3. REMÉNY, Szépirodalmi Lapok

A Hölgyfutár 1851 elejére ismét versenytárs nélkül maradt. A helyzet mégsem olyan vigasztalan, mint az egy év előtti. Kezdetben legalábbis van ok a bizakodásra.

„A ’Röpívek’ végképp megbuktak” – értesíti Szász Károlyt Gyulai. „Hanem nemsoká lesz új lap. Pákh Albert – ki közbevetőleg legyen mondva – legtöbb, s legjózanabb a pesti fiatalok közt, alkalmasint a hetekben újat indít. Neki az öregebbek is fognak írni, sőt Eötvös és Kazinczyék az aristocratia körébeni terjesztést s gyámolítást a legbiztosabban megígérték”.

Híre járt Vahot Imre készülődésének is. Ő egy füzetes vállalatot szándékozott útjára indítani. Az első szám már együtt van, Jókai, Tompa, Obernyik, Lévay írásaival készülő hasábjain. Vahot és Szilágyi között ugyan – joggal – nem látnak különbséget Gyulai és a hozzá hasonlóan gondolkodók. Ők Pákh elhatározásától várnak sokat, nem alaptalanul. Petőfi egykori barátja, debreceni telének társa, egyéni kvalitásait tekintve két vetélytársának fölötte áll. 1847 és 1850 között egy Bécs melletti vízgyógyintézetben tartózkodott, forradalom alatti „feddhetetlenségéhez” éppen ezért nem férhetett kétség. Tervéből mégsem lett semmi.

Vahot Imre vállalkozása, a Remény (1851. február–december) – ezzel szemben – februárban már elhagyja a nyomdát (a 12 számra tervezett folyóirat előfizetési díja 5, postán küldve 6 forint. A zöld borítólapos füzetek – valószínűleg a cenzúra jóvoltából – rendszertelenül jelennek meg). Júliustól, a második ciklus indulásától Vahot Jókaival társul a szerkesztésben, s ez a lap színvonalának emelkedését eredményezi. („Próbálnak két névvel gyűjteni” előfizetőt – gonoszkodik Gyulai – „minthogy egy név magában nem sokat gyűjte”). Az év elmúltával a Remény pályafutása is végéhez ér, mégpedig – a Pesti Napló tapintatos fogalmazását idézve – „nem részvéthiány miatt” (340 előfizetőt említ Tompa egy Szilágyi Sándorhoz írt, 1851. decemberében kelt levelében).

Az induló Remény – feladatai meghatározásakor – nagyobbrészt a Szilágyi lapjai által meghirdetett célokat tűzi maga elé. A művészi érték és a magyar élet múltjával, jelenével való foglalkozás az elsődleges szempont a beküldött művek közlésénél, főként Jókai bekapcsolódásától fogva. Elképzelésüknek {II-1-427.} a nemzeti öntudat ápolása mellett a romantika múltkedvelése a másik magyarázója.

Alcíme: – „jelesebb írók közremunkálódásával” – nem propagandafogás. Arany, Bérczy Károly, Eötvös, Erdélyi János, Gyulai, Lévay, Szász, Tompa, Tóth Kálmán tevékeny „közremunkálása” és Petőfi versei szavatolják igazát.

Nagy aktivitást fejt ki a lapnál a júliustól szerkesztőtárssá lett Jókai is. Elbeszélésein kívül Másvilági János néven ő írja a későbbi Kakas Márton- és Péntek-levelek ötleteitől hemzsegő Budapesti élet-sorozatot, Sajó álnéven az Épületes levelet.

A Remény kritikái, irodalmi és színházi szemléi nem ütik meg a versek, prózai művek színvonalát. Igaz, amazokénál szerényebb tollforgatók (Vahot Imre, Atádi Vilmos) írják. Nem folytatja a folyóirat azt a kritikai hadjáratot sem, amelyet a Pesti Röpívek, főleg Gyulai érdeméből, megindított. Ennek okát elsősorban az elnyomó hatalommal szemben kibontakozó nemzeti ellenállás torzulásaiban, és részben a szerkesztők személyében kell keresnünk. Vahot Imre (1820–79) alig volt több az irodalomba szabadult, többnyire jószándékú dilettánsnál. A zseniális, de puha fából faragott Jókai pedig minden idegszálával tiltakozott az olyan vérremenő, az ügy érdekében kíméletlenül következetes, elvi bírálat ellen, amilyen a Gyulaié.

