Judith Dupont

Előszó*

1969-ben Bálint Mihály úgy gondolta, hogy a küszöbön áll Ferenczi Sándor Naplójának és a Freud–Ferenczi-levelezésnek egyidejű kiadása. Mégis több mint tizenhat év telt el a Napló francia kiadásáig és addig a bejelentésig, hogy a Levelezés immár biztosan megjelenik majd (ez utóbbi természetesen attól függ, hogy mikor fejeződnek be a szerkesztési munkálatok).*

Bálint Mihály azért szerette volna, hogy a Napló és a Levelezés egyszerre jelenjen meg, mert a két szöveg kölcsönösen megvilágítja és kiegészíti egymást. A Naplót olvasva érthetővé válik, hogy az önmaga legmélyébe alászállt és saját magát is megkérdőjelező Ferenczi hosszas töprengés után végül miért utasította vissza a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnöki posztját, noha Freud rendkívüli módon szorgalmazta, hogy vállalja el. Levelezésükben hosszú hónapokon át tárgyalják ezt a kérdést. Kiderül továbbá az is, hogy Ferenczi kétségbeesetten kereste Freud segítségét benső világának veszélyes kutatásában, Freud azonban nem tudott mellé állni, mert meg volt róla győződve, hogy barátja olyan útra tért, amely törvényszerűen tévedésekhez és betegséghez kellett hogy vezessen.

Ferenczi Naplója nyilvánvaló bizonyítéka – ha ilyenre egyáltalán szükség van – lelki egészsége épségének; sőt mi több, ahogy a Napló végén írja, nem sikerült a tébolyba menekülnie. És ebbe belehal: „…szükséges-e (ha képes vagyok rá) személyiségemet új alapokon megteremteni, az eddigit pedig mint hamisat és megbízhatatlant feladni? Az lenne a választásom, hogy vagy meghalok vagy »újra berendezkedem« – és ezt 59 éves korban?” – írja 1932 októberében. És valamivel később, a Napló legutolsó lapjain: „Úgy tűnik, hogy pszichológiai berendezésem bizonyos mértékig megtartotta erejét, úgyhogy ahelyett, hogy pszichésen megbetegednék, csak organikus mélységeimben tudok pusztítani – vagy elpusztulni.”

A Freud–Ferenczi-levelezés értékes adatokat szolgáltat számunkra a Napló keletkezéséről és arról, hogy Ferenczi milyen szándékkal vezette.

A Levelezésből az is érthetővé válik, hogy Freud nem tudta követni barátját ezen az úton: eljárásával Ferenczi végül kivétel nélkül aláássa mindazokat a védőbástyákat, melyeknek oltalmában Freud megalkothatta a pszichoanalízis építményét, kellőképpen védelmezve önmagát a folytatás érdekében. Nem azt mondják-e, hogy a gerilla első számú feladata az, hogy életben maradjon? Freud nem tehette meg, hogy ne védje önmagát, Ferenczi pedig kétségtelenül az életével fizetett azért, hogy ilyen mértékben le akart mondani a védekezésről; ugyanakkor követői számára olyan új utakat nyitott, melyek a kutatások előrehaladtával egyre termékenyebbnek mutatkoznak. Több mint fél évszázad kellett azonban ahhoz, hogy a pszichoanalitikusok közössége hozzálásson Ferenczi gondolatainak és intuícióinak befogadásához.

A Freud–Ferenci-levelezésben a Naplót  előrevetítő első határozottabb megjegyzés egy 1929. december 25-én kelt levélben található, amikor is, miután Ferenczi bizonyos ideig visszahúzódott, újra kiönti szívét Freudnak, aki szemrehányást tett neki eltávolodása miatt:

 

„Mint mindig, ha erőt vettem magamon (lemondtam az egyetemi karrierről, nem fogadtam el a berlini Intézet vezetését stb.), most megint úgy érzem bizonyos tekintetben, hogy felesleges gondoktól szabadultam meg, és érdeklődésem sokkal fontosabb dolgok felé fordult. Belső indíttatást valójában a kutatásra érzek, és megszabadulva minden személyes becsvágytól, megkétszerezett kíváncsisággal mélyedtem el eseteim tanulmányozásába.

A legrövidebben összefoglalva körülbelül a következőket tudom erről Önnek mondani:

1. Minden olyan esetben, amelyben elég mélyre hatoltam, megtaláltam a betegség traumás-hisztériás alapját.

2. Ahol ez nekem és a betegnek sikerült, ott sokkal jelentősebb volt a terápiás hatás. Sok esetben kellett visszahívnom már „gyógyult” eseteket utókezelésre.

3. Eközben lassanként kialakult bennem az a kritikai vélemény, hogy a pszichoanalízis túl egyoldalúan csak a kényszerneurózisok analízisét és a karakteranalízist műveli, vagyis egy Én-pszichológiát, miközben elhanyagolja az analízis organikus-hisztériás alapját; ennek oka az, hogy a patogenezisben a fantázia szerepét túl-, a traumás valóság szerepét pedig alábecsüli…

4. Az újonnan szerzett (még akkor is, ha lényegében inkább régre visszanyúló) tapasztalatok természetesen a technikai részletekre is visszahatnak. Bizonyos túlzottan szigorú intézkedéseken enyhíteni kell anélkül, hogy a másodlagos nevelői szándékot teljesen szem elől tévesztenék”.

 

Az ezt követő levélváltások során Freud nem bocsátkozik Ferenczi javaslatainak részletes tárgyalásába, ellenben ismételten kijelenti, hogy nem érdeklik a pszichoanalízis terápiás vonatkozásai. Ez bizonyára elfogadhatatlannak tűnt Ferenczi számára, aki mindenekelőtt orvos volt, és így elsősorban éppen a terápia érdekelte, annál is inkább, mivel az egyik veszélyben lévő betege, akit gondoznia kellett, önmaga volt.

