Hetedik fejezet.
  Pestalozzi.

92. Egyetemes embernevelés és népnevelés. – A XVIII. század uralkodói – mint már több példán láttuk – politikai céljaik látószögéből nézték a köznevelést. Franciaországban az utolsó Lajosok, Poroszországban Nagy Frigyes, Ausztriában Mária Terézia és Il. József szeme előtt a jó alattvaló eszménye lebegett, mikor a közoltatás szabályozásáról intézkedtek. Az állam célja megkivánja – ez volt gondolatmenetök –, hogy a falu népe kiemelkedjék tudatlanságából, értelmes, józan és takarékos legyen; hogy a kézműves a maga mesterségét, a kereskedő a maga üzletét a közcélokra való vonatkozás tudatában folytathassa; hogy a hivatalnok magasabb műveltséggel és fegyelmezett elmével hajthassa végre előljáróinak akaratát, szóval, hogy az állam gépezetének minden kereke úgy forogjon, amint a felvilágosodás szellemétől áthatott fejedelem felsőbbrendű érdekei megkövetelik. Mindazok, kik e korban nyilvános iskolákat szerveztek, rendtartási szabályokat alkottak, tanterveket készítettek (Franciaországban a parlamenti reformerek, német földön Rochow és Felbiger, stb.), át voltak hatva attól a meggyőződéstől, hogy a tanügy a szó szoros értelmében „politikum”.

Ezzel szemben a nevelés elmélkedői inkább az egyetemes célkitűzés felé hajlanak. A francia enciklopédia írói, mikor a nevelésről értekeznek, nem a rendiség korlátai közt élő vagy valamely meghatározott nemzethez, állami kötelékhez, társadalmi osztályhoz tartozó emberre gondolnak, hanem az egész emberiségre. Diderotnak pozitív tudományokon felépülő tanterve névleg az orosz birodalom számára készült ugyan, de szólhatott volna minden országnak. Helvétius minden tényleges köznevelési rendszertől függetlenül elmélkedik. Rousseau kimondja, hogy a gyermeket nem valamely meghatározott életpályára vagy társadalmi helyzetre kell nevelni, hanem arra kell törekedni, hogy a gyermeknek (minden gyermeknek) természetes képességei általában kifejlődhessenek, mert mi történik akkor – kérdi –, ha a társadalmi rend a nevelés végeztével netán felborul vagy gyökeresen megváltozik, s az egyén a maga szükkörű és egyirányú műveltségével nem találja helyét a világban? Az egész filantropista mozgalom ennek az egyetemességnek a jegyében zajlik le. A neohumanizmus pedagógiai eszménye nincsen fajhoz, nemzethez, felekezethez kötve: a széplelkű, tökéletes embertipusnak nevelés útján megközelítése a végcél.

Az egyetemes embernevelés gondolatának apostola Pestalozzi* is. Jellemzi az, hogy lelkében a naturalizmusnak és a humanizmusnak eszményei a legnemesebb összhangban egyesültek; és hogy az egyetemes és harmonikus embernevelésnek ezt a magasztos elgondolását elsősorban arra a területre vonatkoztatta, mely az ő koráig a legmostohább elbánásban részesült: a népnevelésre. A nagy népet, a társadalom óriási többségét akarta szellemi sötétségéből kiemelni, és egy új, ihletett, erkölcsös élet megélésére képessé tenni. Nem többé-kevésbbé szűkre szabott állami célok lelkesítették, hanem a nép lelki nyomorúsága. Rochow és Felbiger kitünő iskolaszervezők voltak; az állam gazdasági vagy kormányzati célzatai sarkalták őket érdemes munkásságukra, de nem szálltak le a néplélek mélységeibe, nem tudták összefüggésbe hozni az iskolát az emberiség nagy erkölcsi problémáival. A népnevelés igazi feladatait legelőször Pestalozzi érezte meg. A falu népe közt szerzett tapasztalatain kivül képessé tette őt erre intuiciójának példátlan ereje. Semmi sem volt benne a rendszeres gondolkodóból. Tudós a szónak céhszerű értelmében éppen nem volt. Olvasni keveset olvasott. A kor szellemi áramlatai közül nem egy észrevétlenül zajlott le mellette. Magából vett mindent, ami naggyá tette. A lángész titokzatos hatalmával, szíve sugallatával, legtöbbször egészen önfeledten, meglátta a népnevelés legsúlyosabb problémáit és megoldásuk módjait, ha nem is mindig világosan tudta ezeket a lelki vivódások között villanatszerűen megszülemlett revelációit szabatosan kifejezésre juttatni.

