70. Az angol iskolázás a XVI. században*

A belpolitikai események, melyek VIII. Henrik uralkodásának közepétől (kb. 1530-tól) a század végéig lejátszódtak, magukban véve nem kedveztek a szabadabb és nemesebb művelődésnek. Majdnem az egész korszakot az egyházi szakadás nyomában járó háborgások töltötték be. Minthogy VIII. Henrik önmagát tette meg az angol egyház fejévé, ennél fogva saját maga állapította is meg – szolgalelkű parlamentjétől meg nem zavartatva – az anglikán egyház kötelező hitelveit, melyeknek el nem ismerése a máglyát, börtönt, száműzetést, vagyonelkobzást vonta maga után. VIII. Henrik, VI. Edward és Erzsébet idejében a katholikusok nagy száma végeztetett ki vallási okokból; a hivatalokban és iskolákban csak oly férfiak maradhattak meg, kik a megállapított hitczikkelyekre felesküdtek. Ha nem is oly mértékű, de kétségtelen üldözés érte ezekben az időkben Luther és Kálvin angolországi híveit is. Viszont Mária öt esztendei uralma alatt a pápisták kerekedtek felül; most az ellenálló protestánsok kerültek máglyára s szorultak ki a köztisztségekből. (Ekkor került vérpadra a klasszikus műveltségű Gray Johanna, aki már fiatal korában görögül olvasta Platon párbeszédeit.) Egészben mégis a római egyház lenyűgözésével ért véget ez a küzdelem. A hitökhöz hű tanítók elmozdíttattak, a kolostorok eltöröltettek, javaik elkoboztattak, s jövedelmeik csak kis részben fordíttattak a közművelődés czéljaira.

Ha mégis azt látjuk, hogy 1530-tól a század végéig hosszú sora keletkezett a latin iskoláknak (grammarschools),* e jelenséget két okra vezethetjük vissza.

Egyik: az angol arisztokraczia folyton fokozódó lelkesedése az új műveltség iránt. A század közepén már a királyi ház tagjai is rajonganak a klasszikusokért. Roger Ascham 1550-ben kelt (Sturm Jánoshoz intézett) egyik levelében* a humanisztikus műveltségnek Anglia legmagasabb köreiben végbement elterjedéséről ezeket írja:

 

Angliában a nemesség sohasem volt műveltebb, mint most. A mi fölséges királyunk, Edward, elméjével, buzgóságával, állhatatosságával, tanultságával messze fölülmúlja a maga korát és másoknak beléje helyezett bizalmát… Nem kétlem, hogy Francziaország el fogja ismerni a nagy tudományt és dicsőséget a suffolki herczegben és a többi nemes ifjaknak ama körében, a kik a mi királyunkkal együtt nevelkedtek föl a görög és latin irodalomban, és a kik éppen ezen a napon, amikor ezt a levelet írom Néked, Francziaországba indultak. Morus Tamás leányait most már számtalan nő fölülmúlja a tudományok minden ágában. Valamennyiök közül mégis, mint valami csillag, nem annyira előkelő származásával, mint erényének és tudományos műveltségének ragyogásával annyira kitűnik királyunk leánytestvére, az én fenséges úrnőm Erzsébet, hogy a mikor bízvást oly sokféle oldalról ajánlhatnám őt, íme nem az okoz nekem gondot, hogy magasztaljam, hanem hogy a magasztalásnak milyen módjában állapodjam meg. Különben semmit sem fogok róla írni, a minek magam tanúja nem voltam: hiszen két esztendőn át én tanítottam görög és latin nyelvre. Most, a mikor az udvar zajától megszabadultam és visszatérhettem a tudomány édes örömeihez, a királyi felség jóvoltából elég tisztes állapotba és helyzetbe jutottam ezen a főiskolán… Erzsébet francziául és olaszul úgy beszél, akárcsak angolul; latinul készséggel, helyesen, megfontoltan. Görögül is gyakorta és örömest beszélt velem, elég tűrhetően… Átolvasta velem jóformán az egész Cicerót és Titus Liviusnak nagy részét, s úgy szólva csakis ebből a két íróból merítette latin nyelvtudását. A nap első óráit mindig a görög újszövetségnek szentelte; azután Isokrates válogatott beszédeit és Sophokles tragédiáit szokta olvasni.

