A prózairodalom

Filozófiai irányzatok

Az i. e. V–IV. századi Athénban világosan kirajzolódott a filozófia két fő iránya: Démokritosz és Platón „vonalának”, vagyis a materializmusnak és idealizmusnak a harca. Platón és Arisztotelész iskolájának harcában – az arisztotelészi filozófia egyes következetlenségei dacára – ugyanez az ellentét folytatódott, új módszerekkel, változott síkon.

A másodlagos jelentőségű iskolákban a tapasztalatellenesség és az agnoszticizmus vált divatossá. A dolgok létének objektivitását elismerő, de az érzékelés megbízhatóságát vitató kürénéi iskola egyes mesterei – mint Theodórosz – ateista elméleteket dolgoztak ki, de a stúdiumok középpontjába állított etika az érzetek tagadásáig s a hédonizmus (gyönyörhajszolás) dicsőítéséig jutott el. Ezzel egy időben alakultak ki más filozófiai irányzatok is: Pürrhón (kb. i. e. 365–275) minden megismerést tagadó szkepticizmusa, a cinikusok, epikureusok, sztoikusok iskolája, s természetesen tovább élt a platóni Akadémia és az arisztotelészi Lükeion is.

Bizonyos közös vonásokat valamennyi irányzatban megtalálhatunk, főképpen az etikai elméletek kiindulópontjában: annak nyomán, hogy a közösség és a szabad egyén korábban természetes és szoros kapcsolata megszűnt, s a teljes jogú polgár társadalmi helyét az alattvaló foglalta el, az „erény” és „boldogság” kutatásában az individualista szemlélet került előtérbe. Szembetűnőek voltak azonban az elméleti különbségek is, részint az etikai végkövetkeztetésekben, részint az ismeretelméleti kérdések megfogalmazásában és megválaszolásában. Áramlatok és árnyalatok sokasága kavargott a vitákban. A tanítványok nemritkán eltérítették irányától mesterük bölcseletét, mások eklektikus megoldásokkal próbálkoztak, vagy vulgarizálva igyekeztek feloldani egy-egy elmélet ellentmondásait.

Az Akadémia az egzakt kutatások – elsősorban a matematika – otthona lett, de lényegében nem gazdagította a platónizmust, sőt, a szkepticizmushoz közeledett. A Lükeion viszont épp az i. e. IV–III. század fordulóján érte el virágkorát: a kétezret is meghaladta a tanítványok száma. Arisztotelész közvetlen munkatársa, Theophrasztosz (kb. i. e. 372–287) állt ekkor a Lükeion élén, az univerzálisan sokoldalú és tapasztalati vizsgálódásokra épített általánosítás elismert mestere. Gazdag munkásságának töredékei közül különösen fontos a Természetkutatók véleményei, melyben a korábbi filozófusok tanait kivonatolja és kommentálja. Alapos életismeretről és szellemes írásmódról tanúskodik Jellemrajzok című, harminc fejezetből álló könyvecskéje, melyben – egy-egy magatartási mód címszava alá foglalva – korának különböző típusait festi le, anekdotikus modorban. Korántsem ez Theophrasztosz legjelentősebb munkája, de – maga is irodalmi mű lévén – ez hatott legközvetlenebbül a szépirodalomra, talán Menandroszra is.

Theophrasztosz közvetlen utóda, Sztratón még Démokritosz és a Lükeion nagyjainak szellemében munkálkodott, s egységes materialista világképet vázolt fel, de azután elvesztette frisseségét az iskola – népszerűbb tanítások hódították el a filozófia híveit.

