Lehetetlen elgondolni, hogy Montaigne, éles megfigyelője mindennek, a mi emberi, hallgatással mellőzte volna a nevelést, ezt a legemberibb tevékenységet. Figyelmét már csak azért sem kerülhette ki e tárgy, mert a köznevelés az ő korában is jobbára még ugyanolyan volt, a minőnek Ramus Péter a század közepén jellemezte vala. A nyilvános oktatás módját például ekként hibáztatja Montaigne.*
Hasonlítsunk össze ezekkel (a lakedaimonokkal) egy tizenöt-tizenhat éves kollégiumi diákot, a ki annyi sok időn át egyebet sem tanult, csak beszélni. A világ merő fecsegés. Sohasem láttam olyan embert, a ki ne beszélne többet, mint kellene. S mégis életünk fele így telik el: négy-öt éven át arra kényszerítenek bennünket, hogy szókat hallgassunk és mondatokká rójjuk őket össze (grammatika); ugyanannyi időt fordítunk négy-öt részből álló nagy testnek arányos szerkesztésére (rhetorika), s még legalább öt évet arra, hogy megtanuljuk, miképpen kell a szavakat hamarosan elkeverni, és furfangos módon összebogozni (dialektika)…*
S nézzük csak meg, hogy tizenöt-tizenhat esztendei tanulás után miként jön haza (az ifjú) az iskolából. Nincsen semmi, a mi a munkára olyan alkalmatlan volna, mint ő. Legföljebb még azt vesszük észre rajta, hogy latin és görög nyelvi tudása még butábbá és önhittebbé tette, mint a mikor a szülői háztól távozott vala. Nem megtelítve, hanem fölfuvalkodva hozta haza lelkét; teletömte, de nem gyarapította.*
Ilyen és hasonló bíráló nyilatkozatokkal, úgyszintén alkalmi természetű paedagogiai aphorismákkal a könyvnek majd minden részében találkozunk. Két fejezete azonban behatóan tárgyalja a nevelés dolgát. Egyiknek a czíme: A gyermekek neveléséről (De l'institution des enfants I, 25); a másiké: A tudákosságról (Du pédantisme I, 24).* Főleg e két fejezetből, melyek közül amaz 1579 és 1580-ban, emez 1572 és 1580 között keletkezett, fogjuk megállapítani írónk paedagogiai gondolkodását. Igaz ugyan, hogy Montaigne, mikor a nevelésről ír, elsősorban a franczia nemességre gondol,* de azért tekintete mindig az egyetemes embernevelésre irányul s messze felülemelkedik az akkoriban legjobbnak tartott tudós-képzés szféráján. Ez a széles látókör teszi jogosulttá Montaigne-nek a nevelés általános történetében való beható méltatását.
A mire minden nevelésnek törekednie kell, Montaigne szerint nem lehet más, mint hogy a növendékből egészséges, értelmes és erkölcsös embert formáljon.
Az egészség nemcsak jó érzésünk miatt fontos, hanem mert test és lélek egységet alkotnak. „Nem a lelket, nem a testet kell kiképezni, hanem az embert, s ezt nem szabad kettéosztani” (Ce n'est pas une âme, ce n'est pas un corps, qu'on dresse; c'est l'homme; il n'en fault pas faire à deux). A testet nem annyira ápolni, mint gyakorolni szükséges; ez a gyakorlás fogja biztosítani ellenálló képességét. Az élet oly sok physikai nehézséggel jár, az emberi szervezet oly sokféle körülmények közé kerül, hogy minden kényeztetés megbosszulja magát. Nem elég a lelket megedzeni; meg kell edzeni a gyermek izmait is (ce n'est pas assez de luy roidir l'âme; il lui fault aussi roidir les muscles); úgy kell intézni nevelését, hogy bátran el tudja viselni a testi fájdalmakat, a ficzamodást, a hűlést, a sebesülést, „sőt a börtönt és a kínpadot is”. Kemény, magabízó, férfias nevelésre van szükség, hogy az ifjú majdan derekasan állhassa meg helyét az élet fáradalmaiban.
Ez a derekasság lebeg Montaigne szeme előtt akkor is, mikor az értelmi és erkölcsi nevelésről elmélkedik. Azt az okosságot és becsületességet érti rajta, mely a tekintélytől egészen független.
