Az időszakos királyválasztás

1.

 

Azt láttuk eddig, hogy a magyar pünkösdi (májusi) szokásoknak párhuzamait egytől-egyig megtalálhatjuk más európai népek szokásai között is. A lóversennyel való királyválasztásra, a pünkösdi legénykirály-leánykirályné adománygyűjtő pünkösdölésére, a kislányok királynőválasztására, az ünnepnek a rózsával, a zöldággal való kapcsolatára egyaránt találtunk párhuzamokat a „Balkántól a brit szigetekig”.

Azonban van mégis egy olyan mozzanat, ahol kutatóink honfoglalás előtti szokáselemek fennmaradására gondolnak, illetve olyan etnológiai jelenségek emlékének körvonalai látszanak felderengeni, melyek más európai országokban is meglelhetők, azonban nálunk eltérő formában jelentkeznek, mint az indogermán népeknél.

Ez a kapcsolat csak a legények ügyességpróbával történő választására s az ezt követő időszaki uralomra vonatkozik. Ha itt ténylég a honfoglalás előtti elemek fennmaradására gondolunk, akkor ettől külön kell választanunk a kislányok agrármágiával összekötött királyné-játékát éppúgy, mint a legények-lányok adománygyűjtő pünkösdölését.

Hasonló következtetésekre jutott O. Nagy Gábor is, a már ismertetett közmondás történetét kutatva.

Ez a mozzanat az időszaki király választásának szokása, amit az etnológusok a szakrális király feláldozásával, illetve a szakrális király helyett választott időszaki „pótkirály” feláldozásával hoznak kapcsolatba.

Ismét vissza kell térnünk Ipolyi értelmezésére, aki a magyar pünkösdi királyválasztásról így ír: „Mindez … még szinte egy mélyebb régi mythosi hitnézet nyomát tükrözteti fel … így a babilonias és assyriai sakeai ünnepélyeknél közönségesen egy rabszolga emeltetett a trónra, melyről a király lelépett s bíborba öltözve, korona és jogarral feldíszítve kenetett fel, miután a nép neki hódolt, tűz áldozatra vettetett.”

Ipolyi óta sokat írtak e kérdésről; Frazer Aranyágán    (The Golden Bough) vezérmotívumként húzódik át a szakrális királyáldozás problematikája. Liungman is ezt a kérdést használja az európai szokásokról írott könyve egyik kiindulópontjául.

E kérdéscsoportnak olyan nagy irodalma van, hogy hosszas leírásba nem kívánunk bocsátkozni. A legrégebb történeti adatok Babiloniából származnak, és Liungman szerint a babiloniai tényleges királyáldozás emléke jutott át rengeteg jelentésváltozáson és formaváltozáson keresztül az európai naptári szokásokba. A Római Birodalomból az i. u. IV. századból van adatunk egy ilyen állítólagos „pótkirály” feláldozásáról a Dasius-aktákban. 303-ban Dasius keresztény katonát Moesia Inferiorban kivégezték, mert vonakodott a Saturnalia-ünnepek királyának szerepét eljátszani. Ezzel azonban csak a halál neme változott meg, mert a királyság vége mindenképpen a halál lett volna. Az egy hónapig tartó ünneplés után Dasiusnak öngyilkosságot kellett volna Saturnus oltárán elkövetnie.*

A századforduló ókor-kutatói sokat haboztak, hogy e történetet hitelesnek tekintsék-e vagy sem. Eléggé valószínűtlennek látszott, hogy i. u. IV. században a római hadseregben tényleges rituális emberáldozatról lehetett szó. Nilssonnak azonban feltehetőleg igaza van, amikor itt nem régi római hagyományra, hanem a hadseregben újólag meghonosodott orientális eredetű szokásra gondol.