A Remény megtartotta a Pesti Röpívek elfoglalta hídfőt, de kiszélesítésén, egy reája támaszkodó újabb offenzíva megindításán nem fáradozott. Jobb volt a Hölgyfutárnál, túlszárnyalta az ötvenes évek irodalmi jellegű lapjai többségét, a megkezdett úton azonban nem lépett tovább.

Az 1853-as esztendő különösen kedvezőnek ígérkezik az értékek koncentrációjára. Kemény az önkény nyomása következtében átmenetileg felhagyva a röpiratai és hírlapi cikkei megírására ösztönző politikai ambícióival, energiáit az irodalom szolgálatába állítja. A Pesti Naplóban 1852 végétől megjelenő írásai társadalmi és irodalmi kérdéseket vonnak az érdeklődés homlokterébe. Pesten van ismét Gyulai is, aki a Pesti Röpívekben írt magas színvonalú bírálatai óta nélkülözhetetlennek látszik az epigonizmus elleni harcban, irodalmunk új értékrendje kialakításában. Arany és Tompa – több jel mutatja – a korábbinál aktívabban kívánnak irodalmi mozgalmainkba kapcsolódni. A lehetőség egy olyan orgánum létrehozására, amely irodalmunkat kivívott rangjához illően képviselje az olvasóközönség, a világirodalom előtt, és működésével egyszersmind követendő példát is adjon a tévutakon bukdácsoló laptársaknak, adottnak látszott. A szándékok tetté érésében Csengery Antalé az elsőrangú érdem. Pákh lapindítási kísérleteinek ő a sugalmazója, egyik irányító szelleme a már működő orgánumnak is. Fáradhatatlan toborzója a rokon nézetek képviselőinek.

A Bach-korszak legrangosabb irodalmi orgánumának, a Szépirodalmi Lapoknak (1853. január 2.–június 30.) indulásáról a Pesti Napló tesz elsőként említést, közzétéve Emich Gusztávnak, a kiadónak Előzetes jelentését. (1852. december 15.) A kezdeti tervekben Jókai is a munkatársak sorában {II-1-428.} szerepelt, őt azonban Festetics Leó gróf „brilliáns ajánlatai” a Délibáb élére csábították. „Megélünk! – biztosítja Pákh Gyulait, a jövendő főmunkatársat – írót a változás által egyet sem vesztünk; néhányat nyerünk. Keményék, Csengeryék, s az egész hajdani P. Hírlap annál szorosabban simulnak hozzánk.”

A Szépirodalmi Lapok programját – laptársaihoz hasonlóan – előfizetési felhívásban és beköszöntő cikkében (Kazinczy Ferenc, 1853. január 2., 1. sz.) vázolja. „Nincs, aki ne érezné – indokolja létének szükségét – hogy olvasóközönségünk műveltebb részének irodalmi vágyait eddigi szépirodalmi vállalataink ki nem elégítheték. Ezt kénytelenek még azok is bevallani, kik az illető vállalatok élén állanak, ha egyebet nem tekintenek is, mint azt, hogy legtöbb házainkat még mindig az idegen irodalmak enemű termékei özönlik el. A közönségnek, mellyre mi számítani szeretünk kedvére való csak az lehet, ami mind ész, mind ízlés tekintetében épületes.”

A Szépirodalmi Lapok nem cél, hanem eszköz. „Átmeneti hídul” kíván szolgálni a tudományos lapokhoz, megteremtve egyben a külföldi példaképeihez méltó magyar revü létrehozásának feltételeit is. Cikkei, tanulmányai – mint a Pesti Naplóéi – kerülve a „szigorúan tudományos modort” – a művelt nagyközönség szimpátiájára sikerrel pályázó, vonzó stílusú esszéműfaj útját egyengetik.

A lap a „történelmi gyökérzetű polgáriasult magyar középosztály”-hoz intézi mondanivalóját, kialakítását-fejlődését igyekszik elősegíteni. Nem lesznek kizárólag nők számára gyártott témái, de amiről hasábjain szó lesz, feltehetőleg a nőolvasókat is érdekelni fogja. Hitet tesz az elvszerű bírálat, az ellenfelek irányában megnyilvánuló „irodalmi hang” mellett.

