BEVEZETÉS | TARTALOM | TIZENNYOLCADIK KÖNYV. A TELJES PUSZTULÁS KORSZAKA (1606–1692) |
FEJEZETEK
Az 1566-iki tordai országos végzés, mely Erdélyből s a hozzátartozó Váradról száműzte a régi szent királyok vallását – felelet volt az 1525-iki rákosi országgyűlés „Lutherani comburantur” törvénycikkre. De valamint az nem őrizhette meg a régi hitegységet, úgy amaz nem volt képes újat teremteni.
Bihar megye főbbjei közül a Pázmányok, Nadányiak, Zólyomiak stb. elfogadták az új vallást; ellenben Toldi István és Albert s a Telegdiek, Bocskaiak egy-egy tagja hű maradt a régihez.
S a nép? Az egyházak a földesuraké valának. A nép kénytelen volt azt a papot hallgatni, kit földesura helyezett be az egyházba. De a nép mindig konzervatív, az újításokon sohasem kap. Nem is mondták szemébe, hogy új vallást hirdetnek neki, hanem a „megtisztított” katolikusat. Már Révész Imre megjegyezte, hogy a nép tudtán és akaratán kívül tereltetett az új hit felé s voltaképpen csak akkor kezdett eszmélni, amikor a képek, oltárok, stb. eltüntek az egyházból. Hasztalan állították eléje, még gúnyos színdarabokban is, régi szertartásait mint bálványozást, régi papjait mint butákat, csalókat; ragaszkodott azokhoz mégis, atyái hitén, hagyományain, szokásain csak
úgy, vagy még erősebben csüngött, mint azelőtt. Szüntelen óhajtotta vissza régi miséit. Lesz alkalmunk itt, Váradon is tapasztalhatni azt az örömet, ragaszkodást, amit tanusítottak, ha egy-egy régi pap felkereste őket. Hiszen még két század mulva, annyi reformálás után is Franciaországban sok helyen a katolikusok kilenctized része nem akarta elfogadni az állami esküt tett papokat s nem egyszer mondották, hogy szivesen fizetnek kétannyi adót is, csak adják vissza régi plébánosaikat.
A nép megszokta, hogy amit faluja kis egyházában látott és hallott, ugyanazt látta és hallotta a nagy búcsús helyeken: {28.} Szent-Jobbon, Gyulán éppen úgy, mint Aachenben vagy akár Rómában is. Ugyanazon lélekemelő szertartások mindenhol; ugyanazok a megnyugtató tanitások minden vita nélkül. Nem ember, nem pap: Isten megjelenését látta, Isten szavát hallotta azokban. Most pedig mennyi különféle vallást látott egyszerre, s azok között mennyi ellentmondást, zavart! A lutheránusok elhagyták a misét, de megtartották még az oltárt, a szentek képeit. a keresztet; a kálvinisták már ezeket is eltávolították; az unitáriusok pedig egyházuk üres falai közé Krisztus istenségét sem fogadták be. „A különb-különb vallások között – írja egy akkori főúr – azt sem tudták, hogy lelkök hova legyen.”.*
1559-től kezdve a lutheránusok már nem annyira a katolikusokkal küzdöttek, mint inkább a kálvinistákkal, ezek pedig pár év mulva az unitáriusokkal.
Kálvinisták s unitáriusok egyik nagy vallási vitájának székhelye éppen Várad volt 1569 október 20-án. Az unitáriusok már akkor a kálvinistákat is, kivált azoknak vezérfiát, Mélius Juhász Pétert „pápások”-nak nevezték s a vita helyéül azért választották a kálvinisták fészkét, a tiszántúli vidéket, hogy annál közvetlenebbül hathassanak ellenfeleikre. Az unitáriusok fő szóvivője Dávid Ferenc volt, „a felséges királynak (János Zsigmondnak) prédikátora az erdélyi atyafiak képében”, a kálvinisták élén Mélius Juhász Péter „debreceni plébános” állt, s köréje sorakoztak egyebek között: Czeglédi György váradi, Túri Pál bihari prédikátor, Károlyi Péter váradi tanitó.
A vitán megjelent János Zsigmond választott király is „az országbeli nagyságos urakkal és minden udvara népével”. Megjelenésök mindenesetre fényes volt és sokban emlékeztetett Váradnak régi szép napjaira, a hajdani királylátogatások idejére, de a hat napig folyt vita végre is sikertelen maradt. Azzal ért véget, hogy a kálvinisták is, unitáriusok is maguknak tulajdonitották a győzelmet.* {29.} Tanuja volt a vitának a régi vallásnak nem egy hű papja és váradi híve is. Országos végzések, fejedelmi parancsok ellenére még mindig elegen voltak Szent László városában, kik – bár titokban – katolikusok maradtak, mint ezt legközelebb látni fogjuk. A lefolyt vitából ők húzták a legtöbb hasznot… Különben a vitának eredménytelensége cseppet sem javított sorsukon, Váradnak egyházai, melyeket egytől-egyig ők építettek, melyek egyes részeit is csak régi nevén nevezgették, egytől-egyig zárva maradtak előttük. Ők egyedül vallásuk miatt továbbra is száműzöttjei maradtak szülőföldjüknek. Mint akkor mondották: „hitűzés,” „hitkergetés” volt az egyedüli osztályrészük.
János Zsigmond fejedelem a tordai végzés után még négy év mulva is hajthatatlan, 1570-ben a váradi kovácsok, sarkantyú- és kardgyártók céhlevelét átírja és megerősití, de nem teljes eredetiségében. E céhlevélnek egyik pontja azt rendelé, hogy Úrnapján, mikor a székesegyház nagyharangja megszólal, a céhek mesterei és összes tagjai szépen felöltözködve s égő fáklyákkal és zászlókkal jöjjenek régi szokás szerint a nagymisére, mise után pedig vegyenek részt a körmenetben, s az egész napot, mint ünnepet, ártatlanul és nagy vigassággal üljék meg. E pontra nézve a fejedelem megjegyezte, hogy ezt nem erősíti meg, sőt gyakorlaton kívül helyezi, mert az efféle bálványozó pápista szertartások az ő birodalmában Isten segítégével mindenhol eltörültettek, és ő is eltörültetni akarja. Emellett folytatja a katolikus egyházi javak elidegenítését, mint erről levéltáraink számos adata kétségtelenül tanuskodik. Legfeltűnőbb ezek között azon adománya, mely Szent László székesegyházában a Halottak-oltárának váradi házát és szőlőjét Mélius Juhász Péter debreceni lelkipásztor birtokába juttatta, hogy – mint az adománylevél mondja – egyháza érdekében a könyvsajtót annál inkább igénybe vehesse.* Forgách Ferenc is ekkor nyerte, nem mint pap, hanem mint a fejedelem tanácsosa, a kolozsmonostori apátságot.* Halála előtt pár nappal is egyik emberének, Vajda Jánosnak a váradpüspökii egyház Szűz Mária-oltárának házát s két szőlőjét adományozta.*
A káptalan országos levéltára az 1566-iki szebeni országgyűlés végzése szerint két papnak s a vármegye jegyzőjének {30.} őrzésére bízatott,* de a papok közül az egyik, Kanizsay János,* 1570-ben pedig a másik, Fóris pap is eltünik, s a levéltár egészen világi emberek kezére kerül.*
Egyéb változás is történt. A régi hiteleshelyi pecséteket újjal cserélték fel, melyen először János Zsigmond, utóbb pedig az éppen uralkodó erdélyi fejedelem címere állt, olykor a kétfejű sas is, ha Várad Bécsnek volt alárendelve.* Kevesebb változást szenvedett a pecsét körirata, mely kisebb-nagyobb eltéréssel mindig ugy hangzott, hogy „A váradi káptalan hiteles pecsétje”.* És ez nagy félreértésre szolgáltatott alkalmat még napjainkban is. Sokan hitték a köriratok után, hogy a váradi káptalan még a XVII-ik században is létezett. Hitök még megerősítést is nyert azáltal, hogy az 1566 után kelt iratok mindig emlegetik a váradi káptalant s annak kiküldött embereit; holott már csak régi szokásból nevezték a hiteleshelyet káptalannak. A káptalan kiküldöttei sem voltak többé egyháziak vagy éppen kanonokok, hanem világiak, akkori hivatalos nevökön „requisitorok” vagy „a fejedelem diákjai”.*
Nem csekély veszteség volt az is, hogy Telegdi Mihály e korban (1573) politikai pártállása miatt kibujdosni volt kénytelen.
Távoztával Mező-Telegd azon egyháza, mely egykor a ferencrendüeké volt, s az 1563-iki osztozáskor Telegdi Mihálynak jutott,* elpusztult* s hívő népe is az ősi vallásra nézve elveszett.
{31.} Szerencsésebb lehetett a katolikus ügy a Toldyak körében, mert Toldy Borbála, midőn 1580-ban Pázmány Miklóshoz férjhez megy, mostoha fiát, Pázmány Pétert is katolikusnak neveli.*
Amit egy ekorbeli főpap, Telegdi Miklós jelentett a pápának, hogy a magyar egyház a végromlás szélén áll, s a katolikus hitnek itt maholnap még csak neve sem marad meg többé,* az a váradi püspökség területén már beteljesedett.
Pedig Várad e korban abba a sajátságos helyzetbe jut, vele, hogy egyszerre két püspöke is van. Forgách Ferenc leköszön ugyan a püspökségről, de azt a lelkiköteléket, mely őt a váradi püspökséghez csatolta, viselni kénytelen örökké. Azóta, midőn Miksa király engedelmével János Zsigmond udvarába távozik és ott fejedelmi tanácsosságot vállal, az a gondolat vezérli, hogy közvetlen közelből még hathat egyháza érdekében az ifjú fejedelemre. Ereiben a Zólyomiak merész, rendkivüliségekre hajló vére folyt (anyja Zólyomi-leány), mely őt nyugodni holtáig nem engedé. Lehetséges azonban, hogy Blandrata és Dávid Ferenc befolyását ellensúlyozni képtelen vala. Az meg bizonyos, hogy korán beletörődött az erdélyi viszonyokba. Már 1572-ben nősülni szándékozik,* s a következő évben írja Dudics Andrásnak, hogy már dispensatiója is van, de csak azon múlik házassága, hogy nem talál magához illő nőt Erdélyben.*
Alig két év múlva ismét mást gondol. Bérbe adja bizonytalan időre minden birtokát,* Olaszországba megy s Páduában {33.} 1577 január 19-én befejezi hányatott életét.* Sírja ismeretlen,* de „historiája” melyet korának történetéről, bár élesen írt, őrzi emlékét.*
Mint Forgách Ferenc, úgy utódja, Radeczy István* sem foglalhatta el püspöki székhelyét.
