A prózairodalom

Görög tudomány és tudóskodás

A tudományos megismerés és a racionális világmagyarázat klasszikus hagyományai már régóta formulákká merevültek a császárkori szobatudósok stúdiumaiban. Ekkoriban, az ókor utolsó századaiban, szinte csak Alexandriában és a platóni hagyatékot ápoló Athénban törekedtek arra, hogy az ismeretelmélet és a matematika logikáját kihámozzák az újplatonizmus misztikájából – mint többek között az V. században élt, matematikatörténeti szempontból elsőrangúan fontos Proklosz és kortársa, az alexandriai tudósnő, Hüpatia, akit fanatikus keresztények téptek szét. Az orvostudomány hippokratészi–galénoszi örökségét Julianus császár háziorvosa, Oreibasziosz (IV. sz.) munkássága folytatja: a sokoldalú anyagismeret emeli könyveit a divatos kompilációk színvonala fölé.

Az összegező és konzerváló hagyománymentés különben – hol szigorúan tudományos igénnyel, hol a népszerűsítés és szórakoztatás szintjén – a művelődéstörténeti kutatásokat is jellemzi. Az atticista szellemű nyelvtudomány mintegy fél évezredes és a művek számát tekintve gazdag hagyatékát összegezi az V. századi Hészükhiosz szótára, amely éppoly fontos segédeszköz a korábbi görög irodalom megértéséhez, mint a szélesebb kitekintésű, de hasonló forrásokat hasznosító ún. Szuda („farakás, máglya”) lexikon, a bizánci kor (X. sz.) legjelentősebb gyűjteménye.

Költői és prózai idézetek sorából áll az V. századi Sztobaiosz antológiája, témák szerinti csoportosításban és feltehetően kompilációs alapon, amely a középkorban is megmaradt a hasonló jellegű összeállítások fontos forrásának. Kortársa, Arisztainetosz, a szórakoztató, áltörténeti levélirodalom még divatosabb eszközeit alkalmazta: sikamlós Szerelmes leveleiben vajmi kevés a művészi önállóság, de Platóntól Alkiphrónig és Philosztratoszig terjedő motívumgyűjteménye legalább tárgyilag érdekes.

Viszonylag könnyen vészelte át a szerencsétlen III. századot az újszofisztika, s a későbbi műveltségbe is beépült. Egyrészt a kereszténységgel szembeszálló „pogány” ideológia népszerű eszközeként élt tovább – Libaniosz és Himeriosz, a két leghíresebb szónok, majd Julianus császár gazdag munkásságában –, másrészt az ugyancsak tömeghatásra törekvő és a hagyományos irodalmi formákat is alkalmazó keresztény tanítványok (Nagy Baszileiosz, nazianszoszi Grégoriosz, Ióannész Khrüszosztomosz – vagyis Aranyszájú János –, az immár VI. századi, szigorúan atticista gazai Prokopiosz) prédikációiban és leveleiben.

A történetírás viszont lehanyatlik a Cassius Dio utáni korban: alig néhány jelentősebb egyéniség (Héródianosz, Dexipposz, Eunapiosz, a szónokként is ismert Priszkosz) vállalkozik az új feladatokra. Az V. század második felében élt Zószimosz már az erővesztés tudatában írja meg a császárság történetét. Hészükhiosz Illusztriosz töredékesen fennmaradt világtörténete – mely Babilónia ősmúltjától Justinianusig vázolta az eseményeket – az antik történetírás utolsó emléke. A Justinianus császár hadjáratairól beszámoló caesareai Prokopiosz immár a bizánci szerzők sorát nyitja meg.

