Szent Domonkos
 [augusztus 4.]

Domonkos (Dominicus) annyit tesz, hogy az ‚Úr őrizője’ (Domini custos) vagy: ‚akit az Úr őriz’ (a Domino custoditus). Vagy Domonkost az úr (dominus) szóból való eredeztetése miatt hívjuk így. Háromféleképpen mondható az Úr őrizőjének: ami az Istent illeti, az Úr tiszteletének őre, ami a felebarátot illeti, az Úr szőlejének vagy az Úr nyájának őrizője, ami önmagát illeti, az Úr akaratának vagy az Úr parancsolatainak őrizője. Másodszor, a Domonkos név értelme: ‚akit az Úr őriz’, mivel hármas állapotát illetően megőrizte az Úr. Az elsőben laikus volt, a másodikban reguláris kanonok, a harmadikban apostoli férfiú. Az elsőben azért őrizte az Úr, hogy dicséretesen kezdjen, a másodikban, hogy buzgón haladjon előre, a harmadikban pedig hogy tökéletességre érjen. Harmadszor, a szó eredeztetése szerint, Domonkost úrnak lehetne mondani, mivel az úr (dominus) annyit tesz, mint ‚fenyegetést adó’ (donans minas), vagy ‚kevesebbet adó’ (donans minus), vagy ‚ajándékot adó’ (donans mumus). Így Szent Domonkos adta (donans), azaz megbocsátotta (condonans) a fenyegetéseket a jogtalanságok elnézése által; kevesebbet adott teste sanyargatása által, mert mindig kevesebbet adott a testének, mint az kívánta volna; ajándékot adott szabadsága eladományozása által, mivel nemcsak a szegényeknek adta, amije volt, hanem önmagát is sokszor el akarta adni.

 

Domonkos, a prédikáló rend híres vezére és atyja, a Hispania osmai püspökségében lévő Caleruega faluban született, test szerinti atyját Félixnek, anyját pedig Johannának hívták. Anyja még a gyermek születése előtt álomban azt látta, hogy kölyökkutyát hord a méhében, amely lánggal égő fáklyát vitt a szájában, és a méhéből kijőve az egész világmindenséget felgyújtotta. Az az asszony, aki a gyermek Domonkost a szent keresztség fürdőjéből kiemelte, látta, hogy a homlokán egy igen fényes csillagot visel, amely az egész világot beragyogta.

Mikor még kisfiú volt, és dajka vigyázott rá, gyakran azon kapták, hogy elhagyja ágyát, és a puszta földön fekszik. Miután Palenziába küldték tanulni, a bölcsesség szeretete miatt tíz éven át soha bort nem ivott. Egyszer azon a vidéken súlyos éhínség tombolt, s Domonkos a könyveit minden holmijával együtt eladta, és árát a szegények közt osztotta szét. Mikor már kezdett terjedni a híre, székesegyházában az osmai püspök reguláris kanonoknak teszi meg, és ezután mindenki előtt az élet tükre lett, a kanonokok alperjellé választották. Domonkos pedig éjjel-nappal olvasással és imádkozással foglalkozott, állandóan kérvén az Istent, hogy méltóztassék néki azt a kegyelmet megadni, mellyel teljesen felebarátai üdvének szentelheti magát. Igen buzgón olvasta az Atyák beszélgetései című könyvet,* melyből nagy tökéletességre tett szert.

Egyszer az emutett püspökkel együtt Toulouseba ment. Úgy találta, hogy vendéglátóját az eretnekek tévelygése rontotta meg. Nemsokára Krisztus hitére térítette, és mint jövendőbeli aratása zsengéjét mutatta be az Úrnak. Montfort gróf élettörténetében olvasható, hogy Szent Domonkos egy alkalommal az eretnekek ellen prédikált. Írásba foglalta azokat az érveket, melyeket fölhozott, és a cédulát átadta egy eretneknek, hogy annak tárgyáról gondolkodhassék. Azon az éjszakán a tűznél összegyűltek az eretnekek, s az megmutatta nekik azt a cédulát, melyet Domonkostól kapott. Hittestvérei azt mondták neki, hogy vesse a tűzbe, és ha el találna égni, akkor az ő hitük – jobban mondva hitszegésük – igaz, ha pedig nem ég el, ezután a római Egyház igaz hitét prédikálják. Ennek okán tűzbe vetették a cédulát, de az kisvártatva kipattant a tűzből, és még csak meg sem pörkölődött. Mindnyájan megdöbbentek, de volt egy, mindnél keményebb, aki így szólt: „Vessük ismét a tűzbe, és így még jobban meggyőződünk a dologról, teljesebben megismerjük az igazságot!” Ismét belehajítják a tűzbe, de újra megégés nélkül pattan ki. Akkor amaz ismét mondja: „Harmadszor is vessük a tűzbe, így kétség nélkül megismerjük a dolog kimenetelét!” Harmadszor is bedobják, és ismét égés nyoma nélkül pattan ki. Az eretnekek azonban megmakacsolván magukat, szigorú esküvéssel megfogadták egymás közt, hogy mindannyian hallgatnak az esetről. Egy vitéz azonban, aki ott volt, és valamelyest a mi hitünkhöz húzott, később elhíresztelte a csodát. Ez pedig Montségurnél esett meg. Úgy mondják, ehhez hasonló történt Fanjeaux-ban is, mikor nyilvános disputát rendeztek az eretnekekkel.

Mikor többi társa jórészt hazatért, és az osmai püspök meghalt, Szent Domonkos kevesekkel együtt egyedül maradt, de állhatatosan hirdette az Úr igéjét az eretnekek ellen. Kinevették az igazság ellenségei, leköpdösték, sárral és más mocskos dolgokkal dobálták meg, hátára gúnyból szalmát kötöttek. Halállal is megfenyegették, de ő rettenthetetlenül szólt: „Nem vagyok méltó a vértanúság dicsőségére, még nem érdemlem meg ezt a halált,” Ennek okáért azokon a helyeken, ahol csapdát állítottak neki, nemcsak hogy félelem nélkül, hanem énekelve és fürgén ment át. Ezt látván csodálkozva mondták amazok: „Téged a halálfélelem sem rendít meg? Mit csináltál volna, ha elfogunk?” Erre ő: „Kértelek volna, hogy ne hirtelen halállal öljetek meg, hanem lassan és egymás után metsszétek le tagjaimat, majd levágott tagjaimat megmutatva szememet is vájjátok ki, végül félholt és megcsonkított testemet hagyjátok saját véremben fetrengeni, vagy kényetek-kedvetek szerint öljetek meg engem.”