Forrásaink erdélyi származásúnak, nagyszebeninek mondják, tehát Oláh Miklós prímásnak földije, s talán rokona is volt. Annyi bizonyos, hogy az agg prímás kiváló hajlammal viseltetett iránta,* fokról-fokra emelte, alkalmat nyujtott képességei érvényesítésére s végrendelete egyik végrehajtójául is őt nevezte ki.* Viszont Radeczy a legbensőbb hálával ragaszkodik jótevőjéhez, kinek tiszteletére verset is írt.*
Neve 1559-ben tűnik fel először, midőn Ferdinánd király a Vízkelety Tamás halálával megüresedett szkalkai apátságot adományozza számára. Ez apátság még akkor nem volt puszta cím: három falu és egy puszta képezte birtokát.* Ugyanezen {34.} időben Oláh Miklós prímás esztergomi kanonokká és Szent István esztergomi prépostjává nevezte ki,* csakhamar pedig az esztergomi káptalan nagyprépostságára emelte.*
Esztergom ekkor már a törökök birtokában volt. Magyarország első papja s káptalana és velük együtt a katolikus ügy az ország belsejéből egy határszéli városba, Nagyszombatba szorult. E város volt hivatva arra, hogy nemzetünk szellemi mozgalmának a közeljövőben központja legyen. A nagyszombati iskolából fognak kikerülni azon nagyjaink, kik az egyházi szószéken s a diplomácia mezején majdan oly fényes sikereket aratnak; kik felemelik az ősi vallás már-már letiport zászlóját s magyar nyelvünknek is új lendületet adnak.
Ez iskola, a jövő első alapjait Oláh Miklós rakta le. Nevezetesen azáltal is, hogy maga köré gyüjtötte a száműzött egyházi férfiak jeleseit. A váradi székeskáptalan számüzött tagjai közül Ilosvai István, Mindszenti András, Derecskei Török János, Garai Pál, Vásárhelyi, Belczi Bálint szintén nála találtak menedéket.*
Oláh Miklós nem kisebb szerencsével magához veszi a biharmegyei jobbágyfiút, Telegdi Miklóst is,* a nagy Pázmány Péternek előharcosát. Minthacsak tudta volna, hogy az ország legelnyomottabb részéből fognak jönni a leglelkesebb küzdők.
A prímás ezen körének egyik legkiválóbb tagja Radeczy István volt. Finomabb műveltségét s tudományát a történetiró Istvánffy is említi.* Az érsek magasabb pályát is nyitott számára.
Mikor Ferdinánd király az 1559-ki országgyűlés után a német rendektől segedelmet kért a török ellen, hasonló célból Rómába is követet küldött. E követ a prímás ajánlatára Radeczy {35.} volt, ki IV. Pius pápa előtt megragadó vonásokkal vázolta Magyarország szomorú helyzetét.* Követségének jutalma utóbb Forgách Ferencnek üresen hagyott püspöki széke lőn.* Egyúttal királyi tanácsosi, majd az ország kincstartói méltóságára emeltetett. Hogy a Váradról száműzött püspöknek illendő székhelye legyen, ezért 1568-ban a pozsonyi prépostságot nyerte el.*
Püspökségének érdekében sem főpapi buzgalmát, sem befolyását nem érvényesithette. Székhelye, Várad zárva maradt előtte. Püspöki birtokai közül is csak azoknak vehette hasznát, melyek János Zsigmond birodalmán kívül estek. Ilyenek voltak: pestmegyei és nógrád megyei Kerepes, Lőrinczi, Szada, Veresegyház és a szabolcsi Püspökladány.*
János Zsigmond trónját végre is Báthory István nyerte el, kivel Várad vallási életében új fordulat állott be. Ezt azonban Radeczy István, mint váradi püspök nem érte meg, mert 1572 július 29-én Eger püspöki székére helyeztetett át,* hol mint királyi helytartóra is még fényesebb pálya várt.*
Radeczy István utódja a váradi püspökségben Bornemisza Gergely lőn. De mielőtt vele megismerkednénk, lássuk a váradi állapotok változását.
Várad történetébe e korban mélyen belé szövődik a Báthoryak emlékezete. Itt kezdé fényes pályáját, mint váradi kapitány, Báthory István, itt született Báthory Zsigmond, itt gyilkoltatott meg Báthory Gábor. És a magasabb történeti pontok között egész sora van az eseményeknek. Ezek között ránk nézve, legérdekesebb az, hogy a Báthoryak állították vissza Váradon a katolikus kultuszt.
Hogyan éltek Váradnak katolikusai 1566–1576 között, tehát tíz évig? Ki keresztelte meg gyermekeiket? ki temette el halottaikat? meglátogatta-e őket olykor titkon, álruhában egy-egy katolikus pap? tartottak-e rejtett helyeken isteni tiszteletet? – mind olyan kérdések, mikre legfeljebb ez elnyomott vallásúak történetéből gondolhatjuk oda a feleletet. Levéltáraink minderről hallgatnak. Adataink csupán 1576-tól kezdődnek, s bár még mindig fogyatékos, de annál érdekesebb világot derítenek Váradnak akkori vallási állapotaira.
Olaszi a régi Váradnak csak jelentéktelen külvárosa volt; a mai Olaszinak felére sem terjedt ki. Azon az utcáján, mely a Körös folyó mai nagy hídjától a Kálvária felé vonul, két egyház állt: egyik az Országút- s a Kálvária-utca összeszögelésénél, másik a gör. kat. nevelőház templomának helyén. Amaz Szent Péter apostol, emez Szent Egyed apát tiszteletére volt szentelve.
Ez utóbbi egyházat 1576 tavaszán már a katolikusok, {40.} vagy mint akkoriban mondták: a régi római keresztény vallás* híveinek birtokában találjuk. Mikor került kezeikbe? annak idejét pontosan ki nem mutathatjuk; csupán annyit tudunk, hogy Várad összes egyházai közül csak ez egyházat birták.* hogy ez is protestánsoké volt.* de Báthory István fejedelem visszaadta a katolikusoknak.
A Báthoryak erős katolikusok voltak. Csak kettőjük ingott meg: István az országbíró (†1605) és ennek neveltje, Gábor, a fejedelem. Emellett a másik István, ki az erdélyi fejedelemséget karddal vívta ki, a fejedelemséget meg is akarta tartani, sőt biztosítani családjának is. Előkelő állásában már János Zsigmond udvaránál, de még inkább bécsi fogsága éveiben (1565–1568) elég tájékozást szerezhetett az erdélyi vallásügyek felőli hangulatról. Erdélyben a hitújítás Blandrata György, majd Dávid Ferenc fellépésével oly merészen haladt előre, hogy már-már elvesztette keresztény jellegét. Ezzel pedig a kis ország elvesztette volna a keresztény hatalmak minden rokonszenvét is.
Báthory István titkos ülésben hűséget esküdött a német császárnak,* elbocsátotta Csáky Mihály kancellárt,* s levelet írt V. Pius pápának.*
Mindebből önkényt folyt ezután, hogy hatályon kívül helyezte az 1566-i tordai végzést, „mely annyi hű támasztól fosztotta meg a nemzetet” s melynek még az sem szolgálhat mentségére, hogy csak utánzata volt a külföldi, de nagy és hatalmas nemzetek hasonló intézkedéseinek. Várad katolikusai pedig bár nem a régi szent helyen, nem Szent László király sírja helyén, a székesegyházban, de legalább egy szerény, külvárosi egyházban ismét imádhatták az Istent.
Ideje is volt már. Mint az egykori tudósítás éppen Várad vidékéről mondja: a nép az atyáitól öröklött szertartásokat még ismerte s megtartotta, kiváltképpen a bőjtöket, de az új nemzedék a vallás dolgában már egészen járatlan volt, alig akadt közte, aki tudta volna, hogy mi a mise, mi a gyónás, vagy {41.} az Oltáriszentség? A pap, aki közöttük megjelent, alig győzte a tanítást s a szentségek kiszolgáltatását.*
A váradi Szent Egyed egyház papjai közül ez időtájban csak egyet ismerünk: Györgyöt, de akiről még kétséges, hogy világi pap volt-e vagy szerzetes?* Annál inkább kidomborodnak az egyház későbbi eseményei.
Báthory István a Szent Egyed egyház visszaadásával csak egy lépést tett magasabb céljai felé. A továbbiak megtételében lengyel királlyá választása még elősegítette. Megtartotta Erdély fejedelmi címét, de tulajdonképpen hatalmát is. Testvérbátyját, Kristófot oly módon választatta meg Erdély fejedelmévé, hogy az a fontosabb ügyekben István királlyal egyetértőleg intézkedjék.* Kristóf pedig gyenge, beteges ember volt.* emellett pedig öccsének, családjuk büszkeségének szellemi fölénye előtt szívesen meg is hajolt, Az országos intézkedések Kristóf fejedelem neve alatt történtek, de a tulajdonképpeni intéző István király. Mikor pedig lassú, óvatos előkészületek ulán az ügy megérett: Brennus kardjaként saját nevét is latba veté a király.
Erdélyben ekkor a fejedelem után következő méltóság a váradi kapitányság volt. Báthory Kristóf öccsének fejedelemsége korában ezt a méltóságot töltötte be. Azért senki előtt sem lehetett feltűnő, hogy mindjárt fejedelemmé választatása után volt székhelyének, Váradnak saját vallású egyházára fordította fejedelmi kegyét, 1576 március 16-án a váradi Szent Egyed egyháznak adományozza a biharmegyei Tóttelek falut minden tizedével, kilencedével s összes tartozékaival együtt.* Az adománylevél Kolozsváron kelt, tehát éppen ott, hol húsz évvel ezelőtt a váradi püspökség javai, mint maga az oklevél is említi, a fejedelmi kincstár számára lefoglaltattak. E húsz év óta ez volt katolikus célra az első fejedelmi adományozás.
Az oklevél megjegyzi, hogy az adomány Borsos Péter deák, Várad városának jegyzője, továbbá Szabó Sebestyén és Csanádi Gergely deák a nevezett Szent Egyed egyház kurátorainak, valamint Várad összes katolikus lakosainak kérelmére {42.} történik; nem is egyedül az egyház papjainak, hanem egyszersmind iskolája tanítóinak javára. És ezzel alighanem célzott a még mindig érvényben levő 1548-i törvényre, mely a lefoglalt egyházi javakat iskolai célokra fordítani rendeli.*
Különben ugyanekkor Báthory Kristóf egy más oklevelet is adott ki, mely képes volt egész Várad városa figyelmét magára vonni. E levélben kiemelve Várad polgárainak hasznos szolgálatait, nevezetesen pedig a biharmegyei Papmező váránál tanusított vitézségét, őket nemességre emeli s címert is adományoz számukra. A címer kék mezőben egy angyal, kí csatabárdot nyujt a vele szembenálló oroszlánnak. A csatabárd kétségkívül vonatkozás a város alapítójának, Szent László királynak hasonló történeti nevezetességű fegyverére, s az oroszlán a város vitézségét akarja példázni.
