Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány

Az ókori Tifemum Tiberinum utódvárosából, az umbriai Città di Castellóból származó Gregorius Tifernas (Tiphemas, Castellanus), olaszosan Gregorio Tifernate (da Tiferno, da Città di Castello) nevét ma szülőhazájában is ritkán említik.

Magyarországi utóélete tudomásom szerint 1903-ban kezdődik; ekkor teszi közzé Hegedüs István – Ábel Jenő müncheni gyűjtéséből és javításaival – azt a mindössze hét disztichonból álló sírverset, melyet úgymond ismeretlen szerző írt V. László halálára (Epitaphium in Ladislaum regem Pannoniae, Bohemiae etc.).^* Egy 1928-as közleményében Huszti József – olaszországi kéziratok alapján a sírvers szerzőjét is azonosítja „Publius Gregorius Tifernas” személyében. (A Publiusszal bővített névalak egyfajta költői névnek tekinthető.) Ezen túlmenően Huszti, a francia Delaruelle 1899-ben megjelent Tifernas-biográfiáját áttekintve, mindössze ennyit mond: „arra vonatkozólag, hogy Tifernas egyébként összeköttetésben állt-e V. Lászlóval, Delaruelle életrajzi adatai semmi felvilágosítást nem nyújtanak.”^* Juhász László – 1931-ben közzétett adalékában – az ismert kéziratok számát hárommal gyarapítja, és kilátásba helyezi, hogy a sírverset Monumentáinak keretében kiadja „az összes ismert kéziratok bevonásával”.^* Végül egy saját, 1986-ban publikált feltevés is megemlíthető, amely nem a szóban forgó sírversre vonatkozik ugyan, de Tifernasra és egyszersmind Janus Pannoniusra. Eszerint Gregorius mester is szóbajöhet az egyik, ifj. Horváth János által a Sevillai I. kódexből közzétett Janus-epigramma (Rogat magistrum Gregorium, ut inceptam cuiusdam fontis descriptionem) címzettjeként.^*

Hogy Tifernas, Husztival szólva, „összeköttetésben állt-e V. Lászlóval”, arra életútjának közelebbi ismerete adhatja meg a választ. Ugyanakkor talán arról is megtudhatunk valamit, hogy megvolt-e legalább a lehetősége annak, hogy találkozzanak, közvetlenül vagy közvetve, Janus Pannoniusszal. Ez utóbbi kérdés, illetve a szóban forgó sírvers kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy Janus költői munkásságában csakis a gyermekkirállyal – s persze Frigyes császárral-való nevezetes ferrarai találkozásnak (1452. január) van nyoma (De certamine mensium).^* Hogy László 1457. november 23-án, Prágában bekövetkezett halálát ismereteink szerint nem siratta el, a körülményeket tekintve talán érthető. Mindenesetre a volt ferrarai iskolatárs Giorgio Valagussa a király halála idején már milánói lakos, levélben biztosítja Janust mély együttérzéséről.^* A már ténylegesen uralkodó Lászlóval Janus, ha Vitéz kíséretének tagjaként 1455-ben valóban jelen volt a bécsújhelyi birodalmi gyűlésen,^* Bécsben elvileg személyesen is találkozhatott. Témánk szempontjából nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy Janus már ferrarai tanulmányai idején közeli kapcsolatba kerülhetett azzal a Várdai Istvánnal, a majdani kalocsai érsekkel, aki alkancellárként és királyi diplomataként, mint látni fogjuk, jelentős szerepet játszott az V. László halálát megelőző és követő eseményekben. S mi több, ugyanitt Vitéz János neve is megemlíthető, akinek 1457. november 24-én kelt levele (ugyancsak látni fogjuk) közvetlenül összefügg a Tifernast költői megnyilatkozásra késztető, mondjuk ki, franciaországi eseményekkel.^*

