Negyedik fejezet.
  A pietizmus.

60. A mozgalom keletkezése és lefolyása: – A francia földön megfogamzott s hazájukban gyors fejlődésnek indult eszmék a tizenhetedik század folyamán még kevéssé hatottak Németországra. Itt egyelőre más irányt vett a szellemi élet folyamata. A harmincéves háború nemcsak az anyagi és szellemi kulturát bénította meg hosszú időre, hanem erkölcsi téren is súlyos csapásként nehezedett a németségre. A végkép elszegényedett, megnyomorodott, halálra sebzett nép vallásos hite megrendült: millió ember a hívő lelkek belső vigasza nélkül vonszolta napjait, tompa megadással viselve sorsát. A merőben vallástalanok számát szaporították a látszatra keresztények, valójában istenkáromlók, tisztátalan életűek, a bűnök posványában fetrengők. Ennek a mélyenjáró erkölcsi romlásnak visszahatásaként jelentkezik a század második felében a pietizmus,* vagyis az a vallási irány, melynek követői, a Szentírás betűjéhez ragaszkodó hitsorsosaikkal ellentétben, az evangélium szellemét igyekeztek feléleszteni, a kereszténységet megélni, bensőséges áhítattal és jámbor cselekvéssel. Eleinte ellenfeleik nevezték őket pietistáknak, míg utóbb e szó, elvesztve gúnyos élét, a hamisítatlan vallásosság értelmét vette fel. Az egész mozgalom megindítója Spener Fülöp Jakab volt (1635–1705), istenfélő és tudós férfiú, minden formaságnak esküdt ellensége, aki fennen hirdette, hogy nem rideg tételekben vagy dogmatikus vitatkozásokban rejlik a vallás lényege, hanem az élő hitben, mely nemes elhatározásokra és jó cselekedetekre indítja az emberi szívet. Semmi sem jellemzi jobban gondolkodását, mint az, hogy híveinek Kempis Tamást ajánlotta olvasmányul. Ebben a felfogásában Spener igen sok követőre talált, úgy hogy a németországi evangélikusok csakhamar két, élesen elkülönült, egymással ádáz harcban álló táborra szakadtak: egyik volt az orthodoxoké, a másik a pietistáké. A küzdelem leghevesebben Lipcsében folyt le s az orthodoxok győzelmével végződött. Spener leghívebb tanítványa Francke Hermann Ágost* szász földről menekülni kényszerül s a porosz Halle városában telepszik meg, ahol úgyis mint az egyetem tanára, úgyis mint iskolaszervező 1727-ben bekövetkezett haláláig diadalra vitte a pietizmus ügyét s a tanítványok hosszú sorát nevelte, kik buzgón terjesztették mesterök tanait és lassanként pietista szellemmel telítették meg Poroszország iskoláit. Német földön csak Nagy Frigyes trónraléptével ért véget e mozgalom, helyet adva a Wolf Keresztélytől képviselt felvilágosodásnak, mely majdnem a tizennyolcadik század végéig uralma alatt tartotta az elméket.

61. A hallei iskolák. – Sokszor elmondották már, hogyan keletkeztek és gyarapodtak a hallei iskolai alapítványok. A bibliai mustármag története ez. Francke néhány tallérral kezdette meg művét s végezte egy nagyarányú, többfelé elágazó, virágzó iskolai szervezettel, mely ma is fennáll és hirdeti alapítójának a legmostohább viszonyokkal dacoló apostoli hevületét. Mikor 1694-ben az első néhány gyermek tanítására vállalkozott, szobája négy falára szorítkozott iskolája, s mikor meghalt (1727), utódaira ötféle, teljes működésben levő intézményt hagyhatott*: a nemesség fiai számára alapított, benlakással egybekötött pedagógiumot 82 tanulóval és megfelelő számu tanító, felügyelő és szolgaszemélyzettel; a latin iskolát 400 növendékkel és 32 tanítóval; a polgárság gyermekeinek szánt német iskolát 1725 fiú- és leánynövendékkel, 98 tanítóval és 8 tanítónővel; a szegény nép gyermekeinek rendelt, elemi oktatást adó (számos hasonló intézménynek mintául szolgáló) árvaházat 100 fiú és 34 leánynövendékkel, kiknek 10 felügyelőjök volt; végül a tanító- és tanárképzőt (seminarium praeceptorum), Németországban a legelsőt, ahová Francke a latin iskola legkíválóbb növendékeit vette fel kiképzés végett. Ha ezekhez az intézményekhez, melyek egyébként még teljes érvényben levőnek mutatják a rendi nevelés gondolatát, hozzávesszük még azt, hogy volt Halléban tanulók számára alapított szabad asztal 225 főiskolai diákkal és 360 szegény gyermekkel, hogy volt ott magányosan élő művelt hajadonok lakásául szolgáló alapitványi ház (Fräuleinstift), továbbá terjedelmes gazdaság, gyógyszertár, könyvnyomda, könyvkereskedés stb., fogalmat alkothatunk arról az emberfölötti munkáról, melyet Francke végzett. Mindezeknek az intézményeknek ő volt a mozgató szelleme, éltetője, fejlesztője. Bámulatos szervező erejével és istenadta tanítóképességével ott volt mindenütt: buzdított, sürgetett, izgatott, fáradozott, hogy azt az evangéliumi szellemet, mely lelkében élt, a fiatal nemzedék nevelése útján egyetemessé tegye.

