csapjuk el a lakmát. Azután,
Ha Hektornak ideje engedi
S ti szívesek lesztek, hívjátok őt meg.
Most zugjon a kürtszó, adj tambura hangot,
Szíves fogadásunk’ hadd lássa e bajnok!
        (El mind, Troilust és Ulyssest kivéve.)

TROILUS.
Ulysses úr, mondd, kérlek, mely helyen
Tartózkodik Kalchas e harczmezőn?

ULYSSES.
Menelaus sátrában, herczeg úr.
Ez éjjel ott mulat Diomed is,
A ki nem lát most se eget, se földet,
Csupán a szép Kressiden csügg szeme
S minden szerelme.

TROILUS.
Szabad kikötnöm, kedves úr, hogy engem,
Ha majd Agamemnontól eljövünk,
Oda vezess?

ULYSSES.
Parancsolhatsz velem.
De mondd viszont te is, mi hirben állt
Trójában ez a Kressida? Van-e
Valakije ott, ki utána búsul?

TROILUS.
Ki kérkedve mutatja fel sebét,
Gúnyt érdemel. Tetszik jönnöd, uram?
Boldog szerelme volt, most is szeret, habár
A sors a hű szívek fölött gázolva jár.
        (Elmennek.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

A görög tábor. Achilles sátra előtt.

Achilles és Patroklus jönnek.

ACHILLES.
Görög borral gyujtom ma fel szivét,
De holnap már szablyámmal oltom el.
Itassuk őt, le Patroklus.

PATROKLUS.
        Im itt
Jön Thersites.
Thersites jön.

ACHILLES.
No, te irígy kutya,
Te kérges állat, nos, mi hírt hozasz?

THERSITES.
Te üres kép, te bolondok bálványa, itt van egy levél számodra.

ACHILLES.
Honnan, te sületlen?

THERSITES.
Trojából, te egészen sült bolond!

PATROKLUS.
Ki maradt a sátorban?

THERSITES.
Az orvos szelenczéje és a beteg nyavalyája.

PATROKLUS.
Jól van, szerencsétlen; de mire való ez a csípkedés?

THERSITES.
Ó csak te hallgass, te; beszédedből úgy sincs semmi hasznom, te, kit Achilles kanszolgálójának tartanak.

PATROKLUS.
Kanszolgáló? mi az, te eb?

THERSITES.
Férfi személy, igen; hogy délnek minden rossz nyavalyái, a csikarás, szakadás, nátha, vak aranyér, álomkórság, köszvény, vörös tályog, májdaganat, tüdővész, mindenféle fekély. talp-vaktetű, gyógyíthatatlan csontszú, száraz kosz verjék és verjék meg az ilyen felfordúlt dolgokat!

PATROKLUS.
Te veszett irígy bendő, te, mit akarsz ezzel az átkozódással?

THERSITES.
Megátkozzalak téged?

PATROKLUS.
Azt nem, te dohos döböny; azt nem, eb a fia gaz ficzkója!

THERSITES.
Nem-e? Miért dühösködtél hát, te haszontalan üres bőr a sima selyem alatt? te zöld tafota lepeny a sebes szemen? te göndör bajusz az üres tökön, te? Ah, hogy a szegény földet ily pozdorják is terhelik, gyalázatai a természetnek!

PATROKLUS.
Csak végezd, epesár.

THERSITES.
Pintytojás!

ACHILLES.
Kedves Patroklusom, a holnapi
Csatára tett határzatom úgy el
Bódíta most! Itt Hekuba királyné
Levele, és leányának, az én
Szép kedvesemnek egy emléksora.
Mindketten feddenek és intenek:
Váltsam be eskümet. Nem is szegem meg,
Bukjék bár a görög, s a hír, a dics,
Veszszen vagy álljon: itt most kedvesebb
Fogadásom hív, ennek engedek.
Jer, Thersites, segélj rendezni ben,
Ez éjet most mulatva töltjük el
Jer, Patroklus!        (Achilles és Patroklus el.)

THERSITES.
E bő vérrel és kevés agyvelővel mindketten meg fognak bolondulni de ha agyvelejök volna sok és vérök kevesebb, még kigyógyíthatnám. Itt Agamemnon is, e jámbor atyafi, ki szereti a tubákat, de nincs annyi velő agyában, mint füle zsirja. Itt testvére, Zeusnak e remek álváltoztatása, e bika, eredeti képe s első kinyomata a szarvas férjnek; alávaló csizmahúzó inas, ki bátyja csontjain rágódik, s mint ilyen, béllelhetné eszét egy kis ravaszsággal s ravaszságát pótolhatná egy kis észszel. Minek mondjam még? Szamárnak? Az semmi! Ökörnek? Az is semmi. Ökör és szamár, szamár és ökör együtt. Ha kutya, öszvér, macska, görény, béka, gyík, bagoly, kánya, ikrátlan hering lennék, nem bánnám; de Menelausnak lenni? Megátkoznám a végzetet. Ha Thersites nem volnék, ne kérdezzétek, mi szeretnék lenni: mert inkább volnék koldus-tetű, csak Menelaus nem. Hajh! szellem és világosság!
Hektor, Troilus, Ajax, Agamemnon, Ulysses, Nestor, Menelaus és Diomedes fáklyákkal jönnek.

AGAMEMNON.
Rosszúl megyünk, rosszúl megyünk.

AJAX.
        Nem az;
Im ott látszik már a világ: ez az.