1930. január 17-én ezt írja Freudnak, az analitikusának:

 

„…a kettőnk között fennálló kapcsolatban a legkülönbözőbb érzelmi és szemléletbeli konfliktusok keveredtek össze (legalábbis bennem). Kezdetben Ön imádott mesterem és elérhetetlen példaképem volt, aki iránt én, a tanítvány tudvalevőleg mindig vegyes érzelmeket tápláltam. Aztán analitikusommá vált, a kedvezőtlen körülmények azonban nem tették lehetővé, hogy befejezze az analízisem. Különösen azt sajnálom, hogy az analízisben Ön nem vette észre bennem, és nem reagáltatta le a – részben csak áttételes – negatív érzéseket és fantáziákat. Tudvalevőleg ezt egyetlen analizált sem tudja segítség nélkül megtenni, még én sem, noha másokkal már több éves tapasztalatot szereztem. Utólagos és nagyon módszeres, fáradságos önelemzésre volt ehhez szükség. Ez természetesen együtt járt azzal is, hogy némileg kamaszos beállítottságomat feladva be kellett látnom, hogy nem szabad annyira, oly teljes mértékben az Ön jóindulatától függenem, vagyis, hogy nem szabad túlbecsülnöm azt, hogy mit jelentek az Ön számára. Közös utazásaink apró eseményei is hozzájárultak ahhoz, hogy Ön bizonyos gátlást keltett bennem, különösen az a szigor, amellyel a Schreber-könyv* kérdésében tanúsított csökönyös viselkedésemért megbüntetett. Még most is azt kérdem magamtól: nem lett volna-e helyesebb, ha a tekintély hordozója szelídebb és elnézőbb?…”

 

Most azonban Ferenczi úgy véli, rosszul tette, hogy annyit habozott, mielőtt megosztotta volna új gondolatait Freuddal. Sőt, annyira elragadtatja magát, hogy bírál, mi több, tanácsokat osztogat:

 

„Példának okáért nem értek Önnel egyet abban, hogy a gyógyulás folyamata elhanyagolható vagy jelentéktelen, amit, pusztán mert nem tűnik annyira érdekesnek számunkra, figyelmen kívül hagyhatunk. Én is gyakran éreztem, hogy »fed up« – vagyok vele, de legyőztem ezt az indulatot, és örömmel tudathatom Önnel, hogy látszólag éppen itt kerül más, élesebb megvilágításba egy egész sor kérdés, talán maga az elfojtás problémája is!…”

 

Ferenczi reméli, hogy ekképpen sikerült helyreállítania a hajdani bizalmas párbeszédet Freuddal.

Ezt a nyitányt szívélyesebb hangvételű levélváltás követi. Mindkét férfi veszélyben érzi az életét és a halálra gondol. Mindazonáltal az idősebb és rákbetegségétől sokat szenvedő Freud nehezen hallja meg a fiatalabb panaszait, akin még nem tört ki a betegség, és akinek már hosszú hipochonder előtörténete van.

1930. július 20-án Ferenczi ezt írja:

 

„Valamivel korábban, mint Ön, Professzor Úr, de én is sokat foglalkozom a halál problémájával: természetesen éppúgy, mint Önt, az érdekel, hogy mi az összefüggés a halál és saját sorsom, valamint jövőm lehetőségei között. Testi önszeretetem egy része, úgy tűnik, tudományos érdeklődéssé szublimálódott, és ez a szubjektív mozzanat, úgy hiszem, érzékennyé tett a neurotikusaink azon pszichés és egyéb folyamatai iránt, amelyek a valós vagy vélt életveszély pillanataiban játszódnak le. Bizonyára ez volt az az út, amely engem a látszólag elavult (legalábbis ideiglenesen mellőzött) trauma-elmélet felelevenítésére vezetett…”

 

Ferenczinek az az érzése, hogy „produktivitásának viszonylag kései fellángolásáról” van szó, és enged ennek az „olykor nagyon erős, alkotásra késztető nyomásnak anélkül, hogy annak ellenőrzés alatt tartásáról lemondana”.

1930 szeptemberében vita van kibontakozóban Ferenczi bizonyos nézetei körül, ennek azonban hamar vége szakad, és a következő év folyamán eszmecseréik tárgyilagosabbá válnak. A felvetődő különböző témák között azonban érezhetően mélyebb problémák visszhangzanak, különösen amikor a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnöki posztjáról van szó, amelyet Ferenczi habozik elfogadni.

Az 1931. szeptember 15-i levelet Ferenczi teljes egészében annak szenteli, hogy bemutassa azt a kutatását, amely végül a Napló megírásához vezetett:

 

„…nagyon nehéz belső és külső, ugyanakkor tudományos »tisztázó munkába« mélyedtem, amely jelenleg is tart, és eddig még semmi végleges eredményt nem hozott – félig késszel pedig az ember nem szívesen áll elő. A tudományos kérdések még mindig a technikai eljárások köré csoportosulnak, amelyek kidolgozása azonban olykor némely elméleti kérdést más megvilágításban tüntet fel. A tőlem megszokott módon nem riadok vissza attól, hogy a következtetéseket, amennyire csak lehetséges, levonjam, gyakran elmegyek egészen a képtelenségig; ez azonban nem szegi kedvem, más, gyakran homlokegyenest ellentétes utakon igyekszem előbbre jutni, és még mindig reménykedem, hogy egyszer majd rátalálok a helyes ösvényre.

Mindez nagyon misztikusan hangzik – kérem, ne ijedjen meg. Amennyire meg tudom magam ítélni, nem lépem túl (vagy csak ritkán) a normalitás határát. Bár gyakran tévedek, merev előítéleteim nincsenek…”

 

Erre a bizalmas vallomásra Freud egy nagyon kiábrándult levéllel reagál 1931. szeptember 18-án. Úgy véli, Ferenczi eltávolodik tőle, és elégedetlensége jelének tekinti, hogy olyan irányokba terjeszti ki kutatásait, amelyek, mint írja, „úgy látom, semmiféle kívánatos célhoz nem vezetnek”. Ezzel szemben kész kivárni, hogy Ferenczi a „visszatérés útjára” lépjen és felhagyjon tévedéseivel. Kétségtelenül „harmadik pubertásról” van szó nála.

