A tudós irodalom

Az értekező próza

Régi hagyomány, sőt parancs volt a „humán” tudományok művelői számára, hogy fogalmi pontosságra és stiláris szépségre törekedjenek. Csak természetes, hogy egy olyan korban, amikor az ékesszólás szabályainak ismerete és gyakorlása az általános műveltség egyik legfőbb ismérve volt, a szárazabb szaktudományok mesterei is szépírói eszközöket alkalmaztak. Előbb a retorika hatolt be a költészetbe, most az ékesszólás és a tudományos próza nyert poétikus színeket.

A húszas-harmincas években jelenhetett meg Cornelius Celsus terjedelmes és tekintélyes enciklopédiája, amely a földművelés, orvostudomány és hadászat tudnivalóit foglalta össze. Az utókorra a középső rész (VI–XIII. könyv) maradt fenn; a görög mesterek nyomán tárgyalja az orvostudományt. Tudománytörténeti jelentőségét fokozza az is, hogy Celsus műve az egyetlen ilyen témájú alkotás a római irodalom leggazdagabb századaiból.

A földművelés régi tudományának legjobb szakembere a hispaniai születésű Columella volt. Rendkívül alapos és jó stílusú főműve a De agricultura (A földművelésről) tizenkét könyvre oszlott, s a X. íródott hexameterben; Nero uralkodásának utolsó éveiben, a hatvanas évek közepén jelent meg, s a későbbi nemzedékek is alapvető kézikönyvként használták.

A sokoldalú, filozófiailag is művelt mérnök, Frontinus (kb. 40–kb. 105) elsősorban a római vízvezetékről írt, de szakemberi szinten foglalkozott a földművelés és a hadászat tudományával is, s jó érzékkel ügyelt rá, hogy szakmai fejtegetéseit bölcseleti anekdotákkal édesítse jó olvasmánnyá.

Az enciklopédikus tárgyalásmód legszélesebb áttekintésű és legszorgalmasabb nagyja: a romanizált Galliából származó idősebb Plinius (i. sz. 23–79). Tehetséges katonatisztként, majd tisztviselőként, végül a misenumi flotta parancsnokaként tevékenykedett. Unokaöccse, az ifjabb Plinius írja le egy Tacitushoz intézett levelében, hogy miképpen vesztette életét nagybátyja a Vezúv kitörésekor, hősies kötelességteljesítés közben; ugyanő tudósít az idősebb Plinius fáradhatatlan búvárkodásáról, olvasási és jegyzetelési szenvedélyéről. Fantasztikusan termékeny író volt. Írt többek között egy világtörténeti összefoglalást, hadtörténeti munkát és egy alapvető fontosságú grammatikát, amelyek azonban elvesztek. Fennmaradt viszont főműve, a harminchét könyvre tagolt Naturalis historiae libri (Természettörténet), melyet 77-ben tett közzé. Több mint kétezer szakmunkából kivonatolta, s olykor személyes megjegyzésekkel, elmefuttatásokkal színezte anyagát. Méltó büszkeséggel említi az ajánlásban, hogy hasonló vállalkozás sem a görög, sem a római irodalomban nem található; a mű élén tartalom- és forrásjegyzék is dokumentálja alaposságát. A külső világ valamennyi szektorának tudományos ábrázolását nyújtja: matematikai és fizikai leírás, földrajz, antropológia, állat- és növénytan, gyógyszerészet és ásványtan alkotja a főbb fejezeteket. A mű végén, ahol a színekről, festészetről és szobrászatról értekezik, művészettörténeti szempontból is becses adalékokat közöl. Már a III. században kivonat készült az óriási munkából, s noha Plinius úgyszólván mindig másodkézből dolgozott, és jelentős elődök (Arisztotelész, Eratoszthenész) anatómiai és földrajzi felfedezéseit hagyta figyelmen kívül, a középkor végéig klasszikus szaktekintélynek számított.