HEKTOR.
Fárasztalak, urak.

AJAX.
        Épen nem, ó nem.

ULYSSES.
Itt jő elénkbe épen ő maga.
Achilles jön.

ACHILLES.
Isten hozott, Hektor! Titeket is,
Főfő urak!

AGAMEMNON.
Tehát jó éjszakát
Kivánok, Troja hősi herczege!
Ajax majd rendel őrkiséretet.

HEKTOR.
Köszönöm. Jó éjt, nagy görög vezér.

MENELAUS.
Jó éjt, uram!

HEKTOR.
        Jó éjt, kedves Menelaus!

THERSITES.
Kedvesnek mondá! Ó, kedves trágyagödör!
Kedves árnyékszék!

ACHILLES.
Jó éjt s üdvöt a távozóknak is,
A maradóknak is.

AGAMEMNON.
Jó éjszakát!
(Agamemnon és Menelaus el.)

ACHILLES.
Maradj, ősz Nestor, Diomed, te is,
Egy-két óráig, Hektor kedveért.

DIOMEDES.
Nem tehetem, fontos dolgom hiv el,
S épen mostanra. Jó éjt, Hektor úr.

HEKTOR.
Addsza kezed.

Ulysses (Troilushoz félre).
Kövesd fáklya világát,
Kalchashoz megy; én is megyek veled.

TROILUS.
Nagy megtiszteltetés, uram.

HEKTOR.
        Tehát
Jó éjt! (Diomed el. Ulysses és Troilus utána.)

ACHILLES.
Nosza, lépjünk be sátoromba!
(Achilles, Hektor, Ajax és Nestor el.)

THERSITES.
Ez a Diomed is egy hamis lelkű csavargó, semmire kellő ficzkó. Annyit hiszek neki, mikor így sandalog, mint a kígyónak, mikor sziszeg. Annyit ad ő a szóra és igéretre, mint a harapós kutya; de ha mégis beváltaná, csoda volna, s a csillagvizsgálók előre jelenthetnék: változás lesz! Előbb kér a nap a holdtól fényt, mint Diomed szavatartó lesz. Inkább ne lássam Hektort; de utána szaglálok: mondják, hogy egy trojai rimája van s ezért kapott úgy az áruló Kalchas sátorába. Utána megyek. Nem más, mint bujkálodás. Ó szemtelen buják!        (El.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Kalchas sátra előtt.

Diomedes jön.

DIOMEDES.
Ki van fen itt, ha? szóljon.

KALCHAS.
(belűl).
Ki beszél ott?

DIOMEDES.
Diomed. Ez Kalchas. Hol van leányod?

KALCHAS.
(belűl).
Jön hozzád.
Troilus és Ulysses, távolabb mögöttük Thersites, jönnek.

ULYSSES.
Álljunk meg itt, ne süssön ránk a fény.
Kressida jön.

TROILUS.
Kressid elébe jön!

DIOMEDES.
        Hogy vagy, leánykám?

KRESSIDA.
Így, gyámatyám. Egy szóm van, halldsza csak.        (Súgdosnak.)

TROILUS.
Úgy? oly bizalmasan?

ULYSSES.
        Mindenkivel
Úgy mulat ő, első látásra már.

THERSITES.
(magában).
És vele úgy mulathat bárki, ha nyitját meglelé: ismerjük őt.

DIOMEDES.
Emlékezel?

KRESSIDA.
        Emlékszem-é? Igen.

DIOMEDES.
Nem, de tedd azt és úgy beszélj, a mint érzesz.

TROILUS.
Mire emlékezzék meg, ó!

ULYSSES.
Figyelj.

KRESSIDA.
Kedves görög, ne is kisérts tovább
Bolondságokra.

THERSITES.
Gazság!

DIOMEDES.
        Nem, tehát…

KRESSIDA.
Mondok valamit.

DIOMEDES.
Ah, ah, csak szeszély
Megint! Te szószegő vagy.

KRESSIDA.
        Igazán?
Az nem lehet! Mit kívánsz, hogy tegyek?

THERSITES.
Alattomban nyilt: mily ravasz fogás!

DIOMEDES.
Mit fogadál, hogy adni fogsz nekem.

KRESSIDA.
Kérlek, ne fogj meg fogadásomon
Bármit kivánj, csak ezt ne, jó görög.

DIOMEDES.
Jó éjszakát!

TROILUS.
        Hah! türelem.

ULYSSES.
        Mi baj?

KRESSIDA.
Diomedes…

DIOMEDES.
        Nem, nem; jó éjszakát!
Senki bolondja nem leszek tovább.

TROILUS.
Jobb is.

KRESSIDA.
        Csak egy szót még füledbe.

TROILUS.
Ó, átok és pokol!

ULYSSES.
        Te, herczegem,
Már izgatott vagy; menjünk, kérlek, innen,
Hogy bosszúságod dühre ne ragadjon.
E hely veszélyes, még hozzá e zord éj…
Menjünk, könyörgök!

TROILUS.
        Ó, nézd kérlek, ó!

ULYSSES.
Nem, ó, uram; jerünk, igen zavart vagy;
Jere, velem.

TROILUS.
Maradj csak, kérlek, ó.

ULYSSES.
De nincs türelmed; jer!

TROILUS.
        Maradj, könyörgök.
Pokolra és pokol gyötrelmire,
Egy szót sem ejtek már.

DIOMEDES.
        Jó éjt tehát!

KRESSIDA.
Nem, mig haraggal mégy!

