1. A PESTI HÍRNÖK (1860–1868)

A konzervatív irányzat legszélesebb hatást kifejtő, legtovább élő orgánuma 1860. március 12-én indult. Dr. Szabó Alajos (1818–1904), a pesti állatorvosi tanintézet tanára ekkor alakította át 1856 óta kiadott, hetenként kétszer megjelenő irodalmi és politikai lapját, a Magyar Néplapot napilappá, Pesti Hírnök név alatt. A kiadó eleinte Werfer Károly, majd 1861 januárjától Emich Gusztáv volt. Felelős szerkesztőként az első hónapokban Szabó Alajos, 1860. szeptember 12-től Ilméri Kiss István, 1860. december 6-tól kezdve pedig Török János szerepel a lapon. Ez utóbbi addig főmunkatársként volt megjelölve. A lap szerkesztését Török – amint azt 1860. február 12-én Szabóhoz írt leveléből tudjuk – kezdettől fogva „önállóan kezelte”, s fizetése a Szabóval kötött szerződés értelmében 1200 előfizetőig havi 100, 1500 előfizetőig 120, 2000 előfizetőig 150 forint volt. 1862. szeptember 12-én Szabó a tulajdonjog felét átruházta Törökre, s az ekkor kötött szerződés szerint Töröknek havi 400, Szabónak havi 150 forint járt a lap jövedelméből. Végül 1865. szeptember 18-án a tulajdonjog teljesen Törökre szállt, aki 1866 végéig szerkesztette a lapot. Ekkor a szerkesztést átadta Jakabffy Gyulának, majd 1868. december 15-én a Pesti Hírnök az Idők Tanúja című katolikus lappal egybeolvadva a Magyar Állam című politikai napilappá alakult át, amely 1908-ig élt.

A Pesti Hírnök tehát csaknem egész fennállása során Török János lapja volt, szorosan egybeforrott az ő szerkesztői és politikai publicisztikai pályafutásának utolsó évtizedével. Töröknek az előző két évtized lapjai kapcsán megismert szerkesztői talentumai és tapasztalatai, de emberi gyengéi is teljes mértékben érvényesültek a Hírnök élén töltött években. Végletek közt ingadozó, szenvedélyes természete, instabil egyénisége miatt nem örvendett népszerűségnek a kor írói és újságírói körében, s számos ellenfele volt, de „azt senki kétségbe nem merte vonni, hogy nálánál tehetségesebb, készültebb, alaposabb és magyarabb journalistánk annak idejében nem volt” – állapítja {II-1-514.} meg róla a szerkesztői pályafutását ismertető Abafi Lajos, kétségtelenül némi túlzással.

A Pesti Hírnök fennállása első másfél évében, 1860–61-ben élte fénykorát. Ekkor a Pesti Napló mellett az ország legolvasottabb, legjobban szerkesztett, legszínvonalasabb napilapja. Török politikai felfogása a magyar politikai vezetőréteg elég széles csoportjainak álláspontját fejezte ki, a lapban kifejtett nézeteknek országszerte sok híve volt, főleg a birtokos nemesség és az arisztokrácia köreiben. Töröknek sikerült széles és felkészült munkatársi gárdát toboroznia maga köré. 1860 őszétől állandó munkatársa és vezércikkírója a lapnak a neves statisztikai író, Fényes Elek, valamint a nagyváradi Töltényi Miklós. Többször találkozunk a lap fontos, elvi jelentőségű cikkei alatt a borsodi Okolicsányi József és Orczy Gyula, a nógrádi Bodnár István, valamint gróf Forgách Ágoston esztergomi nagyprépost és a még emigrációban élő Szemere Bertalan nevével. A szerkesztő az 1860. július 4-i számban a lap valamennyi olvasóját felhívta, hogy küldjön tudósításokat, beszámolókat megyéje vagy városa eseményeiről, problémáiról és kívánságairól. „Azt óhajtjuk, hogy lapunk a hazai közügyeknek minél hívebb orgánuma legyen… ezért… az ország jelen helyzetének felderítésére szolgáló alapos közleményeknek szívesen nyitunk tért.” Ezt az óhajt sikerült is valóra váltani: a lapnak az ország minden megyéjében, nagyobb városában voltak levelezői, akiknek sorában többek között olyan nevekkel találkozunk, mint a honti Haan Rezső, a zólyomi Petényi Ottó, a bácskai Antunovics Mátyás, a komáromi Thaly Kálmán.

A lap rovatai közül a „Hazai közügyek” című a politikai, gazdasági és kulturális élet aktuális eseményeivel és kérdéseivel foglalkozik, írója többnyire a szerkesztő vagy az említett munkatársak egyike, az első két évben leggyakrabban Töltényi és Fényes. Ez utóbbiak rendszerint kiírják nevüket cikkeik alá, míg Török csak fontos, elvi jelentőségű cikkeit szignálja nevével, írásai alatt többnyire különböző sziglákat találunk. Az egyes megyék és városok eseményeiről a „Vegyes hírek” rovat számol be. A nemzetközi helyzettel, a külpolitika eseményeivel a „Politikai helyzet” című rovat foglalkozik, amelyet az első két évben Mayer Károly, majd 1862 és 1865 között Sztancsics Jenő szerkeszt. Az „Irodalom” című rovat új könyvekről közöl rövid beszámolókat. A Tárca rovatban szépirodalmi írások, színházi és hangversenykritikák is jelennek meg, túlnyomórészt azonban ismeretterjesztő cikkekkel, történeti tanulmányokkal, alkotmánytörténeti forráspublikációkkal, valamint nagyobb politikai munkákból (igen gyakran Széchenyi írásaiból, Kemény Zsigmond vagy Eötvös József korábbi politikai röpirataiból) vett részletekkel találkozunk itt. Végül gazdasági és kereskedelmi hírek, távirati tudósítások és tőzsdei jelentések egészítik ki a lapot, amely formátumát 1860 folyamán kétszer is növelte (eleinte 3 hasábos volt, majd négy).

A lap indulásakor nem lépett fel határozott politikai programmal. „Nem szándékozunk politikai irányul valamely elkülönzött zászlót s körülírt programmot kitűzni. Magyarországnak és a magyar nemzetnek ugyanazon egyetemes {II-1-515.} közérdeke van, mely minden pártokra szakadást határozottan kárhoztat.” Az itáliai vereség és a fellángoló tömegmozgalmak nyomán válságba került önkényuralom tarthatatlan volta azonban ekkor már nyilvánvaló, s Töröknek részletesen kidolgozott programja van a kibontakozásra. Még 1859 második felében, az ókonzervatív arisztokraták tudtával, Széchenyi István és Jósika Sámuel helyeslésével memorandumot készített, s benyújtotta a bécsi kormánynak. Midőn Török ezt az Emlékiratot – az 1850-es évek egyéb konzervatív memorandumaival együtt – 1864-ben kiadta, az Előszóban megállapította, hogy „ezen Emlékiraton első pillanatra is felismerhető azon politikai programm, melyet a „Pesti Hírnök” keletkezésétől kezdve változatlanul s a mai napig következetes sinórmérték gyanánt követ… Az Emlékirat eszmemenete s a „Pesti Hírnök” programmja ugyanazon politikai felfogás és meggyőződés szüleménye.”