„Kutyázó” – vagyis „kutyát utánzó” – a „cinikus” (künikosz) szó eredeti jelentése, s nagyon is tudatosan választották jelzőül a cinikus filozófia megalapozói. Szókratész egyik tanítványa és barátja, Antiszthenész (kb. i. e. 440–366) alapította meg ezt az új bölcseleti „szektát”, s a világtól való elzárkózás, igénytelenség és tagadás jelszavával gyűjtötte maga köré követőit. A cinikusok elvetettek minden állami intézményt és minden társadalmi normát, az állatok (kutyák) létformáját tartva az ember számára is egyedül természetes életmódnak. Kétségbeesett és primitív tiltakozás volt ez a társadalom igazságtalanságai ellen, maguknak a híveknek bámulatos igénytelensége dacára is. – Az egyik legismertebb cinikus filozófus, Diogenész (i. e. 404–323) hóbortos életmódjáról anekdoták sokaságát mesélték, de lelki nagyságát és büszkeségét állítólag Nagy Sándor is megcsodálta. Diogenész írásban is terjesztette tanait, többek között drámákat is írt. Maró szatíra, gúnyos agresszivitás jellemezte a cinikusok írásait: az i. e. III. századi Bión, Telész és Menipposz szórakoztató értekezéseit (diatribéit) – amelyeknek szellemes, a prózát versekkel elegyítő párbeszédes formája a kései ókor szatíraíróira is hatott – vagy a harapós Timónnak s másoknak a bökverseit. Anarchista lázongásukkal sokan rokonszenveztek, tanításaik népszerűségét pedig csak fokozta előadásaik és írásaik közérthető stílusa, a csúfondáros versikékbe és párbeszédekbe épített frappáns és népies fordulatok sokasága. Biónt azzal vádolták ellenfelei, hogy a „hetérák cifra ruhájába öltöztette a filozófiát”, de szellemességét még ők sem tagadták. Menipposz különleges bravúrral alakította ki diatribéit, fantasztikus keretbe (például égbe repülés vagy alvilági kaland, „pokoljárás”) foglalva gúnyos támadásait a földi javak imádata, a vallási vakbuzgóság és az Epikuroszt övező istenítés ellen; a „menipposzi szatíra” hatása századok múltán is eleven maradt. Az i. e. II. század második felében élt Kerkidasz dallamos ritmusban írt vallásellenes verseket, a földi javak igazságtalan elosztása miatt támadva az isteneket; Kratész „önkritikusan” csúfolta a tunya éhenkórászokat.

Az adott társadalmi rend tagadása s a „világpolgárság” (kozmopolitizmus) eszméje, az ember erkölcsi felemelkedésének s a lelki nyugalomnak a vágya egyaránt megvolt a cinikusok tanításaiban és a többi egykorú filozófiai áramlatban. A cinikusok iskolája éppen végletességével domborította ki a világnézeti válság tipikus jegyeit: egyrészt a szenvedélyes szembeszállást a rabszolgatartók ideológiájával s a bölcselkedés elszakítását a természettudományos megismeréstől (a szaktudományoktól), másrészt az anarchikus lázadás terméketlenségét, amely a radikális kritikát is civilizációellenes fintorrá torzította.

Epikurosz (i. e. 341–270) gazdag munkásságából csak kevés töredék maradt fenn – levélgyűjteményének három darabja, szállóigéi s egy-egy, idézetekben megőrzött gondolata –, kortársaira és a következő nemzedékekre azonban rendkívül mélyen hatott. Közvetlen hívei isteneket megillető rajongással övezték. Az athéni kertből – ahol előadásait tartotta – messzire sugároztak ki eszméi, s egyes követői (Philodémosz, Szeirón) révén az i. e. I. századi Itália művelt köreit is meghódították; sőt, maga az epikureizmus is Lucretius tankölteményében nyerte el rendszeres – bár sajátosan római eszmék szerint módosított – formáját.

Epikurosz a filozófia „démokritoszi vonalát” folytatta. A világ anyagiságának alaptételéből indult ki, s a természeti jelenségek különbözőségét az atomok alak- és súlykülönbségével, valamint az atomok mozgásának spontán – tehát belsőleg meghatározott, anyagi jellegű – eltéréseivel magyarázta. Ugyancsak materialista módon értelmezte az érzetek keletkezését s az érzetek és gondolkodás viszonyát. Az istenek létét nem tagadta ugyan, de kétségbe vonta, hogy a világ és az emberi sors dolgaihoz bármi közük lenne, mert – feltételezése szerint – a világok közötti üres térségekben, passzívan élnek.

Ismeretelméletének bátor és nyílt materializmusa az epikuroszi filozófia legjelentősebb értéke. Etikájában is abból indult ki, hogy a természet törvényeinek követése és a babonáktól – például a halálfélelemtől és az istenfélelemtől – való megszabadulás biztosítja a boldogságot, a földi élet gyönyöreit.