TROILUS.
        Bánt téged az?
Ó, elhervadt hüség!

ULYSSES.
        Hát így, uram?

TROILUS.
Zeusra, már békén leszek.

KRESSIDA.
        Görög,
Gyámom! Tehát…

DIOMEDES.
        Ej, ej, az ég veled!
Játszol velem.

KRESSIDA.
Nem én; valóba’ nem!
Jőj vissza még egyszer.

ULYSSES.
        Uram, te reszketsz
Valamitől: ne menjünk? Még kitörsz.

TROILUS.
Arczát simítja, ó!

ULYSSES.
        Gyerünk, gyerünk!

TROILUS.
Ne még; Zeusra, egy igét se többet.
A tűrés áll őrül fájdalmam és
Indulatom közé: várj egy kicsit.

THERSITES.
Hogy csiklandja őket a kéj ördöge, kövér ágyékával és pityóka újjával. Forrj, bujaság, forrj!

DIOMEDES.
Akarsz-e hát?

KRESSIDA.
        Akarok, igazán.
Különben sohse’ higy nekem.

DIOMEDES.
        Úgy adj
Bizonyságul rá némi zálogot.

KRESSIDA.
Hozok mindjárt.        (Elmegy.)

ULYSSES.
        Türelmet esküvél.

TROILUS.
Ne félts, uram; megtagadom magam’,
Agyam nem tudja meg érzésimet;
Csupa türés vagyok.
Kressida visszajön.

THESITES.
No most a zálog, ha! No most a zálog!

KRESSIDA.
Im, fogd e karkeztyüt, Diomedes!

TROILUS.
Ó, szép madár, hol van hited?

ULYSSES.
        Uram!

TROILUS.
Békén leszek; kivülről úgy leszek.

Kressida. Mit nézed úgy? No csak nézd meg, de jól.
Ő szeret… Ó gaz lány!… Add vissza csak.

DIOMEDES.
Kié volt ez?

KRESSIDA.
        Nem kérdés, csak hogy ismét
Kezembe’ van. Nem is fogok veled
Már összejönni holnap éjszaka.
Ne látogass meg többé, Diomed.

THERSITES.
Hogy tüzeli! Ó, jól fuvod, kohó!

DIOMEDES.
Enyém leend.

KRESSIDA.
        Mit, ez?

DIOMEDES.
        Igenis, az.

KRESSIDA.
Ó, minden istenek, szép zálogom!
Urad most ágyában feküdve, rád
S reám gondol, s előveszi sohajtva
Keztyűmet és gyöngéd, emlékező
Csókokkal hinti, mint én tégedet.
Ó, ne rabold ezt tőlem el!
        (Diomedes veszi a keztyűt.)
        A ki
Ezt elvevé, elvette szivem is.

DIOMEDES.
Szived enyém volt már: most ez is az.

TROILUS.
Türelmet esküvém.

KRESSIDA.
        Nem lesz tied,
Valóba’ nem, Diomed; mást adok
Helyette inkább.

DIOMEDES.
        Ezt kell csak nekem.
Kié volt ez?

KRESSIDA.
Az nem kérdés.

DIOMEDES.
        Nosza,
Mondd csak, kié volt ez?

KRESSIDA.
        Valakié,
Ki jobban szeretett, miként te fogsz.
Most már tied, vidd!

DIOMEDES.
        De kié vala?

KRESSIDA.
Diánának minden nimfáira,
S ő rá magára, nem mondom, kié volt.

DIOMEDES.
Holnap tehát a sisakomra tüzöm,
Hogy felboszantsam, a ki nem meri
Tulajdonának vallani.

TROILUS.
        Ha ördög
Volnál s szarvadra tüznéd is fel azt,
Visszakivánom én.

KRESSIDA.
        Jó; vége már,
Elmult; de még se; nem tartom szavam’ meg.

DIOMEDES.
Úgy hát Isten veled! Diomedesből
Nem fogsz többé bolondot űzni.

KRESSIDA.
Ne menj még el: alig szólhat neked
Egy szót az ember, már mindjárt szaladsz.

DIOMEDES.
Én nem szeretem a bohóskodást.

THERSITES.
De én sem ám, Plutóra! hanem azért a mit te nem szeretsz, nekem az tetszik.

DIOMEDES.
Nos jőjek? s mikor?

KRESSIDA.
        Igen, jőj! ó Zeus!
Jőj, ó! Beteg leszek.

DIOMEDES.
        Az ég veled!

KRESSIDA.
Jó éjszakát; de kérlek, jőj el aztán.
        (Diomedes el.)
Troilus, ég veled! Még lát egyik szemem,
De a más eltévedt, s vele együtt szivem.
Ah, mi szegény nemünk! Érzem, hogy ez hibánk
Szivünknek is szemünk tévelye ad irányt.
Ki enged a csábnak, vétkezik: így leszen
A szemen át úndok, ó! a szívérzelem!
        (Kressida el.)

THERSITES.
Erősebben nem itélhet vala,
Ha csak nem így: „Lelkem, testem rima.”

ULYSSES.
Mindennek vége van, uram.

TROILUS.
        A’ van!

ULYSSES.
Úgy mire várunk?

TROILUS.
        Hogy lelkembe véssek,
Mit itt beszéltek, minden szótagot.
Mégis, ha a mit itt ezek csináltak,
Elmondanám, – nem vón’-e az hazugság?
Mert még szivemben egy hit él belül,
Egy törhetetlenül szilárd remény,
Mely a szem és fül tanujára sem hajt,
Mintha e szervek, csak gyanúra készen,
Megcsaltak volna! Kressid volt ez itt?