Az 1450-es évek európai mércével mérve is jelentős politikai és társasági eseménye volt annak a magyar (s egyszersmind osztrák és cseh) küldöttségnek a látogatása VII. Károly francia királyságában, amely 1457. októberének végén indult Prágából. A mintegy ötszáz tagú küldöttséget, melyhez Teleki József leírása szerint^* „illendő asszonyi kíséret, több négy lovas aranyozott kocsi és fényes ajándékok a menyasszony számára, 80 fejér ló”, s még sorolhatnánk, mi minden járult, a Janusszal kapcsolatban már említett Várdai István érsek és alkancellár vezette azzal a céllal, hogy az előzetes megállapodás alapján ünnepélyesen megkérjék és hazahozzák V. László kiszemelt menyasszonyát, a francia uralkodó Margit nevű lányát. A tervezett esküvő kivételes alkalmát, mint ismeretes, egyfajta – a török elleni összefogás erősítését célzó – találkozó megtartására is ki akarták használni.^* Nem csoda hát, hogy a király előtt elmondott beszédében Várdai hangsúlyozottan mutat rá azokra az érdemekre, melyeket a magyar nép mint a kereszténység védőbástyája szerzett, s még inkább szerezni fog (a franciákkal közösen), ha a nagy reményekre jogosító házasság létrejön. Eckhardt Sándor Várdai-interpretációját idézve: „az ellenség – a török – ezután meg sem mer moccanni, ha két ilyen hatalmas uralkodóval találja magát szemben.”^*

Minthogy a népes és díszes delegáció csupán december 8-án ér Toursba, illetve a király és udvara akkori tartózkodási helyére, a közeli Le Monstis kastélyba,^* a kitüntető királyi fogadás és a kapcsolódó fényes vigasságok, amelyekről a kortársak csodákat meséltek, tulajdonképpen már posztumusz zajlanak. László ekkor már több mint két hete halott, de az akkori idők kommunikációs viszonyai között a gyászhír csak karácsony táján éri utol a küldöttséget. Eckhardt szavaival szólva: „rettenetes keserűség, siránkozás, jajveszékelés támadt a követek között: a sok költekezés, fény, pompa hiúnak bizonyult. A kortársak nagy részletességgel ábrázolják az öröm helyébe lépő gyászt, amely akkora nyomot hagyott a Loire vidékén, hogy még négy év múlva is, amikor Villon Meung-sur-Loire-i börtönéből kiszabadul, visszaemlékezik »Lancelot cseh királyra«, a mulandóságról elmélkedvén”. A követjárás egyik francia krónikását (Du Clerque-et) is idézi Eckhardt, aki „hosszan elmereng az esettel kapcsolatban, és Fortuna álnokságát, az élet mulandóságát fejtegeti.^* Mint egykorú hazai (de rendeltetési helyét tekintve franciaországi) forrást, Vitéz János váradi püspök – és királyi főhivatalnok – azon levelét is idézhetjük, amely 1457. november 24-én, László halálának másnapján kelt Prágában, s amelynek címzettjei a magyar delegációvezetők, Várdai István kalocsai érsek és Pálóczi László királyi udvarbíró. „A fájdalom s a sűrű sóhajok szavamat szegik, és szinte valamennyi tagom verejtékben ázik, miközben e levelet írom, amelyet – úgy hiszem – magatok is könnyeitekkel árasztotok el, még mielőtt a végére érnétek… Láttam, a végzet mint hajtja uralma alá egy hatalmas birodalom uralkodóját, oly büntetést mérve rá az oktalan balsors, amely méltatlan volt őhozzá: csak a mi bűneinkhez volt méltó! Mily nyomorúságos is az emberi lét: mindig a legboldogabb reményeket csalja meg, akkor buktatva legmélyebbre az ember törekvéseit, amikor szárnyakat ad vágyainak” – olvashatjuk Bellus Ibolya fordításában.^*