Értelmes az az ember, aki tud helyesen ítélni, anélkül, hogy mások ítéletére szorulna. A gyermekeket úgy kell nevelni, hogy kifejlődhessék bennök ez a kritikai szellem, melynek semmi köze az ismeretek mennyiségéhez, a „teherhordó módjára” beraktározott emlékezeti birtok terjedelméhez, a pusztán szavak körül forgó nyelvtudáshoz, a történeti nevek, számok és adatok felsorolásához vagy az iskolaszerű logikához. Erre az ítélőképességre csak akként tehet szert a növendék, ha nevelője a dolgok, emberek, események fölött való gondolkodásra készteti. Montaigne ezt úgy fejezi ki, hogy a gyermekből inkább ügyes, mint tudós ember váljék, s hogy ennél fogva nevelőjének a feje inkább jó, mint telve legyen (plustot la teste bien faicte, que bien pleine). A puszta emlékezeti ismeret nem ismeret (Scavoir par coeur n'est pas scavoir). A mit az ember igazán tud, azzal önállóan rendelkezik (Ce qu'on scait droitement, on en dispose). Az oktatásnak ezt az értelemfejlesztő feladatát Montaigne részletesen is fejtegeti:*
Folyton csak telekiabálják növendékeink füleit, mintha tölcsérrel lehetne beléjök önteni a tudományt. A növendék föladata ekként csak annyi, hogy utána mondja, a mit mondanak néki. Szeretném, ha a tanító e részben helyesebben járna el; ha már kezdettől fogva, a gondjaira bízott lélek tehetségéhez képest, saját lábára állítaná növendékét; hadd próbálkozzék maga a dolgokkal, hadd válaszszon maga, hadd különböztessen maga; néha a tanító mutassa meg neki az utat, néha ő maga keresse föl. Nem akarom, hogy a tanító csak maga találjon meg mindent, és csak maga beszéljen; azt akarom, hogy a növendéket is hallja viszont beszélni (Je ne veulx pas qu'il invente et parle seul; je veulx qu'il escoute son disciple parler à son tour)…
A tanító ne csak a leczke szavait, hanem a szavak értelmét és velejét is kérje számon. Az eredményt ne abból ítélje meg, a mit a tanuló emlékezetében megtartott, hanem a mi az életben beválik. A mit a növendék megtanult, azt a tanító százféleképpen forgattassa vele, s a legkülönbözőbb tárgyakra alkalmaztassa, hogy lássa, vajjon az ismereteit jól megragadta és sajátjává tette-e?
A tanító mindent rostáltasson meg neveltjével, és semmit se helyezzen el a fejébe a puszta tekintély és elhitetés eszközeivel (et ne loge rien en sa teste par simple auctorité et à credit). Aristoteles elveit épp oly kevéssé tartsa elveknek, mint a stoikusok és epikureusok elveit. Eléje kell adni e különböző álláspontokat: válaszszon ő maga, ha tud; ha nem, maradjon kétségben.
Tudásnál nékem édesebb a kétely. *
Ha saját gondolkodása útján magáévá teszi Xenophon és Platon nézeteit, ezek már nem lesznek idegen nézetek, hanem az övéi. A ki mást követ, semmit se követ, semmit se talál, tehát semmit se keres (qui suyt un aultre, il ne suyt rien, il ne treuve rien, voir il ne cherche rien).
Non sumus sub rege; sibi quisque se vindicet.*
Legalább tudja azt, a mit tud. Szívja magába szellemöket, de ne tanulja meg szabályaikat; ha éppen akarja, bátran el is felejtheti a forrást, melyből merített; a fő dolog, hogy egészen a maga birtokába vegye a tanultakat. A mi igaz és észszerű, mindnyájunk közös birtoka, s épp oly kevéssé tulajdona azoknak, kik először kimondották, mint azoknak, kik később hirdették. Amit én és Platon egyféleképp értünk és látunk, az épp úgy Platon szellemi tulajdona, mint az enyém. A méhek innen is, onnan is fosztogatják a virágokat, de a méz, melyet készítenek, egészen az ő sajátjok; nem kakukkfű, nem majoránna többé. Így a növendék is, a mit másoktól vett, át fogja alakítani, és úgy össze fogja olvasztani, hogy olyat alkosson, a mi egészen az övé, az ő ítélőképességének a műve.