1931. október 10-én kelt levelében Ferenczi megpróbál védekezni:

 

„Semmiképpen sem akarom tagadni, hogy a szubjektív mozzanatok nálam gyakran lényegesen befolyásolják az alkotás módját és tartalmát. A múltban ezek időnként túlzásokhoz vezettek. Végül azonban, úgy hiszem, sikerült belátnom, hol és mikor mentem túl messzire. Másfelől még ezekből a bizonytalanba tett kirándulásokból is mindig jelentős hasznom származott. – Valami hasonlót kell feltételeznem az Ön »harmadik pubertás« diagnózisáról. Még ha a diagnózis helyes is: annak értékét, ami ebben az állapotban jött létre, először objektíve kell megítélni. Én is hivatkozhatom egy Schiller-idézetre (amelyet Öntől hallottam), miszerint a szokatlan, még akkor is ha részben tévesnek vagy csak a fantázia szüleményének tűnik, érdeklődésre bátorít. – Újabb felismeréseimet először »in statu nascendi« ragadom meg; nagyon szeretném, ha valamivel részletesebben tudna írni azokról a pontokról, amelyek úgy tűnik, »semmiféle kívánatos célhoz nem vezetnek«. Kizártnak tartja, hogy az Ön által elvárt érés, azaz a visszatérés után, valami gyakorlatilag, illetve elméletileg használhatót tudjak létrehozni?

Én mindenekelőtt empirikus vagyok… A gondolatok mindig a betegek kezelésének módozataihoz kapcsolódnak, és bennük nyernek cáfolatot vagy megerősítést…”

 

1931 decemberében egy Ferenczi számára megrázó levélváltásra kerül sor, amelyben szerintünk inkább félreértésről, mint nézeteltérésről van szó. Freud december 13-án írja meg híres levelét Ferenczinek a „csók technikájáról”,* amelyre Ferenczi december 27-én válaszol. Ezt a levelet a január 7-i naplójegyzés 3. jegyzetében teljes terjedelmében közöljük. A félreértés csak a Napló olvastán válhat világossá. Ferenczinek időre volt szüksége, hogy összeszedje magát.

1932. január 21-én ezt írja Freudnak: „Utolsó levélváltásunk óta egyfajta kellemes megnyugvás tölt el, ami – reményem szerint – kedvező hatást fog gyakorolni azoknak a tudományos-technikai problémáknak a megoldására, amelyek foglalkoztatnak…”

És csakugyan, január 7-én megfogalmazta a Napló első jegyzetét, amely az „analitikus érzéketlenségét” tárgyalja…

1932. május 1-jén Ferenczi – válaszul Freudnak, aki szemére veti hallgatását – ismét megpróbálja megértetni magát: „Úgy tűnik, hogy egy fél élet túlfeszített munkáját akarom kipihenni; pihenésen ezúttal azt értem, hogy elmerülök bizonyos fajta tudományos Költészet és valóságba, olykor azt hiszem, bizonyosan létre fog jönni valami nem értéktelen. Nem hiszem, hogy az ember bármennyire is akarja, változtathat az efféle beállítódáson…”

Freud, aki nem mondott le arról, hogy Ferenczi elfogadja az elnökséget, és az a véleménye, hogy az előnyös lenne Ferenczi számára, 1932. május 12-én az alábbiakat válaszolja: „…Az utóbbi években Ön kétségtelenül az elszigeteltségbe vonult… El kell azonban hagynia az álomszigetet, ahol a fantáziája gyermekeivel él, és ismét részt kell vennie a férfiak küzdelmében.”

1932. május 19-én kelt levelében Ferenczi újra előhozza az ügyet:

 

„Becsületesen be kell vallanom, hogy bár jelenlegi tevékenységemről olyan kifejezésekben beszélek, mint »álomélet«, »nappali álmodozás«, »pubertáskrízis« stb., ez nem jelenti azt, hogy magamat teljesen betegnek tekintem; a valóságban az, az érzésem, hogy a viszonylagos zűrzavarból sok hasznavehető dolog fog létrejönni, illetve jön máris létre… Valóban úgy gondolom tehát, hogy nem végzek haszontalan munkát, ha tevékenységemet egy ideig a jelenlegi módon folytatom…”

 

Aztán egy 1932. augusztus 21-én kelt levélben Ferenczi végérvényesen lemond az elnökségről, mert: „…Azokhoz a mozzanatokhoz, amelyekről már beszéltem Önnek, hozzájárult még az a körülmény is, hogy analíziseim mélyebbé és hatékonyabbá tételére irányuló erőfeszítéseim során olyan kifejezetten kritikus és önkritikus mederbe jutottam, ami némely tekintetben, úgy tűnik, nemcsak kiegészítéseket, hanem gyakorlatunk, sőt helyenként elméleti nézeteink korrekcióját is szükségessé teszi…”

Ferenczi úgy véli, hogy ez a kritikus lelkiállapot nemigen kedvez annak, hogy jó elnök váljon belőle, hiszen egy elnöknek éppen az a feladata, hogy őrködjön a már meglévő felett.

Útban a wiesbadeni kongresszusra, amelynek megnyitója 1932. szeptember 3-ára volt kitűzve, Ferenczi megállt Bécsben Freudnál, hogy megmutassa neki a kongresszusra írt Sprachverwirrung zwischen den Erwachsenen und dem Kind (Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között) című előadását. Kínos találkozás volt ez, mert végképp képtelenek voltak megérteni egymást. Freud nagyon megütközött a tanulmány tartalmán, azt követelte Ferenczitől, hogy míg meg nem változtatja a szövegben kifejezésre juttatott nézeteit, tartózkodjon mindennemű publikálástól.

Ferenczi a kongresszus után, ahol mindennek ellenére megtartja előadását, üdülni próbál. Baden-Badenben igyekszik kipihenni magát Groddecknél, majd Dél-Franciaországban, de nagyon rosszul érzi magát. Ez egy „voyage de lit”, ahogy Freudnak írja 1932. szeptember 27-én. Nagyon megrázta a Freuddal való bécsi találkozás, amely valójában utolsó találkozásuk volt, és tiltakozik Freud kérése ellen, hogy egy ideig semmit se publikáljon.