Itt azonban már felmerült az időpont kérdése. A babilonias Sakea-ünnep, mellyel kapcsolatosan a legrégibb adatok fennmaradtak, nyárra esett. A római katonaünnep viszont már a decemberi Saturnáliákhoz kapcsolódik. Ehhez járul még egy harmadik időpont is: farsang. Az európai naptári szokások közül ugyanis hármat is szoktak a „pótkirály feláldozása”-rítus utódjának tekinteni: a télközépi ünnepkörbe tartozó Rex Saturnalia-t (illetőleg a talán ebből fejlődött Babkirályválasztást), továbbá a húshagyó Bolondkirályát, harmadsorban a pünkösdi királyt. Az európai pünkösdi királyok közül is elsősorban a zöld lombokba öltözött, esővarázsló „királyokat” számítják ide, akiknek tréfás „megölése” is előfordul az élő szokásanyagban is.

Mint látjuk tehát, itt is olyan szokásról van szó, mely Európa jelentős részében felbukkan, nem speciálisan „keleti” jellegű; sőt ha elfogadjuk a kutatók nézeteit, nem is egy ünnepi periódus szokásáról, hanem többféle időponthoz fűződő szokáscsoportokról van szó. Mégis a magyar kutatók lehetségesnek tartják, hogy e szokást a magyarság nem mai hazájában sajátította el, hanem esetleg magával hozta már, s a „pünkösdi király” elnevezés régebbi gyakorlatának fedőneve lett. Mint Róheim írja: „Ha akarjuk, ebben az esetben azt is feltehetjük, hogy az ős magyar istenkirályság és királyáldozásnak valamely halvány mondai emléke könnyítette még a lényegileg rokon indogermán szokás ős-értelmének megőrzését.”*

Ha azonban feltételeztük is, hogy a szokást a magyarság már magával hozta mai hazájába, még mindig nem világos, hogy mi az, amit magával hozott? A ténylegesen a király helyét betöltő s helyette feláldozott ideiglenes király választásának emlékét? Vagy már csupán ennek egy tréfás, játékos formáját, amolyan „farsangos pünkösdi királyválasztást”? Vagy esetleg (– és ez az etnológiai párhuzamok alapján valószínűnek látszik –) egy nagy nyár eleji ünnepet, mikor az ifjúság különböző hadijátékokban vett részt, s a versenyek győztesét egy ideig vezetőjüknek tekintették a többiek? E kérdésről már más fejezetben szóltunk; ez azonban nem magyarázza a közmondás gúnyos árnyalatát.

Mindhárom lehetőség fennáll, s mindegyikre hozhatunk érveket, anélkül azonban, hogy a kutatás mostani stádiumában bármelyiket bizonyítottnak tekinthetnők.

A szakrális királyság (és az ezzel kapcsolatos királyáldozás) ténye az utóbbi években sokat foglalkoztatta a vallástörténet kutatóit; ezzel a kérdéssel foglalkozott a Rómában 1955-ben tartott VIII. Nemzetközi Vallástörténeti Kongresszus is.* A magyar szakrális királyság – rituális királyölés kérdésével újabban Györffy György és Czeglédy Károly foglalkozott behatóbban.* A kettős királyság, illetőleg szakrális király megléte a magyaroknál a honfoglalást megelőző időszakban eléggé valószínűnek látszik. (Nem óhajtunk most annak a fejtegetésébe bocsátkozni, hogy ez összefüggésben áll-e a magyaroknál a házassági kétosztályrendszer intézményével vagy sem, e kérdéssel Árpádházi Imre herceg és a csodaszarvas monda című cikkemben foglalkoztam.)* A kazár adatok párhuzama szerint Álmos halála is a szakrális királyság körébe tartozó rituális cselekedetnek látszik. Ez azonban nem bizonyítja még a király helyett feláldozott, esetleges magyar „pótkirály” létezését; erre vonatkozó nyomok nincsenek nálunk.

Másrészről azonban a magyarság vándorlása utolsó idejében megismerkedhetett a Fekete-tenger környékén a király helyett feláldozott pótkirály választásának tréfásabb formáival is, ahol a pótkirályt uralma végén nem ölik meg, csak megcsúfolják.

