Téli népszokások

Szokásaink ismertetését a téli ünnepkörrel kezdjük. Ez a ciklus magába foglal egy sor vallásos eredetű ünnepet (karácsony, aprószentek napja, vízkereszt), melyeknek saját jellemző szokásanyaguk van. Mégis az egész ciklusnak együttes jellege főként évkezdő; sőt már november végén, december elején – így Katalin, András, Borbála és Luca napján – is találunk olyan jósló és serkentő szokásokat, melyek az újév közeledésére figyelmeztetnek.

A január elsejei évkezdés azonban hosszú történeti fejlődés eredményeként jött létre, s hazánkban is csak néhány évszázad óta kezdődik ezen a napon az év.

Mikor a honfoglaló magyarság mai hazájába érkezett, földművelést ismerő, de főfoglalkozásként állattenyésztő nép volt. Időszámításunk valószínűleg különbözött az itt élő, főként földműveléssel foglalkozó, letelepedett népekétől.

Feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyaroknál az évkezdés őszre vagy tavaszra eshetett; az ázsiai rokon népeknél – szinte napjainkig – tavaszi vagy őszi évkezdést találunk. A nomadizáló pásztornépeknél a két időpont jelentőségét növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. A IX. századi arab, perzsa források azt írták a magyarokról, hogy a fűvel és termékenységgel együtt vándoroltak. Ibn Ruszta, arabul író lexikográfus 930 körül ezt írta a magyarokról; „Amikor eljönnek a téli hónapok, mindegyikőjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyhez éppen közelebb van, s ott marad télire, és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik.”

Az új hazába való költözés után is fennmaradt a szállásváltó legeltetés. László és Kálmán király törvényei, XII. századi leírások is említik még ezt. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, „európai” ünnepekké váltak.

A télközépre eső, karácsonyi, újévi (nagyjából a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból sugárzott szét. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el.

Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A polgári életben azonban a középkorban sem merült feledésbe a régi római január elsejei évkezdés. Galeotto Marzio történetíró pl. Mátyás király udvaráról szólva megjegyezte, hogy január elsején a magyarok sztrénát, azaz ajándékokat osztogatnak, hogy jól kezdődjék az év.

A XVI. század elején is – még a naptárreform előtt – január elsején volt az újévi ajándékosztás. Az udvari számadáskönyvek leírják, hogy mennyi pénzt kaptak ekkor az éneklő iskolások, a szakácsok, katonák, zenészek (például a citerás a kutyával) és a különféle mesteremberek.

Amikor azután a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, máshol azonban a karácsonyi ünnepen is megmaradtak. Így azóta is karácsonykor is és újévkor is szoktak az elkövetkező év időjárására jósolni, ajándékot osztani, kellemes ünnepeket kívánni.

Az évkezdő újévi szokások nálunk éppúgy, mint más népeknél, főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban – így az év kezdetén – végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését. Ami az év első napján történik, az a néphit szerint később, az év során újra megismétlődik. Ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeznek csupa kellemes dolgot cselekedni: vidáman, rakott asztal mellett, baráti társaságban lépnek az újévbe, minden jót kívánnak egymásnak.

E szándékos, mágikus célú cselekedetek mellett igyekeznek jósolni a „véletlenből” is. Már a XVIII. században megjegyzi a tudós Bod Péter, hogy újévkor hagymakalendáriumokat készítenek, melyekből az év tizenkét hónapjának időjárására jósolnak. Például tizenkét gerezd fokhagymába sót tesznek. Minden gerezd egy hónapnak felel meg. Amelyik gerezdben reggelre nedves lesz a só, az a hónap is nedves lesz, sok eső vagy hó esik majd.

A jósló szokások közé tartozik a szilveszteri ólomöntés, a lányok pedig mindenféle mágikus praktikával azt igyekeznek megtudni, ki lesz a férjük.

Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka sokféle lehetett: a gonosz hatalmak, az óév kiűzése, vagy csak az általános ünnepi féktelenség. Néha epikus eredetmondákat is fűznek e szokáshoz, pl. Hajdúszoboszlón azt mesélték, hogy az évbezáró lármázás a török háborúk idejére megy vissza. A szoboszlói asszonyok szilveszterkor összeverték a tepsiket, meghúzták a harangot, s az így keletkezett zajjal megrémítették, elűzték a törököket. Azóta is minden év utolsó estéjén hasonló zajkeltéssel búcsúznak az évtől.

Az évkezdő hiedelmek között igen makacsul ragaszkodnak a táplálkozás babonáihoz. Hazánkban pl. disznót kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, tilos viszont tyúkot enni, mert az a szerencsét kikaparja. Mágikus erejűnek tartják a jókívánságokat, köszöntő énekeket is, melyekkel házról házra mennek az üdvözlők. Ilyen jókívánságokat minden télközépi ünnepen, karácsony előestéjétől egészen vízkeresztig mondhatnak. Néhány mai újévi népének már a XVI. századi énekeskönyvekben is szerepel.

Karácsony

A magyarságot letelepedésétől kezdve többféle hatás is érte, melyek együttesen a magyar karácsonyi szokások kialakulásához vezettek. Ilyenek voltak a középkortól kezdve a katolikus egyház szertartásai, karácsonyi énekei, továbbá a szerzetesek és tanítók által ideplántált színjátékszerű mozzanatok, mint a karácsonyi játékok, a jászolállítás szokása. Ezeknek a századok során népi formaváltozatai alakultak ki.

 

Bábtáncoltató betlehemezés figurái

 

Más, inkább mágikus jellegű rítusok is meghonosodtak nálunk, mint a karácsonyi asztal szertartásos elkészítése, a karácsonyi szalmahintés szokása, a pásztorok karácsonyi vesszőhordása.

A karácsonyfa-állítás szokása a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben városon jelentkezett először, ma azonban országosan elterjedt, és ahol gyermekek vannak, mindenütt állítanak karácsonyfát. Erdély néhány megyéjében azonban még a háború alatt is újévkor, az „aranyos csikó” hozta a gyermekeknek az ajándékot.

A karácsonyi népi színjáték középpontjában hazánkban a kifordított bundát viselő bohókás betlehemes pásztorok tréfálkozása, éneke, játéka áll. A betlehemezők házilag készített jászol vagy templom alakú kis betlehemet hordoznak magukkal.* Ma általában gyermekek adják elő a betlehemes szövegeket, kivéve egyes székely falvak felnőtt férfiak által előadott karácsonyi misztériumait, amelyeknek külön érdekessége, hogy a pásztorok állatbőrből készült, félelmes álarcokat hordanak. Ilyen pl. a Bukovinából Tolna megyébe települt székelyek ún. csobánolása (betlehemes játéka).*

A karácsonyi játékok legrégibb rétegét hazánkban is latin nyelvű liturgikus játékok képviselik, amelyek a XI. századtól kezdve az istentisztelet részét képezték. Középkori magyar nyelvű karácsonyi játékszöveg nem maradt ránk, nyomon követhetjük azonban e műfaj barokk szakaszát. A XVII–XVIII. században főként iskolások és laikus vallásos társaságok előadásairól szólnak a tudósítások. A XIX. századtól a betlehemezés két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel és a bábokkal előadott karácsonyi játékot. Az utóbbit bábtáncoltató betlehemezésnek nevezik; ennek két táji központja volt: Dunántúl és a Felső-Tisza vidéke, bár szórványosan másutt is előfordult a karácsonyi bábozás.

A betlehemes játékok fő jelenete hazánkban a pásztorjáték. A mezőn alvó pásztorokat az angyal keltegeti, és az újszülött Jézushoz küldi. A főszereplő egy süket öreg pásztor, akinek tréfás félreértései alkotják a humor fő forrását. A játékok további mozzanatai a következők: a szent család szállást keres (itt a játék bemutathatja a szállást megtagadó gazda vagy a gazdag kovács keményszívűségét és a keményszívűség büntetését is). Ezután a pásztorok, néha a napkeleti királyok is, ajándékot visznek a kisdednek. A játék része lehet a Heródes-jelenet is, pl. Heródes találkozása a napkeleti királyokkal, tanácskozása vezéreivel stb., de a Heródes-játék külön vízkereszti játék tárgya is lehet.