Amiről ellenben nem olvashatunk a hazai szakirodalomban, illetve a hazai szerzők által idézett forrásokban, az éppenséggel Gregorius Tifernas – francia forrásokból igazolható – jelenléte a magyar küldöttség szereplésénél Toursban és Párizsban. A Szajna partján ugyanis megszakították a hazautat magyarjaink, akik a gyászhír vétele után, újév napján indultak el a Loire parti „fővárosból”, a kölcsönös ajándékozásokat, gyászmisét és egyéb, ugyancsak nagy visszhangot kiváltó eseményeket követően.^* Párizsban a „kíváncsi nép Szent Jakab kapuja elé vonul, a szélmalmokig, hogy mielőbb láthassa a csodálatos menetet, amelynek különös kocsijai a francia nyelvet egy távoli magyar község nevével gazdagítják. A kapukban érsek, püspök és rektor várják a követséget, amelynek szánjait talán még a kocsiknál is jobban megcsodálják. A magyarok tiszteletére felvonul az egész egyetem…”.^* Bár, mint látni fogjuk, az olasz humanista Toursban ismerkedett össze a magyar küldöttséggel, mindenekelőtt persze annak vezetőivel, velük tartott Párizsba, így tulajdonképpen menet közben is megszülethetett a sírvers, amelyet ideje teljes egészében idézni.

Látható, hogy Tifernas, mondhatni az uralkodó közhangulatnak megfelelően, a tervezett frigy nemzetközi politikai jelentőségét helyezi előtérbe. László halálával olyan uralkodót vesztett a keresztény Európa, aki a szerző szavai szerint „kemény harcra készült a török ellen”, nem kímélve „hatalmas erejét, hadseregét, vagyonát”. Akitől már előre reszketett a török, aki „már a győzelem reményét öntötte mindenkibe”, és képes lett volna arra, hogy a hitetleneket kiszorítva Európából „levegye a görögökről a végzetes igát”. Az minden bizonnyal a halottnak kijáró túlzás, hogy László mindezt egyedül tette volna, s csupán a vers mondhatni magánéleti végkifejletében utal arra Tifernas, hogy azért nagy tisztesség lett volna László számára, ha vejének szólíthatta volna a francia király.

Feltűnő a sírvers Pannonia-központúsága, bizonyítva, hogy valóban a magyarországi küldöttek képezték a delegáció gerincét. Ugyanakkor jelentheti azt is, hogy Tifernas kifejezetten Várdai Istvánt akarta „megszólítani” versével. Vele, az itáliai tanultságú férfiúval szót érthetett valóban. Az, hogy az epitáfiumban hangsúlyozottan szerepelnek a felszabadításra váró görögök, humanista közhely a Konstantinápoly elfoglalását (1453) követő években. Mégis, valahogy másképp, személyesebben hangzik annak az olasz humanistának a szájából, akit a görög nyelv tudós tanáraként és fordítójaként tiszteltek elsősorban, aki – Guarinóhoz hasonlóan – görög földön gyarapította tudását.^*

Életéről és munkásságáról az olasz Girolamo Mancini munkája tájékoztat a legjobban.^* Huszti idézett művében csupán Delaruelle Tifernas-biográfiájára hivatkozik, mely alapmű, de jóval vázlatosabb, mint az olasz szerző tanulmánya.^*

Az újabb kézikönyvek úgy tudják, hogy Gregorius Tifernas 141?-ben született a közép-olaszországi Città di Castellóban, és valamikor 1462 után halt meg Velencében. Mancini a születés idejét 1413 végére, 1414 elejére teszi, míg másutt 1415 szerepel. A Michaud-féle egyetemes életrajzi lexikon úgy tudja, humanistánk 50 éves korában, Velencében halálozott el 1465-ben vagy a következő évben. (Eszerint még Janus is találkozhatott volna vele 1465-ös követjárása alkalmával.)^* Figyelemre méltó, hogy bár az elhalálozás helye „mindenki” szerint Velence volt, az utolsó értékelhető adat Tifernasról az, hogy 1462. szeptember 4-én Ferrarában van.^*