93. Pestalozzi élete. – Azt, amit Pestalozzi a nevelés terén írt és tett, nem lehet elválasztani egész élete folyásától. Nincsen még egy pedagógus, kinek írásai és alkotásai oly nehezen volnának megérthetők élete jelentős mozzanatainak ismerete nélkül. Ha tehát Pestalozzi neveléstörténeti jelentőségét meg akarjuk értetni, nincs más mód, mint életrajzot adni s ebbe beleszőni nevelői gondolkodásának és tevékenységének fejlődésmenetét. Ez az élet egyébként oly gazdag megható és felemelő vonásokban, hogy magában is megérdemli emlékezetünkbe idézését, bármennyiszer mondották is el részleteit.

94. Gyermek- és ifjú évek. – Pestalozzi János Henrik 1746 január 12-én született Zürichben. Apját (aki orvos volt) ötéves korában elvesztette s innentúl egész ifjúságát anyja oldalán töltötte. Ez az életkörülmény mély nyomot hagyott lelkületén. Kevés volt benne abból a férfias energiából, mely szigorúbb fegyelmezés nyomában jár. Puha, könnyen hajlítható, művészi lélek. Hogy később az emberben a kedélyt becsülte legtöbbre, hogy oly nagy súlyt helyezett az érzelem bensőségére, mint az egész erkölcsi élet indító és mozgató erejére, hogy az anyát oly magas piedesztálra helyezte, bizonyára nem kis részben onnan van, hogy már gyermek- és ifjúkorában túlnyomóan érzelmi életet élt, egy szívjósággal megáldott anya mellett, aki csakis gyengéd tudott vele lenni.

Középiskolai tanulmányainak végeztével Pestalozzi a Collegium Carolinumnak nevezett zürichi főiskolába lépett, melynek két előkészítő (filológiai és filozófiai) tanfolyamát befejezvén, pályát kellett volna választania. Kétségeskedése közben, vajjon pap vagy ügyvéd legyen-e, új eszményekért rajongó fiatalembereknek egy zártkörű társaságába sodródott, melynek feje a Gottscheddel és a lipcseiekkel folytatott irodalmi harcok híres vezére, Bodmer volt. Ez a légkör a fogékonylelkű Pestalozzit most már végkép elterelte valamely nyárspolgárias, rendszeres tanulmányi menettől. A társaság (Helvetische Gesellschaft) tagjai hetenként egyszer találkoztak eszmecserére, s ilyenkor mutatták be a politika, történet, morál és pedagógia körébe vágó dolgozataikat. Rousseaunak a hatvanas évek elején megjelent művei lázba hozták őket s különösen Pestalozzi gyulékony lelkét lobbantották lángra. A kör 1765-ben egy folyóiratot alapít (Der Erinnerer), főként azzal a céllal, hogy a multból származó előitéletek ellen küzdjön. Itt jelent meg Pestalozzinak Kivánságok (Wünsche) című irása, melyben egyebek közt az értelmi és erkölcsi nevelés terén uralkodó ferdeségek ellen felemeli szavát. Egy másik folyóirat (Lindauer Journal) ugyanabban az évben közölte írónknak Agis című, retorikusan színezett értekezését, a spártai hős társadalmi reformjairól,* bevezetésül pedig Demosthenes Athén hanyatlásáról szóló harmadik olynthosi beszéde egy részének Pestalozzi tollából eredő fordítását. Az uralmon levő, erősen konzervatív körök ezekből a szárnypróbálgató irodalmi termékekből csakhamar kiérezték az ellenök irányuló politikai célzást. Pestalozzi több társával fogságba kerül. Mivel a vizsgálat semmit sem tudott rábizonyítani, rövid időn belül kiszabadul ugyan, de a hatóság továbbra is szemmel tartja viselkedését.