Török 1859-es Emlékiratában valóban megtaláljuk a Pesti Hírnök programjának minden lényeges elemét: az önkényuralom és az állami centralizáció minden formájának elítélését; az idealizált, s Európában páratlannak tekintett ezeréves magyar alkotmány magasztalását; a municipális önkormányzat teljes, 1848 előtti hatáskörében való helyreállításának követelését. Határozottan leszögezi, hogy „a közvélemény Magyarországban az államhatalom részéről restitutiot in integrum kíván és remél.” E mondathoz az 1864-es kiadás jegyzetében hozzáfűzi, hogy „az emlékirat szerzője itt nem a 48-diki állapotokat, hanem egyedül a magyar korona és nemzeti önkormányzat azon concret fogalmát értette, mely az 1790. 10. [t. c.] s a koronázási hitlevél által megmagyaráztatik.” Javasolja, hogy állítsák helyre az ősi magyar alkotmányt, a Habsburg-Monarchiát pedig az „őseredeti dualismus” alapján, alkotmányos formában szervezzék újjá. A Monarchia kifelé egységes állam, befelé azonban két önálló állam szövetsége, „és köztük eltörölhetlen határvonal van húzva”. Az ősi magyar municipális alkotmány helyreállítása természetesen nem lehet teljes visszatérés az 1847-es állapotokra, mert 1848 társadalmi vívmányai visszavonhatatlanok. „De különben sem lehetséges, hogy Magyarország korábbi intézményeinek minden partiális formái tökéletesen helyreállíttassanak. Az 1848-ki martiusi törvények által új elvek és elemek érvényesíték magukat, melyek, mint az előhaladó kornak félreismerhetlen, elvitázhatlan és jogosult eredménye állnak előttünk és mint ilyeneket tekintetbe kell venni.” Vagyis „a magyar királyságnak a martiusi események által feudális salakjától megtisztított régi alkotmánya és municipális szerkezete” az, amit Török helyreállítani kíván. A régi kormányszékek, a megyei és városi önkormányzatok helyreállítása után az országgyűlés feladata lenne egyfelől az 1848. márciusi törvények revíziója, másfelől az országgyűlés és a municipiumok „célszerű reorganisatioja”, tekintettel „az e törvények által eszközlött társadalmi és politikai átalakulásokra”, valamint „a magyar országos törvények összeegyeztetése az osztrák polgári és büntető törvénykönyvvel”.

1861. január 31-én „Néhány biharmegyei birtokos” aláírással levél jelent {II-1-516.} meg a Hírnökben, amelynek szerzői elmondják, hogy ők 1848 előtt „a nemzeti tábor balszárnyához” tartoztak, s haladás volt a jelszavuk, de úgy vélik, hogy „az 1848-ki sok rögtönzés után” most „inkább kell a kantár”, s a Pesti Hírnök konzervatív iránya jobban megfelel a magyar nemzeti érdekeknek, mint a Pesti Napló doktrinérizmusa. Török erre szerkesztői megjegyzésben kifejti, hogy lapja nem 1848 előtti értelemben konzervatív. A lap politikai irányát öt alapelv szabja meg: municipalista (szemben a centralizációval), royalista (szemben a republikanizmussal), legitimista (szemben a forradalommal), magyar hazafi (szemben a kozmopolitizmussal) és a békés kiegyenlítés híve (szemben az elszakadásra, invázióra spekulálókkal).

A Hírnök tehát nem az 1848 előtti konzervatív pártot tekinti szellemi elődjének, hanem azt a közvetítő középpártot, amelyet Széchenyi próbált megszervezni az 1840-es években. Török – Széchenyi kései munkáinak kiadója, a konzervatív Széchenyi-kultusz egyik megalapozója – az 1840-es évek Kossuthtal és a forradalommal szembeforduló, s a Habsburgokkal való megegyezés lehetőségét kereső Széchenyijét tekinti politikai eszményképének. A Pesti Hírnök fejlécén 1860 májusa óta Széchenyi magyar ruhás alakja látható, mellén a nemzeti címerrel, háttérben a Lánchíddal és egy gőzhajóval. A lap igen gyakran közöl hosszú részleteket Széchenyi munkáiból, főleg a Politikai Programmtöredékekből és a Hunniából, valamint Kemény Zsigmond 1850–51-ben írt röpirataiból, a Forradalom után-ból és a Még egy szó a forradalom után-ból.

Mit jelentett a Pesti Hírnök konzervativizmusa és „1847-es” programja? Semmi esetre sem a feudális rendszer restaurációját, a polgári átalakulás elvetését. De jelentett szembenállást a feudalizmus felszámolásának, a polgári átalakulás megvalósításának forradalmi útjával; jelentette az 1848-as törvényekkel behozott nyugat-európai kormányzati formák, a parlamentáris kormány, a felelős minisztérium, s általában a modern állami centralizáció elutasítását. A Hírnök politikai programjának legjellegzetesebb vonása a municipalizmus: az ősi magyar alkotmányt, a régi kormányszékeket, s mindenekelőtt a megyei önkormányzatot kívánja helyreállítani 1848 előtti hatáskörében. Hajlandó viszont ezeket az intézményeket némiképp korszerűsíteni, összhangba hozni a polgári átalakulás követelményeivel. „Ha a 48-diki törvényekből a centralisatiot kidobjuk, már a 47-diki alkotmány terén állunk” (1861. dec. 17. sz.). „A 47-esek 48-ból akarnak megtartani többeket, s viszont a 48-asok sokat 47-ből akarnak megmenteni. Mert hiszen sem a 47-diki 47, sem a 48-diki 48 többé nem létesíthető, s azt hisszük, hogy nálunk sincs senki, ki akármelyik államrendszert egész minéműségében, úgy a mint volt helyreállíthatónak tartaná” (1863. febr. 25. sz.). A különbség a Pesti Hírnök és a Pesti Napló között – Török szerint – mindössze annyi, hogy az előbbi municipalista, védi a megyét, az utóbbi pedig centralista; egyébként azonban a centralista párt „semmikép sem veheti nagyobb mértékben igénybe a liberalizmus címét és cégérét, mint a municipális önkormányzat” (1865. júl. 18. sz.). A figyelmes olvasó azonban más különbségeket is észrevehet a Hírnök és a {II-1-517.} magyar liberalizmus derékhadát képviselő Pesti Napló között. Legszembetűnőbben a nemzetiségi kérdésben: a Hírnök a soknemzetiségű országban mindenképp fenn kívánja tartani a magyar hegemóniát, s ennek érdekében ragaszkodik az 1848 előtti nyelvtörvényekhez, s a vagyoni és értelmiségi cenzus felemelésével szűkíteni kívánja a választójogot.

A Pesti Hírnök indulása idején még nem lehetett nyílt politikai programmal fellépni, ezért a lap az 1850-es évek politikai passzivitásának hagyományos taktikáját követi. Mivel „a magyar nemzetet a politika fordulata a csendes magánéletbe vezérelte”, ez időben „mind az anyagi, mind a szellemi téren helyrehozni iparkodott a megmérhetlen hátramaradást, mely az elmék zajos, s majdnem kizárólag politikai mozgalma közt figyelmét elkerülte” (1860. márc. 13. sz.). A lap ezekben a hónapokban igen részletesen és sokoldalúan ismerteti, tárgyalja és értékeli a gazdasági, társadalmi és kulturális élet eseményeit és problémáit, s főfeladatának tekinti „a nemzeti egyetértést ápolni, ősi intézményeink nemzeti jellegét megőrizni” (1860. december 6. sz.). 1860 áprilisától kezdve hónapokon át a Széchenyi-gyász foglalja el a főhelyet a lapban, amely sokáig gyászkeretben jelenik meg.

