ELŐSZÓ __TARTALOM __BEMUTATKOZÁS __IMPRESSZUM

Szeptember 18.

Reggel hat óra volt. Ádám álmosan kászálódott ki az ágyból az óra harsány hangjára. Sietnie kellett, mert tudta, a fülsértő zajra felébrednének a többiek is. A többiek - a két szobatárs sírin csöndben aludták álmukat, teljesen kiaknázva az egyetemi élet nyújtotta szűk alvásidőt. Ádám tudta, ha nyolcra be akar érni, másfél órával korábban elé kell indulnia. Csendben felöltözött hát, majd fogta a még este előkészített táskát, és lefele indult. Útközben találkozott pár lézengő emberrel, ami meglepte, hisz az általánosan elfogadott tétel szerint a fél hét még "hajnalok hajnala" volt.

Végre kiért. Az épülettől nagyjából 50 méterre állt a buszmegálló, ahova iparkodott. Szerencsére a busz még nem jött, így hát kényelmesen elérte a megállót, és alig tíz perc várakozás után megjött a busz. Bolondföldi nagyon örült - ő csak egy inget viselt, és a többi ember egybehangzó állítása szerint farkasordító hideg volt. Annyi baj legyen - gondolta Ádám - fázom pár percet, utána meg melegem lesz. Így is lett...

A busz megtett 20 métert, azután megállt. Nem mintha elromlott volna, de a hajnali dugóban ő se tud haladni. Csillag ment az égen - villant Ádám eszébe - úgy megy ez az autóbusz. Inkább a többi utast kezdte mustrálni: a pár egyetemista még őrzött valamit igazi arcukból, az időnként felcsattanó nevetés erre hajazott. De a többiek... Csupa felnőtt, komor, rideg, érzelemmentes maszkok, amikkel kérgesedő lelküket takargatják. Bolondföldi elábrándozott...

Milyen szép is lenne, ha a világ másmilyen lenne. Az emberek megosztanák egymással örömeiket, bánatukat, nekik is könnyebb lenne a szívük, a többi ember is boldogabb lenne. Imitt egy csoport ünnepelné a fiatalembert, akinek tegnap született a kislánya, másutt tucatnyian vigasztalnának egy megfáradt asszonyt, aki elveszítette állását. Igen, mily szép is lenne, sokkal vidámabb lenne minden, színekkel telne meg egy unalmas út, és az átszállók mindenhová elvinnék a híreket. És a város tucatnyi különböző pontján egy sereg söröskupa emelkedne magasba, áldást adva a tegnap született boldogan gőgicsélő kislányra, miközben annak, és fiatal szüleinek sejtelmük se lenne a rengeteg emberről, akik őket ünneplik. A kisdiák is bátran segítséget kérne a szembejövőtől, ugyan, árulja el már neki, mennyi kilenc meg kilenc? Tizennyolc - hangzana a válasz, a kicsi boldogan szaladna el, a felnőtt pedig a jótett melengető érzésével a szívében haladna tovább szürke, poros irodája, vagy a szürke szállítószalag mellé. De mégis, a szürke is rózsásabb lenne, hiszen jót tettünk valakivel! A sánta, félig vak néninek se kéne segítséget kérnie, mindig akadna, aki átkíséri a zebrán.

Időközben beért a busz. Ádám gyorsan leugrott róla, és sietett a föld alá, a földalatti vasútra. Ugyanaz, mint a buszon: komor, rideg maszkok, amin azért már átsejlik a szűnni nem akaró rohanásban elfáradt személy vágya: pihenni! aludni! Bolondföldi Ádám ismét elgondolkodott. Tehette, még legalább tíz perc metrózás várt rá. A hangosbemondó folyton mondta az állomásokat, kizökkentve Ádámot a gondolatmenetből. Hirtelen nagyot rántott a kocsi, az ajtó kinyílt, és a bemondó az állomás nevét közölte. Leszállni! Ádám le is szállt, közben emlékezett egy másik történetre, máskor, máshol, amit ugyanígy fejeztek be. Bolondföldi keservesen mosolygott a világon, majd leszállt. "Elmosolyodtam. Lassan leszálltam."

<_>