Fő célkitűzései: a művészi színvonal követelménye és a világirodalom – benne a fejlődés fő vonalához tartozó kortárs művek, saját alkotásaink számára kontrollt is nyújtó ismeretek tanulmányozása, ezek igazolásáért fordul Kazinczyhoz („Kazinczy mély tanulmánnyal csüngött az idegen irodalmakon”, „műgond, csín és formatisztaság, melly műveinek kitűnő bélyege, milly égető szükségünkké vált”).

A bevezető egyszersmind az orgánum által képviselt kritikai offenzíva fő csapásirányát is megjelöli: „Mi szükségesnek tartók és teljes hívei vagyunk azon reformáló mozgalomnak, mit költészetünkben Petőfi, Arany és Tompa, széptanunkban Erdélyi kifejtettek, mert látkörünk szélesedett, és költészetünk inkább vissza lőn vive, valódi és szilárd alapjára, de elérkezettnek hisszük az időt, visszahatást idézni elő kinövései ellen, mellyek hova tovább botránnyá fajulhatnak”.

Az 1849 óta mind riasztóbb tömegekben jelentkező epigon költők ellen, irodalmunk színvonalának védelmét hangoztatva Arany (Vojtina Ars poétikája) és Gyulai Pál lépett fel először a Pesti Röpívek hasábjain. Ám Arany és Tompa főleg egymásnak írt leveleikben fejtik ki ez időben álláspontjukat, és hallgat a népiesség első számú teoretikusa, Erdélyi János is. A harc {II-1-429.} dandárját Gyulai Pál végzi – Nagy Ignác Nyilatkozata tanúsága szerint – eredménnyel.

A népiesség eltorzítói ellen indult kritikai offenzíva az egész évtized folyamán tart. Leglátványosabb s egyszersmind döntő szakaszához éppen a Szépirodalmi Lapok indulásával érkezik. Amire a Remény, sőt a Délibáb sem vállalkozott, azt Pákh orgánuma példás művészi és teoretikus szinten, imponálóan szervezve, sokoldalúan és szellemesen hajtja végre. Tartalmas tanulmányai és reflexiói (1000 [Gyulai Pál]: Losonczy László költészete, Sükei Károly: Kritika és művészet 1–2, ABC [Kazinczy Gábor]: Nyílt levél stb.) élvonalában szerepel két olyan irodalomtörténeti szempontból is irányt szabó írás, mint Gyulaié a Polemikus jegyzetek és főként Erdélyié A népköltészet körül (kötetbe gyűjtött tanulmányaiban: Népköltészet és kelmeiség). Népköltészet és műköltészet – szögezi le Erdélyi – nem „átellenes birodalom”, hanem szerves egység, rámutat ugyanakkor az ún. tájköltészet formalizmusára, amelyet kelmeiségnek nevez, pontosan megjelölve ismérveit. Csengery a színházi rovat elé írt bevezetésében (Tájékozásul), a népszínmű „süllyedésére” figyelmeztet, „mint lett az, miután Szigligeti a formát helyesen föltalálta, mások kezében üres külsőséggé”.

A harc nemcsak irodalomelméleti, esztétikai síkon folyik. Támogatják helyes irányban mért csapásait a Csipkebokor rovat vitriolba mártott tollú írásai, Arany mesteri szatirikus versei (A sárkány, poétai recept), Kaján Ábel alias Pákh, és „Óriás” szellemes csipkelődései.

A Szépirodalmi Lapok kritikai koncepciójából – elsősorban Gyulai érdemeként – irodalmi életünk elfajulásának diagnosztizálása mellett – a hogyan tovább lehetősége is kirajzolódik. A népieség – ebből következően – nem cél, csupán első lépés a világirodalom fő áramában helyezkedő nemzeti költészet megteremtésében. A magyar irodalom nem tekinthető másként, mint a világirodalom részeként, főleg most, hogy „politikai helyzetünk mélyebben bevitt az európai életbe, mint eddig, s az irodalomnak követnie kell a politikai és társadalmi fejlődést, sőt irányul szolgálnia”. (Kazinczy Ferenc).