Vargyas Lajos így ír erről a kérdésről: „Ennek a szokásnak is hitbeli gyökerei vannak, ha nem is az ural-altaji népek hitvilágában, Perzsia, Babilon vidékéről terjedt el a Közelkeleten, a Kaukázus környékén és India határán a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott újévi ünnep. Gonosztevőt vagy bolondot tettek meg királynak, akinek szabad volt ennie-innia, a háremnőkkel szórakoznia, minden parancsát teljesítették … de az ünnepek leteltével megkorbácsolták és kikergették az országból. (Sokszor fel is akasztották, illetve keresztre feszítették.) Magyarázata ennek a szokásnak az, hogy a holdév vége és a következő új év közti napok az ártó szellemek legveszélyesebb napjai. Ezek megtévesztésére választják a pótkirályt s a gonosz kiűzése céljából ölik meg. A Kr. u. első századokban ez az ünnep már a Fekete-tenger északkeleti partvidékén általános volt. A későbbi perzsa birodalomban Újévkor szamárra, öszvérre, vagy lóra ültetett bolond királyt vittek végig a városon, vízzel, hóval öntözték, ő meg legyezte magát és kiáltozott, hogy meleg, meleg. (Tehát már a kiűzött telet is szimbolizálja, ez a kiüldözött rontás további alakulása.) Joga volt aznap estig a kereskedők holmiját elvenni, de este igyekezett eltűnni, mert ha a nép azután elkapta, meghajigálta és elverte. Lhasszában újévkor a láma helyett póturalkodó, a Jalno uralkodott, ezt pedig az újévi király helyettesítette. A kettő verekedett, hajigálta egymást, végül az Újévi Királyt halálra kínozták. Szamarkandban pedig újévkor – a hatodik hónap első vasárnapján – céllövő versenyt rendeztek. Aki az aranyérmet eltalálta, egy napra király volt.

Ezek az adatok eléggé hézagosak mind az elterjedési terület szempontjából, mind a szokás egyes vonásainak változását illetőleg. A magyar hagyományban meglevő verseny és egynapos királyság a szamarkandi adathoz áll közel, a bolond király meghajigálása, szánalmas végigvonulása a városon, viszont szintén meg van nálunk a pünkösdi király különböző szabadságaival együtt … Ezek az elemek a Földközi tenger északkeleti partvidékén említett adatokkal állíthatók párhuzamba, ha a magyarság szempontjából számba vehető legközelebbi területet választjuk ki. Nyilván valahol a Kaukázus vidékén és attól északra levő területen kellett átvennünk ezt a szokást.”*

Igen érdekesek Bleiehsteiner leírásai a kaukázusi farsangról, amelyben az agonisztikus küzdelmet éppúgy megtaláljuk, mint a megcsúfolt bolond király figuráját. Részletesebb leírások csak a XIX. századból maradtak ránk, azonban az 1870-es georgiai szokásban szereplő „király” nevét Bleichsteiner a kazár „kagán” méltósággal hozza kapcsolatba.*

 

2.

 

Összefoglalóan tehát ismételjük, hogy a magyar pünkösdi megszemélyesítések különböző formáit: a legényeknek versennyel összekötött választását és időszakos uralmát, a kislányok agrármágiával összekötött köszöntését és a lányok – legények (kisfiúk-kislányok) falufeljáró köszöntését nem tekintjük okvetlenül azonos eredetűnek.

A három közül hazánkban a legarchaikusabbnak az első forma látszik: már a XVI. században kialakult, s a pünkösdi király múló hatalmára vonatkozó közmondást ekkor már az egész országban ismerik.

A lovas pásztornépek tavaszi versenyeiről, melyeken az ifjak ügyességét mutatták be, már más fejezetben szólottunk. Hogy ilyen ünnepe a magyarságnak is volt, az bizonyítottnak látszik, tehát a hasonló jellegű európai szokásoknak volt mihez kapcsolódniok.

Adataink több fényt nem derítenek ennek az ünnepkörnek hazai előzményeire. A felvetett párhuzamok hipotetikusak, azonban a szakrális királyölés és az ebből szétágazott ünnepi szokásformák nemcsak nálunk, hanem más európai országokban is igen érdekes problémát jelentenek.




Hátra Kezdőlap Előre