Kérdés

Nem nektek írok, nem is másnak,
Nem élet és halál urának,
Ki hozza a tavaszt, nyarat,
Őszt, Télt, s a havat,
Ki adja életedet,
Miatta születtél meg,
S neki kell azt visszaadnod,
Ha eljön hozzád alkonyod.

Nem írtam soha még fájóbbat,
Legalábbis nem vitt rá akarat,
Küzd bennem ember és állat,
Hogy ki vagyok, titok marad.
Nézzetek rám, mit láttok?
Ki az, aki középen áll ott?
Ki az, kinek szavaiból
Élő fájdalom kél?
S minden szív csak
Daloktól remél?

Fekete árnyék kúszik elő,
Megfojtja, ki engem hallgat,
És gyilkos szellemem ő,
Emberi tulajdonú állat.

S szónok az emelvényen,
Ott áll, fittyet hányva,
Mindig középen,
Tiszta kék ég, jókedv,
Mikor még felvonult,
És míg beszél, vihar,
Villám, víz, s bealkonyul,

Miért, ó miért kell élni,
Mondjátok hát, társaim,
Testvéreim az Úrban,
Halált lát szemetek az útban,
Hiszen én állok ott,
Én vagyok maga a halál,
Kit ember szült, soha,
Soha előttem meg nem áll.

Meg kell halni, mondá a vers,
Te meg csak gépkaron tekersz,
Kérdezi tőled ó a halott ember:
Születni, élni, mivégre kell?

Filozófus megállt a létviharban,
S kimondatlan kérdésre felel:
Azért jöttél a világra,
Hogy elmondd e verset,
És kínozz vele ezreket.

Alábbhagy a nagy vihar,
A rétor is halkan prédikál,
S lefordul az emeletről,
Boldogan, holtan már.