a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
Párbeszéd a réten
Négysoros
Fohász
Kétségek között
Gondolkodom...
Meddig ér a szó?
Titkok - Lelkigyakorlat előtt
Boldogság - Lelkigyakorlat közben
Az ajtó - Lelkigyakorlat végeztével
Szomjazom, Uram!
Utak
Honnan hová?
Vágyódás
Lelkem változásai
a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a
- Hol vagy, Uram?
- Itt vagyok.
- Nem látlak, Uram!
- Nyisd ki a szemed!
- Nyitva van.
- Akkor nézz körül!
- Azt teszem, Uram.
- És mit látsz?
- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, a távolban kéklő hegyeket.
- És mit hallasz?
- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet.
- És mit érzel?
- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet.
- Látod, ez mind Én Vagyok!
Hol talállak,
merre látlak,
melyik lesz az én utam?
Válaszolj nekem, Uram!
Taníts meg, Uram, tűrni és szenvedni
másokat megértve Téged szeretni!
Taníts meg, Uram, másokért élni
kőszikla hitben üdvödet remélni!
Van nekem hitem?
sziklaszilárd, próbát álló,
viharokkal szembeszálló?
Mondd meg, Istenem!
Van erőm nekem?
mi az úton hajt előre szüntelen,
éltet, táplál, ha kell küzdenem?
Mondd meg, Istenem!
Van nekem reményem?
vagy csüggedten a porba hullok,
ha vállam nyomják napi gondok?
Mondd meg, Istenem!
Szeretlek-e Téged, Uram,
vagy csak hiszem azt?
s mikor imára nyílik ajkam,
üres szavakban keresek vigaszt?
A kétségek között
mutass egy halvány csillagot,
melynek fényénél Hozzád eljutok
mutasd meg egyetlen utam,
mely Hozzád vezet, Uram!
A Mennyország olyan csodálatos valami, hogy abban hinni, azt óhajtani már önmagában is felér a megdicsőüléssel. De vigyázz! Életed Istené! Ne kívánd a halált, hogy mielőbb meglásd a Mennyek Kapuját, mert az örök fényesség helyett könnyen az örök sötétségbe juthatsz! Gondolkozz a Mennyország fennségén, éld át, hogy amikor Isten szólít, ne idegenként állj a Kapu előtt, hanem, mint örök otthonod ismerős küszöbét lépd át az abszolút szabadság semmihez sem hasonlítható boldogságával.
Gondolkodom...
Gondolkodom, tehát vagyok
küzdök, álmodok, alkotok
emberként jöttem a világra
de e kiváltságnak halál az ára
anyagtestem majdan porrá lesz
síromon jeltelen kereszt.
De halál-e az anyag elmúlása
vagy bizonyosság a test feltámadása?
Tovább él-e majd szárnyaló lelkem
vagy azt is sírba kell temetnem?
Életemmel magam nem rendelkezem
Isten adta azt s a végső órán
kezem kezébe bizton teszem,
mert Ő,
mint jó szülő,
ki óvja gyermekét,
a földre küldte harmad-lényegét,
Ki magára vette hajdan a láncot,
mit a világ mocska font köré
s szenvedés-vérével
ember-életével
megváltotta a bűnös világot.
A halál örökre a pokolra szállt
az ember megtisztult,
lelke halhatatlanná vált.
Ne félj!
A gondolatok és álmok tovább élnek,
ha a Mennyország kapujában
az örök élet vizébe lépnek!
Felszáll-e imám Hozzád, Istenem?
Vagy jobban kell hinnem,
hogy érintsen a kegyelem?
Amit reggel, s este mondok:
meddig ér a szó?
pilleszárnyon lebeg,
vagy lehúzza a gravitáció?
Mikor sikoltok Feléd,
s mikor lelkem örömtől ragyog,
látod-e szememben a rettegést,
vagy a tüzet, a fénylő csillagot?