A lélek zavartalansága (ataraxia) mint a boldogság forrása jellegzetesen passzív és individualista eszmény. Epikurosz és az epikureusok elítélték a hatalmaskodást, gőgöt, a rabszolgákkal szembeni kegyetlenséget, az érdekházasságot – pozitív eszményeik kialakításában azonban semmi szerepet nem szántak a társadalmi aktivitásnak. Az ostobának tartott tömegtől, a politikától s a politika uraitól elzárkózva, a bölcsek baráti közösségében keresték a kellemes életmód lehetőségét, a kölcsönös megértés és elnézés hangulatát. Az állam hasznosságát csak annyiban ismerték el, amennyiben az egyén nyugodt életét biztosítja, azt pedig elképzelhetetlennek tartották, hogy a belső függetlenség megszerzésére és megóvására törekvő bölcs bekapcsolódjék a politikába. A társadalmi visszásságokat elítélő szavukat az elvont elméletieskedés csendesítette le… A bölcs mosoly etikája volt ez, azoknak a jómódú és kulturált polgároknak az életszemlélete, akik teoretikus úton eljutottak az embertelenség tagadásáig, de a társadalmi aktivitás helyett – ami saját osztályérdekeikkel és létformájukkal fordította volna szembe őket – a megalkuvás és egyéni boldogulás útját választották. „Rejtőzve élj!” – ez lett etikájuk jelszava.

A hellenizmus talaján született meg a sztoikus filozófia is, az az irányzat, amely a többieknél is világosabban tükrözi a kor ellentmondásosságát, későbbi fejlődése során pedig – haladó és dialektikus motívumaitól „megtisztulva” – a maradiság egyik előkelő ideológiájává lett.

Zénón (i. e. 333–262) alapította meg az iskolát az i. e. IV. és III. század fordulóján. Ciprusi születésű, világot látott férfi volt, aki a kor kiváló filozófusainál tanult, de már fiatalon hozzákezdett önálló elméleteinek kidolgozásához. Athén ún. „Tarka csarnoká”-ban (a sztoa poikilében) tartotta előadásait fizikai, logikai és etikai problémákról. Zénónnak és közvetlen tanítványainak a műveiből – mint egyáltalán az egész hellenisztikus filozófiából – csak csekély töredékek maradtak fenn, de ezekből és mindenekelőtt a későbbi kommentárokból kiviláglik, hogy két nagyobb szakaszra – az „első sztoára” és a „középső sztoára” – tagolódott az iskola élete, mely azután a római korban folytatódott.

Fizikai világképének megalkotásában Zénón a hérakleitoszi örökséghez kanyarodott vissza. Ő is a logoszt (a „Törvényt”) tekintette a természeti jelenségek szabályozójának, s ugyancsak Hérakleitosz nyomán tartotta a tüzet minden anyag és jelenség ősprincípiumának, amely sűrűsödési és ritkulási fázisokban differenciálódik levegővé, vízzé, földdé, hogy óriási körforgás után önmagába térjen vissza. A zénóni logosz azonban nem kizárólag az anyag immanens törvényszerűségét jelenti, hanem magát az egész természetet s a természeti folyamatokban szabályos rendet teremtő, isteni világszellemet is. Az emberi tudás forrásának az érzetet tartotta, a képzeteket pedig a tárgyak lenyomatának, amely az „üres lap” jellegű lélekre rajzolódik – de éppen a logosz panteista-misztikus értelmezése terelte idealista vágányra az egész koncepciót.

Az isteni világmindenségnek s az egyes ember kicsiny világának egyképpen a logosz az ura – hirdette Zénón –, az embernek tehát az a kötelessége, hogy „a természettel összhangban” éljen. Minden élőlény közül csak az embernek adatott meg, hogy felismerje a Törvényt – mégpedig minden embernek: görögnek és barbárnak, szabadnak és rabszolgának, férfinak és nőnek egyaránt. Azt vallotta, hogy a bölcsesség birtokába jutott rabszolga valójában király, a gazdagságban dúskáló, tudatlan hatalmasok viszont saját szenvedélyeik rabszolgái, mivel a boldogságnak a szenvedélyektől való megszabadulás (apatheia) a kulcsa. Gyönyörű gondolat volt ez: a sztoikusok elméleti „világállama” olyan egyenlőséget hirdetett, aminőt az ősközösség felbomlása óta nem ismert az emberiség.

