Nem ismer engem senki,
És ez alapján nem is fog,
Egy híján húsz éve vagyok a világon,
Lassan húsz éve nincsen párom.
Ilyről szól e mese-rege,
Mely ugyan nem esett meg sohase,
Jó nehéz volt hosszan írni,
Eseménytelen élettel oldalakat tölteni.
Pár Lanni verset is raktam bele,
Abból talán kiismerődik a szerelem természete,
Hogy a leány az sosem szeret,
Legalábbis egy biztos, nem engemet.
Átkozott legyen általam is e kötet,
Mit nem nyomtatnak, s te se kössed,
Inkább Lomtárba vele azon nyomban,
És utána lomtárürítés abban a minutomban.
Nem ismertek meg ebből engem,
De már tudjátok, hogyan vélem saját művem,
Kérdezhetik, miért adom, ha ilyen rossz?
Válasz, mert én egy gyermeki őrült vagyok.
Mikor Adrienn, ki az ajánlást írta,
Múltkor mesét mondott, s aztán mondta:
"Válassz! Te vadász vagy, vagy átlagember?"
S én vadász lettem teljes szívemmel.
A történetet elmesélem én nektek,
Hátha okulnak belőle egyesek,
Kezdetben, volt a vadász, és a mocsár,
Átérhetetlen, sűrű, ronda sár.
Ám a vadász nekifutásból mégis ugrott,
És a mocsár túlpartján csodálkozott,
De álmosan lefeküdt aludni ő a földre,
Mikor kinyitotta szemét, nem tudta, még ez álom-e?
A tisztáson egy sereg felnyergelt nyúl állt,
S rájuk apró kis törpék pattantak,
S a vadász kérdésére, kik-mik is ők itten,
Nagy titkosan az egyik suttogta, mi minden.
Ők voltak az életvíznek őrzői,
De egy fenevad elkezdte őket tizedelni,
Megkérték a vadászt, ölje meg őtet,
S szívesen elindult, nyílra kapja a szörnyet.
S ment, ment, nézegette a nyomokat,
Nyúl, nyúl, egyszer csak cobolyra akadt,
Lelőtte, és búsan visszaballagott,
Ezt találtam, szörny nem volt ott.
Nagyot néztek a törpék, hisz ez volt a vad,
Ez volt, ki most már halálba haladt,
És megígérték, visznek életvizet az embereknek,
Hadd legyenek ők is örökéletűek.
S az emberek Messiásként várták a törpéket,
És azok nyúlháton meg is érkeztek,
De a gonosz emberek gúnykacajjal nevettek,
S a törpe a fákra öntötte az életvizet.
A vadász meg visszament hozzájuk, haza,
S máig ott él, az egyetlen ember, ki eljutott oda.
Ezt mesélte Adrienn, s én voltam a vadásza,
Elfogadtam ezt életemnek mottójára,
És hogy még megismerjetek, valamennyire,
Az elhamarkodott gondolkodásom emlékére,
Ezt az egészet alig húsz perc alatt írtam le,
Nekem azonnal jön a rím, volt példa erre,
A történelemben Mozart és a zene,
De most abbahagyom, jó olvasást nektek,
De utána esetleg rémálmok gyötörnek.