36. Mátyás

Az olasz renaissance hű képviselője Mátyás király. Éppen olyan kényúr, mint azok az olasz fejedelmek, kiket megismertünk. Uralkodása épp oly kevéssé legitim, mint amazoké s épp oly önhatalmú, mint a condottiérékből lett olasz őrgrófoké és herczegeké. Szintén csak felsőbbséges egyénisége erejével kormányoz, nem egyszer fittyet hányva törvénynek és jogszokásnak. Épp oly sokoldalú, mint a renaissancenak minden igazi szülöttje. Nagy mint hadvezér; elsőrangú diplomata és politikus; járatos a tudományok minden ágában, s a legtöbb európai nyelvben; gyönyörködik az irodalomban és művészetben s mindenben, ami nemes ízlésre vall; szereti a fényt és pompát; nagyszerű palotákat épít és kincseket érő könyvtárt teremt, melynek gyarapítása végett költséget nem kímél; fejedelmi bőkezűséggel pártolja a köréje sereglő humanista tudósokat és írókat,* nagyrészt olaszokat,* kikkel üres óráiban (főleg ebéd közben) mulat, társalog és bölcselkedik.*

E tudós viták közül itt különösen is érdekelhet bennünket az a Brandolini egyik művében olvasható párbeszéd,* melyben Mátyás király, Corvin János és a firenzei Giugnio Dominico a köztársasági, avagy monarchikus kormányforma elsőbbségéről elmélkednek s melynek egyik része ama kérdés körül forog, vajjon a természet avagy a nevelés teszi-e a kiváló elméjű embereket? Dominico szerint a nevelés. A királynak más a véleménye:

 

Hogyan lehetséges ez – úgymond Mátyás – nem látom be. Mert ha az elme élességét a nevelésnek kellene tulajdonítani, akkor mindazok, akik gyengéd vagy finom nevelésben részesültek, szellemi képességeikkel kiválnának; a többiek pedig, akiket nem így neveltek, ily képességek nélkül szűkölködnének, – holott széltében ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Mert sem azok nem valamennyien szellemes emberek, akiket ügyesen és gondosan neveltek, sem azok nem valamennyien tompa és nehéz elméjűek, akik ilyen nevelésnek híjával voltak. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy nagyon sok földmíves vagy szegény ember, akik sohasem művelődtek, de a műveltséggel nem is tudnának mit csinálni, mégis nagyon jó és éles eszűek; mások viszont, daczára gondos és mesteri neveltetésöknek, egészen tompa elméjűek.

Sőt (ha az igazat meg akarjuk mondani) még nem ismertünk olyan embert, akiről bizonyos volna, hogy nevelés és emberi igyekezet által lett volna szellemessé, de igenis néhány olyant ismertünk, akik eredetileg szellemesek voltak, mikor azonban gondos őrizet alá vették életmódjukat és tanulmányaikat, minden szellemességökből kivetkőztek. Már pedig, amit a házi gondoskodás nem adott meg nekik, hogyan adhatná meg a nyilvános nevelés? Ha emennek csakugyan volna valami hatása, ez a hatás egyformán nyilvánulna meg minden állampolgárban, sőt minden államban. Hogy ez nem így van, s hogy nem minden országban virágzanak a tanulmányok és tehetségek, legjobban Te tudhatod. Ítéletem szerint tehát a tehetség nem az igyekezettől függ, hanem azt a természet hozta létre és alkalmazza az éghajlat minősége szerint más és más viszonyokra. Azért, hogy nem minden egyforma a teremtésben, Istent éppenséggel nem kell igazságtalannak tartani, hanem – miként mondottam – úgy kell fölfogni a dolgot, hogy emez alkalmasabb valamire, mint amaz. Van azért mindenben sajátos tehetség és erény. Csak nem ismerjük föl mindnyájan. S mivel mégis vágyunk gyermekeinket kiművelni, gyakran megesik, hogy tehetségeiket eltérítjük, és a természetökkel ellenkező irányú tanulmányokra szorítjuk. Ezért nem éppen oktalanul látszanak cselekedni azok, kik gyermekeiket, mihelyt eszükkel valamit fölfogni képesek, az egész városban körülvezetik, és miután minden mesterséget és tanulmányt megmutattak nekik, választást engednek… De hagyjuk ezt most, s térjünk vissza oda, ahonnan megindultunk, hogy t.i. a ti neveléstek és tanítástok semmi befolyással sincsen a legjobb tehetségek létrehozására. Az éghajlatnak és természetnek (coelo ac naturae) kell tulajdonítani az elmének erejét és élességét…




Hátra Kezdőlap Előre