 

Bukovinai székelyek betlehemes álarca

 

Betlehemes játékszövegeinkben Benedek András több táji csoportot különböztetett meg. A legarchaikusabbak az erdélyi játékok, egyes jelenetek egészen a XVII. századig vezethetők vissza. A dunántúli játékokban az antikizáló pásztornevek, mint Titirus, Maksus, Koridon, a barokkos irodalmi divatot tartották fenn. A jó–rossz, szegény–gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozik meg a játékokban. A tréfát a pásztorok szolgáltatják, akik félreértik az angyal latin szavát. Tudatlanok, de jószívűek, és csekély javaikból szívesen adakoznak. A betlehemezést szintúgy, mint másféle színjátékos szokásokat adománykérő formulák zárják le.

A betlehemes játékok mellett ismerünk más, inkább helyi elterjedésű paraszti misztériumokat és moralitásokat is. Ilyen volt pl. a Paradicsom-játék, amely Ádám–Éva napján a bűnbeesés történetét adta elő.

Főként katolikus vidékeken divatozott a karácsonyi asztal készítése. Somogy megyében pl. szénát borítottak az asztalra, és sarkaira különböző tárgyakat: fésűt, kaszakövet, kést raktak. Utána asztalkendővel borították le az asztalt; a Zselicségben három asztalkendőt is használtak ilyenkor, a terítőt pedig keletről nyugati irányba kellett az asztalra tenni. Egy szakajtóban terményeket: zabot, búzát, kukoricát kevertek össze, erre lószerszám került, s ezt az asztal alá tették. A karácsonyi asztal és a karácsonyi ételek készítésének táji változatait Cs. Pócs Éva monografikusan is feldolgozta.

Az ország sok részében karácsonykor a pásztorok vesszőt hordtak a házakhoz. E mágikus hatásúnak tartott rítust Manga János írta le az Ipoly menti falvakban. Karácsony böjtjén a csordás egy csomó vesszővel végigjárta azokat a házakat, ahol tehenet tartottak. A gazdaasszony a csomóból annyi vesszőt húzott ki, amennyi tehén a háznál volt, s ezzel megcsapkodta a csordás lába szárát. A vesszőhordás általában köszöntő mondásával is összekapcsolódik.

A regölés

A regölés a télközépi, karácsonyi, újévi köszöntés Európában általában ismert szokásának magyar változata. Ilyenkor gyermekek, legények vagy felnőtt férfiak is házról házra menve bőséget, boldogságot kívánnak a következő évre.* A szokás tehát igen általános, de már sajátosan magyar a szokás neve. Nyelvészeink szerint a regölés név éppúgy, mint a regösének, „hej, regö rejtem…” refrénje, finnugor eredetű, s etimológiailag összefügghet a régi magyarok sámánjainak révülésével, eksztázisba esésével is. Középkori okleveleink már név szerint emlegetnek „regösöket”, akik – mint kitűnik – mulattatók, királyi együttivók, latin szóval combibatorok voltak. A XVI–XVIII. században a kalendáriumok a vízkereszt utáni első hétfőt regelő hétfőnek nevezték. Heltai Gáspár a XVI. században a regelő hetet emlegeti, mikor az emberek isznak, tobzódnak, s ez szerinte az ördög nagy ünnepe. A történeti adatok tehát szólnak regösökről és regölésről, de regösénekszöveget nem sikerült a régebbi korokból találni.