A napi politika eleinte csak a külpolitikai rovatban juthat szóhoz, amely különösen az olaszországi fejleményeket kíséri élénk figyelemmel. Részletesen beszámol Garibaldi szicíliai expedíciójáról, bár a vállalkozást magát elítéli, mert úgy véli, hogy az olasz nemzeti egységet nem forradalmi úton kell megvalósítani. Májustól kezdve azután fokozatosan a Habsburg-Monarchia égető belpolitikai kérdései is szőnyegre kerülnek a lapban. Az április 19-i uralkodói rendeletben nyújtott engedményeket kevésnek minősíti, s a bécsi lapokkal vitatkozva egyre nyíltabban bírálja az önkényuralmi rendszert, a birodalmi centralizációt, sürgeti Magyarország alkotmányos állami önállóságának helyreállítását, a cenzúra eltörlését, s a magyar nyelvnek jogaiba visszahelyezését. Részletesen beszámol a megerősített birodalmi tanács üléseiről, közli a magyar ókonzervatívok felszólalásait, s hangsúlyozza, hogy az azokban kifejtett elvek és javaslatok hozhatják meg a Monarchia számára a kibontakozást. A végnapjait élő önkényuralom ellen vívott küzdelem idején igen megértő a lap a nemzetiségek törekvései iránt, s a bécsi sajtó „rágalmaival” szemben megvédelmezi a különböző „hazafias” tüntetéseket, tömegmegmozdulásokat is.

Ezt a nemzeti egységfrontot a Hírnök az októberi diploma utáni új helyzetben is szeretné fenntartani. Az országos közhangulatnak megfelelően megírja, „hogy Magyarországban az adott concessiók elégtelenek” (1860. november, 3. sz.), de az alkotmányos önállóság teljes visszaszerzése érdekében szükségesnek tartja, hogy „a régi pártok és politikai ellenszenvek” eltűnjenek. „Nálunk ez időben még az egész nemzet osztatlan erkölcsi erejére van szükség, hogy a nyolcszázados magyar alkotmány törvényes érvényére visszaállíttassék” (Fényes Elek: Miért nem kellenek politikai pártok Magyarországban. 1860. október, 30. sz.). Az újjáéledő politikai életben azonban hamarosan szétváltak egymástól a különböző pártárnyalatok, s november folyamán már {II-1-518.} a Hírnök sajátos politikai arculata is kirajzolódott, elsősorban a Pesti Naplóval folytatott polémiában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai küzdelem fő kérdéseiben a Hírnök álláspontja nemcsak a radikális, baloldali irányzatoktól tér el, hanem a liberális tábor derékhadáétól is. Török Emlékirata 1864-ben kelt előszavában így jellemzi a lap 1860–61-es irányvonalát: „A Pesti Hírnök azért védte és támogatta az octoberi diploma keresztülvitelére vállalkozó magyar kormányt, mert bizton számolt reá, hogy az octoberi diplomával egykorú fejedelmi határozatok szigorú végrehajtása, mind Magyarország törvényes autonomiájának, s a magyar nemzet történeti hegemoniájának teljes helyreállítását, mind azon kiegyenlítést, mely a monarchia központi hatalmának s alkotmányos ügyvitelének biztos és korszerű megállapítása és megszilárdítása végett minérdekünkben elkerülhetlen, – a legkevesebb áldozattal s leggyorsabban fogja eszközölni.”

Midőn a magyar politikai vezetőréteg 1860–61-ben forradalom és kiegyezés válaszútja elé került, a Pesti Hírnök egyértelműen a kiegyezést választotta, s kezdettől fogva annak útját egyengette. A Hírnök tábora úgy vélte, hogy az októberi diploma – bár nem adott meg mindent, amit reméltek – megnyitotta az utat a kiegyezés felé, szabaddá tette a teret a politikai cselekvésre. A teret el kell foglalni, s a lehetőségekkel élve, legális eszközökkel, békés úton kell kivívni mindazon jogokat „mik a fejedelmi határozványok közt részint nem is említtetnek, részint a magyar törvényhozás köréből teljesen elvonatni szándékoltatnak” (1860. október 24. sz.). A Hírnök magát az új „békepárt” szócsövének tekintve, elítélt minden olyan megnyilvánulást, amely a békés kiegyenlítés esélyeit veszélyeztethette: a passzív és aktív ellenállás bármely formáját, a hivatalok el nem fogadását, az adómegtagadást, „az 1849-ki térre állott” megyék „provokátioit”, az emigrációval kapcsolatot tartókat, a külföldi segítségre, invázióra számító „csalálmokat” – egyszóval mindent, ami a békés kiegyenlítés útjának eltorlaszolásához, forradalomhoz, szakadáshoz vezethet. Az októberi diplomát követő hónapokban kibontakozó uralkodó irányvonal sommás elítélését mondotta ki 1861. március 1-én: „a négy hónap óta Magyarországban űzött politika szerintünk a lehető leghibásabb.”

A forradalmi megoldást, a Habsburg-birodalomtól való teljes elszakadást a Hírnök táborában nemcsak azért utasították el, mert az adott nemzetközi helyzetben ezt nem látták megvalósíthatónak, hanem elvi meggyőződésből is. Úgy látták, hogy a kiéleződött nemzeti kérdés okozta konfliktusok fenyegetései között a magyar nemzet és a magyar állam csak egy nagy birodalom, a Habsburg-Monarchia keretei között maradhat fenn. „Hatalmas szomszédságok, csekély számunk, az európai viszonyok befolyása… egyiránt kapcsolatos létre utalnak,” ezért „életkérdés” számunkra, „hogy a fennálló kapcsolat megóvassék” (Török János: 1848. 1861. március 20. sz.). A nemzetiségi kérdés felbomlással fenyegeti a történeti Magyarországot. A magyar nemzet fennmaradását csak az biztosíthatja, ha az ausztriai németséggel „szövetséges államot” alkot. „A birodalomban legyen bizonyos egység”, de „központosítás {II-1-519.} nélkül, s mindenik fajnak nemzeti jelleme s politikai autonomiája megőriztessék” (Szemere Bertalan: Magyarország és Ausztria, kapcsolatban, a dualismus elvén. 1861. január 29. sz.). A lap cikkírói a „300 éves… történelemben gyökerező dualismus” helyreállítását sürgetik. A Habsburg-Monarchia legyen két, külön alkotmánnyal, törvényhozással és kormánnyal rendelkező, belügyeiben egymástól független állam szövetsége. A két államot csak a közös uralkodó személye kapcsolná össze, tehát a Hírnök táborában a „personalis unio” álláspontját vallják. Birodalmi központosításról, közös törvényhozásról vagy közös miniszterekről hallani sem akarnak. A februári pátensben kifejezésre jutó alkotmányos centralizációt a lap mindvégig éppoly határozottan elutasítja, mint az 50-es évek központosító és germanizáló abszolutizmusát. Elismeri ugyan, hogy a két országnak vannak közös érdekei, amelyek intézésére mindkettőjüknek egyenlő befolyással kell bírniuk, de ezt megoldhatónak véli azáltal, hogy e közös ügyeket a közös uralkodó felségjogai körébe utalja, aki mindkét országból való tanácsosai közreműködésével intézné azokat. Ezt a közjogi programot találóan summázza Okolicsányi József egyik cikkének címe: „A municipális alkotmányú, független Magyarország, egy fejedelem alatti szövetségben az osztrák örökös tartományokkal” (1861. márc. 2. sz.). A Monarchia közös viszonyainak méltányos és igazságos rendezése után a birodalom súlypontját és székhelyét át kell helyezni Magyarországra. „Mi nyílt önérzettel bevalljuk, hogy a monarchiában biztos és korszerű haladásra csak akkor számolunk, ha abban a vezérszerepet Magyarország viszi” (1860. július 17.). A meddő és költséges német politika helyét pedig a magyar korona történeti jogaira támaszkodó, balkáni orientációjú keleti politikának kell elfoglalnia.