ULYSSES.
Én nem tudok igézni, jó troján.

TROILUS.
Nem ő volt az bizonynyal!

ULYSSES.
        Ő vala,
Csalhatlanul.

TROILUS.
Nem őrült még agyam.

ULYSSES.
Enyém sem az; de Kressid volt, uram.

TROILUS.
Ne hitess el a nőerényrül így!
Gondold meg, hogy nekünk is volt anyánk.
Ne késztess e fajultságról kemény
Itéletet szólnom, tán oktalan,
Kressidről mérve az egész nemet.
Mondd inkább, nem volt Kressid ez.

ULYSSES.
        De mit
Tett ő, herczeg, hogy bészennyezheti
Anyánkat!

TROILUS.
Semmit, csak ha ő vala.

THERSITES.
Maga szemének nem hisz a bohó!

TROILUS.
Ez ő? Nem, ez Diomed Kressidája.
Ha lelke van a szépségnek: nem ő;
Ha esküt a lélek tesz és e’ szent,
Ha a szentség kedves az isteneknél,
Ha rend van az egységben: ez nem ő!
Ó, örjöngő beszéd, mely bizonyit,
S magát czáfolja! Kettős itt a látás!
Midőn az ész támad, hol kára nincs,
S a veszteség az észnek áll, holott
Támadva sincs: ez Kressid, és nem ez!
Lelkemben most e visszás állapot
Oly harczot kelte, mely a válhatatlant
Úgy vágja széjjel, mint ég s föld köze;
És mégis, ah! e roppant térbe’ nincs
Tűfoknyi ür – csak annyi, mint Arachne
Fonala vége, – hogy belássam ezt.
Erősek ó! mint Pluto kapui,
Bizonyság im, hogy Kressid az enyém,
Égi kötelékekkel fűzve hozzám;
Erősek ó, miként az ég maga!
Az égi láncz oldott, pattant, szakadt,
Ez most egy más öt újra font hurok,
Hűsége morzsáját, szive törekjét
Felfalt hitének gazszemetjeit
És zsiros hulladékát elköté
Diomedesnek.

ULYSSES.
S a hősi Troilus
Le hagyta kötni azt csak félig is,
Mi most kitárta itt indulatát?

TROILUS.
Igen, görög, s jellemrajzomban is
Irják vörössel, mint Mars szíve lángolt
Venus miatt: ily állandó s szilárd
Lélekkel ifjú még nem volt szerelmes.
Halld meg, görög, a mint őt szeretem,
Oly hévvel gyülölöm Diomedest.
A karmantyú, enyim, a mit sisakján
Akar viselni, ó; de volna bár
A Vulkán műhelyéből e sisak,
Szétvágja kardom. A bősz tengeren
Az orkán által fölvert habtorony,
Mit az erős nap tömeggé szorít,
Oly kábitó robajjal nem zuhan le
Neptun fülére, mint gyors fegyverem
Lecsap Diomedesre!

THERSITES.
Meg akarja tánczoltatni bujaságáért.

TROILUS.
Ó, Kressid, ó, álnok Kressid az, az!
Nincs hűtelenség, mely mocskolt neved
Mellett ragyogónak ne látszanék!

ULYSSES.
Ó, mérsékeld magad’: indulatod
Tanúkat csődít még ide.
Aeneas jön.

AENEAS.
Egy órája kereslek már, uram!
Már Hektor is rég felkészülve vár
Ajaxszal, a ki elkisér haza.

TROILUS.
Vezess, uram. Élj boldogul, szives
Herczeg! Bukott angyal, Isten veled!
Te meg, Diomed, állj erősen és
Építs fejedre várat!

ULYSSES.
        Elkisérlek
A kapukig.

TROILUS.
Zavart hálám’ fogadd.
        (Troilus, Aeneas és Ulysses el.)

THERSITES.
(előre jön).
Szeretnék találkozni ezzel a gaz Diomedessel. Krákognék neki, mint a varjú; megjósolnám dögét. Patroklus majd mond még valamit erről a rimáról; a papagály nem kajdácsol annyit a mandolára, mint ő egy alkalmas rimáért. Bujaság, bujaság; mindig harcz és bujaság: most nincs másnak divatja. Pokol tüze reájok!
        (Elmegy.)

III. SZÍN.

Troja. Priam palotája előtt.

Hektor és Andromache jönnek.

ANDROMACHE.
Mért vagy, uram, ily zordon hangulatban,
Hogy bedugod füled’ intéseimre?
Le, le a fegyvert! ma ne menj csatába!

HEKTOR.
Te föl akarsz boszantani? Eredj be,
Mert elmegyek, az élő istenekre!

ANDROMACHE.
Rossz álmom volt, ma bételjesedik.

HEKTOR.
Ne többet, mondom!
Kassandra jön.

KASSANDRA.
        Hol Hektor testvérem?

ANDROMACHE.
Itt, húgom, fegyverben, vérszomjasan.
Járulj te is jajszómhoz és szives
Könyörgésemhez: kérjük térden őt.
Ah! mert véres tusáról álmodám,
S egész éjjel levágott fők s megölt
Testek között jártam.

KASSANDRA.
        Ó, az valósul.

HEKTOR.
Hej! fúvass kürtösömmel indulót!

KASSANDRA.
Ne most e harczi jelt, az égre, édes Bátyám, ne most!