Gyermek- és ifjúkoráról jóformán csak annyi tudható, hogy 13 évesen elveszíti apját. Bizonytalan, hogy mikor, de egyébként egészen bizonyos, hogy görögországi tanulmányokat folytatott, miként később Lelio (Lilio) nevű fia és (vagy) tanítványa. Tanulmányainak jellegéről árulkodik, hogy 1447 körül (Janus Itáliába érkezése idején) orvoskodik és görög leckéket ad Nápolyban. Tanítványa volt Pontano is, aki egy anekdotájában emlékezik meg „Gregorius magister”-ről. Itt kezdődik szívélyes, a későbbiekben is fennálló kapcsolata Beccadellivel.^*

Miután elenyészik a Rómát két éven át (1449–1450) sújtó pestisjárvány, Gregorio átköltözik ide, s itt közvetlen kapcsolatba kerül V. Miklós pápa szellemi körével. Barátsága talán Giovanni Tortellivel a legszívélyesebb, aki ugyancsak járt a görögöknél, és úgyszólván földije Tifernasnak.^* Tortelli javaslatára Miklós pápa 1451-ben Janusunk mesterét, Guarinót bízza meg a Strabón-fordítással, aki – lévén már élemedett korban – lassan dolgozik, s csupán az Európa-részt (I–IV. könyv) tudja még a pápa életében elkészíteni. Így léphet a színre Tifernas, aki – Mattia Palmieri szerint – Guarinóval szinte egyidejűleg asztalra teszi a másik két ismert földrészt leíró könyvek fordítását.^* Így válik Gergely mester Guarino társszerzőjévé a későbbi nyomtatott kiadásokban, amelyeket már egyikük sem forgathatott. Giovanni Antonio Bussi gondozta az 1469-es római, Raffaello Zovenzoni pedig az 1472-es velencei kiadást; ez utóbbinak érdekessége egy „csatolt” Guarino-vers, ahonnan megtudható, hogy ő maga is befejezte a Strabón-fordítást, amelyet, mint mondja, megszakított V. Miklós halála. Mindez a Janus révén is jól ismert velencei patrícius, Jacopo Antonio Marcello kérésére történt.^* Rómájáról még csak annyit: Mancini szerint ugyan nem bizonyítható, hogy az itteni Studio tanára volt a Nápolyból áttelepült mester, arra azonban egyértelműen utalnak a források, hogy oktatással is foglalkozott Rómában.^*

A humanisták által olyannyira kedvelt Miklós pápa halála, 1455 márciusa után mondhatni menekülésszerűen elhagyja Rómát, s rövidebb velencei közjáték után megpróbál egzisztenciát teremteni magának a Sforzák birodalmában, Milánóban.^* 1457 végén francia földön van, s kerek két év is eltelik, mire viszontlátja szülőföldjét. Életpályája ebben az „emigrációs” időszakában úgyszólván modell-értékű. Nem csoda, hogy a The Cambridge Medieval History illusztris szerzője, Arthur A. Tilley az alábbi sorokkal szól róla: „Gregorius Tifernas sokatmondó levélben juttatta kifejezésre az egész humanista világ gyászát, amelyet V. Miklós pápa halálakor (1455) érzett. Kis híján egy másik humanista, Bessarion bíboros lett az utód, de a konklávé az utolsó pillanatban elállt attól, hogy egy szakállas görög mellett tegye le a voksot. Végül egy spanyolt választottak meg helyette, aki erős jellemmel, nagy tudással és jó politikai érzékkel rendelkezett ugyan, de hetvennyolc éves kora volt a legfőbb ajánlólevele. Az új pápa, aki felvette a III. Calixtus nevet, minden, még ekkoriban sem lebecsülhető energiájával a török elleni kereszteshadjárat ügyét és Borgia-unokaöccsei érvényesülését igyekezett előmozdítani. 1458-ban Aeneas Sylvius Piccolomini lett az utóda, és a humanisták reményei újjáéledtek.”^*