62. Francke pedagógiai eszménye. – A pietizmus lényegéből következik az a felfogás, hogy mint minden a világon, úgy a nevelés is az Isten dicsőségét szolgálja. Nincsen az életnek oly vonatkozása, mely e célon kívül esnék. Mihelyt a nevelő arra néz, hogy növendéke a maga hírnevét növelhesse majdan ismereteivel és készségeivel, már meghamisította a célt.

Ha a gyermekek azt hinnék – mondja Francke* –, hogy azért kell a nyelveket és más tudományokat tanulniok, hogy majdan a világ előtt nagy tekintélyre tehessenek szert és híres emberekké válhassanak, vagy hogy halhatatlan nevet szerezhessenek maguknak stb., ebben az esetben a tanítónak az volna a kötelessége, hogy velök az ilyen inditó okok értéktelenségét (die Nichtigkeit solcher antreibender Ursachen) megérttesse, mert nem az a fő, hogy saját becsvágyuk leljen kielégítést, hanem hogy Isten dicsősége növeltessék.

Már Comeniusnál is találkoztunk hasonló gondolatmenetekkel. Nem ok nélkül tekintik némelyek a pietisták előfutárának. De míg a Nagy Oktatástan szerzőjének keresztény világnézetébe sokfélekép összeszövődött ábrándok vegyülnek, addig Francke evangéliumi érzülete a maga végtelen egyszerűségével akar hódítani. A krisztusi egyszerűség (Einfältigkeit in Christo) legyen a nevelés eredménye. Nem ismeretek közlése a nevelő legelső feladata, hanem a kedélynek kiművelése, a keresztény hitnek és szeretetnek a meggyökereztetése. Mert „egy szemernyi élő hit többet ér, mint egy mázsa a puszta történeti ismeretből s egy csepp igazi szeretet becsesebb, mint a titkok tudományának egész tengere.” Ezért Francke latin iskolájában humanisztikus törekvéseknek épp oly kevéssé lehet helyök, mint Comeniuséban. A klasszikus irodalom pogány szelleme nem fér meg azzal a keresztény jámborsággal, mely Francke lelki szeme előtt lebegett. „Pogány ember” mondja „soha sem mutathatja be eléggé alaposan az erényt vagy a bűnt.” Eszthétikai vagy irodalmi szempontokat nem ismer Francke. Mint Luther, ő is a nyelvek megtanulását és nem az irodalom megismerését tartja fontosnak. A görög olvasmány a hallei iskolákban majdnem csakis az újszövetségre szorítkozott. Általában Francke pedagógiai felfogásából hiányzik az eszthétikai szabadság mozzanata, a képzelet lendülete, az életöröm derűje. Az egész mozgalomban van valami rigorizmus, mely a gyermekkel való bánásmódban is megnyilvánul.