HEKTOR.
        El, félre már, ha mondom,
Az istenek hallották eskümet.

KASSANDRA.
Az istenek a bősz s indulatos
Esküre siketek, és a hamis
Igéretet még jobban megvetik,
Mint áldozatban a hibás juhot.

ANDROMACHE.
Ó, hidd el azt, a szótartás a rosszat
Nem teszi jóvá, – hiszen akkor a
Rabló, ki bűnt fogad, törvényesen
Cselekszik és kegyes czéllal rabol.

KASSANDRA.
A czéltól függ az eskü ereje,
Épen ezért nem szent mindenben az.
Vetkezz’ le, jó Hektor!

HEKTOR.
        Hallgassatok!
Bár zúgjon végzetem szélvésze, de
Becsületem megáll. Az életet
Mindenki kedveli, de a deréknek
Drágább az életnél becsülete.
Troilus jön.
No, kis öcsém, te is a harczba készülsz?

ANDROMACHE.
Kassandra, hívd atyám’, beszélje le.
        (Kassandra el.)

HEKTOR.
Ne, kis öcsém, le a vértet, fiu:
Én bennem forr ma a küzdési vágy;
Te nőj és izmaid fejlődjenek,
Ne keresd még a harczok vészeit.
Le a fegyvert! Mit nézsz, derék fiu?
Megállod én Trojáért, érted is,
Magamért is.

TROILUS.
Nagylelküségednek van egy hibája,
Mely az oroszlánt illeti meg inkább,
Mint sem az embert, bátya.

HEKTOR.
        És mi az,
Kedves Troilus? Nosza, feddj meg érte.

TROILUS.
Ha a görög megfogva, térdre hull
Fényes kardodnak suhogó szelére,
Te felköltöd s kegyelmet adsz neki.

HEKTOR.
Ó, az dicső mulatság.

TROILUS.
        Istenemre,
Bolond mulatság az, Hektor.

HEKTOR.
        Hogyan?

TROILUS.
Ó, hagyd, az istenek szerelmeért,
Anyánkra e kegyes könyört, s ha egyszer
Kardot kötünk, üljön fel fegyverünkre
A fene bosszú, s siessünk vele
A kegyelemdöfést megadni, de
Fékezzük a kegyelmet.

HEKTOR.
        Piha, vadság!

TROILUS.
Ha harcz, legyen harcz, Hektor.

HEKTOR.
        Troilus.
Szeretném, ha nem harczolnál te ma.

TROILUS.
Mi tarthat engem vissza? Sem halál,
Sem engedelmesség, ha Mars maga
Tüzes botjával üzne vissza is;
Ha Hekuba s Priam, térdökre hullva,
Véresre sirnák szemüket miattam;
De még te sem fognád el utamat,
Erős kardod’ vetnéd bár ellenem;
Nem, bátya, csak elestemen.
Kassandra visszajön Priammal.

KASSANDRA.
Ragadd meg őt s erősen tartsd, Priam:
Ő a te mankód, s ezt ha elhagyod,
Mivel te rajta állsz, Troja pedig
Te rajtad: minden összedül.

PRIAM.
        Fiam,
Jer, jer, maradj. Nőd rosszat álmodott;
Anyádnak is látása volt; hugod
Balt jósola; magamat is olyan
Véltlen sejtés kapott meg, hogy neked
Megmondjam: ez a nap baljóslatu,
Térj vissza, térj!

HEKTOR.
        Már Aenas kiment
És én nehány görögnek szót adék,
Bajnok hitemmel, hogy velök ma reggel
Találkozom.

PRIAM.
Ha csak azért, ne menj.

HEKTOR.
Szavam’ nem szeghetem meg. Te tudod,
Mily tisztelőd vagyok, kedves atyám;
S hogy meg ne sértsem e viszonyt, bocsáss el
Utamra inkább áldásoddal és
Javallatoddal, semhogy róla tilts,
Királyi Priamus.

KASSANDRA.
Ó, ne bocsásd!

ANDROMACHE.
Ne, ne, kedves atyám, ne!

HEKTOR.
        Andromache,
Haragszom rád. Szerelmedért, be innen!
        (Andromache el.)

TROILUS.
Ez a büvös, csábult, álmodozó
Leány okozta mindezt.

KASSANDRA.
        Ég veled,
Kedves Hektor! Im, látom már halálod’!
Miként sötétül el szemed! Miként
Foly véred el a tátongó seben!
Hah! Troja mint zug! Hekuba mint sikolt!
Hogy jajgat Andromache bánatában!
Im, im, az őrültség, téboly, zavar
Megannyi rémként összefutnak és
Rivallganak: Hektor meghalt, oda!
Ó, Hektor… ó!

TROILUS.
        El, el!

KASSANDRA.
        Isten veled!
De szelidebben. Vég búcsum’ fogadd:
Elveszted Troját, elveszted magad’.        (Elmegy.)

HEKTOR.
Meghatott e kiáltozás, királyom.
Menj, bátorítsd a várost: mink megyünk
A harczba; a hős tetteket dicsérd fel,
Mik lesznek itt még estig, menj, beszéld el.

PRIAM.
Az ég ótalmazzon, Isten veled
        (Priam és Hektor külön elmennek. Riadás.)

TROILUS.
Hah! kezdődik. No most, gőgös Diomed,
Keztyűm’ kiváltom, vagy karom szakad. (Indul.)
Pandarus jön

PANDARUS.
Nem hallod, herczeg? Halldsza csak, uram.