95. Neuhof. – E keserű tapasztalatokon okulva Pestalozzi olyan foglalkozás után nézett, mely lehetővé tette számára a független életet. E vágya egybeesett a századnak mindinkább erősbödő gazdasági irányzatával (a fiziokratákéval), melybe utóbb belekapcsolódik a Rousseu keltette naturalizmus. Pestalozzi megérezte a természethez való visszatérés közhangulatának és a kor mezőgazdasági törekvéseinek egymást előmozdító kölcsönhatását. Egyrészt menekülni az áldatlan közviszonyok elől a természet magányába, másrészt kis körben ugyan, de teljes odaadással közreműködni gazdasági téren a népjólét emelésében, oly vállalkozásnak látszott, mely – mint hitte – legjobban felel meg szabadságszerető lelkületének, de egyúttal adott helyzetének is. Elhatározta, hogy gazda lesz. Mivel szegény ember volt, tervének megvalósítása végett kénytelen volt kölcsönökhöz folyamodni. Többnyire ilyen úton szerzett pénzekkel vásárolt Svájc éjszaki részében; a Habsburgok ősi várának közelében egy 40 holdnyi telket, épített rajta egy házat (melyet Neuhofnak nevezett), megnősült s megkezdte a gazdálkodást, – mint előre látható volt – kevés sikerrel. Pestalozzi mindenre alkalmasabb volt, mint ilynemű feladatra. Álmadozó lelkéből, mely telve volt magasztos sejtésekkel, hiányzott minden üzleti szellem; sem számítani, sem rendet tartani, sem vezetni nem volt képes. Egész nap sürgött-forgott, anélkül hogy lendített volna a dolgokon, sőt nyugtalanságával inkább akadályozta, mint segítette munkásait. Intézője, akiben vakon bizott volt, többszörösen megcsalta. Tetézte a bajokat több évi rossz termés. Az 1772-ik évben, tehát már két évvel Neuhofba érkezése után kitört a válság. Hitelezői cserben hagyták. Az egész vállalat felbomlott s vele széjjelfoszlott Pestalozzinak egyik legszebb ábrándja.

De megmaradt házi tűzhelye, szerető hitvestársa és kis fia. Családjában keres most vigasztalást a sors csapásai után. Különösen a Rousseau tiszteletére Jakabnak (Jacqueli, Jacobli) keresztelt fiát vette körül szerető gondoskodással. Naponként bejárta vele a vidéket, miközben kérdezgette és tanítgatta őt; megfigyelte a gyermek szellemi fejlődését és észleleteit fel is jegyezte. Talán ez az első gyermektanulmányi napló-féle, melyben már itt-ott feltünnek Pestalozzi korszakos gondolatainak csirái. Mily nagy igazságot ír le, mikor megjegyzi, hogy van oktatás szavak nélkül is: a természet csodáinak szemlélése például oly érzelmeket kelt, melyeknek folyamatát csak megakasztanák a hozzáfűzött magyarázatok. Mily szorosan függ össze későbbi elmélkedésével a természet menetére való állandó utalás; továbbá az az alkalomszerű kijelentés, hogy az oktatásban semminemű hézagnak sem szabad lennie (keinen Schritt weiterzugehen, bis jede Lücke erfüllt ist). S mily világosan látja már ekkor, hogy az erkölcsi nevelés legnagyobb problémája: megtalálni a kellő viszonyt a szabadság és megkötöttség közt!*

Hol találjam meg a határt szabadság és engedelmesség közt, amelyre a társadalmi életben korán hozzá kell szokni? Érvek a szabadság mellett – érvek az engedelmesség mellett … Hol rejlik a hiba? Az igazság nem egyoldalú. Szabadság is, engedelmesség is a javak egyike. Itt kell összekötnünk, amit Rousseau elválasztott.

96. Szegény gyermekek iskolája Neuhofban. – Úgy látszik, hogy a kis fiával való beható foglalkozás keltette fel nagyobb mértékben Pestalozzi pedagógiai érdeklődését. Nejétől is ösztönöztetve intézetet nyit neuhofi házában, a legszegényebb gyermekek számára. A mód, ahogyan Pestalozzi ebben eljárt, arra vall, hogy már ekkor megérlelődött benne az a meggyőződése, mely egész élete művén végigvonul, hogy a szegény gyermeket az egyetemes embernevelés mellett (neben der allgemeinen Auferziehung des Menschen) a szegénység számára, azaz: a munka számára kell nevelni, mely az adott viszonyok közt egyedül teheti megelégedetté. S ez a felfogása korántsem áll ellentétben az egyetemes embernevelés alapgondolatával. A nevelés általános célja a humanitás, melyet csakis az emberi alaperők – értelem, szív és akarat – egyensúlya adhat meg. Ennek, az egyetemes emberiességnek azonban a szülők állapota és viszonyai, jobban mondva, a gyermek egyéni helyzete szerint (Individuallage) differenciálódnia kell. A nevelésnek e szerint kettős feladata van: a növendéket emberiességre nevelni s egyúttal egyéni helyzetébe belenevelni. Az egyik általános embernevelés, a másik hivatásszerű nevelés. Emez mindenkor kell, hogy alá legyen rendelve amannak.*

Megértjük mindebből, miért akarta Pestalozzi egyebek közt gazdasági és ipari tevékenységre is képesíteni növendékeit. Hogy szándékosan az egészen szegény, földhöz ragadt, elhanyagolt néposztályok gyermekeit gyűjtötte össze, nagy emberszeretete magyarázza, mely ott is remélni engedte, ahol már mindenki lemondott a reményről. Igazi krisztusi szellemmel eltelve, még a legelhagyatottabb gyermekben is felfedezhetni vélte az isteni szikrát, mely az embert minden élő lény fölé emeli.