Hasonlóképp jellemzi a kompilációs módszer az irodalmi hagyomány nyelvi és szövegkritikai ápolásán buzgolkodó filológusok és a másod-harmadrendű történészek munkáját is az ezüstkor első felében.

Seneca

Bárhogyan beszűkültek vagy eltorzultak is a császárkorban a művelődési szükségletek, előbb-utóbb fel kellett merülnie egy olyan szintézis igényének, amely nem elégszik meg az örökség szorgos tanulmányozásával, hanem korszerű teljességre törekszik – filozófiai rendszert alkot, tartalom és forma új eszményét teremti meg, akár a muzeális példaképekké merevedő klasszikusok ellenében is.

Lucius Annaeus Seneca (i. e. 4–i. sz. 65), az Augustus-kori ékesszólás legkiválóbb elméleti mesterének fia, a hispaniai Cordubában (Cordova) született, de iskoláit már Rómában végezte. Később közhivatalokat vállalt, s a legnépszerűbb szónokok egyikeként keltette fel Caligula császár figyelmét és féltékenységét. Az utód, Claudius uralma alatt már-már tragikusra fordult sorsa: a császárné (Messalina) intrikája következtében a vad és kopár Korzika szigetére száműzték, ahonnan csak nyolc év múlva – Messalina kivégzése után – térhetett vissza Rómába. Az új császárné, Agrippina, nevelőül fogadta első házasságából született gyermeke, Nero mellé. Amikor pedig Claudiust tették el láb alól – Agrippina mérgeztette meg –, s Nerót kiáltották ki császárnak (54), nyolc éven át fényesen ragyogott Seneca csillaga: a testőrgárda parancsnokával, Burrusszal közösen irányította a politikát, mérhetetlen vagyonra és befolyásra tett szert. Része volt abban is, hogy Nero uralkodásának első felében jó szándékú reformok születtek.

Amikor azonban gyilkos tombolássá fajult az egykori tanítvány hatalmaskodása – előbb féltestvérét, Claudius fiát, majd saját édesanyját gyilkoltatta meg, s irtóhadjáratot indított valóságos és vélt ellenfelei, főképp a szenátori rend tagjai ellen –, Seneca megpróbált visszahúzódni az udvartól és mindenféle közéleti szerepléstől. Így sem kerülhette el sorsát: a szenátusi ellenzék Piso-féle összeesküvésében való részvétel miatt vádat emeltek ellene, s végül Nero öngyilkosságra kényszerítette. Féltékenység és irigység kísérte udvari szereplését, s nem oktalanul vetették szemére kritikusai, hogy kényúri gazdagsága és átszellemült filozófiája között áthidalhatatlan űr tátong. Halála azonban mártírrá avatta, irodalmi életműve és hatása pedig az ezüstkori kultúra legjelentősebb alkotói közé sorolja.

Ifjúkori versei még csak ügyes, de szokványos stílusú írót sejtettek. Később alakult ki munkásságának két főiránya: a filozófia és tragédiaköltés.

Korzikai száműzetése idején írta a Consolationes (Vigasztalások) című, három levélből álló filozófiai ciklusát. Az elsőt Marciához – a Tiberius alatt öngyilkosságba hajszolt, köztársasági érzelmű történetírónak, Aulus Cremutius Cordusnak a leányához – írta, hogy a fia halálán érzett gyászt enyhítse. A másodiknak Polybius – Claudius császár befolyásos szabadosa – a címzettje, aki a testvérét siratta, Seneca pedig hős lelkű férfiak bölcsességét és önnön balsorsát, lelki erejét s filozófikus optimizmusát állítja elé példaképpen, némi hízelgéssel is. A harmadik levelet édesanyjához intézte, hogy az ő száműzetésén bánkódó, amúgy is sors sújtotta idős asszonyt vigasztalja, de nyilván azért is, hogy saját gondolatait rendszerezze, és Rómában részvétet vagy legalábbis figyelmet ébresszen önmaga iránt.

