A pszichoanalizis rövid ismertetése


Irta
Dr. Ferenczi Sándor

 

 

Budapest : Neumann Kht., 2005




TARTALOM

A pszichoanalizis rövid ismertetése
I. Néhány közkeletű tévedés a pszichoanalizis körül.
II. Az ösztönök egyéni fejlődése a lélekelemzés megvilágitásában.
III. A tudattalan lelkiéletről.
IV. Az álomfejtés és a szimbólika. Freud metapszichológiája.
V. A neurózisok pszichoanalitikai osztályozása. Aktuális neurózisok.
VI. A pszichoneurózisokról általában.
VII. A pszichoanalizis technikájáról.
VIII. A pszichoanalizis indikációi és kontraindikációi.
IX. Egyes pszichoneurózusok rövid analitikai jellemzése.
X. A pszichoanalizis a gyakorló orvos szolgálatában.
XI. A lélekelemzés helye a tudományok sorában.

Freud metapszichológiája.
A jellem pszichoanalitikus gyógymódja.
A pszichoanalitikus kiképzés menete




 

Ferenczi Sándor egyik kedves gondolata volt: a magyar közönség számára megírni a pszichoanalizis rövid összefoglalását. Tudtuk, hogy el is készült ez az írás. Tervezgette, hogy megjelenteti könyvalakban, de mindig közbejött valami akadály.

A könyv nagyobbik felének kéziratát, hátrahagyott írásai között készen találtuk. Noha ez a mű nem mai keletű, ma sincs az egész világirodalomban a lélekelemzésnek jobb, nagyszerűbb, világosabb összefoglalása. Hozzácsatoltuk még három későbbi előadását; ezek a lélekelemzés újabban felmerült kérdéseivel foglalkoznak. Így ez a kis munka a mai pszichoanalizis teljes ismertetését adja.

A kiadók munkája az összeállításon kívül néhány rövid lábjegyzetre és a kétségtelen sajtóhibák kijavítására szorítkozott. Különben a szöveget úgy adjuk, ahogy azt a kéziratban találtuk.

 

 

A pszichoanalizis rövid ismertetése


I. Néhány közkeletű tévedés a pszichoanalizis körül.

Kevés olyan fejezete van az orvostudománynak, amelynek annyi meg nem értéssel kellett volna megküzdenie, mint a pszichoanalizisnek. Mielőtt rátérnék tulajdonképeni feladatomra, a pszichoanalizis anyagának és módszerének rövid ismertetésére, célszerű lesz, ha e nagyon elterjedt tévedések néhányát helyreigazítom.

1. A pszichoterápiának ezt az ágát csak félig vagy alig ismerők szájából, illetőleg tollából gyakran kicsúszik az az állítás, hogy „a pszichoanalizis mindent a szexualitással magyaráz”, hogy „a pszichoanalizis minden kóros idegállapotot a szexualitásra vezet vissza”, vagy „a lelki élet minden egyéb tényezőjét elhanyagolva, a lélek megnyilvánulásait a nemiségre, mint alapösztönre, vezeti vissza”, stb. stb.

Ezen állítások tévességére, rosszindulatból vagy akaratlanul hibás voltára, nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az olvasót. Tény, hogy a lélekelemzés tanusága szerint, a nemi élet, úgy az egészséges, mint a beteg ember lelki világában, sokkal nagyobb szerepet játszik, mint eddig hitték; az is igaz, hogy épen a neurózisok és pszichózisok terén a nemiség döntő befolyása még jelentékenyebb, viszont tény az is, hogy Freud már Breuerrel együtt megírt első e tárgyú művében (1896), még inkább pedig azután kiadott önálló dolgozataiban, nem győzte ismételni, hogy az indulatelfojtás, amire a neurózisok jelentékeny részének tünetei visszavezethetők, mindenkor küzdelem eredménye, amely a két biológiai alapösztön: az egoizmus és az erotizmus között zajlik le.

Nem igaz tehát, hogy a pszichoanalizis mindent a szexualitásra vezet vissza, hiszen épen azt vallja, hogy az elfojtó erő, amely a nemi irányú törekvéseket háttérbe, esetleg a tudat alá szorítja, s így a tünetképződés egyik főmotivuma, nem nemi, hanem önös természetű. A fejlődés során, főleg a kulturális nevelés hatása alatt, a társadalom követelményeire való tekintetek, amelyek első sorban egoisztikusak, késztetik az embert „társadalomképtelen” nemi ösztöneinek, illetőleg ez ösztön ilyen megnyilvánulásainak elfojtására.

Hogy a pszichoanalizis az elfojtó, kulturális erőkkel kevesebbet foglalkozott, mint az elfojtott nemiekkel, annak több oka van. Az egyik a kulturtendenciák közismert, külön bizonyításra nem szoruló volta, amely éles ellentétben állt azzal az elhanyagoltatással, amelyben a nemi ösztönök felőli ismereteink nemcsak az emberiség részéről általában, hanem még tudományos oldalról is, részesültek. A szexualitás igazi fejlődéstanának rekonstrukciója e szerint sokkal több dolgot adott a lélekelemzésnek, főleg eleinte, mint az önös-ösztöné, amelyet úgy a biológia, mint a szociológia egyoldaluan és az igazság rovására annyira hangsulyozott.

A másik ok, amely a nemiségnek analitikus részről történt előtérbe tolását okozta, az volt, hogy a lélekelemző vizsgálat első tárgyai: a hiszteria és a kényszerneurózis, par excellence szexuális neurózisoknak bizonyultak. A hiszteriás és a kényszerbeteg, mihelyt megtanulja alkalmazni a pszichoanalizis módszerét, a szabad gondolattársítást: olyan tömegét produkálja a félre nem ismerhetően szexuális színezetű, lappangó gondolattartalomnak, hogy elvakultság kellett volna ahhoz, hogy e bántalmak szexuálpatológikus természetét tagadjuk, vagy körmönfont spekulációkkal egoisztikus ösztönrezdülések fennhatósága alá csempésszük.

Mindenesetre jegyezzük meg magunknak, hogy a lélekelemzés „panszexuálisztikus” voltáról elterjesztett állítások, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy e tant az elfogulatlan kutató szemében népszerűtlenné, további vizsgálódásra alkalmatlanná tegyék, nem fedik a tényeket. A pszichoanalizis ugyanis, ellentétben egyes szkizmatikusok konstrukcióival, akik egyoldaluan libidinózus, vagy egyoldalun egoisztikus ösztönökre próbálják felépíteni egész lelki világunkat, hű maradt eredeti feltevéséhez, amely itt is, úgy mint az élettani működések terén mindenütt, a két főösztönnek, az ön- és fajfentartás ösztönének közrehatását, helyenként egymással való küzdését, látja.

2. Szoros összefüggésben áll az előbbi tévedéssel egy második, amely úgy hangzik, hogy a lélekelemzés a nemi ösztönöket „felszabadítja”, „rászabadítja a társadalomra” és ezzel az egyén és a társadalom erkölcseire káros lehet. Tagadhatatlan, hogy akad orvos, aki a lélekelemzés legelemibb tanításait félredobva, képes a nála jelentkező idegbeteg nemi világába durván beleavatkozni, sőt esetleg a beteget azzal a „jó tanáccsal” ereszteni útnak, hogy „élje ki a nemiségét”, „házasodjék meg”, „menjen férjhez”, „tartson szeretőt”, stb. stb. Eleve kijelenthetjük azonban, hogy akik így cselekszenek, azoknak nincs joguk magukat pszichonalitikusoknak nevezni. Mert a lélekelemző jól tudja, hogy a neurózisok nemi motivumai e módszer helyes, óvatos alkalmazása mellett csak lassanként, jórészt önmaguktól bontakoznak ki, és hogy a testi szexualitásra vonatkozó minden utasítás teljesen hatástalan, míg a páciens nemiségének lelki oldala, a pszichoszexualitás, rendbehozva nincs. Szóval a lélekelemző orvos, főleg eleinte, keveset foglalkozik a páciens szexualitásának testi megnyilvánulásaival. Inkább csak tudomásul veszi, amit a betegtől hall, mert tudja, hogy ha lelki világának alaposabb ismerete nélkül utasításokat ad neki, valósággal műhibát követ el. Ezért nevezte el Freud módszerének ilyen tanulatlan elferdítőit „vad analitikusoknak”; de egyuttal közölte azt a tapasztalatát is, hogy a lélekelemzésnek még a kontárjai is kevesebbet árthatnak az emberiségnek, mint egy-egy ügyetlen sebész. A neurótikusok ugyanis finom ösztönnel megérzik az ilyen eljárás célszerűtlenségét és csakhamar kivonják magukat a „vad analitikus” további kezelése alól.

3. Még orvosok között is sokan akadnak, akik azt hiszik, hogy a lélekelemzés a szuggesztió módszerével dolgozik. Pedig amit fentebb állítottam arról, hogy a lélekelemző orvos nem igen ad a nemi életre vonatkozó utasításokat, azt bátran mondhatjuk az utasításokról általában.

A pszichoanalitikus nagyon sokáig megelégszik azzal, hogy kutasson és tájékozódjék. Már pedig mi volna nagyobb akadálya az igazság felkutatásának, mintha a betegben eleve bizonyos várakozásokat ébresztenénk? Ezt a szakavatott lélekelemző nem is teszi, sőt szándékosan tartózkodik azoktól a biztató, megnyugtató, szeretetteljes érdeklődést színlelő kijelentésektől, amelyek az eddigi pszichoterápia fegyvertárában oly nagy szerepet játszottak. Ellentétben a hipnotikus és éberszuggesztiós gyógymódoknál uralkodó eljárásokkal, amelyek hol a nyájasság, hol a szigor megvesztegető vagy lenyügöző eszközeivel, vagy a biztos gyógyulás határozott igérésével igyekeznek célt érni: a pszichoanalitikus a gyógyulásnak legfeljebb a lehetőségét ígéri betegének, amint hogy jó lelkiismerettel mást egyetlen orvos sem tehet. Hozzáteszi még, hogy a sikerhez a beteg részéről sok türelem, az orvosi kutatással való szorgalmas együttműködés szükséges. Viszont bátran kijelentheti, hogy ahol ezek a feltételek adva vannak, ott a pszichoanalizissel, ha talán nem is kápráztató, de mindenesetre gyökeres, a beteg egyéniségét a jövő rázkódtatásokkal szemben sokkal jobban megvédő gyógyítás érhető el.

Más kérdés, hogy az eddigi pszichoterápiában szokásos „szuggesztió” és a között a beállítás között, amelyet a pszichoanalizis alatt álló beteg mutat orvosával szemben, elméletileg nem mutatható-e ki analógia? Épen a pszichoanalitikus kutatásnak sikerült az orvos s a paciens közti viszonylatban, sőt a tanító és tanítvány, az apa és fiú közti viszonylatban is, azokat az érzelmi momentumokat kimutatni, amelyek nélkül a sikeres együttműködés lehetetlen. Ám, míg a szuggesztiónál az orvos egész törekvése arra irányul, hogy ezt a hatóerőt: az ő tekintélyét, a paciens hiszékenységét és ragaszkodását fenntartsa és erősítse, addig a lélekelemzés csak ideig-óráig tűri el e tényezők szereplését és nem fejezi be a kezelést anélkül, hogy az orvosra való indulatáttétel e jelenségeit, amelyeket a szuggesztió gondosan ápol és kímél, fokozatosan le ne leplezze, meg ne semmisítse.

A pszichoanalizisnél a beteg köteles mindent őszintén elmondani, még azokat a gondolatait is, amelyek orvosára nézve bántók vagy sértők. Képzelhető-e nagyobb ellentét, mint az ilyen eljárás és az olyan között, amely, mint a szuggesztió és a hipnózis, a betegtől vak hitet és kritikájának teljes kikapcsolását követeli?

4. Felhangzott itt-ott az a téves vélemény is, hogy a lélekelemzés nem olyan gyógyító módszer, amelyet akármelyik orvos megtanulhatna, hanem valami olyan művészet-fajta, amely veleszületett képességek nélkül elsajátíthatatlan. Nos, tagadhatatlan, hogy több kilátása van a lélekelemzés terén sikerek elérésére annak, akinek már természeténél fogva meg van a hajlama és képessége arra, hogy lelki problémáknak mélyére hatoljon. De vajjon nem áll-e ugyanez a sebészre és a belgyógyászra vonatkozólag is? Nincsenek-e köztük is szakmájuknak valóságos művészei, akik utólérhetetlen finom érzékkel észlelnek és cselekszenek? Ámde, valamint a sebészeti és belgyógyászati geniuszok létezése nem lehet érv amellett, hogy belgyógyászatot és sebészetet csak ily kivételes tehetségek tanuljanak, úgy a lélekelemzés sem követel alkalmazójától feltétlenül zsenialitást. Ma már a pszichoanalizisnek meg van a maga pontosan körülírt módszere és technikája, amelyet (ha könyvből nem is) minden józanul gondolkozó orvos elsajátíthat.

5. A legelterjedtebb tévedések közé tartozik a Breuer-Freud-féle kathartikus gyógyeljárás összetévesztése a modern pszichoanalizissel és az a hiedelem, hogy a lélekelemzés keresztülvitele ma is hipnotikus állapotban történik. Ennek az ellenkezője igaz. A pszichoanalizis szabályszerű keresztülviteléhez – mint azt még részletesebben ki fogom fejteni – épen a páciensnek teljesen éber állapota, befolyástól mentes ítélőképessége elkerülhetetlenül szükséges, míg a katharzis, amelyből a lélekelemzés annakidején kifejlődött, valóban abban állott, hogy a hipnózisba ejtett páciens emlékezőtehetségének túlfínomultságát használták ki bizonyos megrázkódtató, de elfelejtett események felidézésére, a felidézett emlékekhez fűződő indulatok „lereagálására”. Ezek szerint nem pszichoanalitikus az, aki kutatásait, illetve gyógykezeléseit máskép, mint a szabad eszmetársitás módszerével és a beteg éber lelkiállapotában végzi.

6. Ugyancsak túlhaladott álláspont a kathartikus eljárás alapjául szolgáló az az elmélet is, amely a neurózisok keletkezésének okát csupán lelki rázkódtatásokban, pszicho-traumákban kereste és nem vette még kellőképen figyelembe az alkati tényezőket. Az elmúlt 15-20 év kutatásai meghozták a neurózisok kóroktanának ezt a mellőzhetetlen kiegészítését is és talán célszerű, ha éppen a lelki konstituciónak és az ösztönélet két főirányzatának fejlődéstörténetével kezdjük meg e rövid ismertetést.

II. Az ösztönök egyéni fejlődése a lélekelemzés megvilágitásában.

1. Az én-ösztönök.

A lélekelemzés álláspontja szerint nincsen az egyéni fejlődésnek olyan fázisa, amely maradandó nyomokat ne hagyna vissza; nincsen egyetlen sem, amelybe az egyén kóros körülmények között vissza nem eshetne. Visszaesési folyamatra, regresszióra, különösen hajlamosítanak azok a fejlődési fázisok, amelyek veleszületetten, vagy külső okok erősítő hatása folytán rögzítődési pontokat jelentenek. Így történhetik azután, hogy ugyanazon trauma hatása alatt, pl. vasúti szerencsétlenségnél, az egyik ember hiszteriában, a másik hipochondriában, a harmadik talán dementiára emlékeztető tünetekben fog megbetegedni. A neurózismegválasztás tehát lényegében attól függ, milyen hajlamosító rögzítődési pontok élnek a balesetet szenvedett egyén lelkében. Ha tehát az egyes neurótikus kórformák mibenlétét meg akarjuk érteni, kénytelenek vagyunk legalább a két főösztönnek fejlődési szakait szemügyre venni.

A pszichoanalizis nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy az egyén fejlődésének pszichikus gyökerei is visszanyúlnak a legkorábbi évek emlékeihez, sőt magának a születésnek és az intrauterin életnek mnemikus benyomásaihoz is. Feltételez már a magzatban is bizonyos, talán alsóbbrendű, az állatéhoz hasonló közérzetet, és azt, összehasonlítva a születés rázkódtatásával és az élet küzdelmeivel, szubjektíve oly kielégítően nyugalmasnak képzeli, amely az ősi állapotba való regressziós törekvést indokolttá teszi. Az alvás, az öntudatlanság, az ájulás sok esetét vezeti vissza a lélekelemzés a külvilág kínjaitól való menekülésen kívül arra a törekvésre, amely az anyaméhen belüli állapotot igyekszik reprodukálni. Maga a születési trauma, a mechanikus, keringési, lélekzési és hőmérséki viszonyok hirtelen megváltozása, összes kísérő jelenségeivel együtt, példaképévé válik minden későbbi szorongásnak. Az a mindenhatósági érzés viszont, amely különösen elmebetegségek esetében oly gyakran mutatkozik, talán csak visszaidéződése a minden jóval ellátott magzat abszolút gondtalanságának.

A csecsemő környezete eleinte hiánytalanul teljesíti a gyermek valamennyi, igaz, hogy még szerény mértékű kívánságait, „szinte a szeméről olvassa le”. Nagyon valószínű, hogy itt keresendő a prototipusa némely elmebeteg azon érzéki csalódásának, amely őket képzeletükben mágiára, hallucinációs vágy teljesítésére képesíti. A csecsemő itt jelzett mindenhatóságát a környezet csakhamar bizonyos feltételekhez köti; a gyermeknek bizonyos taglejtésekkel kell kívánságait jeleznie. A vágyteljesülés e korszakára esik vissza a lélekelemzés tanuságai szerint a konverziós hiszteriában szenvedő beteg.

A taglejtéseket a kívánságoknak tagolt beszédben szavakkal való jelzése, mintegy a mágikus szavak és gondolatok korszaka váltja fel. És ez az az állapot, amelyre a kényszerneurózisban szenvedő beteg kórosan regrediál.

Az én fejlődésének eddig jelzett fázisai valószínűleg egyéni megismétlődései az emberi kulturtörténet két jelentőséges korszakának, az animisztikus, illetőleg religiózus korszaknak. Az animizmus az ént állítja a mindenség kellős közepébe. A religiozitás lemond ugyan az egyén centrális hatalmáról, de csak azért, hogy azokat másokra, hatalmasabbakra, istenségekre ruházza, akik minden kívánságát teljesítik, ha bizonyos mágikus szavak és gesztusok ritusait betartja.

Minél komplikáltabbakká válnak a gyermek igényei, annál több feltételhez köttetik azok teljesülése. Végül is kénytelen a fejlődő emberi sarj nemcsak a külvilág realitását és saját énjének parányi voltát elismerni, hanem fokozatosan annak is tudatára jutni, hogy az emberi akarat is mindenben alá van vetve az okság törvényének. A valósági elv uralmának kezdetét jelenti ez, s ez csak azon az áron válik lehetségessé, hogy az ember bizonyos képességeket és tulajdonságokat, amelyeket eleddig a magáénak hitt, a külvilágra projiciál. Ennek a kivetítő folyamatnak tulságait látjuk megismétlődni a paranoiás betegek üldöztetési téveszméiben, akik saját indulataikat, ha rájuk nézve elviselhetetlenekké válnak, más egyénekre, esetleg láthatatlan szellemekre tukmálják. A projekciós fázis, amennyiben ellenétes az „anthropocentrikus” felfogással, megfelel az emberi kultura ma uralkodó „tudományos” korszakának.

A civilizált ember környezete nem elégszik meg azzal, hogy a gyermek a külvilág realitásaihoz úgy-ahogy alkalmazkodni tudjon, hanem jelentékeny mérvű tökéletesedést is követel tőle. Az ápoló és nevelő személyek utánzásra serkentő, a csúf és rossz emberek intő példaként állíttatnak elébe, szóval ideálok beteljesítését követelik tőle és az azokkal való azonosítás hozza csak meg a fejlődő fiataloknak a környezet megelégedését. Az eléjük állított példaképek és elriasztó képzetek a perszonifikációk egész sorát teremtik meg az énben, amelyek bizonyos elmebajoknál, hanghallucinációk vagy deliriumok alakjában újra visszanyerhetik önállóságukat.

A teljesen kifejlődött egyéniségben az én egy része, az én magva, veszi át a valóságvizsgálódás, a lelkiismeret, az önmegfigyelés fontos funkcióit, amelyek kóros körülmények között, mint megfigyeltetési téveszmék, kóros önvádlások, stb. juthatnak szerephez; sulyos szervi elmebajokban, pl. a paralizisnél pedig az egyéniségnek fokozatos visszafejlődése észlelhető, a teljes értékű ember lelkületétől, a mágiás nagyzási szakon keresztül, egészen az intrauterin öntudatlanságig.

2. A nemi ösztönök.

A pszichoanalizis tapasztalatai megdöntik azt a tételt, hogy a nemi élet a pubertással veszi kezdetét. Már a csecsemőnél is feltételez bizonyos gyönyörkeresési szándékokat, amelyek a hasznossági elvtől alapjában függetlenek, bárha hasznos szervek működéséhez kapcsolódnak. Lindner budapesti gyermekorvos már 1871-ben rámutatott a szopogatás (dudlizás) erotikus természetére. A teljesen jóllakott csecsemő is, aki a táplálékot visszautasítja, gyönyört keres és talál a száj és nyelv nyálkahártyáinak izgatásával. A végbél- és vizeletkiürítés, amely a felnőttnek vajmi kevés élvezetet szerez, a csecsemőknél és fiatal gyermekeknél még kifejezett örömforrás, és ezeknek variálása, kombinálása, visszatartása, kipréselése félreismerhetetlenül kellemes érzetekkel jár náluk. Az erotizmus ezen fejlődési szakát auto-erotizmusnak, az erotikus izgalmak helyeit erogén zónáknak nevezik. A szexualitás fejlődésének ez a kezdetleges szaka az élet későbbi folyamán mint perverzió térhet vissza, amely, mint tudjuk, előszeretettel veszi tárgyául az említett nyálkahártyák területét és váladékait. De szerephez juthatnak ezen auto-erotizmusok a hiszteriás hányás és étvágytalanság, a funkcionális székletéti és vizeletkiürítési zavarok számos esetében is, nemkülönben a szexuális potencia és esztézia zavaraiban.

Párhuzamosan az én fejlődésének fentebb vázolt haladásával az auto-erotizmusok mintegy egybefoglalódnak, ami úgyszólván az egyén önszerelmében (narcisszmus) fejeződik ki, mikor a gyermek saját magát, egész testi és lelki egyéniségét választja szeretése tárgyául. Az ehhez való regressziónak nagy jelentősége van a később esetleg kifejlődő schizophrénia nagyzási téveszméiben, a hipochondriás maga-dédelgetésében és a traumás neurózisok lelki tüneteiben.

Az erogén zónák közül csakhamar, már a harmadik életév körül (esetleg még korábban), vezető szerephez jut maga a nemi szerv, amelynek erekcióra és frikcióra való hajlama már igen korán megnyilvánul onanisztikus cselekedetekben. Ezen primär onánia tehát nem kóros jelenség, hanem természetes fejlődési stádium, amelyről a nevelés a gyermeket aránylag hamar és könnyen leszoktatja. Ennek serdülőkorbeli visszatérése és állandósulása általánosan ismeretes és túlzásai a szexuális potencia megzavartatásához, neuraszténiás tünetek fellépéséhez vezethetnek.

Az auto-erótikus és narcissztikus fejlődési szakot követőleg már kialakul a tárgy szeretésének bizonyos primitív szervezkedése, amely eleinte kifejezetten orál-erótikus, vagy, ahogy a vad népekkel való analógia alapján nevezik, „kannibalisztikus”. Ehhez a gyönyörszerzési módhoz tér vissza némely féktelenül falánk, magát és másokat harapdáló elmebeteg. De negatív formában ugyanezt jelenti a melancholiás betegek étiszonya. A másik primitív organizációs forma a szexualitásnak még szadisztikus-anális szerveződése, amelynek visszatérése egyrészt a szadomazochisztikus perverziókban, másrészt a kényszerbetegek óvakodási rendszabályaiban, mosakodási kényszerében, stb. jelentkezik.

A szó teljes értelmében vett tárgyszeretés időszaka csak azután veszi kezdetét, ha a genitális szerv vezérszerepe a nemi életben teljesen kialakult, szóval a genitálisan központosított organizáció felépülése után. Ebben a szakban a fentebb érintett primitív nemi célok és tárgyak már csak mint a tulajdonképeni kielégülést megelőző „előkéj” alkatrészei szerepelnek, maga a kielégülés pedig nem más, mint a nemi egyesülés egy más egyénnel. Meglepő, sokakra nézve pedig teljesen hihetetlen tényállás a genitálitásnak előtérbe tolulása már a korai gyermekkorban; az elfogulatlan vizsgáló azonban a 3–6 éves gyermekeknél már nemcsak az erekciót és onániát, hanem úgy az azonos, mint az ellenkező nemű személyekkel szemben kifejezett nemi ténykedések kísérleteit is megállapíthatja. A nemi tárgy tehát eleinte kifejezetten biszexuális, ami azt jelenti, hogy téves némely szexológusnak az a hiedelme, hogy a homoszexualitás csak mint perverz aberráció, vagy mint fejlődési rendellenesség fordulhat elő. A tény az, hogy, minden ember életének van olyan, korai, időszaka, amelyben csaknem ugyanolyan erővel gyakorolhat rá vonzóerőt az a nem, amelyhez maga is tartozik, mint az ellenkező. Nem különleges torzképződményről, hanem megint csak regresszióról beszélhetünk tehát, ha később homoszexuálissá váló egyének fejlődéstörténetét megérteni próbáljuk: kóros regresszióról a nyomokban mindenkiben benn rejlő biszexuálitás időszakához. Ugyanezen regressziónak egy negatív változata jelentkezik a paranoiás betegek üldöztetéses téveszméiben.