Leírhatatlan gyönyörüség, úgymond,* ha az ember látja, hogy ifjak és leányok, kik nyomorultak voltak, mint növekednek és virágoznak; mint tükröződik arcukon nyugalom és megelégedés, ha sikerül kezöket szorgalomra indítani és szivöket Teremtőjükhöz felemelni.

Szokott hévvel fogott hozzá terve kiviteléhez. Az elemi tárgyakon kivül a fiúkat takarmánynövények, zöldségfélék és gyümölcsfák termesztéséré, a leányokat pedig háztartásra, varrásra és kertészkedésre akarta megtanítani, s ezen kivül mindkét nemű gyermekeket gyapotfonásra (Baumwollenspinnerei).* Azt remélte, hogy az ekként befolyó jövedelemből önmagát tarthatja fenn az intézet. Az újság ingerétől indíttatva csakhamar jelentkeztek. is szegény gyermekek, mintegy negyvenen. Pestalozzi az önfeláldozásig dolgozott velők és értök. Emberfölötti türelemmel igyekezett lelkükhöz férni; iparkodott őket rendre, tisztaságra, munkaszeretetre, erkölcsös érzületre nevelni. Mind hiába. Nemes buzgalma kárba veszett az elzüllött és fegyelmezhetetlen gyermekekkel, kik egymásután megszöktek. Szegényiskoláját 1779-ben meg kellett szüntetnie.

97. Egy Remete Esti Órája. – De ez az újabb csalódás sem irthatta ki szivéből az emberiség boldogításának hatalmas vágyát. Mivel gyakorlati téren dugába dőltek tervei, elhatározta, hogy tollat ragad és közzéteszi, ami lelkében forrong. Megírta a Remete Esti Óráját (1780), első meggyőző bizonyítékát annak a kimeríthetetlen intuitív erőnek, mely arra képesítette Pestalozzit, hogy a legnagyobb igazságokat szivével megérezze. A műben az író szociálpedagógiájának alapvonalai foglaltatnak.*

Mélyen gyökerezik Pestalozzi lelkében az a hit, hogy ami az emberben nemes, azt sohasem lehet belőle egészen kiirtani és hatástalanná tenni. A legnagyobb szellemi és anyagi nyomorúság közt sem szűnik meg annak lehetősége, hogy a nép fokozatosan felemelkedjék az igazi humanitás (Menschlichkeit) magaslatára, ami azonban csak úgy történhetik meg, ha a nép fia saját maga átalakul erkölcseiben. Ehhez még a munka sem elégséges egymagában; „a szívnek kell rendben lennie”, hogy az ember boldog lehessen. Tehát nem anyagi segítségre, alamizsnára van szükség, hanem a nép benső megújhodására, melynek a legközelebbi életviszonyokból, a családból kell kiindulnia. A család, mint az erkölcsös élet legősibb és legegyszerűbb alapformája az a közösség, mely valamennyi felsőbb életrend összes elhatározó elemeinek csiráit magában foglalja. Ezért szükséges, – mondja itt is –, hogy minden hivatásszerű nevelés alárendeltessék a családban gyökerező és belőle kiinduló általános embernevelésnek.*

Ezért minden emberi bölcseség egy jó és az igazsághoz hű szív erején, és minden emberi áldás ennek az egyszerűségnek és ártatlanságnak érzelmein alapszik … Az emberi természet eme belső erőinek általános kifejlesztése tiszta emberi bölcseséggé: a képzés általános célja, még a legalsóbbrendű embereket tekintve is. Az ember erejének és bölcseségének gyakorlása, alkalmazása és felhasználása az emberiség különleges helyzeteiben és viszonyaiban: hivatásszerű képzés. Kell, hogy emez mindenkor alá legyen rendelve az emberképzés általános céljainak (Menschenbildung, Berufs- und Standesbildung).

A nép önerejű szellemi megújhodásának leghatékonyabb módja – s ez a szóban levő mű második jelentős pedagógiai gondolata – a kézi munka, nem mint az anyagi boldogulás eszköze, hanem mint az általános embernevelés tényezője. Pestalozzi a lelkes munkára gondol, melynek indítéka a szeretet. A kenyérkereset lehet alkalom a munkára, de nem szabad a munka egyedüli rugójának lennie. Ha még oly közönséges a munka, belévihetjük lelkünk hevületét, érzelmeink melegségét, s ekkor, de csakis ekkor lesz nemesítő hatása. A nép fiát erre a szeretettől sugalt munkára kell nevelni, melyben része van a fejnek, a szívnek és a kéznek egyaránt.

