44. A vég

Sajnos, a gyermekkirály uralkodásának kezdetétől a magyar lélek ezt a nyers, de ellenállhatatlan erejét is elvesztette, anélkül, hogy alkatának finomodásával kárpótolta volna a veszteséget. Tompa aléltság mindenütt. Országszerte mutatkoznak a belső korhadtság jelei. „Könnyen meg lehet ítélni,” mondja e korról egyik forrásunk,* „hogy a magyar dolgok milyen veszettül folyhattak ebben a teljesen kiszipolyozott, lesújtott és széjjel marczangolt országban (quam perditae Ungariae res in tam exhausto, afflicto et dilacerato regno).” E mellett a nemtörődömség átka nehezedik királyra és nemzetre: amannak zsenge lelkületét érzéki élvezetekbe fullasztják és álomba ringatják gonosz tanácsadói;* emezt a pártos visszavonás dühe teszi vakká a közelgő veszedelem nagysága iránt. Mindkettőnek végzete csakhamar beteljesedik. Mohácsnál sírba száll a független Magyarország, s vele együtt jó időre megszakad hazánkban az önzetlen humanisztikus műveltségnek amúgy sem erős fonala. Megdöbbentő találkozás, hogy majdnem ugyanabban az időpontban (1526) történik mindez, melyben Róma kifosztását (1527) siratják az olasz humanisták. Új korszak veszi kezdetét, melyre a reformatio üti reá bélyegét. Csakis ennek a nagy történeti folyamatnak fokozatos erősödése eszméltette a római egyházat újból a művelődés és nevelés terén reá váró korszerű feladatokra, melyeknek megoldását majdan Oláh Miklós fogja küldetésének tekinteni.

 




Hátra Kezdőlap Előre