6. A tekintély és az ész

Az erkölcsi érzék megfogyatkozásával fordított viszonyban állott az ész önállóságának megbecsülése az olasz renaissance idejében. Az egyéniség érvényesülésére irányuló törekvés itt is megnyilatkozik. Az ember – habár a csillagjóslástól és a babona egyéb nemeitől korántsem tud elszakadni – mégis mintha lelki szükségét érezné, hogy istenadta eszével maga éljen, maga gondolkozzék, a maga módja szerint vegye birtokba az igazságot, gyámkodó ellenőrzés és tételes előírások nélkül. „Nincs fontosabb,” mondja Petrarca,* „mint az ítélet szabadsága.” Már megfogamzik az ész autonomiájának vágya; már homályosan jelentkezik az a gondolat, hogy egyedül az ész teszi az emberi méltóságot.* A platonismusért való lelkesedés sem más, mint az ész souverainitásának elismerése. Az észnek ez a feltételezett autonomiája azután főleg két következményben nyilvánul: Egyik az a felfogás, hogy lehet valami a gondolkodás szabályai szerint igaz, ami a vallás szempontjából nem igaz, és viszont; lehetséges tehát a philosophiában a lélek halandóságát s ugyanakkor a vallás területén a lélek halhatatlanságát vallani. A másik az a jelenség, hogy a tekintély alól felszabadult ész egy idegen, pogány kultúra asszimilálásával új művelődési alapot teremt, s ezen az alapon nemcsak a theologiát, hanem mindennemű tudományt, mint önértékűt, megbecsüli. A középkorban csak egy igazi tudomány van, az isteni tudomány; most minden tudomány, a theologiának tett szolgálatain kívül, önmagában is értékessé válik. Az ember értékét most már – születésre való tekintet nélkül – értelmi műveltségének foka határozza meg. Hogy emellett az erkölcsi érzés tetemesen megcsökkent, a renaissance-kori szellemi mozgalmak súlyos végzete. Egy időre az ész primátusa érvényesül. A jónak és igaznak egyensúlya nem tud létrejönni.




Hátra Kezdőlap Előre