 

A latin iskolák nagyobb arányú elszaporodásának másik okát egyházpolitikai érdekekben kell keresnünk. Az uralkodó körök jót tudták, hogy az új államegyház csak úgy szilárdulhat meg, ha az ország értelmi vezetői, tisztviselői, papjai a kor műveltségének színvonalán állanak. Ezért nemcsak a két régi egyetemnél alapítottak a század folyamán több kollégiumot (Oxfordban ötöt, Cambridgeben hatot), hanem mindenkép előmozdították a latin iskolák alapítását is, melyekben a nemesség, papság és a vagyonosabb polgárság nevelődött. (A század utolsó tizedeiben a nemesség számára való külön akadémiák tervezetei is felmerültek,* de látható eredmény nélkül). Egy statisztikai összeállítás szerint* – mely azonban pontosságra nem tarthat számot – VIII. Henrik alatt 49, VI. Edward idejében 44 és Erzsébet uralkodásának majdnem félszázados tartama alatt 150 latin iskola keletkezett, kis részben az uralkodók, nagyobb részben az előkelő társadalom költségén* Egy másik megbízhatóbbnak látszó kimutatásból* megtudjuk, hogy 1548 körül 93 oly iskola volt Angliában, melyek igazi grammar-schooloknak (azaz: latin s esetleg görög nyelvet tanító iskoláknak) tekinthetők. Leghíresebbek lettek közülők s később a public school-ok sorába léptek: Westminster, Merchant Taylors, Rugby és Harrow (Winchester és Eton már a XIV. században megvoltak).

Ezek az iskolák eleinte csak latin nyelvet tanítottak. Az 1509-ben alapított londoni Szent Pál iskola első tanterve a görög nyelvet csak annyiban óhajtja taníttatni, amennyiben van erre alkalmas tanító.* Csak körülbelül a század közepétől kezdve (Erzsébet uralkodásának elejétől fogva) válik általánosabbá a görög nyelv tanulmánya, habár ez is (teszi hozzá e kor kitűnő ismerője) „elsősorban nem klasszikus indítékból, hanem vallási okokból történt”.* Valóban, minden ilyen iskolának a tantervében a legelső görög olvasmány az Új-szövetség.

Az államhatalom egyébként (mely egyúttal egyházi hatalom is volt) ekkor még teljes súlyával nehezedett az iskolákra, szigorú ellenőrzésnek vetve alá nemcsak a hittani oktatást, hanem az egész tanulmányi rendet. VIII. Henrik például 1540-ben elrendelte,* hogy az egyedüli latin nyelvtan, melyet az iskolákban használni szabad, a többek közreműködésével készült, de Lilius nevét viselő grammatika. E rendelkezést VI. Edward 1547-ben és Erzsébet 1559-ben megerősítették.

 

Abból a czélból – mondja a király –, hogy a tanulók ezentúl készségesebben és könnyebben sajátíthassák el a latin nyelv elemeit, és pedig ama nagy akadály nélkül, melyet ezidáig a grammatikai tankönyvek és tanítások különbözősége okozott (without the great hindrance, which heretofore hath been, through the diversity of grammars and teachings): nemtetszésünk elkerülésének és kegyelmünk elvesztésének terhe alatt akarjuk és rendeljük, s egyenesen meghagyjuk királyságunk összes iskolamestereinek és nyelvtani tanítóinak, hogy csakis ezt az idezárt angol bevezetést és a hozzácsatolt nyelvtant tanítsák és tanulják, s nem mást.

 

A grammar schoolok rendtartásában és fegyelmezésében még sok a középkori vonás. Ascham műve tele van szörnyülködéssel ama sok verés miatt, mely az akkori iskolákban járta (akárcsak Montaigne nyilatkozatait olvasnók). A humanisztikus nevelés tiszta eszményét e korban itt is, mint a kontinensen, valószínűen csak igen kevés iskolának sikerült megközelítenie. Vittorino da Feltre majdnem egyedül áll a maga nemében. A paedagogiai elmélkedők tanainak s a legfelsőbb körök humanisztikus műveltségének magaslataira alig néhány kitűnő nevelő-tanító tudott felemelkedni. Az a kép, melyet Brinsley 1612-ben megjelent Ludus Litterariusának egyik szereplője (Spudeus) a tényleges angol iskolázásról ad,* nagyon kevéssé érezteti a humanizmus átalakító hatását. Azzal, hogy a növendék a klasszikus latin nyelvnek a grammatikáját megtanulta és néhány klasszikus író művét megismerte az iskolában, még korántsem tárult fel előtte az a széles, egyetemesen emberi látókör, melyre a humanista elmélkedők az antik életeszmény átérzésével szert tettek. Különösen áll ez a század utolsó évtizedeiről, amikor mind nagyobb erőre kapott az angol puritanizmus.