Az egyik i. e. III. századi sztoikus, Szphairosz volt Spárta forradalmár királyának, Agisznak a tanítómestere, s nem véletlenül: a sztoikus tanokban megvolt a lehetőség az elmélet forradalmi értelmezésére. De mivel az epikureusokhoz hasonlóan a sztoikusok is a lélek birodalmában keresték a boldogságot, formálissá merevítették erényfelfogásukat, a logosz feltétlen érvényesülésébe vetett hitük pedig fatalista megnyugvásra ösztönzött. És innen már csak egy lépést kellett megtenni ahhoz – s a „középső sztoa” meg is tette –, hogy a földi hatalom valóságát igazolják. Zénón világképében nem jutott hely az Olümposz hajdani isteneinek. A hagyományos vallási képzetek allegóriákká devalválódtak a logosz-tan és a panteista felfogás népszerűsítésének szolgálatában. A sztoikusok első nemzedékéhez tartozó Kleanthész (i. e. III. sz. közepe) forró sodrású Zeusz-himnusza példázza a vallás és a panteista filozófia egyeztetésének szándékát. Az ő munkásságát inkább az ihletett szárnyalás, mint a rendszeresség jellemezte, s a sztoát már-már a felbomlás veszélye fenyegette. Khrüszipposznak (kb. i. e. 281–208) a zénóni tanok logikai újraigazolásával sikerült elodáznia a válságot, de az ő halála után ismét defenzívába kényszerültek tanítványai az Akadémiával szemben. Az i. e. II–I. századi „középső sztoában” éled csak újjá a sztoicizmus, lényegesen módosult történelmi körülmények között, s részben módosult tartalommal.

A másodlagos fontosságú iskoláktól és a „középső sztoától” eltekintve, Athénba összpontosult a hellenisztikus kor filozófiai élete, annak ellenére, hogy mind Epikurosz, mind Zénón iskolájának és a hagyományos intézményeknek – az Akadémiának s a Lükeionnak – a hívei közül sokan távoli vidékeken születtek. Athénon kívül Pergamonban nyilvánult meg némi érdeklődés a filozófia iránt; Alexandriában – az empirikus kutatások, a filológiai stúdiumok s részben a matematika korabeli fővárosában – viszont nem kedveztek a körülmények a világnézeti általánosításnak, amely mindenütt s óhatatlanul a hagyományos és hivatalos eszmék revízióját eredményezte. A szinkrétizmus egyik formája – a görög műveltség és a zsidó vallás közelítése – mégis itt öltött filozófiai köntöst a hellenizmus alkonyán, hiszen vallási egyezségre a zsidó monoteizmus nem léphetett a görög polüteizmussal. Ismét más és sajátos jegyekkel módosul a sztoa római változata, erkölcsi tanításaival pedig a korai kereszténység számára is hasznosítható filozófiává lesz.

A történetírástól a széppróza felé

Két témakör foglalkoztatta a Xenophónt követő nemzedék történetíróit: a makedón hatalom terjeszkedése és a legendás múlt titkai. Amikor Athén makedón uralom alá jutott, s a régmúlt dicsőség jelentette a vigasztaló fénysugarat a jelen sivárságában, a kultúrtörténeti emlékek mind nagyobb szerephez jutottak az atthiszokban. Kevés olyan történetíró volt, aki a hagyomány illúzióin s az érdekességek tárgykörén átlépve, a közelmúltat és a jelent is bevonta ábrázolásába.

Philokhorosz – az i. e. 267–263. évi makedónellenes felkelés egyik vezetője – közöttük a legjelentősebb, akinek kiterjedt művelődéstörténeti munkássága mellett, tizenhét könyvből álló, világos és egyszerű stílusban megírt, éves időrendben haladó atthisza képviselte a józan tárgyilagosságot és az athéni büszkeséget. Az atthiszok hagyománya később is folytatódott ugyan, de apadó erővel. A világpolitikából gyakorlatilag kikapcsolt Athén múltja a kuriózumok lomtárába került; más, kevésbé ismert városok s országok története és szokásai több tápot adtak a kutatásnak és fantáziának.