TROILUS.
No mit?

PANDARUS.
Itt egy levél attól az árva lánytól.

TROILUS.
Hadd nézzem!

PANDARUS.
Ez a veszett aszkór, ez a semmirevaló veszett aszkór úgy elkinoz; meg ennek a leánynak ostoba esete; most ez, majd amaz; úgy látszik, rövid nap elbúcsúzom. Hát még szememben a csúsz és csontjaimban a fene köszvény, úgy, hogy már nem is gondolhatok mást, mint hogy meg vagyok átkozva. Mit ír?

TROILUS.
(olvas).
Szavak, szavak! Nincs szivből egy betű!
Valóságban másutt járt az esze.
El a szélnek: szállj el s forogj te is!
Ámítással öntözné még szerelmem’,
De szívibe mást ültetett helyettem.
        (Elmennek külön.)

IV. SZÍN.

A trojai és görög tábor között. Csatazaj.

Thersites jön.

THERSITES.
No döngetik már egymást: megyek, megnézem. Ez a képmutató, förtelmes buja Diomed csakugyan feltűzte annak a nyavalyás, őrjöngő trojai sihedernek keztyűjét sisakjára. Szeretném látni, hogy csapnak össze. Még az a szamár trojai kölyök, ki ama rimát szereti, visszaküldheti ám ezt a keztyűs buta görög legényt ahhoz a buja, álnok személyhez, de keztyűtlenűl. Amott vannak a furfangos és káromkodó állambölcseség képviselői: Nestor, e vén, büdös, egérrágta sajt; és a kutyaróka Ulysses, ki nem érdemes a kenyérhajra: ezek késztették fel politikából a felemás kutya Ajaxt a szintén felemás kutya Achilles ellen, úgy hogy most a kamasz Ajax kevélyebb, mint a kutya Achilles, és nem akar ma harczolni. Tehát a görögök a barbárságot kezdik hirdetni, a politika pedig megbukott! Ha! itt jön a keztyűs, meg a másik is.
Diomedes jön, Troilus utána.

TROILUS.
Ne fuss: ha a pokolba ugranál is,
Nyomon követlek.

DIOMEDES.
        Nem futok, ne hidd.
A hátrálás még nem futás: csupán
Elővigyázatból vonultam el
A tulnyomó tömegből. Most vigyázz!

THERSITES.
Ne hagyd rimádat, görög! No most a rimáért, troján! No most a keztyűt! No most a keztyűt!
        (Troilus és Diomedes harczolva el.)
Hektor jön.

HEKTOR.
Ki vagy, görög? méltó vagy-e Hektorhoz? Van származásod és becsűleted?

THERSITES.
Nem, nem, én csak egy betyár vagyok; hitvány rágalmazó ficzkó; igazi piszkos bitang.

HEKTOR.
Elhiszem, élj!        (Hektor el.)

THERSITES.
Istennek hála, hogy elhitted; de ezért az ijedségért törjön ki a nyakad! De mi lett a buja ficzkókkal? Talán elnyelték egymást; hogy kaczagnám ezt a csodát; pedig a bujaság csakugyan megemészti magát. Fölkeresem őket.
        (Elmegy.)

V. SZÍN.

Ugyanott.

Diomedus és egy Szolga jönnek.

DIOMEDES.
Eredj, szolgám, fogd Troilus lovát;
Ajándékozd e szép mént Kressidámnak.
Ajánld szépségének szolgálatom’;
Megintém, mondd, a szerelmes trojánt,
S joggal vagyok lovagja most.

SZOLGA.
        Megyek!
        (Elmegy.)
Agamemnon jön.

AGAMEMNON.
Fel, újra fel! A vad Polydamus
Elejté Menont; fattyu Margarelon
Elfogta Doreust és rázva rudját,
Felálla óriásként
Epistrophus és Cedius királyok
Hulláira. Polixenes oda.
Halálos sebben Thoas, Amphimach;
Patroklus meghalt, vagy fogoly; Palamed
Nehéz sebben és összetörve.
A rettentő Nyilas elrémiti
Sergünket. Csak siessünk, Diomed,
Vigyünk segélyt, vagy mind ide veszünk.
Nestor jön.

NESTOR.
Vigyétek Achillhoz Patroklus testét;
A lomha Ajaxt hivjátok ki, ha
Szégyenbül is. Ezer Hektor van itt ma
A harczmezőn: most itt harczol lován,
A Galathén, s van véres munka, hajh!
Majd gyalog amott van és fut előtte,
Vagy minden elvesz, mint apró halak
A szörnyű czet előtt; ismét emitt,
S terűl a szalma-népség rendre, mint
Kaszás előtt az ért vetés.
Itt, ott és mindenütt, öl és kegyelmez;
Kényét ügyessége akként vezérli,
Hogy tesz, a mit akar, és tettei
A lehetetlennel határosak.
Ulysses jön.

ULYSSES.
Ó, bátorság, urak! Nagy Achilles
Bosszút fogadva, átokkal, dühvel
Fegyverkezik. Patroklus sebei
Aludt vérét fölverték; egyesült
Megbénitott myrmidonaival
S az orra vesztett, csonka, kéztelen had,
Hektort orditva jő vele. Ajax is
Veszté barátját s tör habzó dühvel
A harczba, csak Troilust bőgve, ki
Hihetlen, dolgokat mivelt ma itt:
Támadva oly vak bátorsággal és
Oly vak szerencsével kibujva, mintha
Az ész daczára, mindent csak neki
Hagyott volna a sors megnyernie.
Ajax jön.