A vigasztaló levelek műfaja a sztoikus irodalom hagyományaihoz tartozott. Érveit is az immár közhely jellegű tanításokból meríti Seneca. Az életet csupán kölcsönkapott kellékek közt zajló színházi előadásnak tekinti, melynek külső jellegét és tartalmát a „tulajdonos”, a befolyásolhatatlan Végzet szabja meg; rabszolgákként tengődünk, sorsunkon változtatni nem tudunk, egyetlen teendőnk és vigaszunk tehát, hogy felülkerekedjünk a világi lét megannyi fájdalmán, s a bölcsességből meg a dicső elődök példájából merítve erőt, vegyük semmibe életünket és a halált, hiszen „az élet mindenestül siralmas: űzőbe vesznek új meg új szenvedések, bár még alig csillapultak a régiek”. Ezt a gondolatot variálja úgyszólván mindvégig, az életet szolgaságnak, az elmúlást a szabadságba való átlépésnek tekintve: „Szeretlek, élet, a halál kegyelméért”.

A gyakorlati etika kérdései állnak fejtegetései gyújtópontjában, s a megpróbáltatásokkal dacoló, minden evilági örömmel és fájdalommal szemben közömbös magatartást mondja a bölcs – tehát boldog – élet titkának. A sztoikus hagyomány „tűrés”-mozzanatát megfosztja a közösségi aktivitás hajdan oly fontos tartalmától. Sorsképzetének semmi köze nincs a hagyományos valláshoz, az istenekről szót sem ejt. Sőt, mellőzi a túlvilági lét és a világmegújulás poszeidónioszi–vergiliusi eszméjét is.

Más vonatkozásokban is elfordul a sztoikus örökségtől és a kortársi szokványgondolkozástól: a császárt alázatoskodva magasztalja ugyan, de a nemzeti gondolatot téveszmének tartja, s az ember emberi rangját társadalmi hovatartozásától is függetleníti, a lelki rokonságban tételezve akár úr és rabszolga testvériségét is. Társadalmi radikalizmusa azonban élettelen, elvont eszmefuttatásokba torkollik, s szépen megfér arisztokratikus tömegiszonyával. Moralizáló szemlélettel emlegeti a hősi példaképet is, egy-egy tragikus helyzetben tanúsított lelki szilárdságban és önuralomban látja a nagyság ismérvét, függetlenül az illető férfiak (Sulla, Pompeius, Cicero, az ifjabb Cato, Augustus stb.) és asszonyok (mint a Gracchusok édesanyja vagy Livia, Augustus felesége) történeti-politikai szerepétől. Érvelését nem a logika, hanem a példálózás és érzelmi feszültség irányítja. Rokon vagy azonos témákra is sokszor tér vissza, csak a kiindulási pontokat válogatja. Tömören fogalmazott – többségükben pesszimista filozófuselődöktől kölcsönzött – tanácsait a római történelem epizódjainak didaktikus modorú elbeszélésével s fiktív monológokkal támasztja alá.

Ugyanebben az időben írta A haragról című, három könyves értekezését, hasonlóan borús életszemlélettel, a szenvedélyek bölcs megfékezését vallva a belső nyugalom és az emberi méltóság alapelvének.

Nero nevelőjeként és legbizalmasabb tanácsadójaként, lényegesen változott helyzetben kellett a gyakorlati erkölcs kérdéseit megfogalmaznia és megválaszolnia – nemegyszer apologetikus módon, hogy a bölcselete és életformája ellentétét bíráló nézeteket visszaverje. A könyörületességről írt értekezésében (55–56), melyet Neróhoz intézett, mindenki, a császár számára is a címben jelölt erényt mondja a boldogság forrásának. Néhány évvel későbbi munkáiban (A boldog életről, A jótékonyságról stb.) is a belső tökéletesedés törvényeit és megközelítési módjait kutatja. Az emberi egyenlőség dolgában azonban ügyes óvatossággal visszakozik: „A bölcs nem szereti a vagyont, de előnyben részesíti. Nem hódol be a vagyonnak szívvel-lélekkel, de befogadja házába. Rendelkezik vele, s nem ő lesz annak rabszolgája” – írja, kibékítési lehetőségeket keresve elmélete (a szegények életmódját idillikusan dicsérő, a gazdagok élethabzsolását undorodva bíráló tanítása) és saját gyakorlata között.