Egyszer talált valakit, aki roppant szükségre jutván az eretnekek társaságához szegődött. Domonkos el akarta magát adatni, hogy a kapott pénzből annak a szegénységét orvosolja; és a megtévelyedett embert kiszabadítsa. Meg is tette volna, ha amannak szükségén időben nem segít az isteni gondviselés.

Máskor is, mikor egy asszony nagy jajveszékelés közepette előadta neki, hogy fivére a szaracénok fogságába esett és hogy semmi lehetősége nincs, hogy kiváltsa, ő mélységes részvétre indulva fölajánlotta, hogy eladja magát a fogoly kiváltására, de Isten, aki őt sok fogolynak ennél is fontosabb lelki megváltására szánta, nem engedte meg.

Mikor Toulouse környékén az eretnekek magamutogató vallásossága által félrevezetett asszonyoknál vendégeskedett: hogy a kutyaharapást szőrével gyógyítsa, egy társát maga mellé vévén egy álló hétig csupán kenyéren és vízen böjtölt, éjjel pedig virrasztott. Mikor rákényszerült, fáradt tagjait egy csupasz deszkán nyugtatta, és így történt, hogy azokat az asszonyokat elvezette az igaz hit ismeretére.

Ezután egy rend alapításán kezdett gondolkozni, melynek az a hivatása, hogy tagjai a világon szerte járván megerősítsék a katolikus hitet az eretnekek ellen. Toulouse vidékén maradt tíz éven át, az osmai püspök elhunytától fogva egészen a lateráni zsinat összehívásáig.* Ekkor Fulco Toulouse-i püspökkel együtt Rómába ment az egyetemes zsinatra, és azt kérte Ince pápától, hogy a maga és követői számára hagyja jóvá a prédikáló rendet. A pápa egy ideig ódzkodott az engedély megadásától, egy éjszaka azonban látta, hogy a lateráni bazilika hirtelen összedőléssel fenyeget. Míg ezt remegve szemlélte, ellenkező irányból odafutott Isten embere, Domonkos, és vállával az egész dűlőfélben lévő építményt megtartotta. Fölserkenvén megértette a látást, és Isten emberének kérését örömmel teljesítette. Felszólította, hogy testvéreihez visszatérvén valamelyik jóváhagyott regulát válassza ki magának, majd Rómába jőve kívánsága szerint megkapja a megerősítést. Hazatérvén a pápa szavát feltárta a testvérek előtt. A testvérek szám szerint mintegy tizenhatan voltak; a Szentlélek segítségül hívásával, egyhangúlag Szent Ágostonnak, a kiváló tanítónak és prédikátornak reguláját választották, mint akik maguk is mind a valóságban, mind pedig nevük szerint prédikátorok akartak lenni. Még néhány más, a szigorúbb életvitelre vonatkozó szabályt is magukra vettek, elhatározták, hogy ezeket konstitúciók formájában fogják megőrizni. Közben azonban Ince meghalt, ezért Domonkos Honorius megválasztása után az utóbbi pápától kérte a rend megerősítését, az Úr 1216. esztendejében.

Mikor Rómában, Szent Péter templomában rendje terjedéséért esedezett, látta, amint a dicsőséges apostolfejedelmek, Péter és Pál hozzálépnek, s az első, Péter egy botot, Pál pedig egy könyvet adott neki. Hozzátették, mondván: „Menj, prédikálj, mert Isten erre a szolgálatra választott téged!”

Egy pillanat alatt szeme elé tárult, amint fiai az egész világon szétszéledve, kettesével járnak, és hirdetik a népeknek Isten igéjét; és ezért Toulouse-ba visszatérve szét is küldte a testvéreket. Egyeseket Hispaniába, másokat Párizsba, ismét másokat Bolognába irányított, ő maga pedig visszafordult Rómába.

Egy szerzetes, még a prédikátorok rendjének jóváhagyása előtt, elragadtatásában látta a Boldogságos Szüzet, amint térdepelve és kezét összekulcsolva kérlelte szent Fiát az emberi nemén. Krisztus többször is visszautasította kegyes anyját, végül kitartó kérlelésére így szólt hozzá: „Anyám, mit tudok tenni, vagy mit kell még ezekén tennem? Elküldtem a pátriárkákat és a prófétákat, és kevéssé javultak meg. Elmentem én magam is hozzájuk, aztán elküldtem az apostolokat, és engem is, őket is megölték. Elküldtem a vértanúkat és a hitvallókat és a tanítókat, ám azok szavára sem hajlottak. De mivel nem tehetem meg, hogy valamit is megtagadjak tőled, nékik adom az én prédikátoraimat, hogy azok által megvilágosodhassanak és megtisztuljanak. Ha nem, hát én magam megyek ellenük.”

Hasonló látomást látott egy másik szerzetes is abban az időben, mikor a ciszterci rend tizenkét apátját elküldték Toulouse-ba az eretnekek ellen. Mikor ugyanis a Fiú válaszolt könyörgő anyjának, mint fentebb elmondtuk, anyja tovább erősködött: „Jó fiam, nem azok gonoszsága, hanem a te kegyelmed és irgalmasságod szerint kell cselekedned.” Ekkor Fia a könyörgésektől legyőzetve, így szólt: „A te kívánságodra még ezt is irgalmasan megteszem velük, hogy elküldöm hozzájuk prédikátoraimat, hogy figyelmeztessék és tanítsák őket. S ha nem javulnak meg, nem kegyelmezek többé nekik.”

