Az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások

Akár az év jelentősebb fordulóihoz, úgy az emberi élet főbb állomásaihoz is szertartásos szokások fűződnek. Hont Ferenc „életszínjátéknak” nevezte a paraszti élet fontos eseményeinek e szertartásszerű rendjét. Ezeknek a szokásoknak struktúráját van Gennep elemezte behatóan, és az átmenet rítusainak nevezte őket. Megállapítása szerint az emberi élet egyik stádiumából a másikba való átmenetelt meghatározott ceremóniák szerint hajtják végre, melyek három fő részből állnak: az első fázisban történik a régebbi állapotból való kilépés, ezt követi egy átmeneti állapot, amelyben az egyén mintegy a két állapot között lebeg, míg a harmadik stádium az új állapotba való befogadást fejezi ki. Ezeket a stádiumokat megtaláljuk a temetési, házassági szokásokban, a felnőtté avatás rítusaiban.

Az életszínjáték nagyjában és egészében ezeknek az átmeneti rítusoknak dramatizálásából jön létre. Az európai lakodalmi szokásoknak színjátékos jellegére már sokszor utaltak. Szerepet játszik a lakodalmi ceremónia minden egyes résztvevője, és egyéni érzések, hajlamok csak a kötött szerepen belül juthatnak kifejezésre. A menyasszonynak szomorkodnia illik, amikor elhagyja szüleit, örülnie illik, amikor belép jövendő lakhelyére. Sokat ennie, innia nem illik stb.

Hasonló előre megkomponált életszerepeket a temetkezésnél is találunk. A siratás szokása az a kollektív hagyományos forma, amely alkalmat ad az egyéni érzelmeknek a közösség által nyújtott tradicionális keretben való kifejezésére, de egyúttal lehetőséget ad a valódi érzelmek elrejtésére, palástolására is.

Amint látjuk tehát, a népszokások előre kialakított szerepeket bocsátanak a közösség rendelkezésére, amelyek nemcsak megkönnyítik számukra az élet nehéz átmeneteit, hanem kötelességük is ezeket a szerepeket eljátszani. Az életszerepeket gyermekkoruk óta annyiszor figyelhették meg, hogy elsajátításuk szinte öntudatlanul történik, de az idősebbek tudatosan tanítják is a szerepeket. A magyar zenefolkloristák megfigyelték, hogyan tanította egy-egy öregasszony unokáját a hagyományos siratásra, hogy tisztában legyen annak helyes módjával, ha majd szüksége lesz rá. Galgamácsán a gyermekek húsvétkor s máskor is szabályos „lakodalmat” játszanak, melyben szinte előkészülnek a nagy életszerepre. Emellett a nagyobb szabású lakodalmaknak külön rendezői és tisztségviselői is vannak: ilyen a násznagy, és ilyen a vőfély is, akik gondoskodnak arról, hogy minden a meghatározott rend szerint játszódjék le.

Az emberi élet fordulóihoz fűződő szokásoknál fontos szerep jut a mágikus praktikáknak is. Különösen a születésnél és halálnál – e veszélyes időszakokban – igyekeznek az egyént babonás rítusokkal védeni.

Az újszülöttet életének első pillanatától kezdve rituális cselekményekkel vették körül. Ezek a rítusok többféle tényezőből jöttek létre: részben a népi tapasztalatból származó egészségügyi eljárások, másrészt társadalmi szokások, melyekkel az újszülöttet mintegy befogadták a családba, a közösségbe, s végül rengeteg volt a csak mágikus célú eljárás, mellyel a gyenge jövevényt a természetfelettiek ártalmával szemben védték.

Nincs a falusi életnek egyetlen ága sem, mely gyökeresebben változott volna meg az utóbbi évtizedekben, mint éppen az újszülöttel kapcsolatos szokások. A fiatalabb nemzedék tagjai már nem hisznek a régi babonákban, és hála a jó egészségügyi szervezetnek, az orvosok fáradozásának, a falusi csecsemőhalandóságot sikerült a minimálisra csökkenteni. A következőkben ismertetendő szokásoknál tehát valóban indokolt a múlt idő használata.

Születés, keresztelő. Befogadó rítusok

A befogadó szokások közé tartozott valaha, hogy a gyermeket a földre tették, onnan édesapja vette fel, és kalapját egy pillanatra a gyermek fejére borította, vagy a fiúgyermeket az istállóban a lóra ültették.

Különböző jelekből a gyermek jövőjére, még szunnyadó tehetségére, ügyességére következtettek. Szoktak a gyermekek születésének idejéből jósolni is. A moldvai csángóknál ismeretes volt az a délkelet-európai hiedelem, hogy az újszülöttet három titokzatos asszony látogatja meg, s meghatározza jövendő sorsát. Ezt a hiedelmet más magyar népcsoportok nem ismerik; vándormondaként azonban elterjedt az a történet, ami szerint a gyermek születésekor egy hang megjósolja, hogy vízbe fog fulladni. Hiába a család minden óvatossága és erőfeszítése, a jóslatnak be kell teljesülnie. Sok történetben a halál úgy következik be, hogy a gyermeket a befedett kutat borító tüskés ágakon találják halva.

