92. Sturm János

Melanchthon és Trotzendorf mellett a XVI. század humanisztikus iskolázásának még egy kiváló szervezője volt a protestáns Németországban, a kor legjelentékenyebb humanistáinak egyike, a latin stílus elsőrangú mestere, Sturm János (1507–1589). Hatása a latin iskola további kialakulásában csak a Melanchthonéval mérhető össze. A német gymnasium szervezete, amint ma ismerjük, leginkább a strassburgi iskola rendjében gyökerezik.

Már Sturm fiatalkori tanulmányainak menetéből is megítélhetjük, hogy a reformatio előtti humanizmus legjobb iskolai hagyományainak dél-német földre való átültetésében főleg neki kell tulajdonítanunk a közvetítés szerepét. Megérthetjük ezt abból, hogy a hieronymiták lüttichi iskoláját látogatta s innen Löwenbe ment, az Erasmus szellemétől ihletett nagy iskolába, a Collegium Trilinguébe, hol a szintén hieronymitáktól képezett Gocleniusnál hallgatta a klasszikusok, elsősorban Cicero műveinek magyarázatát. Lüttichben az iskola szervezete, Löwenben Cicero kultusza hatott reá. Majd Párisba, I. Ferencz tudós törekvéseinek középpontjába ment, megismerkedett a legelső franczia humanistákkal, egyebek közt Budaeussal, kinek ösztönzésére hét éven át tartott a Collège Royalban előadásokat a logikáról, a görög és római írókról, óriási sikerrel. Legkitűnőbb tanítványától, Ramus Pétertől tudjuk, hogy „bámulták a fiatal tudósban az épp oly logikus gondolkodót, mint ékes előadót és a régi remekíróknak jó módszerrel értelmezőjét. Hallgatóit meglepte gazdag stílusa és az előadottaknak ügyes gyakorlati alkalmazása; oly tulajdonok, melyeket az egyetem doktoraiban nem találtak fel”. De Sturmnak kálvinista volta miatt állandóan nem lehetett Párisban maradása; 1537-ben Strassburgba tette át lakóhelyét, engedve a városi tanács hívásának, mely az ottani iskola újjászervezésével megbízta. Sturmnak ez az alkotása (1538) alapvetővé vált a humanisztikus nevelés történetében; ezért részletesebb ismertetése el nem kerülhető.)*

Milyen a jó iskola? Ez az első kérdés, melyet Sturm feltett magának. Az – feleli –, melyben vallásosság és tudomány együtt járnak. A tanulásnak a czélja ismeretszerzés, de ennek csak akkor van értéke, ha az ember erkölcsi magatartása összhangzásban van tudományával. Az iskolai nevelés végső czélja tehát a jámborság és vallásosság (pietas atque religio), a czélhoz vezető eszköz pedig a léleknek humánus tudományokkal, azaz ékesszólással és bölcsességgel (eloquentia ac sapientia) való kiművelése.* Ha tehát iskolát kell szervezni, két tagozatot kell neki adni: egyikben az ékesszólást, a másikban a gondolkodást kell megtanítani. Amaz a nyelvi és irodalmi, emez a philosophiai tanfolyam; amott a hetedik évtől a 16-ik évig, emitt a 16-iktól a 21-ik évig időznek a tanulók; az első a gymnasium, a második az akadémia (az utóbbi csak 1567 után nyílt meg Strassburgban).

A gymnasium kilencz osztályból* (ordo vagy curia vagy tribus vagy classis) és kilencz évfolyamból áll. Ebből a kilencz évből vagy osztályból egyet az olvasás és írás, hatot a tiszta és világos beszéd (grammatika), kettőt az ékes és helyes beszéd (rhetorika és dialektika) megtanítása foglal le. A tökéletes latin stílus elsajátítása az akadémiai fokon történik. Az osztályok decuriákra oszolnak, élükön a decuriókkal, akik megfigyelik az erkölcsöket és számon kérik a kötelességeket (animadversores morum et exactores officiorum). A tanítás tartama naponként 4–5 óra. Minden év október elsején nyilvános áttételi vizsgálatok tartandók, jutalmak osztogatásával a kiválóbbak számára. Az alsóbb osztályú tanulónak joga van versenyre kihívni a közvetetlenül magasabb osztályút (concertatio), főleg a latin stílusban, úgyszintén a latin szabad előadásban. A felső négy osztályba járó 12–16 éves tanulók gyakori előadásokat rendeznek:* eljátszszák Plautus vagy Terentius egy-egy vígjátékát, a legidősbek néha Aristophanesnek vagy Euripidesnek vagy Sophoklesnek egy-egy darabját is. Ha mindezt összevetjük a lüttichi iskolának fent ismertetett szervezetével, az egyezések szembeszöknek.