Némely más, önvizsgálódásban fogant értekezése – De tranquillitate animi (A lelki nyugalomról) és De otio (A pihenésről) – a kényszerűen visszavonult nagyúr lágyabb, rugalmasabb életfelfogását tükrözi. Sztoicizmusát epikureus gondolatokkal lazítja fel, s baráti szelídséggel helyettesíti a prédikátori-lélekorvoslási magatartást.

Valamennyi etikai értekezését a peripatetikus és cinikus filozófiában kedvelt párbeszéd formájában írta. A gondolati fejtegetés keretét csak vázlatosan rögzíti, azután terjedelmes monológok következnek; saját mondanivalójának több hullámú kifejtése, igazi vita nélkül. Maguk a beszélők boncolgatják tételeik esetleges cáfolatát, terjengősen és az elvontságból következő statikus szemlélettel, de a különböző lelkiállapotok pontos leírásával, nemegyszer finom árnyalással.

A cicerói körmondatok logikai harmóniájával szembefordulva, kisebb egységek halmozásával és hangulati egyenjogúsításával, betétekkel és kitérőkkel építi mondatait. Hirtelen kitörésekkel, retorikus túlzásokkal és meghökkentő célzásokkal forrósítja az érzelmi hatást, vagy szándékosan harapja ketté a gondolatsort, hogy maga az olvasó érezze szükségesnek a következtetés megfogalmazását. A mondatok végén azonban pontos és állandó ritmus biztosítja a fegyelmet, sokáig (például Apuleiusnál) érvényes szabállyá rögzítve a korábbi latin próza hagyományát: a creticus versláb (–(–) vagy ennek oldottabb formája ismétlődik természetes hangsúlyú zenei egységként.

Utolsó éveiben (63–64) írta egyik ifjú barátjához, Luciliushoz címzett ciklusát: Epistulae ad Lucilium (Levelek.) Az összesen 124 levélből álló, személyes intimitású, de természetesen kiadásra szánt gyűjtemény egész filozófiai munkásságának többé-kevésbé rendszeres összefoglalása. Mindig Lucilius valamely kérdése indítja a fejtegetését, Seneca pedig önvallomásszerű, napló formájú elmélkedésekben válaszol. A fellengzős fogalmazástól ekkor sem tud szabadulni. Önvizsgálódásának és élettapasztalatainak meghitt és humánus összegzése azonban – mint például a rabszolgák emberi méltóságát szenvedélyes ismétléssel hangsúlyozó 47. levélben – idealizmusának legvonzóbb vonásait örökíti meg. Sokszor és tisztelettel hivatkozik Epikuroszra, akinek erkölcsi tisztasága és szellemi igényessége példa és gyógyír minden bántalomra. Valósággal rehabilitálja Epikuroszt a vulgarizálói miatt reá zúduló vádak alól, bár nem mindenben követi: a sztoikus erkölcs merészebb álmait és szigorúbb elveit is bevonja a maga bölcselkedésébe. A nemzetfelettiség, az általános testvériség és a körülményektől független boldogság eszméi kapcsán talált ihlető szövetségesre Senecában a korai kereszténység is.

Quaestiones naturales (Természettudományi kérdések) című munkájában is (62–63) az etikai érdeklődés szabta meg módszerét: Pliniushoz hasonlóan, a korabeli ismeretek enciklopédikus összefoglalását tűzte ki célul, valójában azonban nem az anyagi természet struktúráját, hanem a mögöttes isteni hatalom mibenlétét vizsgálja, s eközben – a végzet, a világmindenség és az emberi nem kapcsolatáról értekezve – újra és újra erkölcsi kommentárokat fűz témájához.