Fölötte vigasztalan a XVI. századi angol iskolázás képe a népoktatás szempontjából. Míg Németországban a reformatio a népoktatást gyorsan fellendítette, addig Angliában az állami hatalom – mely egyúttal egyházi hatalom is volt – a nagy nép művelődéséről egyáltalán nem gondoskodott. Colet és Mulcaster egyetemes tankötelezettségről és általános népoktatásról ábrándoztak, de valóságban minden tanügyi vállalkozás a rendi műveltség elzárkózottságát növelte. S így történhetett, hogy még a XIX. század első tizedei is hihetetlenül elhanyagolt állapotban találták az angol népnevelést.

Külsőleg kedvezőbben alakult Skóczia népoktatása. Habár a parlament Knoxnak 1560-ban bemutatott egyetemes iskolaügyi tervezetét; mely a nemzeti nevelés szerves fejlődésének biztos alapot adhatott, nem fogadta el, az ezen javaslatban lefektetett elvek mégis hatottak a népnevelés további kialakulására. A skót elemi oktatás rendezettebb volt a reformatiót követő időkben, mint ugyanakkor Angliában. A humanizmus már jóval a skót reformatio előtt utat talált a jelentékenyebb iskolákba;* de a görög nyelvi tanulmány csak a XVI. század végével válik általánosabbá. A grammar-schoolok egyébként Skócziában is ugyanolyan művelődési anyagot tanítottak, mint Angliában (latin nyelv, Vergilius, Cicero, Terentius, Horatius, Erasmus colloquiumai stb.). A XV. században alapított három skót egyetem (St. Andrews, Glasgow, Aberdeen) is lassanként alkalmazkodott a művelődés új módjához.

Sok zavart és békétlenséget okozott az oktatás összes viszonylataiban az, hogy a hitújítástól kezdve a XVII. század végéig az iskoláztatással oly szoros kapcsolatban levő skót protestáns egyház a presbyterianizmus és episkopalizmus irányai közt hánykolódott. Majd emez, majd amaz kerekedvén felül, a tanítóknak is hol az egyik, hol a másik irányzathoz kellett szegődniök, állásukból való elmozdíttatásuk terhe alatt; sőt voltak olyan esetek is, mikor azoktól a szülőktől, kik nem akartak az épp uralmon levő irányzatnak meghódolni, erőszakosan elvették gyermekeiket „az igaz hitben” való nevelés végett. „Nehéz megmondani”, így ír a skót közoktatás legújabb monographusa,* „hogy a kettő közül (a presbyterianizmus és episkopalizmus közül) melyiknek kell odaítélni a türelmetlenség pálmáját”. Hogy ily áldatlan viszonyokat a kultúra igaz érdekének múlhatatlanul meg kellett sínylenie, nem szorul bizonyításra. Bármilyen gondosan gyakorolták is az egyházi elöljáróságok törvény adta felügyeleti és ellenőrző tisztöket, bármily pontosan igyekeztek a skót iskolák fenntartói és tanítói kötelességeiket teljesíteni, a mindig újból és újból reájuk nehezedő lelkiismereti kényszer ez idők szerint el kellett hogy fojtsa a hivatásnak ama meleg szeretetét, mely nélkül nincsen gyermeknevelés.

Végletesen mostoha viszonyok közé került Írország, melynek lakossága legnagyobb részt hű maradt a római egyházhoz. A kormány az egyházi javak elkobzása után alapított ugyan iskolákat, de kizárólag anglikán tanítókat alkalmazott, kikre – a türelmetlenség következményeitől féltökben – a katholikus írek nem merték bízni gyermekeiket; mivel pedig saját iskoláik már nem voltak s nem lehettek, az ír fiatalság legnagyobb része az új rendszer behozatala óta egyáltalán nem látogatott iskolát s csupán vallásoktatásban részesült papjaitól. Sem eltagadni, sem szépíteni nem lehet, hogy Írország népe a saját lelki szükségleteinek megfelelő műveltség megszerzésétől az angol járom alatt a legújabb időkig el volt zárva.




Hátra Kezdőlap Előre