A teljes állami függetlenséghez vezető forradalmi út, s az annak feltételeit biztosító demokratikus társadalmi és nemzetiségi politika elutasítása, valamint a Habsburg-Monarchiához való ragaszkodás a Hírnököt a radikális, baloldali irányzatokkal állította szembe. A liberális tábor derékhadától viszont az 1848-as törvények értelmezése és értékelése, az ország belső politikai berendezéséről és a nemzetiségi kérdésben követendő politikáról vallott nézetei határolták el.

Az októberi diploma után az országos politikai közvéleménnyel együtt a Pesti Hírnök is „48-as alapra” helyezkedett, s leszögezte, „hogy közjogi visszahelyeztetésünkre nézve jogszerű alkotmányos állapotnak az 1848-diki törvényeket tekinti” (1860. nov. 13. sz.), amelyek mellett egyébként a lap már 1860 augusztusában szót emelt. Október végétől Tárca rovatában teljes egészében közli az 1848-as törvénykönyvet. Hangsúlyozza a lap – főleg Fényes és Töltényi cikkeiben – hogy a 48-as törvények alapján kell rendezni a sajtószabadságot, újjászervezni a megyéket és a városokat, s megválasztani az országgyűlési képviselőket. November 7-én az emigráns Klapka György szavait idézi: „Az 1860-ki Magyarország nem hazudtolja meg az 1848-iki Magyarországot.”

Bár a Hírnök mindvégig kitart amellett, hogy a kiegyenlítés előfeltételének {II-1-520.} a 48-as törvények elvi elismerését tekinti az uralkodó részéről, 1860 novemberétől kezdve egyre több teret kap a lapban e törvények bírálata, felülvizsgáltuk, kiegészítésük, módosításuk szükségességének hangoztatása. A 48-as törvénykönyv a forradalmi események nyomására, rögtönzésszerűen jött létre, cikkelyei részben ideiglenesek, részben kiegészítésre szorulnak, s fő hibája, hogy „indefiniálva hagyott mindent”, azaz nem szabályozta részletesen és véglegesen sem Magyarországnak a Habsburg-Monarchiához való viszonyát, sem az ország belső politikai szerkezetét. Ezen felül „a 48-i újítások oly változtatásokat is hoztak be a magyar alkotmányba, melyek ennek ősi szellemét ráismerhetetlenül elferdíték” (Török János: Chaos. 1861. március 29. sz.). Török 1861 februárjában és márciusában cikksorozatban fejti ki 1848 konzervatív kritikáját. Lelkesen dicséri az ezeréves magyar alkotmányt, amelynél ősibb és eredetibb nincs Európában. „S merjük állítani, hogy abból, amit mi a 48-ki törvényekben üdvösnek vallunk – semmi sem új, hanem csak az ősi nemzeti szerkezeten idők folytán ütött sebek orvoslása… Halhatatlan érdemei vannak ugyan tehát a 48-diki törvényeknek, fájó sebekre hoztak írt, …a feudális válaszfalakat lerontották… De midőn a 48-diki törvényhozás teremtményeinek lényegét őszinte elismeréssel és hálás kegyelettel véssük szíveinkbe, az új formákat, melyeket a martiusi törvényhozás a nyugati népek államtanait követve, ősi magyar alkotmányunknak az 1848:III., IV., V., XVI. és XVII. t.c. által adott, – rögtönzöttnek, eltévesztettnek, hibásnak, s destructívnak tartjuk… Európában a nyugat és kelet viszonyai egészen különbözők. Sok eszme, mi ott alakít, itt bomlaszt” (Török János: 1848. III. 1861. március 20. sz.). Ennek megfelelően úgy látja, hogy „az idők és viszonyok bonyolultságában rögtönzött, s nyolcszázados kormányalakon változtató 1848-diki törvények még bevégzetlenek s azoknak kellő magyarázata, helyes alkalmazása, kiigazítása s az ősi alkotmány s a monarchiai elvek igényei szerint való módosítása” az országgyűlés legfontosabb és legsürgősebb feladata (1861. április 21. sz.).

A konzervatívok tehát a 48-as törvényeknek csak formális, elvi elismerését kívánják, tényleges hatályba helyezésüket azonban nem, mert az országgyűléssel még a koronázás előtt el akarják végeztetni e törvények revízióját. A Hírnök egyébként ismételten utal arra, hogy tényleges közjogi alapnak nem annyira a 48-as törvényeket, hanem a – különösen Török által erősen idealizált – 1848 előtti állapotokat tekinti. „Véleményünk szerint a legfőbb s legsürgősb feladat, hazánk dolgát, s a magyar kérdést visszavezetni azon minden heterogén eszmevegyülettől tiszta álláspontra, hol az a szatmári békekötés után, a pragmatica sanctio kötésekor… s az 1790. 10-dik t.c. megállapítása alkalmával állott” (1860. december 18. sz.). „Mi a megyék helyében… csak az 1790:10. törvénycikkhez való rendületlen ragaszkodásunkat fejeztük volna ki általánosságban, mert ott Magyarország ősi független kormányzata s alkotmányos önállóságának teljes épsége legvilágosabban van formulázva” (1861. január 10. sz.).