63. Pietizmus és realizmus. – A mondottak után első tekintetre feltűnhetik, hogy Francke hallei iskoláiban a világi és gyakorlati vonatkozású ismeret anyagok is helyet foglalnak, még pedig oly számban és terjedelemben, mint ez idétt sehol másutt. A német és a latin iskolában természetrajzot, történelmet és földrajzot tanítanak, a pedagógium rendes tárgyai közt* német ékesszólástannal (die teutsche Oratoria), földrajzzal, történelemmel, természetrajzzal, kisérleti fizikával, csillagászattal, számtannal és mértannal találkozunk; a rendkivüli foglalkozások közt szerepelnek műhelyek látogatása, kézi munka (kartonkészítés, esztergályozás, rézmetszés, üvegcsiszolás), francia nyelv, sőt hetenként egyszer, főképen a földrajzi és történelmi ismeretek gyarapítása végett, német és latin újságok olvasása is. Van az intézetnek botanikus kertje (hortulus botanikus) és természetrajzi gyűjteménye (Naturalienkammer). Tudva mindezeket, felvethetjük azt a kérdést, hogy azzal az evangéliumi szellemmel, mely a pietisták lelkét eltöltötte, miképen egyeztethető össze a gyakorlati élettel való kapcsolatok tudatos keresése?

E jelenség magyarázatát egyrészt magának a pietizmusnak gyakorlati célzatai, másrészt a korviszonyok adják meg.

A keresztény egyszerűségnek az a neme ugyanis, mely a pietizmus törekvéseinek irányt ad, korántsem jelent világmegvetést, az élettől való elzárkózást. Francke szemében az erény égészen gyakorlati erkölcsöt jelent. Az Istennek tetsző jámbor élét nem az, mely pusztán áhítatos szemlélődésben vagy a lemondás áldozatosságában merül ki, hanem a jó cselekedetekre irányuló, tevékeny, munkás élet. Ez pedig előkészületet kiván. Így gondolkodott Comenius is, kinek didaktikai elveivel Francke még a gothai gimnáziumban jártakor ismerkedett meg, egyik tanárának Reyhernek a révén. De míg a cseh didaktikus, legalább gyakorlati tevékenységében, majdnem csakis a nyelvtanítás eszközével vélte növendékét közelebb hozhatni az élethez, Francke már külön művelődési anyagnak tekintette mindazt, ami a tevékeny és munkás életre képesít. Mert az ember legnagyobb erényei közé tartozik az állandó tevékenység, ez pedig gyakorlati okosságot kiván. A tétlenség minden bűnnek a forrása. A gyermekeket idejekorán meg kell tanítani arra, hogy

„mindent, amit tanulnak, hasznosan és helyesen tudjanak alkalmazni, s hogy ennélfogva semminek a megtanulására ne vállalkozzanak, amiről nem tudják vagy elöljáróik útján bizonyosságot nem szereztek, hogy üdvösen fel is használhatják és alkalmazhatják (dass solches zu einem heilsamen Gebrauch könne angewendet werden).”

De más okok is közreműködtek abban, hogy Francke, különösen pedagógiumában, oly nagy tért engedett a reális tárgyaknak. A wesztfáliai béke után a német territoriális államokban mind jobban lefoglalja a nemesi rend a közhivatalokat. Míg annakelőtte a homo doctus, a tudós ember látta el nagyobbára a köztisztségekkel egybekötött teendőket, most a homo politicusra várt ez a feladat. E végből a nemesség fiainak, a közigazgatás leendő intézőinek a latin nyelven kívül egyéb ismeretekre is szükségök volt: kellett tudniok történelmet és földrajzot, valamit a jogból és államtanból, ismerniök kellett a francia és német irodalmi nyelvet, némi számtani és természettudományi ismeretekkel is kellett rendelkezniök. A század előhaladtával mind erősebben érvényesülő francia divatos műveltség (alamodische Bildung) a társadalmi érintkezés új, finomabb formáiban való készséget is megkövetelte. Szükség volt tehát oly iskolákra, melyekben a leendő politikus, diplomata, udvari ember, magasabb rendű közigazgatási tisztviselő ezeket az ismereteket és ügyességeket (a lovagi testgyakorlatokban való jártasságot is) megszerezhette. Így újultak fel vagy alakultak meg a nagy háború után a lovagakadémiák (Kolberg, Lüneburg, Bécs, Wolfenbüttel, Erlangen, Berlin és Liegnitz),* s nyilván ilyen célból szervezte meg Francke is a maga pedagógiumát. Hozzájárult mindezekhez, hogy Francke elméleti tanulmányaira hatással voltak azok az irodalmi mozgalmak is, melyek már a XVIII. században a realizmus jegyében lefolytak. Francke Comeniuson kívül ismerte Schuppiust,* talán Weigelt is,* mindenesetre Fénelont és Fleuryt, kiket idéz.