AJAX.
Troilus, te pulya Troilus!        (Elmegy.)

DIOMEDES.
        Ott, ott!

NESTOR.
Úgy, tartsunk össze, úgy!
Achilles jön.

ACHILLES.
        Hol az a Hektor?
Elő, elő, te csirkék ölyve, te!
Tudd meg, mi az, a bosszús Achillesnek
Elé kerülni! Hektor! Hol van ő?
Csak Hektor kell nekem!        (Elmennek.)

VI. SZÍN.

A harcztér más oldala.

Ajax jön.

AJAX.
Troilus, te pulya, no bujj’ elő!
Diomedes jön.

DIOMEDES.
Én mondom: Troilus! Hol van Troilus?

AJAX.
S te mit akarsz vele?

DIOMEDES.
        Megfeddeném.

AJAX.
Ha fővezér volnék, előbb tied
Lehetne e tisztem, mint ez a feddés.
És mondom: Troilus! Hé, Troilus?
Troilus jön.

TROILUS.
Ha! áruló Diomed! üsd elő
Gaz képedet! Áruló, életeddel
Lakolsz ma ménemért!

DIOMEDES.
        Ha! te vagy az?

AJAX.
Hadd vivjak én vele: félre, Diomed!

DIOMEDES.
Csak nem bámulok itt: ő az enyém.

TROILUS.
Jertek mindketten, álnok fajzatok.
Vigyázzatok!        (Elmennek harczolva.)
Hektor jön.

HEKTOR.
Troilus az? Ó! jól vívsz, kis öcsém.
Achilles jön.

ACHILLES.
Látlak tehát. Ha! Hektor! kard ki, kard!        (Vívnak.)

HEKTOR.
Ha tetszik, hagyjuk abba.

ACHILLES.
        Megvetem
Udvariasságod’, kevély troján.
Szerencséd, hogy kardom használva rég volt:
Annak köszönd, hogy oly soká nyugodtam
És vesztegeltem; de mindjárt adok
Jobb véleményt magamról. Addig is
Kergesd szerencsédet.        (Elmegy.)

HEKTOR.
Élj boldogul!
Ó volna csak pihentebb még karom,
Várnék reád. Mi baj, öcsém?
Troilus jön.

TROILUS.
        Ajax
Elfogta Aeneast: engedjük ezt?
Nem, a dicsőséges ég fényire,
Nem fogja őt elhurczolni, vagy én is
Oda veszek, vagy visszavívom őt.
Végzet, halld meg szavam’! Nem bánom én,
Habár napom’ ma itt bevégzeném!        (Elmegy.)
Egy görög jön fényes fegyverzetben.

HEKTOR.
Megállj, görög, épen kapóra jösz.
Nem állsz? Pedig tetszik fegyverzeted;
Kibontom rajtad és széjjelszedem,
De az enyém lesz. Nem maradsz, barom?
Csak fuss, de bőrödért üzlek nyomon. (Elmennek.)

VII. SZÍN.

Ugyanott.

Achilles jön a Myrmidonokkal.

ACHILLES.
Álljatok körül, myrmidonaim,
S figyeljetek reám. Kisérjetek
A merre mégyek. Egyetlen csapást
Se’ tegyetek; pihent erőtöket
Kimélnetek kell. Majd ha föllelem
A vérszopó Hektort, fogjátok őt
Fegyver közé, kerítsétek körül,
És aztán lőjetek, de ám vadul.
Kövessetek! Utánam, emberek
Nagy Hektor meghal, ez a végezet.        (Elmennek.)

VIII. SZÍN.

Ugyanott.
Menelaus és Paris jönnek harczolva; utánok Thersites.

THERSITES.
A rászedett férj meg a rászedő, egymás ellen. Nosza, bika! nosza, eb! Csípd meg, Paris; rajta, ravasz verebem! Csípd meg, Paris! Mindjárt a bika győz. Vigyázz szarvaira, hó!
        (Paris és Menelaus el.)
Margarelon jön.

MARGARELON.
Fordúlj, bitang, és vívj.

THERSITES.
Ki vagy te?

MARGARELON.
Priam fattyú fia.

THERSITES.
Én is fattyú vagyok. Én szeretem a bitangokat; születésem bitang, növelésem bitang; bitang az elmém, bitang az erőm, szóval mindenben, törvénytelen vagyok. Holló holló szemét nem vájja ki: miért tennék azt a bitangok? Vigyázz magadra: a harcz mi köztünk igen baljóslatú: mert ha egy rima fia harczol egy rima miatt, az az igazságot kisérti. Élj boldogúl, drusza!

MARGARELON.
Vigyen el az ördög, gyáva fajzat!
        (Elmennek.)

IX. SZÍN.

A harcztér más oldala.
Hektor jön.

HEKTOR.
Kivül fényes, belül rohadt tetem,
Szép fegyvered most éltedbe került.
E napra már elég; pihenni vágyom:
Le kard! hiztál ma jót, véren s halálon!
        (Vértjét és fegyverét leteszi.)
Achilles jön a Myrmidonokkal.

ACHILLES.
Nézd meg, Hektor, hogy száll alá a nap,
Hogy üldi sarkán azt az undok éj:
Midőn a barna fátyol a napot
Elfedte, akkor véget ér napod.