Egy minorita testvér, aki már sok ideje volt társa Szent Ferencnek, a prédikátorok rendjéből sok testvérnek elmesélte, hogy mikor Szent Domonkos rendje megerősítését kérte Rómában a pápától, éjszaka imádkozván lélekben látta Krisztust a levegőben lebegve, kezében három lándzsát tartott és megcsóválta őket a világ ellen. Édesanyja odafutván kérdezgette, mit akar tenni. Erre ő: „Íme, az egész világ tele van három bűnnel, a gőggel, a kívánsággal és a fösvénységgel, és ezért ezzel a három lándzsával el akarom pusztítani.” Akkor a Szűz a lábai elé borulva mondta; „Drága Fiam, irgalmazz, és igazságosságodat mérsékeld irgalmassággal!” Mire Krisztus: „Nem látod, hogy mennyi jogtalanságot követnek el énellenem?” Erre anyja: „Mérsékeld, Fiam, dühödet, várj egy kis ideig, mert van egy hűséges szolgám, serény bajvívóm, aki szene járván beveszi majd a világot és a te uralmad alá igázza. Másik szolgát is adok melléje segítségül, aki hűségesen vele együtt harcol.” Fia így válaszolt: „Íme, megengesztelődve tekintek orcádra, de én is látni akarnám, kiket akarsz erre a nagy szolgálatra szánni.” Akkor Mária megmutatta Krisztusnak Szent Domonkost. Krisztus pedig: „Ez a jó és serény bajvívó valóban minden erejével azon lesz, amit mondottál.” Elébe vitte Szent Ferencet is, és Krisztus hasonlóképpen dicsérte, mint az elsőt. Szent Domonkos pedig álomlátásban alaposan megfigyelte társát, akit azelőtt nem ismert, s másnap a templomban összetalálkozván vele, abból, amit éjszaka látott, jelzés nélkül fölismerte és hevesen megölelte, s kegyes csókkal elborítva megszólította: „Te vagy az én társam, te együtt futsz majd énvelem, együtt fogunk megállani, és senki ellenség nem győz le minket.” Az említett látomást is sorjában elmesélte néki, és attól a perctől fogva egy szív, egy lélek lettek az Úrban. Meghagyták, hogy követőik is mindvégig tartsák meg az egymás iránti szeretetet.

Egyszer fölvett a rendbe egy Apuliából való noviciust. Az említett noviciust társai már annyira eltérítették föltett szándékától, hogy eldöntötte, visszatér a világba, és erőnek erejével visszakövetelte ruhát. Az ifjút meg is fosztották szerzetesi ruhától és föladták rá a saját ingét, mire az nagy fennszóval kiáltozni kezdett, mondván: „Íme, izzom, íme, lángolok, íme, teljesen megégek! Húzzátok le, húzzátok le rólam ezt az átkozott inget, mert eléget engem!” Semmiképpen nem tudott megnyugodni, mígnem ingét lehúzva végre szerzetesi ruhába öltözött és visszatért a klastromba.

Mialatt Szent Domonkos Bolognában időzött, történt egyszer, hogy a testvérek már lefeküdtek, mikor egy laikus testvért gyötörni kezdett az ördög. Reynerius, a Lausanne-ból való testvér, a mondott testvér magisztere meghallotta, és azonnal tudomására hozta Szent Domonkosnak. Szent Domonkos pedig a templomba, az oltár elé vitette; tíz testvér is alig tudta elhurcolni, mire így szólt Szent Domonkos: „Fölszólítalak, te szerencsétlen, mondd meg nékem, miért gyötröd Isten teremtményét, s miért és mi módon bújtál beléje?” Erre az válaszolt: „Azért gyötröm, mert megérdemelte. Tegnap a városban a perjel engedélye nélkül ivott, és nem vetett keresztet. Belé is költöztem egy muslica képében, mert a borral együtt megivott engem is.” Így nyilvánvalóan kitudódott, hogy ivott. Eközben elsőt harangoztak a matutinumra, aminek hallatára az ördög, ki belőle beszélt, azt mondta: „Mostantól itt nem maradhatok, mert fölkelnek a csuhások.” És így Szent Domonkos imádságára kénytelen volt kimenni belőle.

Toulouse vidékén egyszer átkelt a folyón, s könyvei minden védőtok nélkül belepottyantak a folyóba. Harmadnapra egy halász éppen ott vetette ki a horgát, azt hitte, valami nagy halat fogott, de a könyveket húzta ki. Olyan sértetlenek maradtak, mintha csak valami almáriumban őrizték volna nagy gondosan.

Máskor későn ért egy monostorba, és a testvérek már pihentek. Nem akarva őket megzavarni, buzgón imádkozva, társával együtt belépett az épületbe – a bezárt ajtókon keresztül.

Az is megtörtént, hogy egyszer az eretnekekkel folytatott disputa után, egy bizonyos ciszterci laikus testvérrel együtt este későn ért egy templomhoz, és zárva találta. Szent Domonkos buzgón fohászkodott, mire hirtelen a templomon belül találták magukat, és azt az egész éjszakát imában töltötték.

Az utazás fáradalmai után, mielőtt egy vendégfogadóba betért volna, szomját egy-egy forrásnál szokta volt oltani, nehogy vendéglátója megbotránkozzék, amiért túl sokat iszik.

Egy diák igen hajlott a bujaságra. Egy ünnepen elment a bolognai testvérek rendházába, hogy misét hallgasson. Éppen úgy esett, hogy Szent Domonkos celebrálta a misét. Mikor pedig az oblációhoz ért, a mondott diák odalépett és mély áhítattal megcsókolta a kezét. Eközben olyan illatot érzett a kezéből áradni, amilyet még soha életében nem érzett, és attól kezdve a testének tüze csodálatosképpen kialudt, olyannyira, hogy aki azelőtt hiábavaló életet élt és buja volt, ezután önmegtartóztató és tiszta lett. Ó, mily tisztasággal gazdag volt Szent Domonkos teste, hogy illata ily csodálatosképpen megtisztít a lélek szennyétől.

Egy pap, látván, hogy Szent Domonkos a testvérekkel együtt oly buzgón kitart a prédikálásban, elhatározta, hogy hozzájuk szegődik, csak lenne egy Újtestamentuma, ami szükséges a prédikáláshoz, Míg ezen gondolkodott, egy ifjú ott termett, s ruhája öbléből előhúzva, egy Újtestamentumot kínált neki megvételre. A pap rögtön nagy örömmel meg is akarta venni, de még valamelyest habozott. Ezért Istenhez fohászkodván, keresztet vetett a könyvre, és felütötte. Elkezdte olvasni azt a fejezetet, amelyre először esett a pillantása, és azon a részen akadt meg a szeme, ahol az Apostolok Cselekedeteiben ezt mondja az Úr Péternek: „Kelj föl, menj alá és menj vélük semmit nem kételkedvén, mert én küldöttem őket!” (ApCsel 10,20). S fölserkenvén, rögtön hozzájuk csatlakozott.