A születésnél segédkező bábáknak régen rendkívüli hatalmat tulajdonítottak. Bár ez a hiedelem országos, különösen élő a Sárréten, ahol minden bábát boszorkányos erejűnek tartottak, és óvakodtak attól, hogy valamilyen módon megbántsák, mert féltek, hogy árthat a kisgyermekeknek. A bábaasszonyokat körülvevő hiedelmek nyilván abból a tényből származnak, hogy a tudós asszonyok az emberi élet egyik legfontosabb és a férfiak számára legrejtélyesebb mozzanatánál, a születésnél segédkeztek, tehát a férfiak úgy tekintették őket, mint akiknek kapcsolatuk van a természetfeletti hatalmakkal.

Sárrétudvarin és környékén 1964-ben egy sor babonás történetet gyűjtöttem a bábaboszorkányokról; az egyik történetben a fehér ruhás bába mint fehérbe öltözött kísértet szerepelt. A régi boszorkányperek aktáiban is sokszor vádolják boszorkánysággal a bábákat.

A népszokások pontosan megszabták, hogy az asszonynak mennyi ideig kell az ágyat őriznie. Ha mégis valami okból felkelt, seprűt tett maga helyett az ágyba, hogy távol tartsa a gonoszokat a kicsitől. De nem csupán a „rosszak” voltak veszélyesek, mert akarata ellenére is ronthatott a látogató, s véletlenül elvihette a szoptatós anya tejét, vagy megronthatta az újszülöttet.

Az újszülöttnek és a fiatal anyának védelmét szolgálta az ún. „boldogasszony ágya” is, amelyben a szoptató anya az első hetekben gyermekével együtt tartózkodott. Ezt az ágyat sátorlepedővel, szúnyoghálóval elfüggönyözték, s mindenféle varázserejűnek tartott tárgyakat is raktak melléjük. Itt a család jövése-menése nem zavarta őket. – Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első fürdőnek is; a vízbe pénzt, füveket és mindenféle tárgyat tettek, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a gyermeknek jó tulajdonságokat biztosítson. A gyermekágyban fekvő anyának az ételt komatálban (komacsésze, komaszilke, radina) hozták, telve levessel, töltött káposztával, édességgel, hogy az anyát a főzés gondjától megkíméljék, s a jó ételtől hamar erőre kapjon. Jászfelsőszentgyörgyön így mesélték: komaasszony hozott rántottát, herőcét, fánkot, rántott csirkét. Annyit kellett vinnie, hogy könyökkel nyissa ki az ajtót. (Vagyis kezét ne tudja használni, annyira tele legyen.)

Ha a gyermek nem volt életrevaló, a bába azonnal elvégezte az ún. „szárazkeresztelést”. A XVI. századi protestáns zsinatok rendelkezései kivétel nélkül megemlékeznek erről a mozzanatról, s nagyon nyomatékosan tiltják, hogy a bába még életveszély esetében is kereszteljen.

A meg nem keresztelt kisgyermeket elsősorban az igézéstől, a szemmel veréstől féltették. Amíg a keresztelő nem történt meg, csúnyácskának nevezték, vagy más csúfnévvel illették, hogy a rosszakat félrevezessék. A beteges gyermekről azt tartották, hogy váltott gyermek, a gonoszok kicserélték. Számos hiedelemmonda adott tanácsot arra, hogyan lehet a váltott gyermeket visszacserélni. Az általános eljárás e mondákban az, hogy a pólyában fekvő szörnyszülöttet valamilyen módon szólásra bírták. Például kis szilkében adtak tejes ételt nagykanállal, és titokban figyelték, mit cselekszik. A váltott gyermek, miután nem tudott enni, bosszúságában elszólta magát, s így lehetséges volt megszabadulni tőle, s visszakapni az „igazi” gyermeket.

A keresztelő régtől fogva nagy ünnep volt, néha szinte a lakodalommal egyenrangú. Az 1567-es debreceni zsinat már tiltotta és megbírságolta a menyecskék éjféli vendégeskedéseit a gyermekágyas összejöveteleknél. A keresztszülők kiválasztásánál a különböző etnikai csoportoknál más és más szempontok játszanak szerepet. Általában a keresztszülőknek fontos szerep jut a gyermek életében, gyakran a keresztapa volt a lakodalom idején a násznagy is.

Lakodalom

Az emberi élet második nagy „átmeneti rítusáról”, a felnőtté avatásról az aprószentek-napi szokások leírásánál szóltunk. Etnográfusaink, szociográfusaink sokszor leírták, hogyan játszódott le a leány és a legény élete a hagyományos magyar paraszti kultúrában. Általában az eladó leányt kímélték, és az édesanyák arra törekedtek, hogy mielőtt férjhez megy, legyen néhány szép, gond nélküli éve. Ha a család tehetősebb volt, igyekeztek minél szebben öltöztetni. A naptári szokásoknál már említettünk néhány udvarló szokást: az eladó lányoknak állították a májusfát, hozzájuk jártak regölni a legények, őket locsolták húsvétkor, főként hozzájuk jártak aprószentek napján korbácsolni.