A rendes fejlődésű gyermek nemisége hamar átsiklik a kettős neműség időszakán és eléri a fejlődés normális végpontját, a hetero-szexuálitást. A pszichoanalizis tanusága szerint a gyermek szeretésének első tárgyait közvetlen környezetében keresi és találja meg, és pedig keresztezetten: a fiúk környezetüknek nőnemű tagjai, főleg az anya iránt, lánygyermekek apjuk iránt tanusítanak sokszor kifejezetten erótikus természetű vonzódást. Ez a tény az, amelyre Freud – a görög tragédia nyomán – mint „Oedipus-komplexumra” hivatkozik. E szerint a kis gyermek lelkében megismétlődik az a küzdelem, amely annyi mithoszban zajlik le fiú és apa között, az anya birtokáért.

A genitális organizáció tökéletlenségére kell visszavezetni a konverziós hiszteria számos jelenségét. Az úgynevezett incesztuózus rögzítődés pedig Freud szerint csaknem valamennyi neurózis tengely komplexuma.

Ez utóbbi tények azok, amelyek a kívül állók részéről a legnagyobb hitetlenséggel és leghevesebb ellenállással találkoznak. Az eddigi tanítások szerint, a gyermek lelki élete nemiségtől mentes, „tiszta”, a gyermek és szülő viszonyában pedig önfeláldozó szeretésen és gyöngédségen kívül más, pl. erótikus érzelmek, szerepet nem játszanak. A két felfogás közti ellentét vitával nem dönthető el, csak tapasztalati tények alapján; tényekkel azonban eddig csak a pszichoanalizis hozakodott elő, míg ellenfelei a merev tagadás álláspontján állanak.

Ujabb kutatások megtalálták a nemiség itt vázolt fejlődési szakainak kulturhistóriai párhuzamait is. Az autoerótikus és narcissztikus szak végtelen sok variánsban ma is él alsóbbrendű állatok nemi életében. De az emberi kulturtörténet azt is bizonyítja, hogy a biszexuálitás, homoszexuálitás, a családi körön belül való nemi érintkezés, mind nagy szerepet játszott az emberiség őskorában. Az „Oedipus-komplexum” elfojtása (háttérbeszorítása a fiú és anya közti erotizmusnak, az apa és fiú közti rivalitásnak) a mai értelemben vett kultura kezdetét jelenti, amelynél alacsonyabban ma a legprimitívebb népek sem állanak, sőt ezeknek vallása (a totem-vallás) az apa elleni gyűlölség megfékezésében merül ki és erkölcsi főszabálya, az exogámia, főleg a még mindig fenyegető incesztus megakadályozását szolgálja.

A gyermekeknek 5.–6. életévével vége szakad a nemiség korai, első virágzásának és felváltja azt az úgynevezett lappangási időszak, mikor is az eddig féknélküli erótikus ösztönrészletek egyenest a kulturfejlődés szolgálatába állítódnak. Kifejlődik a szégyenérzet, az undor, a szánalom, az erkölcsösség. Igaz, hogy nem egészen magától, hanem a környezet példájának hatása és az én-ösztönök nyomása alatt.

A szexuális ösztön megnyilvánulásaiból az erotizmus teljesen kikapcsoltatik és csak a gyöngédség marad előtérben, míg a direkt érvényesülésükben akadályozott primitív ösztönerők a kulturális és szociális haladás hajtóerőivé válnak.

A lappangási szak a 10–12. évvel ér véget, mikor is a pubertás ismert tünetei mind a két nemnél mutatkoznak már, párhuzamosan a fiziológiai nemiség hatalmas előretörésével. Magasabb kulturviszonyok közt élő ifjaknál ez egyuttal az első szerelem ideje is szokott lenni, amelyet még a nemi céloknak csaknem teljes mellőzése jellemez. S csak később érik meg a mindkét nembeli ifjúság odáig, hogy egybe tudja kapcsolni gyöngédségi érzelmeit a lappangás alatt erősen elnyomott, majd újra előtörő erotizmussal. Tudnunk kell azonban, hogy a narcisszmus, az önmagával szemben való erótikus beállítás, voltaképen sohasem szűnik meg teljesen, s hogy ahhoz a tárgyszeretésben kimerült libido minduntalan visszatér. Az emberi libido tulajdonképeni rezervoárja tehát mindvégig az autoerótizmus, illetőleg a narcisszmus marad.

Külön említést érdemelnek már patológiai fontosságuknál fogva is a gyermeknemzéssel és szüléssel járó lelki revoluciók. A női nem a pubertástól kezdődőleg sajátságos visszafejlődési állapotot mutat nemi tekintetben. A nemi aggresszivitás passzivitássá, az eddigi, inkább a csökevényes női péniszhez, a klitoriszhoz fűződött, erogénitás vaginálissá, a fiús természet leányossá, a bátorság szemérmességgé változik át. Ám a jellem különösségében, nők neurózisának és pszichózisának tüneteiben sokszor visszatér a korai leányévek férfias jellege.

Egyes erótikus ösztönrészletek a lappangási időszak lezajlása után jellemvonásokban érvényesülnek. Így a pszichoanalizis megkülönböztet anális jellemet (takarékosság, dacosság, tisztasági pedantéria) uretrális jellemet (féktelen ambició és hiúság, könnyelműség, pazarlás, rendetlenség), kénytelen továbbá a legmagasabb intellektuális működések kedvelését is primitív gyökerekre (szadizmus, nemi kíváncsiság) visszavezetni.

III. A tudattalan lelkiéletről.

A pszichoanalizis az én és a nemi ösztönök itt vázolt fejlődési fokainak ismeretéhez jórészt a tudattalan lelki élet vizsgálása útján jutott el. Szükséges tehát, hogy, ha röviden is, de jelezzük ezen ismeretek forrásait.

Hogy tudatos lelki működéseiken kívül tudat nélkül is lappanganak bennünk emlékezeti nyomok, azt régóta általánosan elismerik, ámde azt hitték, hogy tudattalan csak olyan emléknyom maradhat, melynek intenzitása túl gyenge ahhoz, hogy „a tudat küszöbét áthágja”. A pszichoanalizis ezzel szemben azt tanítja, hogy ezeken kívül vannak erős feszültségű, tudatos megnyilatkozásra nagy intenzitással törekvő lelki tartalmak is, melyeket más, velük szemben álló törekvések, amelyeket a „cenzura” gyüjtő neve alá foglalnak, dacára erősségüknek tudattalanságra kárhoztatnak. A pszichoanalitikus értelemben vett „tudattalan” e szerint voltakép a tudattalanba lefojtott lelki tartalom.

1. A posthipnotikus szuggesztió jelenségei voltak azok, amelyek Freudot az ily értelemben vett tudattalan feltevésére késztették. A médium a hipnózisban kapott parancsot, feltéve, hogy a hipnotizőr parancsa eléggé imponált neki, felébredése után vakon teljesíti. Ám, ha megkérdik cselekvésének indoka felől, vagy képtelen eljárását magyarázni, vagy pedig fantáziájából koholja a magyarázatot. De ha erősen nógatják, hogy emlékezzék vissza a hipnózisban történtekre, úgy le tudja küzdeni a benne tudattalanul lappangott parancsot, mely őt az emlékezéstől eltiltotta, és vissza fog emlékezni a hipnózis minden részletére. E szerint a posthipnotikus parancsteljesítés tudattalan lelki erő hatása alatt történt, melynek tudatosítása csak erős ellenállás leküzdése árán lehetséges. Ez a tapasztalás tette lehetővé Freud számára, hogy lemondjon a kathartikus gyógyeljárásról, mely hipnózisban igyekezett az elfelejtett traumákat emlékezetbe hozni, és áttérjen a szabad asszociációs módszer alkalmazására.

2. Ez utóbbi módszer lényege az, hogy a vizsgálandó egyént rábirjuk arra, hogy minden gondolatát, a legokosabbat csak úgy, mint a legképtelenebbet, az értelmeset és az összefüggéstelent, hiánytalanul mondja el. Ez ellen ép oly erős belső ellenállást tanusít a kísérleti személy – logikai, erkölcsi, esztétikai kifogások alakjában – mint amilyet a hipnózis alatt történtekre való visszaemlékezéssel szemben tanusított a médium. De, aki erre a nem épen könnyű lépésre komolyan elszánja magát, illetve az ez ellen való ellenállást leküzdi, csodálkozni fog, mily szokatlan, énjétől mily teljesen idegennek vélt, vagy rég elfelejtett emlékezeti anyag fog benne felvetődni. Kiderül, hogy sok minden, amit a környezet nevelésének és az önnevelésnek hatása alatt magában rég elintézettnek vélt, még mindig ott lappang lelkének mélyén. De egyuttal megérthetővé válik ránézve, mily forrásból merülnek fel azok a meglepő, sokszor megdöbbentő ötletek, melyek benne spontán, vagy lelki rázkódtatások hatása alatt felszínre jönnek. Aki ez eljárást híven követi, rá fog jönni, hogy tudatos és rendezett gondolkodásunkkal párhuzamosan és azzal egyidejűleg tudattalan fantáziálás is megy, vagy mehet végbe bennünk, melynek kiderítése éles világot vet a még oly fejlett és nemes egyéniség primitív hátterére.

3. Kísérleti beigazolódást is nyert a tudattalan lelki élet ténylegessége, az úgynevezett asszociációs kísérlet révén. Ha: valakit felszólítunk, hogy az előtte kimondott szókra nyomban, minden gondolkozás nélkül, mondja rá az első szót, amely eszébe jut, igen sokszor kapunk teljesen értelmetlen, a hívó szóval minden gondolati kapcsolatot nélkülöző reakciókat. De ha utólagosan felszólítjuk a kisérleti személyt, gondolkozzék a két szó közötti kapcsolatokon, illetve mondja el a hozzájuk fűzhető képzettársításokat, mindig kiderül, hogy annak a reakciónak a létrejöttét tudattalan lelki komplexum determinálta, többnyire valamely, a hívó szó által megrezdített kellemetlen emlék, mely közvetlenül nem, hanem csupán valamely távoli leszármazottja révén birt az ellenállással szemben a tudatba jutni. Megpróbálták továbbá az asszociációs kísérletet úgynevezett pszicho-galvanikus reflex vizsgálatával is kombinálni. Ennek lényege az, hogy a kisérleti egyén testét egy áramkörbe bekapcsolják és a hívó szó elhangzása után jelentkező áramingadozás nagyságát galvanométerrel mérik. Kitűnik ilyenkor, hogy a feltünő nagy áramingadozások ugyanazokat a reakciókat kísérik, amelyek lappangó komplexumok által vannak „konstellálva”, amelyeken a reakciós szó a fentjelzett különösségeket mutatja.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezek az asszociációs kísérletek és változataik, bármily érdekesen és exakt módon igazolják is a Freud-féle szabad asszociációs módszer jogosultságát, gyakorlatilag nem igen értékesíthetők és inkább csak tudományos illusztrációszámba mennek.

4. Sokat elárulnak a tudattalan lelki világ tartalmából és törekvéseiből azok a „tévcselekmények”, amelyek a mindennapi életben oly gyakran hozzák zavarba, vagy bosszantják meg az embert. A szórakozottságnak azon tüneteire célzok ezzel, melyeket, mint az elfelejtést, elszólást, balfogást, tévedést, rendszerint a véletlennel magyaráztak eddig, ha ugyan egyáltalában érdemesítették őket magyarázatra. Freud kutatásai alapján állíthatjuk, hogy a tévcselekmények túlnyomó részében tudatos énünktől független és előtte teljesen ismeretlen, bár bennünk magunkban rejlő törekvések érvényesülnek. Ha a tévcselekményeket utólagosan lélekelemzés tárgyává tesszük, vagyis a hozzájuk fűződő gondolatsorokat magunknak vagy másoknak hiánytalanul bevalljuk, kiderül, hogy valamely név elfelejtését talán egy hasonló hangzású, ránk nézve kínos fontosságú név magyarázza meg, melyre nem szívesen emlékezünk vissza és melynek kedvéért a cenzura még a homonym hangzású szókat is lehetőleg kirekeszti a tudatból. Kitűnik az is, hogy egy-egy ügyetlen mozdulat (mikor pl. valakinek a sarkára hágunk, valakibe beleütközünk, ha a poharat vagy a sótartót feldöntjük, stb. stb.) a tudattalanunkban rejlő aggresszív, talán éppen valamely jelenlévő személy ellen irányuló törekvés megnyilvánulása; és ha a szerelmes nő eddig sem fogadta el mentségül a találka elmulasztásakor az „elfelejtést” és a katonaságnál sem mentség valamely mulasztásnál a feledékenység, úgy a pszichoanalizis a tévcselekményekre általában kiterjeszti azt az igényt, hogy az ily viselkedés motivumai mindig felderítendők. A lélekelemzés ugyanis a lelki történés szigorú determináltságának alapján áll és csak akkor vél valamely lelki folyamatot megmagyarázottnak, ha indító okai megközelítően oly pontossággal kiderülnek, mint amilyent fizikai történések magyarázásától megkövetelünk.

5. A tévcselekmények egy részét a néphit eddig babonásan rossz szellemek, koboldok stb. beavatkozásával magyarázta. Ennek köszönhető, hogy a lélekelemzés a néphit különféle megnyilatkozásait, majd a meséket, mondákat, mithoszokat is, beható elemzés tárgyává tette és megállapíthatta, hogy a néplélek ilyen alkotásai ugyanazon tudattalan törekvések, ösztönrezdülések és lelki tartalmak kifejezői, amelyeket a fentiekben mint egyéni megnyilvánulásokat vázoltunk.

6. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a magasabbrendű művészi alkotások, képzőművészeti és költészeti termékek, a vallásos extázis, a bölcseleti intuició, sőt a tudományos teremtés folyamatában is kimutassák a tudattalan elemet.

7. Az esztétikai hatáskeltés egyik sajátos módja az élc és a komikum, melynek lélektani megértése Freud egyik különálló monográfiájának köszönhető, amely, míg egyrészt érdekes bepillantást enged a tudat és a tudattalan között végbemenő folyamatok játékába, másrészt a mulattató vagy tetszetős külső forma mögött nagyon is világosan feltünteti a lelkünk mélyén lappangó primitív, önző és szexuális vágyakat.

8. A legbővebb forrását a tudattalan megismerésének természetesen a neurózisok és pszichózisok lélekelemző vizsgálata szolgáltatta, melyekről a későbbiekben akarunk beszámolni.

9. Az álomfejtés, mint tudattalanba való belátásunk egyik főeszköze, megérdemli, hogy külön fejezetben emlékezzünk meg róla.

IV. Az álomfejtés és a szimbólika. Freud metapszichológiája.

Az álomfejtésnek az adja meg a gyakorlati fontosságát, hogy az, mint az egészséges embernél is éjjelente jelentkező „normálpszichózis”, lehetővé teszi bárki számára, hogy a lélekelemzésnek legalább az elemeivel gyakorlatilag megismerkedhessék. Ha ugyanis az álom anyagával, mely erre értelmetlenségével és zavarosságával ugyancsak rászolgál, úgy bánunk, mintha az valami neurótikus téveszme, kényszergondolat, vagy pszichótikus hallucináció volna, vagyis ha az álmokra is alkalmazzuk a szabad eszmetársítás elemező módszerét, kiderül, hogy a tudatos, nyilvánvaló (manifeszt) álomtartalom csak leplezője a teljesen tudattalan, lappangó (latens) álomgondolatoknak.

Hogyan elemezzük az álmunkat? Úgy, hogy annak tartalmát tetszés szerinti apró részekre osztjuk és szabad eszmetársítás útján az álomrészletekhez hozzáfűzzük mindazt a gondolatot, ami annak kapcsán bennünk magától felötlik. Ha ezt az eljárást a manifeszt álom minden egyes részletével megismételjük (esetleg úgy, hogy a felmerülő ötleteket papírra vetjük), óriási anyagot nyerünk, mely azonban lassanként önként bizonyos gondolati csomópontok körül rendeződik el, úgy, hogyha az elemzést bevégeztük, már nem nehéz megkonstruálni azokat a lappangó álomgondolatokat, amelyeknek a tudatos álomkép csak elferdített ábrázolása. Azaz, hogy nem is mindig elferdített. A kis gyermekek álmai és a felnőtteknek testi szükségletektől provokált álomképei, mikor is az éhes ember álmában jóllakik, a szomjuhozó dús forrás vizét issza, a szerelmes érzelmének tárgyával nemileg kéjesen egyesül, minden torzítás nélkül megmutatják az álom tulajdonképeni célját és törekvését. Az álomban lelki működésünk arra irányul, hogy az előző napon elintézetlenül hagyott ügyeink legalább képzeletileg rendeződjenek, kielégítetlen kívánságaink beteljesedjenek. Szóval az álom nem más, mint vágyteljesülés.

Minél rejtettebb, a tudatos énre minél elviselhetetlenebb az a lappangó vágy, mely alvásunkat zavarja, az éjjel is működő cenzura annál felismerhetetlenebbé torzítja azt, és annál nagyobb munka vagy elmeél szükséges a rejtett álomforrások utólagos kikutatásához. A legtöbb felületesen ítélő ember ezen a ponton szokta felmondani a barátságot a pszichoanalizisnek, mert lehetetlennek tartja, hogy az a sok kínos szorongástól kísért álom is, mellyel éjjelente néha küzködik, „vágyteljesülés” legyen. Pedig ennek az állításnak a látszólagos képtelensége teljesen elenyésznék, ha az illetők nem feledkeznének meg unos-untalan a lélekelemző álomfejtés azon alaptételéről, amely szerint a vágyteljesülésnek nem kell a tudatos álomtartalomban feltünően, vagy akár csak észrevehetően, előtérben állnia. Úgylehet, hogy a vágyteljesítő képzet a tudatos álomnak csak valamely mellékes célzásában jelződik: az is lehet, hogy a tudatban a vágynak ép az ellenkezője van tüntetően előtérbe tolva. Más szóval: Freud szerint az álom az elemzés után bizonyul vágyteljesedésnek. És ezt az állítást csak az van hivatva elbírálni, aki nem riad vissza attól a feladattól, hogy maga és mások álmainak sok százát gondos lélekelemző vizsgálat tárgyává tegye. Az a tény, hogy a vágyteljesülés sokszor csak kicsiny, alig észrevehető célzásban van elrejtve, míg az álom többi részében mellékes körülmények terpeszkednek, egyuttal példája az érzelmi hangsuly azon eltolásának egyik képzetről a másikra, ami a tudattalan lelki világban egészen közönséges. A tudattalannak egy másik épp oly jellemző sajátságát is felfedi az álomfejtés: az úgynevezett sűrítési folyamatot. A tudatos álomtartalom minden egyes alkatrésze összesűrítve magában foglalja annak az egész óriási álomanyagnak indulati súlyát, mely elemzés közben napfényre kerül.

Míg így az álmok elemzése egyrészt módot adott a lelkivilág mélyén uralkodó, a logikától még nem korlátozott működésmódok vizsgálatára, másrészt alkalom nyílt itt az elmekórtan egyik hozzáférhetetlenül talányos kórjelenségének, a hallucinációnak tanulmányozására is, s azoknak a körülményeknek megismerésére, amelyek közt ez a lelki jelenség létrejöhet. Az álom tüneménye szoros kapcsolatban áll a lelki energia elosztódásának azon megváltozásával, mely az alvás állapotát jellemzi. Hogy az álom jelenségeit megérthesse, Freud kénytelen volt a lelki működéseket a térben elképzelt szerkezetekre szétosztani, vagyis a tudatos és a tudattalan működések számára külön „lelki rendszereket” feltenni. Igy jött létre később a Freud-féle „meta-pszichológia” első alapköve, a lelki szerkezet rétegezettségének, a lelki topikának tana.

Három ilyen főréteg különböztethető meg: 1. a tudattalan (das Unbewusste: Ubw.), melyben a lelki benyomások oly tárgyi emlékképei vannak elraktározva, amelyeknek útját a tudat felé való előhaladásban, az énre elviselhetetlen voltuk miatt, a cenzura megakadályozza. 2. A tudat-előttes lelki réteg, (das Vorbewusste: Vbw.), mely az emléknyomoknak immár szóképekbe foglalt azon részét tartalmazza, amelynek a tudat felé haladása akadályokba már nem ütközik. 3. A tudatos lelki réteg (das Bewusste: Bw.), mely míg egyrészt az érzékek felől hozzánk érkező benyomások percepcióját, másrészt a tudat-előttesből felbukkanó ötletek és gondolati működések észrevevését eszközli.

Az álomelemzés módot nyujtott az ezen szerkezetekben működő energiák erőműtanának, dynamizmusának vizsgálatára is, és számtalan példán mutatta ki, hogyan fojt vissza a felsőbb, kulturált lelki rétegek ellenállása valamely gondolatot a tudattalanba.

Az így visszafojtott gondolatok és lelki rezdülések, ha intenzitásuk elég nagy, más utakat keresnek megnyilvánulásukra. A progresszió el lévén előttük zárva, regresszív útra terelődnek és érzékletesen felébresztenek olyan észrevevési aktusokat, amelyek az illető gondolatok, illetve emlékképek nyers anyagát alkották. Más szóval: a tudattalan képzetek, melyek a tudat felé nem tudnak előhaladni, érzékletes hallucinációkká alakulnak át álmunkban, jórészt vizuális jelenetekké, de nem ritkán hallási és egyéb érzéki észrevevésekké is. A tudatos álomtartalmat tehát úgy tekinthetjük, mint valami nehezen megfejthető képrejtvényt, mely eltoltan, összesűrítetten, érzékletes jelenetek alakjába préselve, még hozzá vágyteljesüléssé jelenítve, fejezi ki az éjjeli nyugalmunkat talán kínosan zavaró gondolatokat.

Tudnunk kell ugyanis, hogy az álommunkának tulajdonkép nincs más célja, mint az alvás nyugalmának biztosítása. Ha a feladatnak nem tud megfelelni, ha a gondok a maguk igazi mivoltában behatolnak a tudatba, akkor egyuttal éjjeli nyugalmunknak is vége van, felébredünk.

Freud pszichológiája az által vált csak teljessé, hogy a lelki működések topikáján és dinamizmusán kívül, azok oekonomiáját is vizsgálni kezdte. A lelki szerkezetben működő energiák mennyiségét bizonyos határok között állandónak kell tekintenünk; ha az egyik lelki réteg energiatöltése gyengül, úgy valamely másik rétegben a töltés fokozódása kell, hogy kimutatható legyen. Szóval, az energia megmaradásának elvét, melyet a fizikából ismerünk, ma már, ha egyelőre mérhető módon nem is, a lelki életre is alkalmazhatjuk. A lelki erők alvás közbeni elosztódása felől Freud álomelmélete azt tanítja, hogy itt a lelki energiák főleg azon területekről vonatnak vissza, amelyek a külvilággal való kapcsolat fenntartását és az ezekre való cselekvési reakciókat intézik. Minthogy pedig Freud szerint azon lelki szerkezetek, melyeknek energiatöltése visszavonatik, működésüket voltakép beszüntetik: az alvó ember béna és összes érzékeitől megfosztott ember benyomását kelti. Nos, és hol helyeződik el vajjon a külvilágtól, a tárgyszeretéstől és tárgy iránti érdeklődésektől ilyeténkép visszavont energiamennyiség? Az álomélet tapasztalatai szerint egyedül az alvó énjében: egoizmusában és önszeretésében. Ez a magyarázata minden álom egocentrikus voltának, mások iránti tekintetnélküliségének, annak a könnyedségnek, amellyel az álom az ember egész kulturáján: logikáján, erkölcsén, esztétikáján túlteszi magát.

Vannak azonban az álomnak olyan alkatrészei is, amelyekhez a szabad asszociáció vagy egyáltalán semmi anyagot nem szolgáltat, vagy csak igen keveset, és az is hasznavehetetlen. Ezeket a szabad asszociációs módszerrel nem igen sikerül megfejteni s talán ma is megmagyarázatlanok volnának, ha nem sikerült volna Freud-nak, Scherner hasonló munkája nyomán, ezeket az álomrészleteket az álomszimbólika segítségével megfejteni.