A római múlt menekítése

Konstantinápoly (Bizánc) birodalmi fővárossá való kiépítése, a nyugati és keleti országrészeket előbb jogilag, majd ténylegesen is kettéválasztó társcsászárság intézménye, Róma minden vonatkozású detronizálása és az egész Itália politikai, gazdasági, szellemi súlyának rohamos megcsappanása még egy utolsó ellentámadásra késztette a régi társadalom és eszmevilág főúri védelmezőit. Természetszerűleg jutott jelentős szerephez ebben a harcban a keresztények – a mind szigorúbban és hatékonyabban kiépített szervezetek és tanítások – elleni polémia. A pogromok felszításával csak ideig-óráig lehetett feltartóztatni az új hit terjedését az egyszerű emberek és a katonák körében, a IV. században pedig – néhány átmeneti reakciótól eltekintve – politikailag is új erőviszonyokat teremtett a császárok valláspolitikája. Kulturális vonatkozásban is elmúlt az az idő, amikor az egyszerű visszautasítás – vagy új szellemű babonák kifigurázása látszott elégséges irodalmi fegyvernek: a megrendült régi világot menteni igyekvő szónokok és prózaírók valósággal rákényszerültek, hogy a legharcosabb és legműveltebb egyházatyák – Tertullianus, Loctantius, Ambrosius, Hieronymus, Augustinus – szellemi hódítását hasonló eszközökkel verjék vissza. Retrográd, távlattalan és mind reménytelenebb küzdelem volt ez. Társadalmilag is gyorsan szűkült és vékonyodott a „pogányság” bázisa – a keresztényellenes császárok udvarára és még egy ideig a kiváltságait féltő felső rétegre korlátozódott –, de eszmeileg is gyengült, hiszen csak egy letűnőben levő világ anakronisztikus műveltségébe tudott kapaszkodni.

A IV. század végén toborzódott konzervatív-arisztokrata körnek volt szellemi vezére a híres szónok, Symmachus (kb. 350–kb. 410). A késő-antik ékesszólás egész arzenálját felvonultatja a római nagyság feltámasztására és a hagyományos vallás védelmében. A Valentianus császárhoz és annak fiához intézett három dicsőítő beszéde és hat – töredékesen fennmaradt – szenátusi felszólalása valósággal szikrázik az érzelemre ható megoldásoktól. Ragyog a stílus, de az érveket közhelyek pótolják, a történelembölcseleti és vallási fejtegetések pedig poétikus szóhalmazokba fúlnak. Az egykorú közönség rajongva tisztelte vérbő lendületét és – ekkoriban már kirívóan ritka – elvhűségét. Tíz könyvből álló levélgyűjteményében az ifjabb Plinius modorát igyekezett utánozni, de a közvetlenség helyébe itt kisszerű apróságok lopóznak: a cirkuszi pártok (a „kékek” és a „zöldek”) versengése, cirkalmas irodalmi tiszteletadások vagy érdekessé csigázott otthoni élmények. Az egyképpen ellenségnek tekintett barbárok és keresztények eszméit a nagyság pózában, de felületesen, sok rést hagyva cáfolja, s a „győzelmes egyház” (ecclesia triumphans) nevében fellépő Ambrosius – egyébként Symmachus rokona – kíméletlenül szedi ízekre a vádakat.

Az előázsiai Antiokheia egyik előkelő görög családjában született az ókori latin történetírás utolsó nagyja, Ammianus Marcellinus (kb. 330–kb. 400). Görög műveltség érződik stílusán is: a második anyanyelvéül választott latint sokszor törik meg idegen fordulatok, erőltetett mondatfűzések. Katonatisztként harcolt Galliában, Germániában és a perzsák ellen, majd egyiptomi és görögországi útján szerzett érdekes tapasztalatokat. 376 táján telepedett le Rómában, ott írta és részben olvasta fel 31 könyvre osztott történeti munkáját. Tárgyban is, módszerben is Tacitust igyekezett folytatni: Nerva trónra lépésétől a maga koráig (378-ig) írta meg a birodalom történetét, céltudatos pártatlansággal.

Hatalmas művének csak utolsó tizennyolc könyve maradt fenn – szerencsére azok, amelyeknek anyagát saját élményeinek tükrében rendezhette el. Fő erőssége a lélektani érzék. A császárok életrajzait kemény vonalú jellemzéssel zárja le, s a biográfiai vagy eseménytörténeti részletezés során is megkeresi azokat a csomópontokat, amelyek egy-egy személyiség bemutatására vagy az általános folyamatok érzékeltetésére a legalkalmasabbak. A történelem törvényeit mégsem kutatja oly szenvedélyesen, és nem tudja oly határozottan megragadni, mint Tacitus; tudálékossága inkább az érdekes, sőt egzotikus részletek – különösen a személyesen is tapasztalt földrajzi-néprajzi látványosságok – felé sodorja. Szemléleti és stiláris gyengéi ellenére is méltó társa a császárkor legkiválóbb görög történetíróinak, a latin nyelvterületen pedig az utolsó, aki átfogó koncepcióval illesztette látószögébe az egész birodalom történeti mozgását.