 

Freud nagyon kemény hangon válaszol 1932. október 2-án: „…többé már nem hiszek abban, hogy helyesbíti önmagát, amint én egy nemzedékkel korábban helyesbítettem magam… Az utóbbi két évben módszeresen elfordult tőlem… Tárgyilagosan úgy vélem, megtehetném, hogy rámutatok a konstrukciójában fellelhető elméleti hibákra, de mi végre? Meggyőződésem, hogy Önhöz nem lehet kételyekkel közelíteni…”

 

Ugyanaznap jegyzi be Ferenczi a Naplóba fájdalmas dilemmáját: „újból berendezkedni” vagy meghalni. Hét hónappal később hal meg, miután az utolsó hónapokban újból megtalálta Freuddal való levelezésében a baráti hangnemet s talán még a kölcsönös megértést is.

Ferenczi számtalan témát felvet a Naplóban: a paranoiát, a szkizofréniát, a homoszexualitást, az Ödipusz-komplexust, a tananalízist, az analízis befejezését, a mazochizmust, a lereagálás terápiás hatásait, az elfojtást stb., valamint megfigyeléseinek egész sorát közli a Napló írásának idején kezelt betegeiről, közülük különösen négyről, akiket R. N., S. I., Dm. és B. kezdőbetűkkel jelöl. Négy nőről van szó, akik közül három amerikai.

A Napló azonban alapjában három nagy főtéma köré csoportosul, amelyekre kezdetétől egészen a végéig szüntelenül visszatér:

1. Elméleti kérdés: a trauma. Folyamatban lévő analízisei alapján Ferenczi igazolva látja azt a nagy jelentőséget, amelyet a trauma valóságos létezésének tulajdonított, és kidolgozza elméletét a trauma hatásairól és kezeléséről.

2. Technikai kérdés (szorosan kapcsolódva a trauma problémájához): a kölcsönös analízis. Ferenczi elénk tárja az ötlet születését, azt, hogy hogyan végezték ezt a fajta analízist és saját kritikai álláspontját, amelyet végül a kölcsönös analízissel kapcsolatban le kellett vonnia.

3. A személyes vonatkozás: Ferenczi bírálja az analitikus helyzetnek azt a formáját, amelyet Freud megalkotott, bírálja Freud analitikusi magatartását, és végül elemzi saját, Freudhoz fűződő viszonyát.

A trauma

A Napló megírását megelőző évben kezdi Ferenczi papírra vetni gondolatait a traumáról. A Naplóban aztán továbbra is foglalkozik ezzel a témával, ugyanakkor azonban szigorúbban szerkesztett feljegyzéseket is készít, egyet 1932. szeptember 19-én, a kínos utazás közben a wiesbadeni kongresszusra, egyet pedig 1932. december 26-án, miután felhagy a Napló írásával, azon a napon, amikor néhány más, rövid feljegyzést is készít. Feltehetően ezek a Ferenczi által írt utolsó oldalak.*

A Napló azoknak a különböző klinikai eseteknek napról napra lejegyzett történetét tartalmazza, amelyekre Ferenczi elmélkedéseit alapozta. E klinikai esetek alapján – aszerint, ahogy azok felmerültek – egész sor elméleti következtetésre jut, amelyek közül aztán néhányat kidolgoz a már idézett Nyelvzavarban, vagy a Jegyzetek és töredékekben.* Más megfigyeléseit azonban csak vázlatosan veti fel, ma azonban ezek a modern pszichiátria, sőt antipszichiátria bizonyos fontos áramlatait megalapozó tételeknek tűnnek fel.

Ferenczi párhuzamot von a felnőttek képmutatása által traumatizált gyermek, a társadalom képmutatása által traumatizált elmebeteg és a között a páciens között, akinek korai traumáit az analitikus hivatásbeli képmutatása és technikai rugalmatlansága éleszti és fokozza fel újra.

Ferenczi leírja, hogy milyen folyamat játszódik le abban az emberben, aki valamiféle legyőzhetetlen hatalom támadásának van kitéve; már nem tud védekezni, mondhatni megadja magát elkerülhetetlen sorsának, és kivonul önmagából, hogy a traumás eseményt nagy távolságból figyelje. Ebből a megfigyelői helyzetből esetleg képes lesz a támadót betegnek, őrültnek tekinteni, akit néha megpróbál még ápolni, gyógyítani is. Hasonlóképpen, mint ahogy a gyerek alkalmanként szülei pszichiáterévé válik. Vagy mint az analitikus, aki saját analízisét végzi el a betegein keresztül: innen már nincs messze a kölcsönös analízis gondolata.

A trauma áldozata, a gyermek vagy az elmebeteg, a támadó önnön karikatúráját tükrözi vissza, egyidejűleg juttatva így kifejezésre szenvedését, tiltakozását és azokat az igazságokat, amelyek alól a másik minden erejével igyekszik kibújni.

Így aztán a traumatizált lassanként saját forgatókönyve fogságába esik, egészen addig, míg minden kiutat el nem torlaszol önmaga előtt. Ezt a bezártságot már csakis kívülről jövő terápiás beavatkozás tudja áttörni.

Ferenczi ugyanígy hangsúlyozza az analitikusok bizonyos hivatásbeli attitűdjeinek képmutatását, a kényelmetlen vagy etikájukkal ellenkező viszont áttételes érzéseik tagadását, és ezeket olyan traumáknak tekinti, amelyeket a beteg kénytelen elszenvedni és amelyek felelevenítik a régi traumákat, holott azokat voltaképp az analízisnek kellene meggyógyítania. Ezt a helyzetet Ferenczi nemcsak analitikusként, de analizáltként és a pszichoanalitikus csoport tagjaként is átélte. Igazából sohasem tudta kifejezésre juttatni – közvetlen vagy áttételes – ellenséges érzületeit Freuddal, analitikusával és nagyra becsült mesterével szemben, aki egyébként elég rosszul viselte az effajta megnyilvánulásokat hívei részéről. Ferenczi számára hasonlóképpen lehetetlen volt a kezdetben felállított technikai szabályokat mint megváltoztathatatlanokat elfogadni, vagy hagyni, hogy az elméletet dogmává alakítsák. Hamisnak és már önmagában véve traumatizálónak tartotta azt az állítást, hogy ha e szerint az elmélet szerint és ha ezzel a technikával a beteg nem gyógyítható meg, akkor alkalmatlan az analízisre. Úgy vélte, hogy minden segítségért folyamodó betegnek segítséget kell nyújtani, és a pszichoanalitikus dolga, hogy megtalálja, milyen úton-módon tudja megoldani a felmerülő problémákat. Ily módon lett Ferenczi azoknak a reménytelennek tartott eseteknek az utolsó menedéke, akiket kollégái a földkerekség minden pontjáról elküldtek hozzá.