A szimbólika fejlődése a lelki életben általában párhuzamosan halad a kulturális fejlődéstől követelt ösztönelnyomás folyamatával. A gyermek, aki a nevelő személyek és a környezet tilalmainak hatása alatt kénytelen lemondani primitív ösztönkielégüléseiről (főleg az uretrális, anális és genitális ténykedésekről), módját találja annak, hogy az így elvesztett élvezeti lehetőségeket más hasonlókkal pótolja. Igy válhatik pl. az üreges szervek nyílásainak (pl. az orrlikaknak, a külső hallójáratnak) piszkálása az elfojtott anális és onanisztikus ténykedések pótszerévé; ugyanilyen pótló kielégüléseket talál a gyermek más „rossz szokásokban” is: az orr és a fülcimpák huzogatásában, a körömrágásban, a térd remegtetésében, stb. stb. Kis lányoknál viszont a szájüreg erotizmusa, az evéssel szembeni undor, bizonyos különös, evésre alkalmatlan tárgyak kívánása, rágcsálása helyettesítheti az elfojtott genitális ténykedést. Azt mondhatnók tehát, hogy egyes erogén területek, főleg a genitáliák már fiziológikus ingermennyiségüket is át tudják tenni valamely más olyan szervre, mely alakjánál, vagy beidegzésmódjánál fogva az eredeti szervhez hasonlít. Ez lehet a magva annak a genitál-szimbólikának is, mely az álmokban oly nagy szerepet játszik. Elálló testrészek: orr, kézujjak stb. gyakran helyettesítik szimbólikusan az álomtartalomban is perhorreszkált férfinemiszervet. De ugyanilyen jelentőséget nyerhetnek hegyes és éles szerszámok, kiemelkedő tornyok, obeliszkek, fák; míg a női nemiszervet és annak működéseit a szimbolika szemérmesen csak dobozokkal, üregekkel, vízzel telt tavakkal, a szülést vízbeeséssel, vagy vízből való kimentéssel ábrázolja.

Az álomszimbólika azonban nem szorítkozik arra, hogy a szégyenletes nemi funkciókat másokkal helyettesítse, hanem bizonyos jelentős személyeknek és cselekvéseknek is tud jelképes kifejezést adni. Visszaesik pl. a gyermekkori ideológia naivságába, mikor az apa és anya személyét álomban a legnagyobb hatalmasságokban: a király és királynő alakjában helyettesíti. A jobb- és baloldal gyakran szerepel mint a megengedett és a tiltott dolgok szimbóluma; a halál gyakran jelentkezik misztikus, allegorikus alakok képében, és csaknem kifogyhatatlan az álom az erótika szimbólikusan leplezett és mégis áttetsző megérzékítésében.

 

Az álomkutatások lélektana, mint látjuk, rendkívül nagy jelentőségű volt a tiszta lélektan, az emberi lélekről való tudás szempontjából általában. De nem kevésbé nagy abból a másik szempontból, hogy ez a technika módot nyujt nekünk arra, hogy saját álmaink elemzése révén mélyebben betekinthessünk a neurótikusok és elmebetegek nappal is zavart lelki világába.

V. A neurózisok pszichoanalitikai osztályozása. Aktuális neurózisok.

Egy helyütt azt állítottuk, hogy a pszichoanalitikus nem a nemi higiénét illető tanácsokkal, hanem lelki ujranevelés útján igyekszik hatni betegeire. Ez az állítás bizonyos megszorítást igényel. Vannak ugyanis ideges állapotok, amelyek – ismereteink mai állása szerint – nem annyira lelki megzavartatásnak, mint inkább élettani zavaroknak a következményei. Eltekintve a belső elválasztású mirigyek működési zavaraitól okozott, avagy toxikus hatásokra visszavezethető kóros állapotoktól (Morbus Basedowii, Chorea, stb.), melyek jórészt kívül esnek a pszichoanalizis körén, három oly kórállapotról kell megemlékeznünk, melyeknek vizsgálatára a pszichoanalitikusnak nyílik legtöbb alkalma, noha alapjában nem lelki eredetű bajokról van itt szó.

1. A neuraszténia. E nagyon sokszor kritika nélkül alkalmazott diagnózist a pszichoanalizisnek sikerült az által egyszerűsíteni, hogy bebizonyította a tévesen idesorolt kényszeres, pszichaszténiás stb. állapotok pszichoneurótikus természetét. Ugyancsak kihasította Freud a neuraszténiás kórképek közül a másodsorban említendő szorongásos neurózist. Ami ezeken kívül neuraszténiának megmaradt, az a tüneteknek egy eléggé jól körülírható csoportja, melyből kiemelhetők az úgynevezett „ingerlékeny gyengeség”, a fejfájások, a könnyű kimerülés szellemi és testi munkában, gyomorműködési és elválasztási zavarok, obstipációkra való hajlandóság, a szexuális potencia csökkenése polluciókkal és túlgyors ejakulációval. Ennek a Freud értelmében vett neuraszténiának kóroka az excessív onanizmus, vagyis a libidónak normális koitusz helyett egyéb frikciókkal, vagy más hasonló manipulációkkal való túl gyakori kielégítése.

Tudvalévő, hogy. régebben az onániát igen veszedelmes betegségnek, egyebek közt még a gerincsorvadás és paralizis okának is tartották. Ez a tévhit ma is sok képzelt beteget hajt a sarlatánizmus karjaiba. A valóság, mint már említettük, az, hogy az onánia úgyszólván normális fázisa a nemi fejlődésnek, és csak túlzott vagy az átmeneti időn túl is való űzése okoz kellemetlenségeket és pedig épp az itt leírt neuraszténiás kórképet. A maszturbáló fiatalok könnyen kigyógyulnak neuraszténiás állapotukból, ha módjuk nyílik a genitális működés normális elvégzésére. Ellenben, ha az excesszív maszturbációból az ifjak a teljes megtartóztatáshoz menekülnek, megeshetik, hogy a neuraszténia Charybdisét elkerülve, a szorongásos neurózis Scyllájába ütköznek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egészséges alkatú fiatalember, aki nem kényeztette el magát szokványos önkielégítéssel, ne birná jól a megtartóztatást.

Hogy a neuraszténiának szexuál-higiéniai kórokon kívül nincs-e alkati tényezője is, még nincs határozottan eldöntve, bár a Stiller-től jól megfigyelt aszténiás konstituciók tényei az utóbbi feltevést látszanak igazolni. Nincs kizárva, hogy az aszténiás alkatúak voltaképen olyanok, akik a fenti szexuális kártékonyságot másoknál kevésbbé könnyen viselhetik el.

A neuraszténiának nemcsak gyakorlati jelentősége van, hanem fontos szerep jut neki a pszichoneurózisok elméleti felépítésében. Kiderült ugyanis, hogy a konverziós hisztériának és a kényszerneurózisnak legbensőbb magvát rendszerint ilyen neuraszténiás jelenségcsoport alkotja, mely köré, mint homokszem köré a gyöngyszem, alakulnak ki Freud szerint a lelki neurózisok kóralakjai.

2. A szorongásos neurózis. Ez a kórkép, melyet kóroktana és tüneteinek jelentősége alapján Freud joggal foglalt külön egységbe, szintén oly neurótikus megbetegedési forma, melynél a nemi életben, illetőleg a libidó-háztartásban beállott élettani zavarok játszszák a főszerepet. De, míg a neuraszténiánál arról van szó, hogy a nemi ösztön, nem várva be a megfelelő tárgy megszerzését, meg nem felelőre fecsérlődik el s általában tulságosan pazaroltatik, addig a szorongásos kórkép létrejöttéhez ennek éppen az ellenkezője szükséges; t. i. a felgyülemlő libidónak a visszatartása, annak a szervezetben való intenzív felgyülemlése. Már említettük, hogy az abstinencia önmagában, ha a nemi ösztön más erőkké való átalakításáról és levezetéséről kellő gondoskodás történik, ha az illető egyén magát nemi izgalmaktól a lehetőségig távoltartja, s ha a szervezetének e tekintetben nincsenek túl nagy igényei, nem okvetlen vezet megbetegedésre, amint azt sok szentéletű, teljesen tartózkodó és mégis egészséges ember példája bizonyítja. Az esetek túlnyomó számában azonban nincsenek adva ezek a kedvező feltételek, úgy hogy igen sok erőteljes és elvből vagy egyéb okokból tartózkodó ember szenved szorongásos neurózisban.

Megfelelően a nemiség fejlődésében észlelt azon két csúcspontnak, melyre e vázlat második fejezetében mutattunk rá, vagyis az infantilis és pubertásos kilengések időszakában kell a szervezetnek a libidó leghevesebb ostromával megküzdenie. Ehhezképest a legkisebb gyermekkor és a pubertás kora az, amelyben pusztán belső okokból a leggyakrabban lépnek fel a szorongás tünetei. A kis gyermek ijedőssége, éjjeli felriadása, sötétségtől, egyedülléttől, idegenektől való irtózása, kifejezett fóbiája, különösen állatokkal (lovakkal, kutyákkal, bogarakkal) szemben, nemcsak az ismeretlen veszélyektől, vagy nagy erőhatalmaktól való észszerű félelemnek a megnyilvánulása, hanem főforrását alighanem az elkényeztetett gyermek kielégítetlen ragaszkodási kedvében kell keresni. A kisgyermekkor ezen szorongásai és félelmei, melyeket gyermekorvosaink eddigelé nem részesítettek kellő figyelemben, nem ritkán maguktól megszűnnek, ha a gyermeket a szülők hálószobájától elszoktatják. A szülők ugyanis egész jóhiszeműen, a gyermek nemi értetlenségéről uralkodó tévhitre támaszkodva, sok mindennek teszik tanujává a két-hároméves gyermeket (esetleg sokkal idősebb gyermekeket is), amit, ha nem is fog fel teljesen, de aminek jelentőségét ösztönösen átérzi. Még fontosabb szerepet játszanak ezek a gyermekkori szorongások a később pszichoneurotikussá váló emberek kórtörténetében, mikor is nem ritkán az derül ki, hogy az illetők már legkisebb korukban ilyen éjjeli jelenetek alkalmával kapták az első lökést későbbi rendellenes lelki fejlődésükre.

Hogy a serdülés korában mind a két nem mennyire hajlik a szorongással kapcsolatos, világfájdalmas depresszióra, azt a gyakorló orvosok mindig tudták és nem is kétkedtek benne, hogy ennek a még kiegyenlítetlen, tárgyát nem lelt nemi rezdülésben kell az okát keresni. Feltünően gyakori azonban a szorongásos neurózis fellépése éppen a házas élet későbbi éveiben, holott Freud elmélete szerint itt a libidó visszafojtására és e neurózis keletkezésére nem forog fenn semmi ok.

De ha közelebbről megvizsgáljuk a házaspárok nemi életét, kiderül, hogy kivétel nélkül valami rendellenességéről van szó náluk a kielégülési módnak A legtöbb bajt a fogamzástól való óvakodásnak célszerűtlenül alkalmazott módjai okozzák; férfiaknál különösen a coitus interruptus.

Nem lehet a gyakorló orvosnak elég szorgosan figyelmébe ajánlani, hogy anxietás eseteiben ilyen ätiológia után kutasson; a legszebb terápiai sikereket érheti el sulyos neurózis benyomását keltő esetekben is, minden „lélekelemzés” nélkül, egyszerűen azzal a tanácsával, hogy az interruptió és a csaknem oly kártékony kondom helyett – ha már mindenáron óvakodni kell a gyermekáldástól – occlusív-pessariumot, vagy más célszerűbb, az érintkezésben egyik félt sem zavaró védeszközt használjanak. Természetesen ennek a tanácsnak csak ott lesz foganatja, ahol egyszerű szorongásos neurózisról, nem pedig szorongásos hiszteriáról van szó, melynél a pszichoanalizis alkalmazása nélkül tartós eredményt egyszerű higiénikus utasítással elérni nem lehet. Igaz, hogy e két kórforma megkülönböztetése nem mindig könnyű, de semmi esetre sem ártunk vele, ha először csak az említett higiénikus tanáccsal szolgálunk s csak ennek hatástalansága esetén javasoljuk a sokkal körülményesebb analizist.

Ugyanilyenek lehetnek a következményei az úgynevezett coitus retardatusnak, mikor t. i. a férfi, hogy a nőt kellőképen kielégítse, az ejakulációt szándékosan kitolja, a természetes bekövetkezés idején túl is. Viszont igaz, hogy nőknél meg éppen a férfi túl gyors ejakulációja okozhat anxietást az által, hogy a nemi ingert intenzíven felfokozza, de kielégüléshez nem juttatja őket. Igen nagy az olyan házasságoknak a száma, melyekben ezen körülmények egyikének vagy másikának fennforgása folytán kielégülésre soha sem kerül sor. S ha az előbbiekben hangoztatnom kellett az onánia relatív ártalmatlanságát az egészségre, úgy nem hallgathatom el itt, hogy nőknél a habituális juvenil masturbáció könnyen vezethet viszont szexuális érzéketlenséghez, vagyis a kielégítéshez szükséges idő kitolásához, míg férfiaknál, mint már említettük, a maszturbációnak éppen tul gyors ejakuláció lehet a következménye.

A mondottak után nem lesz csodálatos, hogy szorongáshoz vezetnek igen sokszor az olyan helyzetek is, mikor valakinek módja van ugyan szexuális ingereltetésre, a normális kielégítésre azonban nem; ismeretes például a vőlegények és menyasszonyok anxietása, mely a házasságkötés után magától megszünik.

Melyek a szorongásos neurózis tünetei? Első sorban maga a szorongás érzete, melyet megfelelő testi tünetek: remegés, izzadás, szívdobogás, hasmenés, vizelési inger kísérhetnek. Ezekhez gyakran járul a maguk vagy hozzátartozóik hirtelen halálától, súlyos betegségétől való indokolatlan rettegés, álmatlanság és étvágytalanság. Vannak esetek, amelyekben a szorongás érzete szubjektíve nem érvényesül, hanem a jelzett tünetek egyike vagy másika mögött lappang. Az úgynevezett paroxysmalis tachycardia eseteinek nagy része bizonyul például az anxiózus hisztéria tünetének. A szorongásnak igen nagy elméleti jelentősége van a pszichoneurózisok és pszichózisok kórtanában is. Freud óta tudjuk, hogy nemcsak az élettanilag kielégítetlen, hanem a lelki téren érvényesülő, de a tudattól elzárt libidó is szorongássá változhatik át. Különben is a szorongásos neurózis ugyanolyan szerepet játszik az anxiózus hisztériánál, mint a neuraszténia a konverziós hisztéria és a kényszerneurózis eseteiben: a kórnak belső, organikus magvát alkotja, mely köré azután a lelki tünetek csoportosulnak. Hogy a szorongás végső elemzésben a születési traumára vezethető vissza, azt már fentebb említettük.

3. A hipochondria. Ez a kórkép van eddigelé a legkevésbbé tanulmányozva. Biztosan csak annyit tudunk róla, hogy itt a libidó, valószínűleg a genitális libidónak olyan célszerűtlen „eltolódása” folytán, amilyenre a szimbólika keletkezésénél utaltunk, egyes olyan szervekhez kapcsolódik, melyek rendes körülmények között erótikus célokat nem igen szolgálnak. Szóval az autoerotizmusnak, a narcisztikus libidó ezen ősének felébredéséről beszélhetünk itt, mely egyes szerveknek az egész szervezet rovására tulságos becset és jelentőséget biztosít, az illető szerv vagy szervek legkisebb sérülésére túlzott gonddal reagál s végül oda juttathatja a beteget, hogy minden más tevékenységre képtelenül, egész figyelmét az illető szerv apró vagy nagyobb paraesthesiái, fájdalmai, vagy egyéb elváltozásai kössék le. A hipochondria is lehet lelki megbetegedések magva. Igen gyakran jelentkeznek képtelen hipochondriás panaszok sulyos pszichózisoknak, pl. a schizofréniának vagy a paralizisnek előjeleiként. Hasonló szerepet játszik a hipochondria a traumás neurózisok, a testi sérüléseket vagy csonkulásokat követő úgynevezett pathoneurózisok és számos tic-megbetegedés keletkezésénél. Freud valószínűnek tartja, hogy a hipochondriás betegek érzékennyé vált szerveiben csakugyan mennek végbe bizonyos, bár érzéklésünk számára megfigyelhetetlen, keringési, elválasztási és szövettáplálási modifikációk. A hipochondria gyógyításáról eddigi tapasztalataink alapján annyit mondhatunk, hogy több kilátása van a gyógyulásra annak a hipochondriás betegnek, akinek libidója csak részben van saját testéhez kötve, míg egy másik része egészséges, vagy annak a betegnek, akinél a hipochondria az úgynevezett indulat-áttételes lelki neurózisok valamelyikével (hisztéria, kényszer-neurózis) kombinálódik.

A neuraszténia, a szorongásos neurózis és a hipochondria, melyek mint láttuk a szexuálitás élettani oldalának megzavart voltára, vagyis aktuális élettani működési rendellenességre vezethetők vissza: a pszichoanalizisben az aktuál-neurózisok gyüjtőneve, illetőleg fogalma alá tartoznak, ellentétben a pszichoneurózisokkal.

VI. A pszichoneurózisokról általában.

Az orvostudományban, melyet méltán érhet az a vád, hogy a lélektani szempontokat mindezideig nem méltányolta érdemük szerint, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy valamely kórtünetet vagy kórképet teljesen megmagyarázottnak vélünk, ha kiderítettük azokat a kórélettani folyamatokat, amelyek a betegséget létrehozták. A neurózisok és pszichózisok egy jelentékeny részénél azonban a kórbonctani vagy kórélettani tapasztalás teljesen cserben hagyja a kutatót. A hisztériás, a kényszer-neurózisban szenvedő, az üldöztetési tébolytól kínzott betegnek sem az agyszövetében, sem testnedveinek vegyi összetételében nem sikerült semmi kóros elváltozást kimutatni, úgyhogy a funkcionális elmebetegségben elhalt ember boncolása semminemű alapot nem nyujt az életben fennforgott kórállapot postmortális diagnózisára: a tébolyodott ember agyvelejét az egészségesétől nem lehet megkülönböztetni. Ily körülmények között kilátástalannak látszhatik minden kísérlet az ilyen kórállapotok keletkezésének rekonstrukciójára. Az első világosságot az orvosi tudás e homályos területére Charcot derítette, mikor a traumás hisztériák kórtüneteit vizsgálva, ahhoz a megállapításhoz jutott, hogy azok voltaképpen megismétlődései azon mozgási és érzési beidegződéseknek, amelyeken a beteg a rázkódás pillanatában keresztülment. Ez volt az első példája annak, hogy egy kórtünet magyarázatát nemcsak az élettani viszonyokban, hanem a tünetek értelmében, vagyis abban keresték, milyen gondolatot, emléket akarnak azok a kórtünetek kifejezni. Möbius ezt úgy fogalmazta meg azután, hogy a hisztéria tüneteit gondolatok váltják ki, vagyis, hogy a hisztéria, ideogén megbetegedés. Charcot nyomán Janet és tanítványai foglalkoztak behatóbban a hisztériások lélektanával és már ők is rájöttek, hogy a hisztériást, ahogy ők kifejezték, a tudat osztódása, részekre hasadása jellemzi; szerintük az ilyen betegek a tudatnak csak egy részéről tudnak maguknak és másoknak számot adni, míg a kórtüneteket a tudatnak egy lehasadt része a felszínen levő tudat akaratától függetlenül produkálja. Morton Prince és mások néha két, sőt három ilyen „ént” is lepleztek le ugyanabban az emberben, amely „ének” semmit, vagy igen keveset tudtak egymásról, de amelyekkel az ügyes experimentátorok külön-külön érintkezésbe tudtak lépni. Pl. míg az egyik énnel beszélgettek, addig a másik én automatikus írással adott feleletet feltett kérdésekre, stb. Mindezek az érdekes experimentumok azonban az elvont tudomány problémái maradtak egész addig, míg Breuer bécsi orvos a múlt század nyolcvanas éveinek elején módot nem talált az itt felmerülő lehetőségek terápiai értékesítésére. Egy súlyos hisztériában szenvedő nőbeteget, kinél egy ilyen rejtett énrészlet önkívületi állapotban mindenféle fantáziákat produkált, hipnózisban arra késztetett, hogy a tudatnak ilyen kettéosztódását függessze fel, a lehasadt énrészletek lelki tartalmát, az abban foglalt emlékeket, szándékokat, képzeteket, újra egyesítse a másik, „rendes” énjével, és így állítsa helyre tudatának egységét. A meglepő és egészen új ezen gyógyeredményben az volt, hogy egyes hisztériás tünetek, pl. karbénulás, látási zavarok, beszédzavar, maguktól is megszüntek, ha a gondolatok és rejtett emlékképek, amelyeknek azok a tünetek csak kifejezői voltak, a beteg rendes tudatába bekapcsolódtak. Kiderült ebből, hogy a hisztéria testi tüneteit voltaképpen a tudat küszöbe alá sülyedt emlékképek okozzák és teszik érthetővé. Szóval, hogy Charcot-nak elméletét a hisztéria traumás keletkezése felől ki kell terjeszteni a hisztéria összes eseteire azzal a kiegészítéssel, hogy nemcsak testi, hanem lelki trauma is okozhatja az indulattelt képzetek „bennrekedését”, és időről-időre fellépő kitörésekben, vagy állandó tüneti jelenségekben mintegy élő emléket állít azoknak a rázkódtató eseményeknek.

Breuer ez egyetlen esetének tanulságait Freud az esetek sorára kiterjesztette és Breuer felfogását lényeges pontokban kiegészíthette. Rájött, hogy azokat a „lehasadt tudatrészleteket” nem, mint Janet hitte, valamely alkati gyengeség, a lelki tartalmak szintézisére való veleszületett képtelenség választja külön az én egészétől, hanem egy sajátos dinamizmus: „az elfojtás” erőszerkezete az, amely a képzeteknek, emlékeknek, vágyaknak egy részét a tudat alá fojtja. A hisztériás tünetek tehát Freud szerint olyan tudattalan lelki tartalmakat fejeznek ki, amelyeknek befogadására a tudatos én, azoknak az ő helyesnek elfogadott irányzatával ellentétes, vele összeférhetetlen volta miatt, képtelen. Arról van tehát szó, hogy a tudattalan képzetek ingerületi ereje, mely épp úgy, mint a tudattalan álomgondolat, nem képes a tudat felé előrehaladni, (mert errefelé vivő útjában kulturális tekintetek feltartóztatják), más utakat keres az érvényesülésre, különféle szenzibilis, szenzórius és mozgási beidegzések forrásává válik. Ha tehát a hisztériásnak a tüneteit meg akarjuk érteni, ezeket is olybá kell vennünk, mintha képrejtvények volnának, melyek a beteg tudata előtt is leplezetten, de a hozzáértő számára megmagyarázhatóan, gondolatokat, vágyakat, emlékképeket, egy szóval értelmet fejeznek ki, mely megfejtésre szorul. És ha módot találunk arra, hogy a betegnek egész multját, a legkorábbi gyermekkortól kezdve, rekonstruáljuk, felszínre hozhatjuk azokat az elrejtett emlékeket, melyek a hisztéria tünetei mögött ott lappanganak. Természetes, hogy ez csak az illető emlékek elleni heves ellenkezés leküzdése, vagyis nagy munka árán sikerülhet.

Freud ezt az ellenállást eleinte úgy akarta leküzdeni, hogy hipnózisba ejtette betegét és így önálló ellenkezésre parancsszóval képtelenné igyekezett őt tenni. Ez az esetek elég jelentékeny részében sikerült is neki, de igen sok esetben nem; különben is az így elért eredmények ritkán bizonyultak tartósaknak. Igy jutott azután eszébe Freud-nak, hogy valószínűleg épp a hipnótikus állapot az, mely – míg egyrészt az ellenállásokat bizonyos irányban ledönti, más irányban leküzdhetetlenné teszi azokat. Éppen ezért csakhamar felhagyott a hipnózis alkalmazásával és áttért az éber állapotban való eszmetársitásra, mint módszerre.

Egy másik alapvető fontosságú tény, melyet Freud-nak felderíteni sikerült, az volt, hogy a hisztéria összes eseteiben azok az emlékek, melyek elfojtásra lettek ítélve s csak a tünetekben mertek megnyilvánulni, kivétel nélkül vagy szexuális jellegűek, vagy eszmei kapcsolatban vannak szexuális élményekkel. A szexuális természetű tudattalan és kórokozó emlékképek ily tömegessége eleinte azt a benyomást tették Freud-ra, hogy a később hisztériássá váló betegek már kora ifjúságukban vagy gyermekkorukban ki voltak téve környezetük részéről valamely rázkódtató nemi élménynek vagy traumának. E felfogását később oda kellett módosítania, hogy a trauma az eseteknek csak egy részében volt tényleg jelentős, a többiekben azonban beteges fantázia termékének bizonyul, mely talán banális, minden gyermek életében előforduló emlékképekből költi a hisztériás traumát. A hisztériást tehát a tudattalan fantáziálásra való hajlandóság jellemzi, mely fantáziák azután testi tünetekben jutnak kifejezésre.