Az életrajzi érdekességekre, pletykákra összpontosító, patetikus stílusú történetírás rejtélyes emléke a Historia Augusta (Felséges történet), a 117 és 284 közötti császárok, ellencsászárok és trónbitorlók életrajzainak gyűjteménye – állítólag hat, egyébként ismeretlen és önmagát Diocletianus és Constantinus korára (a III–IV. század fordulójára) datáló szerző tollából. Valószínű is, hogy az életrajzok alapszövege akkoriban alakult ki. A fennmaradt változat tárgyi tévedései (anakronizmusai), propagandisztikus célzásai – mint például az uralkodásra képtelen gyermekcsászárok megvetése, a merev dinasztikus rendszer elutasítása, a Symmachus-kör eszméihez hasonló felfogás, de általános vallási türelem hirdetése – és szép számú okmányhamisításai erőteljes és jóval későbbi (a IV–V. század fordulójára tehető) átdolgozásra vallanak. Irodalmi megformálás dolgában bizony silány alkotás; Suetonius módszerének látványos és izgalmas, de legfelületesebb megoldásai lebegnek példaként a szerző(k) előtt. Bizonyos tárgyi-történeti jelentőséget torzításai ellenére is nyert: a II. és III. század történetéről ugyanis alig van egyéb forrásunk. Egészét tekintve a „történeti ponyva” szintjén reked meg ugyan, de egyik-másik gondosabb kidolgozású fejezetében mégis csillan fel némi művészi igény.

Ennél magasabb szintű alkotásra már nem volt képes a hagyományos eszmevilágú próza. Még egyszer, a „pogány” Macrobius (V. század első fele) kivonatoló és magyarázó munkásságában gazdagodik új értékekkel a művelődéstörténeti irodalom. Nem nevezi meg forrásait, de módszerében is, adataiban is elsősorban Gelliusra támaszkodik. Hét könyvre osztott, Saturnalia című dialógusa a legbecsesebb: valóságos kincsestára a történeti, régészeti és mitológiai jegyzeteknek, főképp a régi római vallás története szempontjából.

A rendszerező és konzerváló szakirodalom jó hagyományait folytatták – akárcsak a görög területen – a nyelvtantudósok. Az afrikai születésű és Bizáncban munkálkodó Priscianus a legátfogóbb nyelvtant alkotta meg az V. és VI. század fordulóján. Az ugyancsak afrikai Martianus Capella játékosan bizarr keretbe ágyazva, verset prózával elegyítve állította össze a világi tudományok nagy hatású enciklopédiáját, s iskolamesterek százai foglalkoztak a régi szerzőkkel.

A jogtudósok klasszikus remeke az 533–534-ben befejezett, Justinianus császár utasítására kiadott törvény- és rendeletszabályzat (Codex Justinianus), melynek formai érdekessége, hogy a taglalás aprólékos pontosságát a mondatvégek retorikus dallamosításával kapcsolja össze. Még inkább érződik a tudatos formai elegancia azokon a műveken, amelyek szélesebb közönséghez szóltak, s a történeti-művelődéstörténeti vagy politikai-bölcseleti mondanivalót a szórakoztató széppróza eszközeivel adták elő.

A késő-antik történetírás és a rokon válfajok termése – mind a görög, mind a latin nyelvterületen – az ismeretek bővülését tükrözi, s a hagyománymentésben is fontos szerepet tölt be. Tükrözi azonban a társadalmi válságból fakadó szellemi ernyedést is: a kivonatolás és kompilálás, az egzotikus érdekességek iránti érdeklődés túlburjánzása, a moralizálás, az alattvalói magatartás, a múlt idealizáló vagy muzeális szemlélete, a stiláris konzervativizmus egyaránt ennek a jele.