Még ugyanezen év őszén Kristóf fejedelem egy lépéssel ismét előbbre megy: szeptember 10-én a váradi iskola tanítójának és tanulóinak,* szeptember 25-én pedig megint a Szent Egyed egyháznak adományoz egy-egy szőlőt a váradi Omlós és Dorongos hegyeken.* A jövő október 28-án pedig a nevezett egyháznak ünnepies beiktatása is megtörtént Tóttelek birtokába, az egykorú oklevél szavai szerint: minden ellenmondás nélkül.* Feltűnő ezen adománylevelekben, hogy míg azok elsejében csupán a váradi katolikusok kérelmét hozza fel indokul, a szept. 13-iban már saját buzgóságát is említi, mellyel a katolikus vallás iránt viseltetik.*
Eközben két ferencrendű szerzetes is megfordult Váradon.* Régi emlékek vonzották ide őket; benn a városban jeles klastromuk állott egykor századokig.* Őrájuk is híven emlékezhettek mindazok, kik az 1557 előtti éveket megérték. A ferencrendűek népszerűségében nálunk csak a pálosok osztozának. De azok remete életet folytatván. nem olvadtak úgy össze a néppel, mint a ferencrendűek, kik élelmöket is napról-napra a nép között kéregették össze. Különösen mint szónokok tűntek {43.} ki; valóságos oraculumai lettek a népnek különösen Hunyadi és Capistranói János ideje óta. Egyik koszorús irónak is feltűnt, hogy a Tisza jobbpartján a hitújítás legrohamosabb térfoglalása közben is fennmaradt a régi hit, holott a bal parton egészen ellenkező történt. E jelenséget egyszerűen meg lehet magyarázni, anélkül, hogy a Tiszának valamely mythikus szerepet tulajdoníthatnánk abban. A Tisza jobbpartján sorban: Gyöngyösön, Jászberényben, Szolnokon, Szegeden megmaradtak a a ferencrendű klastromok s ezek megtartották a régi hitben a népet, mint a székelyek is, ameddig a csiksomlyói ferencesek hatása elért, katolikusok maradtak. Ellenben a Tiszántúl Debrecenen, Váradon kezdve, le egészen Erdélybe, ahol a ferencesek klastromai kipusztultak, kipusztult a régi hit is s vele a magyarság jelentékeny része.
A ferencrendűek, kik a Báthoryak alkotásainak hírére megjelentek Váradon, ezúttal kísérletet sem tettek régi klastromuk visszaállítására.* Bizonyosan értesültek István királynak újabb tervéről, mellyel Erdélyben a katolikus vallás fenntartását, sőt győzelmét is kivívni szándékozott. A terv bár merész, de István király hatalmas kezeiben annyira biztos sikert ígérő, hogy a lemondáshoz szokott ferencrendű szerzetesek még örömmel távozhattak Váradról.
Báthory István még fejedelem korában több ízben sürgette Miksa királyt, hogy nevezzen ki Erdélybe püspököt.* Kinevezett püspökük mindig lévén, olyant érthetett, aki be is megy Erdélybe s elfoglalja székét. De ez nem történt meg. Nem láthatták még elérkezettnek az idejét. István király siettetni akarta az időt. Már olaszhoni tanulmányai idejében, utóbb Bécsben, fogsága ideje alatt, de még inkább Krakkóban közelebbről megismerhette a jezsuitákat.
Nekünk a protestantizmus fellépte előtt is voltak idegen nemzetű királyaink, de azok családjokkal együtt mindig beleolvadtak nemzetünkbe, mert mi valánk az erősebbek. A mohácsi vész után már ellenkezőleg történik, mert mi lettünk a gyöngébbek, de nem a másodrendű jelentőségű mohácsi vész miatt, hanem mert megoszlottunk.
A protestantizmus mindenhol a nemzeti nyelvet vitte be az {44.} egyházba, Nem egészen új dolog; már Assisi Szent Ferenc az egyházi énekeket a néppel saját nyelvén kezdte énekeltetni.* Nekünk is az „Oh dicsőséges szent jobbkéz” ős éneken kezdve, voltak magyar egyházi énekeink. De a protestantizmus egész isteni tiszteletét nemzetivé tette. És ez kivált a mi nemzetiségünket veszélyeztető viszonyaink között rendkívüli népszerűséget szerzett számára. Tanainak azt az ágát, melyet a magyarság fogadott el, hogy megkülönböztessék a szászok és tótok lutheri vallásától, el is nevezték „magyar hit”-nek.
A jezsuiták előtt nem maradt títok a protestantizmus hatásának kulcsa. Tulajdon fegyvereit fordították ellene. A nemzeti nyelvet az irodalomba, a szószékre vitték. Emellett a protestánsok iskoláit is túlszárnyalták.
De Báthory István is észrevette, hogy ily fegyveresekre sehol sincs oly szükség, mint Erdélyben. És sikerült megnyerni a rendet, hogy tagjai néhányát küldje oda.
1579 őszén tízen négyen indultak meg Krakkóból, Karácsony ünnepén Szilágysomlyón, a Báthoryak egyik birtokán tartózkodtak. A ma is meglévő csúcsíves egyházban fényes isteni tiszteletet tartottak. Jelen volt Báthory István, Endre bíbornok testvére is, aki eretnek feleséget vett, de utóbb megerősödve a hitben megparancsolta ama új naptár kihirdetését, amely még a katolikusok részéről is annyi nehézségbe ütközött,
Mind Báthory, mind a somlyóiak kérve kérték a jezsuitákat, hogy legalább egyikük maradna közöttük. Nyilvánvaló ebből, hogy papjuk nem volt Isten tudja mióta. De csak ígéretet nyerhettek, hogy a szerzetesek egyike vagy másika visszatér, ami később meg is történt.* A jezsuitáknak most menniök kellett tovább. Az ünnepek után megindultak Kolozsvár felé. Amint Kolozsvárt megérkezésük híre elterjedt, a nép összefutott, térdeikre estek előttük, sírtak örömükben és szólni sem tudtak, csak csókolták kezeiket, ruhájukat, ahol érték. Majd Kolozsvárról Gyulafehérvárra mentek a fejedelemhez, ki a legnagyobb örömmel fogadta őket.*
Sehol egy hang nem emeltetett ellenük. Tudta mindenki, hogy honnan és kinek akaratából jöttek. {45.} Ezután sorsuk gyorsan fejlődött, Báthory Kristóf fejedelem Gyulafehérváron és Kolozsmonostoron kollégiumot állított fel számukra; közülük választotta házának gyóntatóit és fiának, Zsigmondnak nevelőjét. Hátra volt még a legfőbb és legnehezebb dolog: az országos elismertetés. A tordai 1581-iki gyűlésen ez is megtörtént.
Eközben történt, hogy Váradról követek érkeztek Erdélybe, a jezsuiták tartományi főnökéhez. Követségük szavait adjuk, amint azok reánk maradtak: a váradi polgárok mindnyájan kérnek téged, lelki atya, hogy könyürülnél rajtok. Bárányok vagyunk farkasok között, pásztor nélkül! Nem régiben adott Isten egyet, György papot, de bűneink miatt azt is elvesztettük. Más helyen talán sok az aratni való, de kevés a munkás; nálunk sok az aratni való, de munkás nem hogy kevés, hanem egy sincs.*
Erre megjelentek Szent László városának falai között az első jezsuiták, Isten rendeléséből történt, hogy legyen a magyar egyháznak, a magyar történelemnek, a magyar géniusznak – Pázmány Pétere.
Először Tőrösi György érkezett meg, s mikor ez lázba esett, Szántó (Arator) István jött el Lőrinc laikus testvérrel; utóbb Companus, a tartományi rendfőnök is megjelent. A nemesek s előkelő polgárok közül tizenöten mentek eléje, hogy üdvözöljék; a várkapitány, Géczy János, bár nem volt katolikus, a legnagyobb tisztelettel fogadta.
Szent Egyed egyházát s iskoláját birtokaikkal átadták nekik. Szántó a szószékre lépett. Az egyház kicsinynek bizonyult, utóbb a cínteremben állították fel a szószéket,* mert tíz-húsz mérföldnyiről, még a török hódoltság területéről is seregesen jöttek hallgatására. Várad polgárainak is nagy része még katolikus volt, vagy legalább a katolikus hittől nem egészen idegen; a falvak nagy része sem vesztette el régi buzgóságát.*
Csakhamar kitünt, hogy sem Szántó Váradon, sem társai {46.} Erdélyben nem képesek a nagy lelki szükségnek eleget tenni. Rajtuk kívül sehol egy katolikus pap sem volt.*
Lassanként új rendházakat vontak magukhoz. Számuk már negyvenre szaporodott fel. Ezek közül Szántóhoz is csatlakozott kettő. Szántó ekkor már Várad vidékére is ki-kiment. Mint a krónikás mondja, tanítá az élőket, vigasztalá a betegeket, temeté a holtakat.* A szomszéd Szőlős és más községekben újra szervezé az egyházakat.*
De Szántó Istvánnak, valamint rendtársainak lángbuzgalma s jelenlétüknek jótékonysága legkivált 1585-ben tűnt ki. Ekkor éhségből pestis támadt. Ilyenkor válik meg a katolikus papnak önfeláldozó képessége. Szántó és társai fényesen igazolták e képességüket. Huszonhatan haltak el közülük, tehát összes számuknak több, mint fele. Magának Szántónak mindkét társa Váradon elhalt, ha ugyan meghaltnak mondható az, ki a csatasorban állva esik el.*
Erre már Báthory István király is nyiltan felemelé fejedelmi szavait, 1585 április 7-ikén még csak azt mondja, hogy Váradon a Szent Egyed egyházának adományozza a biharmegyei Nagykér falut,* de ugyanezen évi augusztus 14-ikén kelt levelében már e falut, megtoldva bizonyos birtokrészekkel, a jezsuitáknak adja, kik szorongattatások közt és szegényül a hívek nagy lelki hasznára működnek Váradon.
A katolikus kultusz ilyetén helyreállítása élénk figyelmet kelte mindenütt, kivált Nagyszombaton és Szepeshelyen. Amott a váradi káptalan odamenekült tagjainak reménye, – hogy visszatérnek Váradra, – újra éledt. Birtokaik s egyházi szerelvényeik elidegenítése ellen újra és újra tiltakoznak, és minden tiltakozásuk vége oda megy ki, hogy őrizzék meg azokat a katolikus egyház számára, míg ez Váradon ismét helyreállíttatik.* Szepeshelyen pedig, hol akkor Váradnak kinevezett {47.} püspöke lakott, maga a püspök sem tartotta lehetetlennek, hogy váradi székét még elfoglalhatja. Náprágyi Demeter kinevezett erdélyi püspök néhány évvel utóbb be is ment Erdélybe.