Hogy Miklós pápa halála, 1455. március 24-e után pontosan mikor hagyta el Rómát Tifernas, nem tudjuk, de szinte bizonyos, hogy még 1455 tavaszán. Az idő tájt tehát, amikor közel hét év tanulás után Giorgio Valagussa is útnak indul Ferrarából, hogy munkát, tanítási lehetőséget keressen magának a Sforzáknál, Milánóban, akárcsak Tifernas. Valagussa előbb szülővárosában, Bresciában tájékozódik, amely Velencéhez tartozik ekkoriban, majd szeptemberben átmegy Milánóba.^* Tifernas ugyancsak Milánóba vezető útjának Velence az általunk ismert állomása. 1456. január 31-én még innen ír Francesco Sforzának, de május elején már Milánóban van, mert Valagussával együtt ekkor kap engedélyt az oktatásra.^* Meglehet, barátságuknak már volt előzménye: Velencébe vezető útján Tifernas Ferrarát is útba ejthette, ha ugyan nem kerülte a találkozást a Strabón-fordítás miatt esetleg neheztelő Guarinóval. De ha itt nem, Velencében is összetalálkozhattak Valagussával, akiről nem nehéz feltételezni, hogy Bresciába menet beiktatott egy rövidebb-hosszabb velencei megállót. Monográfusától tudjuk, hogy korábban is gyakran felugrott Fezarából Velencébe, hogy találkozzék ottani barátaival és támogatóival.^*

Velence egyébként az a hely, ahol 1455 végén, 1456 elején Tifemas akár Janus Pannoniusszal is találkozhatott; persze Janus tanulmányainak ekkori színhelyén, a közeli Padovában is létrejöhetett ez a találkozó. Akárhogy is történt, mindenképpen figyelemre méltó (vagy csupán érdekes véletlen), hogy V. László halálát követően – Milánóból – az a Valagussa kondoleál Janusnak, aki nem sokkal előbb – Milánóban – sülve-főve együtt van ugyanazzal a Tifernasszal, aki majd sírverset ír V. Lászlóra. A Janushoz írott levélben Valagussa nem nevezi meg a forrását, mégis úgy érezzük, Tifernas epitáfiuma ott volt az asztalán, miközben az együttérző szavakat papírra vetette.^*

Gregorius Tifernas milánói tartózkodásának érdekes dokumentuma az a levél, amelyet az egyik előkelő Tifernas-tanítvány, Bartolommeo Calchi küldött Mantovába 1456. november 22-én. A Sforzák kancellárja ebben egy görög Strabónt kér Lodovico Gonzagától, hogy lefordíthassa Európáját is, amelyet Guarino már átültetett latinra.^* Garin úgy tudja, hogy Tifernas 1456-ban Strabóntól a Guarino által még le nem fordított részeket fordította.^* Mancini szerint viszont egyáltalán nem készülhetett fordítás Milánóban, mert Gregorius decemberre már eldöntötte, hogy a francia királyságban próbál szerencsét, mivel, Mancinit idézve, „1456. (így!) december 8-án Toursban van”, ahol a már idézett események következnek, s megszületik az V. László-sírvers is. A találkozás a magyar delegációval Mancini szerint már Milánóban megtörtént, ahol az egyik küldött, illetve annak olasz szolgálattevője beszélhette rá Gregorius magistert arra, hogy velük együtt keljen át az Alpokon. Hogy ő kötélnek állt, abban része volt annak is, hogy ez idő tájt sok olasz humanista szerencsét próbált Magyarországon, és igen kedvező fogadtatásban részesültek vélekedik Mancini, miközben mások, szerinte kevésbé elfogadható véleményét is idézi.^*