Toulouse-ban egy nagy tudományú, jó hírű magiszter tartott előadásokat a teológiáról. Egy reggel, napkelte előtt még átolvasta az előadását, de közben elnyomta az álom, s fejét egy kis időre a katedrára hajtotta. Álmában hét csillag tűnt föl előtte. Mikor e csodás, új jelenés miatt ámuldozott, hirtelen oly fényesek lettek és úgy megsokasodtak a csillagok, hogy az egész világot beragyogták. Fölébredvén álmélkodott, hogy mit is akart ez jelenteni. És íme, mikor belépett az iskolába és előadást tartott, Szent Domonkos és szerzetéből hat társa alázatosan a mondott magiszter elé járult, és tudomására hozták szándékukat, hogy az ő iskoláját szeretnék látogatni. Eszébe vévén látomását, habozás nélkül fölismerte bennük a hét csillagot.

Mikor Isten embere, Domonkos Rómában időzött, egy Reginald nevű magiszter, az orléans-i Szent Ányos dékánja, aki Párizsban öt éven át, adta elő a kánonjogot, Rómába ment, hogy az orléans-i püspökkel együtt átkeljen a tengeren. Régen szándékában állott már, hogy mindent félretéve teljes erejével a prédikálásnak szenteli magát, de még nem jutott dűlőre, hogy mi módon valósítsa meg elhatározását. Egy bíborosnak is előadta ezt a szándékát, s tudomást szerzett tőle a prédikáló rend megalapításáról. Hívatta Szent Domonkost, és elmondta neki a tervét, s ekkor el is döntötte, hogy belép a rendjébe, ám rögtön súlyos, lázas betegségbe esett, és már teljesen le is mondtak a gyógyulásáról. Szent Domonkos azonban kitartóan imádkozott éne, és a Boldogságos Szüzet kéne, akire mint patrónájára az egész rend gondjait rábízta. Esedezett, hogy legalább egy kis időre méltóztassék azt a papot őnéki adni. Íme, Reginald, aki ébren várta a halált, megpillantotta az Irgalom Királynőjét, amint két, szerfölött szép leány kíséretében hozzá jött, s nyájas arccal megszólította: „Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked!” A pap töprengett, hogy mit kérjen, mire a mondott leányok közül az egyik azt javasolta, hogy semmit ne kérjen, hanem teljes egészében bízza magát az Irgalom Királynőjére. Mikor ezt megtette, a Szűz, kezét kinyújtva, a pap fülét, orrát, száját, kezét és ágyékát megkente azzal a gyógyító balzsammal, amit magával hozott, és minden egyes kenethez külön imádságot fűzött. Ágyékára ezt mondta: „Köttessék körül a te ágyékod a tisztaság övével!” Lábára pedig: „Kend meg a lábát a békesség evangéliumának készületivel!” (Ef 6,15.) S hozzátette: „Harmadnapra elküldöm neked a teljes gyógyulás ampulláját.” Ekkor megmutatta neki a szerzetesi ruhát, mondván: „Íme, ez a te rended ruhája.” Ezt a látomást látta imádságában Szent Domonkos is. Reggelre kelvén fölkereste a beteget, és egészségben találta. Reginald őtőle is sorjában hallotta az egész látomást, majd fölvette a ruhát, amit a Szűz mutatott neki, azelőtt ugyanis a testvérek karingbe öltöztek. Harmadnap megjelent Isten Anyja, és Reginald testét annyira megkente, hogy nemcsak a láznak hevét, hanem a testi vágy lángolását is úgy kioltotta belőle, hogy – mint később ő maga bevallotta – azután a szenvedély már nem gerjedt föl benne. Ezt a második látomást Szent Domonkos jelenlétében egy ispotályos rendi szerzetes saját szemével látta, és elámult. Szent Domonkos e szerzetes halála után sok testvérnek tudomására hozta. Reginaldot pedig Bolognába küldte, aki ott buzgón prédikált, a testvérek száma pedig nőttön-nőtt. Ezután Párizsba küldték, s nem sok nap múlva az Úrban elszenderedett.

Egy ifjú, a Fossa Nova-i István bíboros unokaöccse lovával egy verembe zuhant, ahonnan holtan húzták ki. Szent Domonkos elé vitték, akinek buzgó imádságára visszanyerte életét.

Szent Sixtus templomában egy építészt, akit a testvérek fölfogadtak, az altemplomban egy kőomlás maga alá temetett. A rázuhant kőtömeg kioltotta az életét, de Isten embere az üregből kiemelt testet maga elé vitette, és közbenjáró imái visszaadták az építész életét és egészségét.

Ugyanazon római templomban úgy 40 testvér élt, és egy alkalommal csak igen kevés kenyerük volt. Szent Domonkos azt a keveset, amijük maradt, szétosztotta az asztalra, és mindegyikük egy-egy falat kenyeret tört nagy örömmel magának. Íme, két, megszólalásig hasonló öltözetű és kinézetű ifjú ment be az ebédlőbe, s hosszú köpenyük öble tele volt kenyérrel. Nagy csöndben az asztalfőre, Isten embere, Domonkos elé vitték, majd hirtelen eltávoztak, hogy soha senki nem tudta meg, honnan jöttek vagy hova távoztak. Akkor Szent Domonkos a kezét kitárta a testvérek fölé, mondván: „Egyetek csak, testvérek!”

Szent Domonkos úton volt, és roppant felhőszakadás támadt. Ő pedig keresztet vetett, és mind magától, mind társától messze űzte az esőt, mintha a keresztből sátor keletkezett volna. Az egész vidék elázott a sűrűn zuhogó vízáradattól, de körülöttük három-könyöknyi távolságban egy csepp sem hullott.

Egyszer Toulouse vidékén csónakon kelt át egy vízen. A révész egy dénárt kért tőle az átkelés fejében. Isten embere azonban a neki nyújtott szolgálatért a mennyek országát ígérte cserébe, hozzátévén, hogy ő Krisztus tanítványa, és nem hord magánál sem aranyat, sem pénzt. A révész kámzsájánál megragadva így fenyegette meg: „Vagy a kámzsád, vagy a pénzed!” Ekkor Isten embere a mennyre emelt szemmel kis ideig magában imádkozott, majd a földre tekintve meglátott egy ott heverő dénárt, mely – semmi kétség – isteni parancsra küldetett. Így szólt: „Itt van, testvér, amit kérsz. Vedd, és hagyj engem békében elmenni!”