A hisztériánál szerzett tapasztalatokat Freud más funkcionális neurózisok, különösen a kényszer-neurózis, a szorongásos hisztéria, paranoia és schizophrenia (dementia praecox) kórjelenségeinek értelmezésénél is felhasználta, melyekről a későbbiekben, ha röviden is, de külön-külön fogok megemlékezni. E kutatások lényege abban foglalható össze, hogy a pszichoneurótikus tünetekhez máskép, mint a betegek élményeinek vizsgálata útján hozzáférni nem lehet, mert csak így lehet azokat az élettörténeti adatokat kikeresni, amelyeknek ismerete a tünetek értelmét megadja. Lényegesen kiegészült később ez az elmélet azzal, hogy Freud rámutatott arra is, hogy az egyéni élettörténet kórokozó rögzítődésein és rázkódtatásain kívül, vannak az állati őstörténelemnek és az emberi kultúrtörténelemnek is olyan rázkódtatásai, melyeknek emléke többé vagy kevésbé mindenkire átöröklődik, s amelyek egymagukban is elégségesek lehetnek ahhoz, hogy valaki pszicho-neurózisban megbetegedjék. Az a régi vita tehát, mely a lelki tartalmak öröklődésének lehetősége körül sokáig oly nagy hevességgel folyt, és úgy látszott, mintha az öröklött gondolat ellenzőinek győzelmével végződött volna, a pszichoanalizis tanulságai alapján újra feléledt.

Különösen az úgynevezett tipikus, számtalan pszichoneurózis-esetben egyformán jelentkező tünetek azok, amelyek ilyen ősrégi, talán csak törzsfejlődéstanilag kimutatható traumákban lelhetik magyarázatukat. Ezzel egyuttal el is dől az a másik vita, vajjon a pszicho-neurózisokat öröklött hajlamosság, vagy az egyéni életben átélt rázkódások okozzák-e. A pszichoanalizis azt tanítja, hogy a megbetegedéshez mind a kettőre szükség van és csak végletes esetek az olyan nagy traumák, amelyek minden hajlandóság hijján is megbetegedéshez vezetnek és az olyan konstituciók, melyeknél a megbetegedéshez trauma egyáltalán nem is szükséges.

Sokáig megoldatlan maradt az a kérdés, hogyan változhatnak át valamely lelki rázkódtatás kórokozó emlékképei hisztériás tünetekké. Eleinte úgy látszott, mintha itt csak arról volna szó, hogy a trauma által okozott lelki egyensúlyzavar bizonyos energiamennyiségnek testi levezetése útján, ha időlegesen is, de helyreáll. A tünetek rendeltetése ezek szerint csak oekonómiai lett volna, az, hogy bizonyos ingerfeszültségi mennyiség általuk „lereagáltassék”. Később ezt a felfogást oda kellett módosítani, hogy a trauma és a tünetképződés közé a tudattalan fantáziaműködés is közbe van iktatva s a tünetek nem közvetlenül a trauma emlékének, hanem az ehhez kapcsolódó tudattalan fantáziálásnak kifejező eszközei. Ámde a gyógyítás, sőt a tünetek megértése szempontjából is teljesen mindegy, hogy azok objektív, avagy csak pszichikus valóságokra, vagyis képzelődésekre vezethetők-e vissza. A fődolog az, hogy az ilyen visszavezetés a kellő alapossággal és behatóan történjék és maradék nélkül érthetővé tegye reánk nézve a tünetet, a betegre pedig lehetetlenné annak további produkálását.

Freud a pszichoanalizistől megkívánja, hogy a pszichoneurózis minden kórformájának épp úgy megadja metapszichológikus magyarázatát, mint ahogy azt fennebb az álomelemzés példáján egy normálpszichológiai jelenségen megmutattuk. Nem kevesebbet kíván tehát a pszichiátriától, mint, hogy rámutasson a lelki szerkezet azon topikus részleteire, amelyeken a kórtünet, illetve annak előidéző okai lejátszódnak, hogy kimutassa itt is azon erőknek játékát, vagyis azt a dynamizmust, melynek végső eredménye a tünet megnyilvánulása és végül, hogy számot adjon az itt szereplő energiamennyiségek eredetéről, hovafordításáról, szóval oekonómiájáról is. Mindebből itt röviden csak annyit idézhetek, hogy a konfliktus túlnyomórészt a tudatos és tudattalan lelki működések határán játszódik le. Az egymással szemben álló lelki erők itt is az énösztön és a szexuálitás származékai. Egoisztikus tekintetek, de a már magunkévá tett kulturideál szolgálata is arra kényszerít bennünket, hogy tudatos érdeklődésünket a primitív ösztönmegnyilvánulási törekvésektől megvonjuk. Ez a folyamat az, melyet ma már általánosan elfojtásnak (Verdrängung) neveznek.

A tudatos (illetve a tudatelőttes) lelki rétegben őrzik azt a kulcsot, mely meg tudja nyitni az indulatokhoz és a cselekvésekhez vezető utat és ezért a cenzura, hogy a veszedelmes cselekvések lehetőségét is eleve kizárja, egyszerűen távol tart a tudattól minden ilyen fajta képzetet. Megismerésünk mai fokán ezt úgy is fejezhetjük ki, hogy a cenzura meg tudja akadályozni a még teljesen érzékletes, tudattalan emlékképeknek tudatelőttes szóképekkel való összekapcsolódását. Normális lélekállapotban gondolatvilágunkban főleg szóképek, a tulajdonképpeni emlékek jelképei szerepelnek, s csak ezeken keresztül vezet az út akarati elhatározásaink, érzelmi beállításunk és cselekvésünk felé. Csak az elmebetegeknél észleljük a cenzura korlátainak a ledőlését, a primitív ösztönök áttörését a tudatba s ezen keresztül a cselekedetekbe. A legérdekesebb feladatok egyike a kutató számára, kimutatni az energia azon elosztódásait a lelki rétegek és szerkezetek között, amelyek az egyes kórformákat jellemzik. Legyen szabad ezt néhány példával illusztrálnom.

A szorongásos hisztériánál arról van szó, hogy bizonyos imponáló személyektől, pl. az apától való irtózás tudattalanná válik, s helyette, mint pótképződmény, más félelmes dolgoktól való rettegés lép előtérbe, pl. állatoktól (lovaktól, kutyáktól), tömegektől, járművektől, stb. való félelem. Kétségtelen, hogy miután egész lelki szerkezetünknek csak az a célja, hogy a bennünket érő lelki benyomásokat reánknézve elviselhetővé tegye, az ilyen beteget is csak a kín-kerülés elve késztethette arra, hogy az eredeti félelmi tárgy helyébe több mást csúsztasson. Az történt itt tehát, hogy ezen cél kedvéért bizonyos képzetekről a tudatosság (más szóval: szóképi kapcsolódás) megvonatott, az innen elvont energiamennyiség egy másik rokon képzet erősítésére használtatik fel a tudatban.

A konverziós hisztériánál némely fantáziák egész energiája távol tartatik a tudattól és bizonyos kerülő utakon közvetlenül testi tünetekben vezetődik le.

A kényszer-neurótikus beteg társadalomellenes ösztönei utat találnak ugyan a tudathoz is, de csak negatív formában, mint túlzott aggodalmaskodás és törődés a mások épségével és a maguk tisztaságával, vagyis úgynevezett ellenhatás-képződmények alakjában.

A paranoiás és schizophréniás beteg érdeklődését a külvilágtól csaknem úgy elvonja, mint az álmodó, de az így elvont energiaquantum teljes egészében fellelhető a beteg énjének narcisztikus túlértékelődésében. Ez azt jelenti, hogy ezeknél a betegeknél, úgy mint az álmodóknál, a tudattalan képzetek is elvesztik érzelmi jelentőségüket. (Egyes ily betegek hangos indulatkitörései voltaképen öngyógyítási kísérletek, melyekkel a külvilág elértéktelenedését akarják erőszakkal túlkompenzálni).

A Meynert-féle amentia eseteiben oly energia-elosztódásról van szó, mely voltaképen csak a tudatos észrevevés képességét sujtja az energia-töltés megvonásával és így működésképtelenséggel, míg a tudatelőttes és tudattalan képzetek működése változatlan. Szóval csupán negatív hallucinációról beszélhetünk itt.

E „metapszichológiai” megfontolások után szóvá kell tennünk a megbetegedést okozó traumának s a beteg lelki fejlődéstörténetének egymáshoz való viszonyát. A megbetegedést kiváltó ok rendszerint valamely csalódás, mely egyensulyzavart okoz az érzelmek, az érdeklődések és főleg a szeretés eddigi elosztódásában. Az így tárgytalanná vált, mondhatnók gazdátlan libidó bizonyos mennyiségét könnyen elviseli az ember, de ha a csalódás nagy, a szabadon lebegővé vált libidó nagy mennyiségét elviselni nem tudja, és kénytelen számára a libidó-fejlődés valamely korábbi fázisában keresni valami érvényesülési módot. Banális példája ennek, hogy a szerelmében csalódott ember visszatér legénykori barátaihoz, valamely kedvteléséhez, melyet rég abbahagyott; az sem ritka dolog, hogy onanisztikus ténykedésben keres vígasztalást. Fokozottabb lesz az infantil perverzió feléledése annál, akinél ezek a fejlődés során erős rögzítődési pontokat teremtettek. Ámde, mint már említettük, a neurózisba nemcsak a libidó, hanem az én szempontjai is belejátszanak és tünetképződésre csak akkor kerül a sor, ha az én kulturális és ideális igényei visszautasítják ezen primitív és gyakran perverz pótképződmények igénybevételét. Mit csináljon most már a libidó, ha a csalódás folytán jelenlegi tárgyával ki nem elégülhet, ifjú- és gyermekkori tárgyválasztásaitól pedig önérzete visszariasztja, szóval, ha a külső csalódáshoz a pótló kielégülések belső visszautasítódása is csatlakozik? Nem marad más számára hátra, mint hogy leplezett formákat keressen az infantil és primitív kielégülési módokra, szóval, hogy az elfojtás és regresszió segítségével tüneteket produkáljon.

Pszichoneurózisban tehát az fog könnyebben megbetegedni, akit 1. nagyon erős rázkódtatás (csalódás) ér; 2. akit libidójának fejlődéstörténete erősen hajlamosít arra, hogy csalódás esetén primitív kielégülési módokra essen vissza; 3. akit énjének érzékenysége, illetőleg magas fejlődési foka visszariaszt attól, hogy e pótkielégüléseket akceptálja.

A pszichoneurózisok „tengelykomplexuma” a pszichoanalizis tanulsága szerint a gyermeknek szüleihez való érzelmi beállítása, mely normális körülmények között sem zavartalan soha, s melyet az „Oedipus-komplexum” név alatt ismertetett libidinózus kapcsolatok jellemeznek. Ugyanilyen fontos szerepet játszik egy másik, az úgynevezett kasztrációs-komplexum, vagyis azon megijesztések emléke, amelyeknek a szexuálitással kapcsolatban többé-kevésbé minden gyermek ki van téve.

Nem szabad végül figyelmen kívül hagynunk a neurózisok pathogenezisében azokat az élettani, testi hajlamosító ingereket sem, amelyek a tünetek létrejöttét előmozdíthatják. Igy pl. a hisztériás beteg bizonyos testi kórjelenségek tulságba vitelét, pl. hurutokat, keringési zavarokat, stb. felhasznál arra, hogy tisztán lelki eredetű ingermennyiségeket is levezessen. Sok komolyan számbavehető ujabb vizsgálat után az a lehetőség sem zárható ki teljesen, hogy a libidó, ha a lelki téren semmi módot nem talál a kiélésre, testi betegségeket is hozhat létre. Szóval, míg a hisztéria csak beidegzési zavarokban manifesztálódik, Groddeck szerint súlyos trofikus zavarok, infekcióra való nagyobb hajlandóság, már meglevő betegségek (tüdő-, szívbajok stb.) sulyosbodása is lehet pszichikus eredetű. Ezekről az állapotokról alább még néhány szóval meg kell, hogy emlékezzem.

Egy mondatban úgy foglalja össze Freud a pszichoneurózisok keletkezését, hogy az nem más, mint a betegségbe való menekülés valami lelki kín elől. Ezt nevezi ő a pszichoneurózis elsődleges funkciójának; a már kifejlődött pszichoneurózis azonban másodlagos, egoisztikus céloknak a szolgálatába is állhat, amire legjellemzőbb példa, hogy a hisztériás nőbeteg tünetei nem ritkán súlyosbodnak olyankor, ha ezzel nagyobb részvétet, több tekintetet remél a maga számára kierőszakolhatni. Ugyanígy ítélendők meg a baleseti vagy háborús neurózisok rosszabbodásai a törvényszéki vagy felülvizsgálati fórumok jelenlétében, és javulásai olyankor, ha ezek a veszélyek ki vannak zárva. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy az ilyen „betegségi haszon” e neurózisok tényállását teljesen kimeríti. Csak felépítmény ez, mely alatt az elsődleges megbetegedési tendenciáknak többnyire csak lélekelemzés útján hozzáférhető alapjai rejtőznek.

Freud a pszicho-neurózisokat a következő szempontok alapján osztályozta. Az első csoportba sorolta az úgynevezett indulatáttételes neurózisokat, melyeket metapszichológiailag úgy lehet jellemezni, hogy tudatképtelen, a tudatra elviselhetetlen képzetek és törekvések indulati energiája más, vele asszociatív bekapcsolt képzetekre tevődik át. Az ilyen „áttétel” a gyakorlatban egyebek között abban is megnyilvánul, hogy előbb vagy utóbb a kúra körülményeit, illetőleg az orvos személyét is érinti s ez, mint a következő fejezetben látni fogjuk, a gyógyítási technikában jelentős szerepre van hivatva. Ebbe a csoportba tartoznak a konverziós és szorongásos hisztéria és a kényszer-neurózisok. A másik nagy csoport a narcisztikus pszichoneurózisok csoportja, melyeknél nem a tárgyi világ egyik objektumáról a másikra tevődik át a vonzalom, illetve érdeklődés, hanem az magába az énbe vonatik vissza, a saját énjének túlbecsülésévé változik át. A gyakorlatban ez azzal a következménnyel jár, hogy a beteg sokkal nehezebben befolyásolható, miután mint a külvilág minden más objektumától, úgy az orvos személyétől is, függetlenül. Ebbe a csoportba tartozik a sulyos funkcionális pszichózisok túlnyomó része: a schizophrénia, a paranoia, a hipochondriás elmezavar, a melancholia és annak mániás reakciója. A két csoport közt átmeneti poziciót foglalnak el a traumás (és háborus) neurózisok, némely pathoneurózis és a tic-kek.

VII. A pszichoanalizis technikájáról.

Mint fennebb említettük, a pszichoanalizis gyakorlatát könyvekből megtanulni nem lehet. Viszont az is lehetetlen, hogy valakit egy harmadik személy jelenlétében analizáljunk. Azt a teljesen őszinte szókimondást, minden gêne és szégyenérzet félretevését, amit az analizis megkövetel, rendkívül megzavarná az, ha a kura nem négyszemközt folynék le. Nem is igen akadna erre médium. Ezek szerint a pszichoanalizis technikája nem demonstrálható és így megtanulásának – a nagyon is tökéletlen auto-didaxison kívül – csak egy módja van, tudniillik az, hogy az orvos vagy pedagógus, stb., ki ezt az eljárási módot alkalmazni óhajtja, ahhoz értő pszichoanalitikus által hosszabb ideig rendszeresen analizáltatja magát. A nemzetközi pszichoanalitikai egyesület például, melynek ma már mindenfelé vannak fiókjai, rendszerint csak olyanokat vesz fel működő tagjai közé, kik ily természetű előképzettségüket bebizonyítják.

A pszichoanalitikai kiképzés, mint látjuk, sokban emlékeztet arra, amely az ipari céhekben volt szokásos. De jogosult is, hogy szigorú feltételekhez kössék azt a jogot, hogy valaki egy olyan fínom instrumentumhoz nyúlhasson, amilyen az emberi lélek. Utólérhetetlen előnye egy ilyen természetű kiképzésnek az, hogy a kiképzés egyuttal módot ad arra, hogy mindenki úgyszólván a saját bőrén győződjön meg a hirdetett tanok igazságáról és az alkalmazott módszer hatásosságáról. Ez utóbbira bőven szolgáltat alkalmat az a sok apróbb-nagyobb abnormitás, amely nélkül egyetlen „egészséges” ember lelke sem szűkölködik. Úgyhogy a kiképzés befejezése után a pszichoanalitikus gyakorlatnak nekivágó orvos egyuttal egészségesebb lelkileg, mint azelőtt volt. A normalitásnak ilyen megközelítése nélkülözhetetlen a pszichoanalizissel foglalkozó orvosnál. E mesterség gyakorlása ugyanis, a hozzáértésen és a rá való hajlamosságon kívül, a kedélynek is oly egyensulyát követeli meg, amilyenre más orvosi szakokban aligha van szükség. Az a feladat háramlik itt az orvosra, hogy lehetőleg egyforma nyugalommal mérlegelje, illetve engedje magára hatni a páciensnek minden intellektuális vagy affektív megnyilatkozását, legyen az bár reá, az orvosra nézve indifferens, kínos, vagy hízelgő tartalmú. Sem abba a hibába nem szabad beleesnie, hogy tért engedjen önmagában indulati reakcióknak azokra az ömlengésekre, amelyekre némely páciens ugyancsak hajlandó, sem pedig abba, hogy megsértődjék vagy megbántódjék, ha a beteg, kit minden gondolatának közlésére felszólít, ezt az alkalmat arra is felhasználja, hogy orvosának tényleges vagy vélt gyengéire kíméletlenül rámutat. Ám az ilyen egyensúlyozottságot puszta gyakorlattal nem, csupán az orvos tudattalanjában rejlő primitív ösztönök megismerésével és fékentartásával, szóval az orvos pszichoanalizisével lehet elérni.

Amit ezek szerint a pszichoanalizis technikájáról e rövid összefoglalásban közölhetek, inkább csak a módszer külsőségeire vonatkozhatik, ezen felül utalhat azokra a fő elvekre, amelyek a pszichoanalizáló orvost munkája közben vezérlik.

Miután a szokásos testi vizsgálatokat elvégezte és a lelki examinálás alapján valamely analizisre alkalmas pszichoneurózis fennforgását megállapította az orvos, felkéri a betegét, hogy nyugalmas fekvő helyzetet foglaljon el, maga pedig úgy helyezkedik el, hogy tekintetével ne zavarja és ne befolyásolja a páciens szabad gondolattársitását. Azután felszólítja őt, hogy habozás és kritika nélkül mondjon el mindent, ami az elemzési óra alatt, ha még oly futólag is, átvillan a fején. Szóval, a páciensnek nem szabad mondandóit sem tartalmilag, sem formailag csoportosítania, az összefüggésükre bárminemű súlyt helyeznie (előnyben részesítenie pl. olyan képzeteket, amelyek a betegségre vonatkoznak), nem szabad kihagynia egyetlen oly ötletet, vagy kifejezést sem, mely akár őreá, akár az orvosra nézve kellemetlen stb. stb. Vagyis, közölnie kell minden érzést, minden gondolatot, hangulatot, emléket, törekvést, vágyat, értelmes vagy értelmetlen szót, vagy szócsoportot, amely az analizis-óra alatt benne felötlik.

Ezenközben az orvosnak feljegyzéseket tennie nem szabad, mert ezáltal figyelme tulságosan megosztódnék, hanem inkább maga is arra törekedjék, hogy „egyenletesen lebegő figyelemmel” engedje magára hatni mindazt, amit a páciens össze-vissza beszél. Időnként azután szükségét fogja érezni, hogy a felmerült anyag egyes részei felől behatóbb felvilágosítást kérjen a betegtől, vagy figyelmeztesse őt olyan összefüggésekre, melyekre ez az anyag utalni látszik, de amelyek a páciens figyelmét mindeddig elkerülhették. Megesik ilyenkor, hogy régi emlékek egészen új megvilágításba kerülnek, ami más szóval annyit jelent, hogy az azon emlékek mögötti anyag egy része tudatossá tétetett. A gondolattársításnak ez a szokatlan módja, mely homlokegyenest ellenkezik a közönséges párbeszédben és a gondolatközlés eddig ismert módjainál szokásos irányzatos beállítással, igen sokszor juttatja a pácienst ahhoz a meglepő eredményhez, hogy ősrégi emlékképek, melyek talán évtizedek óta nem jutottak eszébe, hirtelen felötlenek benne. Különösen hisztériánál fontos a szabad eszmetársitásnak az a funkciója, hogy lépésről-lépésre kitölti azt az emlékezeti ürt, mely a kórokozó emlékcsoportok körül képződni szokott.

Csakhamar fel fog tűnni az analizáló orvosnak, hogy a gondolatközlésnek és az önmegfigyelésnek e módja ellen a beteg igen heves ellenkezést mozgósít. Dacára előre feltett szándékának és ígéretének, minduntalan megszegi a szabad eszmetársitás alapszabályát s ha a hosszas hallgatásából arra következtetünk, hogy most valamit elhallgatott, illogikusan azzal mentegeti magát, hogy amit elhallgatott, az jelentéktelen, nevetséges, képtelenség volt, hogy olyasmi jutott eszébe, „ami nem lehet az ő gondolata”, annyira szégyenletes, hogy valami sértő vagy bántó dolog jutott eszébe az orvosról, avagy más tiszteletreméltó személyről, stb. stb. Az orvos olyankor kifogyhatatlan türelemmel kell, hogy újra, meg újra az alapszabály betartására utasítsa betegét s ha az elhallgatott „jelentéktelen” vagy „képtelen” ötletet hosszas küzdés után mégis elmondja s ha az orvos felszólítja őt, hogy az ahhoz fűződő gondolatokat szintén közölje, igen sokszor az derül ki, hogy a logikai vagy esztétikai kifogás éppen olyan ponton akart a kúra menetébe akaszkodni, ahonnan mód nyílhatott bepillantanunk a neurózis valamely részletproblémájába. A pszichoanalitikus orvosnak tehát igenis azzal kell folyton számolnia, hogy tudatosan gyógyulni akaró betege tudattalanul sok mindent elkövet, hogy a gyógykísérleteket meghiusítsa.

Munkaközben az orvos figyelemmel van a beteg önkénytelen mozdulataira, esetleges elszólásaira, tévedéseire, valamely ügyetlenkedésére, indokolatlan indulatmegnyilvánulására és igyekszik valamennyinek magyarázatát lelni, tudva azt, hogy éppen ilyen apróságokban nem ritkán fontos tudattalan lelki tartalmak nyilvánulhatnak meg. Nem kerülik el figyelmét azok a muló testi érzetek, hangulatváltozások, valamint az egészségi állapot, a közérzet apróbb-nagyobb hullámzásai sem, amelyek mint „passagère tünetek” szintén áruló jelei lehetnek rejtett képzeteknek. Felszólítja továbbá a beteget arra, hogy ha lehet, jegyezze meg éjjeli álmait és nappali ábrándozásait is, és lehetőleg ne mulassza el azokat az analizis-órán felemlíteni. (Irásbeli feljegyzésekre azonban utasításokat adni nem célszerű.) Igen sok pszichoanalizis voltaképen álomanalizisek sorozata. Az álom, mint már jeleztük, a lelki élet mélyebb rétegéből hozza fel az anyagot és annak vizsgálata közelebb juttathat bennünket a neurózis gócpontjához.

Ugyanezzel a monotonnak látszó programmal telik el egyik óra a másik után, miközben a vizsgálódás fonala az egyik irányban hirtelen elszakad és egész más váratlan helyütt folytatódik és talán csak napok vagy hetek múlva jutunk el, nagy kerülő út után, az előbbi probléma alaposabb megértéséhez. Fődolog, hogy az orvos mondjon le arról, hogy a megoldásokat, valamely neki tetsző irányban, mintegy kierőszakolja. Türelemmel be kell várnia, míg a problémák felderítése az ujonnan felmerülő emlékezeti anyag segítségével magától létrejön.