Az 1848-as törvénykönyvben kodifikált társadalmi átalakulást – az úrbéri {II-1-521.} viszonyok, a robot, a dézsma, a tized eltörlését, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget – a Pesti Hírnök sem vitatta. A parasztság körében elterjedt rémhíreket cáfolva leszögezte, hogy szó sem lehet arról, hogy visszajöjjön „a régi magyar világ”, s sorra közölte a katolikus püspökök pásztorleveleit, amelyben megnyugtatják híveiket a feudális terhek eltörlésének visszavonhatatlan volta felől. A revízió követelése a 48-as törvénykönyv azon cikkelyeire vonatkozott, amelyek a megyék és a szabad királyi városok önkormányzatát erősen korlátozták a nyugat-európai mintára bevezetett, parlamentáris jellegű központi kormány, a felelős minisztérium javára. Ebben a kérdésben a Hírnök már 1860 novemberében éles polémiába keveredett a Pesti Napló körül tömörülő centralistákkal, s a vita hevében lovagias ügyre is sor került Török és Csengery Antal között. A Pesti Hírnök bontotta ki 1860 őszén a municipalista mozgalom zászlaját, amely több mint egy évtizeden át elszántan küzdött a megyei önkormányzat régi terjedelmében való fenntartása mellett. A mozgalomnak széles tábora volt a megyék nemesi vezetőrétege körében, s Török e tábor tagjai közül minél többet igyekezett mozgósítani a hírlapi küzdelemre. 1860. december 30-án például levélben kérte fel Kazinczy Gábort, az 1849-es békepárt egyik vezérét, hogy ő – „aki még híve ősi alkotmányunknak” – írjon cikket „a magyar municípium igényeire nézve a 48-diki rögtönzött, centralizáló minisztérium irányában.” 1861 első felében csaknem mindazoknak a nevével találkozunk a lap cikkei alatt, akik a következő években terjedelmesebb röpiratokban is felszólaltak a municipális önkormányzat mellett.

A sajtóvitát egy 1860. november 10-én a Hírnökben megjelent „A magyar municípium” című névtelen cikk robbantotta ki, melynek szerzőségét később Töltényi Miklós vállalta. A cikk leszögezi, hogy a helyreállítandó magyar alkotmány alapja a municipális önkormányzat, s hadat üzen 1848 központosító szellemének. „Ha valami törvényt vagy intézkedést a centralisatio szelleme, ezen minden önkormányzatnak halálos ellensége lengi át, úgy azt be ne oltsuk alkotmányunkba, vagy ha már régebben, különösen 1848-ban becsempésztetett volna, mint veszedelmes gyom, irgalom nélkül kiirtandó.” Török sietett kijelenteni, hogy egyetért a cikkel, mert 1848-ban „a miniszteri centralisatio a valódi megyei municípiumokat teljesen absorbeálta… Oly végleges megyei szervezetet óhajtunk, mely az »alkotmányosság védbástyáit« azon centralisatio s bureaucratia ellenében biztosítsa, mely a rögtönzött felelős minisztériummal hazánkban az egyéni szabadság s megyei autonómia elnyomására megalapíttatott, e drága áron nem nyervén az ország egyebet egy költséges szónoklati színpadnál” (1860. november 13. sz.). Ettől kezdve szinte naponta jelennek meg cikkek Török, Fényes, Töltényi vagy a lap többi említett munkatársa tollából, elítélve az 1848-ban az országra erőszakolt francia típusú kormányzati centralizációt, s követelve a megyék és városok önkormányzatának teljes helyreállítását, 1848 előtti terjedelmében és hatáskörében. Ez annyit jelentett, hogy a municípiumok három évenként újraválasztandó tisztviselőik útján nemcsak a teljes végrehajtó hatalmat – a közigazgatást {II-1-522.} és az igazságszolgáltatást – gyakorolnák, hanem továbbra is fenntartandó 1848 előtti követküldési, utasítási és visszahívási joguk révén döntő befolyással rendelkeznének a törvényhozásban is. Mivel a felelős minisztérium és a parlamentáris kormány, nézeteik szerint, nem fér össze a magyar alkotmány szellemével és a municipális önkormányzattal, ehelyett inkább a régi kormányszékeket kívánják visszaállítani, felelős tanácsosokkal. Azt a Hírnök publicistái is jól látták, hogy szükséges ezeket az intézményeket a polgári átalakulás teremtette új viszonyokhoz alkalmazni, vagyis valamiképpen összhangba hozni a polgári jogegyenlőség és a népképviselet elveivel, ezért nem zárkóztak el „a megyei szerkezet korszerű elrendezése” elől. „Mi az oltalmazó erejökben páratlan szerkezetű régi megyéket óhajtjuk, de a 48-iki törvények értelmében szélesbített új alapon” (1861. ápr. 30. sz.).

A kormányzat centralizációval szembeni érvelésüket azzal is igyekeztek alátámasztani, hogy a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezése is csak a municipális és a községi önkormányzatok keretei között képzelhető el, mert a nemzetiségeket 1848-ban is elsősorban a kíméletlen centralizáció sértette. Ezért a Hírnök ismételten szót emelt a különböző nemzetiségi jellegű területi önkormányzatok (Horvátország, Erdély, Királyföld) fenntartása mellett. Erdély feltétlen és merev unióját sem tartja kívánatosnak. „Nem lenne-e Erdélyre nézve ezen unió kedvezőbb, s némely nemzetiségekre nézve, melyek ezt ellenezni látszanak, megnyugtatóbb, ha ez nem az 1848-ki centralizáló, s Erdélyt minden tartományi egyéniségéből kivetkőztető, s közvetlenül Budától függő megyékre oszlató modorban, hanem a bölcs ősök példája szerint oly közvetítő alakban történnék, hogy erdélyi testvéreink gondját, munkásságát és honszeretetét az anyaország s tartományi érdekeik közt megosztani engedje, és Kolozsvár nemcsak a megye székhelye, hanem egyszersmind Magyarország második fővárosa, és Erdélynek közigazgatási központja is maradhasson… Úgy hisszük, nincs az alkotmányos szabadság érdekében, a magyar municipális rendszert s a tartományok s nemzetiségek autonómiáit feldúlni” (Török János: A magyar szent korona épsége. 1861. április 14. sz.).

Annak ellenére, hogy a történetileg kialakult, nemzetiségi jellegű területi autonómiákat védelmezte, e Hírnök hamarosan a nemzetiségi kérdésben is szembe került a Pesti Napló liberálisabb, engedékenyebb álláspontjával. 1860 nyarán ugyan az akkor divatozó fraternizálás szellemében leszögezte, hogy „nincs itt többé nemzetiség, mely a másik fölé kerekedni törekednék”, s „politikai s nemzetiségi igényeit a két testvérhaza területén minden népfaj… ugyanazon jogosultsággal sürgetheti, mint a magyar” (1860. július 10. és 27. sz.). Később sem hiányoznak a lapból a türelmesebb, megértőbb hangok. Töltényi szerint „nem hivatása a magyarnak a nyelvhódítás”, s a nemzetiségi kérdés megoldása nem lehet más, mint „jogegyenlő nemzetek nemes versenye a közös hazában” (1860. dec. 25. és 1861. ápr. 27. sz.). Ezt a polgári jogegyenlőség és az önkormányzati rendszer biztosíthatja. A lap számos cikkírója – elsősorban Fényes, Szemere, Petényi, Orczy, Okolicsányi, Bodnár – szabad {II-1-523.} nyelvhasználatot kíván biztosítani a nemzetiségek számára nemcsak a községekben és az egyházakban, hanem a municípiumokban is.

1861 elején azonban feltűnik és egyre erősödik egy másféle hangnem is, amelyet eleinte főleg Török képvisel, aki Lukács Móriccal vitatkozva kijelenti, hogy „a magyar nemzet nem nélkülözheti a nyelvtörvények támaszát”, ezért az 1848 előtti nyelvtörvényeket – amelyek igen szélesen szabták meg a magyar hivatalos nyelv használatának körét, s az ún. „nyelvharc”-hoz vezettek – nem szabad módosítani, amint azt a Pesti Napló kívánná. „A Pesti Hírnök a nyelvre vonatkozó törvények feldöntésében a magyar nemzetiség legkomolyabb veszélyeztetését látja, s a Pesti Naplót aggasztó nemzetiségi bonyodalmat főleg a centralisatio félelméből eredőnek, s csupán a municipális rendszer megőrzése által elháríthatónak tartja” (1861. január 6. és 8. sz.).