HEKTOR.
Fegyvertelen vagyok: tekintsd, görög,
Előnyödet.

ACHILLES.
Ficzkók, fegyverre fel!
Ez az, a kit kerestem: rajta csak!        (Hektor elesik.)
Így hullsz le, Ilium! így dőlsz le, Troja!
Itt fekszik izmod, csontod és szived.
Fel, myrmidon had! zúgd torokszakadva:
Achill sujtott s oda Hektor hatalma!
        (Hátrálót fúnak.)
Hah! hátrálás! s görög részről pedig.

MYRMIDON.
Hátrálót fúnak a trojánok is.

ACHILLES.
Az éj sárkány szárnynyal terűl alá
S száll a had is szét éji árny gyanánt.
Félig jóllaktál, kardom, és noha
Többet kivánt éhed enyhitve e
Kedves falattal, menj fekünni le!
        (Kardját hüvelybe dugja.)
Lovam farkához kössétek a hullát,
A harczmezőn hadd hurczoltassam úgy át.
        (Elmennek.)

X. SZÍN.

Ugyanott.

Agamemnon, Ajax, Menelaus, Nestor, Diomedes és Mások csatarendben jönnek. Közel harczi zaj.

AGAMEMNON.
Hah! hah! mi zaj van ott?

NESTOR.
        Csitt, dobosok!
(Közel) Achilles, Achilles! Hektor megölve!

DIOMEDES.
Achill megölte Hektort, azt zajongják.

AJAX.
Ha úgy van is, nem kén’ kérkednie:
Nagy Hektor volt oly hős, mint őkeme.

AGAMEMNON.
Vonuljunk békén. Menjen egy követ
S Achillest sátorunkba hívja meg.
Ha e halál jelzi az istenek kegyét,
Nagy Troja úgy mienk s e bősz harcz véget ért.
        (Elvonúlnak.)

XI. SZÍN.

A harcztér más része.

Aeneas és Trojai Csapatok jönnek.

AENEAS.
Állj! Még mi vagyunk a tér urai.
Huzzuk ki itt az éjt: ne menjen senki el!

Troilus jön.

TROILUS.
Hektor megölve.

MIND.
        Hektor? Ég, segíts!

TROILUS.
Meghalt; s a gyilkos a csufos mezőn
Lova farkán hurczolta át baromként.
Dühödj fel, ég! Végezd bosszúd’ hamar!
Ti istenek, kaczagjatok le ránk!
Csak arra kérlek, irgalmazzatok,
S ha vesznünk kell, sújtson le egy csapás!

AENEAS.
Szivét veszed sergünknek így, uram.

TROILUS.
Nem értesz engem, hogyha így felelsz;
Nem szólok én futásról, vagy halálról,
Sem félelemről; sőt daczolni kell
Minden viharral, mit föld és az ég
Vesztünkre támaszt. Hektor halva van!
Ki mondja meg Priamnak, Hekubának?
A ki a vészbagoly nevet kivánja,
Menjen s jelentse: Hektor halva van!
Ki mondja meg Priamnak, Hekubának?
A ki a vészbagoly nevet kivánja,
Menjen s jelentse: Hektor halva van!
Kővé változtatja Priamot e hír,
Forrásokká s Nióbékké a nőket
S leányokat; az ifjakat pedig
Merev szobrokká. Ó, e hirre Troja
Magán kivül lesz. El, el innen, el!
Meghalva Hektor! Nincsen erre több szó.
De mégis várakozzunk. – Hah! ti gaz,
Utálatos sátrak, felülve frig
Határainkon büszkén! bár Titán
Támadjon ott oly gyorsan, mint lehet:
Megrázlak én, meg én! S te óriás
Szájhős! kettőnk gyűlöletét a föld
Minden távolsága se zárja el!
Üldözni foglak folyton, mint gonosz
Lekiisméret, melynek rémalakja
Gyorsabb, mint őrült képzelet. De fel,
Vig indulót! Térjünk vigan Trojába,
Derítse mély búnkat a bosszu lángja.
        (Aeneas és a sereg el.)
Troilus a mint indul, a más oldalon Pandarus jön.

PANDARUS.
Ó halld csak, halldsza csak!

TROILUS.
Félre, kufár! Gyalázat élteden,
Szégyen örökre rút emlékeden!        (Troilus el.)

PANDARUS.
Pompás orvosság köszvényes csontjaimra. Ó, világ, világ! Így vetik meg a szegény közbenjárót! Ó árulók és kerítők! mily szívesen felhasználnak és mily szívtelenűl jutalmaznak! Miért vetnek úgy meg a siker után? Melyik vers is illik erre?
Lássuk csak:
Addig dong a dongó is vidáman,
Mig fulánkja s méze birtokában;
De ha egyszer bészakadt fulánkja,
Oda méze, oda víg danája.
Jegyezzétek föl ezt, ti szegény húskereskedők, ágyatok kárpitjára.
Most pedig, sorsosim, házamhoz jőjetek,
Kisírni egészen félig sirt szemetek’;
Vagy ha nincs könyetek, sohajtni is szabad,
Habár nem értem is, de csúzotok miatt.
Hugaim, öcséim, a kapufélfárul,
Egy pár hónap mulva itt hagylak árvákul;
Most is eltestálnék, de csak attól félek,
Winchester ludjai nagyba’ sziszegnének.
Majd ha elpusztulok, elnyugoszom, végül,
Nyavalyáim’ nektek hagyom örökségül. (Elmegy.)

Nyitóoldal