64. Az első reáliskolák. – A gyakorlatiasság iránt való érzék különben is már növekvőben volt egész Nyugateurópában. A gazdasági érdekek a harmincéves háború pusztításai után mindenütt előtérbe nyomulnak; a technikai alkalmazások mindenütt figyelemben részesülnek. Lassanként nyilvánvalóvá lett, hogy a népiskolákon és latin iskolákon kívül másféle gyakorlati tanító-intézetekre is szükség van. Leibniz melegen ajánlotta ilyenek szervezését.* Semler Kristóf már 1708-ban nyitott Halléban, a pietizmus középpontjában „mathematikai és mechanikai reáliskolát”, mely azonban igen rövid életü volt s csak 1738-ban éledt fel újból, ismét csak néhány esztendőre. Az iskola feladatául Semler egyenest azt tüzte ki, hogy növendékeit a közönséges életben azonnal hasznosítható ismeretekre tanítsa meg (quod praesentissimam utilitatem dat in vita communi) s ezért ismertesse meg velök a földrajz elemeit, a természet világának némely tárgyait (a fémeket, ásványokat, drágaköveket, fanemeket, festőanyagokat), a rajzolást, valamit a földművelésből, kertészetből, méhészetből, anatomiából és egészségtanból, a közrendészetből (Polizeyordnung) és a hazai történelemből. Latin nyelvet nem tanítottak az iskolában, mely csakis gyakorlati pályákra törekvő növendékeket fogadott kebelébe s ezért a maga nemében úttörőnek mondható.*

Az első ilynemű intézet azonban, mely állandósággal dicsekedhetett, az 1747-ben megnyilt berlini királyi reáliskola volt. Alapítója Hecker Gyula János, Francke személyes tanítványa, aki épp a hallei példa hatása alatt jutott arra a belátásra, hogy az elemi fokon túl többféle iskolára van szükség: másmilyenre, mely egyetemre készít elő; másra, mely a polgári elemből kerülő kézműveseket és gazdákat képezi tovább. Berlini iskoláját olyanoknak szánta, kik nem akarnak tudományokkal foglalkozni, hanem jegyzők, kereskedők, bérlők, gazdák, művészek, kézművesek lesznek.* Az iskola szervezete és tanulmányi anyagának kiszemelése különben még szembeötlően magánviseli a kísérletezés bélyegét. Mai nyelven szólva félig szakiskolának, félig nevelő iskolának mondhatnók. Általános művelődési elemek, szakszerű ismeretek és mindenféle gyakorlati foglalkozások tarka összevisszaságban kerülnek egymás mellé. A három szakasz közül az elsőben a szakszerű képzés célja emelkedik ki; a második irodalmi irányú, csakhogy a görög nyelv helyett lehetett választani a franciát; a harmadik az úgynevezett német szakasz. A mathematikát, fizikát, építészetet, földrajzot, úgyszintén a kereskedelmi, ipari és gazdasági tárgyakat mind a három szakasz növendékei közösen tanulták. Ezenkívül mindenféle különleges szaktanfolyamok is voltak az iskolában: például egy-egy az eperfaművelésre, a selyemtenyésztésre, az építészetre, a könyvelői szakra, a bányászatra; az elméleti oktatást e tárgyakból aránylag gazdag tanszergyűjtemény szemléltető anyaga egészítette ki (épületminták, hajóminták, gazdasági eszközök modelljei, kereskedelmi cikkek, kicsinyített méretű boltok stb.).

A berlini reáliskola nagy hírnévnek örvendett s mintául szolgált más hasonló intézményeknek. Számos belföldi és külföldi érdeklődő látogatta állandóan. A század 60-as éveiben már az 1000-et is meghaladta tanulóinak száma. Bizonyos összefüggésben, mely e könyv későbbi folyamán fog megvilágosodni, hazai iskoláztatásunkra is jelentékeny hatással volt.

Ezzel az utalással már mélyen belejutottunk a tizennyolcadik századba. Amikor a berlini reáliskola megnyilt, már rég elült a pietizmus utolsó hulláma. Elnyelte egy nálánál sokkal hatalmasabb szellemi áramlat, a német racionalizmus.




Hátra Kezdőlap Előre