Az utolsó két évszázadban a Dunántúlon és Erdélyben, Udvarhely megyében volt szokásos a regölés. A Dunántúlon legények jártak láncos bottal és köcsögdudával felszerelve olyan házakhoz, ahol eladó leány volt, és elénekelték varázséneküket. Ennek egyik állandó motívuma a termékenységvarázslás: a gazdának és háza népének jó egészséget, vagyont kívántak. A második részben egy leányt varázsoltak, azaz regöltek össze egy legénnyel. Hogy ezt milyen komolyan vették, annak az emlékét még most is felfedezhetjük. 1968 decemberében két idősebb embert kértem meg Egyházasfaluban (Győr-Sopron m.), hogy énekeljék magnetofonra a regöséneket. Szívesen megtették, de előzőleg tanakodtak, hogy milyen leány- és legénynevet említsenek az énekben, nehogy véletlenül össze nem illő párt regöljenek, vagyis varázsoljanak össze.

E két állandó részt megelőzi a beköszöntő, melyben a regösök elmondják, hogy hosszú, fáradságos útról érkeztek; néha megemlítik, hogy nem rablók, hanem István király szolgái. A regölés fő időpontja ugyanis december 26., István vértanú napja volt, akinek alakja a népi emlékezetben egybeolvadt a magyarok első királya, István alakjával.

A bevezetőhöz tartozik a csodaszarvasról szóló részlet is. Az ének szerint tiszta folyóvíz keletkezik, melyet pázsit fog körül, ezen csodafiúszarvas legelészik. Szarvának ezer ága-bogán a gyertyák gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak. Más énekben a holdat, a napot és a csillagokat viseli testén a szarvas.

A csodaszarvas titkát sok tudós igyekezett megfejteni. Annyi bizonyos, hogy a szarvas sok európai, ázsiai, sőt észak-amerikai indián népnél is a csillagos ég, főként a téli égbolt jelképe. Ez az ének mitikus képben a téli napfordulóra s az évszakok megújulására utal:

 

Szerencsés jó estét adjon Isten! Regösök vagyunk.

Amoda is keletkezik egy sebes patak,
Legeltetem juhaimat, csodaszarvas.
Csodaféle szarvasnak
Ezer ága-boga,
Ezer ága-bogán
Ezer misegyertya
Gyulladván gyulladjék.
Oltatván aludjék.
Ej regö-rejtem,
Regö-regö-regö-rejtem!
 
Itt is mondanának
Egy szép leányt,
Kinek neve volna,
Német Franciska volna,
Ej regö-rejtem,
Regö-regö-regö-rejtem!
 
Amoda is mondanának
Egy szép legényt,
Kinek neve volna:
Varga Mihály volna,
Ej, regö-rejtem,
Regö-regö-regö-rejtem!
 
Regöljük a gazdát,
Vele az asszonyát;
Ej regö-rejtem,
Regö-regö-regö-rejtem!
 
Sarokban a zacskó,
Tele van százassal;
Fele a gazdáé,
Fele a regösöké,
Ej, regö-rejtem,
Regö-regö-regö-rejtem!
 
Cserfa a köntösünk, zöldfa a bocskorunk.
Tovább is kell menni, dohányt is kell venni; jó éjszakát!

(Győr-Sopron m., Egyházasfalu)

 

A regösök köcsögdudája

 

Hejgetés

A nyugat-dunántúli regöléssel rokon szokás a legkeletibb magyar nyelvű csoport, a moldvai csángók szilveszteri hejgetése. Ennek célja az új esztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása. A név (hejgetés) a regösének refrénjével (Hej, regö rejtem…) mutat nyelvi rokonságot. A zajkeltő eszközök közt éppúgy, mint a regölésnél, itt is szerepel a köcsögdudához hasonló „bika”: kör alakú, kéregre feszített bőr, melynek közepére lószőr van erősítve. A lószőrt megnedvesítik, s kezüket végighúzogatva rajta a hejgetők bőgő hangot hoznak létre.

A moldvai falvakban az ötvenes években még néhány helyen folyt a hejgetés. Résztvevői legények, és elsősorban a lányos házakat keresik fel. A mondókát ostorok csattogása, harangszó, furulya, dob és a „bika” hangja kísérte. A hejgetés a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig. A moldvai románok is hasonló szöveggel köszöntik az újévet. Az ének tartalma körülbelül a következő: elindulnak a szolgák tizenkét pár ökörrel, tizenkét pár ekével. Elmennek a mezőre szántani, elvetik a tiszta búzát. Mikor megérik a búza, sarlókat csináltatnak, azzal learatják a búzát, elviszik a malomba, ott a molnár megőrli, majd a szép arany búzalisztből a gazdaasszony kalácsot süt, s azt a hejgetőknek adja. Minden szakasz végén felhangzik a refrén, és megszólalnak a harangok, csattognak az ostorok.