A gond nélküli élet a férjhezmenetellel ért véget.

A honfoglalás korából s az ezt követő századokból már vannak leírások arról, hogy miként történt a házasságkötés. Gardízi (1050–1052 között író perzsa történettudós) a következőket írta a magyarok házasságkötéséről: „Leánykérés alkalmával az náluk a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a lány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van cobolyból, hermelinből, mókusból, nyestből és a róka hasán levő prémből, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót, és egy szőnyegbe göngyölítve a vőlegény atyjának lovára kötözi, és hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki (a leány atyjának), amire csak szükség van az előre megállapított hozományhoz: állatot, pénzt, ingóságot, és akkor hazaviszik a lányt.” (Czeglédy Károly fordítása.)

 

Legénycímer

 

A magyar múlt sok nyomát őrzi napjainkig is a nyelv, sőt a lakodalmi szokások is. Ilyen a házasságra érett nagylány eladó lány neve, a vő (vevő) neve, a meny szó, mely a leányért adott prémekre utal stb.

A levirátus szokásának emlékét is őrzi a nép nyelve: az asszony ugyanis férjének öccsét kisebbik uramnak, fivérét pedig öregbik uramnak szólítja. Az elözvegyült asszonyra a honfoglaló magyaroknál férjének fitestvérei jogot formálhattak. Ha ugyanis az özvegyasszony újra férjhez ment, és idegenbe került, a családnak kötelessége volt az asszony „vételárát” visszafizetni, s ezért érdekük volt az özvegyet a családban tartani.

A középkori krónikák a magyar házassági formák más mozzanatait is megőrizték. Kézai Simon krónikájában maradt fenn a magyarok egyik eredetmondája. A szarvas által vezérelt Hunor és Magor és kíséretük Belár fiainak asszonynépét ragadja el, és veszi feleségül. Köztük volt az alán fejedelem két leánya is, őket veszi el Hunor és Magor feleségül, és tőlük származnak a magyarok és hunok.

E mondából kétféle tényre is szoktak következtetni. Az egyik az, hogy a pogány magyarságnál exogám volt a házasság. Ez annál is valószínűbbnek látszik, minthogy legközelebbi nyelvrokonainknál, az obi-ugoroknál egészen a legutóbbi évtizedekig szigorú exogámia uralkodott: a nemzetségek két nagy házassági csoportot alkottak, és a saját csoportból való házasodás egyszerűen lehetetlen volt, inkább idegen nemzetiségű asszonyt vettek feleségül.

Ez az exogámia a magyar szokásokból azonban az évszázadok során meglehetősen eltűnt. A XIX–XX. századi helyzet inkább az volt, hogy a legények saját falujukból nősültek, sőt néha a falu egyik végéből sem illett a falu másik végébe házasodni. Ez nyilván azzal a törekvéssel függött össze, hogy a kicsiny földbirtok ne aprózódjék el. Kötelező szabálynak azonban nem tekinthetjük. A házasságnál a vallási hovatartozás is nagy szerepet játszott. A protestáns sárközi falvakból például a protestáns baranyai falvakba jártak házasodni, és fordítva.

A fent idézett mondából arra is szoktak következtetni, hogy a honfoglaló magyarok „rablás” útján szereztek maguknak feleséget. A nőrablás kétségkívül előfordult a magyaroknál éppúgy, mint más népeknél, mert ebben az esetben a leányért nem kellett a vételárat kifizetni (talán elég, ha a szabin nők elrablásának mondájára emlékeztetek). Mégis, Gardízi már idézett leírása is bizonyítja, hogy a házasság szokásos formája az ajándékok kicserélésén alapult, s a leányrablást kivételnek, és nem általános gyakorlatnak kell tekintenünk. Azonban a középkori és a későbbi törvénykönyvek is bizonyítják, hogy nőrablás később is előfordult, mégpedig többféle okból. Az egyik az volt, amikor a fiatalok szüleik engedélye nélkül akartak egybekelni, s ebben az esetben a törvény biztosította a későbbi megegyezés lehetőségét. A színleges „nőrablás” olyankor fordult elő még a két világháború közt is, amikor a családok képtelenek voltak a lakodalomhoz szükséges hatalmas összegeket előteremteni. Ilyenkor a fiatalok a szülők tudtával megszöktek, majd egy idő után visszatértek, s akkor már nem is illett pompás lakodalmat rendezni.

Középkori krónikáink néhány menyegző leírását is tartalmazzák. Árpád vezér fiának, Zoltának menyegzőjéről például Anonymus krónikájában ezt olvashatjuk:

„Árpád vezér, valamint minden főembere menyegzőt ülve, nagy lakomát csapott, és majdnem napról napra, menyegzői szokás szerint együtt vendégeskedett a köröskörül elterülő országok vitézeivel. Ifjaik meg ott játszottak a vezér és nemesei színe előtt.” (Pais Dezső fordítása.)