Tévednek azonban, akik talán a régi Breuer–Freud-féle kathartikus módszer felületes ismerete alapján arra következtetnek, hogy a pszichoanalitikus módszer ezek szerint jórészt intellektuális munka, elfojtott emlékek fokozatos felébresztése és aktivitása. Az emlékezeti űrök kitöltése, a muló tünetek magyarázata, az álmok fejtése, szóval az analizis békés munkája többnyire csak egy ideig halad zavartalanul, még ha a beteg a legjobb szándékkal be is tartja az alapszabályt. Előbb vagy utóbb nagyobb akadályokba is ütközünk, mikor t. i. az orvosra való pozitív vagy negatív indulatáttétel jelei mutatkoznak. Ilyenkor a munka néha órákon át stagnál; a páciensnek „semmi sem jut eszébe”; ha mégis nógatjuk, hogy közölje velünk minden gondolatát, kénytelen a környező tárgyakat egyenként felsorolni. Áruló jelei ezek a körülmények annak, hogy a beteg nem emlékképek felujításával, hanem valamely régi szituáció aktuális megismétlődésével mutatja meg, egyuttal leplezi el, a tudattalanjában rejlő fontos élményeket. A tudattalan u. i., mint már erre több helyen utaltunk, nem ismeri azokat a logikai kategóriákat, amelyek az indulatot pontosan a neki megfelelő tárgyhoz, illetőleg személyhez kötik. Távoli hasonlóságok elegendők ahhoz, hogy multjának valamely jelentőséges személyiségének helyébe az orvost csempéssze be. Igy válhatik az orvos azon alázatos tiszteletnek, rajongó szeretésnek vagy kérlelhetetlen gyűlöletnek tárgyává, amellyel a beteg valamikor környezetének valamely tagja iránt viseltetett, de amely érzülete éppen tudatképtelen volta miatt hiányzik tudatából.

Az orvosnak nem szabad visszariadnia attól, hogy a betegnek hozzá való érzelmi rezdüléseit is, ha azok a munkát akadályozzák, beható megbeszélés tárgyává tegye. Ám a beteg szívesen használja fel a multnak ilyen „megismétlődéseit” arra, hogy a munka ellen sikeresebb ellenállást fejtsen ki; ilyenkor közelről fenyeget az a veszély, hogy az orvos, ha nem ismeri fel a helyzetet, betegét elveszítse. A beteg u. i. nem könnyen hajlandó akceptálni az orvos elméletét az „indulatáttételről”, hanem makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy az orvossal szemben tanusított rajongó, vagy ellenséges érzelmei objektíve jogosultak. Szóval, megfeledkezve arról, hogy ők betegek, akik gyógyulni jöttek hozzánk, egész más térre igyekeznek eltolni a küzdelmet, a hozzánk való vonzalom vagy gyűlölet érzéseit hangoztatják. Az orvosnak nyugodtságát és türelmét e nehéz órákban sem szabad egy percre sem elveszítenie, s ha kellő kitartása van, el fogja érni, hogy a beteg kifárad az ellenállásnak ebben a módjában is, és lassanként újból elkezd magyarázható anyagot szolgáltatni és módot ad ezzel arra, hogy az indulatáttétel ténye bebizonyosodjék, s egyuttal talán a multnak valamely fontos eseményére is világosság derüljön.

Hogy szuggesztiós hatások ne keveredjenek bele az analitikus technikába, arra folyton ügyelnie kell az orvosnak. Ellenben kétségtelen, hogy az épp most említett indulatáttétel, mely a fent leírt esetekben az ellenállás fokozódását provokálja, kellően mérsékelt alakjában segítőjévé válik az elemező orvosnak. Ugyanolyan viszonynak kell kifejlődnie az analitikus orvos és páciens között, mint amilyen a jó pedagógus és a tanítvány között szokott létrejönni, vagyis a páciens hangulatának bizonyos rokonszenvvel kell az orvos felé fordulnia, hogy könnyebben megérthesse és szívesen tudomásulvegye tanításait. De, valamint a jó tanító nem nyomja el tekintélyének sulyával a tanítvány kritikáját, úgy a jó pszichoanalitikus is arra törekszik, hogy a páciens indulati beállítása bizonyos optimumot közelítsen meg. Szóval, a pszichoanalizisben nem szabad, hogy több „szuggesztió” legyen, mint, mondhatni, valamely természettudományi tárgy tanításában.

Néha gondot okoz az orvosnak a kúra befejezése. A páciens, hogy a ránézve kellemessé vált relációt orvosával minél tovább fenntarthassa, ösztönszerűleg azon van, hogy a kúrát elnyújtsa. Ezeket a törekvéseket részint úgy küzdjük le, hogy őket a beteg előtt kíméletlenül feltárjuk, részint úgy, hogy a szabad asszociáció szabályának betartásán kívül időnként bizonyos „feladatokat” kezdünk a páciensre róni, vagyis megkíséreltetjük vele a reá nézve kínos helyzetek szándékos felkeresését, kellemessé vált rossz szokások abbahagyását. Mint előre is várhattuk, e kísérletek nyomában a neurózis bizonyos mértékű rosszabbodása következik be, mely azonban módot ad az eddig rejtve tartott anyag felszínre hozására, ezzel talán az utolsó még hiányzó megoldásokra.

A pszichoanalitikus kúra mindezek szerint tulajdonképen az egyéniséget ujranevelő eljárás, s mint ilyen toto coelo különbözik a hipnózistól s a szuggesztiótól ígért csodás gyorsaságú eredményektől. Sok hónap, néha egy év, esetleg több év is szükséges ahhoz, hogy egy már kialakult neurózis vagy kóros karakter alapjában megváltozzék. Az orvostanban legfeljebb csak az ortopédiai eljárások hasonlíthatók e gyógymódhoz, de ezek sem követelnek távolról sem annyi fáradságot, türelmet, áldozatot az orvostól és betegtől egyaránt; nem is szólva arról, hogy az ortopédiánál sokkal egyszerűbb, mechanikai problémákról van szó, mint amilyenek elé a „lelki elferdülések” gyógyítása állítja az orvost.

Az orvosi gyakorlat szempontjából nem lényegtelen, hogy a szabályos technika szerint az orvos naponta minden betegével egy teljes órán át foglalkozik. Ebből magától következik, hogy évente csak igen korlátolt számú beteget részesíthet egy orvos pszichoanalitikus kezelésben. Remélhetőleg ezen a nehézségen a pszichoanalikusok nagyobb száma fog majd enyhíteni.

Külföldön némely helyütt jótékony alapítványokból pszichoanalitikus poliklinikák létesültek, amelyek lehetővé teszik, hogy ilyen kezelésben szegényebb sorsúak is részesülhessenek. Nálunk is akadt emberbarát, ki ennek a célnak szolgálatába szegődött, törekvése azonban hajótörést szenvedett a megkérdezett fórumok értetlenségén.*

VIII. A pszichoanalizis indikációi és kontraindikációi.

A pszichoanalizis soha sem arrogálta azt, hogy minden más neurózis-terápiának helyét egyedül foglalja el. Mint láttuk, e módszer fegyvertára nehézkes ahhoz, hogy bármily csekély, talán muló ideges zavar ellen okvetlenül mozgósíttassék. Számos könnyebb hiszteriás beteg meggyógyult és ezután is meg fog gyógyulni, egyszerűen az elterelés, a foglalkoztatás, a szórakoztatás, a pihentetés, a szuggesztív gyógykezelés hatása alatt. Attól sem kell félni, hogy a pszichoanalizis révén teljesen feleslegessé válhatik valaha is a vízgyógymód, szanatóriumi kezelés, stb. stb. Viszont igaz az is, hogy a pszichoanalizisnek módjában van az ilyen intézetek szokványos, vagy éppen életfogytiglani látogatóit gyökeresen meggyógyítani, míg azok a gyógymódok megelégszenek a szimptomatikus eredményekkel. Az is tény, hogy a pszichoanalizis sok oly esetben ért már el eredményt, amelyekben más gyógymód hatástalan maradt. A későbbiekben röviden egyenként fel fogjuk sorolni a pszichoanalizis állásfoglalását a fontosabb pszicho-neurózisokkal szemben; itt általánosságban csak annyit jegyzünk meg, hogy az úgynevezett indulatáttételes neurózisok (a hisztéria és a kényszer-neurózisok) adják a lélekelemzésre a főindikációt és a legkedvezőbb prognózist. Ellenben a súlyos narcissztikus pszichózisoknál (schizophrénia, paranoia) gyógyeredményeket nem igen ér el, legfeljebb mélyebb bepillantást enged a pszichózis konstrukciójába és képesíti az orvost arra, hogy az elmebeteg abszurdnak látszó tüneteit értelmezze.* Ugyanez állhat az organikus pszichózisokra (paralizis, dementia senilis, stb.); a mániás depresszív elmezavar nyugalmi szakában igen célszerű a pszichoanalizissel való kísérletezés. Megeshetik, hogy így a periódikusan vagy cyklikusan visszatérő izgalmi, illetőleg depressziós állapotoknak egyszersmindenkorra vége szakad. A „vegyes pszichoneurózisok” (hipochondria, traumás neurózis, pathoneurózis) pszichoanalitikus kezelésének eredménye attól függ, sikerül-e és mennyiben, az indulatáttételre még képes lelki állapotok gyógyításával együtt bizonyos narcissztikus kórjelenségeket is a gyógyulás irányába átcsempészni. A háborús neurózisok tömeges tapasztalatai, úgy Angliában, mint Németországban, kedvező pszichoanalitikus eredményekről számoltak be. Tipikus működési köre a pszichoanalitikus orvosnak a nemi funkciók terén mutatkozó zavarok gyógyítása (potenciazavar férfiaknál, érzéketlenség nőknél, stb.), továbbá a szexuális perverziók azon kóros esetei, amelyeket maga a páciens is ilyeneknek érez, úgy hogy tőlük szabadulni igyekszik. Az élvezeti szerekkel való szokványos visszaélés (alkoholizmus, morfinizmus, kokainizmus, stb.) eseteiről ugyanez állítható.

Általában megjegyezzük, hogy a pszichoanalizist senkire sem lehet akarata ellenére rákényszeríteni, és hogy kevesebb kilátást nyujtanak a sikerre az olyan betegek esetei, akik nem szívesen, hanem másoktól erőltetve próbálkoznak meg vele.

Ami az életkort illeti, a pszichoanalizis alkalmazhatóságának főleg a felső határáról lehet hozzávetőleg szólni. Öreg emberek jelleme, lelki beállítása többnyire annyira megmerevült már, hogy ők az analitikus „ujranevelés” elé leküzdhetetlen ellenállást szegeznek. Voltak azonban már 55, sőt 60 éves betegek is, kiknél, bár kivételesen, eredményt lehetett elérni, hiszen tudjuk, milyen nagy az egyéni különbség az egyes emberek között öreg korban is, a lelki mozgékonyság és rugékonyság tekintetében. Egész kis gyermekek neurózisának gyógyításához is hozzájárulhat a pszichoanalitikus orvos azáltal, hogy a környezetnek megfelelő utasításokat ad. De már a 4.–8. éven túl nem egy esetben sikerült az infantilkori neurózis elemző gyógyítása. Ujabban pedagógusok is sokat foglalkoznak lélekelemzéssel (főleg Németországban, Angliában és Amerikában) és több fontos javaslatot is dolgoztak ki a neurózisok kora gyermekkori profilaxisáról.

Ellentétes a pszichoanalizis a szuggesztiós gyógyeljárásokkal abban a tekintetben is, hogy a beteget sohasem kecsegteti biztos gyógyulással és ezt nem is teheti, mert nem ítélheti meg eleve a beteg ellentállásának mértékét, őszinteségre való képességének fokát és kitartását. Ilyen hiányok folytán, vagy ha a kóreset sulyosabb természetűnek bizonyul, mint azt eleinte diagnosztizáltuk, előfordulnak sikertelen, vagy félbemaradt esetek is: ellenben mindazt, amit a pszichoanalizis „ártalmas” voltáról mondanak, bátran a legendák körébe utalhatjuk.

IX. Egyes pszichoneurózusok rövid analitikai jellemzése.

1. A konverziós hisztéria, melyről példaképen az általános részben már megemlékeztünk, tudattalan fantáziákat és ösztönmegnyilvánulásokat szimbolizál testi tünetekben. E tünetek lehetnek állandósultak (görcsök, bénulások, érzéketlenségek, fájdalmak), vagy rohamokban fellépők. A jól ismert hisztériás nagy roham, melynek nemi színezetét az orvosok, részben a laikusok is, régóta sejtik, pszichoanalizisnél erótikus equivalensnek bizonyul.

A konverziós hisztéria tünetei, az én fejlődéstanának szempontjából, a jelbeszédes infantil korszakba való visszaesést jelentenek, e tünetek egyuttal a gátolt genitális képességet pótolják más szervek túlzott erogeneitásával. A terápiai sikerre a hisztéria aránylag igen kedvező kilátásokat nyujt. Különösen alkalmas tárgyai a pszichoanalitikus gyógyításnak a neurótikus alapon fellépő gyomor- és bélzavarok (pl. hisztériás hányás), a hisztériás asztma, a pszichogén szívneurózisok, pszichogén látási, hallási, szaglási zavarok és némely menstruációs neurózis, stb.

2. A szorongásos hisztéria magvát, mint már említettük, fiziológiai ok, kielégítetlen libidó-mennyiség által előidézett anxietás alkotja, melyhez pszichikus felépítmény gyanánt bizonyos helyzetektől, személyektől, állatoktól vagy tárgyaktól való félelem járul. Ez a félelem azután arra indítja a pácienst, hogy a rá nézve kínos helyzetet, vagy dolgokat kerülje. Ez bizonyos mértékű szubjektív megnyugvást biztosít a páciensnek, de természetesen csak mozgási és cselekvési képességének nagymérvű megszorítása árán. Igy jönnek létre az ismert „fóbiák”: a tériszony, a tömegtől, vagy zárt helyiségektől való iszonyodás, irtózás a hegyes vagy éles tárgyaktól, a valamiképen veszedelmet okozható állatoktól, pl. kutyától, lótól, stb. E megbetegedés kiváltó oka igen sokszor a beteg önérzetének vagy másba vetett bizalmának hirtelen mély megrendülése, vagy a hiúság érzékeny sérülése. Nem ritkán kapcsolódik hozzá az elpirulási kényszer, illetőleg az elpirulástól való félelem (erythrophobia). Gyakori kísérő-jelensége továbbá a szorongásos álom és az éjjeli felriadás. A szorongásos hisztéria voltaképen csak egy válfaja a konverziós hisztériának, amennyiben itt is, mint ott, testi jelenségek (a szorongás jelenségei) körül csoportosulnak tudattalan fantáziák; rögzítődési pontjai ennek megfelelően ugyanazok, mint a konverziós hiszteriáéi. A pszichoanalitikus gyógyeredmények e téren is nagyon kielégítők. Egy, sőt több évtizedre visszanyuló tériszonyt vagy hisztériás járás-állás-képtelenségeket is sikerült már ez úton megszüntetni.

3. A kényszer-neurózis sokszor értelmetlen vagy jelentéktelen gondolatoknak ok nélkül való szüntelen előretolásában (kényszer-gondolkozás), vagy bizonyos értelmetlen, illetőleg felesleges mozgás kényszerű produkálásában áll, melynek erőszakos elnyomási kísérlete szorongást vált ki. Ezt az igen makacs kórképet, mellyel szemben az eddigi vizsgálati és gyógykísérletek eredménytelenek voltak, az analizisnek csaknem maradék nélkül sikerült megoldania. Tagadhatatlan azonban, hogy az ily esetek kezelése igen sok időt és elmemunkát igényel. A kényszer-neurótikusokról kiderült, hogy az én fejlődésének úgynevezett mindenhatósági szakában maradtak rögzítve, illetve arra estek vissza, innen a kényszer-neurótikusoknak a primitívekre emlékeztető babonás volta. Szexuális rögzítődésük gyanánt viszont az úgynevezett szadisztikus-anális organizáció derült ki, amellyel szemben, mint ellenhatási képződmények: tulságos pedantéria, tisztaság, tisztesség és minden erőszaktól való beteges irtózás fejlődött ki bennük. Különös jellemzőjük továbbá az úgynevezett „ambivalencia”, vagyis az a lélektani jelenség, hogy ők lelki konfliktusukat nem képesek kompromisszumba sűríteni, hanem kénytelenek azt két egymással ellentétes gondolkozási, illetve cselekvési aktusban produkálni.

4. A neurótikus beszédzavarok (dadogás, hebegés) analizisnél gyakran bizonyulnak hisztériás és kényszeres tünetek keverékének s válnak mint ilyenek javíthatóvá, esetleg teljesen megszüntethetővé.

5. A pszichikus epilepsziát külső megjelenésében néha mi sem különbözteti meg az úgynevezett genuin epilepsziától (ugyanazok a pupilláris és motórikus tünetek, öntudatzavarok, sphinkter-ellazulások, sérülések kísérhetik). Van rá eset s erre a háború tapasztalatai szolgáltattak bővebb adatokat, hogy az ilyen súlyosnak látszó tünetcsoport is lelki rázkódásokra vezethető vissza s pszichikus úton gyógykezelhető. Tettek ez irányban kísérleteket a kifejezett genuin formákkal is, néha eredménnyel.

6. Az alkohol és más élvezeti szerek megszokása nemcsak a bekebelezett méregmennyiségek hatása folytán tekinthető kóros állapotnak: ezek a kórnak úgyszólván csak másodlagos, következményes tünetei. Az alkoholizmus, morfinizmus, kokainizmus tulajdonképeni kórokozó magvát tudattalan lelki momentumokban keresi és találja meg a pszichoanalizis. Nem tekinthető tehát gyógyultnak az az alkoholista, akit leszoktatással vagy szuggesztióval káros hajlamától időlegesen eltérítettek, ha a leszoktatási eljárást nem egészítik ki pszichoanalitikai munkával, mely az élvezeti anyagok kényszerű áhítozásának tulajdonképeni lelki motivumait felderíti és neutralizálja. Rendkívül gyakran derül ki e szokásokról az analizis során, hogy azok voltaképen kórosan megzavart nemi vagy szerelmi élet leplezői.

7. A kleptomániáról, a pyromániáról s az impulzív ösztönmegnyilatkozások más hasonló tüneteiről lényegében ugyanaz állítható, amit az élvezeti anyagokkal való visszaélésről itt elmondottunk. (Lásd különösen a dipsomániát).

8. A traumás neurózisok, melyeknek pszihoanalitikai tanulmányozására a háborúban nyílt bő alkalom, sajátságos keverékei a hisztériás és narcissztikus lelki megbetegedési tüneteknek. Tehát egyrészt testi ábrázolásai annak a szituációnak, melyben a beteget a rázkódtatás pillanata találta; másrészt sajátságos hipochondriás túlérzékenyülés, a bátorság és az önbizalom rendkívüli alászállása jellemzi. Ez utóbbi jelenségek különösen ott hatalmasodnak el, ahol a sérülés folytán kártérítésre van kilátás. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez a nyerészkedési vágy a neurózis egész tényálladékát kimeríti. E másodlagos betegségi hasznon kívül primär következményei is vannak a traumának, vagyis a tünetek egy része tényleges regressziót jelent az infantilis tehetetlenség és ápoltatási igény fokára: ennek megfelel szexuális téren a külvilág iránti érdeklődés nagymérvű csökkenése és a genitális teljesítőképesség alászállása. Feltünő, hogy azok a rázkódtatások, melyek nagyobb sebesüléssel voltak egybekötve, valamint azok, amelyeknél a veszély bekövetkezésére a figyelem eleve fel volt híva, sokkal kevésbé súlyos hatásokat idéznek elő, mint azok, amelyeknél a rázkódás teljesen váratlanul következett be és anélkül, hogy nagyobb sérülést okozott volna. E paradox tényeket az analizisnek sikerült a lelki élet oekonómiájában rejlő okokra visszavezetni.

A pszichoanalitikus gyógyítás, mint általában, itt is akkor kecsegtet nagyobb sikerrel, ha a bajtól való megszabadulás a betegnek érdeke; ilyenkor egyébként a spontán gyógyulás is felette gyakori. Példa rá a háborús traumás neurótikusok viselkedése a békekötés után. E betegek túlnyomórésze meglehetős hamar minden gyógykezelés nélkül megtalálta az utat az egészséghez; akik mégis betegek maradtak, azok egyrészt igen súlyos rázkódások áldozatai, másrészt olyanok, akik a betegségre, mint kenyérkeresetre, rendezkedtek be. A háborúban szükségessé vált tömeggyógykezelés elkerülhetetlenné tette, hogy az analitikus e téren a maga módszerét a gyorsabb gyógyulással kecsegtető, bár kevésbé alapos szuggesztiós eljárásokkal kombinálja.

9. A pszichoszexuális impotencia az esetek nagy részében magyarázható és gyógykezelhető analitikus úton. Igen gyakori előidéző oka e tünetnek az, hogy a páciens kora gyermekkorában túl intenzíve rögzítődött környezetéhez s az incesztuózus törekvések elleni tilalmakat tudattalanjában kiterjeszti a szexuális működésre általában. A tilalmak egyik igen elterjedt eszköze, a kasztrációs fenyegetés, sokszor hagy letörölhetetlen, vagy csak nagy munkával leküzdhető nyomokat az ilyen betegek lelkületében; kasztrációs fenyegetés erejével hathat a gyermekre a körülmetélés tényével való megismerkedés is, valamint kisfiúknál a női nemi szerv váratlan meglátása. A fiúk u. i. abban a hitben élnek, hogy minden embernek az övékhez hasonló nemi szerve van, ennek hiányát csak erőszakos eltávolítással tudják magyarázni. A kasztrációs fenyegetésre többnyire a kis gyermek apró onanisztikus cselekményei szolgáltatnak alkalmat s e fenyegetések hatásának erősödése később következhetik be azon túlzott riasztások nyomán, mellyel őket e szokástól szülők, tanítók és orvosok távoltartani igyekeznek. Az impotencia megnyilvánulhat az erekció hiányában vagy tökéletlenségében, túlgyors ejakulációban, az ejakuláció késlekedésében vagy hiányában. Kompenzáló kielégülési mód gyanánt gyakran észlelhetni a késő férfikorig űzött onániát és a polluciókat.

10. A nők nemi érzéketlensége (frigiditás) ugyanazon feltételek között következik be, mint a férfiak teljesítőképességének a csökkenése. Némely esetben nem okoz különösebb neurótikus zavart vagy depressziót; ismerünk sokgyerekes anyákat, kiknek nemi élvezetben részük sohasem volt és még sem lettek betegek. Az érzéketlenség vagy teljes passzivitásban, vagy az orgazmusra való képtelenségben, néha vaginisztikus fájdalmas görcsökben nyilvánul. Súlyos esetekben kínos hiszteriás tünetek kísérik, főleg hiszteriás emésztési zavarok, globus, undorérzetek, stb. stb. Tulajdonképen a nemi érzéketlenség nem is más, mint a konverziós hisztéria egy gyakorlatilag nagyfontosságú esete; diszponáló ok gyanánt szerepel a túl intenzíve űzött klitorisz-maszturbáció. Néha még inveterált esetekben is sikerül az analizissel a rendes nemi érzést lehetővé tenni.

11. A homoszexuálitás egyik leggyakoribb esete a kóros nemi perverziónak. A probléma megoldása, melyet eddig egyoldalúan fiziológiai oldalról vizsgáltak, sok dolgot adott és ad a pszichoanalitikusoknak. A lélekelemzési adatok tanulsága szerint a testi és konstitucionális tényezőkön kívül lelki okok is nagyban hozzájárulhatnak a homoszexuálitás kifejlődéséhez. Elég gyakori oka pl. az, hogy a félárván maradt gyermek érzületei a nemiség szempontjából is egyoldalúan orientálódnak. Nem ritka az sem, hogy az infantil erotizmus idején túlerősen mutatkozó hetero-szexuális fellobbanást váltja fel később annak homoszexuális ellentéte. Az azonosneműekhez való kórosan fokozott vonzódás esetei mellett tehát vannak olyanok is, melyekben a betegek inkább az ellenkező nemtől való neurótikus irtózás hatása alatt menekülnek a maguk neméhez. Ezeknek van aránylag még legtöbb kilátásuk arra, hogy analitikus úton meggyógyuljanak. Ellenben azok, kik teljes kielégülésüket megtalálják a maguk neméhez tartozó egyénben, sokszor nem éreznek semmi motivumot arra, hogy bajuktól, melyet ők nem is tekintenek annak, megszabaduljanak. Megesik az is, hogy egyik vagy másik betegről csak analizis közben derül ki a tünetei mögött rejlő homoszexuálitás. Az ilyen esetek is elég kedvező kilátást nyujtanak arra, hogy ez ösztönrészletük más irányba terelődjék vagy szublimálódjék.

12. A mazochizmus, vagyis az a hajlandóság, mely testi szenvedésből vagy lelki megaláztatásból igyekszik kéjt vagy kielégülést szerezni, ha egyáltalán, csakis tudatalatti történések felderítésének segítségével magyarázható és enyhíthető. Súlyos esetekben e munka igen sok türelmet és kitartást igényel.