A IV–V. századi egyházatyák

Az első századokban a vértanúk mártíriuma, a térítő akciók szélesedése és a vándorprédikátorok igehirdető pátosza főként a társadalom alsó rétegeiben sokasította a hivők számát. A filozófikusan érvelő apostolok ugyanakkor a világi kultúrájú és módosabb polgárok közül toboroztak új követőket, s bár a hatalmasokat is megfeddték bűneik – paráználkodás, kegyetlenkedés, hiúság, önzés stb. – miatt, őket is igyekeztek megnyerni. Mindenki számára hirdetett kegyelmet az egyház jutalmul a megtérésért és az állami elismertetés reményében. Bonyolította a helyzetet a keresztény irányzatok egymás elleni harca: valamennyi szekta kizárólagos jogot formált a Biblia helyes értelmezésére, s az eretneknek bélyegzett hitsorsost akár ádázabb ellenségének is tartotta, mint Zeusz, Juppiter, Ízisz, Jahve vagy Mithrász híveit.

Lelkes prédikációk, dogmatikai viták és vádaskodások váltakoznak a hitviták irodalmában. A IV. századi egyházatyák elődeiknél is ragyogóbb szellemi vértezettel indultak térítő-vitázó csatáikba. A latin nyelvet használó prédikátorok és írók csakúgy, mint a görögül író egyházatyák, az újszofisztika és a világi ékesszólás legkiválóbb mestereitől tanulták a hatásos érvelés művészetét. A dogmatikai viták a keresztény retorika eszközeinek pompás felvirágzását eredményezték.

Areiosz, az alexandriai eretnekmozgalom vezére, jeles szónok és nagy hatású költő volt. Ellenfele, Athanasziosz a legtehetségesebb atticisták közé tartozott. Himeriosznak és Libaniosznak – a kései szofisztika mestereinek – tanítványa volt Baszileiosz kisázsiai püspök (Nagy Vazul): prédikációinak és leveleinek nyelvi frissesége, kitűnő kompozíciója, választékos érvelési módja tanúsítja erőteljes tehetségét; külön tanulmányt írt a pogány klasszikusok tanulmányozásának hasznáról. Hasonló erények jellemezték barátjának, a nazianszoszi Grégoriosznak irodalmi munkásságát; a költeményeit is átható személyes szenvedély kulturált szónoki tehetséggel párosul prózai munkáiban. A kürénéi Szünesziosz – akinek a versei hasonlóképpen a keresztény líra legszebb emlékei közé tartoznak – a szofisztika, a regényirodalom és a korabeli tudomány eredményeit s eszközeit alkalmazta leveleiben és beszédeiben. Ióannész Khrüszosztomosz („Aranyszájú” János) konstantinápolyi püspök munkásságát kísérte a legnagyobb rokonszenv – nemcsak azért, mert a felső papság és a császári udvar rosszallását is bátran vállalta tanításaiért, hanem beszédeinek hatásos csiszoltsága s lenyűgöző előadókészsége miatt is.

A latin nyelvű apologetika legkiválóbb mesterei az észak-afrikai városokban éltek, tanítottak és szervezték az egyházat. Innen vezetett a messzi keletre, Nikomédeiába Lactantius (III–IV. század) életútja is, ahová Diocletianus hívta meg. A keresztényüldözés kitörésekor (303) feladta tanítói hivatását, s immár az új vallás híveként, latinul is megtanulva folytatta irodalmi munkásságát. Hajlott korában nyerte vissza udvari méltóságát, amikor Constantinus fiának nevelésével bízták meg Galliában. Fő műve, a hét könyvre osztott Divinae institutiones (Isteni alapigazságok), a keresztény világnézet első rendszeres kifejtése latin nyelven. Minden addigi filozófia új, magasabb rendű szintéziseként hirdeti a krisztusi vallást, amely a bölcsesség, erkölcsi szilárdság, istenhit és emberszeretet szilárd normái segítségével kalauzol az örök üdvösség felé. Másutt is a gondviselés igazságának szemléltetésére és a keresztény etika népszerűsítésére összpontosítja figyelmét. Idegen tőle a dogmatikus spekuláció, viszont ő írja az első történeti jellegű áttekintést az Egyház múltjáról: De mortibus persecutorum (Az üldözők haláláról). A hellenisztikus és római filozófiából – leginkább Ciceróból – meríti érveit, a művelt pogányok meggyőzésére és a hagyományos kultúrán nevelkedett újkeresztények hitbéli megszilárdítására törekedve. Ebben is, stílusában is Minucius Felix hagyatékát fejleszti tovább. Nagyon finom, a mondanivalóhoz mindig könnyedén simuló nyelvezete alapján kapta a reneszánszban a „keresztény Cicero” nevet. Egy – nagyon is jelentős és jellemző – negatív vonásban, a tapasztalati megismerésnek és a természettudományoknak mint a hit ellenségeinek gyűlölködő elutasításában is fontos képviselője az egyházi szemléletnek.

