23. Vegio és az értelmi nevelés

Legtöbbet írt Vegio az értelmi nevelésről. Igazi humanista voltát az mutatja, hogy a tudományt nagyra becsüli. A földi javak között ez az egyetlen, melyet az embertől senki el nem vehet. A tudományos műveltség legfőbb kritériuma: a klasszikus irodalom ismerete s a klasszikus latin kifejezésmód készsége. Minden egyéb háttérbe szorul. A quadrivium tárgyai közül csak a zenéről emlékszik meg írónk egy rövidke fejezetben, s egy még rövidebb czikkelyben kívánatosnak mondja a rajzolás megtanulását. Minden komoly igyekezetnek a görög és római művelődési értékek birtokba vételére, s különösen a szép, világos, tiszta latin stílus elsajátítására kell irányulnia: ezt szolgálja az olvasmány, ezt a szemelvények emlékezetbe vésése, ezt a kötött és kötetlen beszédben való stílusgyakorlás, ezt a szavalás, ezt a tervszerű vetélkedés és vitatkozás. Ám ez az alaki szempont még sem feledteti el Vegióval az erkölcsi értékelés követelményét. (Az olyan írókat kirekeszti, kiknek műveiben sikamlós helyek akadnak.) A legfőbbek: Cicero és Vergilius. Különösen az Aeneis költőjének magasztalásával nem tud betelni Vegio (még a IV-ik könyvet is védi a túlságosan szigorú erkölcsbírák ellen). Vergilius minden tekintetben a legtökéletesebb költő. Hiba volna azonban a keresztény irodalommal meg nem ismertetni az ifjakat. A klasszikus írók mellett forgatniok kell a szent könyveket is: ez a kétféle olvasmány együtt nagy hasznukra fog válni. (Quocirca… proponatur pueris legendum… aliquid sacrorum codicum, quorum si lectio cum gentilibus miscebitur, non modicam affert utilitatem.)

Az oktatás sikerének két fő biztosítéka van: egyik az, hogy a tanító a gyermeki lélek természetéhez szabja eljárását; a másik, hogy a gyermek ambitióját a helyzethez illő elismeréssel felkeltse, és ébren tartsa.* Mindkettőben utat mutatott Vegio a későbbi nevelőknek (például a jezsuitáknak).

 

Ha dicsérjük a gyermekeket, a tisztes versenynek egy neme (honesta quaedam aemulatio) keletkezik közöttük, amely a lassúbb elméknek is javára válik. Egyik fölbuzdul a másiknak a dicséretén. A társaknak juttatott elismerés fokozza és ösztönzi az ő bátorságukat; amazok dicsősége lángra lobbantja őket is. Jól fog nekik esni, ha a megdícsértek közül kitűnhetnek, vagy éppen fölül is múlhatják őket, mert a győzelem vágya sarkalja mindegyiköket. Szégyellni fogják, ha alul maradnak, vagy valami bűnös cselekedettel vádoltatnak. Nem annyira magáért a vádért fognak pironkodni, mint azért, hogy mások mögött való elmaradásukért éri őket a vád. A zsengekorú ifjúság nevelésében nincsen is ennél czélszerűbb és alkalmasabb eszköz. A tanítóknak serényen kell vele élniök az iskolában. Ezt tette a philosophus Lykon is, aki a gyermekek nevelésében és oktatásában nagyon ügyes volt ugyan, de azért mégis szükségesnek mondotta, hogy éleszszük bennök a szégyenérzést és a dicsőség vágyát, mint ahogyan a lovakra hatunk sarkantyúval és zablával. Van-e igazabb és jelesebb mondás? Én merem állítani, hogy nincsen: legalább ifjú koromban, amikor tanítóm gondos nevelésében részesültem, jól éreztem, hogy nincsen semmi, ami a tudomány elsajátítását jobban biztosítaná. Mesteremnek (most is mosolyognom kell, ha rágondolok) az volt a szokása, hogy a tanulókat mintegy két csatarendbe osztotta szét (solebat enim magister… dividere quasi in bellatorum acies discipulos), melyek fölváltva harczoltak egymással egy jobb tanuló bíráskodása mellett. Mikor aztán véget ért a derekas küzdelem (atque ubi probe conflictatum esset), a bátrabban és sikeresebben harczolót nemcsak dicsérettel halmozták el, hanem kitüntetőbb ülőhelylyel is megtisztelték (sedibus etiam dignioribus honestare). Nem is mondhatom, mennyire föl tudta csigázni a versenynek ez a neme (id genus decertandi) – csakhogy hátrább ne kerüljek másoknál – az én igyekezetemet, úgy hogy az éjjel-nappal való tanulásnak az életkorom engedte mértéket jóval meghaladó terhét is elbírtam, s mennyire föltüzelt ez a módszer arra, hogy utánozzam azokat, akik jobb tanulóknak látszottak.




Hátra Kezdőlap Előre