Nyilvánvaló, hogy Mancini (vagy valaki már előtte) egy évvel korábbra tette az V. László tervezett házasságával és halálával kapcsolatos eseményeket, így aztán esetleg egy teljes év homályban marad Tifernas milánói életéből. (Ez bőven elég lett volna arra, hogy tető alá hozza akár a teljes Strabón-fordítást.)^* Ha valóban igaz, hogy a VII. Károlyhoz igyekvő magyar küldöttség Milánót is érintette, akkor mindez 1457 novemberében történhetett. Ez esetben viszont egyszerűbb magyarázat is volna Tifernas és a magyar delegátusok kapcsolatfelvételére, mint amivel Mancini szolgál. Milánóban ugyanis Valagussa sokkal inkább lehetett a közvetítő, mint az a bizonyos „olasz szolgálattevő”, hisz a küldöttséget vezető Várdai Istvánt, ugyanúgy, mint Janus, személyesen ismerhette még Ferarából.^*

Ha Tifernas 1456 telén már valóban elhagyta volna Milánót, akkor talán több nyoma lenne a franciáknál 1457. évi tevékenységének. Van ugyan utalás arra, közelebbi időmeghatározás nélkül, hogy már 1457-ben kommentált latin költőket,^* igazi jelenléte azonban, amelyet mindmáig jegyez a – nem csupán a francia – történetírás, csak 1458 elején kezdődik. Ekkor, január 17-én vagy 19-én bízzák meg Gregorius Tifernast, elsőként a Sorbonne történetében, a görög nyelv tanításával. Munkája nem lehetett eredménytelen, idézi Delaruelle-t Franco Simone, ha maga Reuchlin büszkélkedett azzal, hogy olyanoktól tanulta a görög nyelvet, akik Tifernas tanítványai voltak Párizsban.^* Ez utóbbiak közé tartozott a francia humanizmus előtörténetének nevezetes egyénisége, Robert Gaguin (1433–1501), aki Ars versificatoriájában megemlékezik olasz mesteréről.^* (A Janusnál egy évvel korábbi születésű Gaguin megérte a századfordulót; nálunk Girolamo Balbi párizsi évei kapcsán említik.^*) Gaguinnak tanára, Tifernasnak kollégája volt a Sorbonneon Guillaume Fichet (1433–1487 u.), aki Georges Duby szerint „Petrarcáért és a latin szerzőkért lelkesedett avignoni tanulmányai során, s aki Milánóban személyesen is kapcsolatba került a »hegyentúli« értelmiséggel”, s mikor megalapította az első párizsi nyomdát, amely Lorenzo Valla főművét is közreadta, „már 1470-ben elültette a párizsi egyetem falai között a humanizmus csíráit”. Később – továbbra is Dubyt idézve – „Robert Gaguin, a jogi kar dékánja köré csoportosultak az itáliai tanárok és görög menekültek”, akik „azon fáradoztak, hogy a klasszikus latin tisztaságával vértezzék fel magukat a skolasztika torz szaknyelvével szemben… Már csak ezért is vonzotta őket a platonizmus”.^*

Az, hogy Tifernas franciaországi missziójának emléke fennmaradt, mindenekelőtt Gaguinnak köszönhető. A Sorbonne-ra történő meghívásához azonban talán valami köze lehetett az itáliai tartományokkal határos Savoyából való Fichetnek is, aki Gregorius magister kiutazása előtt már megfordult Milánóban. (Úgy tartják, hogy élete is Itáliában ért véget valamikor az 1480-as évek végén, miután még 1472-ben leutazott oda Bessarion bíborossal.)^*

Arról, hogy hány szemeszterre terjedt ki a párizsi egyetemen Tifernas oktatói tevékenysége, megoszlanak a vélemények. Van, aki csupán egy szemeszterről tud, van, aki kettőről, illetve háromról. Ez utóbbi látszik valószínűnek, hiszen bizonyos, hogy csupán 1459 őszén, szeptember végén vagy október elején tér vissza Itáliába. Előtte már halálhírét költik odahaza, ezért versben nyugtatja meg az aggódó Beccadellit: vivimus, Antoni. Mint az Aureolanusnak titulált „maître des coptes”-hoz, Pierre Doriole-hoz intézett segélykérő verse tanúsítja, anyagi gondokkal küszködik. Hazatérését minden bizonnyal már azóta tervezi, hogy hírét hozták: III. Calixtus pápa halála után az az Aeneas Sylvius lesz az utód, akit jól ismert még Rómából. Természetes, hogy ebből az alkalomból is vers születik.^*