Váradnak kinevezett püspöke ekkor – mint fenntebb előadtuk – Bornemisza Gergely volt.* Előneve némelyek szerint „Pécsi,”* ami ha valónak bizonyul, akkor közel állhatott ama Bornemisza Gergely pécsi kovácshoz, ki az 1552-iki egri ostrom alatt a tűzérséget igazgatta s leleményességével annyi kárt okozott a törököknek. Az sem bizonyos, hogy ő volt-e az a Bornemisza Gergely, kit Fráter György váradi püspök 1551-ben éppen Váradról Ferdinánd királyhoz követségbe küldött.* Feltünő azonban, hogy midőn öt év mulva (1556 augusztus 5-ikén) először találkozunk vele, ismét egy főpap, Oláh Miklós prímás oldalanál látjuk, mint titkárt.* Egyike volt azoknak, kik a magyar katolikus egyház újraszervezésén fáradoztak.* Szellemi képességeihez csakhamar magas állást s anyagi eszközöket is nyert. 1556-ban esztergomi kanonok és sasvári főesperes,* 1561-ben szepesi prépost,* két év mulva pedig csanádi püspök és királyi tanácsos.*
A csanádi püspökség azonban akkor csak puszta cím volt, ennélfogva Bornemisza megmaradt szepesi prépostságában.*
Nem sokkal volt szerencsésebb, midőn 1572 október 27-én a váradi püspökséget elnyerte.* Székhelyét itt sem foglalhatta el s a püspöki birtokoknak csupán némi töredékei jövedelmeztek számára. E birtokok jövedelmezőségéről érdekes képet nyerünk egy tanuvallatásból, melyet Halasy János és Ugróczy János egri kanonok tartottak. Brezoviczai Horváth Boldizsár vallomása szerint Báránd, Kisrábé, Udvardi, Püspökladány, Tiszafüred, Túrpásztó Bornemiszának barmot, lovat, pénzt, és bizonyos ajándékokat szolgáltatnak: 46 tulkot, 48 meddő tehenet, 6 csődört, 75 forintot, {48.} darutollakat, szőnyegeket, paplanokat, csizmát és papucsot.* Püspöki méltóságával arányban nem álló jövedelmein úgy akart segíteni a király, hogy a mislei prépostságot adományozta számára,* midőn pedig annak birtokba vétele akadályokba ütközött, jászói préposttá nevezte ki őt. Emellett megengedte, hogy megtarthassa a szepesi prépostságot, mely szintén csak szerényen jövedelmezett, minthogy birtokainak nagyrészét egyes kényurak ragadták magukhoz.* Bornemisza szemeiben mégis nagybecsű volt e prépostság, mert kápttlan, esperességek, plébániák tartozván hozzája, ott igazi püspök volt, ami váradi egyházmegyéjében nem lehetett.
A távolság, a száműzetés még vonzóbbá tette előtte a megyét. De a remény, hogy még meglátja egykor, csak nem akart teljesülni. Legalább megőrizni akarta püspöksége jogait, biztosítani jövőjét. És elhelyezte a jászói konvent levéltárában a váradi káptalan legrégibb (XIV. századbeli) statutumait, melyek arra is hivatva voltak, hogy a váradi püspökség alapításának százados vitáját eldöntsék.*
A bécsi Belvedere-gyüjtemény két kincse, Mátyás király és Beatrix királyné egykorú domborművü arcképe szintén Bornemisza püspök emlékét őrzi: ő küldte fel azokat Miksa királynak parancsára.*
Halála napja bizonytalan,* csak annyit tudunk, hogy temetése Jászón 1586 január hó 20-án történ. A gyászszertartást ünnepies beszéddel a csanádi püspök végezte az egri és szepesi káptalanok s a leleszi és jászói konventek tagjainak környezetében. A nemesség s a városok polgársága soraiból kétszáznál többen jelentek meg, s mindanyiok között {49.} – mint az egykorú tudósítás mondja – nem volt egy, ki ne siratta volna a megboldogultat.**
Bornemisza Gergely utódját Rudolf király csak másfél év mulva nevezte ki. Ez Hetesi Pethe Márton volt. Előkelő nemzetség tagja, mely később rokonságba jutott a Rákóczyakkal is.* Fivére, László a magyar királyi kamarának elnöke,* másik fivére, Imre pedig Radeczy István királyi helytartónak főjegyzője*
volt. Pethe Márton ritka gyorsasággal emelkedett egyházi pályáján, 1582 február 21-ikén mint pozsonyi kanonok a szerémi cimzetes püspökséget nyeri el,* de két hónap mulva már váci püspök és pilisi apát.* Itt is csakhamar újabb kitüntetések érik Rudolf király 1586 március 27-ikén a Radeczy István halálával megüresedett esztergomi Szent István prépostságot és kanonokságot adományozza számára, de azon kikötéssel, hogy a pilisi apátságot engedje át Joó Balázsnak, a király tanácsosa és titkára, Joó János testvérének.*
Alig egy év múlva, 1587 aug. 13-ikán pedig váradi püspökké s egyúttal szepesi és jászói préposttá nevezte ki.*
A püspökséghez azonban ő is azon viszonyban maradt, mint elődje, Bomemisza. A birtokok némi foszlánya ugyan neki is jövedelmezett,* de minden lelki öröm s vigasztalás nélkül. Csak a távolból mosolygott feléje a remény, hogy talán {56.} visszatérhet egyházmegyéjébe, s mint főpásztor, osztályrészét követelheti azon nagy munkából, mely ott a katolikus romok felépítése körül éppen folyamatban volt. Az első lépés erre már meg volt téve. Az erdélyi püspökség visszaállítása iránt a római szentszék s Báthory Endre bíbornok között már 1591-ben történtek tárgyalások,* 1595-ben meg éppen közelebbinek látszott a cél. Báthory Zsigmond, az ifjú erdélyi fejedelem lakodalomra készült. Menyasszonya, Mária Krisztina, Rudolf királynak húga, már útban volt Erdély felé. Kiséretéhez tartozott Pethe Márton váradi püspök is.* A király követe volt, látszólag csak tisztelet okáért, de tulajdonképpen titkos állami ügyekkel megbízva. Báthory Zsigmond már megtette ajánlatát, hogy bizonyos feltételek mellett lemond a fejedelemségről. A feltételek egyike: a katolikus hit védelme s az erdélyi püspökség visszaállítása volt.* Rudolf király, ha Erdély birtokába jut, kétségtelenül visszaállítja a váradit is. És Pethe püspök már a lakodalom harmadnapján, augusztus 9-ikén jelenthette a királynak, hogy a fejedelem elkészítette lemondásának oklevelét, át is adta anyósának, a főhercegnőnek, ki mihelyt a feltételeket biztosító királyi levél megérkezik, azonnal felterjeszti azt Ő felségének.*
Váradon ekkor Szent László király híres dómja még állt a fejedelmi s főpapi síremlékekkel, a szent királyok ércszobraival együtt. Különben is Várad e korban, mint legközelebb meglátjuk, a vallásos küzdelmek nevezetes székhelye volt, s az egész ország érdeklődéssel kísérte azokat. Csak Pethe Mártont, a számüzetésben élő váradi püspököt nem érdekelték azok? Alig gondolható, hogy erdélyi útjában, jövet vagy menet, habár titkon is, meg ne állapodott volna Váradon. S ha megszemlélte Szent László annyi századot látott dómját; ha átlépte a küszöböt, melynél őt az „Ecce sacerdos magnus” fenséges dallamának kellett volna fogadnia; ha merengett ama szent falak között, melyeknek az ő főpásztori áldó szavait kellett volna visszhangoztatniok: akkor ő volt az utolsó váradi püspök, aki még látta Szent László székesegyházát, és ő is életében – utoljára. {57.} Sorsa ezentúl nemhogy közelebb hozta volna Váradhoz, hanem még távolabb vitte tőle.
Kutassy Jánosnak esztergomi érsekké s prímássá neveztetésével megüresedett a győri püspökség. Egyike volt ez azon kevés püspökségeinknek, melyek még valóságosak voltak. Rudolf király méltányolta Pethe Mártonnak hosszas szolgálata érdemeit s 1598 április 16-ikán őt nevezte ki győri püspökké.*
Pethe Márton szerette a fényt, de ízlést párosított vele s történelmi érzékével maradandó becset bíztosított fényűzése tárgyainak. Főpapi ornátusa nehány darabjának jegyzéke reánk maradt. E darabok úgy az anyag nemessége, mint a kidolgozás művészete s gazdagsága által egyaránt kitűnnek. Püspöki süvegén s két kazuláján rajta van családi címere is.* Kelyhe pedig, mely a szepeshelyi székesegyház birtokában van, első tekintetre elárulja, hogy magyar főpapé volt: rajta díszlik Magyarország címere is. Egy másik szintén sodronyzománcos kelyhe, a pozsonyi ferencrendűeknél, remeke a magyar ötvösművészetnek; a budapesti ötvösműkiállításon is feltűnést keltett s egyik legnemesebb ízlésű főpapunk méltónak ítélte arra, hogy másolatot készíttessen róla.* Kétségtelen, hogy ha Pethe békésebb időkben él s váradi püspökségét elfoglalhatja, Szent László városának műkincseil megszaporítja.
De az akkori egyházi életből is feltárunk egy képet, melynek egyik kimagasló alakja éppen Pethe püspök. A leleszi premontrei rendű ős monostorban 1592 május 13-ikán fényes ünnepély folyt le. Szegedi Pál leleszi prépostot szentelték fel csanádi püspökké. Éppen azt a jelenetet látjuk, mikor Fejérkövy István nyitrai püspök s királyi helytartó huszadmagával a ma is meglevő csúcsíves egyház főoltára elé vonul, hogy a felszentelést végezze. Az egykorú tudósítás közléseiből megtudjuk, hogy a Fejérkövy jobbján álló, püspöksüveges főpap Pethe Márton váradi püspök, balján pedig Cserődy János tinnini püspök foglal helyet. Mindkettejök előtt egy-egy felszentelt pap főpásztori botjokat viszi, ami mai napság már nincs is szokásban. A fényes csoportban látjuk, mint diakónust, Naprágyi Demeter egri prépostot, ki később mint győri püspök szintén {58.} egyik szereplő tagja lesz püspökségünk történetének. És látunk még két, egészen idegen arcú s magatartású alakot: az egyik sági prépost, a másik egri kanonok, de mindketten olaszok.*
Báthory István király alapitványához, melyet a váradi jezsuiták javára tett, csakhamar újabbak is járultak. Ezek már magán emberek önkéntes adományai valának. Éppen ezért kiválóan becsesek is. A jezsuiták fáradságaik gyümölcsét, Istennek áldását láthatták bennök.