Kérdés most, miképpen töltötte ki Sturm ezeket a kereteket? Mi volt a strassburgi gymnasiumban az oktatás anyaga? A felelet ez: a két klasszikus nyelv, első sorban a latin.* A főfeladat a latin nyelvnek lehető legteljesebb megtanítása, oly mértékben, hogy a tanuló Cicero nyelvén tudjon beszélni és írni. Ebben az imádott és magasztalt eszményi feladatban futott össze a munkásság minden szála. Az egész oktatás tehát a latin stílusképzést szolgálta, mint a melyet Sturm, igazi humanista módjára, a magasabb műveltség egyedüli kritériumának tekint. Ezért kell a tanulónak nyolcz éven át Cicerót olvasnia, emlékezetébe vésnie, előadnia, utánoznia (imitatio);* ezért választja ki Sturm az olvasmány czéljaira különösen azokat az írókat, kiknek műveiből latin szólásmódokat, latin szó- és mondatkötést, latin stílust lehet legjobban megtanulni; ezért keressük hiába az olvasmányok kötelező kánonában az olyan írókat, mint Livius és Tacitus, akiknek irataiból tiszta stílusminták kevésbé vehetők; ezért nincsen semmi tekintet az olvasmányi anyag egymásutánjában a lélektani vagy tárgyi szempontokra, úgy hogy 10 esztendős gyermekek Cicerónak az öregségről szóló dicséretét, 12 évesek ugyanannak az írónak a kötelességekről szóló philosophiai művét, 13–14 évesek Demosthenest és Aischinest olvassák; ezért jut önmagával ellentétbe Sturm, mikor egyfelől azt kívánja, hogy a növendék semmi olyast ne halljon, ami nem szemérmetes és jámbor (quod non sit pudicum et pium), másfelől meg sikamlós vígjátékokat adat elé velök, csak hogy a tőrőlmetszett latinsággal megismerkedhessenek; ezért zsugorodnak össze a mathematikai tanulmányok az utolsó két esztendőben oly csekély olvasmány-töredékekre; ezért foglalnak le osztályról osztályra a stílusgyakorlatok oly hihetetlenül sok időt. Röviden: a klasszikus latin előadásmód, a Ciceró mintájára szabott eloquentia az, melynek szelleme az egész iskolát átjárja és bélyegét az oktatás minden ágára reányomja.

 

Mivel ama régi római írók közt, kiknek a nyelve olyan józan, olyan gördülékeny és olyan ékes szavú volt, egy sincsen, a ki jobban szemléltetné nekünk a beszéd összes nemeit, mint Ciceró, s mivel ennek az írónak ítélték oda mind saját kortársai, mind az utána következő írók az ékesszólás legelső díját, ki kételkednék abban, hogy a példák tekintetében ő jár legeslegelől? Nincsen szónoki műfaj, nincsen a philosophiai vizsgálódásnak oly neme, nincsen a közbeszédnek oly formája, melyet Ciceró vagy teljességében nem mutatna meg, vagy a melynek legalább valamely részét oly módon ne szemléltetné, hogy még középszerű ember is ne értené meg, miképpen kell kidolgozni a többi részeket. Legyen hát megállapított tétel, hogy nincsen író, ki biztosabb és kitűnőbb példáját adja a latin nyelvhasználatnak (sit igitur hoc datum atque positum: hoc scriptore nullum neque certius neque praeclarius in Latina lingua exemplum).*

 

Az eloquentiának e kiemelkedő szerepével teljes összhangzásban vannak azok a módszeres eljárások, melyeket Sturm ajánl. Ékes latinságot szóban és írásban csak úgy sajátíthat el a tanuló, ha mentől többet gyakorolja magát a beszédben és fogalmazásban. Sturmtól tanulta meg Ramus Péter oly nagyra becsülni az oktatásban a begyakorlást, az alkalmazást, az öntevékenységet, az alkotó munkát.* Soha másképen nem beszélni, mint latinul; egyetlen napot sem mulasztani latin írás nélkül; egyetlen alkalmat sem elszalasztani szók és kifejezések megtanulására, klasszikus minták olvasására és feldolgozására; mindent megtenni az alaki tökéletesség megközelítése végett a beszélt és írott latin nyelv használatában, – íme, Sturm módszeres utasításainak is legerősebb indítéka. Egyéb tanácsadásai közül főleg azok érdemelnek figyelmet, melyek a klasszikus írók iskolai magyarázatában szem előtt tartandó mérsékletre irányulnak.