13. Elmekórformák:*

a) A dementia praecox (schizophrénia) a narcissztikus neuró-pszichózisok egy legsúlyosabb formája, melyben az „én” a legprimitívebb fejlődési szakra, úgyszólván az embrionális mindenhatósági állapotra esik vissza, míg a szexuálitást a külvilággal való minden reláció megszakítása jellemzi. Amilyen sokat megértett a pszichoanalizis e kór eddig megfejthetetlennek látszó problémái felől, oly kevéssel járulhatott hozzá eddig annak gyógyításához. Legfeljebb oly esetekben ért el gyógysikert, ahol a schizophréniának valamely „indulatáttételes” neurózissal való szövődménye áll fenn.

b) A paranoiánál talán még kevesebb gyógyeredményről beszélhet a pszichoanalizis; kimutatja ugyan ez elmekórforma lényege gyanánt a tudattalanban az erős homoszexuálitást, melyet a tudat felől a hasonneműek elleni gyűlölet, vagy tőlük való rettegés, üldöztetés leplez; arra is rámutat, milyen nagy szerepet játszik e kóralaknál a projekció mechanizmusa, vagyis a valóságvizsgálat oly irányú tévedése, mely a saját lelki törekvéseit másokra igyekszik áthárítani; de nem talált eddig módot arra, hogy a bizalmatlan paranoiással e magyarázatokat elfogadtassa, őt ezzel hibás lelki beállításának abbahagyására rábirja. Legfeljebb a féltékenységi téveszmék azon eseteiben ért el gyógysikert, amelyekben a betegből nem hiányzott teljesen a belátás viselkedésének kóros voltába.

c) A mániás depresszív elmezavar kiinduláspontja az analizis tanusága szerint mindig a melancholia, ezt pedig a tudattalan csalódás okozza valamely eddig ideálizált személyiségben, mellyel a beteg addig magát teljesen azonosította. A melancholiás beteg önvádlásai tehát voltaképen vádak ezen személyiség ellen; öngyilkossági kísérletei: tudattalan aggresszív támadások ellene; az elszegényedési aggodalom az iránta való szeretésnek megcsökkenését jelzi, míg az étiszony és az azt kísérő lesoványodás egy igen primitív szexuális fejlődési fok, az úgynevezett orális vagy kannibalisztikus ösztön elleni védekezés.

A mániás exaltáció nem más, mint időleges felszabadulás az ideállal való azonosítás tirannizmusa alól. Mániás állapotában a beteg könnyedén túlteszi magát a melancholiabeli gondokon és skrupulusokon s mintegy diadallal veti rá magát a külvilág minden kínálkozó szeretési vagy gyűlölési tárgyára.

Sem a depressziós, sem az exaltációs szak nem nyujt lehetőséget a pszichoanalitikus gyógykezelésre, ellenben a ciklus lezajlása utáni nyugalmi állapotban nagyon célszerű megkísérelni a profilaktikus célu lélekelemzést, mely kedvező esetben a ciklusok folytatódásának elejét veheti.

X. A pszichoanalizis a gyakorló orvos szolgálatában.

Mint már jeleztük, a pszichoanalizis szakszerű gyakorlása meglehetősen hosszú és nem is könnyű speciális tanulmányt tételez fel. De ez nem jelenti azt, hogy a gyakorló orvosra nézve ne járna nagy haszonnal, elméletileg, és amennyire lehetséges, gyakorlatilag is megösmerkedni a lélekelemzés módjával és anyagával. Sok hiányt pótolhat ki ezzel, melynek betöltéséről az egyetemi tanulmányok eleddig nem gondoskodtak eléggé. Az orvosi tanulmány folyamán a hallgató csaknem kizárólag az egészséges és beteg testi működések felől kap felvilágosítást; még jó, ha egyetlen szemeszterben némi előismeretet szerez az elmekórtanból is. Nem mondhatjuk azonban, hogy eddig kellő figyelem tárgyát képezte volna az oktatásban az egészséges és beteg ember lelkivilága, úgyhogy emberismeretet mindenki csak hosszú gyakorlat után, sok tévedés árán, künn az életben szerezhetett meg. Ez nem is lehetett máskép addig, míg a pszichológia csak művészi intuició, egyeseknek sajátos tehetsége volt. A lélekelemzés talán az első eljárás, mely többé-kevésbé mindenki számára hozzáférhetővé tesz olyan problémákat, melyeknek meglátása, vagy pláne megfejtése eddig csak azon kiváló tehetségek kiváltsága volt.

Elméletileg régóta hangoztatják, hogy „mens sana in corpore sano”, hogy a lelki állapot és egyensúly javulása mily nagy mértékben mozdítja elő a testi betegségek kedvező lefolyását is; azt is tudták, hogy az orvos sokszor mennyivel többet és mélyebben hat a betegre egyéniségével, mint az általa rendelt orvossággal. A pszichoanalizis azonban az ilyen általános s azért keveset mondó igazságok helyébe precíz tudást, pontos módszereket állít. Rámutat azokra az áruló jelekre, melyek segítségével a beteg titkolt, vagy akár tudattalan érzelmei, esetleg gondolatai is felismerhetők, kimutatja a törvényszerűségeket az indulatáttétel tényében, vagyis az orvos és páciens közötti érzelmi kapcsolatokban, stb. Annak az orvosnak tehát, aki keresztülmegy az önismeret ez iskoláján, sokkal több kilátása van arra, hogy betegeire lelkileg is hasson, mint azoknak, akik ez ismeret hijján minden figyelmükkel a beteg testi működésére szorítkoznak.

És ez az a hely, ahol utalhatunk újabb kilátásteljes törekvésekre is, melyek nem kevesebbet ígérnek, mint azt, hogy az organikus betegségek némely esetének lefolyását is sikerülhet kedvezőbbé tenni az által, hogy a pusztán testi kezelés mellett módszeres pszichoanalitikai megfigyeléseket, és ez alapon, ha szükséges, pszichoterápai beavatkozást is végzünk. Példaképen hivatkozom ily irányú kísérletekre a tüdőtuberkulózis és szívbetegségek terén. Hogy tüdőbajoknál mily nagy jelentőségűek a lelki tényezők, azt eddigelé is sejtettük, de azt nem, hogy a lelki momentumok módszeres figyelembevevése terapeutikusan is mily jelentőségű lehet. A szívbajoknál fellépő inkompenzációs állapotok létrejöttében szintén nagy szerepe lehet szívbeidegzési és keringési zavaroknak, melyek végső elemzésben talán tudatos vagy tudattalan lelki izgalmakra vezethetők vissza.

De, ha el is tekintünk e kilátásteljes s még kellőképen meg nem alapozott kísérletektől; már a fennebb említett előny, a fokozottabb emberismeret, a beteg lelkének titkos rugóiba való betekintés, egymagában is indokolttá teszi, hogy a gyakorló orvos, amennyire csak fáradságos elfoglaltsága mellett lehetséges, magáévá tegye a lélekelemzésnek lényegesebb tapasztalatait.

XI. A lélekelemzés helye a tudományok sorában.

A lélekelemzés egyrészt az ösztönök mélyebb megismerésén, tehát tisztára természettudományos alapon nyugszik, másrészt bepillantást enged az ember szellemi műhelyébe is, és így minden más disciplinánál alkalmasabb arra, hogy kitöltse azt az ürt, mely az exakt természettudományokat az ú. n. humanióráktól oly régóta különválasztja. A pszichoanalizis révén lett ezidőszerint a pszichiátria olyan forrássá, amelyből az összes szellemi tudományok művelői merítenek. Az etnológus, a szociológus, a kriminológus és a pedagógus a lélekelemzéstől várja sok problémájának megoldását; de az esztetikus, a történész s a filozófus is kénytelen az analizis módszerét és tapasztalatait figyelembe venni. Érthető is ez, mert hiszen az egyensulyában megzavart elme mélyreható vizsgálata, ha talán karikírozott túlzásokban is, de felfedi a lélek különben rejtett rétegeit és működésmódjait, melyeknek ismerete azután világosságot derít az egyéni ember és a tömegek lelkivilágának különös megnyilatkozásaira, amelyekkel eddig értetlenül állottunk szemben.

Viszont a pszichoanalizis adta először példáját annak, hogy pusztán lélektani tények kombinációjával is lehetséges természettudományi tényeket, pl. az ösztönélet fejlődéstörténetének egyes fejezeteit rekonstruálni.

Oly területe tehát ez a tudománynak, melyen első jeleit észlelhetjük azon integrálódási törekvésnek, melyre a speciálitások százaira osztott, részletkutatásokba elmerült tudásnak általában oly nagy szüksége volna.




Freud metapszichológiája.

Angol és amerikai pszichoanalitikusuk meghívására, Bécsben, 1922 január 6-án tartott előadás.

Megkísérlem, hogy előadjam Önöknek, hacsak vázlatosan is, Freud metapszichológiájának fejlődését és jelenlegi állását.* Nem könnyű feladat ez; hiszen mindannyian ismerik Freud kutató módszerét: amíg csak lehetséges, a részletadatok és azok legközelebbi összefüggéseinek átvizsgálására szorítkozik, és még ott is, ahol nem kerülheti el általános és legáltalánosabb tételek felállítását, megelégszik azzal, hogy szabatos formában közölje kutatásainak legfontosabb eredményeit, vagy logikus következményeit. Ellenben seholsem találunk nála rendszeres összefoglalást, melyet ő – úgy látszik, – minden jövendő kutatás szempontjából Prokrustes-ágynak tart, úgy hogy egy olyan előadás számára, mint ez a mai, melynek didaktikus okokból összefoglalónak kell lennie, az egyes tényeket és adatokat Freud legkülönbözőbb munkáiból kellett összehordanom.

Mi a metapszichológia? Egy új szóképzés, mely minden bizonnyal a metafizika mintájára készült. És mi a metafizika? A „filozófiai szótár” szerint tulajdonképen Aristoteles „első filozófiájának” adták ezt a nevet, mely a Stagirita műveinek Rhodusi Andronicus-tól származó elrendezése szerint a fizika után (μετα τα φυσιχα) kapta helyét. Csak később lett belőle, a „μετα szó téves értelmezése által, az érzékfölötti, tapasztalatfölötti, transcendentális dolgok tudománya, mely értelemben a „metafizika” elnevezést ma is használják. Ha tehát a metafizika az utóbbi értelemben a természet folyamatainak tana, amennyiben azok nem érzékszerveink által adottak, hanem az egyes tudományok eredményeinek spekulatív feldolgozása útján nyerhetők: a „metapszichológia” viszont azokkal a folyamatokkal foglalkozik, melyek nem közvetlenül adódnak, hanem amelyekre az introspektív tapasztalati tényekből kell következtetni.* Felfogásunk szerint metafizika és metapszichológia diametrálisan ellentétes fogalmak. Azt a kísérletet, hogy minden tapasztalati tényt, még a legkomplikáltabb pszichikusokat is, az általunk ismert (tehát fizikális, fiziológiai) törvényszerűségek segítségével magyarázzuk, metafizikának nevezzük. A metapszichológia viszont azt a látszólag kilátástalan feladatot vállalta, hogy a lelki történések lefolyásának megfigyeléséből magából konstruálja meg a lelki folyamatok materiális alapját, tehát úgyszólván a biológia, fiziológia vagy fizika egy részét.

Freud előtt egy tudós sem merte ezt a lépést megtenni; csak a tudományelőtti időkben volt e kutatási iránynak előfutárja. A primitívek antropocentrikus animizmusa volt ez, mely az egész világtörténésbe belevetítette a saját lelki folyamatait és tulajdonságait. Cum grano salis úgy mondhatnók tehát, hogy a modern pszichoanalitikai metapszichológia voltaképen az – igaz, hogy tudományosan megtisztult – animizmus visszatérése.

Egy ilyen merész lépés nem lenne indokolt, ha az élettani pszichológia a hozzáfűzött várakozásoknak akár csak a legkisebb részét is megvalósította volna. De az anatómiai-hisztológiai agykutatások teljesen megrekedtek az agykéreg szenzibilis és motórikus lokalizációjának felfedezése óta; azóta a lélektan nem köszönhet nekik egyebet, mint az élettani vagy molekuláris mitológia egy fajtáját s ez megbocsáthatóvá teszi Freud merészségét, mellyel a munkának most a dolog másik végén fog neki.

A metapszichológiai szintézis nem jelent kevesebbet, mint az eddigi pszichoanalizis kifejlesztését egy teljes értékű magyarázó lélektanná; tehát e tudomány, sőt általában a tudományok történetében igen jelentőségteljes étappe ez. A pszichoanalizis mindeddig lényegében a kóros lelki működések kutatását szolgáló módszer volt; kiindulási pontján a célja kizárólag gyakorlati és tapasztalati: kóros és ideges lelkiállapotok kutatása, gyógyítása vagy enyhítése. Csak tétovázva terjesztette ki megismeréseit, melyeket így szerzett, a normális egyéni és tömeglélekre is, és csak mikor a tapasztalatok szinte maguktól halmozódtak, határozta el magát Freud az új elnevezésre.

Freud metapszichológiának azt a diszciplinát nevezi, mely a lelki folyamatokat oly helyileg (topikusan) elkülönített lelki rendszerekhez kapcsolja, melyeknek sajátos szerkezetük és működési módjuk van; ezeknek váltakozó egymásbakapcsolódása magyarázza az ingerületeknek különböző (normális és pathológikus) lefolyásmódjait. Ezen mechanizmuson lelki erők működnek, leszármazottjai és módosulásai a szervezetben egyébként is működő ösztönerőknek, és ezek az erők az ingerület különböző lefolyási formáinál különbözőkép osztódnak el. A lelki mechanizmuson tehát egy energiamennyiség működik, mely, aszerint, hogy melyik rendszert tölti meg, különbözően nyilvánul meg, egészben véve azonban állandó nagyságúnak képzelhető, tehát a fizikából ismert energiamegmaradási törvénynek hódol. Csak amidőn valamely lelki folyamatnál képet alkotunk magunknak ez egyes topikusan (helyileg) elkülönített rendszerek megszállási állapotáról, az egymással küzdő erők dinamikájáról (erőműtanáról, irányáról s az erők mennyiségi viszonylatairól), csak akkor mondhatjuk, hogy ezt a folyamatot Freud értelmezésében metapszichológiailag megmagyaráztuk.

Nem tudom azonban Önöket eléggé óvni két félreértéstől, melyekre a metapszichológiai tantételek csábíthatnának.

Freud metapszichológiája egyelőre nem ad semmi felvilágosítást a lelki szerv valódi anatómiája, fiziológiája, fizikája felől, csak segédkonstrukciókat nyujt, melyek a lelki folyamatok tanulmányozásánál önkéntelenül feltolódnak és gyakorlatilag beválnak. Kétségtelen azonban, hogy ezek egyszer, valamikor és valamilyen formában meg fogják lelni természettudományi megerősítésüket is.*

A második tévedés az volna, ha feltennők, hogy a metapszichológiai konstrukció önkényesen jött létre, mint egy elejétől fogva lezárt rendszer. Ennek éppen az ellenkezője felel meg a tényeknek: minden egyes lépést, a legcsekélyebb megállapítást is a részlettapasztalatok egész tömege támasztja alá. Talán még soha nem jártak el tudományban nagyobb óvatossággal elméletek felállításánál, mint itt. És a pszichoanalizis fejlődése csak utólag írható le úgy, mint fokozatos és koncentrikus előrehaladás a metapszichológia irányában.

Már Breuer és Freud előleges közlése a hisztériás tünetek „mechanizmusáról” beszél a címében. A bennszorult indulatok lereagálásának ötletében határozottan kifejeződik a lelki energetikának gazdasági felfogása. Világos, hogy a lélek kettéhasadásának feltevése a „Studien über Hysterie”-ben, előfutárja a későbbi lelki topikának. Sőt már a tudattalant is a lélek sötét alagsorával hasonlítják ott össze, vagy egy fa gyökereivel, biztos tehát, hogy azt a mélység dimenziójában keresték. Freud „elhárító neuropszichózisai” különösen élesen emelik ki a dinamikus (erőművi) momentumot a lelki történésben és Breuer elméleti megoldási kísérletei az 1895-ik évből számos metapszichológiai viszonylat sejtését tartalmazzák, melyeknek teljes megismeréséhez a pszichoanalizis segített hozzá bennünket nagy kerülőutakon. Elég, ha utalok az „intracerebralis tonikus ingerület állandósításának tendenciájára”, a „tonikusan megkötött” lelki energia viszonyára a „szabadon levezetett”-hez, az észrevevő-rendszer „megfordított irányú ingerületére” a hallucinációnál, az ellentállásról alkotott felfogására, melyben ő már akkor felismerte azt az akadályt, mely a lelki ingerület lefolyásának útját állhatja és melyet kifejezetten reosztátikus akadály bekapcsolásával hasonlít össze. Igaz, hogy ő maga hangsulyozza, hogy mindezek csak fizikális, a térbeli képzeletvilághoz kötött metaforák, melyeknek nincs megismerési értékük, csupán hasonlatok, analógiák, melyekkel csak a lelki történésekre vonatkozó, nehezen közölhető gondolatokat próbálja érthetőbben kifejezni. De emlékeztetnem kell Önöket arra, hogy a hasonlatoknak egy speciálisan lélekelemző vizsgálatánál arra a meggyőződésre jutottam, hogy a látszólag minden megfontolás nélkül odavetett szónoki, költői, tudományos hasonlatok sokszor a léleknek egy mélyebb, intuicióval megáldott rétegéből származnak, úgy hogy ellentétben Breuer felfogásával, értékes, a tudat számára még megközelíthetetlen igazságokat közvetíthetnek.

Freud a metapszichológia kifejezést először a „Mindennapi élet pszichopatológiája”* című művében használja. Szó szerint idézem az erre vonatkozó mondatokat: „Valóban úgy hiszem…, hogy egy része a mitológiai világnézetnek, mely mélyen belejátszik a legmodernebb vallásokba is, nem egyéb, mint a külvilágba vetített lélektan. A tudattalan lelki tényezők és azok viszonyainak homályos megismerése (úgyszólván endopszichikus észrevevése, melynek természetesen nincs megismerés-jellege) visszatükröződik – nehéz ezt másképen kifejezni, segítségül kell hívnunk ahhoz a paranoiával való analógiát – egy érzékfölötti valóság feltevésében, melyet a tudománynak kell ezután a tudattalan pszichológiájává visszaváltoztatni. Fel kellene bátorodnunk, hogy a paradicsom és bűnbeesés legendáit, az isteneket, a jót és a rosszat, a halhatatlanságot és más hasonlókat ily módon oldjuk fel és így a metafizikát metapszichológiává változtassuk át”.

Ez az idézet azt mutatja, hogy Freud abban az időben csak a mitológia és vallás bizonyos produktumainak lélektani értelmezését kívánta a metapszichológia szóval jelölni.

„Álomfejtés”* című munkájában tette meg Freud az elhatározó lépést a metapszichológia megteremtésére. Miután a példák százaiban követte a majdnem kibogozhatatlan képzettársítási fonalakat, melyek a nyilvánvaló álomtartalom elemeiből indulnak ki: szinte csodamódra sikerült neki ebben a nagy chaosban rendet teremteni. Megállapíthatta, hogy amit eleinte kóros folyamat termékének gondolt, a lélek kettéhasadása tudatosra és tudattalanra, a normális éber lelkiéletnek is tulajdonsága, mely a kóros esetekben csak feltünőbben jelentkezik. Aztán kétféle tudattalan megismeréséhez jutott el: az egyik az igazi, elfojtott tudattalan, a másik a tudatelőttes, melynek tartalma a tudat számára könnyen megközelíthető, ha talán nem is áll a figyelem gócpontjában. Az álomeltolódás és sűrítés ténye lehetővé tette Freud-nak, hogy megtalálja a tudattalan munka módját, az ott uralkodó „elsődleges folyamatot”, míg a tudatelőttes álomgondolatok logikus felépítése azt a következtetést engedi meg, hogy ebben a rétegben az ingerület lefolyásának már az éber gondolkodásból ismert lelki törvényei uralkodnak. Az álom hallucinációinak magyarázási kísérletei révén lehetségessé vált komolyabban venni a regresszió fogalmát. Az álomelemzés eszmetársitási fonalai mind a multnak – részben tudattalan – emlékeihez vezettek és a nyilvánvaló álom az elemzés után, mint azoknak hallucinációs vágyteljesítő ábrázolása lepleződött le. Az álomhallucinációk analizise az érzékelési és emlékezési készülék rendszeres különválasztásához is vezetett.

Az álomlélektani folyamatok beható összehasonlító és bíráló megvizsgálása lehetővé tette Freud-nak, hogy megértse azokat a dinamizmusokat is, melyek a lelki ingerület lefolyási módjának sorsa fölött döntenek. Normális esetben a folyamat progrediens, vagyis a szenzibilitástól a motilitás felé (vagy egyéb levezetés, esetleg a tudatos lelki működés irányában) vezet; az egyik működési módból a másikba való haladásnál közbeiktatott ellentállások, cenzuráló hatóságok tartóztatják fel, amikor is a folyamat esetleg a regresszió útjára térül. A ökonomikus elveket sem hagyta itt Freud teljesen figyelmen kívül, bárha éppen ezen a kutatási területen aránylag ritkán volt alkalma eme szemponttal közelebbről foglalkozni.

Igy álomkutatásai befejeztével Freud a lelki folyamatok teljes topikus-dinamikus vázlatának birtokában volt, melynek megszerkesztése a pszichoanalizisnek metapszichológiává való továbbfejlődése szempontjából a legnagyobb jelentőségűvé vált. E séma szerint a lelki készüléket úgy képzelhetjük el, mint egy komplikált műszert, mely a szenzibilitás és a motilitás közé, tehát mintegy reflexív központjába van közbeiktatva. A szenzibilis ingerek, melyek az érzéklési felületet (W) egyrészt kívülről, másrészt az organizmus belsejéből érik, zavarják az egyensulyt, a lélek kiegyenlített állandó tonusát és levezetődésre törekszenek. A tudattalanban felhalmozott korábbi tapasztalatok emléknyomai azonban meggátolják az inger közvetlen reflektorikus lefutását, és eltolják azt olyan irányokból, melyeket korábbról, mint kínos végűeket, tapasztalatból ismer. Igy tehát a tudattalanban (Ubw) egy, bár primitív, gondolkodási folyamatra kerül a sor; a puszta automatizmus helyébe itt már válogatási reakció lép. A tudattalan megdolgozás után az inger primitívebb lényeknél, pl. gyermekeknél, akadálytalanul haladhat tovább a tudat, illetőleg a motórikus elintézés felé; azonban a felnőttnél előbb még egy új átdolgozásnak vetődik alá, mely a tudattalan (Ubw) és a tudat (Bw) közé van iktatva. Ezt a készüléket tudatelőttesnek (Vbw) nevezzük. Primitív lényeknél tehát sokkal egyszerűbb szerkezetűnek képzelhetjük el a lelket, úgy hogy az csak tudattalanból (Ubw) és tudatosból (Bw) állna, míg a tudatelőttes (Vbw), mely a logikusan elrendező munkát veszi át, egy filogenetikailag új képződmény, aminthogy az egyénnél is csak igen későn kezdi meg működését.

Freud már az „Álomfejtésében” csodálatraméltó éleslátásával adott kifejezést annak a sejtésének, hogy a tudattalan ezen újabb „felültöltése” a beszéd fonetikus jelképeinek segítségével történhet. A tudattalan tehát még a tárgyemlék-maradványokat tartalmazza, míg a tudatelőttes csak szó-emlékszimbolumokat halmoz fel. Ennek a berendezkedésnek előnyös volta kézenfekvő. A tárgyemlékezések még annyi indulattal vannak telítve, hogy a kínkerülés, illetve kedvkeresés elvétől nem tudnak függetlenülni; ez okozza a lelki intenzitások túlkönnyű átömlését, a menekülési tendenciát fájdalom és kín elől, a képtelenséget arra, hogy valamit logikusan, vagyis esetleg a kedvtelési elvvel ellentétesen is átgondoljanak. Hogy az utóbbi is lehetővé váljék, gyengíteni kellett a tárgyemlékezéseket szóemlékmaradványokká, melyek már csak halvány jeleit tartalmazzák az egykori öröm- vagy kínérzetnek, melyekkel tehát lehet az örömelv ellenére is operálni. Szellemes vizsgálatok a schizofreniások verbigerációi felől fényesen igazolták annak a jellemzésnek helyességét, mely a tudatelőttest szóemlékszervként írja le. Az a véletlen körülmény, hogy ennél a kórnál az ingerfolyamat a tárgyemlékképek elkerülésével csak a tudatelőttest éri, lehetővé tette, hogy a tudatelőttest oly gondolkodási szervnek ismerjük meg, mely kizárólag beszédszimbolumokkal dolgozik.

A legtalányszerűbb problémát, a tudat problémáját Freud a lelki készüléknek ebben a még nyers vázlatában csak felületesen érintette; de már itt is sejtette, hogy a tudat nemcsak tudattalan lelki qualitásokat regisztráló érzékszerv, hanem külön (Bw) rendszer, melyben a gondolkodási folyamatok valószínűleg egy újabb gátlásnak és átdolgozásnak vannak alávetve.