Cséfi, máskép Challay (Csallai?) László 1585-ben Sarkad-Ősi és Leel-Ősi birtokait Bihar vármegyében nekik hagyta s a hagyományt István király által is megerősittette.* Challay neve nincsen azok között, kikről írva van, hogy katolikusok maradtok; egyéb forrásaink is hallgatnak úgy őróla, mint családjáról.*
Csak még egyszer, 1579-ben emlitik forrásaink e nevet, midőn azt mondják, hogy az első jezsuiták egyike Challay János váradi nemes hívására jött Egerből Váradra.* Ezt a jezsuitát a külföldi forrás „Lelesius”-nak nevezi; de ha meggondoljuk, hogy az ö betű hajdan a mi nyelvünkben is, az idegen ajkán még ma is többnyire e-re változik: nem lehetetlen, hogy Lelesius neve magyarul nem Leleszi, hanem Leelösi, a Challayak egyik birtokáról.
Más tekintetben is kedvezőleg látszottak fejlődni a jezsuiták ügyei. A pestis által megritkult soraik kiegészítést nyertek. Lengyelhonból megérkezett Vengrovics Jakab négy társával.* Így amikor azután követek jöttek a békésmegyei Gyuláról, hogy papot kérjenek maguknak, nem voltak kénytelenek megtagadni kérésüket. Bár 1566 óta a gyulaiak török uralom alá kerültek, a váradi jezsuitákat ez nem tartotta vissza a meghívás elfogadásától. {60.} Egyikük,* Marcus Scisciensis (Sziszeki? Márk), ki már 1579-ben Szombathelyen iskolaigazgató és hitszónok volt, Gyulára ment és ott a katolikusok, mintha az égből szállott volna közéjük, úgy fogadták.* Maga a török bég is kívánta őt látni, magához vezettette, nyájasan beszélt vele azután parancsot adott ki, hogy azon az egész vidéken szabadon taníthatja a népet.*
Eközben Kolozsvárról is kedvező híreket vettek. Ott a már régebbi humaniorák mellett 1585 november elején megnyitották a bölcsészeti tanfolyamot is. Jelen volt a megnyitáson az ekkor 13 éves fejedelem, Báthory Zsigmond, maga is a jezsuiták növendéke. És kíséretében mindazok a nemes magyar ifjak, kik udvarában vele együtt növekedtek.* Köztük talán Pázmány Péter is, ki ekkor tizenöt éves volt. És olyan ünnepélynek voltak tanui, amilyent még Kolozsvár nem látott. Szavalat, ének bölcsészeti és szónoklati viták egymást váltogatták. Az egészet pedig színi előadás fejezte be a magyarok első királyáról, Szent Istvánról. Erre a jezsuitáknak még ellenségeik is letették a fegyvert s mint az egykorú tudósítás írja, rájok bízták fiaiknak nevelését.*
Messze Kolozsvár mögött Várad sem maradhatott. Báthory István királynak is az volt akarata, hogy a jezsuiták Váradon nemcsak lelkészek, hanem tanítók is legyenek.* Az a váradi iskola, melyet az idézett 1576-iki oklevél említ csak egyszerű népiskola lehetett. Azt a jezsuitáknak, miután Szent Egyed egyházával együtt kezeik alá került, fejleszteni, emelniök kellett. Szerzetesi rendjök hívatása, de a váradi körülmények is sürgősen ezt követelték. A protestánsoknak, nevezetesen Kálvin követőinek Váradon már a jezsuiták odajövetelekor jeles gimnáziumok állott melynek tanulói egyenesen mehettek a külföldi egyetemekre.* Tanárai jobbára szintén külföldön tanult férfiak voltak, kik onnan tudományuk mellett az új tanok iránti lángoló {61.} lelkesedést hoztak magukkal. És lelkök, szellemök gazdagságát nemcsak mint tanárok, hanem mint papok is iskolában templomban egyaránt kitárták. Már nyomdát is állitottak fel Váradon, hogy gondolataiknak szárnyat adva, az iskola, a templom falain kívüli elterjesszék azokat.
Váradon a béke, katolikusok és protestánsok között 1576-tól 1585-ig, tehát közel tíz évig teljes volt. Mindkét rész azonban érezte, hogy ez a béke nem lesz tartós, hogy ők természetes ellenfelek, kik előbb-utóbb még összemérik fegyvereiket.
Az erőszak ama korában a jogegyenlőség és vallásszabadság megértésére még nem voltak fogékonyak. De az első harci riadó nem Váradon hangzott fel.
Kolozsváron az új gimnázium 1581-iki tanévét ünnepéllyel s ebben nyilvános vitával nyitották meg. A vita tárgya: Isten igaz igéje. Az efelett készült értekezést azután, mint szokták, kinyomatták, Báthory Kristóf fejedelemnek ajánlva.* Igy ez nyilvánossá levén eljutott Laskai (Lascovius) Csókás Péterhez is. Ez akkor Erdélyben marosvásárhelyi tanár volt. Tanult, világlátott férfi,* ki ügyesen forgatta az írói tollat is. A kolozsvári 14 levélnyi vitairatra 432 lapra terjedő könyvvel válaszolt. Már a cimlapon maró gúnnyal jelzi a jezsuitákat, a könyvhöz csatolt függelékben pedig kizárólag velök foglalkozik, rendjük keletkezését – mint maga mondja – festi le.*
Ugyanazon évben, mikor ez a munka megjelent (1584), a váradi protestánsok a következő évre (1585-re) naptárt adtak ki.* A naptár még mindig a régi, Julián-féle volt, függelékül egy versezettel, mely XIII. Gergely pápa naptárjavítását, sőt magát a pápaságot is megtámadta. Ezt meg a kolozsvári vitairat kiadója, Schreck Farkas jezsuita nem hagyta szó nélkül. Védelmére {62.} kelt a Gergely-féle naptárnak, kimutatva a naptárújítás szükségét s művét azonnal ki is nyomatta.*
E munka egy példányát Szántó István jezsuita, ki akkor Váradon lakott, megküldötte Bereszászi Péternek, Várad egyik protestáns papjának. Ezzel az ellenreformáció előcsatája, melyet Nagyszombatban Telegdi Miklós Monoszlai András stb. annyi hévvel folytatott, az ország keleti részein is megnyílt, csakhogy itt kevesebb szerencsével.
Szántó István egyike volt a jezsuita-rend akkoriban még kevés magyar tagjainak, hitéért és hazájáért is élni-halni kész férfiú. Erősen magyar lelkületével előre megérezte a vészt, mely nemzete felett tornyosult s a vész elől nem látott a katolikus egyháznál jobb menedéket. Hogy oda viszaterelhesse nemzetét, azért elmegy egész Rómáig, ezért kopogtat a pápa, a bíbornokok ajtaján, ezért küzd szóval, tollal egész életében.*
Beregszászi Péter, valamint szintén váradi paptársa, Károli Péter, nem kevésbbé tanult világlátott férfiú volt s mindketten régi munkatársai úgy a magyar, mint a latin irodalomnak.* Különösen Beregszászi írásra mindig kész, heves, s mint kortársai csaknem kivétel nélkül, kíméletlen egész a személyeskedésig. Schreck művére is azonnal felelt s viszonzásul kedveskedett könyvével Szántó Istvánnak. Egyúttal kérdést is intézett hozzá hogy t. i. azon idő alatt, mely az akkoriban elhalt XIII. Gergely pápa halála s V. Sixtus megválasztása között elfolyt, ki volt a római anyaszentegyház feje? Erre Szántó és Beregszászi között éles irodalmi vita fejlődött ki, melyben a kölcsönösen osztogatott címek között a „tudatlan” még a {63.} legszelídebbek közé tartozik, s kijut benne a pápáknak is éppen úgy, mint Luthernek vagy Kálvinnak.*
Vitájok latin nyelven folyván, csak tudósok vitája marad, anélkül, hogy a közönséget mozgalomba hozhatta volna. De a vitának hősei: Szántó és Beregszászi egy városban laktak, egy város lakosainak, bár két táborban élén állottak s amellett, hogy magán leveleket is váltottak, az iskola a templom katedráján is szóvá tették ügyöket, Így a vita láza ráragadt a katolikusok protestánsok soraira egyaránt; a vallás a papok ügye az egyházból a polgárok házaiba s innen a piacra került kivált miután a váradi protestáns diákok a jezsuitákról, „epigrammákat” adtak ki, de amelyek pamphletnek is beillettek.*
Emellett aki tekintélyével vagy hatalmi szavával mérsékletre bírtá volna az ellenséges feleket, olyan már nem találtatott többé. Báthory Kristóf fejedelem még 1581-ben elhalt; István király 1585-ben követte bátyját az örökkévalóságba. Halála a katolikus vallásnak is halálát jelentette Erdélyben. A fejedelem, Báthory Zsigmond még tizennégy éves gyermek volt, körülvéve tanácsosokkal, kiknek mindenike az új hitfelekezetek egyikéhez vagy másikához szított.* Laskai is, Beregszászi is egyenesen a tanácsosoknak, Erdély akkori kormányzóinak ajánlották támadó műveiket. Nem volt ez titok István király előtt sem; halálos ágyán is azon töprengett, hogy öccsének, Zsigmondnak nincs egy hű katolikus tanácsosa: „mindnyájan elhajlottak!* És a haldoklók fínom érzékével előre sejtette a katolikus vallás pusztulását Erdélyben.
Váradon a katolikusokat vallásuknak szabad gyakorlata óta csupán betolakodóknak tartották s mint főbenjáró sérelmet emlegették róluk, hogy Szent Egyed templomát elfoglalták a {64.} protestánsoktól.* Midőn pedig az említett szóbeli s irodalmi viták közben tapasztalják, hogy vallásukat kicsúfolni, papjaikat, magát a pápát pelengérre állítani lehet – bántatlanul: akkor márcsak egy lépés volt, hogy az ingerültség tettlegességekben törjön ki ellenök. És ez a lépés is megtörtént.
Váradnak főkapitánya, Sibrik György* 1586-ban elhalt, utódját, Király Györgyöt 1588 május 20-án nevezte ki Báthory Zsigmond.* Azon esemény tehát, melyet jelezni akarunk s amely 1587 húsvétkor történt oly időben folyt le, mikor Váradnak főkapitánya nem volt. De ha Király György jóval előbb neveztetett is ki váradi kapitánnyá, eseményünk főhősét legkevésbbé sem zavarná: öccse volt II. főkapitánynak: Király Albert. Kétségkívül ugyanaz, ki utóbb, Báthory Zsigmondnak 1595-iki hadjáratában mint győzedelmes vezér szerepelt* , de ekkor 1587-ben alig lehetett több egyszerű hadnagynál.
