82. Illemtan gyermekek számára

Az első csoportba tartozó művek közül legjellemzőbbnek és legeredetibbnek azt tartom, melyben Erasmus megírja, hogyan, kell a gyermekeknek viselkedniök művelt társaságban. Ez a rendkívül elterjedt (hazánkban is többször lenyomatott)* kis könyv talán legjobban mutatja meg Erasmus paedagogiai humanizmusának egyetemességét, azt a minden egyoldalú és szűkkörű tudákosságtól ment széles látókört, melyet tekintete átfogott; a tárgyi tudásnak a klasszikus nyelvi kifejezéssel való belső kapcsolatát, melynek csiráját már Agricolánál megtaláltuk, de amelyet Erasmus nagy lelke érzett át teljességében. Arról van itt szó, hogy a gyermek tanulja meg a művelt, humánus, emberi méltóságának megfelelő társas modort, olyan összefüggő olvasmányból, mely egyúttal e modor minden legfinomabb árnyalatának nyelvileg leghelyesebb és legszabatosabb megjelölésére is megtanít. Erasmus és Comenius közt, aki szintén hirdette a tárgy és szó kapcsolatát, az a jelentős különbség áll fenn, hogy emez nem vetett ügyet a kifejezés klasszikus voltára, míg Erasmust mindenkor a formai tökéletesség szempontja is vezette. Bár a fordítás kevéssé érezteti mindezt, mégis ideiktatom példaképen a könyvnek egy fejezetét:*

 

Az étkezés módja.

 

Már kora gyermekségünkben meg kell tanulnunk a fölszeletelés módját, mely ne legyen aggodalmaskodó (superstitiosa), mint sokszor tapasztaljuk, hanem finom és czélszerű (civilis et commoda). Mert másképp szeleteljük föl a lapoczkáját, másképp a véknyát, másképp a nyakát, másképp a gerincz tájékát; más-másképpen a kappant, a fáczánt, a foglyot, a kacsát, amire részletes szabályokat adni hosszadalmas volna, de nem is érné meg a fáradtságot. Általában ki lehet mondani: Apitiusok* szokása minden tálból kiragadni azt, a mi az ember ínyének kedves. A mit félig megettél, másnak odanyújtani tisztességtelen szokás; a már lerágott kenyeret újból a mártásba meríteni, parasztos dolog. Épp oly ízléstelen (inelegans), ha a megrágott ételt kiveszed a torkodból, és ismét a tányérodra teszed. Ha netán olyat vettél ki (a tálból), a mit nem lehet egykönnyen lenyelni, félre fordulva tedd le valahová. A lerágott húst vagy a tányérra félretett csontokat újból elévenni, hibaszámba megy. A csontokat vagy más ételmaradékot ne dobd az asztal alá (a mivel a padlót bepiszkítod), sem az asztalkendőre ne tedd, sem a tálba ne tedd vissza, hanem rakd félre tányérod sarkába, vagy abba a tálczába, melyet némelyek a maradék számára az asztalra tesznek. Kutyáknak ételt adni az asztalról, illetlen dolog; még illetlenebb őket ebéd közben megsimogatni. A tojás héját körmünkkel vagy ujjunkkal kivájni, nevetséges; még nevetségesebb nyelvünket belemártani; illőbb kést használni. A csontokat fogakkal lerágni, kutyák szokása; művelt ember, késsel tisztítja le. Három újjal a sótartóba nyúlni, tréfás közmondás szerint falusi ember ismertető jele. Késeddel végy annyit, amennyi elég. Ha messzebb állana a sótartó, nyújtsd oda a tányérodat, s ezzel kérj sót. A tányért vagy tálat, amelyen valami czukor vagy édesség maradt, a nyelvvel lenyalni, macskák, nem emberek szokása. A húst elébb vágd föl apróra tányérodon, aztán kenyérrel rágd meg egy ideig, mielőtt gyomrodba lebocsátod. Ezt nemcsak a jó szokás, hanem a jó egészség megkívánja. Vannak, a kik inkább falnak, mint esznek; nem másképpen, mintha kevés vártatva börtönbe vezetnék őket. Latrok szoktak így habzsolni. Némelyek egyszerre annyit tömnek a szájukba, hogy arczuk jobbról is, balról is fölpuffad, mint egy fujtató; mások, mikor az ételt rágják, ajkukkal olyan hangot hallatnak, mint a malaczok. Némelyek a zabálás hevében az orrukkal is szuszognak, mintha fojtogatnák őket. Tele szájjal enni vagy beszélni se nem illő, se nem bátorságos. A folytonos evést szakaszsza félbe időnként a közbe szőtt beszélgetés. Némelyek szünet nélkül esznek és isznak, nem mintha éheznének és szomjaznának, hanem mert máskülönben nem tudnák féken tartani taglejtéseiket; folyton a fejöket vakarják, fogukat piszkálják, kezükkel hadonásznak, késükkel játszanak vagy köpködnek. Az ilyen viselet (mely rendesen parasztos szégyenlősségből ered) az eszelősség látszatát kelti. Az unalmat mások beszédeinek meghallgatásával kell eloszlatni, ha t. i. nincsen alkalom a beszélésre. Műveletlenség gondolatokba merülve az asztalra könyökölni. Vannak, a kik annyira elbámészkodnak, hogy sem a más beszédét nem hallják, sem azt nem veszik észre, hogy ők maguk esznek, s ha nevükön szólítod őket, olyanok, mintha álomból serkennének föl: annyira benne van egész lelkük a tálakban. Műveletlenség (inurbanum) a szemet körüljártatni és megvigyázni, hogy ki mit eszik, de az sem illik, ha valamelyik asztaltársunkra huzamosabban rászegezzük a szemünket; még illetlenebb oldalt kancsalítani azokra, a kik az asztalnak ugyanazon az oldalán ülnek; a legilletlenebb pedig hátrafordulni és vizsgálni, mi történik a másik asztalnál. Kifecsegni azt, a mit netán poharazás közben szabadabban beszéltek vagy tettek, senkihez sem illik, legkevésbé gyermekekhez. A gyermek, a ki idősebbekkel együtt ül az asztalnál, sohase szóljon, csak ha a szükség kényszeríti, vagy ha valaki kérdést intéz hozzá. Ha valaki jót mond, szabad keveset nevetni, de trágár beszédre még mosolyogni sem szabad; s ha a szóló előkelő ember, a gyermek még csak homlokát se ránczolja, hanem arczkifejezését akként szabályozza, hogy úgy lássék, mintha nem hallotta volna, a mit mondtak, vagy legalább mintha nem értette volna meg. Az asszonyokat a hallgatás ékesíti, de még inkább a gyermekeket.




Hátra Kezdőlap Előre