Eredeti, „nem ortodox” kísérletei és tapasztalatai révén minden feltétel adott volt ahhoz, hogy Ferenczinél a régi trauma újraéledjen, amely az infantilis bűntudat és az anyja erkölcsi szigorának kombinációjából jött létre; anyja ugyanis azt vetette a szemére, hogy még „halálra gyötri”. A „pszichoanalízis enfant terrible-je” valószínűleg valami nagyon hasonlót élt át Freuddal kapcsolatban is, aki kiábrándult szomorúsággal panaszolta, hogy barátja feltartóztathatatlanul tért arra az útra, amelyet tévútnak tartott, magára hagyva őt, a beteg öregembert, aki hamarosan meghal. Ami pedig a kollégáit illeti, ők óvakodtak a Ferenczi által javasolt és bevezetett tűrhetetlen felfordulástól, és megpróbálták belekényszeríteni a patologikusba. Ez magyarázza, hogy miért kaptak akkora hitelt Jones több ízben megcáfolt rágalmai Ferenczi állítólagos szellemi hanyatlásáról életének utolsó három évében.

A Napló bizonyságot szolgáltat Ferenczinek betegeiért és önmagáért vívott küzdelméről. Számba veszi mindazokat az eszközöket, amelyek a megsemmisítő trauma áldozatának rendelkezésére állnak ahhoz, hogy életben maradjon és személyiségéből a lehető legtöbbet megmentse: azonosulás az agresszorral; az agresszor leértékelése, akit ápolásra szoruló elmebetegnek tekint; a „Selbst” felbomlása, hogy a sokk hatásait szétszórja annak reményében, hogy a töredékek egy részét épségben nyeri vissza, pótlólagos organizmusok spontán létrehozása szélsőséges vészhelyzetekben stb.

A traumát közvetlenül tárgyaló részek mellett a Naplóban számos olyan megjegyzés található, amelyek az analitikus elhárító és viszontáttételi attitűdjeire vonatkoznak, és a trauma központi témája köré csoportosíthatók.

A kölcsönös analízis

Gyakran hallani, hogy az analitikus betegei segítségével egész életében voltaképp önmagát analizálja. Ezzel általában azt akarják mondani, hogy az analízisek alatt az analitikus újra és újra kénytelen önmagával foglalkozni, s ennek állandó önanalízis az eredménye.

Ez azonban nem vonatkozik az analitikus vakfoltjaira és gyengeségeire, melyeknek, bárki máshoz hasonlóan, ő sem tud egyedül a közelébe férkőzni. A kölcsönös analízis technikája azon az elképzelésen nyugszik, hogy ott, ahol az analitikus nem képes megbízható támogatást nyújtani betegének, legalább viszonyítási pontokkal kell ellátnia őt; azzal, hogy megmutatja betegének – amilyen őszintén csak tudja – a saját gyenge pontjait és érzelmeit, az analitikus jobban tudja közvetíteni a páciens számára, hogy mihez tartsa magát. Még ha a beteg ily módon kénytelen is néhány kellemetlen igazsággal szembesülni és azokat befogadni, ezzel jobban ki tud egyezni, mint a színlelt barátságossággal.

Egy május 5-én kelt feljegyzésben Ferenczi elbeszéli a kölcsönös analízis gondolatának születését. Valójában egyik betegének, R. N.-nek a találmányáról van szó. Ennek a betegnek az analízise már több mint két éve tartott. Kezdetben Ferenczi inkább ellenszenvesnek találta a fiatal nőt. Elnéző és rugalmas technikája szellemében túlkompenzálással reagálva igyekezett tehát páciense minden kívánságát kielégíteni. A beteg ebből arra következtetett, hogy analitikusa szerelmet érez iránta, és úgy hitte, személyében megtalálta az „ideális szeretőt”. A dolgok ilyetén alakulásán megrémülve Ferenczi visszavonult, miközben megpróbálta betegének értelmezni azokat a negatív érzelmeket, melyeket ez utóbbinak vele szemben éreznie kellett. A beteg cserében azonos értelmezésekkel vágott vissza, melyeknek helyességét Ferenczinek el kellett ismernie. Ekkor elhatározta, hogy szabad folyást enged érzelmei kifejezésének, és azt észlelte, hogy a két éve megfeneklett analízisben ismét előrehaladás volt tapasztalható. Ami Ferenczit illeti, ő úgy érezte, megszabadult szorongásától, és jobb analitikussá vált nemcsak R. N., hanem a többi betege számára is. Belement tehát, hogy a kísérletet rendszeresen folytassa: dupla vagy alternáló órák, egy a beteg, egy pedig önmaga számára. A kezelés előrehaladása, a következő leírására késztette:

 

„Kit illet elismerés ezért a sikerért? Bizonyára mindenekelőtt a beteget, aki kényes helyzetében, betegként, fáradhatatlanul harcolt jogaiért; ez azonban nem lett volna elegendő, ha én nem hozok rendkívüli áldozatot, és meg nem kockáztatom, hogy magamat orvosként egy nem veszélytelen beteg kezére adjam.”

 

Ferenczi azzal biztosan nem vádolható, hogy azért ment bele a kölcsönös analízis kísérletébe, mert a könnyebb megoldást kereste. Ahogy ez és néhány más feljegyzése is tanúsítja, Ferenczi félt, megalázva és veszélyeztetve érezte magát, és tudta, hogy mind technikai, mind elméleti szempontból borotvaélen táncol. Valójában teljes lényével tiltakozott ez ellen a ránehezedő kényszer és kockázat ellen.