Tertullianus kultúraellenessége és Lactantius vakhite egyelőre kivételes jelenség marad, néhány évszázad múlva azonban a művelődés és a tudomány börtönőreinek fegyvere lesz.

A IV. században még nyugaton is óriási tekintélye van a görög egyházatyák bibliamagyarázatainak és prédikációinak. Az ő műveiken nevelkedett, s az ő példájukat követte Itália első irodalmilag is jelentős püspöke, Ambrosius (Szent Ambrus; kb. 340–397). Katonatiszti családból származott; ügyvédként és tartományi kormányzóként élte előkelő és nagyvilági életét, mígnem a nép „isteni jeladásra” Milánó püspökévé választotta (364). Megkeresztelkedése után tüzes szenvedéllyel küzdött az egyház jogaiért a világi hatalommal szemben, s az udvar züllöttségét, a pogányokat és eretnekeket ostorozó szónoklatai meghatványozták népszerűségét és befolyását. A hajdani Rómáért és a hagyományos („pogány”) eszmékért s eseményekért lelkesülő Symmachus és köre Ambrosiusban látta – és méltán – a legveszedelmesebb ellenfelet. Alkalmi beszédek, levelek, etikai tanulmányok, misztikus elmélkedések, allegorikus bibliamagyarázatok érzékeltetik szellemi élénkségét – anélkül azonban, hogy a III. századi görög teológus szónokoknak vagy közvetlen mestereinek a tanításait érdemlegesen fejlesztette volna tovább. Legjelentősebb irodalomtörténeti érdeme, hogy – Hilarius kezdeményezését folytatva – ő honosította meg nyugaton a himnuszköltészetet. Négy hiteles himnuszát az érzelmi erő és a vallásos dogmatika társítása teszi a korabeli latin líra újszerű értékévé.

Nem vérbeli költő, nincs személyes lírai énje – pontosabban: a közösség vallásos áhítatában oldja fel gondolatait s érzéseit. Úgy fogalmazza imáit, hogy az egyházi tanok ne csak az értelemre, hanem a hivők érzelmeire is hathassanak. Helyenként szembetűnő tudatossággal alkalmazza a sor végi rímeket, s így benne sejthetjük a nyugat-európai rímes verselés egyik előfutárát. Még fontosabb metrikai újítása, hogy iambikus mértékű verssorai hangsúlyosan is tagolhatók; a nyolcszótagos (5+3) „ambrosiánus” lesz a középkor kedves formája is.

Dalmácia szülötte volt a legműveltebb és stilisztaként is kiváló latin egyházatya, Sophronius Eusebius Hieronymus (Szent Jeromos; kb. 340–420). Stridonban született, Dalmácia és Pannónia határán. Rómában tanult, majd Galliában telepedett le, öt évig remeteként élt egy szíriai pusztában, pappá szentelése után Bizáncban képezte tovább magát – innen ismét Rómába vezet az útja, ahol már a pápa is kitüntető megbecsüléssel fogadja. Ezután Egyiptomot és Palesztinát utazza be. Nagynevű családok nőit lelkesíti az aszkézisre. Betlehemben kolostorokat alapít (386), s ettől kezdve a tanításnak és tudománynak szenteli a hátralevő évtizedeket: gazdag családok fiait oktatja a klasszikus műveltségre – Vergilius, a vígjátékírók, lírikusok és történetírók ismeretére –, véglegesíti az Újszövetség, s elkészíti az Ószövetség latin fordítását (Vulgata), gondos kritikával hasznosítva a görög szövegeket, de a héber eredetit is tanulmányozva. Élményekben páratlanul gazdag világjárásának, elvi vagy éppen személyeskedő vitáinak és a szofisztikus ékesszólás iránti rajongásának nyelvi tükörképe a stílus ideges ragyogása mind értekezéseiben és párbeszédes formájú vitairataiban, mind leveleiben.