Történt-e katolikusok részéről vallásuk nyilvános gyakorlásán kívül valamelyes kihívó tett? arra eddigelé adatunk nincs, ez egykori tudósítás csak Király Albert és vitézeinek tetteiről szól.
Itt előre kell bocsátanunk egy 1665-iki vallomást a katolikusoknak régi, testvéri szokásairól. „Az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mik az karácsoni és husvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjuság szokott lövöldözni: affelett az is régi, bévött törvényünk volt hogy minden husvét napján határt kerülnénk, azaz hogy processiot járánk”*
Mikor tehát a katolikusok húsvétnapján éjjel a feltámadás ünnepére gyülekeztek, Király Albert már a belvárosban saját háza előtt, elfogdostatta vitézeivel az embereket, „hitöket velök tagadtatta” kifosztotta, verette. Majd Olaszi külvárosba, Szent Egyed egyháza elé ment, itt a katolikusok processióját szétverette, sokakat megsebesített, „az faképet darabokra koncolta, annakfelette halállal mind papot, mind mesteri urakat fenyegette”.*
{65.} A váradi húsvéti eseményeknek csakhamar híre ment. És mennél messzebbre ment a hír, annál színesebb dolgokat mesélt. Mindenki jobban-jobban kiszínezve, kikerekerítve adta tovább, amint az rendesen történni szokott. Idők multával akadt olyan is, aki a váradi káptalan száműzését s azt a húsvéti utcai vérengzést összezavarta s a két eseményt egynek vette. Így hatásosabb volt, a képzeletet jobban megragadta. Hitelre is talált, hogy nem közönséges emberekkel tagadtatták hitöket, hanem a váradi káptalan tagjaival. Még a szavakat is tudták már, amelyekkel kérdezték tőlök: akarják-e az új hitet bevenni és szakítva a papi nőtlenséggel, akarnak-e házasságra lépni? A tagadó válaszra azután lekoncolták a káptalan tagjait s holttesteiket a vár árkába hányták.*
1765-ig még csak a husvéti vérengzést ismerték,* de a későbbi írók ezalatt már a kanonokok legyilkoltatását értették. Ez írók egyikének mégis feltűnt, hogy forrása, melyre éppen hivatkozik, a vérengzés vasárnapjául nem virágvasárnapját, a káptalan száműzetésének idejét említi, hanem husvétnapját.* Elfogultsága azonban nem engedte látnia, hogy forrása egy szóval sem említi a kanonokok legyilkoltatását, hanem csak az utcai vérengzést, mely az egykorú tudósítás szerint is csakugyan húsvétnapján történt.
A jezsuita atyák azonnal belátták, hogy ez a húsvéti esemény hatalmas fegyverül fog szolgálni ellenük. Helyzetök valóban komolyra változott s gyors intézkedést parancsolt.
Rendtársuk, Szántó István, azon hét év alatt (1580–87), mit Váradon töltött, valóban apostoli munkát végzett, kivált az 1585-i pestis idején; saját iratai szerint is, buzgalma kelleténél messzebb ragadta, a protestánsokat annyira felingerelte, hogy tovább nem maradhatott Váradon.* Áthelyezték Gyulafehérvárra s két más rendtagot küldtek helyette. Emellett úgy a fejedelemnél, mint a befolyásosabb körökben azon igyekeztek, hogy a nagyított hireknek elejét vegyék. A vész kitörését azonban csak egy időre háríthatták el fejökről.
Ellenségeik nem nyugodtak. Már a következő 1588. évi {66.} enyedi részleges gyűlésen annyira megértnek látták az ügyet, hogy a jezsuiták eltávolítását nyilvánosan sürgették. De a fejedelemnek sikerült még ezúttal lecsendesíteni a rendeket ama kijelentéssel, hogy a vallásügyek tárgyalása országos törvények szerint nem partialis, hanem generális gyűlés elé tartozik.*
Maga a pápa is latba vetette tekintélyének súlyát a jezsuita atyák védelmének érdekében, Már XIII. Gergely pápa atyai gyöngédséggel teljes levelet intézett Báthory Zsigmond fejedelemhez s mellékelve drága aranykeresztet küldött neki.* V. Sixtus pápa pedig mindjárt a váradi húsvéti esemény után szintén felkereste levelével az ifjú fejedelmet, melyben őt nagybátyja, István királynak a katolikus vallás védelmére tett intézkedéseinek fenntartására kérve könyörögve serkentette.*
Zsigmond fejedelem sokáig erősen is tartotta magát. Mert a Meggyesen 1588 december 8-án megnyilt országgyűlés tárgyalásait mindjárt azon kezdte, hogy most már országos ülésben követelte a jezsuiták eltávolítását. A fejedelem nem volt volt meglepetve. Nagybátyja végrendeletéből tudta előre, hogy ez így lesz.
Annál inkább felhangzottak szívében ugyanannak a végrendeletnek hozzá intézett szavai: de ha férfi vagy, ha van hited, lelked: minden ilyen követelésnek ellenállhatsz, inkább akarván tetszeni Istennek, mint az embereknek. De a rendek sem akartak elállni követelésüktől.
Hiába volt egy-két higgadtabb főúrnak közbelépése; hiába a jezsuita atyáknak éppoly bátor, mint megkapó védelme kik a gyűlés színe előtt egyrészt az ellenük szórt rágalmak alaptalanságát, másrészt a fejedelemnek s a magyar hazának tett önzetlen szolgálataikat emelték ki; a fejedelem csak annyi engedékenységre sem birhatta a rendeket, hogy Váradról és Gyulafehérvárról visszahíva a jezsuitákat, legalább egy helyen, Kolos-Monostoron megtarthassa őket. A rendek harmadik feliratukban is csak azt hangoztatták, hogy a fejedelmi előterjesztések letárgyalását addig meg sem kezdik, mig a fejedelem nem teljesíti kívánságukat. Emellett nem hiányoztak, kik Meggyes utcáin rögtönzött szószékről tüzelték a népet, hogy lázongásával {67.} adjon súlyt a rendek követelésének. Más oldalról pedig a katolikusok imádkoztak. Váradon, Gyulafehérváron, Kolosmonostoron a kitett oltáriszentség előtt leborulva, reménykedve várták a jezsuita atyák sorsának eldőlését. Ők voltak egyedüli lelki vigasztalóik.
De végre is hasztalan volt minden. A fejedelem kénytelen volt engedni. Nyolc napi nehéz tusa után, december 16-án a következő üzenetét küldé a rendeknek: bár a jezsuitákat, mint élete védőit, nevelőit és gyámjait bőségesen megjutalmazni s hálájával elárasztani kellene; de mert látja az országos egyetértést: ő is megnyugszik az ügyben, noha az méltóságával ellenkezni látszik, s a jezsuitákat egész birodalmából, mind Magyarországból, mind Erdélyből tizenöt nap alatt eltávolítja s örökre számkiveti.*
A kihirdetett végzés után a száműzöttek még csak azt kérték, hogy néhányan közülük, bár minden vagyon nélkül ott maradhassanak.* Ők sanyaroghatnak, csak a hiveknek legyen lelki táplálékuk. De e kérésöket sem hallgatták meg.
„Imádkozzatok hogy a ti futástok ne legyen télen!”
Lelősi, a fejedelem volt nevelője, bár évek óta oly nyomorék volt, hogy mozdulni sem tudott, télvíz idején, 1589 január első napjaiban, kiszállíttatott az országból.* Várad lelkésze, Thomani Mátyás csak Kisvárdáig tudott menni. Itt meghűlés következtében kórágyba esett s a 42 éves férfiú elhalt. Társa, Szántó István Leleszre vitte holttestét és ott az ős monostor egyházában tisztességesen eltemette.*
Várad katolikusai ismét lelkész nélkül maradtak de egy ház nélkül is.
A meggyesi 1588-i országgyűlés egyebek között ilyen végzést is hozott: „Az váradi Szent Egyed egyház minden pertinentiájával azkivel occupálták volt, restituáltassék, hogy mint azelőtt, ezután is prédikátort tarthassanak ez város számára benne, de nem a római valláson valót. Ha mit pedig a jezsuiták újonnan építettek volna, az fiskusé legyen”.
És Szent Egyed egyháza, mely Váradon és Várad vidékéről {68.} tízezer katolikusnak szolgált lelki vigasztalására, elvétetett; hívei könnyes szemekkel látták elpusztulni oltárait.*
Erdély vallásügyi törvényeinek gyakori változása e korban nem egészen vallási okokból származott. János király politikája, mely a török császárban kereste szövetségét, még mindig nagy és erős párttal rendelkezett. Leginkább pedig az új hit papjai között. Érezték, hogy a német szövetség vallásukra, de tán a magyar nemzetre is veszélyt fog hozni. Tisztában voltak azzal is, hogy Báthory István katolikus szellemű intézkedései mögött mi rejlik?, de akkor nem tehettek ellene semmit. A nagy király halála után azonban, amint a gyermekfejedelem magára maradt, még a magyarországi protestáns papok tüzesebbjei is Erdélybe mentek, hogy kicsikarhassák a meggyesi végzést.
Kicsikarták. De Zsigmond fejedelem nem lett volna Báthory-faj, ha csak úgy könnyedén belényugszik megaláztatásába.
Alig telt bele négy év, a kolozsvári piacon vérbe fojtá a török pártot, s a prágai udvarral megköté a szövetséget a törökök ellen.
Erre a protestánsok kénytelenek voltak ismét megtűrni magok mellett a katolikus kultuszt. Már az 1591-i gyulafehérvári gyűlés megengedi, hogy Fejérváron lakhassanak a jezsuiták; az 1595-i gyűlés pedig eltörli a meggyesi végzést.*
Siketfalvi Ladó Bálint jezsuita, ki 1589-ben Moldvába, vagy tán mint székely ember csak a katolikus székelyek közé menekült, egy év mulva már ismét Kolozsváron volt.* Nem szerzete ruhájában, hanem mint Carillo Alfonz ki 1591-ben két rendtársával együtt jön Gyulafehérvárra kanonoki öltözetben.* Kollégiumaikban úgy találtak mindent, amint társaik 1589-ben elhagyták. Zsigmond fejedelem a meggyesi végzés után sem engedte elidegeníteni vagy birtokaikat a kincstárhoz csatolni; még a befolyt jövedelmeket is félretette azon időre, mikor a száműzöttek visszatérnek.
Ekkor Várad katolikusai is nyertek a rend tagjai közül lelkészeket. A katolikus papok megjelenése Váradon azonban {69.} ezúttal nem ment oly símán, mint Báthory Kristóf idejében, vagy legközelebb Gyulafehérvárott, a fejedelmi székhelyen.