Valóban azt mondhatjuk, hogy a magyar népszokások közül a házassági szokások őrizték meg legvilágosabban a régi struktúrát, mert a házasság a mai napig is ebből a két mozzanatból áll: egyrészt a családok közti jogi megállapodásból (melyet később az állam és az egyház is szankcionált), másrészt pedig egy színjátékszerűen kidolgozott ünnepi szertartásból, mely jelentős művészi mozzanatokat tartalmaz. A népi jogszokások kutatóinak igazuk van, mikor megállapítják, hogy a lakodalom két fő jogi mozzanatot tartalmazott: a kézfogót és a leányátadást. A kézfogó (a kézfogás tényével és a kicserélt jegyajándékokkal) már jogilag mindkét fél számára kötelező volt. A leányátadást ma is körülvevő számtalan falusi szertartás is mutatja, hogy a „szerződés” megvalósulása ekkor megy végbe.

A századforduló körüli magyar falusi lakodalmak tájanként változó vonásokat tartalmaztak, mögöttük azonban azonos szerkezet lappang. A falusi párválasztást általában gazdasági szempontok határozták meg, sok esetben a fiataloknak alig volt beleszólásuk abba, hogy ki lesz a jövendőbelijük. A leánykérés előtt szokás volt rokont, ismerőst küldeni a leányos házhoz, tudják meg, vajon szívesen látják-e a leánykérőket. A közbejáró öregasszonyokat, akik néha ajándékot is kaptak ezért a tisztségért, nem éppen megtisztelő gúnynevekkel illették: Dunántúlon kullogónak, csoszogónak, Hajdúságban gyalogszarkának, gyalogsátánnak, másutt gügyünek nevezték. Ha kedvező volt a tájékozódás eredménye, a legény násznagyával vagy rokonaival kereste fel a lányos házat. A sikeres leánykérés után a legény szülei is elmentek háztűznézőbe.

Régebben a kézfogó előtt írták meg a móringlevelet, melyben a leendő férj pénzt vagy földet, vagy más javakat biztosított leendő feleségének arra az esetre, ha a férj előbb elhalna.

A leánykérés után következett a kézfogó, melyet később a jegyváltás után eljegyzésnek is mondtak, ma falun is leginkább már így nevezik. A jegy, amit a menyasszony adott, többnyire kendő és ing volt, míg a vőlegény jegyruhát, jegypénzt adott a lánynak. Ez a jegy foglalónak számított, s ha valamelyik fél ok nélkül felbontotta a jegyességet, köteles volt a kapott jegyet visszaadni. Régen a kézfogón jelen volt a két násznagy, ők voltak a kézfogó jogi aktusának tanúi. A násznagyság azonban ma már csak főleg megtiszteltetés, és jogi jellege elveszett.

A jegyesség a polgári és egyházi házasságkötéssel záródott be, s ezután következett a falusi lakodalom, amely még ma is pompás külsőségek közt játszódik le.* A költséges lakodalmakat századokon át tiltották a hatóságok. Tessedik Sámuel a XVIII. században ezt írta: „Én esmértem egy … gazda embert, aki 10 esztendők előtt még jól állott, őtet semmi kiváltképpen való szerencsétlenség nem találta. Egyébként pazarló nem volt, de az ő szokásoknak elborító ostromátul ő is elragadtatván a sok lakodalom paszita és tor által, úgy megromlott, hogy ősz fejű vénségében, midőn a koldulást szégyenlé, kenyeret lopott”. (Kónyi fordítása, 1786).

A lakodalmat megelőzi a menyasszonysirató és búcsúztató. A lánysiratók nagyon is valós tartalomra utaltak néha, hiszen a fiatal leány elhagyta a szülői ház védettségét, s ezentúl az anyós és após parancsolt neki. Olyan esetekben, mikor a párválasztásnál nem a fiatalok egymás iránti vonzódása, hanem inkább gazdasági szempontok játszották a főszerepet, különösen őszintén hangzott a menyasszony búcsúja szüleitől, rokonaitól, félelme az idegentől. Az egyik legszebb búcsúztató éneket Kodály Zoltán gyűjtötte a Nyitra megyei Menyhén (Mechenice) 1909-ben:

Felnyőtt az út mellett két szál majoránna
Nem szeretyi fődjét, el akar bujdosnyi,
A naptól, a hódtól búcsút akar vennyi.
Búcsúzz, Ágnes, búcsúzz, apádtó, anyádtó,
Apádtó, anyádtó, lejanybaratyidtó,
Lejanybaratyidtó, lejany-temagadtó!

A szertartásos részhez tartozott az ágyvitel, ami a menyasszony ágyneműjének, vánkosának, dunnájának szertartásos átszállítását jelentette * Ma azonban a falusi menyasszonyok is többnyire szobabútort és más felszerelést, mosógépet, tv-t visznek magukkal az új házasságba.