Történt egyszer, hogy Isten embere úton volt, s melléje szegődött egy szerzetes, akit életszentsége miatt jól ismert, de mert más nyelvet beszélt, fájdalom, az isteni dolgokról való szent beszélgetéssel nem üdíthették fel egymást. Végül az Úrtól azt kérte, hogy egyikük hadd beszéljen a másik nyelvén, és így egymással szót váltva három napon keresztül, míg együtt mentek, megértsék egymást.

Egy alkalommal egy ördögtől megszállott embert vittek elébe. Ő egy stólát fogván előbb a saját nyakára helyezte, majd a megszállott nyakára tekerte, megparancsolván az ördögöknek, hogy ezen túl ne gyötörjék, mire az ördögök a megszállott testében gyötrődni kezdtek és kiáltoztak: „Hagyj minket kimenni! Miért kényszerítesz minket így gyötrődni?” „Nem hagylak benneteket – mondta Domonkos –, hacsak kezest nem adtok nekem, hogy soha többé nem tértek vissza.” „Milyen kezeseket adhatnánk néked?” – kérdezték. És az: „A szent vértanúkat, akiknek teste a templomban nyugszik.” Erre azok: „Nem tudjuk megtenni, mert a mi »érdemeink« ellene mondanak.” „Pedig ide kell őket adnotok – mondta –, máskülönben nem hagyom abba a kínzásotokat.” Akkor azt felelték, hogy igyekezni fognak, majd kisvártatva így szóltak: „Íme, noha méltatlanok vagyunk rá, a szent vértanúk kezeskedtek érettünk.” Megkérdezte tőlük, mi ennek a jele. Mondták: „Menjetek ahhoz az ereklyetartóhoz, amelyben a vértanúk fejét őrzik, s megfordítva találjátok.” Megkeresték, és úgy találták, ahogy az ördögök állították.

Egy alkalommal Domonkos prédikációja közben bizonyos, az eretnekektől megrontott asszonyok a lába elé borulva mondották: „Isten szolgája, segíts rajtunk! Ha igaz, amit ma prédikáltál, sokáig megvakította szemünket a tévelygés lelke.” Mire Domonkos: „Legyetek állhatatosak és várjatok egy keveset, hogy meglássátok, milyen úr mellé szegődtetek.” S rögtön megláttak egy rettenetes kandúrt, amint előugrott közülük. Akkora volt, mint egy nagy kutya, óriási szeme lángolt, hosszú, széles és vértől csepegő nyelvét egészen a köldökéig kiöltötte, rövid farka fölfelé meredt és bármerre fordult, rút hátsó felét mutogatta, melyből elviselhetetlen bűz áradt. Egy ideig ide-oda forgott az asszonyok között, végül a harangkötélen fölmászott a harangtoronyba és elpárolgott, bűzös nyomokat hagyva maga mögött. Az asszonyok pedig hálákat adva katolikus hitre tértek.

Toulouse vidékén egynémely eretneket legyőzött, s máglyahalálra ítélték őket. Meglátott közöttük egy Raymund nevezetűt, s szólt a hóhérsegédeknek: „Ezt hagyjátok meg, nehogy a többiekkel együtt megégessétek!” S hozzá fordulva nyájasan megszólította: „Tudom, fiam, tudom, hogy bár későn, de még jó és szent ember leszel.” Szabadon engedték, s még húsz éven át megmaradt az eretnek gonoszságban, de végül megtért, prédikáló rendi testvér lett, s ugyanazon rendben dicséretesen viselkedett és boldogan fejezte be életét.

Mikor Hispaniában együtt volt néhány hozzászegődött testvérrel, látásban megjelent előtte egy szörnyűséges sárkány, mely a vele lévő testvéreket tátott szájjal és torokkal el akarta nyelni. Isten embere ezt észrevévén, biztatta a testvéreket, hogy erősen tartsanak ki. Később azonban Ádám testvér és két laikus testvér kivételével valamennyien eltávoztak tőle. A vele maradottak egyikétől megkérdezte, vajon ő is el akar-e menni. Az így válaszolt: „Távol legyen, atyám, hogy a fejet elhagyva a lábat kövessem!” A szent rögtön imádságba mélyedt, s kevéssel később szinte mindet megtérítette imádságával.

Egyszer a testvérekkel együtt Szent Sixtusnál volt Róma városában. Hirtelen megjelent a feje fölött az Úr Lelke. Összehívatván a káptalant, a testvérek előtt kijelentette, hogy négy testvér hamarosan meghal: kettő testben, kettő pedig lélekben. Nem sok idő múlva két testvér az Úrhoz költözött, kettő pedig eltávozott a rendből.

Mikor Bolognában időzött, volt ott egy Konrád nevű német magiszter, akinek a rendbe léptét a testvérek igen erősen kívánták, Szent Domonkos egy alkalommal a ciszterci rendi Casa Manae-monostor perjelével beszélgetett Szűz Mária mennybemenetelének vigíliáján. Mikor arra terelődött a szó, meghitt bizalmassággal mondta néki: „Bevallom neked, perjel testvér, amit még soha senki előtt nem tártam föl, de te se másnak, míg élek, hogy soha ebben az életben semmit nem kértem Istentől, amit nem kaptam meg kívánságom szerint.” A perjel azt mondta, hogy talán őelőtte végzi be az életét. Szent Domonkos azonban a prófétaság lelkével kijelentette, hogy a perjel még sokáig fog őutána élni. Úgy is történt, ahogy megmondta. Akkor a perjel hozzátette: „Kérjed hát, atyám, hogy hozza a te rendedbe Konrád magisztert, akinek beléptére a testvérek annyira vágytak.” Mire Domonkos: „Jó testvér, igen nehéz dolgot kértél.” A kompléta befejezése után a többiek pihenni tértek, de ő egymaga a templomban maradt, s szokott módján imádságban töltötte az éjszakát. Mikor pedig a testvérek összejöttek a primára, és a kántor elkezdte, hogy „Már kél a hajnal csillaga”,* íme, az új fény leendő csillaga, Konrád mester hirtelen odajővén, Szent Domonkos lába elé borult és kitartóan kérte és meg is kapta a rend ruháját. A rendben mindvégig jámbor szerzetes és mindenkinek kedves felolvasó volt. Mikor már haldoklott, azt hitték a testvérek, hogy elköltözött, ő szemét kinyitván, a testvéreken körbetekintve így szólt: „Az Úr legyen veletek!” Azok felelték: „És a te lelkeddel!” Mire ő hozzátette: „A megholt hívek lelkei Isten irgalmából békességben nyugodjanak!”* Ekkor rögtön békességben elnyugodott.

