30. Az urbinói udvar

Az új szellem a XV. század második felében befejezte diadalmas körútját Itália földjén. Teljes pompájában díszlik a virág, melyet a renaissance fakasztott; színétől és illatától elbájolva éli világát a századvégi nemzedék. A fejlődés utolsó mozzanatához ér. Az a paedagogiai eszmény is, mely Vittorinót hevítette, végleg kiformálódik. Kibontakozott képének megkapóan hű rajzát adja világhírű könyvében Baldassare Castiglione gróf,* a ki a XVI. század elején az urbinói herceg házában és szolgálatában töltötte eseményekben gazdag életének legszebb éveit.

Az Apenninek egyik sziklás magaslatán terül el a kis olasz város, melynek hírét még Raffael születése előtt Vittorino neveltje, a lovagias, nemeslelkű, tudománykedvelő Federigo herczeg, Olaszország tündöklő dísze (la lume d'Italia), Mátyás királyunk kortársa, alapította meg.* A Casa Giocosa emléke élhetett benne, mikor udvarát a finom ízlés, úri modor, művelt társalgás, a válogatott szellemi élvezetek és lelki gyönyörűségek, a soha ki nem fogyó öröm színhelyévé tette. Nem hiába nevezték ezt a házat, akárcsak a tudományok mantuai csarnokát, a vígság igazi fogadójának (il proprio albergo della allegria).

Az urbinói palotának csodájára jártak Itália lakói.* Már az épület külseje is az előkelő fenség és úri kényelem harmóniájára vall: magasra feltörekvő tornyai a bejáró mindkét oldalán, s a kapu fölött egymásra helyezkedő széles loggiák a várszerűség és lakhatóság együttes benyomását keltik. A palota belseje a kortársak egyikének talán túlzott, de jellemző ítélete szerint földi paradicsom. Nincsen oly zúga – pedig 250 termet számláltak benne –, melyben a művész keze nyomot ne hagyott volna. Minden a legfinomabb ízléssel és műgonddal készült; minden csupa ritkaság és kiválóság. Remek domború művek, híres mesterek festményei, szobrok, dísztárgyak. A fejedelem Studiójának intarsia- és stucco- díszein rózsák és liliomok, madarak és sphinxek, sisakok és vértek, mértani eszközök és hangszerek, istenek és istennők, görög és római írók, regényes tájékok és genre-szerű jelenetek váltakoztak. Mindenütt márvány, arany, ezüst, selyem, bíbor, drágaság, mesés szőnyegek és falkárpitok, kincseket érő bútorok. És ha mindezekkel a csodákkal betelt a látogató tekintete, egy pillantás a palota erkélyéről az Apenninek elragadó tájait varázsolta szeme elé, vagy egy séta a fejedelemasszony függő kertjeiben a földi éden kellemeit éreztette meg vele. S ha ennek a sok szépnek a nézésébe is belefáradt, visszavonulhatott a könyvtárba, ahol a legritkább és legdíszesebb kéziratok sorakoztak egymás mellé.

S minő fényes volt ennek a palotának a társasága!* Olaszország legelőkelőbb szellemei adtak benne találkát humanisták és művészek, politikusok és diplomaták, főpapok és hadvezérek, s nem utolsó sorban művelt hölgyek. Sűrűn fordult meg itt a Cortegiano szerzőjén kívül* a szép reményekre jogosító fiatal Cesare Gonzaga; a finom ízlésű Lodovico Canossa; a Fregoso testvérek, s különösen a jóságos, szellemes, okos és udvarias „Signor Ottaviano”; vendége a háznak a Mediciek költői hajlamú sarja, Giuliano; azután Alfonso Ariosto (a nagy költő rokona); a tudós Pietro Bembo; a később oly hatalmas Messer Bernardo Bibbiena (a kinek jellemzetes arczvonásait Raffael örökítette meg), sőt egy ízben II. Gyula pápa is. Ha a ma is sértetlenül álló falak megszólalhatnának, sokat beszélhetnének ama csendes éjszakákról, mikor a nemes Guidobaldo fennkölt nejének, Elisabetta Gonzagának és a lélek minden ékességével megáldott sógornéjának, Emilia Piának jelenlétében végeszakadatlanul folyt a mindig vidám és szellemes, mindig fesztelen, de mindig előkelő társalgás, tréfa és kaczaj, zene és táncz, dal és szavalat, tudományos és irodalmi vita, melynek néha csak a pirkadó hajnal vetett véget.

 

„De mivel a vita túlságos hosszúra nyúlhatna” – mondja a herczegasszony egy ilyen társalgás alkalmával – „jó volna folytatását holnapra halasztani.” „Vagy inkább erre az estére,” jegyezte meg Messer Cesare Gonzaga. „Hogy-hogy erre az estvére?” kérdé a herczegnő. „Mert már nappal van,” felelt Gonzaga s odamutatott a világosságra, mely az ablakok hasadékain átszűrődött. Erre mindnyájad fölugrottak és szerfölött csodálkoztak, mert senki se vette észre, hogy a társalgás a szokottnál tovább tartott… És miután kinyitották a palota ama szárnyának ablakait, mely Catri hegyének magas ormára néz, már látták napkelet felől ébredezni a rózsaszínű gyönyörű hajnalt, és látták elhalványulni a csillagokat. Egyedül csak az Éjjelt és Nappalt elválasztó Venus, az ég édes kormányzója ragyogott még. S úgy tetszett, mintha ez a csillag lehelte volna ki azt a gyenge szellőt, mely nyers frisseséggel telítette meg a levegőt, s mely a szomszédos dombok suttogó erdejében édes dallamokra fakasztotta a kósza madárkákat.

 

Eddig az urbinói udvar poétalelkű diplomatája. S ha tudjuk, mi volt a tárgya e hosszú vitáknak, alig lehet csodálnunk, hogy hajnalig eltartott. Azok az urak és hölgyek, kik ez alkalommal a herczegnő fogadó termében összegyűltek, visszafojtott lélekzettel hallgatták az ékesszavú Pietro Bembót, amint az érzéki vágyaktól ment plátoni szerelem gyönyöreit magasztalja, s költői képekben gazdag bölcselkedésével tovább ragadja álmélkodó hallgatóit, mindig tovább, mindig magasabbra, a földi salaktól megszabadult és eszmévé finomult isteni szépség régióiba, ahol már nem a látás testi érzéke, hanem az értelem szeme (gli occhi della mente) üli diadalait. Prózában írt philosophiai költemény ez, melynél szebbet Platon symposionja sem nyújthat.




Hátra Kezdőlap Előre