98. Lénárd és Gertrud. – Mindezek a gondolatok a Remete Esti Órájában töredékesen, szakgatott előadással, aforizmaszerűen jelentkeznek, úgy ahogyan egy lángoló szív kitörései megteremtették őket. Pestalozzi maga is érezte, hogy eszméinek csak akkor lesz igazi hatásuk, ha úgy fejezi ki, hogy a nép egyszerű embere is megérthesse őket. Megírta tehát legzseniálisabb művét, a Lénárd és Gertrudot.* Az első két részt megírta sebtiben, néhány hét alatt,* nem is sejtve, mily kincset adott vele az emberiségnek. A könyvnek rendkivüli hatása volt. Egész Európa legkiválóbb elméinek figyelme a szerzőre irányult.* Hogy behatolhassunk, e nevezetes mű szellemébe, nem kerülhetjük el legalább az első rész tartalmának elemzését.

Egy svájci községnek, melyet Pestalozzi Bonnalnak nevez, gonosz szelleme Hummel, a bíró. Bűneinek sora végnélküli. A falú népét állandóan rettegésben tartja. Bírói tiszte mellett vendéglős is lévén, az áldozatul kiszemelt embereket korcsmájába csalogatja, iszákosságra kapatja, pénzökből kifosztja s ekként az erkölcsi romlás lejtőjére viszi. Ezek közé tartozik a jólelkü, de könnyelmű Lénárd is, egy szegény kőmüves, akinek felesége Getrud hét gyermekével szűkösen él odahaza; míg férje minden keresményét, úgy ahogy kapja, menten a korcsmába viszi és elmulatja. Valahányszor üres kézzel haza vetődik, mindig javulást igér, de nincs ereje, hogy a bíró hálójából kiragadja magát. Egy husvéti napon is kerüli háza táját és a korcsmában dőzsöl, úgy hogy derék felesége gyermekeivel együtt sírva fogadja nagysokára hazatérő urát. Lénárd mélyen megrendül, de megvallja, hogy ha akarna is, már nem menekedhetnék Hummel karmaiból, mert 30 forinttal tartozik neki.

Ebben a válságos helyzetben Gertrud felkeresi a földesurat, Arnert s elpanaszolja neki baját. A beszélgetés során kiderül Hummel minden gazsága. A földesúr keresethez juttatja Lénárdot, a bírót pedig megfenyegeti, hogy ha meg nem javul, megvonja tőle a korcsmatartás jogát. Ennek hallatára a nép nyomban elfordul a hatalmavesztett Hummeltől, aki mikor hazatér, már üresen találja korcsmáját és féktelen dühében bosszut esküszik. Hosszú sora indul most meg a nemtelen kisérleteknek, melyekkel a bíró Lenárd vesztére tör s a maga tekintélyét a faluban újból helyreállítani igyekszik. Lénárd ezalatt visszatér a tisztesség útjára és szeretteinek körében boldog életet él. Hadd álljon itt egyike azoknak az egyszerűségökben ragyogó jeleneteknek,* melyek ennek a családi életnek tiszta légkörébe viszik az olvasót.

Lénárd, a kőmüves, aki kora reggel a kastélyban járt, már megint otthon volt a feleségénél. Az asszony sietett, hogy szombati munkáját elvégezze, még mielőtt ura hazaérkezik. Megfésülte a gyermekeket, befonta hajukat, átnézte ruháikat, kitakarította a kis szobát, s mialatt dolgozott, szeretteinek egy dalt énekelt.

Ezt el kell énekelnetek ha édes apátok hazajön, mondotta a gyermekeknek. És a gyermekek szivesen megtanulták, mert tudták, hogy meg fogja örvendeztetni hazatérő apjokat. Munka közben, fáradság nélkül, habozás nélkül, könyv nélkül énekelték utána anyjoknak, míg meg nem tanulták.

És mikor megjött az apa, üdvözölte őt az anya és aztán énekelt és a gyermekek is vele együtt énekeltek.*

Óh te mennyekből való, Szenvedőt vigasztaló,
Ki, hol szív kétszerte szenved,
Kétszeresen adhatsz enyhet –
Mikor lesz mind ennek vége?
Sok e kín és élvezet.
Édes béke,
Jer, jer – töltsd el keblemet!

Ford. Dóczi Lajos.

 

Egy könny tolult Lénárd szemébe, mikor az anya és a gyermekek valamennyien oly derülten és nyugodtan énekeltek. Hogy az Isten áldjon meg benneteket, kedveseim! Hogy az Isten áldjon meg téged, édesem! mondá nekik mélyen megindulva.

Kedvesem, felelt Gertrud, az élet is mennyország, ha az ember békét keres, helyesen cselekszik és keveset kiván.