Álomkutatásainak befejeztével, melyeket később ugyan lényegesen kibővített, Freud nyilvánvalóan nem szívesen időzött ezeknél a spekulációknál, hisz a fentvázolt, még nyers sémát is csak ideiglenesnek akarta tekinteni, hanem újból a neurózis-lélektan és az egyes neurózis-fajok részletes tanulmányozásába mélyedt. E kutatásait azonban az álomlélektan eredményei már döntően befolyásolták és rendkívül elősegítették. A neurótikus betegségtípusok általános leírása és a hisztériás konverziós és szorongási mechanizmusok fínomabb magyarázata (melyeket én a „hisztériás materializálódási tünemények” című munkámban csak lényegtelen vonásokkal egészíthettem ki), végül egy kényszerneurózis-esetnek első alapos analizise már mind tekintetbe veszik a korábban feltételezett topikus és dinamikus szempontokat. Ám csak a narcisszmus fogalmának bevezetése és a „narcissztikus neurózisok” megvizsgálása adott Freudnak alkalmat arra, hogy a nemi ösztön mellett, az antagonisztikus egoisztikus ösztönök működését is behatóbban szemügyre vehesse. Mikor azután így a pszichoanalitikus ösztöntan legalább fővonásaiban elkészült, végre rászánta magát metapszichológiai dolgozatainak megszövegezésére, melyekben a normális és kóros lelki állapotok és folyamatok egész sorát sikerült egy topikus-dinamikus-ökonomikus, tehát metapszichológiai formulára egyszerűsíteni.

Ezek a dolgozatok majdnem úgy hatnak, mintha a lelkiszerv fizikális mechanikájának fejezetei volnának és a belőlük levezetett tételek a fizika tételeitől csak abban az igaz, hogy lényeges tekintetben különböznek, hogy azok a mennyiségek, melyekről itt esik szó, a két ösztönforrásból eredő öröm- és kínenergiák, nem mérhetők, tehát egyelőre sem aritmetikai, sem algebrai jelekkel nem fejezhetők ki. A lelki mechanika tehát, ismeretének mai állása mellett, a fizikai tudományok olyan állapotának felel meg, melyben az utóbbiak, a méréseszközök hiányossága folytán matematikailag még nem voltak igazolhatók, hanem csak az érzékszervek tanuságának evidenciájára támaszkodhattak. Ez a hiányosság azonban egy józan embert sem tarthat vissza attól, hogy beismerje azt a nagy haladást, mely abban áll, hogy egyáltalán van már, ha még oly primitív formában is, lelki mechanikánk.

Freud ösztöntana hamarosan mélyebb betekintést nyujtott nekünk azokba az energiaforrásokba, melyek a lelki gépezetben működnek. Az ösztönöket a lelki és élettani folyamatok közé kellett közbeiktatni és bennük leszármazottjait ismerni fel a minden élőben egyaránt uralkodó élet- és halálösztönnek. A lelkivilágban ezek mint én- és szexuális ösztönök fejeződnek ki, – eredetileg egymástól megkülönböztethetetlenül összevegyülve – később elkülönítve.

Ezen ösztönök mindegyike külön, de részben mégis egymástól függő fejlődésen megy keresztül és váltakozva vagy egyidejűleg kerítik hatalmukba a lelki készüléket. Az ösztönerők által való ilyen birtokbavételt nevezi Freud megszállásnak.

A fínomabb vonatkozások egyrészt az én- és nemi ösztön, másrészt a lelki rendszerek között egyelőre még homályosak: minden valószínűség szerint azonban a fejlettebb individuumnál a nemiségnek a tudattalanhoz vannak intimebb vonatkozásai, az énnek a tudatelőtteshez és a tudathoz. Természetes azonban, hogy a szexuális ösztönnek is van tudatos, és az énösztönnek is tudattalan nyilvánulása.

Egy törvény, mely fontosságánál fogva azon Weber–Fechner-féle alapszabály mellé állítható, mely az inger erőssége és a lelki hatás közötti arányról szól, Freud felfogása szerint úgy hangzik, hogy olyan lelki rendszerek, melyekből az ösztönmegszállások visszavonattak, ingerelhetetlenné válnak. Világosságot derít ez a folyamatok egész sorára, melyek addig érthetetlenek voltak, így elsősorban az alvás problémájára. Alvásközben minden nemi és önös érdeklődés az egész tudattalan, tudatelőttes és tudati rendszerből a narcissztikus énbe (melyből napközben is csak a pszeudopodiákhoz hasonlóan lett kinyujtva) vonatik vissza; ezáltal az összes tudattalan (tárgy-) emlékrendszerek ingermentesekké válnak, sőt a tudat ingerlékenysége is úgy belső, mint külső ingerekkel szemben nagyon lefokozódik. Igy olyan állapot létesül, melyben az egész lelki rendszer úgyszólván működésen kívül helyeződik és egy lelkiműködés-előtti, embrionális idő fejlődési fázisa áll újra elő.

Freud ezen törvénye az ingerlékenység és ösztönmegszállás közti viszonyról egyszer még segítségünkre lesz a lelki úttörés és gátlás legfínomabb folyamatainak magyarázásánál.

Ha a tudattalan rendszert a szexualitás ösztönereje szállja meg, a tudatelőttest az énösztön, úgy bizonyos feltételek között konfliktus jöhet létre, mely sokszor az elfojtás folyamata útján oldódik meg. Ilyenkor a tudatelőttes anyag egy része a neki adaequat lelki rendszerből a mélyebb tudattalanba lesz lerántva, illetőleg lefojtva. Ha sikerül aztán ennek az eltolt anyagnak (olyanformán, mint a lappangó álomgondolatoknak alvás közben) valami módon elkerülni a cenzurát, és ha elváltoztatva is, a tudatelőttesben és tudatosban, vagy a motilitásban kifejeződni, akkor neurótikus tünet jön létre. Természetesen ez csak egyike a lehetséges kiutaknak. Az ily tünetnek a jelentősége nemcsak az, hogy a lelki működést zavarja, hanem az a törekvés is érvényesül benne, hogy a lélek eredeti feladatát, mely abban áll, hogy az egyént ingermentesen tartsa, kóros viszonyok közt is teljesítse. A neurózis ugyanis a konfliktusnak, bár többnyire nem leggazdaságosabb, megoldása, mely azután a lelket relatív nyugalomhoz segíti, igaz, hogy nehéz küzdelmek után és az egyéb teljesítőképesség lényeges megszorítása árán. Az elfojtásból a tudatelőttesbe visszatérő, vagy a motilitás felé áramló lelki energiáknak éppen a tudatelőttesben mindenütt ellenmegszállások szegülnek ellene, melyek a tudattalan anyagot mellékvágányra való eltolással igyekeznek ártalmatlan formába öltöztetni és ezáltal annak indulati sulyát lehetőleg leszállítani. Igy alakul át pl. a szorongási hisztériánál az apától való félelem állatfóbiává. Ha ez nem elégséges, akkor a tüneteket fóbiás kerülési és elhárító cselekedetek és az ösztönrezdülések kontrasztképzeteinek erősítése (utóbbi különösen a kényszerneurózisnál) mintegy túlharsogja. A konverziós hisztériánál pedig a pszichoszexuális gerjedelem, annak fantáziabeli felépítménye, a nemi szimbolika és a „testi hajlandóság” segélyével a lelki készülékből egészen kitolatik és innervációként vezetődik le. A hisztéria mindenesetre gondoskodik a lélek tudatelőttes rétegének nyugalmáról, sőt többé-kevésbbé a lelki feszültség tehermentesítéséről egyáltalában. Közös azonban mindezekben az „áttételes” neurózisokban a tudatelőttes megszállás részleges visszavonása. Bizonyos képzetek számára lehetetlenné válik eme megszállás-visszavonás következtében a tudattalan, érzékletes tárgyi nyelvezetről, a szóbeli, fogalombeli nyelvre való lefordítás, ami a tudatossá-levés előfeltétele.

A narcissztikus neurózisoknál (dementia praecox, paranoia) a megszállások visszavonásának nemsikerüléséről van szó, amely visszavonás – mint láttuk – alvási állapotban oly jól sikerült. Itt is történt kísérlet a tudattalan, a tudatelőttes és a tudat teljes kiürítésére, ez azonban csak részben sikerült, mert a szóemlékek iránti érdeklődés a dementiánál nem mindig szűnik meg teljesen, vagy mint a „gyógyulási kísérlet” egy módja, másodlagosan helyreáll és így térnek vissza a szeretés tárgyai a paranoiásnál üldözők képében.

A Meynert-féle amentiánál (az akut hallucinatorikus elmezavarnál) a megszállás visszavonása a tudatrendszerre szorítkozik, úgy, hogy tulajdonképen az egész tudatelőttes emlékezeti anyag ingerlékeny marad, és talán csak az éppen elszenvedett rázkódás vagy veszteség tudomásulvétele válik lehetetlenné az érzékelési rendszer kikapcsolása által.

 

*

 

Nem lehet feladatom, de nem is volna lehetséges, hogy ebben a rövid összefoglalásban Önökkel mindazt közöljem, amit Freud metapszichológiája már eddig teljesített. Ha pontosabb ismereteket óhajtanak szerezni, úgy figyelmüket Freud újabban megjelent munkáira kell felhívnom, elsősorban a „Kleine Schriften” IV. kötetére és a „Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse”* című műre. Megelégszem tehát ezzel a kóstolóval és futólag arra akarok még csak utalni, hogy Freud a metapszichológiai szemléleti és magyarázási módot már magukra az ösztönforrásokra is kiterjesztette és jelentékenyen mélyítette ismereteinket különösen az energiák változó elosztásáról az én és nemi ösztönök között, a különböző normális és kóros állapotoknál. Az én- és szexuális ösztönök fejlődésének onto- és filogenetikus vizsgálata alapján kénytelen volt előbb az ösztönreprezentánsok topikáját kiépíteni. Az énen belül megkülönböztetni a „narcissztikus ént” és az „én-magot”; ezeket állandó berendezéseknek véli, melyekhez az énfejlődés vezetett; a nemi ösztön reprezentánsait pedig mint az ön- és tárgyszeretet képzeteit különböztette meg, mint a libidofejlődés termékeit. E két skálán pro- és regrediálva, egymástól elválva és újból összebogozódva kellett az organikus ösztönerők játékát elképzelnie a lelki életben, ha magyarázatát akarta adni a szerelem és gyász állapotainak, a mánia és melancholia kórképének, állandóan tekintetbe véve a lelki topika, dinamika és ökonomia szempontjait. Végül kiterjesztette metapszichológiai szemlélőmódját magasabb összetételű szociális lelki produktumokra is, pl. a tömeglélektan problémáira. Valamint Kepler és Newton a naprendszert, úgy érttette meg velünk Freud a vezér körül csoportosult emberhordát a központi, úgyszólván szoláris narcisszmus köré tömörült „planetáris” lelki energiákkal, melyek a hasonló sors által egymáshoz, az identifikálás, a tárgyszeretés e primitív előfutárja által pedig a hordavezérhez kapcsolódnak. Nem térhet ki az ember az elől, hogy a libidoegységek magasabb képződményekké való összekapcsolódásának ezt a módját analógiába ne hozza a vegyi affinitásokkal, melyek valamely összetett szerves vegyület elemeit és radikálisait kötik össze egymással. Ki tudja, nem jön-e el annak is az ideje, mikor kiderül, hogy a vegytanból átvett „pszichoanalizis” elnevezés több mint kép vagy hasonlat.

Arra is utalni kell itt, ha futólag is, hogy a metapszichológiai gondolatmenet „túl az örömelven”,* tehát a tiszta lelkivilágon is túl, lehetővé tette számunkra, hogy legalább azt a képzelt vonalat, azt az irányt megsejtsük, ahonnan egyszer a metapszichológia összekapcsolódását remélhetjük az élettudomány és fizika diszciplináival.

Önök, mint praktikus angolok és amerikaiak, azt kérdezik majd tőlem, vajjon ezek a megismerések, eltekintve látókörünk bizonyára kívánatos szélesbítésétől, meghozzák-e gyümölcsüket valamikor a gyakorlatban is és különösen, hogy várható-e tőlük közvetlen haszon a pszichoterápia számára? Erre határozottan igennel felelhetek. Szinte leírhatatlan, mennyivel biztosabban állunk egy neurótikus egyén szeszélyes kaleidoszkópszerűen változó állapotaival szemben, sőt gyógyulási folyamatának hullámzásaival szemben is, ha állandóan szemünk előtt tartjuk a metapszichológiai nézőpontokat. Pontosan követhetjük így, hogy az ellenállás gyengülése folytán hogyan töltetnek meg eddig megközelíthetetlen lelki mélységek, hogy köti meg az indulatáttétel a neurosogen indulati feszültség egy részét, hogyan lobban fel hevesebben az elhárító-harc, amikor az analitikus munka egy betegség-góchoz közeledik. Egy neurózis metapszichológiai strukturáját ismerve, nem vagyunk teljesen a véletlenre utalva, mint azelőtt, mikor arról van szó, hogy hogyan jussunk el a lelkiállapot patogén forrásához: Eleitől fogva figyelmeztetve vagyunk, és gyorsabban és biztosabban jutunk a célhoz. Azonkívül kisebb-nagyobb technikai módosítások is könnyebben jutnak eszünkbe, ha a műszert, melynek működését helyre akarjuk állítani, és a benne működő energiák sajátságait alaposabban ismerjük. Hivatkozhatunk pl. az analitikus technikának úgynevezett segédeszközeire, melyeket sohasem lehetett volna megtalálni a Freud-féle topika, dinamika és ökonomia ismerete nélkül.

És itt újból utalok arra a körülményre, hogy mindeme felfedezések – addig, míg biológiai részről nincsenek alátámasztva – csak olybá vehetők, mint használható munka-hipotézisek és nem ambicionálják, hogy bármi újat is megállapítsanak a lelki szerv anatómiája és élettana felől. Például még arra sem adnak határozott választ, vajjon ugyanazon élményről a tudattalan, tudatelőttes és tudati rendszerbe bevésett emléknyomok tényleg külön lenyomatokat, vagy csak a folyamat különleges lefutásmódját jelentik-e ugyanabban az emléknyomban, azaz, hogy feltételezhetünk-e topikát anatomiai értelemben is vagy sem.

Végül pedig ujból rátérek Freud metapszichológiájának tudománytörténeti jelentőségére. A primitív animizmus, melyet mint a metapszichológia előfutárját állítottuk be, azt a hibát követte el, hogy egyszerűen a természetbe vetítette az ember benső, lelki tapasztalatait. Az utána következő természettudományi reakció az exaktságot emelte trónusra, azaz a folyamatok mérhetőségét, és valósággal megvetéssel sujtotta a csupán lelkileg adott tapasztalati tényeket. A pszichoanalitikus metapszichológia most újból az introspekció oldaláról próbál egy lépéssel tovább jutni a természet megismerésében, tehát tulajdonképen újra animisztikus lett; azonban mindig számol azokkal a nagyszerű megismerésekkel, melyeket a természettudományoknak köszönhetünk. Megérdemli tehát; hogy „utraquistikus” módszernek nevezzük el, mert a két nagy ismeretforrás egyike elől sem zárkózik el, sem a belső, lelki, sem a külső, természettudományos elől, hanem mindkét tapasztalati mód igazságos méltánylásával igyekszik megközelíteni az asymptotikus távolban sejthető valóságot.

A jellem pszichoanalitikus gyógymódja.

1930-ban Madridban tartott előadássorozatból.

Az Önök soraiban akadnak jónéhányan, akik a lélekelemzés régebbi irodalmának ismeretében előadásom elején nélkülözni fogják, hogy az elfojtott ösztönrezdülések közül nem emelem ki eléggé a nemi ösztönök szerepét.

Azt jelenti-e ez, hogy Freud is jobb belátásra jutott és kerülő utakon azokhoz közeledett, akik számára mindig ellenszenves volt a nemi tényezők hangsulyozása? Erre a kérdésre határozott nem-mel válaszolhatunk. Természetes, hogy Freud, éppen úgy mint minden lelkiismeretes kutató, gyakran volt kénytelen tapasztalatai alapján megváltoztatni kezdetben alkotott megközelítő elképzeléseit és azok elméletbe való összefogását, de tanítása épületének alappillérei – pl. az Ödipusz-konfliktus alapvető fontossága az ideges tünet képződésében, éppúgy, mint a kora gyermekkori kedvtelések módjának s azok későbbi sorsának nem kevésbé jelentős befolyása a személyiség kialakulására, mindenben kiállták a tapasztalás teherpróbáját.

Igy tehát csak a rendelkezésemre álló idő rövidsége s az a feltevés, hogy Önök többé-kevésbbé tájékozottak a gyermekkori szexualitás, a szexuálszimbolika stb. felől, késztet arra, hogy ma a freudi pszichológia bizonyos, mondhatnám a – szexuális, szociális fejlődéséről, az emberi jellem kialakulásába való bepillantás új lehetőségéről és azok gyakorlati következményeiről beszéljek.

Az elfojtás aktusát eredetileg úgy képzeltük, hogy egoisztikus és libidinózus törekvések a társadalmi rendhez való alkalmazkodás kényszere folytán a tudattalanba szorulnak. Az elfojtott rezdülés gondolatunkban tehát mindig valami rosszaságot, önkényeskedést jelentett. Milyen nagy volt azonban meglepetésünk, amikor olyan emberek kerültek hozzánk gyógykezelésre, akik külszínre gonoszak, kíméletlenek voltak s akikből az analizis elrejtett gyengédséget, tapintatot, szégyenérzetet, egyszóval tehát csupa elfojtott állapotban lappangó erényt hozott napvilágra. Már régóta ismerjük s más lélekbuvárok és regényírók is ismerték a cinikus embert, akinek „rideg külseje érző szívet takar”, s nekünk, lélekelemzőknek számos esetben kellett cinikusokat rávezetnünk valamikor jóságos lényük régóta elfojtott vonásaira. Ennek a jelenségnek a fontosságát azonban csak Freud ismerte fel, amikor számos analizáltnál kimutatta a tudattalan bűntudat létezését. Még figyelemreméltóbbak azoknak a bűneseteknek a példái, melyeknek indítóokát Freud csak a tudattalan bűnhődésvágyban tudta megtalálni. Önök tudják, hogy ez rendszerint fordítva szokott lenni; valaki bűnt vagy valami gonosz cselekedetet követ el s azután lelkiismeretfurdalásai támadnak. Ez esetben azonban a tettest homályos bűntudata, melynek eredetéről és létezéséről maga mit sem sejt, arra kényszeríti, hogy a közösség ellen valamely bűnt kövessen el és amiatt büntesse meg magát. Csupán némely finom ösztönű orosz író, elsősorban Dosztojevszky irodalmi analizisei engednek arra következtetni, hogy ők már sejtették a „bűntudat szülte bűn” lelki mechanizmusát. De csak Freud derítette fel tudományos szempontból ezt a jelenséget s néhány tanítványa (Reik, Alexander) dolgozták fel monografikusan: A következő kérdés az volt: mi tulajdonképen a lelkiismeret, ez a belső erő, amelyik nem engedi meg, hogy jogtalanul szerzett örömöket élvezzünk, amelyik lelkünk mélyén megbüntet bennünket gyengeségeinkért és botlásainkért, sőt arra kényszerít, hogy magunk keressük a büntetést, noha erőnk volna azt elhárítani. Túl messzire vinne, ha ezuttal végig vezetném Önöket azon az úton, amelyen Freud ezt a problémát megoldotta.

A tömeglélektan körébe tartozó jelenségeknek, továbbá a hipnotikus és szuggesztiós alárendeltség tüneteinek megfigyelése (ez utóbbit saját tapasztalataim alapján magam is a gyermeknek a szülője iránti engedelmességhez való rögzítettségére vezettem vissza), valamint az Ödipusz-konfliktus felbomlásának fínom észlelése vezetett itt tovább. De leghelyesebb lesz, ha elmondom Freud egyik egyszerű példáját, amely talán jobban megvilágítja Önök előtt ezt a folyamatot. Egy kislánynak kimondhatatlan bánatot okoz kedvenc macskájának váratlan elpusztulása. A gyász napokig tart, a kislány vígasztalhatatlan. De hirtelen, minden átmenet nélkül vidám s jókedvű lesz; ezt a hangulatváltozást nem tudják megmagyarázni, míg az anya észre nem veszi, hogy a kislány óraszámra macskaszerű mozdulatokat végez és macskamódra nyávog. Mi történhetett? A kislány oly módon győzte le fájdalmát, hogy fantáziájában azonosította magát szeretetének elvesztett tárgyával, vagy – hogy a magam pszichológiai kifejezését használjam: a macska személyét saját énjébe vetítette bele „introjiciálta”. Nem kell már búsulnia, hogy nincsen többé macskája, maga lett macska s az, hogy „én macska vagyok”, pótolta a számára azt, hogy „nekem van macskám”. Freud nyomán hasonlóképen kell elképzelnünk annak a másik, sokkal nagyobb bánatnak az elintézését is, amely a gyermeki mindenhatóság feladásával, az apai hatalom s később a társadalmi tekintélyek előtt való meghajlással együtt jár. A kis fiú eleinte küzd ez ellen, meg akarja semmisíteni az apai hatalmat, főképpen azért, hogy a maga számára szerezze meg az anya gyengédségét és nyájasságát. Amikor azonban belátja, hogy a nyilt küzdelemben ő húzza a rövidebbet, az apa hatalmas alakját önmagába vetíti; olyan szigorú lesz önmagához, mint amilyen annakelőtte az apja volt, most már nem azért, mer fél az apjától, hanem mert személyiségének egyik fele örömét leli abban, hogy a másik féllel szemben az apai előjogokat gyakorolja. Az az időszak, amelyben ez az azonosítás létrejön, az úgynevezett lappangási időszak, amely az Ödipusz lázadás leverésétől a teljes nemi és szociális érettségig terjed, tehát körülbelül az 5. és 13. év közötti kor. Ez tehát az a kor, amikor a magábavetítések összegeződéséből és egybeszövődéséből kialakul az, amit Freud fölöttes én-nek nevez. Amíg ez a fölöttes én mérséklettel gondoskodik arról, hogy az ember tisztes polgárként érezzen s cselekedjék, addig ez a berendezkedés hasznos, megbolygatása felesleges. Ennek a fölöttes én-nek vannak azonban beteges túltengései, ilyen például a bűnre hajtó tudat. Az ilyen beteg karakterek számára az analitikus gyógyítás éppen olyan nélkülözhetetlen, mint akár a hisztériásnak vagy kényszerképzetesnek. Analitikusi pályám kezdetén gondosan ügyeltem arra, nehogy megbolygassam betegeim jellemvonásait, ellenkezőleg, minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket a tulajdonságokat meg ne bolygassam, vagyis ezzel a kíméletes kezeléssel barátommá tettem betegem személyiségét, tehát az én-jét és felettes én-jét. Ez a hallgatólagos barátsági szerződés tette azután lehetővé, hogy mind a ketten, az analitikus csakúgy mint a beteg, közösen dolgozhattunk a tudattalan felderítésén. Ez a módszer nem egy esetben elegendőnek bizonyult a neurótikus szimptómák kiküszöbölésére és így nem is kerülhetett sorra a jellem felépítésének mélyebbre nyuló analizise. De sok esetben elkerülhetetlennek láttam, hogy energikusan behatoljak erre a másik, kényesebb területre is, miután a tünetek mechanizmusa túlságosan összekapaszkodott a kóros jellemvonásokkal. Ezeket a jellemvonásokat ugyanis a beteg a kezelés folyamán tudattalanul is ellenállásra használja fel s így ezekre előbb rá kell mutatni, esetleg visszavezetni őket a megfelelő elfelejtett gyermekkori élményekre, mielőtt az analizis tovább haladhatna. Visszaemlékszem pl. egy kiváló tudós esetére, aki anélkül, hogy ráeszmélt volna, képzettársításaiban és másnemű analitikus munkánk egész folyamán nyilvánvaló, legalábbis előttem nyilvánvaló módon jelezte, hogy a lélekelemző módszert nem veszi komolyan. Amikor ezt óvatosan közöltem a véleménye szerint igen szerény emberrel, heteken, sőt néhány hónapon át a személyemnek és az analizisnek szóló legnagyobbfokú hitetlenséggel reagált. De az egyre szaporodó jelek megmutatták, hogy igazam volt: rövid idő multán tanítványom ellenállása úgyszólván összeomlott s a további kezelés folyamán sor került beteljesületlen nagysági és érvényesülési álmodozásainak tudatosítására, amelyek ellen páncél gyanánt a szerénység jellemvonását vette fel. Ez a komolykodó, nem tréfáló, tanáros magatartás csupán állandósítása volt annak, amelyet mi magunk is valamennyien magunkra öltünk, amikor felvesszük apánk kalapját, botját és komoly arckifejezését. Gondolok továbbá egy másik, nem analizált barátomra, aki egyre arról panaszkodott, hogy állandóan üldözi a balszerencse. Néhány példán módomban állt bebizonyítani neki, hogy tulajdonképen nem a sors üldözi őt, hanem ő a sorsát, hogy legalább a balsorsban hasonlítson tragikus véget ért apjához. Gyakran megfigyeltem azt a folyamatot, melyet Freud ismétlési kényszer-nek nevezett el, amikor a beteg a szőrszálhasogatás és kicsinyesség minden eszközével azon igyekezett, hogy szakíthasson az analitikusával, mikor minden áron ismételni akarta a dacos magábazárkózást, amellyel gyermekkorában az igazságtalan bánásmódra reagált. Az egyik ilyen nőbetegemnek kereken meg kellett mondanom, hogy viselkedhetik ahogyan akar, én, az orvos, megingathatatlan orvosi rokonszenvvel és megértéssel kísérem esetét. Az ismétlési kényszer ilyen esetekben végül is kiadja erejét, újfajta érzések s tendenciák kerülnek felszínre, ami a jellem megváltozásának kezdetét jelezheti.