Ezek az idézetek bevilágítanak abba a felfogásba is, melyet Montaigne az erkölcsi nevelésről táplált. Az ismeretnek nem az a legfőbb rendeltetése, hogy tudósok, hanem hogy jók legyünk általa. Ez a jóság, ez az erény Montaigne szemében egészen gyakorlati: a helyes cselekvésben határozódik meg. Forrása az értelem helyességében, az ítélet erejében keresendő. Az észszerű élet az erkölcsös élet. Az értelmi nevelés a legszorosabb kapcsolatban van az erkölcsivel. Folyvást együtt is említi őket az Essais írója. Így mikor szemökre hányja kortársainak, ezeknek a „buta tökfilkóknak,” hogy csak a tudományt becsülik meg, de nem a „jóságot és okosságot”. Mindig csak azt nézik, hogy emlékezetöket lehető sok ismeretanyaggal tömjék meg, de az értelmet és a lelkiismeretet (l'entendement et la conscience) rendszerint üresen hagyják. Csak beszélnek az erényről, de se nem ismerik, se nem cselekszik az erényt.
Szívesen térek vissza ismét arra, hogy milyen együgyű a mi nevelésünk. Mintha az volna a czél, hogy tudós, nem pedig, hogy jó és bölcs emberekké legyünk. Nem arra tanítottak meg bennünket, hogy kövessük és szeressük az erényt és az okosságot, hanem belénk verték ezeknek a szóknak, a származását és alakjait:* ejtegetni tudjuk az erényt, de szeretni nem tudjuk; eredményeiben és tapasztalásból nem ismerjük az okosságot, de tudákos nyelven és könyv nélkül el tudjuk mondani, mi az okosság… A mi tanítóink, az erénynek csak meghatározására, osztályozására és részletezésére tanítanak bennünket, mintha egy családfának különböző mellékneveire és elágazásaira akarnának kioktatni, de arra nincsen gondjuk, hogy közte és köztünk igazi bizalmas viszonyt és benső barátságot teremtsenek.*
Az erkölcs mivoltáról és forrásáról való ez a felfogás megérteti velünk azt a legyőzhetetlen ellenszenvet is, melylyel Montaigne a philosophia tanításának akkori módja ellen viseltetik. A bölcselet feladata az, hogy életbölcsességre és erényre tanítsa az embert, valójában azonban az iskolai dialektika sem az egyikre, sem a másikra nem tanít, hanem tövises szubtilitásokkal (ces subtilitez espineuses) és szószátyársággal (ergotismes), kínozza az ifjút, „melyek életünket jobbá nem teszik”.
S most már megértjük Montaignet akkor is, amikor a nevelésnek az élettel való kapcsolatát hangoztatja; mikor panaszolja, hogy az akkori nevelés „nem képez életre való embereket, s olyanokat, kik tudnak az emberekkel megférni, köztök élni.” A tudásnak nem szabad czéhszerűnek lennie; a philosophia sem lehet arcanum, beavatottak elzárkozó tudománya, hanem kell, hogy az egész világé legyen. Nem könyvekből fog az ifjú legtöbbet tanulni, hanem az emberekkel való érintkezésből, a való világ megismeréséből. Nem művelt ember az, aki nem tud alkalmazkodni társalgásában és magatartásában azokhoz, akik között él. Az értelmet is, az erkölcsöket is fejleszti a világlátás; míg nélküle ügyetlenek és rövidlátók maradunk. A nagyvilág legyen a növendéknek tulajdonképpeni könyve. Ha megismerjük az emberi természet sokféle változatait, a különböző vallásokat, véleményeket, törvényeket és szokásokat, önmagunkat is helyesebben fogjuk megítélni.
Végül, minden nevelés sikere attól függ, örömmel teljessé tudjuk-e tenni növendékünk számára a kötelességtevést. Ez csak úgy lehetséges, ha „a tanulást könnyebbé és természetesebbé” teszszük, vagyis: gyorsabban és kellemesebben czélhoz vezető módszereket (az idegen nyelvek oktatásában gyakorlati eljárásokat) alkalmazunk, s a nevelésből minden túlságos kényszert; nyomást, erőszakot kizárunk. Ne fűzfavesszők borítsák a tantermeket, hanem zöld gallyak és virágok, s falaikra a vidámság és öröm, Flóra és a Grácziák képei legyenek festve. „Amiből hasznuk van a gyermekeknek, abban örömük is teljék.” „A fő dolog, hogy felkeltsük és ösztökéljük a növendékekben a tanulás iránt való vágyat és szeretetet, különben csak ismeretekkel megrakott szamarakat csinálunk belőlök.”