Isten emberének, Domonkosnak lelkében nagy higgadtság volt, legföljebb a részvét vagy a könyörület indította meg. S mivel az örvendező szív földeríti az arcot is, benső embere nyugalmát szelíd jóindulatával árulta el. Napközben senki nem volt nála közvetlenebb testvéreihez és társaihoz, de mindig tiszteletet parancsolt; az éjszaka óráiban pedig senki nem volt állhatatosabb a virrasztásban és az imádságban. A napot fele-barátaival, az éjszakát Istennel osztotta meg. Szeme könnyek forrása volt. Mikor a misében fölmutatták az Úr testét, gyakran elragadtatásba esett, s mintha magát a megtestesült Krisztust látta volna. Ezért sokáig nem hallgatott misét a többiekkel együtt. Szokása volt, hogy igen sűrűn éjszakázott a templomban. Alig vagy ritkán volt rendes fekvőhelye. Mikor fáradtság tört rá és álomba merült, vagy az oltár elé, vagy egy kőre hajtotta a fejét, úgy szendergett kis ideig. Éjszakánként háromszor korbácsolta meg magát egy vaslánccal, egyszer magáért, másodszor a bűnösökért, harmadszor pedig azokért, akik a tisztítótűzben szenvednek.

Egyszer Couserans püspökévé választották, de visszautasította, mondván, hogy előbb hagyja el ezt a földet, semmint hogy megválasztásához beleegyezését adná. Egyszer megkérdezték, miért nem időz szívesebben toulouse-i egyházmegyéjében és Toulouse-ban, mint Carcassonne-ban és annak egyházmegyéjében. Így válaszolt: „Mert a toulouse-i püspökségben sokat találok, akik tisztelnek, Carcassonne-ban pedig mindannyian rám fenekednek.”

Valaki megkérdezte, melyik könyvet tanulmányozta leginkább. Válaszolt: „A szeretet könyvét.”

Egy alkalommal Isten embere, Domonkos Bolognában időzvén, a templomban éjszakázott. Az ördög megjelent neki egy szerzetes testvér képében. Szent Domonkos pedig testvérnek vélte és megparancsolta neki, hogy a többiekkel együtt siessen lenyugodni. Az pedig kinevette és bólogatással válaszolt neki. Szent Domonkos meg akarta tudni, hogy ki az, aki semmibe veszi a parancsát, a lámpánál meggyújtotta gyertyáját, és a „szerzetes” arcába tekintve, rögtön felismerte az ördögöt. Hevesen ráripakodott, mire az ördög szidalmazni kezdte, hogy megtörte a csendet. Szent Domonkos azonban kijelentette, hogy neki, mint a testvérek mesterének, igenis szabad szólnia; kényszerítette, hogy vallja ki, mivel kísérti meg a testvéreket a kórusban. Az így válaszolt neki: „Arra késztetem őket, hogy későn jöjjenek, és mihamar távozzanak.” Aztán magával vitte az ördögöt a hálóterembe, és tudakolta, hogy itt mivel kísérti meg a testvéreket. Azt mondta: „Ráveszem őket, hogy túl sokat aludjanak, későn keljenek föl, így a szent zsolozsmától elmaradozzanak, meg lustálkodás közben tisztátalan gondolataik támadjanak.” Aztán az ebédlőbe vezette, és tudakolta, hogy ott mivel kísérti meg a testvéreket. Akkor az ördög az asztalok tetején ugrándozva hajtogatta: „Többet és kevesebbet, többet és kevesebbet!” Szent Domonkos megkérdezte, mit akar ezzel mondani. Mire az: „Egyes testvéreket azzal kísértek, hogy többet egyenek, és így a mértéktelen étkezéssel vétkezzenek, másokat, hogy kevesebbet vegyenek magukhoz, és így az Isten szolgálatában és regulájuk megtartásában gyöngébbé váljanak.” Aztán elvezette a társalgóterembe, és kérdezősködött, hát itt meg mivel kísérti meg a testvéreket. Ekkor a nyelvét sűrűn pergetve csodálatosan zagyva hangokat hallatott. Szent Domonkos tudakolta, hogy ez mit jelentsen, mire így felelt: „Ez a hely úgy, ahogy van, az enyém, mert mikor a testvérek összejönnek beszélgetni, azzal igyekszem megkísérteni őket, hogy összevissza beszéljenek, haszontalan fecsegésekbe bocsátkozzanak, s az egyik végig se várja a másikat.” Végül elvitte a káptalanba, de mikor a káptalan ajtaja elé értek, az ördög semmiképpen nem akart belépni, hanem így szólt: „Ide soha nem teszem be a lábamat, mert ez a hely nekem az átok helye, maga a pokol, és itt mindent elveszítek, amit máshol megszereztem. Ha valamely testvért bűnbe vittem, ezen az átkozott helyen minden vétkétől megtisztul, és mindenki előtt megvallja bűnét. Itt veszik az intést, itt vallják meg bűneiket, itt vádoltatnak, itt veretnek meg, itt kapnak feloldozást, és így nagy fájdalomban kell elveszítenem, amit máshol nagy örömömre megszereztem.” S ezt mondván, elsomfordált.

Mikor elkövetkezett Domokos földi vándorútjának vége, Bolognában súlyos testi betegség kezdte gyötörni. Testének szétoszlását előre látta látomásában. Látott ugyanis egy igen szép ifjút, aki e szavakkal hívta őt: „Jövel, én kedvesem, jövel az örömökbe, jövel!” Összehívott hát tizenkettőt a bolognai konvent szerzetesei közül, s hogy ne hagyja őket kisemmizett árvákul, így végrendelkezett: „Ezek azok, amiket néktek mint fiaimnak az örökösök jogán hagyok: tartsátok meg az önkéntes szegénységet, szeretet legyen köztetek, az alázatosságot őrizzétek meg!” Azt pedig a lehető legszigorúbban megtiltotta, hogy valaha valaki földi javakat vigyen be a rendjébe. A mindenható Isten és a saját rettenetes átkát kívánta arra, aki a prédikátorok rendjét földi vagyon porával merészelné beszennyezni. A testvérek vigasztalhatatlanul fájlalták, hogy elveszítik. Ám édesen vigasztalgatta őket, mondván: „Fiaim, ne zavarjon meg titeket az én testi eltávozásom! Ne kételkedjetek, hogy hasznosabb leszek, ha meghalok, mint ha élek.”