Az esketés előtt történt a kikérés. Minthogy itt történt a menyasszony valóságos átadása, ezt rendkívül sok szertartás tette bonyolulttá. Néha a kikérőket csak akkor engedték be a menyasszonyos házba, ha válaszolni tudtak a feltett találós kérdésekre. Sárrétudvarin ezt mesélték:

„Például megérkezett a násznagy, és azt mondja: ennek az öcsémuramnak menyasszonyjelöltje van itt, azért jöttünk volna.

– Hát milyen úton jöttek a szomszéd úrék?

– Milyen úton? A földúton.

– Mondtam én, hogy itten nincs leány, nem ide vezet az! – Ha került közte, aki tudja hogy: a szerelem útján, akkor már nyitották is ki a kaput.”

Országosan gyakorolt tréfa volt a menyasszony tréfás elcserélése. Letakart öregasszonyt hoztak be vagy kecskét, vagy az egyik koszorúslányt, de a kikérők ezt természetesen nem fogadták el. Csak a meghatározott jelenetek eljátszása után vezették elő az igazi menyasszonyt.

Az esketést befogadó szertartások követték, melyeket a fiatalasszony akkor végzett, amikor új otthonába lépett. Például háromszor megdörgölte kezével a kemencét (Jászság). Másutt lapátot, szénvonót, vedret dobtak a kocsiból kilépő menyasszony útjába, ha nem vette fel, azt mondták, „na most ez egy lusta lesz”. Gyöngyöspatán és Somogyban vödör vizet tettek a belépő menyasszony elé, ezt fel kellett rúgnia, hogy „könnyen szüljön”.

A lakodalmi étkezések száma attól függött, hány napig tartott a lakodalom. Még néhány évtizede nem volt ritka a három , sőt több napos lakodalom sem. A lakodalmi étkek főzése is meghatározott rendben történt. Az Alföldön külön ünnepség volt a levesbe való csigatészta elkészítése, a „csigataposás”, ezt néha szintén táncmulatság keretében tették.

Ha a leányt más faluba vitték esketni vagy a falu egy másik részébe ment férjhez (Szék), a falubeli legények általában akadályokat állítottak a kocsi útjába: tüzet raktak az úton, vagy vastag szalmakötelet kötöttek az úton keresztbe * A vőfély kötelessége volt az akadályokat elhárítani, és arról gondoskodni, hogy a menyasszony szerencsésen megérkezzék új otthonába. A vőfély vendéghívó, szórakoztató, felszolgáló, a lakodalom lelke.

Ma a lakodalmi vacsora után történik a felkontyolás, ami azt jelenti, hogy az asszonyok közé fogadják a menyasszonyt. Az asszonnyá levés jelképe régtől fogva a párta levetése és a főkötő feltevése volt.

A magyar lakodalom egyik feltűnő jellegzetessége az egyes fogások feltálalásakor elmondott rigmusok. A múlt században számtalan nyomtatott vőfélykönyv jelent meg, s ezeknek tartalma szájhagyomány útján terjedt tovább, majd pedig új helyi változatok jöttek létre. A leves, a töltött káposzta, a sült, a kása, a bor egyaránt megkapja a maga rigmusát. A pörkölthöz például ez a mondóka jár:

Most, tisztelt násznagy uraimék, én paprikást hoztam,
Melyért a konyhán sokat várakoztam,
Egy kis darab húsért külön hadakoztam,
Ezen eledelért nagy próbát is tettem,
Egy szilaj bikával hét nap verekedtem,
Kicsibe múlt, hogy fogam ott nem felejtettem.
De sebaj, csakhogy legyőzhettem,
Ezt a jó ételt abból készítettem.
Nincs a paprikásnak a világon párja,
De reá a víz minálunk nem járja.

(Jászság)

 

Lakodalmi álarc. Somogy m.

 

Országosan ismert játék a kásapénzszedés is, a szakácsnék bekötözött kézzel jajgatva jelennek meg a vacsorán, s panaszkodnak, hogy megforrázta a kása a kezüket. Kinyújtott fakanalukra pénzt tesznek a vendégek, ez a „fazék” ára, meg a „kása ára”. A lakodalom alkalmából szokás volt az is, hogy azok a fiatalok, akik nem tartoztak a rokonsághoz, a mulatozás egy bizonyos szakaszában megjelenhettek, enni, inni kaptak, táncolhattak A Dunántúlon a vőlegény legénybarátai jöttek el a megbeszélt időben a násznépet mulattatni. Győr-Sopron megyében háromtáncosoknak nevezték őket. Az Alföldön a hívatlan vendégek álarcot öltve mentek el a lakodalomba.

