ELŐSZÓ __TARTALOM __BEMUTATKOZÁS __IMPRESSZUM

Az ősz birtokba vette a várost

Hűvös őszi reggel volt... Nagyon nem akaródzott felkelnem szívesen feküdtem volna még az ágyban. Ránéztem az óra lapjára, reggel nyolc felé járt az idő. Ó, ez a gonosz óra! Milyen különösen kegyetlen tud lenni, számolja az időt, amiből sosincs elegendő... Még egy ilyen álmos szombat reggelt is meg tud keseríteni a kérlelhetetlen idővel. Felültem. Hideg volt. Fáztam. Hát magamra húztam a takarót. Megint egy új nap kezdődött, gondoltam, ridegen és fáradtan, tipikus őszi reggel. Felálltam, az ablakhoz mentem. Hát, a várost teljesen elborította a köd jótékony takarója, mintha csak azt mutatná, mennyire szeretne még aludni. Kegyetlen napsugarak vágták szét a hajnali félálmot, amire válaszul a szél esőfelhőket hozott. Szemtanúja volta, a titáni erejű összecsapásnak: a szél felhőket sodort az éppen csak felkelő nap felé, és végül győzedelmeskedett, és a város békében pihenhet. De mégsem. Jött a gonosz szél, jégszakállú felhőarca dühösen nézett, és a napot legyőzve, rátámadt a városra. Az az érzésem támadt, meg akarja büntetni azokat az embereket, akik az őszi hajnal békéjét megzavarták. Csupa-csupa kabátos-kalapos alak járt az utcákon, görnyedve védekeztek a szél ellen, aki az élet hatalmas terheit idézte emlékezetükbe... Hátrafordultam. A fűtőtest bezzeg ontotta a meleget, nem törődve a kinti világ borzalmaival. A halacskák éhesen követelőztek reggelijük után, hát adtam nekik. Aztán leültem a gép elé, és megdöbbentem. A halott külvilág a kibertérbe is beette magát, nincs élő ember, kivel találkozhattam volna. Mint egy szürke, halott óriás, meredt rám az egész gépvilág, és én gyáva módon menekültem előle, bárhova, csak ezt a holt világot ne lássam! Lerohantam az utcára. Előre, mindig csak előre, szél tépi ruhámat, eső verte sapkámat, de nem adom fel, azért is előre, csak előre. Végeláthatatlan küzdelem volt, de végül is én nyertem. Akkor világosodott meg elmémben a gondolat: menj, menj, várnak téged. Nem tudtam, hol és ki vár engem, de sejtettem azt, hogy az eső másik oldalán, a világ másik felén, az ország egy más városában, ahol szintén ilyen ködös, szeles, esős az idő, talán egy kisleány hasonlóképp gondolkozik, és vár engem. Nem tudja, ki vagyok, nem tudja, hogy létezem, de mégis engem vár. Gyöngyházfehér lelke, aranyszőke haja, és tiszta kék szeme van. Már a nevét is majdnem megtudtam, amikor jaj, az a gonosz szél beférkőzött két lélek világába, és eltépte a minket összekötő vékony szálat. De a kisleány képével szívemben, és erős akarattal lelkemben, szembetudok szállni a gonosz elemeivel, és még újra süthet ránk a nap...

<_>