Liberalizmusnak és nacionalizmusnak a korra és a soknemzetiségű államra jellemző dilemmájával szembekerülve, Török kész az előbbit feláldozni, a szabadságot korlátozni a magyar nemzetiség politikai hegemóniájának megőrzése érdekében. Ezért ragaszkodik az 1848 előtti magyarosító nyelvtörvényekhez, s ezért tartja szükségesnek a választójog szűkítését is. A lap egyik cikkírója „hazafiúi őszinteséggel” kimondja, „hogy az 1848-ki választási törvényekbe foglalt qualificatiot Magyarországra nemcsak üdvösnek nem tartjuk, sőt nemzetiségünkre ezt egyenesen veszélyesnek hisszük… Midőn törvényt alkotunk, ne tekintsük kizárólag csak az alkotmányosság elméleteit, de óvakodjunk nemzetiségünk veszélyeztetésétől is” (Azori: Eszmecserék. 1861. március 12. sz.). Török aggodalommal fogadja „Eötvös korszerűtlen nemzetiségi indítványát”, amelyet az országgyűlés elé terjesztett. „Mi nem értünk azokkal egyet, kik azt hiszik, hogy a magyar nemzetiség politikai hegemoniája nélkül, az úgynevezett nemzeti egyenjogúság alapján, mind a közszabadság, mind a magyar nemzetiség megőrizhető. Mi azt állítjuk, hogy a magyar nemzetiség hegemoniáját feláldozva, mind a közszabadság, mind a magyar nemzetiség elvész” (1861. június 11. sz.). A nemzetiségi törvényjavaslat legrosszabb pontjának a 12.-et tartja, amely szerint a megyék jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvét a közgyűlés határozza meg, tehát az lehet nem magyar is. Ez „egyenesen a magyar állam főütőerét, melylyel a szív az egész testtel összeköttetésben áll, metszi keresztül”, s felbontja az ország egységét (1861. augusztus 24. sz.). Szinte előhangja ez azoknak a megyei tiltakozásoknak, amelyek 1868-ban arra kényszerítették az országgyűlés nemzetiségi bizottságát, hogy a nemzetiségi törvényjavaslat eredeti szövegének megváltoztatásával a megyék hivatalos nyelvévé mindenütt kötelezően a magyart tegye.

Amint 1861 tavaszán a nemmagyar népek nemzeti igényei egymás után konkrét formában megfogalmazást nyernek, a lap cikkíróiban egyre inkább megerősödik az a meggyőződés, hogy elsősorban a nemzetiségi kérdésben rejlő fenyegetés miatt kell sürgősen kiegyezni a dinasztiával és Ausztriával. Még az addig liberális húrokat pengető Töltényi is úgy nyilatkozik, hogy „a nemzetiségek kérdésének kielégítő megfejtését mi nehezebbnek tartjuk, mint {II-1-524.} az osztrák kormánnyali alkotmányos épségünkért fenforgó differenciák kiegyenlítését… A legparányibb ész is beláthatja, hogy igen-igen kívánatos, előbb tisztába jőni az osztrák viszonyokkal, mielőtt a nemzetiségi kérdések tárgyalásához fognánk” (1861. április 27. és június 15. sz.).

Eltért a Hírnök a liberális állásponttól a zsidóemancipáció kérdésében is. Úgy látta, hogy ez nemcsak politikai, hanem gazdasági és társadalmi kérdés is, ezért a teljes emancipációt bizonyos előfeltételekhez kívánta kötni. Előbb szabályozni kell a birtokforgalmat és a hitelügyet, rendezni kell a polgári házasság kérdését, a „tőlünk nagy részben mind társadalmi nézetben, mind életszokásokban idegen” zsidóság pedig mutasson hajlandóságot a magyarosodásra, tegye magáévá a magyar nyelvet és szokásokat (1861. április 14. sz.). Az adott viszonyok között aggodalommal tekint a zsidók teljes egyenjogúsításának társadalmi következményei elébe: „nem szeretnők a zsidók miatt a telkes gazdáknak béresekké süllyedését a felső megyék példájára terjeszteni” (1861. február 23. sz.).

A fentiekben fő vonalaiban kifejlett politikai elveket a Pesti Hírnök különböző munkatársai egymástól sokszor jelentősen eltérő árnyalatokkal képviselték. Török a saját álláspontjától különböző nézeteket hirdető cikkeknek is helyet adott lapjában, saját véleményét ilyenkor rövid szerkesztői jegyzetben jelezve. A lap vezető munkatársai közül Török János képviselte a hagyományos magyar nemesi nacionalizmust. Ő rajongott leglelkesebben az ősi alkotmányért és az 1848 előtti állapotokért, ő féltette leginkább a magyar nemzetiség politikai hegemóniáját, ő tartotta fontosnak, hogy a nemesség és az arisztokrácia megőrizze gazdasági, társadalmi és politikai vezetőszerepét, ő javasolta hitbizományok szervezését, ő emelt szót a dinasztia érdekei és a királyi hatalom ősi körének csorbítatlan fenntartása mellett. Fényes Elek és Töltényi Miklós viszont gyakran hangot adtak a polgári átalakulás követelményeinek, a társadalom nem nemes rétegei igényeinek. Ők szólaltak fel az iparszabadság, valamint a magánjogi törvények korszerű reformja érdekében, ők sürgették a reáloktatás és a szakképzés fejlesztését, ők biztatták az apákat, hogy küldjék fiaikat gyakorlati, gazdasági pályákra, ők bírálták a megyei pozíciókat kisajátító „nemesi cotériákat”, s követelték, hogy az új, polgári elemek is helyet kapjanak a megyék vezetésében. „Az 1848-ki tisztviselők… megállottak és a 12 évi fejlődést ignorálva fogalmuk sincs birtok, ipar és kereskedelem átalakulásáról nincs a nemzet gondolkodásmódjáról és benső életfejlődéséről és az országos viszonyok változásáról” (Töltényi: A megyei hivatalok betöltése. 1860. november 20. sz.).

Az országgyűlés megnyitása előtt a Hírnök így foglalja össze programját: „Mit kell alkotnunk? Népképviseletet a megyerendszerrel megférhetőt. Felelős kormányt, ősi intézvényeinknek megfelelőt, és szabályozott helyhatóságokat, megtisztult megyékben” (Török János: 1848 III. 1861. március 20. sz.). Az országgyűlésen Széchenyi követői „a 800 éves alkotmány intézményeinek nemzeti szellemben való továbbfejlesztését, és a nemzet részére a practicus vagyonosodási irányt fogják követelni” – írja Töltényi, s példakép {II-1-525.} gyanánt az 1790-es országgyűlést állítja a honatyák elé: ők jól ismerték a francia felvilágosodás íróit „és még sem vegyítettek semmi idegen intézményt alkotmányunk közé, hanem hűek maradtak 800 éves alkotmányunk nemzeti sajátságaihoz és kiegyeztek becsülettel” (Töltényi: Országgyűlési conjectúrák. 1861. március 31. sz.).