Miután a francia király Velencébe utazó küldöttségével visszatér, Tifernas előbb Milánóban próbál szerencsét, de most elutasítják, mint Károly királyhoz írott levele (1459. október 5.) tanúsítja. Ekkor ő maga fordul Lodovico Gonzagához, akinek a mantovai találkozóról visszatérő pápa is melegen ajánlja levelében, 1460. április 8-án. Így 14 évvel Vittorino da Feltre halála után Mantovában kezdheti meg működését Tifernas, olyan tanítványokkal, mint Giorgio Merula (tanára verseskönyvének majdani összeállítója), vagy a szentéletű költő-szerzetes, fra Battista Mantovano (Battista Spagnuolo).^*

Viszonylag rövid volt a mantovai tartózkodás, mert a következő évben már számos nyoma van velencei működésének. Szoros kapcsolatban áll a nevezetes Cornaro családdal s a Janus Itáliájában is szereplő Jacopo Antonio Marcellóval, akit, miként Janus is, verssel igyekszik vigasztalni (In Valerium Marcellum) kisfia halála alkalmából, aki 1461. január 1-jén, alig kilencéves korában távozott az élők sorából. Marcellóhoz fűződő kapcsolatát demonstrálja Oratiója is, amely a vicenzai Bertoliana egyik kódexében maradt fenn.^*

Tifernas 1462. szeptember 4-én Ferrarában van. Bertoni úgy kommentálja az idevonatkozó forrást, hogy „messer Gregoro Chifernio de Cità da Castello” tulajdonképpen Velencébe igyekezett, megszakítva útját Ferrarában. Egy – sajnos datálatlan – levél szerint szülővárosába is hazalátogatott Velencéből, talán ekkor állt meg az Esték városában.^* (Guarino ekkor már két éve halott.) Mindenesetre ez a ferrarai illetőségű adat az utolsó életjel tudomásunk szerint, Tifernas tehát, ha pontosak akarunk lenni, 1462. szeptember 4-e után halt meg, valószínűleg Velencében.^*

Szellemi hagyatéka: mintegy negyven vers, néhány oráció, levelek, fordítások. Fordításai közül csupán Strabónja vált ismertté nyomtatásban is, a többi fordítása háttérbe szorult a nevesebb fordítók munkái mellett.^* Verseit először egy Ausonius-kiadás függelékeként nyomtatták ki Velencében, 1472-ben. Huszonhat évvel később Bernardinus de Vitalibus 1498-as velencei kiadásában már az ő költeményei a főszereplők – a függelékben itt Pontanus, Franciscus Ottavius és Sulpicia szerepelnek.^* Ez utóbbi kiadást már nem érhette meg verseinek összegyűjtője, a nálunk főként Galeotto Marzio-invektívája kapcsán idézett Giorgio Merula, mert időközben 1494-ben meghalt Milánóban. Érdekes véletlen, hogy ugyanott, Velencében, ugyanakkor, 1498-ban, és ugyancsak Bernardinus de Vitalibus nyomdájában jelent meg Janus Pannonius Feronia-elégiája is, Perotti Polybios-fordításának függelékeként. (A korábbi kiadásban még nem szerepel ez a toldalék.)^*

Gregorius Tifernas verseit a 16. század elején két alkalommal (1508, 1509) Strassburgban is kiadták.^* Miként a korábbi kiadásokban, ezekben is olvasható az V. László-sírvers, amely fordításban így hangzik:

Boda Miklós

Janus Pannonius olasz kortársa, Gregorius Tifernas V. László-epitáfiumáról

Epitaphium in Ladislaum regem Pannoniae, Bohemiae etc.

Sírvers V. Lászlóra, Magyarország és Csehország királyára

L’épitaphe de Ladislas V par un contemporain italien de Janus Pannonius: Gregorius Tifernas