Mikor nem gondolok másra,
mert gyönyörű a világ,
mikor nem gondolok másra,
mert a kétség Hozzád kiált,
szavam felszáll-e az égig?!
Hallasz-e, ha Rólad gondolkodom?
Itt vagy-e, ha néha Veled álmodom?
Meddig ér a szó? Meddig ér a kegyelem?
keresem, kutatom, de megtalálom-e helyem?
vastagszik-e az ezüst fonál,
melyre az ember, Istent keresve, rátalál?
Meddig ér szavam, nem tudom,
de tovább már nem is keresem,
s nem is kutatom,
mert nem tarthat vissza
sem kétség, sem gyötrelem,
hogy teljes szívemből szeresselek, Istenem!
Mélységes mély a történelem kútja
titokzatos, furcsa az emberek útja
csak Isten tudja, mit ő szánt neki
csak balga hiszi, hogy ellesheti.
Jósok, csalók, mágusok és latrok
hiszékenyek felett győzelmet arattok
de látjátok-e saját éltetek folyását?
látjátok-e bűnös lelketek romlását?
A kút felett fent inga leng
s ha bűneid mind kávára kötnek
tested, lelked hiába küzd, feszeng
a kard csapásai hamar mélybe löknek!
Térj meg hát ember, amig nem lesz késő!
Vétked annyi, mint a tenger
de ne félj, Isten kegyelme végtelen
s a végső óra előtt akár egy perccel is
ha kinyitod kapud,
rádszáll a szentelő kegyelem.
Ha pedig nem, magadra vess
magadnak más istent keress
de jól vigyázz, ilyet senki sem talál
sem életében, sem akkor,
ha eljön a keserves halál!
Boldogság
(Lelkigyakorlat közben)
Egy húr rezdült meg lelkem hangszerén
halk dallam hallik, néha nem is értem én
de szép, nemes, betölti mindenem -
sokszor csak hallgatom szavadat, Istenem.
Máskor pedig nyomban tollat ragadok
telik a papír, oldalt oldalra forgatok
míg hallom a dalt, írom és írom
lesem angyali szavad -
Égi gyönyör, égi szerelem!
csak szólj hozzám most is, mindig, szüntelen
legyen lelkem sokhúrú hárfa,
min dalolni öröm Neked, Istenem!
Az ajtó
(Lelkigyakorlat végeztével)
Jézus kopogtat a lelkem kapuján,
s én csak állok tétován és sután
belül sötét van, vastag a kéreg
keresem Őt, de ajtóhoz nem érek.
Pedig akarom és vágyom!
Őt igaz szívvel, szeretettel várom!
S egyszer csak...
virág nyílt szobám ablakán,
megszólalt s hangja könnyen tört át
rút kérgem vastagán.
Boldog voltam, hogy beteljesedett,
hogy győzelmet arattam a gonosz felett,
hogy egészen Jézusé lettem,
hogy Ő már nem kívül jár s kopog,
hanem bennem él, egészen bennem!
Szomjazom, Uram!
Az emberélet útjának felén
Kietlen, tikkadt sivatagba értem én
Átkozott a nap, mi ide elhozott!
Átkozott a kékség,
Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!
Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar
Az őrült szél játszik velem, homokot kavar
Testem megremeg, a földre lezuhan
Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!
Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon
Azokkal csúszom vélt célom felé
S ismerős korbács ütését érzem hátamon
Végső akarással járulván Elé -
És a messzeségben, látom! zöld ág virul,
Ott legel a Húsvéti Bárány jámborul
A csalóka remény utolsó erőt ad nekem
S ime, itt van előttem, csak kell intenem -
De a szikár homok belepi homokba vájt utam
Ha nem segítesz, meghalok! Szomjazom, Uram!
A zöld mező emlékeimben létezett
Nem tovább, testem haza érkezett
Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül
A puffadt nap lassan álomba merül. -
Halk kopogást hallok, s máris dőlnek a falak!
A bűn kifolyik lelkemből, mint sűrű gennypatak.
Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:
Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?
Mi volt az életem? Most csak álmodom?
Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?
A sivatagban hűs forrás fakad
Érzem édes ízét, s valaki megragad
Élet sarjad a homokból és élettel telik
A gyűlölt port fák, virágok, erdők mind elnyelik
A hűs légben könnyű árny suhan.
S én csak iszom, mert Szomjazom, Uram!
Lassan csillapul vágy, a lélek megtelik
S mert oly édes forrásod vize,
Vele a mérték be soha nem telik
Csak hallgatom szavad boldogan
S minél tovább csüngök ajkadon,
Szent igédre annál jobban szomjazom, Uram!
Uram, tekints rám magasságodból, hogy kegyelmed által a Téged
kereső, de az evilági lét sarában vergődő lelkem hazataláljon Hozzád!
Amen
Míly ösvényeken jár a halál,
hogy mindenkire rátalál?
Mely utakon jár a lelkem,
hogy nyugalmat máig sem leltem?
Miért vergődik szellemem fáradt éjszakán,
miért látom, hogy lehulló fény-darab
szétporlad élesre fent kaszán?
Miért keresem mindenben az okot,
miért nem bízom éltem Rá,
Ki nekem is életet adott?
A sok sötét gondolat kerget és űz időkön át,
pedig - Isten nálam jobban tudja -
szüntelen keresem az Ő nyomát.
S ím, útelágazáshoz érkezem,
honnan szerteszét annyi út vezet!
Alázattal kérlek, Uram,
mutasd meg az igazt, a helyeset!
Mutasd meg azt, min járnom kell -
s járni is akarok!
mutasd azt, mely Hozzád elvezet,
legyen bár súlyosabb
az úton rám váró kereszt.
Örömöm lelem abban is,
mert tudom, életem része már:
ki a Te utadra rátalál,
az elől csatát vesztve elfut a halál!
Istenem, Ki öröktől fogva létezel!
Te fenség, Ki sohasem vétkezel!
Kinek lényege a szeretet
bocsásd rám lelked egy sugarát
meséld el utamat, mondd el történeted!
Ki vagyok én, s honnan jöttem
Veled szövetséget miért kötöttem?
Honnan a csodás világ
ezernyi színe a csillagoknak? -
Te adtál a rózsának nevet: virág,
s Te vagy támasza az elhagyottnak?
Bocsásd meg nekem, hogy megkérdezem:
Honnan hová tart életem?
*
Figyelj hát merész ember!
Álmot bocsátok rád
betakarlak végtelen szememmel,
hogy lásd, mit én láttam akkoron,
mikor a Semmi volt az úr
a fákon s bokrokon.
Ne ijedj meg attól, mit látni fogsz
ha téren és időn át
művem mellett elrobogsz
védő kezem feléd nyújtom én
és ébredés után
talán már nevetni fogsz e szép mesén.
Kezdetben az anyag egy pontban tömörült
nem volt virág s ember, ki a virágnak örült
nem volt tér és idő, mely haladt volna,
nem volt csillag, bolygó, halkan ketyegő óra.
A Semmi volt üresen, sötéten
hol csak egy fény ragyogott szerényen:
a sűrű anyag fortyogott magában
megnyugodva Isten hatalmában
mert tudta, majdan Ő bocsátja el,
titán-erejét Ő szabdalja fel,
ha beteljesedik az idő,
és megvalósul Ő
ha beteljesedik az Ige,
s a holt anyag táncra kel Vele.
Lüktetett az anyag tehát megnyugodva,
várva a percet,
mikor börtönét a Semminek adja
türelmes volt, bár izzott, lángolt
tízmilliárd fokon ficánkolt
élettere pontnyi volt csupán,
de tudta: Isten lelke lebeg minden sugarán.
A Semmi pedig ostobán, kevélyen
járt-kelt
a teretlen térben,
az időtlen időben
amerre elhaladt, sűrűbb lett az éj
azt hitte,
ő az egyetlen, a világot formáló személy
nem látta Istent,
mert a lelke is semmiből volt
semmi-szemsugara
kutatván a fényt, a semmibe hatolt.