Bihar vármegye „az ő bátor voksolásáért, postulatumaiért”* már ekkor kiváló tekintélyben állott s bizonyos értelemben mintegy Írországa volt Erdélynek. Maga a vármegyének központja, Várad, a vallás és közművelődés terén ekkor még azt a vezérszerepet vitte, amit egy félszázaddal utóbb Debrecen, ami Váradról annak elpusztulásával ment át az utóbbira. Váradnak vezérszerepe még abból az időből származott, mikor püspöksége nemcsak az egyházi, hanem a politikai s a tudományos életben is fényesen kitűnt. És úgy Várad mint Bihar megye családai, főrendűek, polgáriak egyaránt, bár nem hívei többé a régi szent királyok hitének, azt a vallásos buzgóságot, áldozatkészséget, mit őseik vérével, családi hagyományaikkal örököltek, új vallásuk iránt is tanusítják. Nem engedik megingattatni magukat ama hitökben, hogy ők az igazi katolikusok. Papjaik széltiben az orthodoxa religio szolgáinak nevezik magokat.* Gróf Bethlen Kata, az erősen protestáns érzelmű nő, még jóval később is azt írja, hogy az ő vallása az „igaz, apostoli, katholika vallás”, Minden család az új hitnek egy-egy erős vára, melyből fegyverrel is kiszállanak vallásuk védelmére. Követeik utasításában, valahányszor országgyűlésre mennek, mindig első helyen áll „az religio dolga,” nevezetesen, hogy se ott benn Erdélyországban, se az ide ki való vármegyékben sehova jezsuita és misemondó papot be ne engedjenek szállani és senkinek befogadni.* És mint őseik a katolikus, ők a protestáns vallás lángoló szeretetével húnyják be halálos ágyokon szemeiket. Mint azok, úgy ők is megemlékeznek végrendeletökben az egyházak, iskolák, ispotályokról,* sőt tovább mennek azoknál: kitagadják, átkokkal fenyítik maradékaikat, ha hűtlenek lennének az új valláshoz.* {70.} Hol ennyi vallásos buzgóság és féltékenység volt ébren, ott olyan jelenség, mint a jezsuiták újabb megtelepedése Váradon, nem történhetett meg minden ingerültség nélkül. Ehhez járult, hogy Bathory Zsigmondnak német politikája – mint akkor nevezték – ekkor már nyilvánvaló volt. Náprágyi Demeter erdélyi római katolikus püspök is éppen akkor, 1597 tavaszán, elfoglalta püspöki székét.* De még egyéb is történt. A jezsuita atyák kollégiuma Váradon, mint említők, Olaszi külvárosban volt. Itt laktak most is. Időközben azonban a belváros közepén házat vettek s azt kápolnává alakították. Ezt a város protestánsai már nem tűrhették. Hármas követséget küldöttek Báthory Zsigmondhoz: Darabos Gáspárt a vármegye –, Szabó Györgyöt a nemesség –, György deákot pedig a polgárok nevében. Ezek szerencsétlenségökre nemcsak azt találták kérni a fejedelemtől, hogy a jezsuitákat a belvárosból tiltsa ki, hanem még azt is, hogy küldje őket a szomszéd Szőlősre, mert az ország törvénye szerint csak ott szabad lakniok. Báthorynak sem kellett ennél több. Annyira indulatba jött, hogy a követeket elkergette színe elől s mikor a palota udvarán mentek, lefogatta őket, s nem gondolva sem tisztességgel, sem nemességgel, mindenikre hármat-hármat csapatott. És ez a lehető legnagyobb megszégyenítés volt, mert – mint a krónikás megjegyzi – ennyi ütéssel csak bizonyos semmirekelőket szoktak illetni. De a fejedelem még ennyivel sem elégedett meg. Levelet küldött a városra, olyant, melyben a váradi főkapitányon kezdve kijut mindenkinek, papoknak, polgároknak egyaránt s oly hangon, minőt csak az akkori török basák használtak falusi bíráinkkal szemben.
„Hitigazgatásunk – írja a fejedelem – azmi, nem ti dolgotok, hagyjatok békét. Szablya, kopja, katonához illendő fegyver az ti dolgotok. Te pedig Király György uram, felnyisd az szemedet, meglásd, mit cselekszel, ki elöttők vagy az szolgáló rendnek; szájokon tartsd őket, jövendő háborúságra semmi okot ne adjatok, se protestálásokkal ne fenyegessetek senkit, se egybegyűléstekkel. Közönséges magatok tudatlan, balgatag felfuvalkodástokkal hitet ne igazgassatok, mert valaki leszen kezdője, vagy kapitány, vagy lovász, vagy pap, vagy {71.} secularis, egy istrángszálat meg nem kímélek tőle. Egynehánytokra nem szólok, de ha mindnyájan oly vitéz emberek volnátok, azmint hitet tudtok igazgatni, eddig régen Konstantinápolytól is kiűztük volna az törököt. Darabos Gáspárt és György deákot, az bestye áruló kurafiakat, kivond az lajstromból, mingyárt elűzd. Váradon ne hagyd őket lakni. Ha én szolgáim voltak az bestye kurafiak, szabott regulát énelőmbe ne hozzanak. Ebbe ha máskép cselekszel, gondold te magad, mi következik belőle. Ti pedig, kik jámbor és tős gyökeres nemes renden kívül valók vagytok, bírák, városbeliek és váradi főpolgárok, minden rendek: szántás, kapálás az ti dolgotok, nem hitigazgatás. Nem paraszt emberhez illik az hitigazgatás, sem vargához, sem szücshöz, sem az protestatióval való fenyegetés – egy pár, bestye, áruló kurafiához is. Valete. Datum Albae Juliae 2. Junii anno 1597”.*
Ha a követeiken Gyulafehérváron ejtett gyalázat arcukba kergette a vért a váradiaknak, ez a levél halálra sápasztotta őket. De türtőztetniök kellett magokat. Báthory Zsigmondról tudták jól, hogy nem az az ember, ki be ne váltaná fenyegető szavait, bármíly iszonyúak legyenek is azok.
Történt azonban, hogy Báthory lemondott a fejedelemségről s Csehországba távozott. A váradiak fellélekzettek és akkor egyenesen a jezsuita atyákhoz fordultak, követelve tőlük, hogy vonuljanak ki a városból a szomszéd Szőlősre. A válasz tagadó volt, sőt mi több, ugyanakkor valaki azt a meggondolatlanságot követte el, hogy a kálvinista pap szószékére lopvást valami ocsmány iratot függesztett. Erre a protestánsok, mint adott jelre, összefutottak, a jezsuiták belvárosi házát megrohamozták s betörték, követ-kövön nem hagyva benne. Magokra a jezsuita atyákra is kezet vetnek, ha Király György főkapitány katonáival jókor közbe nem lép s meg nem menti őket.
Mária Krisztina főhercegnő, ki akkor férje, Báthory Zsigmond lemondása után Erdély fejedelme volt, erre vizsgáló – vagy inkább – békebírákat küldött Váradra, egytől-egyig katolikusokat. Náprágyi Demeter püspököt, Keresztúry Kristófot és Toldy Istvánt. Ezek előtt Derecskai Ambrus váradi protestáns pap, kit a mozgalom inditójának tartottak, igazolta magát. A jezsuiták is kimutatták, hogy a kifüggesztett gúnyirat nem tőlük {72.} származott.* Váradról azonban eltávoztak. Hogy hová? nem mondják forrásaink; de a körülmények arra mutatnak, hogy csakugyan Szőlősre.
Mária Krisztina ugyanis éppen ez időben fejedelmi levelet adott ki, mellyel a biharmegyei Kis-Urögd, 1557 előtt a váradi nagyprépost birtokának egész tizedét a szőlősi egyház megújítására s lelkészének tartására adományozza. Ez a levél mai napig a jezsuiták fennmaradt iratai között őriztetik.*
Mikor pedig Báthory Zsigmond még ez évben Csehországból visszatért s a fejedelmi hatalmat ismét kezébe véve, Tordán országgyűlést tartott: itt ismét felmerült Szőlős egyházi ügye. Bihar vármegyében és még messze földön egyedül Szőlősön van még katolikus egyház. Szent László városa, az egykor oly fényes püspöki székhely is ahhoz a szegény falusi egyházhoz csatoltatik. Ha valaki meghal Váradon, ki kell vinni Szőlősre, de minden ceremónia nélkül; „a szőlősi papok azután a falu határánál bevárván a halottat, ott osztán minden ceremóniákkal elvihetik szabadon és eltemethetik”,
Eltemetik már-már a katolikus hitet is ezen a tájon…
Báthory Zsigmond váratlan visszatérése Váradon méltó megdöbbenést okozott. De még ő, a fejedelem fogta kérőre a dolgot. Követeit, egyiket a másik után járatta Váradra, hogy visszatérítsék hűségére a várost, kulcsát Erdélynek. De Váradnak volt jó dolga, hogy oly könnyen elfelejtse a rajta esett gyalázatot. Aztán a jezsuiták minapi dolga is nyugtalanította a fejedelemmel szemben. Mindig csak azzal felelt Báthory követeinek, hogy ő a fejedelem lemondásával hűséget esküdött Rudolf királynak, esküjét nem szegheti meg.* Utoljára már Zsigmond embereit be sem bocsátá a városba, sőt követeket küldött a királyhoz, hogy oltalmazza meg Váradot -Báthory Zsigmondtól és a töröktől.* A fejedelem meg is állta bosszúját.
A török, amint Báthory elhajlását megtudta, azonnal megindult nagy sereggel, hogy megfenyítse és visszahódítsa Erdélyt. Báthory a fenyegető veszély ellenében cselhez folyamodott. Azt híresztelte, de úgy, hogy a töröknek is fülébe menjen, {73.} hogy Váradnak kétféle őrsége, a magyar és a német meghasonlott egymással.* A török értette ebből a többit: két veszekedő fél között majd ő örvend. S belé ment a kelepcébe. Mielőtt szándéka szerint megütné Erdélyt, rácsapott a könnyűnek vélt prédára, Váradra. Mehemet basa hatvan ezernyi sereggel 1598 szeptember 29-ikén megjelent a vár alatt s október 2-ikán lövetni kezdé azt. Az ostrom egész lefolyása megható, sokszor rettentő részleteivel együtt ismeretes.* Négy egész hétig tartott; november 3-ikán vonultak el a törökök véres fejjel.*
Tudtuk, hogy így lesz – mondák hir szerint, – hallottuk Szent László érclovának nyerítését, nekünk csak szerencsétlenséget jelenthetett.* Íme, Szent László ismeretes legendájának, hogy sírjából kikel, érclovára pattan s hegyeket átugratva vágtat a csatatérre, magyarjainak segítségére, – ím, a legendának egy újabb, de szép változata. Összefüggésben lehet vele ama másik, mely szerint az ostrom alatt Várad polgárai kiállottak a vár falára s odakiálták a törököknek, hogy hasztalanul lövöldöznek, mert a szent királyok védik a várat, s míg szobraik állanak benne, be nem veszik azt.* Azt meg komoly történetíró is állítja, hogy bár a törökök golyóinak zápora hullott a várba, Szent László lovasszobra mégis sértetlenül maradt.