Szokása szerint azonban eltökélt szándéka volt, hogy végigviszi a kísérletet. Így jut el a bizalom problémájának felvetéséhez, a bizaloméhoz, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember oly mértékben rá tudja bízni magát valakire, amint azt az analízis megkívánja. Márpedig az analitikus helyzet mindkét szereplője érzékeli a másikban munkálkodó rejtett erőket, melyek következtében a másik nem tűnik teljesen ártalmatlannak. Tehát mindketten ugyanazt a bizonytalanságérzést élik át. A kölcsönös analízis ezeknek a homályos zugoknak a felderítésére törekszik annak érdekében, hogy mindkét fél nagyobb biztonsággal tudjon a másikhoz képest elhelyezkedni.

Bőségesen van itt vitára alkalmas kérdés. Ezt a nélkülözhetetlen bizalmi helyzetet vajon a betegben kialakított erős pozitív áttétellel és egy olyan idealizálás előidézésével kell-e létrehozni, amely az analitikust felruházza mindazokkal a megnyugtató vonásokkal, melyekre a betegnek szüksége van ahhoz, hogy rábízhassa magát, vagy pedig inkább azzal, hogy ellátjuk őt minden szükséges információval, hogy felmérhesse, ténylegesen mit várhat analitikusától? Ez a vita feltétlenül rávilágít az analitikus viselkedésének jó néhány elégtelenül feltárt és rosszul kezelt következményére. Később Ferenczi lassanként egész sor, a kölcsönös analízis technikájából eredő problémával találta magát szemben. Január 31-i feljegyzésében ezek közül felsorol néhányat:

– Annak veszélye, hogy így a beteg eltereli a figyelmet önmagáról, hogy „paranoid módon az analitikus komplexusai után kutasson”.

– Képtelenség, hogy az ember minden egyes betegével analizáltassa magát.

– A beteg érzékenységét feltétlenül figyelembe kell venni.

– A többi beteget megillető diszkréció problémája: az ő titkaikat ugyanis az analitikus elvileg kénytelen a beteg-analitikussal közölni (február 16-i feljegyzés).

Ferenczi tehát kénytelen elismerni technikája elkerülhetetlen korlátjait:

– A kölcsönös analízist szigorúan csak a beteg szükségleteinek függvényében és a beteg számára szükséges mélységben lehet gyakorolni.

– Esetleg fontolóra lehetne venni, hogy az ember csak akkor analizáltassa magát egy beteggel, ha ez utóbbi analízise már befejeződött.

 

Így jut el Ferenczi saját módszerének bírálatához. Március 3-i feljegyzésében elmondja, hogyan és milyen megfontolások után döntött úgy, hogy véget vet az R. N.-nel folytatott kölcsönös analízisnek: megállapítja, hogy a fiatal nő a téveszme határát súroló gondolatokat kezd kialakítani „együttműködésükkel” kapcsolatban, amelynek folyamatos meghosszabbítását tervezi, sőt arra is célzást tesz, hogy nélküle Ferenczi elvesztené terapeutikus képességeit. Ferenczi úgy határoz tehát, hogy megszakítja a kísérletet. Rövid ideig tartó harag és zűrzavar után R. N. úgy dönt, hogy folytatja az analízist, és lényeges haladást ér el. Ferenczi március 6-án kelt feljegyzésében számol be a megszakítás hatásairól.

Végül második június 3-i feljegyzésben arra a következtetésre jut, hogy a kölcsönös analízis csak „szükségmegoldás”, amit az analitikusok nem kielégítő mértékben elmélyített analízise tesz szükségessé. „Jobb volna egy idegen által végzett, semmilyen kötelezettséggel nem járó igazi analízis.” Ebből a túlhaladott módszerből valami mégis megmarad nekünk: ez a viszontáttétel értelmezése.

Ugyanakkor azonban Ferenczi fenntartja, hogy „a legjobb analitikus a gyógyult beteg”. Minden analitikusjelöltet „először beteggé, majd gyógyulttá és tudóvá” kellene tenni.

Valójában talán az egész kölcsönösanalízis-kísérlet lényegében annak az eredménye, ahogy az idő tájt a tananalízisek – beleértve Ferencziét Freudnál – folytak: gyors, szakaszos analízisek gyakran külföldön és idegen nyelven, közös séták vagy utazások során vagy az egymásnál tett látogatások alkalmával. A kölcsönös analízis által felvetett kérdés azonban minden körülmények között érvényes marad, még a gondosan kidolgozott szemináriumok és a többszörös szupervíziók korában is: tudniillik, hogy hogyan sikerül az analitikusnak saját gyengeségeit és vakfoltjait kezelni.

Freud bírálata

Az analízis módszerének és az analitikus eljárásoknak bírálatában a teljes Naplón végigvonul Ferenczi saját, Freuddal folytatott analíziséről tett tanúvallomása. Ezt az analízist nem lehet arra a néhány rövid, nem összefüggő időszakra korlátozni, amelyet ténylegesen rááldoztak. A valóságban a Freud és Ferenczi közötti kapcsolatnak bizonyos értelemben a teljes egésze teszi ki ezt az analízist – ahogy az levelezésükből is nyilvánvaló. Ferenczi beavatja Freudot magánéletének legapróbb részleteibe, közli vele legintimebb érzelmeit. Freud erre hol értelmezésekkel reagál, hol arra tesz erőfeszítéseket, hogy megszabaduljon ettől a nehezen elviselhető állandó analízishelyzettől, néha pedig egyszerűen hallgatásba burkolózik. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy intenzív és kevéssé ellenőrizhető áttétel bontakozik ki, amelyet nem elhanyagolható mennyiségű lappangó ellenséges indulat terhel.

A Napló ugyanakkor tanúbizonyságot tesz Ferenczi küzdelméről, hogy megszabaduljon ettől az ellenségességtől, és – azzal, hogy végre világosan megkísérli lassanként felgyülemlett bírálatai és sérelmei megfogalmazását – feladja ambivalens és függőségtől terhes áttételét. Ez a tisztázó munka kimondatlanul végig jelen van a szövegben, a feljegyzések egy része azonban nyíltan is tárgyalja.