Móricz Zsigmond Pillangó című, 1925-ben megjelent kisregényében írja le a szokást. A hűtlen szerető lakodalmán Debrecenben maszkának öltözve, fiúruhában, álarcban megjelenik az elhagyott leány. „Debrecenben van egy ősi szokás – írja Móricz Zsigmond –, hogy fiatalok, gyerekek, ha nem hivatalosak is, eljárnak a lakodalomba, «maszkának» álarcban, s úgy kergetik a menyasszony kocsikerekének nyomát, s úgy leskelődnek a lakodalmas ház ajtajában egy-egy pohár borért, egy-egy cobákért, tyúklábért.” A regényben a fiúnak öltözött Zsuzsika addig ácsorog a széles karimájú kalap alatt férfi kabátban, amíg sikerül magára vonnia a lakodalmát ülő Jóska figyelmét, s a fiatal fér otthagyja újdonsült feleségét, s a kis maszkával elfut a tömegben. Még visszaszól anyósának: „Mán engedelmet kérek, tésasszony, én nem megyek a tanyára! Szeginy leginy vagyok, szeginy jányt akarok! Isten áldja!”

A lakodalom alkalmából dramatizált jelenetek, társastáncok kerültek előadásra. Gyakori volt a halottasjáték, a temetés paródiája. Közkedvelt formája Baranyában a szürke ló búcsúztatója. Göcsejben maga a halál jelent meg, és hosszú versben intette a násznépet, hogy hiába vigadnak, őket is eléri a kaszás.

A lakodalmat követő hajnalon további mágikus rítusok játszódnak le. Dél-Dunántúlon a menyasszony vizet merít a kútból, és legalább jelképesen megmosdatja a vendégeket. Palóc vidékeken a menyasszony tűzön ugrált át, ez volt a menyasszonypockolás; már a XVI. században is említik.

A falusi lakodalmak tárgyi anyagából megemlíthetjük az életfát. Ez tésztával bevont faág, melyet különböző módon ékesítenek fel, gyakran a tésztából legény-, lányalakot is formálnak, s a fára teszik. A Kis-Küküllő menti falvakban prémesnek nevezték, másutt zöldágnak, életfának. Mellette más lakodalmi süteményeket is készítettek. A Jászságban még ma is kilencágú rostélyos lakodalmi kalácsot sütnek. Győr-Sopron megyében az esküvőre menő vendégeket kulcsos kalinkó nevű kaláccsal dobálták. Orosházán lakodalomra fonott kulcsoskalácsot sütnek, melyet madarakkal vagy virágokkal díszítenek fel.

 

Lakodalmi életfa

 

A lakodalom költészete szinte áttekinthetetlenül nagy. A már említett ételrigmusokon kívül menyasszony-búcsúztatók, vőfélyversek, szerelmi énekek, lakodalmi játékok ismeretesek az egész országban. Ott, ahol még él a népviselet, egy-egy falusi lakodalom valóban festői látványt nyújt.*

Temetés

A temetési rítusok általában konzervatívabbak, mint más szokások, és igen ősi hiedelemelemeket is tartalmaznak. Az egyházak azonban igen szigorú büntetéseket szabtak azokra, akik pogány módon temetkeztek, úgyhogy a temetkezés pogány rítusai eltűntek, a halottakhoz fűződő hiedelmek viszont rezisztensebbek voltak, mint a látványos cselekmények. Feltehető, hogy akár a rokon népek, a honfoglaló magyarok is hittek abban, hogy az embereknek többféle lelkük van, s ezek közül egy a halál után útnak indul. A régi magyarok varázslóinak egyik fontos feladata bizonyára az volt, hogy a halottak lelkét új otthonukba vezessék. Ezek a képzetek a népi tudatból eltűntek, csak bizonyos nyelvi formákból következtethetünk a „többes lélekhit” egykori formáira.

A kereszténység felvétele előtti magyar előkelők sírjának egyik feltűnő jellegzetessége a sírokban talált lócsontok és lószerszámok. Férfi- és női sírokban egyaránt találtak ilyeneket, sőt a női sírokban talált lószerszámok általában még díszesebbek, mint azok, amelyeket férfisírokban találtak. Általában a magyarok nem az egész lovat temették el a halottal, hanem csak a koponyát és a lábakat, míg az avar sírokban egész lócsontvázakat találunk. A Csornán (Győr-Sopron megye) talált magányos női sírban, pl. lócsontok, rozettás lószerszámveretek, kengyelpár, zabla, csat, vaskés, függők, ezüstgyűrű kerültek felszínre. A rozettás lószerszámveretekkel ellátott női sírok ott vannak mindenütt, ahol csak honfoglalás kori magyar lovassír került elő. Ugyancsak találtak gazdag magányos férfisírokat is. Ilyen volt például a Geszteréden (Szabolcs-Szatmár megye) talált sír, melyben gazdagon szerelt szablya, palmettadíszes tarsolylemez, ezüst övdíszítmények, kengyelek, zabla s más tárgyak feküdtek a sírban.

A magányos férfisírok egy másik apportjában lókoponya, lólábak vannak, hozzá egyszerű fegyverzet és felszerelés.

