Az ünnepkör kialakulása – Egyházi eredetű szokások

l.

 

A télközépi ünnepkört a kutatók többféle névvel is szokták nevezni. A „karácsonyi ünnepkör” név inkább csak az egyházi eredetű szokásokra utal s nem foglalja magába az évkezdésre vonatkozó, illetőleg a téli napfordulóra s a születő új napra vonatkozó szokásokat és képzeteket, amelyek nem kevésbé jelentősek.

Dramatikus jellegű népszokások egész Európában – így hazánkban is – csatlakoznak ehhez az ünnepkörhöz, sőt azt is mondhatnók, hogy a télközépi ünnepkör a farsang mellett a maszkos alakoskodásnak, dramatikus játékoknak legfontosabb időpontja.

Az ünnepi ciklus kezdetét többféle határnaphoz is szokták kötni. Számíthatják Katalin-naptól, András-naptól, esetleg Luca-naptól. Külön szokásai lehetnek a Lucától karácsonyig terjedő időszaknak s a karácsonytól vízkeresztig tartó periódusnak. Az adventi időszaknak is lehetnek félig egyházi, félig népi szokásformái (kántálás, köszöntő).

Hazánkban a két legfontosabb dramatikus szokás: a betlehemezés (csillagozás) és a regölés időpontja végigvezet az egész karácsonyi tizenketteden. Mégis, az elsőnek fő alkalmai karácsony és vízkereszt, a regölés fő ideje pedig István protomártir ünnepe.

Féldramatikus szokásokat, ünnepi köszöntéseket bőven találunk e ciklusban. Ilyenek az aprószentek-napi vesszőzés, az István- és János-napi köszöntés, az óévbúcsúztatás, új esztendő-köszöntés. A babonás, jósló szokások, illetőleg az évkezdésre vonatkozó mágikus és elhárító praktikák is az egész cikluson végigvezetnek.

A télközépi ünnepkör hazai történeti adatai is a már említett három mozzanatra: a keresztény ünnepre, az évkezdésre és elszórtan a napforduló tényére is utalnak. A karácsonyi tizenketted gonoszjáró, halotti ünnep jellege nálunk is ismeretes, bár nem olyan mértékben, mint a környező indogermán népek egyikénél, másikánál. (Így említik nálunk is a karácsonykor az „angyalok” számára terített asztalt, mégis a karácsonyi szellemasztal képzete nálunk nem olyan élesen körvonalazott mint a szláv és germán népeknél. Ugyanezt mondhatjuk a karácsonyi tuskóégetés szokásáról is.)

Maga a „karácsonyi tizenketted” fogalma sem gyökerezik olyan mélyen a népi tudatban, mint más országokban (pl. a finneknél, németeknél stb.), ahol külön népi elnevezése is van. Nálunk is beszélnek azonban két karácsony közéről, számos napokról, tizenkét napokról, csonka hétről stb. (Feltehető, hogy a Heltai által használt „regelö hét” megjelölés is e periódus egyik hazai elnevezése volt.) Dologtiltó jellege nálunk is lehet az egész ünnepi periódusnak vagy egyes kiemelkedő napoknak.

A karácsony legújabbkori családi ünnep jellege (karácsonyfával, ajándékozással) nálunk is, mint más európai paraszti kultúrákban, eléggé újkeletű. Január 1. azonban már a középkorban is az ajándékozás, a „strena” napja volt. (Alsófehér megyében még a negyvenes években is újévkor az „aranyos csitkó” hozta az ajándékot a gyermekeknek.)*

 

2.

 

A téli ünnepkör sok szempontból hasonló a húsvétihoz. A karácsony, a legnépszerűbb keresztény ünnep, mintegy kristályosodási centrum, mely köré a legkülönbözőbb eredetű szokások és képzetek csoportosultak századok folyamán. Ha e szokásokat és hiedelmeket eredetükig nyomon akarnánk követni, akkor végig kellene kísérnünk a kereszténység egész történetét, szólnunk kellene a karácsony és vízkereszt előzményeiről, elemeznünk kellene a római és közelkeleti ünnepeket, a Saturnaliakat, Compitaliakat, a Brumaliat, a Sol Invictus ünnepét, a Kalendae Januariae ünnepkörének kialakulását; másrészről pedig ismertetnünk kellene az egyes európai népeknek a télközépi ünnepkörhöz fűződő kereszténység előtti szokásait, hiedelmeit is.