Az országgyűlés idején a Hírnök hangsúlyozza, hogy „némely nézetekben mi mind a két oldal programmjától eltérünk” (1861. május 28. sz.), de elismeri Deák feltétlen vezérszerepét, s egyértelműen a felirat, „a nemzeti közakaratnak e revelatio-szerű megnyilvánulása” mellett foglal állást (1861. május 18. sz.). Dicséri a lap Somssich, Lónyay Menyhért, Eötvös, Szalay, Bartal, Mocsáry és Madách beszédét, s megjegyzi, hogy a felirati párt jeles szónokai „mind a 48 előtti iskolából valók”. Kazinczy Gábor beszédét szinte az egekig magasztalja Török. Kazinczy „hazánk egyik legkitűnőbb, legihletettebb szónoka… azon gyakorlati jelesb államférfiaink egyike… ki folyvást a korral haladt, a nélkül, hogy csillogó, de még ki nem próbált doctrínák felett az ősök sikerdús politikájának aranyszabályait s bölcs tanulságát elfeledte volna” (1861. június 9. sz.). Bírálja viszont Trefort centralista szellemű beszédét, valamint Révész Imre, Szilágyi Virgil és Bobory Károly radikális hangvételű szónoklatait. Hangoztatja, hogy a felirati vita után azonnal a megyék rendezését kell napirendre tűzni, valamint az égető gazdasági problémák tárgyalását. Az országgyűlésen elhangzó nemzetiségi felszólalásokat, valamint a nemzetiségi bizottság munkálatát aggodalommal kommentálják és élesen bírálják a lap munkatársai. A nemzetiségi törvényjavaslatot a lap úgy értékeli, hogy az „hazafiúi bűn” és „égő üszög körülhordozása a nemzet kincs- és élelemtárában” (1861. augusztus 25. sz.).

Az országgyűlés lefolyása nagy csalódást jelentett a Hírnök kiegyezést kereső és remélő tábora számára. A kudarcért, az országgyűlés feloszlatásáért egyértelműen „a túlzó párt”, vagyis a határozatiak magatartását teszi felelőssé. Minduntalan hangsúlyozza, hogy a megyékben és az országgyűlésen „véleménytürelmetlenség” uralkodott, egy hangos kisebbség minden más nézetet elnyomott, s terrorjával lehetetlenné tette a valódi országos közvélemény megnyilatkozását és érvényesülését.

„Midőn az 1860–1-diki szomorú emlékezetű ellenzéki gyermekpolitika a provisoriumot az ország nyakába akasztotta”, a Pesti Hírnök azon kormányférfiakat támogatta, „kik… elhatározták magukat… Magyarországnak egyelőre legalább a nemzeti kormányzatot megmenteni – s azon újabb nehézségekkel szemközt, melyet a 48-as párt hamis taktikája, a parlamentáris kormányzat sürgetése folytán létrejött februári intézvényben a kiegyenlítés ellen gördített, a törvényes transactio elrontott útja és módja egyengetését, az octoberi diploma szellemében, vagyis a történeti jogalapon elvállalni.” Így jellemzi Török, Emlékirata 1864-es Előszavában, a Pesti Hírnök irányvonalát a provizórium éveiben.

A provizórium idején a Hírnök egyértelműen szembefordult a magyar politikai vezetőréteg zöme által követett politikai passzivitással, s aktív politikai {II-1-526.} cselekvésre ösztönzött a kiegyezés mielőbbi létrehozása érdekében. Támogatta az ország kormányzását irányító magyar államférfiakat, elsősorban Forgách Antal kancellár kiegyezési törekvéseit. Ezért átmenetileg szubvencióban is részesült a lap, de nem sokáig, mert a kormány, főleg Pálffy Móric helytartó, elégedetlen volt működésével. Csengery Antal 1862 végén azt írja egy levelében, hogy „Török lapja elesett a kormányi subventiótól, s csak a papok reactionális része tartja fenn”. Abafi Lajos is úgy jellemzi a Pesti Hírnök pályafutását, hogy „utolsó éveiben a mérsékelt oppositio táborából az egyházias irányba terelte magát.” A Hírnökről is elmondható az, amit Török 1862 végén tervezett, de végül is meg nem indított lapjáról, a Hunniáról írt: „politikai iránya dynasticus, jelszava – mérsékelt haladás, historiai alapon.”

A Hírnök ezekben az években minduntalan ostorozza a magyar politikai vezetőréteg 1861-ben tanúsított magatartását, hirdeti, hogy a nemzet egyre nagyobb része óhajtja a kiegyezést, s fő feladatának tekinti, hogy ennek megvalósítása érdekében egy közvetítő pártot, egy „erős középpártot” toborozzon, „mely a két szélső követelés között a jogost a méltányossal, a kívánatost a lehetségessel kiegyenlíteni igyekezzék” (Orczy Gyula: Mit várhatunk? 1862. július 26. sz.). Kívánatosnak tartja a lap, hogy a konzervatív elemek kiváljanak a merev 48-as jogfolytonosságot hirdető felirati pártból, s önálló konzervatív párttá szerveződjenek.

A mielőbbi kiegyezés mellett felhozott legsúlyosabb érv továbbra is a nemzetiségi kérdés. „A nemzetiségi viszályok szerencsés kiegyenlítésének, s a magyar nemzetiség törvényes hegemóniája állandó biztosításának legnagyobb kezességét egyedül a Magyarország és Ausztria közt fenforgó kérdések méltányos kiegyenlítésében s a pragmatica sanctio által célzott törvényes kapcsok újabb megszilárdításában és megőrzésében látjuk” (Recapitulatio I. 1861. szeptember 22. sz.). Hogy az ellenkező út hová vezet, arra mintegy elrettentésül közli Kossuth tervezetét a dunai konföderációról, hozzátéve, hogy ez Magyarország halálát jelenti. Mindvégig elítéli viszont a 48-as „merev, beolvasztó uniót”, s Erdély számára olyan tartományi autonómiát javasol, amilyennel Horvátország rendelkezik. A magyart a közélet minden fórumán hivatalos nyelvvé tevő 1844: II. t.c. hatályát azonban Erdélyre is ki akarja terjeszteni.

A Hírnök aktív szerepet vállalt az 1862–63-as konzervatív kiegyezési kísérletben, s igyekezett közvéleményt teremteni Forgách kancellár törekvései mellett. A Hírnökben jelent meg 1862. június 22-én Kovács Lajos és Zichy Antal gróf „Nyilatkozat és még valami” című cikke, amelyben elítélik a politikai passzivitást és pozitív lépéseket javasolnak a kiegyezés érdekében. A Kovácsék és Forgách felszólítása nyomán beköszöntő „programmsaison” számos, szinte kivétel nélkül konzervatív szellemű röpirata közül a Hírnök Szentiványi Vincéét (A magyar nemzeti politika helyes iránya) és Jankovich Györgyét (Egy magánlevél a magyar kérdésben) tartja a saját álláspontjához legközelebb állónak. Bár ellenfelei is elismerték, hogy a Hírnök „nem kevés {II-1-527.} tehetséggel”, nagy „eréllyel és készséggel invesztálva” küzdött a közvélemény átalakításáért (Magyarország 1862. június 24. sz.), a kiegyezési kísérlet ekkor nem járt sikerrel. A minisztertanács elé került konzervatív kibontakozási tervek éppen a lap számára legfontosabb kérdésekben eltértek a Hírnök elveitől, mert Forgách a birodalmi centralizációnak tett engedményeket, Apponyi pedig magáévá tette a felelős magyar minisztérium kívánságát. Az utóbbival kapcsolatos híreszteléseket a Hírnök nem is akarta elhinni.