A honfoglalás kori magyar temetők egy másik csoportját László Gyula nyomán nagycsaládi temetőknek szokták tartani. A temetők közepe táján van a leggazdagabb sír, itt fekszik a nagycsalád feje. A középső sírtól balra temették a férfiakat és fiúgyermekeket, jobbra pedig a nőket.

A nagycsaládi temetőknél azonban másféle elrendezésre is találunk. Így a kolozsvári Zápolya utcai temetőben három sor van. Az első sorban lovas férfisírokat találtak, a második és harmadik sírban férfi, gyermek és női sírok váltakoznak. A fegyverek közül a nagycsaládi sírokban mindig szablyát lehet találni, sohasem kétélű kardot.

Ettől az első csoporttól jól elválik egy másik csoport, amelyben szintén a honfoglaló magyar vezető- és középréteg tagjai fekszenek. A férfisír mellékleteire jellemző a kétélű, egyenes kard. A női sírokban nincsenek sem lócsontok, sem nyeregalkatrészek.

Nehezebb munka volt a köznépi temetőket megkülönböztetni más népek temetkezésétől, mert itt kevesebb volt a sírmelléklet. Itt is találunk kardos, szablyás, lovas férfisírokat, de hiányzik a veretes öv, mely régészeink véleménye szerint a rang és méltóság jelvénye volt. Más férfisírokban íjat, nyílhegyeket találtak. Szőke Béla a honfoglaló magyarok temetkezési szokásait az avarok, szarmaták és szkíták szokásaival hasonlította össze.

A honfoglalás kori sírokban a halott arcát általában a felkelő nap felé fordították. Dienes István egy 1958-ban talált Szabolcs megyei sírban a koponyán bőrleplet talált, ahol a szemek és a száj helyét ezüstlemezzel jelölték. A lelet nagy feltűnést keltett, mert egyes nyelvrokonaink szinte napjainkig használtak halotti álarcokat a temetkezésnél.

A kora Árpád-korban alaposan megváltozik a temető képe. Eltűnnek a lócsontok, hiszen a lovas temetkezést az egyház szigorúan tiltotta. A hajdan a sírba tett lovat, úgy látszik, a középkorban az egyháznak ajándékozták, vagy kifizették a ló árát, legalábbis egy 1383-as adat erre látszik utalni. Az előkelők egy részét nyugati mintára a templomok kriptájába helyezték el, vagy a templom körüli zárt temetőkertbe temetkeztek. A családok azonban igyekeztek továbbra is együtt temetkezni, bár ezt a szokást századokon át tiltották a rendeletek. A XVI. századi protestáns zsinatok figyelmeztették a hivőket, hogy kerüljék a felettébb való jajveszékelést és babonás pompát, a holtakért lakomát, könyörgést, alamizsnát ne csináljanak. A XVIII. századi helytartótanácsi rendeletek igyekeznek a temetőket a városokon kívül elhelyezni, és újra meg újra tiltják a költséges torokat.

A századfordulón temetkezési szokásaink sok mozzanata hasonló volt más szomszédos népek temetkezési szokásaihoz. A halál bekövetkeztére elsősorban az állatok viselkedéséből következtettek. A haldokló feje alól kivették a tyúktollal töltött párnát, mert a néphit szerint nem tudott meghalni az, akinek ilyen párna volt a feje alatt. A haldoklók az ágyból a földre kívánkoztak, azt gondolván, hogy így könnyebben térnek meg az anyaföldhöz. A halál beálltakor a tükröket s más fényes felületeket betakarták. Az ablakot kinyitották, hogy a halott lelke könnyebben távozzék. (Bár helyileg ennek az ellenkezője is előfordul, s az ablakot nem szabad kinyitni; ha halott van a háznál.) A tüzet eloltották a halottas háznál, a háziak a szomszédban főztek ilyenkor. Éjszaka virrasztottak a halottas házban, énekeltek, beszélgettek; a virrasztó is a népköltészet előadásának egyik fontos alkalma volt.

A halottat mindig lábbal vitték ki a házból. Sok helyütt a koporsót a Szent Mihály lovának nevezett négylábú farámára fektették. Rengeteg mágikus praktikát műveltek, például a halott lábujját kisgyermekével megfogatták, hogy ne sokáig emlegesse.

A halál tényét harangozással adták a közösség tudomására; másként szólt a harang férfinak, asszonynak, gyermeknek. A temetési szertartások ellátására már igen régóta önsegélyező egyletek alakultak. E régen elterjedt gyakorlatnak emlékét századunkig megőrizte Kolozsvár Hóstátnak nevezett külvárosában a Kalendás társaság, melynek tevékenységéről K. Kovács László írt szép monográfiát. Kalendás társaságról már a XI. században tudunk, nevüket onnan kapták, hogy minden hó első napján gyűltek össze ügyeik intézésére. – A céhek fennállása idején külön paragrafusok gondoskodtak a céh tagjainak illendő eltemettetéséről.