A karácsonyi szokások és hiedelmek – éppúgy, mint a húsvéti ünnepkör esetében – ismét ki is válhattak az egyházi liturgiából s újra „népi szokásokká” válhattak – ha esetleg egészen más kultúrában is, mint ahová eredetileg tartoztak. Éppen ezért sokszor igen nehéz megállapítani, hogy egyes télközépi „népszokások” tulajdonképpen hogyan kerültek a magyar népi kultúrába. A szomszédos népektől közvetlenül tanultuk-e ezeket, vagy pedig egyházi közvetítéssel jutottak el hozzánk? Jó példa erre az aprószentek-napi korbácsolás, melynek „pogány” termékenység-varázsló jellege egész nyilvánvaló. Mégis, hazánkban már a középkorban egyházi szokás volt e napon vesszőt szentelni, és feltehetőleg az egyházi gyakorlatból került a korbácsolás a magyar népszokások közé.

A magyarságot letelepedésétől kezdve körülbelül a XV–XVI. századig többféle hatás is érte, mely a magyar szokáskör kialakulásához vezetett.

Ilyenek voltak egyrészről a katolikus egyház szertartása, karácsonyi énekei, továbbá a nyugatról jött szerzetesek által ideplántált színszerű mozzanatok. Francia, olasz stb. szerzetesek, papok ezekben a századokban olyan, a színjátszás szempontjából jelentős elemeket honosítottak itt meg, mint a liturgikus játékok előadása, a jászol-állítás szokása (ide tartozik a mozgó bábukkal felszerelt jászol és a karácsonyi bábjáték kérdése is).

Másrészt ezekben a századokban a környező szláv népeknél egy sajátos kelet-európai téli szokáskörről beszélhetünk, melyben a régi szláv ünnepi szokások bizánci hatás alatt fejlődtek tovább. Ennek jellegzetes elemei az állatalakoskodás és az ezzel összekötött szerencsekívánó és adománygyűjtő koledálás, járulékos mozzanatai pedig a halottkultusz, a szellemasztal-képzet, a karácsonyi tuskóégetés. Mindezek igen hosszú időn át szivárogtak a magyar népi kultúrába, s éppen ezért az egyes mozzanatok átvételének időpontja nagyon bizonytalan.

A kelet-európai szokáskör kialakulásának ismertetésénél röviden ki kell térnünk a Kalendae Januariae ünnepkörének kérdésére.*

A római birodalomban az i.e. III. évszázadban még márciusban kezdődött az év. Időszámításunk előtt 153-tól a római főtisztviselők nem március elején, hanem január 1-én foglalták el hivatalukat; a Julius Caesar féle naptárreform után véglegesen január 1. vált évkezdő nappá. A Kalendae Januariae, azaz január 1. mint az év kezdő napja később igen nagy jelentőségre tett szert, s neve már nemcsak újév napját jelentette, hanem az egész télközépi ünnepkört, s a hozzáfűződő szokásokat is e névvel jelölték. Így érthető, hogy a kelet-európai népek, (szlávok, görögök, románok) és a nyugati román nyelvek is a karácsonyi-újévi köszöntő szokásokat, részben pedig az ünnepet magát (vagy a karácsonyi tuskót) a mai napig olyan névvel jelölik, mely a Kalendae névből származik.

A január 1-i évkezdés és a hozzá fűződő szokások népszerűségének magyarázata az lehet, hogy néhány igen jelentős régi római ünnep időpontja közelébe esett, s ezeknek szokásait néhány évszázad alatt magába olvasztotta; másrészt az egyre inkább tért hódító keleti solaris kultuszok – különösen a Mithras-kultusz – ünnepei között elsőrendű helyet foglalt el a születő új nap, vagyis a téli napforduló ünnepe. (Lényegében tehát a télközépi évkezdés a soláris időszámítás győzelmét is jelentette a régebbi időszámítás felett.)

A római ünnep fejlődéséről eléggé részletesen tájékoztatnak a kortársak. A január 1-i évkezdő nap szokásai kezdetben eléggé korlátozottak voltak. A konzulok hivatalba lépésükkor fehér bikát áldoztak; rabszolgákat szabadítottak fel, s a szenátus megtartotta első ülését. – Ovidius is említ néhány jellemző mozzanatot: jókívánságok hangzanak el, a házakat zöld ágakkal díszítik, ajándékokat küldözgetnek egymásnak, jósolnak a következő évre.

A IV. században az ünnepi periódus már óriásira nőtt, s más római ünnepek, különösen két igen népszerű régi ünnep, a Saturnaliák és Compitaliák jellemző vonásait is magába olvasztotta. Fontos forrásaink közé tartozik Libániosz rhétor leírása az ünnepről: az év utolsó estéjén mindenki ünnepi köntöst ölt s ajándékokat készít. Lakomához terítve az asztal a gazdagoknál, de a szegények is igyekeznek jobban étkezni, mint más napokon. Senki sem fekszik le az éjjel, tánc és tréfák közepette vonulnak végig a városon, lármáznak, kopognak a kapukon. Hajnalban babérágakkal díszítik fel a kapukat. Mindenki ajándékokat osztogat, a tanítók is megkapják fizetésüket – jegyzi meg Libániosz. Így múlik el az ünnep első napja.