Eljövén az utolsó órája az Úr 1221. esztendejében, elszenderedett az Úrban. Elköltözését ugyanazon a napon, ugyanabban az órában Gualis testvér, a bresciai prédikáló rendi testvérek akkori perjele, később a város püspöke a következőképpen tudta meg. Mikor a kolostor harangtornyában, fejét a falhoz támasztva egy kissé elbóbiskolt, látta a megnyílt eget. Az égből két fényes lajtorja ereszkedett alá a földre, melynek felső végét Krisztus tartotta Anyjával együtt, és az angyalok ujjongva föl-le jártak rajta. A lajtorják között, legalul egy szék állt, és a széken egy testvér ült fedett fővel. Jézus és Anyja pedig felfelé húzták a lajtorjákat, mígnem az ülő alak a mennybe emeltetvén, a nyílás bezárult. A mondott testvér Bolognába sietett, s megtudta, hogy ugyanazon a napon, ugyanazon órában költözött el Domonkos atya.

Egy Rao nevű testvér Tivoliban tartózkodott ugyanaz nap, ugyanazon órában, mikor Domonkos atya elköltözött a testéből. Misét akarván mondani, az oltárhoz lépett. Hallotta, hogy Domonkos Bolognában betegeskedik, s mikor a kánonban ahhoz a helyhez érkezett, ahol az élőkről szoktak megemlékezni, imádkozni akart Domonkos egészségéért. Hirtelen lélekben elragadtatott, s látta Isten emberét, Domonkost, fején aranykoronával, csodálatos fényben tündökölve. Kétfelől két tiszteletre méltó férfiú kísérte, úgy vonultak ki Bolognából az országúton. Megjegyezte a napot és az órát, és úgy találta, hogy Isten szolgája, Domonkos éppen akkor költözött el a testéből.

A szent teste már hosszú ideje feküdt a földben, és napról napra, szakadatlanul sokasodtak a csodák, tovább már nem lehetett a szentségét eltitkolni. Az ájtatos hívek úgy vélték, hogy testét egy magasabb helyre kell átvinni. Alighogy a vasszerszámokkal feltörték a sírt, és eltávolították a zárókövet, a legédesebb illat olyan áradatban tört elő belőle, hogy nem is egy sír, hanem egy illatszeres kamra látszott föltárulni. Az illat minden fűszerszámot fölülmúlt, és semmi természetes dolog illatához nem hasonlított, s nem is csak a szent csontjaiból és porából áradt, sem az ereklyetartóból, hanem a körös-körül felhányt földből is, úgyhogy bár később messzi földekre elvitték, illatát hosszú időn át megtartotta. Az ereklyéket illető testvérek kezén úgy rajta ragadt, hogy bár megmosták, vagy dörzsölték, az illatozás sokáig bizonyságot tett a történtekről.

Magyarország földjéről egy nemesember a feleségével és kisfiával együtt meglátogatta Szent Domonkos Silonban lévő ereklyéit, ámde a fiú ugyanott megbetegedett. Haldokolván élete végórájához érkezett. Atyja Szent Domonkos oltára elé helyezte a holttestet, s jajveszékelni kezdett: „Szent Domonkos, örömmel jöttem tehozzád, és íme, szomorúan megyek vissza, mert fiammal jöttem, és elárvultan térek haza. Add vissza, kérlek, az én fiamat, add vissza szívem örömét!” És íme, a fiú éjféltájban föléledt, és körbejárt a templomban.

Egy ifjú, egy nemesasszony szolgája a folyóban halászgatott, és a vízbe esett. Belefulladt, és eltűnt. Sok idő múlva kihúzták a testét a folyóból, úrnője pedig Szent Domonkost hívta segítségül, hogy támassza föl. Megígérte, hogy mezítláb megy el ereklyéihez és fölszabadítja szolgáját, ha föléled. A halott azon pillanatban mindenki szeme láttára visszanyerte az életét, felszökkent, a mondott asszony pedig teljesítette fogadalmát, miként megígérte.

Szintén Magyarország földjén történt. Egy férfi keservesen siratta megholt fiát, és Szent Domonkost szólítgatta, hogy támassza föl. Kakasszókor fölnyitotta a szemét a halott fiú, és megkérdezte atyjától: „Apám, miért ilyen ázott az arcom?” Erre az; „Apád könnyei azok, fiam! Halott voltál, és én egyedül maradtam, minden örömtől megfosztva.” Így szólt a fiú: „Sokat sírtál, apám, de Szent Domonkos megkönyörült elárvultságodon, és érdemeivel elérte, hogy élve visszakapj.”

Egy ágyban fekvő beteg, tizennyolc éven át vak ember meg akarta látogatni Szent Domonkos ereklyéit. Föltápászkodott az ágyából, s akkora erőt érzett magába ömleni, hogy sebes léptekkel elkezdett járni. Nap, mint nap erősödött a teste és tisztult a szeme, amint előre haladt az úton, mígnem célhoz érvén tökéletesen visszanyerte egészségét.

Szintén Magyarország földjén esett meg, hogy egy úrnő Szent Domonkos tiszteletére misét akart mondatni, ám a papot a jelzett órában nem találta a templomban, ennek okáért három, erre a célra előkészített gyertyát belecsavart egy keszkenőbe és belerakta egy edénybe. Kis időre félrevonult, majd visszatérve látta, hogy a gyertyák lánggal égnek. Mindenki összefutott erre a nagyszerű látványra, és egészen addig remegve és imádkozva álltak ott, mígnem a gyertyák a keszkenő sérülése nélkül, teljesen elégtek.

Bolognában egy Miklós nevezetű diákot ágyék- és térdfájdalmak gyötörtek olyan mértékben, hogy nem bírt fölkelni ágyából. Bal combja is annyira elaszott, hogy a gyógyulásra semmi reménye nem volt. Istennek és Szent Domonkosnak ajánlotta magát, és egy fonállal, amelyből gyertyabél lett volna, végigmérte magát, majd körbetekerte a testét a nyakán és a mellén. Végül körbetekerte a fonalat a térdén is, és minden tekerésnél segítségül hívta Jézus és Szent Domonkos nevét. Rögtön megkönnyebbedett, s felkiáltott: „Megszabadultam!” Fölpattant, és örömében sírva, mankó nélkül elment a templomba, ahol Szent Domonkos teste nyugodott. Ugyanabban a városban Isten szinte megszámlálhatatlan sok csodát cselekedett az ő szolgája, Domonkos által.