Lénárd: Ha csak egy órahosszat élvezhetem az életnek ezt a mennyországát, szivemnek ezt a békességét, Te ajándékoztál meg vele. Holtomiglan áldani foglak, hogy megmentettél, s ezek a gyermekek is áldani fognak, ha egyszer halva leszel. Óh gyermekeim, cselekvéstek legyen mindig igaz és becsületes, s engedelmeskedjetek anyátoknak és jól leszen dolgotok.

Gertrud: Mily jó szívvel vagy ma hozzám!

A könyv tele van ily lélekemelő jelenetekkel: Gertrud gyermekeit imádkozni tanítja; számon kéri tőlök, vajon a lefolyt héten tettek-e valami jót vagy hasznosat; kikérdezi gyermekeit, nem hibáztak-e valamiben, s a hibákat és javításuk módját megbeszéli velök; igyekszik bennök felkelteni a felebaráti szeretetet és a könyörületességet.

Gertrud még megáldotta* gyermekeit és ismét szobájába vonult. Most egészen egyedül volt. A szobát csak gyengén világította meg a kis lámpa és szíve ünnepiesen csendes volt és a csend, mely szivében honolt, imádság vala, mely szavak nélkül kimondhatatlanul megindította lelkét. Istennek és jóságának megérzése, az örök élet reménysége, és az a gondolat, hogy milyen boldogok lelkökben azok az emberek, kik bíznak Istenben és építenek e bizalomra, – mindez megindította szivét, úgy hogy térdre borúlt és a könnyeknek árja folyt végig arcán.

Szép a gyermek könnye, ha megindulva apja jóságán zokogással tekint vissza, s aztán orcájáról letörli könnyeit s csak mire magához tért, rójja le dadogó szavakkal szive háláját. Szépek a kis Miklós könnyei, melyeket ebben az órában hullat, hogy édes jó anyját, kit annyira szeret, megharagította. Szépek az embernek mindama könnyei, melyeket jóságos gyermekszívből ont. Az Isten odafentről letekint hálájának zokogására és szemének könnyhullatására, ha szeretet van hozzá. Az Isten, aki mennyekben van, meghallotta Gertrud szivének zokogását és hálájának áldozata kedves illat vala az Úr előtt.

Ismét elkövetkezik azonban husvét szent ünnepe. A falu népe a templomban gyülekezik. A lelkész szívreható beszédet mond, melynek minden egyes mondata irtóztató vád a nép elnyomói ellen. Mindenki megérti a beszéd célzatát. Hummel egyre izgatottabb lesz; egész teste reszket, mikor a papnak az úrvacsora felszolgálásában segédkeznie kell. Haragja most már a földesúr ellen irányul, akit minden baja főokozójának tart. Lassan megérlelődik bosszúja kielégítésének az a módja, mellyel, úgy gondolja, Arnert legérzékenyebben megkárosíthatja: elhatározza, hogy a földesúr birtokának határkövét eltávolítja. Bár szörnyen fél a kisértetektől, a bosszú gerjedelme erősebb a félelemnél: éjnek idején az erdőbe lopózik, hogy szándékát végrehajtsa. Már hozzá is fog a határkő bontogatásához, amikor neszt, majd csörtetést hall. A bozótból egy fekete alak közeledik, kinek fejéről világosság árad széjjel. Hummel felcsigázott képzelete az ördögöt látja meg egy jámbor falusi emberben, aki magasra tartva kézilámpáját, az erdőn keresztül hazafelé igyekszik. A bíró ijedtében eldobja szerszámait és rémes ordítozással vágtat gonosz tette színhelyéről; nyomában vélt ellenfele, aki látva a hatást, melyet megjelenése keltett, maga is éktelen lármával üldözőbe veszi az őrülten menekülő Hummelt. A nagy kiabálás az egész falut felveri álmából. Nagysokára megértik, mi történt. A bíró meg van győződve, hogy hatalmába kerítette az ördög. Lelkiismereti furdalásaiban bevallja bűnét a papnak. A földesúr most törvényt lát és példásan megbünteti Hummelt, aki elveszti hivatalát, pellengérre és börtönbe kerül. A falu lassanként megnyugszik s megszabadulván gonosz szellemétől, erkölcsösebb élet utjára tér, aminőt Lénárd és Gertrud családi köre példáz.