A makedón hódítás s mindenekelőtt Nagy Sándor egyénisége a kortárs történetírókat is lenyűgözte. Már életében legendák terjedtek el róla, a képzelet szárnyalása sem követhette nyomon üstököspályáját. A poliszok kisszerűsége tette szükségszerűvé az új rend megteremtését, de Nagy Sándor zsenialitása – e szubjektív tényező – meggyorsította a robbanást, és megsokszorozta erejét.

Kalliszthenész (kb. i. e. 370–327), aki Arisztotelésszel érkezett a makedón udvarba, s kivégzéséig ott munkálkodott, pánhellén szellemben dicsőítette a király tetteit. Mások – különösen azok az írástudók, akik személyesen is részt vettek a hadjáratokban – még tovább mentek a legendaköltésben, s elindították a Nagy Sándortól származó vagy hozzá intézett fiktív beszédek és levelek irodalmi áradatát. A legtekintélyesebb és legmegbízhatóbb szerző: Ptolemaiosz Lagu (i. e. 323–283), Nagy Sándor testőre, majd pedig Egyiptom királya, aki idős korában, főleg személyes élmények alapján foglalta össze Nagy Sándor tetteit. Az i. e. IV. század végének és a III. század első felének többi írói – Kleitarkhosz, Kharész, Arisztobulosz stb. – a „regényes” ábrázolásra hajlottak, s bár legtöbben még saját emlékeikből merítettek – mint különböző tisztségviselők az udvarban és a hadjáratokban –, mind távolabb kerültek a történeti igazságtól. Az idők során folytonosan duzzadt és színesedett a szájhagyomány és az ismeretlen szerzőktől származó anyag. Nagy Sándor hősi alakja az ázsiai népek mítoszaiban is meghonosodott, nyugaton pedig – fiktív levelek és levélregények sokaságán át – az i. sz. III. században született meg a kompilációs módszerű „Nagy Sándor-regény”, amelynek új meg új hajtásai ágaztak ki az ókor századaiban s végig a középkor nemzeti irodalmaiban is, Keleten és Nyugaton egyaránt.

A retorikus és fantasztikus elemek előnyomulása a hellenisztikus történetírás egyik fő jellemvonása. Az irodalmi termés mennyisége mérhetetlenül megnőtt. Az időszámításunk kezdete táján élt halikarnasszoszi Dionűsziosz egy helyen megjegyzi, hogy egy álló nap sem volna elég számára, ha valamennyi szerzőt fel akarná sorolni. Csakhogy ez a számbeli szaporulat egyáltalán nem jelentette a színvonal emelkedését is. Az ismeretek bővülése ellenére, a történetírás fejlődését is gátolta az a művelődési atmoszféra, mely a regényes misztikumot többre becsülte az igazságra s lényegre törő szókimondásnál. Már az i. e. IV. században kialakult az az irányzat, amely a gorgiaszi stílusművészetet továbbfejlesztve a megrendítés és lélekzsongítás „dramaturgiai” eszközeivel kívánt hatni az olvasókra, s az érzelmi hatást többre becsülte az igazmondásnál és tudományos elemzésnél. Végül a stiláris szépség is megfakult, s a formai ügyesség a retorikus cicomázásra korlátozódott. Az i. e. III. század legtöbb történetíróját megfertőzte ez a regényesítő-dramatizáló igény (például a makedón felemelkedéstől Pürrhosz i. e. 272. évi haláláig lezajlott eseményeket elmesélő Duriszt vagy az időrendben őt folytató Phülarkhoszt). Még le is nézték azokat, akik – mint a Nagy Sándor utáni időkről író Hieronümosz – az események tárgyilagos és egyszerű előadására törekedtek. A finomkodó stíluseszközök használata jellemezte a szicíliai születésű, de sokáig Athénban élő Timaiosz (i. e. IV. sz. közepe–III. sz. közepe) munkásságát is, mégis kimagaslott társai közül: azok közé a görögök közé tartozott, akik gyorsan felismerték Róma politikai jelentőségét, s a nyugati – itáliai, szicíliai – görögség teljes történetének feldolgozásával elsőrendű forrásanyagot publikált.