Ferenczi – akinek Freud szemére veti a „furor sanandi”-t – a maga részéről kifogásolja Freud érdektelenségét a pszichoanalízis terápiás vonatkozása, valamint megvetését betegei iránt, irtózását a pszichotikusoktól, a perverzektől és mindentől, ami túlságosan abnormális. Bírálja a Freud által megalkotott pszichoanalitikus módszer rugalmatlanságát és a megvonás technikájának túl módszeres alkalmazását. Freud szemére veti továbbá, hogy lassanként pedagógus lett belőle, és nem eléggé orvos. Valójában az a véleménye, hogy Freud betegei nevelésére törekszik, még mielőtt eléggé elmélyítette volna analízisüket (március 17-i feljegyzés), mégpedig gyengeségeik és abnormitásaik iránti „ellenszenve” miatt. Úgy véli, Freud képtelen betegeit (és mindenekelőtt tanítványait) hozzásegíteni ahhoz, hogy függetlenné váljanak tőle; magyarázatképpen idézi Freud megjegyzését, miszerint amikor a fiúk felnőttek, az apa számára nincs más hátra, mint hogy meghaljon (augusztus 4-i feljegyzés). Ferenczi ebből azt a következtetést vonja le, hogy Freud az Ödipusz-komplexust kizárólag mások használatára találta ki anélkül, hogy önmagára igazán alkalmazta volna, csak hogy ne kelljen bevallania, hogy ő is kívánhatta apja halálát.

Ferenczi úgy vélekedik, hogy Freud önelemzése nem ment elég messzire. Márpedig tudjuk, hogy Ferenczi szerint nincs az az önanalízis, amely elég messzire menne: számára az analízis elsősorban társas folyamat, mint ahogy ezt egy 1922. október 11-én kelt levélben barátjának, Groddecknek hosszan fejtegeti.*

Ferenczi szerint Freudban, aki eleinte lelkesen követte Breuert, helyrehozhatatlan csalódást okozott az a felismerés, hogy a hisztériások hazudnak. Azóta nem szereti többé a betegeit. Ettől fogva lett újból az a tudományos materialista kutató (május 1-jei jegyzet), aki érzelmeit illetően elfordul a pszichoanalízistől, amihez most már pusztán intellektuális módon közelít. Ferenczi megítélése szerint Freud lassanként túlságosan személytelen pedagógiai módszert alakított ki, és szinte kizárólagosan csak apai áttételt idéz elő; ez a felsőbbrendű beállítódás az analizáltban vagy beletörődő függőségi reakciót indít el, amitől nem sikerül többé megszabadulnia, vagy dacos magatartást vált ki, hasonlóan a gyermekhez, akit a túlzott szülői szigor makaccsá, ostobává és gonosszá tesz.

S ha Ferenczi Freudot bírálja, ez nem jelenti azt, hogy önmagával szemben kíméletesebb volna. Önelégültség nélkül tekint magára: tökéletesen tudatában van annak, hogy gyermeki módon függ Freudtól, amit a „perzisztáló infantilizmus perverziójának” minősít, és amiért nem kizárólag analitikusát teszi felelőssé.

A július 19-én kelt második feljegyzésében fantáziáló szkizofrénnek, paranoid, érzelmileg üres embernek nevezi magát, aki csak önnön hiányai túlkompenzálása révén képes funkcionálni. Ez a diagnózis természetesen karikatúraszerűnek tűnik, de kétségtelen, hogy mint minden karikatúrában, itt is kifejeződik valami Ferenczi belső valóságából. Bárhogy legyen is, ez a karikatúra azt mutatja, hogy Ferenczi képes volt önmagától nagymértékben eltávolodni, és kiváló éleslátásáról, nem pedig szellemi hanyatlásáról – ahogy azt Jones szerette volna hinni és elhitetni – tesz tanúbizonyságot. Csakúgy, mint az első július 19-én kelt feljegyzés, ahol Ferenczi a paranoiát diagnosztizálja önmagán, s amit így kommentál és magyaráz: függőségben maradt Freudtól, akivel képtelen szembehelyezkedni, de minden más esetben azt akarja, hogy neki legyen igaza. Ebben a hatalmi tébolyt imitáló attitűdöt vél felismerni. Kiemeli továbbá azt is, hogy le kell válni az „apákról”, majd felkeltve bennük a megértést kell „meggyógyítani” őket.

Az október 2-i feljegyzésben, a Napló utolsó oldalain Ferenczi újból visszatér a fentiekre, és tovább mélyíti Freuddal való kapcsolatának, valamint saját betegségéhez való viszonyának elemzését. Kapcsolatot keres infantilis neurózisának bizonyos vonatkozásaival. A helyzetről kialakított prognózisa nem tűnik nagyon kedvezőnek: zsákutcában érzi magát.

Bár nem egykönnyen és nagyon óvatosan, de leveleiben sikerül Ferenczinek bizonyos sérelmeit közölni Freuddal. Válaszul Freud igyekszik ezeket a szemrehányásokat és tiltakozásokat egykori belső családi konfliktusokra visszavezetni, utalva arra az anyagra, amit Ferenczi kapcsolatuk 25 éve alatt a rendelkezésére bocsátott. Olykor baráti hangon, máskor atyai szigorral, vagy akár humoros formában szól Ferenczihez, önmagát azonban láthatólag soha nem kérdőjelezi meg.