Suetonius mintájára írt, százharmincöt életrajzi vázlatot tartalmazó gyűjteményével – De viris illustribus (Híres férfiak) – az egyházi irodalomtörténetet, szent életű remetékről készített portréival a latin legendaírást, eseménytörténeti s időszámítási tanulmányaival a keresztény annales-irodalmat alapozta meg. Hiúsága, jellembeli ingadozása és sok formalista túlzása önálló művein is nyomot hagyott, de fordításainak monumentális értéke, sokoldalú érdeklődése, a hajdani klasszikusokat átmentő rajongása és műfajokat meghonosító tevékenysége elhomályosítja emberi és gondolkodásbeli gyengéit.

Időben és a krónikai műfajban Hieronymusszal párhuzamosan munkálkodik a galliai Sulpicius Severus (IV–V. sz. fordulója). Zsidó-keresztény történetét és egy életrajzi dialógusát jó forrásismeret és tiszta stílus jellemzi – mintegy a Galliában ekkor meghonosodó keresztény irodalom nyitányaként.

A hispaniai születésű Orosius (IV–V. század) teológiai és történeti munkásságának fő gondolata annak a nézetnek a visszautasítása, hogy a kereszténység okozta a birodalom hanyatlását és a sok háborús szenvedést. Közeli kapcsolatban állt Hieronymusszal és Augustinusszal – személyesen kereste fel őket palesztinai útja során –, bár dogmatikai kérdésekben komoly nézeteltéréseik voltak. Történeti adataiban és indokolásaiban sok a felületesség és túlzás, stílusát azonban a lendület és személyes hév teszi figyelemre érdemessé. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a középkori olvasók egyik legkedvesebb szerzője lett.

Már a III–IV. század latin egyházatyái között is nem egyet illethet felsőfokú jelző – akár emberi-írói alkata (Tertullianus), akár műveltsége okán (Hieronymus). Mégis fejjel magaslik fölébük a numidiai születésű Aurelius Augustinus (Szent Ágoston; 354–430), akinek fő műveiben a klasszikus latin próza és az ókori bölcselet legjava, az önmegismerés forró szenvedélye és a vallásos meggyőződés fonódik eggyé, s akinek egyházfelfogása – az immár birodalmakat átfogó kereszténység magabiztos s további győzelmekre készülő tudatával – az utókorra is a legnagyobb hatást tette.

Szülővárosában, majd Madaurában és az ekkoriban „második Rómának” nevezett Karthágóban végezte iskoláit, s kezdte meg tanítói munkásságát. Anyja keltette fel érdeklődését a keresztény vallás iránt, de amikor Rómába, majd – a régi hitet védő Symmachus meghívására – Milánóba költözött (384), még a világi örömöknek és foglalatosságoknak hódolt. Betegeskedése és a teológia elmélyültebb tanulmányozása nyomán Ambrosiusnak – az ő szellemét is magával ragadó milánói püspöknek – kezéből nyerte el a kereszténységet (387). Nemsokára az észak-afrikai Hippóban pappá szentelték, s 395-től haláláig ennek a városkának volt püspöke.

Arisztotelész, Cicero, az újplatonikusok, majd maga Platón lett vezércsillaga (a görög szerzőket – gyenge nyelvtudása miatt – latin fordításból ismerte), a költők közül pedig leginkább Vergiliusért rajongott. A világi tudományok és művészetek sok ágában volt járatos, s már ifjúkori szónoklatai is meglepték a hallgatóságot sajátos felfogásukkal. Előbb a manicheus szekta misztikus-mitologizáló tanai vonzották, de amikor Ambrosius befolyása alá került, éppen ellenük és a donatisták ellen fordult értekezéseiben. A milánói évek után minden energiáját a filozófia tanulmányozásának és művelésének szentelte. Tipológiai magyarázatokkal tette „erkölcsössé” az Ótestamentum „megbotránkoztató” jeleneteit. Erkölcstani, dogmatikai, vallásgyakorlási és egyházszervezeti kérdésekről vitázó könyvei, prédikációi és levelei könyvtárnyi mennyiséget tesznek ki: szám szerint meghaladják a százat. Övé a legterjedelmesebb életmű, amely az antikvitásból ránk maradt. Bár irodalmi tájékozottsága sem szélességben, sem mélységben nem közelíti meg a Hieronymusét, szellemi önállósága, képzelőereje, őszinte erkölcsi igényessége és rendszerezőkészsége majd mindig magával ragadja az olvasót.