Az itt leírtak politikai megfelelői Kemény röpirataiban kereshetők. Széchenyi érvelésére támaszkodva ő fejti ki elsőként forradalmunk bukása után, hogy a magyar politikának az eddiginél sokkal jobban figyelembe kell vennie az európai politikai élet fő mozgásirányait, főleg elhatározó lépései előtt. Ám ez az alapjában véve helyes elgondolás, amely politikai és irodalmi életünket a kis nemzetekre nézve mindig nagyobb veszélyt jelentő provincializmustól kívánja megóvni, egyben forradalomellenes és a Habsburg-hatalommal egyezkedni vágyó tendenciákat takar. Az ötvenes évek politikai törekvései ugyanis egy dologban Európa-szerte megegyeznek: a forradalom-ellenességben. Ez pedig a mi viszonyaink között ellene mond a Kossuth-váró tömegek elképzeléseinek, és a megegyezésre hajlók hadállásait erősíti.

A forradalmi törekvésekkel való szembefordulás a lap művészeti-kritikai irányelveiben is kifejezésre jut. A társadalmi problematika másodlagossá lesz a nemzeti mögött. A társadalmi valóság – 48 előtt megkövetelt – reális {II-1-430.} tükrözésénél mind nagyobb szerepet kap a lélektani motiváció. Mindehhez – egyelőre – a magyarság fennmaradása érdekében létesült nemzeti egységfront nyújt aranyfedezetet.

Gyulai nemcsak irányt adó munkatársa a Szépirodalmi Lapoknak, de ő a legszorgalmasabb is. Kritikái, versei, elbeszélései mellett nagyrészt ő írja az Újdonság- és a Külföld rovatot. Kívüle Arany, Petőfi, Tompa, Szász, Erdélyi János, Bérczy, Beöthy László, Lauka, Kemény, Brassai, illetve Béranger, Heine, Victor Hugo, Berlioz, Jules Sandeau, Gogol, Washington Irwing szerepelnek írással hasábjain.

Kemény tanulmánnyal – Csengeryhez és Erdélyihez hasonlóan – csak egyszer jelentkezik. Az Eszmék a regény és a dráma körül azonban éppúgy alapvető, iránymutató megnyilatkozása az orgánum irodalomelméleti – esztétikai koncepciójának, mint amazok munkái.

A vasárnap és csütörtökön megjelenő lap (Pesten félévre 5 –, vidéken 6 frt-ért kerül olvasói asztalára); tipográfiai külsője – címképében a Lánchíddal ékesített Pest-Budával – mondanivalójára emlékeztetően puritán, célratörő. Kétharmad arányban választóvonal osztja szét oldalait, alul az apróbb betűkkel szedett tárca, felül a cikkek, tanulmányok, versek és novellák.

A Szépirodalmi Lapok éppen azok ellen (Lisznyai, Szelestey László, Tóth Kálmán és társaik) kezd engesztelhetetlen, szervezett táborozást, akiknek versköteteit kézről kézre adják abban az időben az olvasók, és hírük, népszerűségük Petőfiével vetekszik. A közönség kedvencein keresztül önmagát, ízlését, sőt nemzeti érzését érezte megbántva. S cserében mindezért mit ajánlottak a Szépirodalmi Lapok „tudós ítészei”? A világirodalom, a külföld értékeinek gondosabb tanulmányozását. Rá is sütötték a Szépirodalmi Lapok kritikusaira a vádak legnagyobbikát: külföldmajmalók, s szétszéledt maroknyi előfizető-tábora is.

A magyar olvasóközönség nem nőtt még fel a Szépirodalmi Lapok színvonalára, de Pákh orgánuma sem találta meg mindig a legcélravezetőbb formát gondolatai népszerűsítésére. A mind szenvedélyesebb hangon folyó polémiák, amelyekben bírált és bíráló rugaszkodik ótestamentumi hangulatú válaszban-viszontválaszban egymásnak, nagyon ártottak a lap korábbi változatosságának, színességének, jelentőségét is mindegyre lefokozva.

Az epigon költők visszaszorítása elsősorban a rövid életű orgánum érdeme. Szervezett offenzívája olyan csapást mért ellenfelei hadállásaira, amit azok többé nem tudtak kiheverni. A csatározások az évtized végéig folynak, alkalmat nyújtva olyan rangos írások megszületésére, mint a Gyulai Szépirodalmi Szemléje (1855) és Erdélyi János korszakos munkája, A legújabb magyar líra (1859), de ezek többnyire csak árnyalják-gazdagítják a Szépirodalmi Lapokban már elmondottakat. Ha lassan is, de szemlátomást tisztul az olvasóközönség ízlése és mind kevesebb az olyan riasztó jelenség, amelyet az ötvenes évek elején még gyakran észlelhettünk.