Jóval Ferenczi halála után, 1937-ben tér vissza újra történetük bizonyos vonatkozásaira. A befejezett és a vég nélküli analízis egy fejezetében:*

 

„…Egy férfi, aki az analízist maga is nagy sikerrel gyakorolta, úgy véli, hogy sem a férfihoz, sem a nőhöz fűződő viszonya – a férfiakhoz, akik vetélytársai és a nőhöz, akit szeret – nem mentes neurotikus gátlásoktól, ezért analízisnek veti magát alá valakinél, akit magánál többre tart. Saját személyének kritikus átvilágítása teljes sikerrel jár számára. Feleségül veszi a szeretett nőt, és a vélt riválisok barátjává és tanítójává válik. Így múlik el jó néhány év, melyek során a kapcsolat a hajdani analitikussal zavartalan marad. Később azonban, kimutatható külső ok nélkül, zavar támad. Az analizált szembehelyezkedik az analitikussal, szemére veti, hogy elmulasztotta őt teljesen kianalizálni. Hiszen tudnia kellett volna, és számolnia kellett volna vele, hogy egy áttételi kapcsolat sohasem lehet csupán pozitív; a negatív áttétel lehetőségével is foglalkoznia kellett volna. Az analitikus azzal igazolja magát, hogy az analízis idején semmi sem utalt egy esetleges negatív áttételre. De még ha feltételezzük is, hogy átsiklott volna annak legcsekélyebb jelei felett, ami nem kizárható az analízis azon korai időszakának szűk horizontja mellett, kérdéses marad, vajon hatalmában állt volna-e egy témát, vagy ahogy mondjuk, »komplexust«, annak puszta utalásai miatt aktiválni addig, amíg az a betegnél magánál nem volt aktuális. Ehhez minden bizonnyal igazi értelemben vett barátságtalan cselekedetre lett volna szükség a beteggel szemben. Azon kívül nem kell minden jó kapcsolatot analitikus és analizált között az analízis alatt és után áttételként értékelni. Léteznek igazi alapokon nyugvó és életképesnek bizonyuló baráti kapcsolatok is.”

 

Ha összevetjük ezt a részletet a Napló szövegével, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy mekkora és mennyire elkerülhetetlen volt közöttük a félreértés.

A Napló olvasásakor az a benyomásunk, hogy Ferenczi analitikusként és analizáltként egyaránt megtapasztalta, hogy a klasszikusnak mondott eljárások elégtelennek bizonyulnak bizonyos típusú problémákkal szemben. Amikor betegei őt bírálják, akkor ezekben a bírálatokban felismeri saját, Freudnak címzett bírálatait. Valami olyasmit akar kitalálni betegei számara, amit szeretett volna, ha Freud talál ki az ő számára. Igyekszik megadni betegeinek azt a megértést és bizalmat, amit ő nem tudott megkapni Freudtól. Amikor Freud azt mondja neki, hogy rossz útra tévedt, azt nem fogadja el: olyan lenne ez, mintha megtagadná önmaga egy részét. Amikor szemére veti Freudnak, hogy úgy rendezte be az analitikus helyzetet, hogy az mindenekelőtt az analitikus védelmét és kényelmét biztosítsa, valójában azt veti a szemére, hogy Freud nem hajlandó meghallgatni őt, Ferenczit, amennyiben mondanivalója Freud saját belső biztonságát fenyegeti.

Itt hiábavalónak tűnik az igyekezet, hogy meghatározzuk, ki a normális és ki a beteg, kinek van és kinek nincs igaza. Úgy tűnik, hogy ebben az egyszerre fájdalmas és termékeny kapcsolatban mindkét fél megtett mindent, amit megtehetett, és odaadott mindent, amit adni tudott. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor mindenki egyedül marad, és nem számíthat másra, csak önmagára. Freud magára maradt reménytelen vágyakozásával egy olyan fiú után, aki feltétel nélkül ragaszkodna hozzá. Ferenczinek egyedül kellett szembenéznie azzal, hogy vagy egy hatalmas apa szeretetét és támogatását, vagy az önmegvalósítást választja: egyedül maradt tehát ezzel a dilemmával, ami végül megölte őt.

 

Ferenczi Naplója klinikai napló, melyben beszámol betegei – és önmaga – klinikai történetéről. Más szóval ez a napló az analitikus gyakorlatban többszörösen kereszteződő áttételek és viszont áttételek szokatlan őszinteséggel elbeszélt története. Ferenczi meri meghallani és kifejezni azokat az érzelmeket, gondolatokat, intuíciókat és érzeteket, amelyek általában nehezen tudnak maguknak utat törni a tudathoz, és még nehezebben képesek a szavakban való megfogalmazódásra. Így Ferenczi számos kaput nyitott meg a pszichoanalitikusok és a szomszédos területek kutatói előtt, amivel nemcsak új irányzatok lehetőségét teremti meg, hanem üdvös és frissítő légáramlatot kelt azokon a kissé túlzottan zárt területeken, amelyeken a pszichoanalízis elméletei és technikai alapelvei a lecsapódásra és a megmerevedésre mutatnak hajlandóságot.

Az egyik ilyen fontos terület, amelyet Ferenczi felkavart és megszellőztetett, nem más, mint a pszichoanalitikus helyzetével járó problémák és konfliktusok tartománya. A tananalízisnek – amit egyébként Ferenczi javasolt – az a feladata, hogy azáltal, hogy nyilvánvalóvá és megoldhatóvá teszi a leendő analitikus bizonyos személyes problémáit, felkészítse őt arra, hogy képes legyen megbirkózni a fent említett problémákkal és konfliktusokkal. Azok a problémák azonban, amelyek magából az analitikus helyzetéből adódnak – és másfelől talán e pozíció elérésének vágyát meghatározzák –, minden egyes analitikus, még a kiképző számára is a mindennapi kenyeret jelentik annak reménye nélkül, hogy ezeket a problémákat valaha is teljesen és végérvényesen meg tudná oldani. Azt mondják, egy tökéletesen analizált analitikus minden bizonnyal felhagyna analitikusi tevékenységével. A hipotézis természetesen igazolhatatlan. A pszichoanalitikusok tehát módszerük tökéletlenségének a termékei. Valószínűleg emiatt minősítették a pszichoanalízist „lehetetlen mesterségnek”. És ebben az értelemben kétségkívül az is. Ferenczi nem tudott belenyugodni hivatása lehetetlenségébe, és talán ez juttatta őt a szenvedés és a kétségbeesés azon tájaira, amelyekről a Napló tudósít, és ahonnan nem volt számára visszaút.




Kezdőlap Előre