A Confessiones (Vallomások) tizenhárom könyve szellemi-műfaji tekintetben is, kisugárzásában is korszakos jelentőségű alkotás. Az eseményes önéletrajz cicerói hagyományaiból és a késő-ókori sztoikusok – Epiktétosz, Marcus Aurelius – önvizsgáló szemléletéből kiindulva teremt olyan művet, amelynek minden fejezetét a személyes élmények és az etikai-vallási tanulságok együttes ábrázolása, a megnyilatkozási vágy és a térítő hivatottság természetes egysége forrósítja át. Legfőbb célja azoknak a hajlamoknak, tétovázásoknak, szenvedéseknek, vívódásoknak és szellemi erőfeszítéseknek a megelevenítése, amelyek a világi örömök hajszolásától a megtérésig vezették. Merőben különbözik tehát műve a latin teológia irodalmi hagyományaitól; az emberi lélek legbensőbb titkait is bátran – egy magasabb rendű meggyőződés szintjéről – feltáró őszinteségével kívánt példát adni az igaz út keresői számára. Gyermekkorának meghitt és megható részleteitől (körtelopás egy kertben, édesanyja gyengéd szeretete és vallásossága, kellemetlen iskolai élmények) a szenvedélyes szerelmen át a milánói esztendők megvilágosító tanulmányaiig terjed az önéletírás.

Egyik-másik részletében kissé fárasztóvá lanyhul az elbeszélés – magamutogatásba torkollik az önvizsgálat, retorikus cicoma borítja el a tartalmat, ki-kibukkan a hittérítő erőszakos szándéka –, a szellemi és anyagi-testi lét platóni ellentétét vallásos tartalmúvá átköltő érvei pedig csak érzelmi síkon meggyőzőek. Ám a szándék szubjektív tisztasága, a leírások és elemzések irodalmi áhítata s a műfajteremtő zsenialitás mégis a keresztény széppróza klasszikus mesterévé teszi.

Másik fő műve, a huszonkét könyvre tagolt De civitate Dei (Isten országáról), inkább vallás- és egyháztörténeti szempontból jelentős. Történetbölcseleti – pontosabban: szellemtörténeti – alapvetéssel, spekulatív módon állítja szembe az örök üdvösség és szeplőtlen erkölcs „isteni országát” a bűnökkel förtelmes és bukásra ítélt „földi országgal”. Most sem tagadja meg pogány mestereit – sőt, saját felfogásának tanúiként idézi meg Platónt és a latin klasszikusokat, nem utolsósorban Senecát –, de a keresztény vallás igazát bizonygató képlet mélyén már az egyház világuralmi igénye húzódik meg. Ezt a művét is Hippóban írta, s a térbeli távolság történeti távlatot is nyújtott, hiszen miután Rómát kirabolták a gótok (410), ott ismét fellángolt a bűnbaknak tekintett keresztények üldözése, s az egyház szervezőtevékenysége is ellanyhult. Augustinust akkor érte a halál, mikor már az ő városának falait is a vandálok ostromolták. A világméretű átalakulásban majd csak történelmi vargabetűk után érvényesülhettek elképzelései.

Galliában a hunok hadjárata (451) után, Itáliában pedig a VI. század elejétől éled újjá a keresztény irodalom. Magában Afrikában csupán néhány érdekes, de halvány értékű latin vers születik a vandál uralom idején.

Bizáncban töretlen a keresztény irodalom folyamatossága. A keleti és a nyugati közösségek szervezeti elkülönülése s a történeti-társadalmi különbségek mélyülése azonban mind dogmatikai, mind esztétikai vonatkozásokban részekre szakítja az egyházak későbbi – immár középkori – irodalmát.




Hátra Kezdőlap Előre