Szépirodalmi munkásságának legragyogóbb darabja az Apocolocyntosis című szatíra: A saját leleményű görög cím jelentése, a „tök” szóra utaló gúnyolódással: „Claudius megtökéletlenülése”, maga a mű pedig a nemrég (54-ben) megmérgezett és persze istenné avatott Claudius császár mennybe menesztésének paródiája. Igaz, a temetésen elhangzó dicsőítő beszédet is Seneca írta az alig tizenhét esztendős Nero számára, de már abban is ironikus felhangra figyelhettek fel a jól értesült és érzékeny fülű hallgatók: a magasztaló frázisok mögött ott bujkáltak a célzások Claudius tökéletlenségére. A „megtökéletlenülés” – amit az érthetőség kedvéért már a középkorban is a Játék az isteni Claudius haláláról címmel helyettesítettek – az udvari intrikákat leplezte le, a „menipposzi szatíra” római hagyományai (Lucilius, Varro) szerint. Próza és vers váltakozásával elevenedik meg az elbeszélés arról, hogy miképpen jutott Claudius az égbe, az istenek színe elé, majd az Alvilágba – hiába lelt ugyanis szövetségesre Herculesben, Augustus vádjait elfogadva oda száműzték az istenek –, s hogy a Pokolban miképpen rontanak ellene egykori áldozatai, míg végül egy szabadosának rabszolgájaként nyeri el méltó rangját.

Az istenné avatás indoklása, a szenátusi ügyrend szerint tanácskozó istengyülekezet, a sok hazudozás, igazságtalanság és képmutatás, a dagályos költészet, a végre-valahára elhunyt császár testi-lelki nyomorultsága: mindez a vitriolos gúny módszerével elevenedik meg. Minél magasztosabb eszközökkel ábrázol Seneca, annál szembetűnőbb a hős hitványsága, kiváltképp ott, ahol a hősepika stílusába csap át a próza.

Az élete alkonyán írt tragédiáknak is egyik fő motívuma a zsarnokellenesség, bár ezt sohasem elvi ellentétek, hanem indulatok szülik.

Szemben más műfajokkal, ahol a hazafias tematika vált egyeduralkodóvá, Accius óta talán senki nem kísérletezett római tárgy drámai ábrázolásával. Seneca is – másfél évszázad után az első latin költő, akitől eredetiben maradtak fenn tragédiák, sőt teljes tragédiák, szám szerint kilenc – az Augustus-kori drámaköltők módszerét követi: Szophoklész és Euripidész témáit eleveníti fel, s elsősorban olvasmányul szánja műveit. Medea, Phaedra, Hercules, Oedipus, Agamemnon és a görög mitológia más, hasonlóképpen végzetes sorsú hőseit választja címszereplőkül.

A művek formai elemeiben is az euripidészi és hellenisztikus gyakorlatot folytatja. A kardalok – tematikailag a cselekménytől függetlenedve – önálló egységekként osztják öt felvonásra a darabokat. Bízva az olvasó mitológiai tájékozottságában, Seneca mellőzi az expozíciót. A hagyomány szellemében él azzal a költői joggal, hogy a cselekmény menetét kisebb vonatkozásokban megváltoztassa és újszerűen csoportosítsa.

Önnön romlását sietteti minden Seneca-hős, mert végletes szenvedélyeinek rabja, s képtelen kiegyensúlyozott lélekkel tűrni a sors csapásait. Nem cselekvő, hanem szenvedő alakjai emelkednek erkölcsi magasságokba, azok, akik megpróbáltatásaik közben is képesek belső szilárdságukat pajzsul emelni a végzettel szemben.