 

…Csakhogy mindenben a kellő időbeosztásnak kell uralkodnia,* mert nem nevezhető a tanítás művészének, aki nem a maga idején magyarázza vagy említi a dolgot. Szükséges tehát mindenkor megalkudni a tárgygyal és az értelmi képességekkel. Nem minden fatuskóból lehet istenszobrot alkotni. Soká egy helyben vesztegelni és megfenekleni, akadályára és ártalmára van az elme gyorsaságának. De a túlságos sietség is fárasztja az érzéki észrevételt s zavarja az emlékezetet. Középen jár, a ki a maga idejében cselekszik, s nem magyaráz többet, mint amennyit az elmék elbírnak, s csak éppen annyi időt szán valamely tárgynak, a mennyit megismerése megkívánni látszik. A sokféleséget egy és ugyanazon a napon szintén kerülni kell, nem számítva ide azt, a mely rendjén van az egyes leczkeórák keretén belül. Hasznosabb az a változatosság, melyet közbeeső napok okoznak; sohasem szabad azonban új anyagra áttérni, mielőtt a megkezdett anyagot be nem fejeztük. A megkezdett okoskodásnak vagy elbeszélésnek, vagy fejezetnek félbeszakítása és valaminek közbeszúrása széjjelszórja a figyelmet, megzavarja az emlékezetet s megterheli az elmét, mely mindenkor a befejezéshez igyekszik jutni. Egy napon többel, mint háromfélével foglalkozni, megrovandó dolog. Hasznosabb kettőnél megmaradni, s csak néha szükséges a harmadikat is bevonni. Hogy a tanulók mennyit tudnak, s mennyire haladtak, könnyen fölismerhetik a tanárok, ha azt, a mit végeztek, mintegy átismételtetik kérdéseikkel, melyeknek rövideknek és világosaknak kell lenniök. Mindenképpen óvakodni kell az iskolában a hosszú beszédektől és dagályos körmondatoktól; ezek ugyanis gyors fölfogással nyomon követhetők, de az emlékezet hűségét veszélyeztetik, s nem kedveznek az elme gyarapodásának, mely legtöbbször megkívánja, hogy elégséges időt engedjünk az elmélkedésnek.

 

A strassburgi iskola gymnasiumi tagozata mögött messze elmarad jelentőségére nézve az ottani akadémia. Hat szaktanulmánya volt: rhetorika, poetika, dialektika, orvostudomány, jogtudomány, theologia, mindegyik egy-egy tanszékkel. Oly intézménynyel van tehát dolgunk, mely se nem egyetem, se nem latin iskola, hanem valami keveréke a kettőnek. A három első tanszéknek, melyek csak ismétlést vagy kibővítést nyújtottak, alig volt hallgatója; a többi három pedig, külön-külön, távolról sem adhatta meg a leendő orvosnak, jogásznak vagy papnak a szükséges tudományos készültséget. Az akadémia valójában nem is tudott föllendülni.* Míg a gymnasiumba Európa minden részéből tódultak a tanulók, a főiskolai tagozat árnyékéletet élt. Annyiban mégis fontossá lett ez az intézmény, hogy a protestánsoknak oly helyeken, ahol egyetemeik bármi oknál fogva nem lehettek, az összevont vagy burkolt főiskolai szervezetre mintát szolgáltatott. Az akadémiai tanfolyam Strassburgban öt évre terjedt; az előadásokon kívül gyakori vitatkozások és nyilvános szónoklások (disputationes et declamationes) is dívtak. A declamátiókat oly nagyra becsülte Sturm, hogy – mint mondja – nélkülök és a stílusgyakorlatok nélkül semmi kiválót tudományos téren nem lehet létrehozni (haec de declamandi scribendique consuetudine, sine qua exercitatione nihil praeclarum in litteris effici potest).




Hátra Kezdőlap Előre