Nem voltam egészen pontos, amikor kóros esetek számára tartottam fent a jellem-elemzés szükségességét. Az analizis az úgynevezett normális embernek is alkalmat nyujt reakcióinak gazdaságosabb megoldására, amennyiben elégedetlen bizonyos túlzásaival és túlérzékenységével. De amint már előadásom első részében kifejtettem, elengedhetetlen, hogy maga az analitikus ne csak minden tünettől mentes legyen, hanem a lehető legnagyobb mélységig kianalizált jellemmel rendelkezzék. Az analitikust nem egyszer hasonlították össze a budapesti és bécsi népmulatságok pofozóemberével, akin mindenki kipróbálhatja aggresszív képességeit, ami az analizisben természetesen csak képletesen értendő. De még ez is nagy önuralmat követel, érzékenységünknek, úgynevezett narcisszmusunknak legyőzését, amit csak egy mélyreható jellemanalizis tesz lehetővé. Az analitikusnak kell tehát jó példával előljárnia, akkor később megengedheti magának, hogy olyasmit is megmondhasson a beteg szemébe, amit – bár gyakran egészen nyílt titok – mindenki elhallgat éppen az elől, akit illet. Nemcsak túlzott reagálási módokra gondolok, úgynevezett nevetséges szokásokra, hanem a fellépésben és megjelenésben mutatkozó különcségekre is. Ugynevezett aktív technikámban néha arra biztatom a betegemet, hogy uralkodjék megszokott lelki és testi folyamatain és gyakran fedhettem fel ezáltal primitívebb, egészen kora gyermeki multba visszanyuló rétegeket.

A jellem fogalma elméletben a személyiségnek a tágabb, a lelki azonosítás (magábavetítés) módszerével létrejött fölöttes én pedig ugyanennek szűkebb megjelölését tartalmazza. Az egész személyiséget Freud három, egymástól többé-kevésbbé elszigetelt részként írta le; a személyiség központja az organikusan meghatározott ösztönberendezésekből, az úgynevezett Es-ből* alakul; ennek az Es-nek a szélső rétegei a külvilággal való érintkezés által már módosulnak, illetve lelki felépítményt kapnak, ez tehát a tulajdonképeni én, ehhez járul harmadiknak a fölöttes én, mely a legelső környezet jelentős személyiségeihez való alkalmazkodás eredménye. Az Es-t és az Én-t ezért inkább az alaki szervezethez kötött, tehát átöröklött alapelemek, míg a fölöttes én-t a későbbi, lelki fejlődési folyamat határozzák meg. De azért sem az Es-t, sem az én-t nem tekinthetjük egyszerűen az átörökölt tulajdonságok végzetszerű következményének: ezeket is lényegesen befolyásolja a környezet, ha igazi megértés igazán egyéni elbánásra ad módot. Az ily módon részben már meg is kezdett analitikus nevelési módszer sokkal nagyobb reményekre jogosít, mintsem a biológusok régebbi, fatalisztikus nézetei után indulva hinni mertük volna.

Mindezzel egyáltalában nem akarjuk lebecsülni az organikus szervezet fontosságát hangoztató teoretikusokat. Mi pszichoanalitikusok nagyra értékeljük egy Lavater, Franz Joseph Gall, egy Morell és Lombroso idevágó, még kezdetleges kísérleteit s még inkább az agyanatomia és kórtan ama nagyszerű haladását, melyet Hitzignek, Fritschnek, Flechsignek, Hughlings Jaksonnak és a világon szerte olyannyira nagyrabecsült Ramon Y Cajalnak köszönhetünk. Nagy érdeklődéssel kísérjük az alkati endokrinológia eredményeit is, valamint a Kretschmer kutatásaiból kivilágló tapasztalati párhuzamot a szellemi és testi képességek között. Csak azt tesszük hozzá, hogy annak a tulnyomó része, amit jellemnek nevezünk, nem velünk született, hanem nagyon korán, a lappangási időszakban vagy még korábban keletkezik a külvilágra való visszahatásképen, s hogy az a pszichoanalitikus technika révén a revizió számára hozzáférhető válik.

Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy valakinek megrendelésre megváltoztathatjuk a jellemét. A jellemanalizis végeredményét csak annyiban mondhatjuk meg előre, hogy az analizált egyénnek nagyjából megígérhetjük, hogy az analizis után sokkal pontosabban fogja ismerni saját személyét s ezen pontosabb ismeret alapján inkább módjában lesz az addig automatikus jellemreakcióin uralkodni és belátás alapján azokkal a valósághoz alkalmazkodni.

Hasonló alkalmakkor gyakran hallom azt az észrevételt, hogy mi pszichoanalitikusok kissé férfias pszichológiával dolgozunk, minden, vagy legalábbis nagyon sok fordul meg nálunk az Ödipusz-komplexumon, vagyis az ősi, minden egyénben ismétlődő apa-fiú konfliktuson. Engem mindenesetre fel kellene menteni ez alól a szemrehányás alól, hiszen „Katasztrófák” címen ismert művemben többek között megkíséreltem a nemek közötti testi és lelki jellemkülönbségek magyarázatát is megadni. Ez a magyarázat részben biológiai, részben pszichológiai tapasztalatokon épült: kétségkívül fölöttébb merész és nagyrészben analógiákon alapszik, ami, mint tudományos módszer, nem örvend éppen valami, kitünő hírnévnek. Ezt a teóriát azonban egyelőre még nem cáfolták meg, igaz, hogy nem is igen vették tudomásul. Ennek ellenére szeretném a teóriának azt a részét, amely a mai előadásra vonatkozik, röviden ismertetni.

Kiindulópontom az volt, hogy az élőlények fejlődéstörténete során a belső megtermékenyülés leginkább csak a tengerek beszáradásával vette kezdetét, míg a legtöbb hal csírasejtjeinek külső megtermékenyülésével szaporodik a tengerürben; az úgynevezett másodlagos nemi jellegek is főképen csak a szárazföldi állatoknál fejlődnek ki. Úgy sejtem, hogy nem volt kezdettől fogva eldöntött tény, hogy a hím vagy a nőstény fogja-e vállalni az anya szerepét. De ez a kérdés a hím javára dőlt el, aki elháríthatta magáról ezt a feladatot. A férfi másodlagos testi és lelki nemi jellegei tehát primitívebbek, mondhatnám brutálisabbak maradtak, de csodálatos kompenzáló és gátlás-folyamat útján, pompás logikus, etikus és esztetikus felépítmény segélyével a férfinek módjában áll ellenőrizni saját primitívségét. A női nem biológiai szemponkból fejlettebbnek érezheti magát, miután a külvilágon kívül még a férfihez is hozzá kellett idomulnia. Ez a biológiai fejlettség feleslegessé teszi a nő számára, hogy szó szerint vegye a férfi által kidolgozott intellektuális és etikus felépítményt. Ezzel szemben kizárólag rendelkezik a szenvedni tudás és anyává levés képességével úgy, hogy végeredményben mindkét nemnek megvannak a maga előnyei és gyengéi.

A nőnek sok látszólag férfias jellemvonása befolyásolható pszichoanalizis útján. Ugyanígy a férfiaknál ellenkező irányban.

Az a néhány szó, melyet Önöknek eddig a jellemanalizisről, a pszichoanalitikus teória és technika eme legujabb alkalmazási területéről elmondtam, csupán mutató volt egy már meglehetősen tekintélyes tudásanyagból, de talán alkalmas volt arra, hogy egyik vagy másik hallgatómat ezen probléma mélyebb tanulmányozására ösztönözze.

Mégegyszer köszönöm a megtisztelő meghívást és előadásomat abban a reményben fejezem be, hogy azoknak az országoknak a sorából, amelyekben a pszichoanalizist valóban szakszerűen lehet tanítani és megtanulni, rövidesen a szép Spanyolország sem fog hiányozni.

A pszichoanalitikus kiképzés menete

1930-ban, Madridban tartott előadássorozatból.

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a spanyol fővárosban, ilyen kiváló közönség előtt tarthatom előadásomat a pszichoanalizisről. Ugy érzem, hogy azon adósság egy részét rovom le, amellyel mi, középeurópaiak tartozunk a spanyol szellemnek azért a sok gyönyörűségért, amit művészetükkel és irodalmukkal nekünk nyujtottak. Igaz ugyan, hogy teljesen ujat nem hozok Önöknek. Az a kitünő fordítás, amit Lopes-Ballisteros úr lelkesedésének és szorgalmának köszönhetünk, lehetővé tette, hogy majdnem teljes kiadásban olvashatták e tudomány nagy mesterének, Freud tanárnak műveit. Ma tehát inkább néhány praktikus kérdéssel akarok foglalkozni.

Hogy lehet megtanulni a lélekelemzést? Ki jogosult arra, hogy analitikusnak nevezze magát, aki a lélek problémáit és konfliktusait a legmélyebb rétegeiben meg tudja érteni és praktikusan meg tudja oldani a beteg és az egészséges lelkiélet nehézségeit? Talán meglepő Önök számára a kérdés ilyetén felállítása; hiszen megszokták, hogy komplikált tudományos felépítéseket is elsajátíthatnak az odavágó művek elolvasása, egyetemi előadások és szemináriumok hallgatása által. A szigorú vizsgák letétele után módjukban áll úgy a jogi, mint az orvosi, pedagógiai vagy etnológiai téren hozzákezdeni a gyakorlati munkához. A tisztára logikai és matematikai tudomány-ágakban alapnak elég néhány alaptételnek tagadhatatlan evidenciája, amelyekre a legalaposabb tudás is felépíthető; a természettudományban hozzáadódik a tapasztalat is: a megfigyelés és a kísérlet. Azonban a pszichoanalitikus tapasztalat azt mutatja, hogy a lélektan gyakorlásához, a teoretikus tudás, tapasztalat és a tapasztalati tények ismeretének logikus összekapcsolása nem elég, szükséges a saját személyiségünk mélyenjáró áttanulmányozása és a saját szellemi és érzelmi rezdüléseinknek szigorú megfigyelése. A lélekelemzés elsajátításához ez az önismeretre és önuralomra való nevelés a legfontosabb kellék; ez a conditio sine qua non, melynek teljesítése után következhetik csak a teoretikus és praktikus kiképzés. Ezen a téren még messzebb menő követelésről van szó, mint amit a csillagászatban állítanak fel. Mindenki, aki a csillagos eget tanulmányozza, ismeri szemének minden sajátosságát és hozzá kell igazítania a normálishoz, különben megfigyelései megbízhatatlanok volnának. A lélektannál az egyéni tényező jelentősége még sokkal nagyobb; a lélekelemzés nagyrészt introspektív és szubjektív megismeréssel foglalkozik, azonban a mások által nyert lelki anyag nem érthető meg máskép, mint ha saját lelki és szellemi folyamatainkkal hasonlítjuk össze őket.

Tudjuk, hogy a természettudományok csodálatos haladására lassankint a lelki dolgok lekicsinylése következett; tudományos szempontból egyike Freud legnagyobb érdemeinek, hogy a tárgyilagosság fanatikusainak túlzásaival bátran szembeszállt és a fizikai realitás mellett komolyan vette a lelki realitást is. Két éve, hogy Amerikában a behavioristák képviseletében dr. Watson egy szellemi párbajra hívott meg. Az ő tézise az, hogy az introspektíve megfogható változások figyelembe vétele teljesen felesleges; elegendő, ha az állati és emberi élőlények tevékenységét és viselkedését úgy írjuk le, hogy azok reflexek és tropismusok összességei. Felkértem, hogy mondjon erre példát, mire Watson leírta a rémület reflexet; amely váratlan zajra észlelhető fehér egereknél és kis gyermekeknél. Erre azt kellett felelnem; hogy a menekülési reflex ijesztő hatását ő csak a saját hasonló helyzetben tapasztalt érzéseiből tudhatja; ő tehát következetesen levonja az önmegfigyelésből az összehasonlításra való lehetőséget. A behaviorista is, ezt kellett neki mondanom, nem más, mint álcázott lélekbuvár.

Freud nem megy a másik végletbe, nem tagadja az objektív kutatás szükségét és fontosságát, csak hozzáteszi, hogy a szubjektív tények csoportosítása is tudományos eredményekhez vezet, sőt hogy a gondolkodás, érzés és cselekvés okai csupán a másokkal való azonosításon keresztül érthetők meg. Más szóval: az analitikusnak értenie kell ahhoz, hogy rekonstruálni tudja egy más, beteg vagy egészséges személy érzéseit, gondolatait és cselekedeteit, az általa hozott asszociációs anyag segítségével. Freud előtt is voltak efajta művészek, ezeket emberismerőknek nevezték. De Freud lélekelemzése ezt a művészetet tudománnyá építette ki, amely hozzáférhetővé vált minden gondolkodó szellem számára és nem csak a kiválasztottak sajátja. Biztos azonban, hogy ez a tudás csak a saját tapasztalatunk, tehát a saját analizisünk által válhat meggyőződéssé.

Attól félek, hogy Önök azt az aggodalmaskodó kérdést fogják feltenni, vajjon a jövendő analitikusnak neurótikussá, elmebeteggé, kriminálissá, gyermekké kell-e válnia, hogy az efajta egyéneket meg tudja érteni és őket kezelni? Sajnos, erre igennel kell felelnem, de megnyugtatásul rögtön hozzátehetem, hogy ez nem azonos a léleknek az analitikus által való korrumpálásával. A lélekelemzés legnagyszerűbb felfedezéseinek egyike ugyanis az a megismerés, hogy a lélek minden korábbi, látszólag teljesen leküzdött primitív és infantilis reakciósmódjai, hasonlóan a fákon látható évgyűrűkhöz, a héj alatt, tudattalan elfojtott állapotban tovább élnek bennünk és az analizis módszerével újból tudatra hozhatók. Gondoljanak csak saját álmaik kusza és gyakran amorális hallucinációira és akkor hozzá fognak járulni ahhoz a felfogáshoz, hogy néha úgy érzünk és gondolkodunk, mint az elmebetegek; azok a kis, rendszerint figyelemre nem méltatott félelmi- és kényszerképzetek, amik minden emberben többé-kevésbbé megvannak, eredetük és természetük szerint ugyanabból a forrásból fakadnak, mint a neurótikus tünetek; ki állíthatja, hogy éber álmodozásaiban sosem kapta magát rajta olyan gondolatokon, melyeket, ha megvalósítana, máris a bünözők közé tartoznak? Ha felteszik a kérdést, miben különbözik a tisztes polgár a bünözőktől, azt felelhetem: abban, hogy, primitív ösztönei felett kitünően tud uralkodni. És ami a gyerekességet illeti: hát nem valóság az, hogy mihelyt a konvenciók álarcát ledobjuk, kitünik gyermeki naivitásunk, játékos kedvünk, de még gyermeki kegyetlenségünk és civilizálatlanságunk is? A lélekelemzés módszere a leendő analitikust hozzásegíti a tudattalan teljes felderítéséhez és a felette való uralomhoz. Ennek a célnak elérésére legfőbb segítő eszközünk a szabad eszmetársitás: a válogatás nélküli elmondása minden ötletnek, érzésnek, gondolatrezdülésnek, amelyet rendesen figyelemre sem méltatunk és biztosan soha sem közöltünk mással. Az analitikus vagy az analitikus pedagógus, ki saját konfliktusai által nem gátolt, az asszociációs anyag segítségével felszínre segíti a múlt idők elfelejtett részét, mely Oceániához hasonlóan a tenger mélyén, a lélek medrében pihen és most újból felszínre kerül. Freud álomfejtése, melyet ő a legművészibb módon dolgozott ki, szintén segítő eszközünk az amnéziás hézagok kitöltésére.

Most azt kérdezhetik tőlem, hogy nem lehet-e ezt a munkát egyedül, vezető nélkül is elvégezni? Valóban lehet, de csak egy bizonyos mélységig; azonban az önanalizis értékben meg se közelíti a más segítségével végzett munkát. Azt is tudjuk, hogy ez miért van így. A gyermekkori amnéziákat okozó elfojtás szociális tünet, az egyén reakciója a környezet nevelési rendszabályaira. Csak egy javított új kiadása ennek a nevelésnek, tehát pótnevelés, tudja az annak idején elkerülhetetlen nevelési hibákat felderíteni és jóvátenni. Az analizált egyén az indulatáttételben megkísérli, hogy összes szeretet- és gyűlöletérzéseit átvigye az analitikus személyére; ez a jelenség – az indulatáttétel – minden egyéb kapcsolatban, analizisen kívül is mutatkozik, pl. tanár és tanítvány, orvos és betege között is, csak nem voltak elég figyelemre méltatva. Az ellenállás, vagyis a kelletlenség, kellemetlen igazságokat tudomásul venni, az önanalizisben csak félig-meddig küzdhető le; ehhez erőskezű és tapintatos vezető szükséges. Az asszociációk jó átdolgozása, az indulatáttétel alapos kihasználása, az ellenállási tendenciák leleplezése és leépítése után a jövendő analitikust meg kell szabadítani a hozzánk való személyes kapcsolattól is, önállóvá tenni, ez olyan eljárás, ami más pszichoterápiánál (pl. hipnózis és szuggesztió) soha sem történik meg.

Amint látják, ez a kiképzési módszer hasonlít valamennyire a kézműves kitanításához. Először mint tanonc, el kell sajátítani a mester fogásait, sőt érezni kell az ő nevelő befolyását, hogy aztán mint segéd, még mindig felügyelet és kontroll mellett próbálkozzon önállóan dolgozni.

Ennek a második résznek felel meg az analitikus nevelésben az ú. n. kontrollált analizis. A tanítvány néhány analizálandó esetet kap, önállóan dolgozhat, azonban meghatározott időközökben referálni tartozik erről a munkáról kiképzőjének, aki esetleges technikai hibáira figyelmezteti, tanácsot adhat az analizis menetére vonatkozólag, és ezt a kontrollt addig folytatja, míg a tanítvány egyedül is megállja helyét. Ezen segédidő alatt a teoretikus tudást is el kell sajátítania azokból a művekből, melyeken Freud és követői az eddigi tudományos eredményeket lefektették.

Most még felvilágosíthatom Önöket arról, hogy hol vannak azok az iskolák, melyekben ez a háromszoros tanrend keresztül lesz vive és a mester cím elnyerhető. 18 éve, hogy az én kezdeményezésemre megalakult a „Nemzetközi Pszichoanalitikai Egyesület”, melyhez az összes analizis iránt érdeklődők csatlakoztak, azzal a feladattal, hogy a Freud-féle analizist, mint önálló tudományt, a lehető legnagyobb tisztasággal ápolják és elősegítsék. Az elv, mely előttem lebegett, ennél az alakulásnál az volt, hogy csak azok tartozzanak közénk, akik az alapgondolatok tekintetében egy véleményen vannak (ma már az analizáltság is hozzátartozik a felvételi feltételekhez). Azt hittem és hiszem ma is, hogy vita csak egyforma gondolkodásúak között lehet eredményes, és hogy más alapelvek szerint gondolkodóknak legyen inkább saját munkaközpontjuk. Ez az elv, melyet ma is követünk, meghozta számunkra azt a nem mindig kellemes jelzőt, hogy ortodoxok vagyunk és ehhez a szóhoz igazságtalan módon hozzáfüggesztették a maradiság értelmét. Ismeretes azonban, hogy vannak leválások és lázadások a haladás ellen is, melyekben a fiatalok sokszor reakciósabbak, mint az öregek. Nem tehetek egyebet, mint hogy tudományos szempontból reakciósnak bélyegezzek két, Freudtól való nagy eltávolodást. Az egyik, mely Jung nevéhez fűződik, újból a miszticizmushoz közeledik, melyet túlhaladottnak gondoltunk; a másik az „individuálpszichológia”, mely, a behavioristákhoz hasonlóan, egészen félre teszi a pszichológiát és minden üdvöt egy új társadalmi berendezkedéstől vár. Az ortodox freudi egyesület számos egyesületet alapított különböző országokban, ú. m. Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Angliában, Svájcban; az U. S. A., Franciaország, Oroszország, India, Japán, szintén alapítottak egyesüléseket. Dr. Eitingon ajánlatára némely testvéregyesület tanintézetet is állított fel tanulmányi bizottságokkal, ami által a rendszeres kiképzés lehetővé vált. Ezek az intézmények egyelőre csak Berlinben, Bécsben, Londonban és Budapesten léteznek.*

Valóban nagy az áldozat, amit a tanítvány a kiképzésért hoz; egyéb szakképzettsége elnyerése után még rendesen két-három évig e városok egyikében kell tartózkodnia és legalább is ezen idő felerészét csupán saját analizisének szentelnie, ami napi egy órát jelent. Ez a nagy követelmény idővel nem lesz oly nehezen keresztülvihető, mert rövidesen nem lesz kultúrközpont ilyen intézmény nélkül. Kezdetben az analizis főleg a germánok, angolszászok és magyarok között honosodott meg. Még 15 éve, a bordeauxi egyetem kiváló pszichiáterei egy bírálatukban részletesen kifejtették, hogy az analitikus módszer nem felel meg a latin szellemnek, tehát általa soha sem lesz elfogadva. Az én válaszom erre az volt, hogy tudományban nem játszhatnak szerepet nemzetiségi és faji különbségek. Ha helytállók a fizika és pszichológia törvényei, akkor érvényesek Németországban épp úgy, mint Palesztinában vagy Franciaországban, vagy, ha hamisak, akkor kiirtandók az egész földtekén. Érdekelni fogja Önöket, hogy Franciaország latin népe, ha elkésve is, de fokozódó érdeklődést mutat az analizis iránt. A párisi egyetem rendes tanára a pszichiatriai tanszéken, Claude tanár, rokonszenvez tudományunkkal; egyik tanársegédje, dr. Laforgue alapította párisi csoportunkat és ennek alelnöknője Mária görög hercegnő, született Bonaparte, nemrégen nagy összeget adott arra a célra, hogy hazámfia, a magyar etnológus Róheim Géza dr. Közép-Ausztráliába mehessen, hogy analitikus tanulmányokat végezhessen a világ legprimitívebb népein.

Azt remélem, hogy dacára az itt is meglévő latin ellenállásnak, egy kör fog alakulni Ballisteros úr körül és így az analizis itt is függetlenítheti magát a külföldi segítségtől.

Most hallottunk épen egy analitikus etnológusról, meg egy jogászról, aki analitikus csoportot létesített. Ez meglepheti Önöket és felvethetik azt a kérdést, hogy hát nem az orvostudományhoz tartozik-e az analizis? Nemmel felelhetek erre; az analizis egy új lélektan, melyet mindenütt kellene tanítani, ahol emberi lelkekkel foglalkoznak. Legfontosabb alkalmazási területe mindenképen a neurótikus és pszichótikus zavarok, melyek torzitott formában mutatják a normálisoknál elrejtett lelki működéseket és ezáltal egyetlen lehetőségét adják az analitikus tudomány elsajátításának. De nem kell orvosnak lenni ahhoz, hogy ezeket a mechanizmusokat megértsük. Nincs még kapcsolat egyrészt a testi organizáció és agyanatomia, másrészt a pszichiátria és neurózistan között, bármilyen nagyszerűek is az eredmények organikus téren. Ezért minden szociológus, pedagógus, kriminológus számára nyitva van az út az analizis elsajátítására, alapos természettudományi képzettség nélkül is. Sőt tovább mennék és a távoli jövőben minden apától és anyától megkívánnám az analitikus képzettséget, mert az ő kezükbe van letéve a jövő nemzedék sorsa.

Nemcsak a latin szellem, hanem a hivatalos szellem az egyetemeken is rossz szemmel nézi az analizist. A pszichiaterek csak most, több mint 30 év után kezdenek Breuer és Freud legelső primitív ú. n. katartikus kísérleteivel foglalkozni, amelyeket mi már rég túlhaladtunk. Hálánk az írókat és művészeket illeti meg, akiket nem gátol a tradicionális gondolkodás. Az ő érdeklődésük és megértésük védte meg a lélekelemzést attól, hogy a tudósok el ne veszítsék. Ma már ott tartunk, hogy a tudósok is nyujtják felénk baráti kezüket és így indokolt a remény, hogy nemsokára ők és más intellektuellek egyesült erővel fognak velünk dolgozni eme új lélektan felépítésén.