Egyiptom, Szíria, India, az északon élő hüperboreusok titokzatos országa vagy a mesés Arábia sok-sok egzotikuma felajzotta az írók képzeletét, s ha valamilyen távoli vagy kitalált vidéket választottak az „útleírás” színteréül, kalandos történetbe ágyazhatták ábrándjaikat is az igazságosabb életről és bölcs erkölcsökről. Valóság és fantázia egymásba játszása egyrészt a hitelesség látszatát nyújtotta, másrészt olvasmányossá oldotta a súlyos problémák megformálását is.

Az i. e. III. század közepén élt, Egyiptomban munkálkodó Euhémerosz munkájában (Szent feljegyzés), amelyből csak töredékek maradtak fenn, az Indiai-óceán egyik szigetén szerzett élményeit meséli el. Három kasztot talált: 1. az áldozópapok és tudós művészek kasztját, amely ügyel a munka rendjére és a termékek elosztására, de saját tagjai számára mindenből kettős adagot vesz ki; 2. a földművesek és 3. a katonák és pásztorok kasztját. Az elosztás ilyen fegyelmezése mérhetetlenül emberségesebb ideált tükrözött, mint a korabeli gyakorlat, ha a társadalmi egyenlőség gondolatáig nem jutott is el a szerző. Ennél is fontosabb azonban „történetének” az a része, melyben egy aranyoszlopról tudósítja az olvasóit: ezen az oszlopon – meséli – Uranoszra, Kronoszra és Zeuszra vonatkozó feljegyzéseket talált, magának Zeusznak az írását, aki nem volt más, mint a sziget (Pankhája) egyik hajdani királya. Ez a fikció („istenek önéletrajza”) a keleti hagyományokból szivárgott a hellenisztikus világba, s igen elterjedtnek tűnik. Euhémerosz azonban racionálisan értelmezi át a legendát, s nyomban kommentálja és általánosítja „tapasztalatait”: az istenek – ha nem megszemélyesített természeti erőkről van szó – valójában a régmúltban élt, dicső emberek, akik hatalmuk és rendelkezéseik elfogadtatása érdekében teremtettek kultuszt maguk köré.

Az egyszerű emberek között páratlan népszerűségre tett szert a mágia, szekták sokasága alakult szerte a birodalmakban, s a szinkrétikus vallások bódulata ejtette rabul a lelkeket. A művelt körökben inkább az áltudományos és szórakoztató irodalmat kedvelték: felvilágosult emberekhez illően mosolyogták meg a vallási tradíciók képtelenségeit, de a modernizált hit számára is biztosítottak létlehetőséget. Euhémerosz racionalizmusa hatolt a legmesszebb a vallásos hiedelmek kritikájában. Az euhémerizmus, amelyet Ennius tolmácsolt először latin nyelven, a későbbi századokban is aktív ideológiai erő maradt, olyannyira, hogy a „pogány” vallás ellen hadakozó egyházatyák is nemegyszer innen merítették érveiket.

Hasonló népszerűségre tett szert az i. e. II. századi szír-arab Iambulosz mesés útleírása egy messzi délen, az aithiopszok (etiópiaiak) országán is túl elterülő, csodálatos szigetről, amelynek lakói paradicsomi boldogságban és tökéletes államrendben élnek, dolgoznak: itt nincsenek elnyomók és munkáltatók, teljes egyenlőség, asszonyközösség, a munka önkéntes végzése jellemzi ezt a világot, s a természet káprázatos gazdagsága is e boldog, békés, szép erkölcsű nép javát szolgálja. Hét évig élt közöttük Iambulosz, de azután kiutasították, s Indián keresztül tért meg hazájába. Iambulosz egyiptomi gyökerű utópiájában az aranykor-mítoszok társadalmi ábrándjai elevenedtek meg, amelyek a hellenizmus nem görög irodalmában is fel-feltűntek. Ábrázolását a kalandos elemek és a dús természeti leírások tették vonzóvá, s ezt még Lukianosz, a hazug fantasztikum könyörtelen ellensége s parodizálója is elismerte.