Ez a cselekvésellenes sorsszemlélet a cselekményt leegyszerűsíti, a hősformálást pedig statikussá merevíti. Már az első jelenetekben zárt és végleges helyzetek tárulnak fel, és már a konfliktus kibontakozása sejteti a véget. „A” gonosz zsarnok és „a” mártírhalálra kiszemelt hős alkotja a pólusokat. Boldogságra vágyakozó legjobbjaikat is – mint amilyen Phaedra – mások elpusztításába sodorja a végzetes hevület, s önnön gyötrelmeik közben ismerik meg önmagukat, hogy megszilárdult lélekkel induljanak a halálba. Csak azokban a jelenetekben forrósodik emberivé a pátosz, ahol egy-egy szeretteit féltő hős érzelmei szólalnak meg. A monológok stílusa dagályossá duzzad. A párbeszédek gyorsabban peregnek: szikrázva csapnak össze az érvek és ellenérvek, tömör tételek és célzások élénkítik, vagy meghitt vallomások szorítják ki egy-egy időre a fellengzős hangulatot. Seneca halmozza az elborzasztás és meghökkentés eszközeit: nyíltszíni gyilkosságok (szemben a görög dramaturgiával, igazi könyvdráma részleteiként), mágikus szertartások, természeti szörnyűségek ecsetelése – majd mindenütt felbukkanó motívumok.

Nem sokkal Seneca halála után írhatta egy ismeretlen költő az ő hagyatékába sorolt, Octavia című tragédiát. Nero felesége (Octavia) és kedvese (Poppaea) között dúl a harc, a gyilkos intrika mozgatója azonban maga Nero, akit a szerző a hiteles Seneca-tragédiák zsarnoktípusa szerint ábrázol. Ez az egyetlen római tárgyú tragédia, amely fennmaradt.

Seneca filozófusként is, tragédiaíróként is maradandó hírnevet szerzett. Erkölcstanának a gondviselés bölcsességét és alázatos türelmet tanító elveivel a keresztény írók is rokonszenveztek; a IV. század valamely ismeretlen szerzője foglalta írásba – természetesen kegyes hamisítással – Seneca és Pál apostol levelezését. A középkor későbbi századaiban is sokan másolták és kivonatolták bölcseleti műveit. A latin műveltségű Nyugat-Európa irodalma számára hosszú időn át ő reprezentálta az antik tragédiaköltészetet is – már a reneszánsztól kezdve, leghatásosabban pedig a francia klasszicizmusban, Racine és Corneille példaképeként.

Quintilianus

Mint a nerói terror egyik mártírját, s mint a bátor és izgalmas modernség úttörőjét tisztelte Senecát a közvetlen utókor. Ami azonban Seneca személyes teljesítményében érdekes újításként, a gondolati nyugtalanság stiláris köntöseként érvényesült, formalista szokvánnyá silányult az utánzók kezén… Részint az aranykori irodalom iránti nosztalgia, részint a konzervatív klasszicizálás jegyében bontakozott ki az az irodalomelméleti ellenáramlat, amely a kiegyensúlyozott, méltóságteljes atticizmushoz való visszatérést követelte.

Ennek az irányzatnak volt vezéralakja Marcus Fabius Quintilianus (kb. 30–96). Róma legjobb szónokaitól tanult, s egy ideig maga is ügyvédként és tanárként dolgozott. Amikor Vespasianus megbízásából állami rétoriskolát szerveztek, Quintilianusra bízták a latin nyelvű szónoklás tanítását. Domitianus császár is tisztelte tehetségét, s unokaöccsei nevelésére kérte fel, nyugalomba vonulásakor pedig magas kitüntetésben részesítette. Munkássága első időszakából való művei elvesztek, közöttük azok a nyilvános beszédei is, melyeknek kiadását ő maga is rosszallotta a gyorsírók torzításai miatt.

Ugyancsak elveszett első jelentős értekezése is: De causis corruptae eloquentiae (Az ékesszólás romlásának okairól). Már itt megkezdte elméleti hadjáratát Seneca „új” irányzatával szemben, a címben jelölt probléma pedig a kor sok kitűnő gondolkodóját foglalkoztatta. Quintilianus tudományos szenvedéllyel dolgozta fel témáját, de kizárólag irodalmi szempontok szerint, az iskolai tanítás formalizmusát marasztalva el az általános stílusromlás miatt.