A szicíliai Augustában élt egy leány, akinek köve volt, és meg kellett műteni. Anyja a halálos veszélyben Istennek és Szent Domonkosnak ajánlotta leányát. Másnap éjjel az alvó leány mellett megjelent Szent Domonkos és kezébe adta azt a követ, ami kínozta, majd eltávozott. Fölébredvén a leány rögtön érezte, hogy megszabadult. A követ odaadta anyjának, és a látomást is szép sorjában elmondta. Anyja pedig a testvérek rendházába vitte a követ, és a nagy csoda emlékére Szent Domonkos képmása elé kifüggesztette.

Augusta városában Szent Domonkos átvitelének ünnepén az asszonyok, akik a domonkosok templomában vettek részt az ünnepi szentmisén, hazatérőben találtak egy asszonyt, aki házának kapuja előtt font. Szeretettel megfeddték, hogy egy ily nagy-atya ünnepén nem hagyja abba a szolgai munkát, ő azonban méltatlankodva válaszolta: „Ti vagytok a domonkos fráterek beginái, tiszteljétek ti a szentetek ünnepét!” Szeme rögtön nagy viszketéssel feldagadt, és férgek pöndörödtek elő belőle, úgyhogy egy szomszédasszony tizennyolc férget húzott ki a szeméből. Töredelemmel ment hát a domonkosok templomához, és bűneit megvallván fogadalmat tett, hogy ezen túl Isten szentjének, Domonkosnak ünnepét nem rövidíti meg, hanem ájtatosan megüli, mire rögtön visszanyerte egészségét.

Egy Mária nevezetű apáca Tripolisban a Magdolnáról nevezett kolostorban igen súlyos betegségben kínlódott. Átlyukadt a lábszárcsontja és öt hónapon át nagy kínok között, nyomorúságosan gyötrődött, úgyhogy minden órában várták már a halálát. Összeszedve magát így imádkozott: „Én Uram, nem vagyok méltó imádkozni hozzád, sem, hogy meghallgass, de kérem az én uramat, Szent Domonkost, hogy közvetítsen köztem és közted, és kérje nekem az egészség ajándékát!” Sokáig könnyek között imádkozott, és elragadtatásba esvén látta Szent Domonkost két testvérrel együtt, amint az ágya előtt függő kárpit szét nyilván, belépett hozzá és így szólt: „Miért akarsz ennyire meggyógyulni?” Mire az: „Uram, hogy ájtatosabban szolgáljak Istenemnek.” Akkor a szent a kámzsája alól csodálatosan illatozó kenetet vett elő, megkente a beteg lábszárát és nyomban meggyógyította, mondván: „Ez a kenet igen értékes, édes és nehéz.” Az asszony a szent szavainak értelmezését kereste, erre így szólt Domonkos: „Ez a kenet a szeretet jele, a szereteté, mely értékes, mivel semmi pénzért nem lehet megvenni, és mivel Isten ajándékai közt semmi nem értékesebb a szeretetnél; édes, mivel nincs semmi édesebb a szeretetnél, nehéz, mert gyorsan eltűnik, ha nem őrizzük gondosan.” Azon az éjszakán a hálószobájában alvó nővérének megjelent, mondván: „Meggyógyítottam a te nővéredet!” Az pedig odafutván, valóban gyógyultan találta. Érezte, hogy ő magára is került a kenetből, és egy selyemmel nagy tisztelettel letörölte. Mindezt elmesélte az apátnőnek, a gyóntatónak és nővérének, és megmutatta a selyemben a kenetet. Oly nagy és oly szokatlan illatáradat csapta meg az orrukat, hogy semmi fűszerszámot nem lehetett összehasonlítani vele, a kenetet pedig nagy tisztelettel megőrizték.

Hogy mennyire kedves Isten előtt az a hely, ahol Szent Domonkos teste pihen, sok csodából kiviláglik, de most elég egyet idézni. Sándor mester, Vendôme püspöke írja szentbeszédeiben arról az igéről: „Az irgalmasság és az igazmondás összetalálkoznak” (Zsolt 84,11), hogy egy bolognai diák evilági hívságokba merülvén egyszer látást látott: téres mezőn van, és roppant nagy vihar éri utol. A vihar elől menekülve egy házhoz ért, melyet zárva talált. Kopogtatott a kapun, és kérte, eresszék be. A gazdasszony bentről így válaszolt: „Én vagyok az Igazságosság, aki itt lakozom, és ez az én házam. Mivel pedig te nem vagy igazságos, nem lakhatsz benne.” Szavaira a diák szomorúan távozott, és odébb egy másik házat látott. Odament, kopogtatott és kérte, hogy eresszék be, de a gazdasszony bentről így válaszolt; „Én vagyok az Igazság, aki itt lakozom és ez az én házam, de téged nem fogadlak be vendégnek, mert az Igazság nem szabadítja meg azt, aki nem szereti őt.” Innen is távozott, és odébb egy harmadik házat látott. Odaérvén megint kérte, hogy eresszék be a vihar miatt. A gazdasszony bentről így válaszolt: „Én vagyok a Békesség, aki itt lakozom, s nincs békességük a gonoszoknak, csak a jóakaratú embereknek. Mivel azonban az én gondolatom a békesség és nem a gyötrődés, adok néked egy hasznos tanácsot. Odább lakik a nővérem, aki mindig megsegíti a szegényeket. Menj őhozzá és töltsd be az ő figyelmeztetéseit.” Mikor odament a házhoz, amaz bentről így válaszolt: „Én vagyok az Irgalmasság, aki itt lakozom, ha tehát meg akarsz menekülni a téged fenyegető vihartól, menj ahhoz a házhoz, melyben a prédikáló rendi testvérek laknak; és ott megtalálod a bűnbánat istállóját, a mértékletesség jászolát, a tanítás takarmányát, az egyszerűség szamarát az okosság ökrével együtt, a megvilágosító Máriát és a tökéletessé tevő Józsefet, és a téged üdvözítő gyermek Jézust.” Mikor a mondott diák fölébredt, elment a domonkosok rendházába, és a látomást szép sorjában elmesélve, kérte és meg is kapta a rend ruháját.

 

fordította: Déri Balázs




Hátra Kezdőlap Előre