A provizórium éveiben egyébként egyre inkább kidomborodik a Pesti Hírnök konzervatív jellege, amely némely vonatkozásban kifejezetten retrográd elemekkel is párosul. Ekkor már nyíltan hirdeti, hogy „az 1847-diki államrendszer” alapján áll, ami nála az 1848-as közjogi törvények „erős revízióját” jelenti. Most már e törvények jogszerűségét is kétségbe vonja, mert a forradalmi erőszak nyomására, „abnormis módon” jöttek létre. „A 48-iki törvények szegték meg legelsőbben a törvényszerűséget, midőn az ősi alkotmányt a korona és a nemzet jogai rovására, a törvényes utasítások mellőzésével felforgatták” (1861. november 12. sz.). 1848 konzervatív kritikáját így összegezi a Hírnök: „Magyar törvényhozás soha tökélyetlenebb, a nemzetre nézve veszélyesebb törvényeket nem hozott, mint a 48-diki, mely minden megfontolás nélkül, kipróbált és a nemzet életéből s geniusából sok évszázad folytán kifejlett ősi institutiókat egy tollvonással eltörölt…, s helyükbe nem is egy új bevégzett alkotmányt, hanem csak híréből ismert alkotmányformák fölületes körvonalait, megemésztetlen eszméit, s elméletét ültette át ideiglenesen” (1865. március 18. sz.). A magyar közjog alapjainak már nem is a 48-as, hanem az 1790-es törvénycikkeket tekinti, s azokat a közjogi állapotokat óhajtja restaurálni, amelyek „a martius előtti boldog napokban” uralkodtak (1864. február 9. sz.). A 48-as törvények revíziójában egyre nagyobb hangsúlyt kap azoknak az ősi uralkodói jogoknak a helyreállítása, amelyeket e törvények megnyirbáltak, s az uralkodói abszolutizmus elleni védelmet célzó alkotmányos biztosítékok visszavonása. A választójogot szűkíteni kívánja, s most már hallani sem akar az iparszabadságról, mely „egyik corollariuma azon democraticus eszméknek, melyeknek magvát országboldogítóink 48-ban ide is átplántálták” (1862. szeptember 27. sz.).

A provizórium éveiben a Hírnök kétfrontos küzdelmet folytat: egyforma hevességgel harcol a bécsi és a pesti centralisták, a Reichsrat és a felelős minisztérium, Schmerling jogeljátszási elmélete és a Pesti Napló 48-as jogfolytonossága ellen. A bécsi centralistákkal szemben azt vallja, hogy „a feladat csak az, hogy az uralkodás egysége, nem pedig a birodalom alkotmányos vagy nem alkotmányos unificatiója, – s a Monarchia nagyhatalmi állása… legyen biztosítva” (1863. március 11. sz.). Tehát továbbra is a perszonális unió álláspontját hirdeti a két „coordinált”, belügyeiben teljesen önálló állam között, a közös érdekeket pedig a „paritas” elve alapján véli elintézendőknek. A magyar „centralistákkal” pedig változatlanul a felelős minisztérium és a parlamentáris kormányrendszer elvetése, s a 48 előtti municipális önkormányzat fenntartásának igénye állítja szembe a lapot, {II-1-528.} amely e kérdésekben heves polémiákat folytat a felelős minisztérium elfogadására hajló konzervatív laptársaival is.

Midőn 1865-ben most már komoly esélyekkel napirendre kerül a kiegyezés, a Hírnök éppúgy Deák mögé sorakozik fel, mint 1861-ben. Üdvözli a húsvéti cikket, mely „pártkülönbség nélkül az egész nemzet érzelmét és véleményét tolmácsolja” (1865. április 22. sz.). Kiemeli a cikk „határozott dynasticus irányát” (1865. május 6. sz.), s kijelenti, hogy „eme sarkalatos kérdésekben… a conservativ párt… kész a mérsékelt liberálisok vezérének, Deák Ferencnek zászlaja alatt sorakozni” (1865. április 28. sz.). Lényeges különbség azonban a liberálisok és a Hírnök álláspontja között, hogy míg az előbbiek „a 48-ki miniszterium helyreállítását revízió előtt követelik”, addig az utóbbi a 48-as törvények elvi elismerése után azok azonnali revízióját kívánja, s csak azután kerülhetne sor a koronázásra, – a felelős minisztériumról pedig hallani sem akar. „A Hírnök a magyar liberálisok állítólagos programmjának azon részét, mely a közös ügyek közös tárgyalását centralis parlament formájában nem akarja, – teljesen magáévá tevé, s ezen a ponton a magyar conservativok és liberálisok közt az egyetértést mint kétségtelent constatírozza. Ellenben a kérdéses programmnak azok részét, mely a magyar országgyűlés előzményeül újabban a 48-diki ministerium helyreállítását követeli… mint a korona méltóságával össze nem férőt, s a 61-diki előzmény után a priori a kiegyenlítés meghiúsítására vezető, csak a radicalis párttöredék kebeléből származható tervet – conservativ elveihez következetesen visszautasítja” (1865. május 18. sz.).

1865–66-ban a Hírnök azon fáradozik, hogy a mérsékelt liberálisokat elválassza a „centralistáktól”, akik a párt hangadói, jóllehet a Deák-párt híveinek többsége municipalista. Különösen Eötvöst támadja, aki Magyarországon meghonosította a centralizáló francia államelméletet, s úgy véli, hogy 48-ban „éppen az ő exoticus elméletének erőszakolása miatt bukott meg hazánk” (1865. március 24. sz.). Az országgyűlés megnyitása előtt közzétett programjában a Hírnök hangsúlyozza: a kiegyezést úgy kell megvalósítani, hogy mind a magyar nemzetiség hegemóniáját, mind a korona ősi felségjogainak sértetlenségét megőrizzék. 1848 társadalmi reformjait elfogadva, az új államberendezés kulcskérdéseként a municipális önkormányzat fenntartását jelöli meg.

A kiegyezés létrejött, a municipalizmus azonban vereséget szenvedett. Az uralkodó nem a konzervatív municipalistákkal, hanem a felelős minisztériumot követelő liberálisokkal kötötte meg az alkut. A Hírnök elfogadta az uralkodó döntését, meghajolt a tény előtt, s a megyei önkormányzat, valamint a magyar nyelv diplomatikai méltósága megőrzésének igényét hangoztatva, kifejezte készségét az új kormány támogatására. Török János „dynasticus elveinél fogva” nem kívánta nehezíteni a kibontakozást, nem akart akadály lenni az ő koncepciójától eltérő politikai fejlemények útjában, ezért átadta a lap szerkesztését, s ezzel befejezte negyedszázados szerkesztői pályafutását.