Névnapi köszöntés

December 26–27-én köszöntik a magyar falvakban az Istvánokat és Jánosokat. Tekintettel arra, hogy e két férfinév igen népszerű hazánkban, az István- és János-napi köszöntés a karácsony ünnepi ciklus fontos része: baráti ünneplő alkalom, mikor az ismerősök meglátogatják egymást, és munkaszünet lévén, a terített asztal mellett elszórakoznak.

Az István- és János-napi köszöntők érdekes motívuma a „paradicsomban nőtt fa”. Bizonyára karácsony böjtjéről került az István- és János-napi köszöntőkbe a paradicsomban nőtt fa története, mely emlékeztet Ádám és Éva bűnbeesésére. Emlékeztetnek az énekek Jesse fájára, vagyis Jézus családfájára is. Ez a névnapi köszöntő ének jó példája annak, hogyan válnak régi vallásos és mitikus énekek, varázsszövegek csupán esztétikai hatású, költői motívumokká.

Aprószentek napja

A december 28-i korbácsolást az ország egész területén ismerik. Az aprószentek-napi korbács a XV–XVI. században az egyházi szentelmények közé tartozott. Temesvári Pelbárt, a XV. század híres prédikátor-írója, aki prédikációiban sokféle magyar népszokásról számol be, aprószentek-napi prédikációjában megfeddi azokat, akik az egyházi emlékszokást pajzán tréfára fordítják: „Miért van az, kedveseim, hogy köztetek ma sokan hiú tréfálkozásokkal szórakoztok, és egymást kölcsönösen korbácsoljátok, mondván, Heródes sok fiút megölt Betlehemben, Dávid stb. Az ilyen emberek sok rosszat, bűnös dolgot, sőt tisztességtelen simogatást és más egyéb kimondhatatlant kevernek ehhez a szokáshoz.” A XVI. században a Krakkóban tanuló magyar diákokat többször büntették is e szokásért.

„Az aprószentek, Dávid, Dávid!” mondóka ma is együtt jár a korbácsolással. A Jászságban és másutt is megkérdezik ilyenkor: „Hányan vannak az aprószentek?” A korbácsoláshoz (suprikálás, csapulás, mustározás stb.) mondókát mondanak, hogy elűzzék a keléseket, betegségeket:

Szófogadó, jó légy,
Ha lenek küldenek, főnek menj,
Ha főnek küldenek, lenek menj,
Ha vízért küldenek, borért menj,
Ha borért küldenek, vízért menj,
Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy.

(Zalaistvánd)

 

A Dunántúlon az aprószentek-napi korbácsolás a téli időszak egyik jelentős szokása; néhány somogyi faluban Miklós-naptól egészen újévig tart.

A korbácsolás Győr–Sopron megyében a legényavatással kapcsolódik össze. Természetesen december 28. nem volt az avatás egyetlen időpontja, mert az összekapcsolódhatott más olyan szokásokkal is, melyekben legények játsszák a főszerepet, pl. a regöléssel.

 

Aprószentek-napi korbács. Dunántúl, Horvátkimle

 

Dunaremetén az avatást megelőzi a korbácsolás. A legények végiglátogatják a lányos házakat, és szép, régies dallamú ének kíséretében korbácsolják a háznépet. A lányok szalagot kötnek a korbácsra, az édesanyák pedig előre becsomagolt húsdarabot adnak át a csoportnak. A legények azután visszatérnek a kocsmába, s a szabadban felállított tűzhelyen megfőzik az összegyűjtött húst. Ezt fogyasztják el a közös lakomán, ahol a legények avatása történik. Ezen az ünnepségen csak férfiak vehetnek részt. Az avatás maga hosszú beszéd kíséretében történik, mely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd végén a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, utána kiadós ivás következik, majd az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. A kislányok és az édesanyák elnéző mosollyal segítik át a kótyagos legényeket a nehéz viziten, s ezzel be is zárul életüknek ez az ünnepélyes fordulója.