Szent László székesegyháza is kiállotta az ostromot, egy század alatt már a negyediket; de hogy! Fedelének felerészét, ami még megvolt, mint a rostát, átlyuggatták a golyók; egyik tornyát szintén összelövöldözték, a másiknak meg a keresztje csak úgy fityegett alá. Hajójának boltívei már régen beszakadtak, szentélye is egészen elpusztult. Hát belül hogy állhatott? Szép képeit, oltárait 1565-ben kezdték először kihányni, de akkor még a nép ezért fellázadt s a fejedelem (János Zsigmond), ki éppen akkor arra lovagolt, maga verte szét Isten házának megszentségtelenítőit.* De már 1600-ban kelt forrásunk szerint az oltárok egytől-egyig le vannak rontva; Szűz Mária aranyos – s annak ölében Jézus tündöklő képe szintén eltűnt. A másik, kisebb egyház, az előbbinek átellenében, szintén még áll, de már nem lsten háza, hanem fegyvertár. Hasonlóképpen a {74.} kápolna, melyben a hagyomány szerint Szent László szokott imádkozni, szintén csak fegyverekkel van teli. Egyedül a püspöki palota, utóbb királyi, majd fejedelmi lak kápolnájában áll még az oltár Szűz Mária képével és még egy szék, de ezen kívül egyéb semmi.* Mily szomorú állapotra jutott itt minden, mint maga a hit, mely egykor e szent helyeken trónolt, vigasztalva, boldogítva a szíveket!
Ha most beteljesednék a legenda szava és sírjából csakugyan kikelne és látná mindezt Szent László király… Jellemző Szamosközy Istvánnak rajza, melyet éppen e korból Váradról ad. Előbb azonban meg kell jegyeznünk Szamosközyről, hogy amikor 1608-ban levelet írt, bocsánatot kért, hogy „paraszt nyelven írta az titulusát. S hogy szólt a titulus? „Ez levél adassék Kolozsvárott György Deák uramnak, az Konventnek, Monostor utcában”.* Szamosközy Várad rajzát adva elbeszéli értelmesen a város egész régi történetét; lefesti szép vidéket; elmondja, hogy itt nemcsak Ceres és Bachus, hanem a bőség szarujának is minden áldása ki van árasztva; hogy itt az emberek ildomosok, serények, munkakedvelők, a polgárok gazdagok, a nők kitűnően szépek; szóval, hogy Várad nem csupán a megélhetés, hanem az élvezetek városa is; de épületei közül az egy váron kívül nem lát egyebet, tudományos vagy vallási életéről meg egészen hallgat.* Pedig Váradnak akkor eszes, tanult papjai voltak, iskolája meg akár a sárospatakinál, akár a debreceninél sem állt alantasabb színvonalon. A jezsuita atyák s protestáns papok szónoklatai, vitái, irodalmi művei a tudománynak, a nemzeti nyelvnek új lendületet adtak. De a vallási életből hiányzott az isteni tiszteletnek derüje, pompája, mint amikor az évnek nincs tavasza. Kazinczy Ferenc, – ki mindennap hálát adott Istennek azért, hogy protestánsnak született – ő írja, hogy” Kálvin tanítványainak szeme nem lát festményt, füle nem hall muzsikát. Ez a vallás ellensége a szépnek, s mely póltolékot ad érte?”*
A vallási életnek eme hiányát Várad katolikusai nem egyszer s legújabban ismét érezték. Elszakadva Erdélytől, a tordai {75.} 1598-ki végzés nem kötelezte többé őket és így a szőlősi plébániához való csatoltatás most sem tartott folytonosan. Az ostrom alatt s egy darabig azután voltak is papjaik ismét a jezsuita atyák közül, de 1600 táján a rend tartományi főnöke elhívta Váradról a szerzeteseket. Kétségkívül a fenyegető politikai helyzet miatt. Ekkor kezdődött Erdély történetének ama szomorú korszaka, melyben egy kordovány csizma elnyeréséig hét fejedelme volt a kis országnak. Amint a váradi katolikusok papjaik elhivatásáról értesültek, levelet írtak Carillo Alfonznak, a rend új tartományi főnökének.* Levelük a remény s kétség között hánykódásnak, de amellett az Isten akaratán való megnyugvásnak hű tüköre; egyszerű, búsongó hangja meg azonnal érezteti, hogy sokat szenvedett emberek szívéből fakadt. Tudjuk – írják egyebek között – hogy jó végre hívatta el a pátereket, de hogy lelki kenyér nélkül szűkösek leszünk, bánkódunk rajta. Kérjük fölötte igen Kegyelmedet, hogy Kegyelmed ne nézze a mi szegény, nyomorult állapotunkat, de főképpen a Úr Istent, és bocsássa, küldje vissza őket mennél hamarább lehet, mert azok nélkül lelkünkben igen megfogyatkozunk és semmiképpen nem élhetünk.* Erre Ladó Bálint atya, kivel már találkoztunk Váradon, 1600 március 11-én megkapta a rendeletet, hogy siessen Váradra.* A váradiak idézett leveléből látjuk, hogy nehezen várták, tehát örömmel is fogadták, mint egykor Törősi Györgyöt vagy Szántó Istvánt, Vele jöttek vagy kevéssel utóbb csatlakoztak hozzája, Madarász János és N. Mihály atyák is.* A váradiak megfélemlített állapotukban – mint levelükből látszik – remélni sem mertek többet, mint hogy a váron kívül nyerhetnének helyet az isteni szolgálatra, „mert az várban nem mindenkor bocsátnak be mindeneket”, hogy Szent Egyed egyházát visszanyerhessék, nem hitték.
Mégis a körülmények – Várad már ekkor Rudolf király birtokában volt, – oda mutatnak, hogy az említett egyházban kezdték meg lelkészi és tanítói munkájukat. Nagykér falu ekkor újra kezeiken van.* azt pedig Báthory István király, mint láttuk, {76.} Szent Egyed egyházának adományozta és csak másodsorban a jezsuitáknak.* Ez időbeli munkásságukról nincsenek tudósításaink, de aligha rá nem illenek egy 1604-ki levélnek a kassai jezsuitákról szóló sorai: „ím elegen járnak predikációjokra és miséjekre s gyónásokra, ugyan olyak is, kik felől ember nem remélhette volna… igen félek rajta, hogy az egész Kassa két esztendő alatt pápistává leszen az Kegyelmed jövendölése szerint.*
Üdvös működésüket azonban ismét nem sokáig folytathatták háborítatlanul.
Amit eddig csak trónkövetelők cselekedtek meg hazánk történetében: a protestánsok most fegyvert fogtak. Az 1604-ki pozsonyi országgyűlés 22-ik törvénycikkelye* s Bocskay István személyes érdekeinek megsértése szolgáltatott rá alkalmat.*
A felkelés történetéből csupán azt emeljük ki, ami tárgyunkra tartozik s csak kevéssé vagy éppen nem ismeretes.*
Belgioioso császári főkapitány látván, hogy a hajduk mindjárt beszorítják Váradba, Kassára menekült. Váradon azonban őrséget hagyott Ciprianus il Concin és Joannes Baptista il Petzen kapitányok alatt. Ez utóbbi, Petz név alatt, ismeretes azon vereségéről, melyet a biharvármegyei Álmosdnál a hajduktól szenvedett. Az álmosdi diadal nagy lelkesedést keltett Bocskay híveinél s megszólaltatta a parlagi múzsát is. Idézzük belőle, ami az akkori vallási hangulatra jellemző:
„Nem bánkódik Várad, |
Noha kínja árad |
ezön az diadalmon |
– – – – – – – – – |
Petz Jánosnak hadát, |
Lucifer táborát |
hogy megrontád (Bocskay) az napon. |
Az sok szent szerzettel |
Húsvesztő péntekkel |
siet vala miránk, |
{77.} Misefaragókat, |
Nyírott Jesuitákat |
hoz vala, hogy tartanánk, |
Noha viasz nélkül |
Délben gyertya nélkül |
jól látott Ecclesiánk.* |
Várad katolikusai azonban egészen máskép gondolkoztak.
Oly idők következtek ismét a városra, mikor a bátorlelkű férfinak csak jelenléte is valóságos jótétemény, okos beszéde vagy éppen a vallásnak által nyujtott vigasza pedig Istennek áldása.
1603-ban pestis, vagy mint akkor mondották: „halálos esztendő volt ismét.* ugyanazon, valamint a következő évben földrengés rémítgette a város lakósait.* Erre meg a vár körülzárása s ostroma következett, Bocskay vissza akarta szerezni új fejedelemségének Váradot. A jezsuita atyák akkor sem hagyták el Váradot. Mind a hárman, Ladó, Madarász s Mihály atya osztoztak az ostrom minden szenvedésében. És ez hosszú volt: teljes két évig tartott. Csak mikor már minden élelemből kifogytak, adták fel a várost.
Ezzel Várad ismét Erdélyhez, erdélyi törvények alá került. Maga Bocskay említi, hogy a jezsuita atyák e szigoní törvények miatt nem maradhattak Váradon. Menedéklevelet adott ki számukra, mellyel azután 1606 november 22-én elhagyták Szent László városát.*
Ladó Csáky Istvánné, Wesselényi Anna udvarában talált menedéket* ugyanannál, aki mikor meghallotta, hogy fia, ifjabb Csáky István Szendrőben klastromot építtet, azt írta fiának: szeretnék követ hordani a klastrom falaihoz.*
Bihar vármegye rendei már a következő tavaszon, a marosvásárhelyi gyűlésen kívánták az 1588-ki meggyesi gyűlés végzéseinek megerősítését. Meg is nyerték. Az ugyanazon évi (1607) kolozsvári gyűlésen még többet nyertek: katolikus pap bemehet Kolozsvárra, valamint egyéb helyekre, kivéve – Váradot.
{78.} Nem is ment azután közel egy századig, hacsak titkon nem, álruhában.
Csak az önkormányzattal bíró városok s egyes főurak tarthattak katolikus papot, de jezsuitát még azok sem.*
BEVEZETÉS | TARTALOM | TIZENNYOLCADIK KÖNYV. A TELJES PUSZTULÁS KORSZAKA (1606–1692) |