A világ kitágulása, sok, korábban csaknem ismeretlen ország természeti világának kifürkészése szította a fantáziát és az érdeklődést. Számos útleírás forgott közkézen, amelynek regényes színpompája csakúgy beragyogta a filozofikus-vallásos utópiákat s az áltörténeti irodalmat, mint az evilági tárgyú, szórakoztató szépprózát.

Az i. e. II. és I. század fordulóján élt, milétoszi Ariszteidész nevéhez fűződik az erotikus tartalmú, frappánsan fordulatos novella kialakítása. Írásai nem maradtak fenn, de jellemző korabeli népszerűségükre, hogy hamarosan lefordították latinra is, s a „milétoszi novella” a hasonló tárgyú művek műfaji meghatározójává lett.

Stílusharcok az ékesszólásban

Mint műfaj vajmi kevés értéket hozott létre a hellenizmus kori retorika. A magánjogi perekben sürgölődő ügyvédeket szakmájuk ösztönözte ugyan a leleményes és hatásos ékesszólásra, s ehhez kitűnő megoldásokat meríthettek az i. e. IV. századi logographoszok, sőt a közéleti szónokok példáiból is – a klasszikus és késő klasszikus kor retorikáját szülő és éltető közéletiség elsorvadása azonban a műfaj funkcióját és lényegét másította meg. A forma dominált immár, nem a tartalom, mintegy az i. e. V. századi szofisták szellemi feltámadásaként: a kulturált érvelést és a meggyőzést az általános műveltség vagy az elhitetés és a szórakoztatás eszközeként tanították.

A hellenisztikus királyságok hivatali és – néhány, műfajok szerint váltakozó dialektusszórványtól eltekintve – irodalmi nyelvében az attikai nyelvjárásból kinőtt, a ritka s furcsa vonásokat kivető, szókincsében ugyanakkor modernizálódó és mindenhol elterjedt „közös nyelv”, a koiné lett általános. A köznapi, beszélt nyelv szókészlete ennél tarkább volt (elsősorban a helyi adottságok és szükségletek hatására), grammatikájában viszont gyorsabban egyszerűsödött le. A népnyelv csak itt-ott szüremlett be a hellenizmus lényegileg stilizált, egészében pedig arisztokratikus irodalmába – az irodalmi eszmények különbözősége azonban, amely a költői műfajok és formák versengésében is megnyilvánult, a szónoki stílusirányzatokat is meghatározta:

A logika és hömpölygés higgadt társításában eszményül választott Iszokratész megoldásait követte a minden vonatkozásban áttekinthetőséget és elsősorban gondolati világosságot követelő, mértéktartóan konzervatív atticista irányzat. Ezzel szemben a Gorgiasz patetikus – hol zsongító, hol nyugtalanító, de mindenképpen a fülre és az érzelmekre hatni kívánó – stílusához visszakanyarodó, először Ázsiában gyökeret eresztő asianizmus, melynek megalapítójául még a római korban is a magnésziai Hégésziaszt tartották, az ideges és cifrázó mondattagolással vált divatossá.

Egyelőre még a retorika belügyének látszhatott a csatározás. Később derült fény arra, hogy korántsem kizárólag, még csak nem is elsősorban ízlések, hajlamok vagy formakérdések szítják a vitát: Cicero és egykorú szónoktársai azért foglalkoztak oly sokat és oly szenvedélyesen a szónoklatelmélettel, mert a logika és a pátosz ellentétét, az érvelés és befolyásolás kibékíthetetlennek tartott módjait látták az atticista, illetve asiánus stílusban. Az ókor későbbi századaiban is újra meg újra felizzott a stílusok harca, már nemcsak a retorika elméletében és gyakorlatában, hanem az egész irodalomra kiterjedő érvénnyel: az atticizmus a maradi és sivár, élettelen hagyományóvás, az asianizmus a modernkedés formai megfelelőjeként funkcionált – elsősorban a görög nyelvű irodalomban, de az eszmék és stílusok latin párviadalaiban is.




Hátra Kezdőlap Előre