A legényavatás ilyen formában ma már csak a Kisalföldön található meg, de Brassó környékén és a Székelyföld sok pontján is fontos legényünnep volt aprószentek napja. Mérán például az ünnep előtt a legények nem hagyhatták el a fonóházat, hanem ott háltak együtt, ott mulatoztak; vigyáztak arra, hogy idegen a fonóház udvarára be ne tegye a lábát, ne lopják el a cigány hegedűjét. Másnap reggel felkeresték a lányokat, pálcával megcsapdosták őket, miközben ezt mondták: „Aprószentek, Dávid, Dávid!” A lány, ha rokonszenvezett a legénnyel, étellel kínálta; ezután a legény elvitte a lányt a fonóházhoz, ahol már hajnalban megkezdődött a bál.

Vízkereszt

Magyar neve a görög Hagiasmos nevet magyarítja, míg a katolikus népek általában a Epiphania vagy háromkirályok napja elnevezések nemzeti formáját használják. Egy XI. századi egyházi forrásból tudjuk, hogy a január 6-i vízszentelést nálunk „görög módra” hajtották végre.

A vízkereszti szokások közül külföldi látogatók már a XV. században jellegzetes magyarországi jelenségnek nevezték a papság vízkereszt-napi alamizsnagyűjtését. Ezen a napon volt a házszentelés, és ilyenkor írták fel a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét az ajtóra.

A vízkereszt vigíliáján megszentelt vizet a katolikus falvakban háromkirályok vizének nevezték, és sokféle hiedelem fűződött hozzá: meghintették a ház ajtaja előtt a földet, hogy a gonosz elkerülje a házat, gyógyítottak vele, s a kútba is öntöttek e vízből

A XVI. század óta dokumentált szokás a csillagozás és a csillagének éneklése. Egyes vidékeken a mai napig is járnak gyermekek a kirúgatható csillaggal háromkirályok képében köszönteni. A csillagéneket vagy a párbeszédes vízkereszti játékot néha leányok adják elő.*

 

A háromkirályok kirúgatható csillaga

 

Farsang

A farsangi ünnepkörről történeti adataink többet árulnak el, mint más népszokásokról, itt ugyanis egyházi és világi hatóságok egy véleményen voltak: a farsang rendbontással, lármázással, zavargással járt, tehát a „rossz, tiltandó szokások” közé tartozott. Ennek ellenére a farsangi szokásokat a mai napig is szinte változatlan kedvvel űzik.

A farsangi ünnepkör legfeltűnőbb mozzanata hazánkban éppúgy, mint más európai népeknél, a jelmezes-álarcos alakoskodás. A XV. század óta szólnak az adatok a férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről, az állatalakoskodások különböző formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Már Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak.

A XVI–XVII. században falu, város és a királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor, és úgy szórakozott. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is, egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek s a Húsételek tréfás küzdelmét is. E tréfás küzdelmet sok európai nép megszemélyesítve adta elő. Erdélyben még századunkban is említik a szalmabábokkal eljátszott tréfás viadalt.

 

Farsangi posztóálarc

 

Farsangi álarcos alakoskodást napjainkig is találunk a magyar falvakban. Míg egyes európai népeknél a farsangi maszkok nagy tömegben, csoportosan vonulnak fel, hazánkban jobban kedvelik a kisebb álarcos csoportok játékát. Jellemző, hogy napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása Magyarországon a Mohácson lakó délszlávok csoportos ún. busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot azonban eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad felölteniök, a legények másfajta álarcot viseltek.*

A magyar falu álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás. Az alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is előadnak, pl. a lovat, kecskét gazdája vásárra viszi, az alkudozás közben az állat összeesik, holtan terül el, majd a zeneszóra ismét feltámad.