Temetéskor a halott ruháján minden kötést kioldottak, a gombokat kigombolták, a halott szemére pénzt helyeztek. Országosan elterjedt szokás volt a halott hasára aratósarlót vagy más éles vastárgyat helyezni, hogy „ne fúvódjék fel”. E racionális magyarázat feltehetően régebbi babonás ok helyére lépett. Néhol a koporsó mértékvételekor vesszővel vagy nádszállal mérték meg a kiterített halott hosszát. (Ezt a szokást a magyarországi horvátok is gyakorolták, és a nádszálat a temetés után a síron helyezték el.) A koporsóba a halott kedves tárgyait tették, sőt az is előfordult, hogy a régebben elhunytaknak küldtek valami tárgyat, amit elfelejtettek koporsójába tenni. A Jászságban azt tartják, hogy az utolsó elhunyt őrt áll a temető kapujában, egészen addig, amíg új halott nem váltja fel.

Magyarország keleti részén, Erdélyben és más református vidékeken különösen érdekesek a temetőkben felállított fejfák. A legjellemzőbb típusok a kopjafák, a csónak alakú és gombos fejfák. Az utóbbi két típust lokálisan emberalaknak is szokták értelmezni. A szamosszegi, szatmárcsekei és más temetők csónak alakú fejfái valóban emberalakok benyomását keltik, és havas téli napon döbbenetes hatást váltanak ki: mintha bálványok sorfala közt haladnánk végig. Az ún. gombos fejfákat is úgy képezhették ki, hogy stilizált emberalak benyomását keltették. A kutatók török hatást vélnek bennük felfedezni. Sajnos a „fejtől való fák” a faanyag romlandósága miatt egyre inkább pusztulnak, eltűnnek, és talán soha nem is sikerül kideríteni eredetüket, értelmüket, hiszen történeti anyagunk már jóformán nincs is.

 

Fejfák

 

Még a századforduló körül is elterjedt szokás volt megülni a fiatalon elhunyt legény vagy leány lakodalmát.* Ilyenkor a gyászolók lakodalmi öltözetben vonulnak a sírhoz. Az elhunyt „vőlegénye” vagy „menyasszonya” lehetett az elhunyt jegyese, szeretője vagy esetleg valamely rokona, aki fáradozásáért ajándékot kapott a családtól. Az elhunyt legényt koszorúslányok, az elhunyt leányt vőfélyek kísérték.

 

Kopjafák

 

A történeti adatok többféle gyászszínről is szólnak: vörös, sárga, fehér gyászruháról. Ma még néhány Somogy megyei községben, így Csökölyben ismerik a fehér gyászt.* Néhány évtizede az Ormánságban még általános volt a fehér női gyászöltözet hordása. Ma városi hatásra általában feketében gyászol a falu is.

A magyar temetési szokások egyik legarchaikusabb, legszebb költői mozzanata a kötetlen, recitált siratók előadása. E siratók egészen századunkig fennmaradtak, annak ellenére, hogy az egyházak nem nézték jó szemmel e szokást, s mindig arra törekedtek, hogy vallásos tartalmú egyházi énekekkel, szövegekkel helyettesítsék. Az énekekben a halott hozzátartozói szólnak az eltávozotthoz, és a hagyományos formulákat a valós mozzanatokkal vegyítik.

A magyar zenefolkloristák érdeme, hogy az utolsó két évtizedben a siratók nagy számát, gazdagságát tudták felszínre hozni, hiszen ezt a műfajt már úgyszólván kihaltnak tekintették.

A jajszóval történő, kötetlen siratás múltja az ismeretlenség homályába vész, a középkori latin krónikák tanúsága szerint a legrégibb időktől kezdve ismert volt, és szokás volt az elhunyt jeles vezérek, katonák temetése alkalmából az első személyes siratás is, vagyis a sirató az elhunyt nevében mondta el egyes szám első személyben saját tetteit. (Ennek a szokásnak emlékét őrzi néhány sírfeliratunk, amelyek a halott nevében mondják el, hogy miként pusztult el, s hogyan távozott az élők sorából.)

A jajszóval történő, hangos siratás úgyszólván kötelező volt, megszólták azt, aki nem siratta el hozzátartozóját.

A következő siratót 1964-ben Szerepen jegyeztem fel (Hajdú-Bihar m.):

Jó édesanyánk,
Nincsen már nekünk jó édesanyánk,
Jaj de sokat szenvedtél!
Két esztendeig hiába akartunk meggyógyítani, nem lehetett,
Jaj de nagy szenvedést mért rád a jó Atya!
Jaj megpihentél most már.
Kedves testvéreim, jöjjetek ide közel,
Sirassátok meg a mi jó édesanyánkat!
Jaj hetvennégy évet élt,
Jaj de jó volt hozzánk,
De minden kívánságunkat betöltötte,
Felnevelt bennünket.
Most már elviszik előlünk.
Kedves jó édesapám, de magad maradtál,
De itt maradunk, mink nem hagyunk.
Áldjon meg a jó Isten, kedves jó anyám!
A föld gyomrában pihenjél!
Mennyei fényesség adassék neki.



Hátra Kezdőlap Előre