Az élete alkonyán írt, tizenkét könyves Institutio oratoria (Szónoki nevelés) című értekezésében – amely a legteljesebben reánk maradt ókori kézikönyv e tárgyból – egész munkássága tapasztalatait és elveit rendszerezi: A gyermekkori neveléstől kezdve a kiforrott szónok számára is fontos tudnivalókig terjed a mű. Az okos és helyes előadási készséget tartja döntőnek, ezt azonban általános kulturális és erkölcsi alapokba ágyazza – főképpen Ciceróhoz igazodva, aki oly határozottan szorgalmazta az ékesszólás filozófiai igényességét. Quintilianus célkitűzése – hogy a cicerói eszményt életre keltse – jókora anakronizmust tartalmazott, hiszen figyelmen kívül hagyta az elmúlt évszázad társadalmi-politikai változásait, amelyek korlátozták és eltorzították a közéleti ékesszólás lehetőségeit. Megszállott pedagógusként igyekezett feltámasztani egy holt stílusideált – sikertelenül –, de magának az igénynek az ébresztgetése és a logikus mondanivalónak megfelelő stílusformák rendszerezése így is jelentős tettnek bizonyult.

A senecai rövid mondatos, szaggatott, ideges stílust és az erőszakos archaizálást egyaránt elveti, az ő szemében Cicero testesíti meg – nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is – a próza klasszikus mintaképét. Sok-sok példával igazolja elveit, mind saját munkásságából, mind a görög és latin irodalomból. A X. könyvet külön is annak a témának szenteli, hogy a szónokképzés szempontjai szerint értékelje az elődök hagyatékát, műfaji csoportosításban. Eközben a római irodalom egész történetét felvázolja. A Seneca-epigonok mesterkéltségével szemben sikerült helyreállítania a gondolatilag hitelesített stílus tekintélyét az oktatásban s az irodalom egy részében, adatai és esztétikai ítéletei pedig az utókor számára is becsesek.

Az a rendszerezési igény és pontosítási szenvedély, amely Quintilianus kutatásait jellemezte, és amely más diszciplinákban is – elsősorban a jogtudományban – klasszikus latin alkotásokat adott a világnak, a későbbi évtizedek, sőt évszázadok irodalomtudományi műveit is áthatotta. Terentius Scaurus, a Hadrianus-kor leghíresebb grammatikusa, a klasszikusokhoz írt kommentárokat és egy verses poétikát.

Calpurnius Flaccus, a szónoklás tudományának egykorú mestere, olyan vitatémákat tartalmazó gyűjtemény kiadásával tűnt ki, amelyekben legalább vékony szál fűzi a művelődéstörténeti érdekességeket az aktualitáshoz. Ezt a régi szerzők iránti érdeklődést később a teremtő aktivitás hiánya és a szobatudósok életidegensége sodorta archaizálásba vagy a hősi múlt romantikus dicsőítésébe (a II. századi Fronto, majd a IV. századi Symmachus körét egyaránt jellemzi ez a tendencia), a formalizmus és az elfásulás azonban szükségképpen fakadt a kultúra történeti helyzetéből.

Az elmélyülten dolgozó, művelt irodalom- és nyelvtudósok munkássága – amelynek mindmáig sokat köszönhetünk a régebbi korokból származó szövegrészletek megőrzésében és magyarázásában – csak a szellem maroknyi kiválasztottját vagy a Plinius típusú sznobokat érdekelte. A jólétben élő polgárok tespedt nyugalmának vagy stabilitásvágyának kitűnően megfelelt a művelődéstörténeti kuriózumokra szorítkozó tudóskodás, s még inkább a szavakkal és okoskodással bűvölő ékesszólás tematikai kicsinyessége. A nyelvészeti munkák csillámos fényű bolygóiként jelent meg az irodalomtörténeti és filozófiai érdekességeket kivonatoló könyvek tömege – innen-onnan összeszedett adatokkal, hevenyészett és laikus magyarázatokkal, cikornyás címekkel. Már Gellius is huszonkilenc ilyen értekezéscímet sorol fel az Attikai éjszakák előszavában, a szerzők és a művek száma pedig ennek többszörösére tehető.




Hátra Kezdőlap Előre