99. Az anya eszményképe. – Ez a kivonatos tartalmi ismertetés távolról sem éreztetheti meg a regény szellemi értékeinek gazdagságát, még kevésbbé a megjelenítésnek ama művészetét, mely minden lapján érvényesül. Szinte drámai erővel mutatja be nekünk Pestalozzi a falu embereit; megkapó hűséggel állítja elénk a nép fiainak egyszerű életviszonyait, eszök járását, beszédmódjukat, viselkedésöket. A valóságnak a megszólalásig hű képei ezek a ritka alakító erőre valló jelenetek, melyekben minden csupa egyszerűség, természetesség, frisseség. Minden sorból látjuk, hogy amit Pestalozzi itt leírt, azt átélte;* nem volt szüksége hosszas fejtegetésekre, a retorika diszítéseire, erőltetett beállításokra. A könyv merő közvetlenség. Realizmusa az emberi gonoszság rajzában itt-ott túlzottnak látszik ugyan, de e benyomást közben-közben mindig enyhíti Gertrud családi életének megnyugtató képe. Pestalozzi itt is művésznek bizonyul. Nem ír le, hanem beszéltet és cselekedtet; nem keresi az érzelmi hatásokat, de minden sorával érzelmeket fakaszt olvasójában. Mélyen megindulva érezzük át ennek az egyszerű családi körnek kifejezhetetlen és jellemezhetetlen bensőségét, melegségét, meghittségét, szentségét; érezzük, hogy minden nevelésnek középpontja, soha ki nem apadó ősforrása valóban a jó család és a jó anya. Csak meg kell figyelni Gertrudot, amint házában tesz-vesz, szorgoskodik, gondoskodik, buzdít és bátorít, vigasztal és ápol. Feltűnés nélkül csendesen és jótékonyan igazgatja házát, segíti férjét, kibe a kétségbeesés óráiban lelket önt, gondozza gyermekeit, kiknek egy személyben ápolója, nevelője, oktatója, orvosa, papja, mindene.

Ekként járja Isten Napja reggeltől estig a maga pályáját; szemed nem veszi észre lépteit, füled nem hallja haladását, de amikor lenyugszik, tudod, hogy újból felkél és tovább is melegíti a földet, míg gyümölcsei meg nem érnek. A nagy anyának ez a képe Gertrudnak és minden nőnek a képe, aki lakószobáját Isten szentélyévé felemeli és aki férjéért meg gyermekeiért megérdemli a mennyországot.*

Amit az író itt és egyéb műveiben az anyának, mint a család áldástosztó géniuszának pótolhatatlanságáról meg akart éreztetni, nem egyéb, mint az anya és gyermekei közt természettől fogva meglevő érzelmi közösség, mely láthatatlan szálakkal fűzi őket együvé, s mely a gyermek minden nemes indulatának gyökere. Lassan, de mindennél biztosabban termékenyíti meg az anyai szív véghetetlen szeretete a fogékony gyermeki szivet, s felbonthatatlanul szövődik vele össze a jóban, a nemesben, az erkölcsösben. Nagy misztérium ez, egyike a legnagyobbaknak, de egyúttal a legtermészetesebbeknek. „Az anya szeretete” mondja „olyan, mint a harmat a tavaszi éjtszakákon; a gyermekek szeretete olyan, mint a fák virágfakadása.” Itt nincs helye szürke elméletnek és tudományos rendszernek; itt minden belső sugallat, kedélyhatalom, intuició: az egyszerűség örök igazsága.

100. A nevelő munka. – Lénárd és Gertrudhoz folytatást is írt Pestalozzi, három részben (1783, 1785, 1787), melyek azonban tartalom, előadás és szerkezet tekintetében messze elmaradnak az elsőktől. A cselekvény, sovány és érdektelen, a motivumok egyre ismétlődnek, a didaktikai célzat a mű folyamán mindinkább kirí, a közvetlenség rovására. Annál gazdagabbak e részek jelentős gondolatokban. Kiemelkedik közülők a nevelő munka eszméje, mellyel már a Remete Esti Órájában találkoztunk s mély itt már pedagógiai programmá szélesedik. Az iskola – ezt hirdeti Pestalozzi – mindenekelőtt tanítson meg cselekvésre, s csak azután következzenek a szavak. Az első dolog tenni, a második beszélni. A munka, nevezetesen a kézimunka nevelje a gyermekeket emberekké. Hogy miképen kell ezt az elvet valóra váltani, arra nézve Pestalozzi csak egy módot tud, melyre újból és újból visszatér. Példát kell venni Gertrud házáról. Az iskola legyen olyan, mint Gertrud szobája, aki együtt dolgozik gyermekeivel, őket a kéz munkájához szoktatja s munka közben jóra és nemesre tanítja. Bonnal község züllött népének erkölcsi megújhodása is Gertrud családi köréből indul ki, melynek tiszta légköre mind szélesebb gyűrűket von s lassanként az egész falu népének lelkületét átalakítja.