Újesztendő második napján mindenki otthon marad. E napon „fordított világ” van, urak és rabszolgák együtt játszanak, kockáznak. Még a tanárok is engedékenyek a rájuk bízott növendékekkel szemben. Ezen a napon a bíróság is szünetet tart. Január 3-ik napján lóversenyre kerül a sor. Az ünnep azután még két napig tart.

A XIV. századi leírásokban tehát már igen sok, a mai napig is élő szokásra, hiedelemre találunk (ajándékozás, lakomázás, házak kivilágítása, jósjelek).

Az ókorból a középkorba való átmenet századaiban az ünnepkörre vonatkozó bőséges feljegyzések a legtöbbet az állatalakoskodást emlegetik; az egyházi források elsősorban ez ellen küzdenek. Ennek megjelölésére gyakran a sokat interpretált „cervulum et vetulam facere” vagy „in cervulo et vetula vadere” kifejezéseket használják (szarvas, borjú vagy öregasszony alakjában járni). Azt is említik, hogy az állatalakban alakoskodók ajtóról ajtóra mennek és ajándékokat kérnek. (Az ünnepkörnek ez a jellegzetessége sok kelet-európai országban szinte napjainkig változatlan népszerűségnek örvendett; így a lengyeleknél, románoknál, görögöknél). De az egykori római birodalom nyugati területein éppúgy emlegetik az állatalakoskodást, a szellemasztalt és a tuskóégetést.

A Kalendae Januariae most említett jellegzetes vonásai (és még sok más, pl. az ünnepi királyválasztás, amelyet a Pünkösd fejezetben említettünk) később a téli ünnepkör különböző dátumaihoz fűződhettek. Így a jósló szokások feltűnnek Katalin, Borbála vagy András napkor, Luca napján, karácsonykor és január 1-én; alakoskodni szoktak Luca napján, aprószentek napján, István protomartir napján, vízkeresztkor stb. Mégis, az ünnepkör legtöbb jellegzetes szokása karácsonyhoz kapcsolódott, mely a középkorban Európa jelentős részében – így hazánkban is – egyúttal évkezdő nap is volt.

 

3.

 

A történeti feljegyzések hazánkban ismét a XVI. században válnak részletessé és elsősorban az egyházi jellegű mozzanatokra vonatkoznak.

A protestáns prédikátorokat azok a szokások érdekelték legjobban, melyeknek katolikus jellege nyilvánvaló volt. Így hát a legtöbbször ezeket emlegetik. A népi kultúra más mozzanatait, melyek nem tartoznak a „pápista” szokások közé (mint pl. a regölés), már jóval ritkábban említik.

Forrásaink idézését Szkhárosival kezdjük, aki így ír a katolikus ünnepekről a XVI. században:

 

Istenünk azt mondja, hogy innepet szentelj
De szent István napján pápa zabot szentel,
Az szent János napján jó borokat szentel,
Aprószentek napján nagy sok vesszőt szentel.
 
Semmi nincsen erről lám az szent írásban,
Időnket mulatjuk azért csak heában,
Az vízkereszt estin voltunk nagy lakásban,
Idvösséget vártunk az sok zabálásban.
 
Nagy sok misénket szent István elvötte,
Az mi lovonkot szerencséssé tötte,
Itt a papoknak sokszor kedvét tötte.
 
Csúfságával pápa ezt mind elmulatja,
Csak szalmahintésre akkor vagyon gondja. stb.*

 

Ugyanezekre a szokásokra utal az 1591-es csetneki evangélikus zsinat dekrétuma: „Item consecrationes aboleantur… veluti in natalitiorum die importatio straminum in aedes, in die Stephani Protomartyris consecratio avenae et salis, in die Johannis consecratio Vini, in die Innocentium, Virgarum… stb. Másutt: In die Innocentium pastores pecudum cum virgis ne cursitent.”* [Töröltessenek el a szentelmények… mint karácsony napján a szalma bevivése az épületekbe, István protomártir napján zab és só-szentelés, János napján borszentelés, aprószentek napján a vesszőké… Aprószentek napján a csordapásztorok ne futkossanak vesszőkkel.]

Az említett szokások tehát egyházi szentelmények voltak a XVI. században. A karácsonyi szalmahintést, a vesszővel való csapulást, a János-poharat azonban ma már senki sem tekinti egyházi szokásnak; babonás vagy egyszerűen csak társadalmi szokássá váltak a magyar népi kultúrában.




Hátra Kezdőlap Előre