Telt-múlt az időtlen idő
a nemlétező tér hálója feszült
a parányi fénypontban
az anyag nem szenderült
várta azt, mit öröktől remélt,
hogy betöltheti büszkén
az időtlen időt s a születő tért.
Végsőt lendült az óra mutatója
szétpattant a görbült tér finom hálója
Isten szólt:
Száguldj, formálódj, holt anyag!
Legyen tér, legyen idő!
valós és megmérhető
legyenek bolygók
legyenek csillagok
s legyen ember,
kinek, Istenre gondolván,
szemében könny ragyog!
Az első három perc letelt,
a Semmi megsemmisült
az ember boldog volt, majd bűnre lelt,
földi élte megkeserült.
Hullt percre perc, évre év
királyok jöttek, bukás, harci hév
eljött a te időd is, kíváncsi ember...
S hogy mit hoz a jövő?
sokan kutatták varázsszerekkel,
de hozzám egy se fordult -
mágusok tudása félúton kicsorbult.
Most tehát figyelj!
Nézz tükörbe: önmagad látod
benne a jövőt, fordított világot
ismerős lesz az, olyan, mint ez is
nem lesz ott se más a Genezis,
csak az idő lesz kicsit furcsa:
a tér kifordul milliárd évek múlva.
De ne tovább, eget fürkésző ember!
Folytatás nincs,
adós maradok a felelettel,
mert szívem végtelen szeret
s nem akarom,
hogy aszott gyümölccsé váljon földi életed.
Légy boldog hát, én veled vagyok
ha keresel, mindíg megtalálsz,
feletted Isten napja ragyog
utad olyan lesz, mint az angyaloké,
kik égbenyúló létrán lépkedtek
egyre feljebb, Uruk színe elé.
Ez volt történeted, mostmár tudod
s ha a miérteket tovább kutatod,
csak szólj, én felelek neked -
most pedig aludj, álomtalanul
tisztuljon szíved,
múljon el lelkedből a kétely,
áldásom legyen veled.
Ha majd felkelsz e nehéz éj után,
imával köszöntsd az új napot
s ha összegzed napodat délután,
érezd a reményt, lásd a holnapot
s hogy a napsugár a teremtett világra
még szebben ragyogott!
Milyen erő munkálkodik bennem, hogy szüntelen Téged kereslek, Istenem?
Az út porában millió élőlény mozog,
az út porában szunnyadnak a csillagok
az út pora szürke és sivár,
a fáradt vándor mégis abban jár.
Lelkemben millió gondolat mozog,
néha fény villan fel, majd elrobog
lelkem még a föld porában jár,
s valami megváltó csodára vár.
A tó vizében millió élőlény mozog,
tükrében táncot járnak a csillagok,
s legyen bár nappal vagy éj,
fényét nem veszti el -
Te se veszítsd!
Higgy, szeress, remélj!
Ember vagyok, kicsiny hitű,
szívem nem kőszikla-vár
könnyen sodor a bűn mocska,
a fákat tépő jeges ár.
Ember vagyok, reményvesztett
teszem dolgom nap-nap után,
de ha próba elé állít Isten,
utazom kételyek vonatán.
Ember vagyok, s nem szeretek
mondván: engem ki szeret?
durva kéreg rejti lelkem,
vak szememmel meg nem látom:
Isten mindenkit szeret!
E három szó lepattan rólam,
de a kéreg már repedez
kegyelmed arany sugára
lassan nyitja lelkemet.
Napfényre jön minden,
mi szép, nemes és jó,
Istennek tetsző, embert bátorító
lelkem kéklő tóvá válva
a csüggedt vándort
a hit vizével várja
s midőn e vízből szomját mind eloltja,
és könnyeit kacajba folytja,
szárbaszökken benne a remény,
a hit virága lesz nyíló rózsa,
mit ékes szalaggal ővez a szeretet-erény.
a[lap
tetejére]a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a