Az állatalakoskodáson kívül más figurák is megjelennek a falusi farsangon. Álarcuk azonban, szemben a fából készült busómaszkokkal, többnyire alkalmi, harisnyából, rongyból, papírból készül.* A hagyományos figurák közé tartozik a betyár, a cigányasszony, a menyasszony és vőlegény vagy öregember és öregasszony pólyás babával. Ilyenkor kerülhet színre a tréfás halottasjáték vagy lakodalom is.

A farsangi lakodalmas játékok közül leglátványosabb a nyugat-dunántúli, rönkhúzással összekötött mókaházasság.* 1968 farsangján Rábatótfalun vettem részt ilyen rönkhúzáson. A férfiak 31 méter magas fát döntöttek ki, s ezt húzták végig a leányokból, legényekből alakult párok a Szentgotthárdtól Rábatótfaluig vezető úton. 168 álarcos, jelmezes figura vett részt a felvonulásban: az álmenyasszonyokon és -vőlegényeken kívül a násznép, ördögök, cigányok, bohócok, mesteremberek. A menet kétszer is megállt, és bohókás esküvő játszódott le. A rönkhúzást (tuskóhúzást) olyankor rendezik meg, mikor a községben abban az esztendőben nem volt lakodalom. Régebben az ország sok részén szokás volt húshagyókedden a pártában maradt leányokkal tuskót húzatni.

Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is. A Karancs-hegység környékén élő palócok a farsangvasárnap előtti vasárnapon tartották meg a „lányok vasárnapját”. Vasárnap, ebéd után, kezükben nyárssal jártak a lányok köszönteni; énekük részben vallásos, részben adománykérő részből állt. Este táncmulatság követte a köszöntést.

Az asszonyok külön farsangolásáról már a XV. században Temesvári Pelbárt is megemlékezett. Prédikációjában leírta, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhát öltve vagy más jelmezben táncoltak, mulatoztak egészen addig, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, egy asszonyt elragadott magával, s a Kapos mocsaraiba hajította.

Ilyen külön asszonyfarsangokat elvétve a mai napig is találunk. Mátraalmáson még 1968-ban is maskarába öltözött nők járták be a falut, s a férfiakat jégcsappal „megborotválták”. Este „macskabált” tartottak, ahová férfi nem tehette be a lábát.

A farsang gondolatköre elsősorban a házasság témája körül forgott, Azokat a lányokat, akik pártában maradtak, farsang végén szokás volt kicsúfolni: Szatmárban pl. kongóztak: húshagyókedden a pártában maradt lányok ablaka alatt pléhdarabokat ütögettek a fiúk, s bekiáltottak az ablakon:

Akinek van nagy jánya,
Hajtsa ki a gulyára.

Balázsjárás, Gergelyjárás

Február 3-án, Balázs napján, vagy március 12-én, Gergely napján volt az iskolások ünnepe. A gergelyjárás szokása az elterjedtebb, e nap az iskola téli időszakának befejező napja volt. Ilyenkor a tanulók jelmezesen vonultak fel, és adományokat gyűjtöttek. A Balázs- és Gergely-napi köszöntés néhol biztosított járandósága volt a kántortanítóknak.

A XVII–XVIII. századból már egy sor latin–magyar keveréknyelvű köszöntő maradt fenn, mert a tanítók és az iskolások gondosan leírták az adománygyűjtő énekeket emlékeztetőül.

Mindkét szokás színjátékos formában ment végbe. A gergelyjárás alkalmából az egyik ügyes fiú Gergely pápát személyesítette meg, mögötte haladtak a püspökök és a katonák. Az iskoláskorba lépő kicsinyeket arra buzdították, hogy lássanak ők is a tanuláshoz. A gergelyjárás legismertebb éneke ma is fennmaradt a nép emlékezetében, ez egyúttal már a tavasz beálltára is utal:

Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napján,
Régi szokás szerint menjünk Isten szerint iskolába.
Lám a madarak is, hogy szaporodjanak, majd eljönnek…
A szép kikeletkor sok szép énekszóval zengedeznek…



Hátra Kezdőlap Előre