101. Kristóf és Elza. – Mellőzve Pestalozzinak ezidétt keletkezett kisebb dolgozatait (például a törvényhozásról és gyermekgyilkosságról írottat), röviden meg kell még emlékeznünk 1782-ben megjelent „második népkönyvéről”, a Kristóf és Elza ciműről, mely bevallottan nem egyéb, mint a Lénárdhoz és Gertrudhoz írott kommentár, az első népkönyv alapgondolatainak bővebb megvilágítása.

Ily magyarázatoknak főleg azért érezte szükségét Pestalozzi, mert regényét sokan félreértették. A felvilágosítás célját pedig legjobban úgy vélte elérhetni, ha könnyen érthető irodalmi formát választ: a párbeszédet. Egy falusi család tagjai esténként összejönnek a tűzhely körül, a család feje Kristóf naponként egy-egy fejezetét olvassa fel Lénárd és Gertrudnak s ehhez a felolvasott fejezethez füződik a beszélgetés, melyben Kristóf, a felesége Elza és egy szolgalegény (Joost) vesznek részt. Harminc ilyen estvéli beszélgetés jelent meg. A műben kevés a hangulatosság; a nyomatékos oktató célzat itt is szemet szúr; előadása – dacára a párbeszédes külalaknak – színtelen és nem ritkán száraz; a terjedelmes és sokszor elvont fejtegetések a legkitartóbb olvasót is elfárasztják. Az elevenség e hiányának lehet tulajdonítani, hogy ez a könyv majdnem egészen ismeretlen maradt. Míg a Lénárd és Gertrud valóban kedves olvasmánya lett a falu népének (még a naptárakba is belekerültek egyes fejezetei),* addig Kristóf és Elza egyáltalán nem jutott el a nép körébe. Maga Pestalozzi megvallotta, hogy nemcsak hazájában, nemcsak kantonában, de még abban a faluban is, ahol lakott, éppen semmit sem tudtak létezéséről. Izelítőül közlünk egy szemelvényt,* mely Pestalozzi pedagógiájának célgondolatát, az emberi erők harmonikus kiképzését magyarázza.

Joost:..... Az embernek nem csupán feje, nem csupán szíve, nem csupán keze van. És ha – természetellenes módon – ezeknek csak egyikét gyakorolja és használja, az emberből mesterkélt gép fog válni (so wird er aus einem Menschen eine verkünstelte Maschine) és szükségkép erőt vesz rajta a sok unalom. Az ember csak akkor van egészen rendben, ha összes erőit együttesen akként használja, amint ő benne magában egymás mellett állanak. Erőink egyikének sem szabad zavarnia a többieket, még kevésbbé szabad őket felfalnia vagy elnyelnie; valamennyi karöltve működjék közre abban, hogy az embert mindennek élvezete által kielégítse, megnyugtassa és tevékenységben tartsa; és ha az ember főrészeinek valamelyike, akár az értelem, akár a szív, akár a test is nem gyakoroltatik, mindig igen nagy fogyatékosság keletkezik az emberben, s ezt a fogyatkozást a jó természet az unalommal (durch die lange Zeit) jelzi, hogy az embert helyreigazítsa és visszavezesse ahhoz a rendhez, melyre neki magának szüksége van.

Elza: Értelek már, Joost, s veszem észre, hogy a (rossz) nevelés a kútfeje az ember unottságának. Majd mindenki gyermekeinek a nevelésében vagy a fejmunkának, vagy a kéz munkájának, vagy a szív dolgainak ád elsőséget, úgy hogy az, ami előnyben részesül, majdnem minden, amivel a jó gyermekek rendelkeznek, amit szeretnek és amit kapnak. Emezek azt hiszik, hogy ha egész napon át nem nyugszik a kezök, már minden jól van; amazok azt gondolják, hogy csak fejök van, s ha ezt teletöltik, akkor a törzsről is egészen bizonyosan és minden másnak hiányában is jól gondoskodtak; megint mások azt tartják, csak a szívet kell megtelíteni, s mindenféle érzelgőséggel és érzéssel meg lehet takarítani a fej és kéz munkáját.

102. A nevelés legmagasabb feladata. – Eközben kitört a nagy francia forradalom, melynek lefolyását Pestalozzi élénk figyelemmel kisérte. Vizsgálta okait, elmélkedett kisérő jelenségein s oly megoldásra gondolt, mely a polgári szabadságot, azaz: az emberi jogok összességét véglegesen és állandóan biztosíthatja. Eszméit emlékiratba foglalta, mely Párisban is figyelmet keltett, minek bizonysága, hogy a törvényhozó testület Pestalozzit a „francia nemzet polgárává” (citoyen français) megválasztotta. Így terelődött rá újból figyelme a társadalom erkölcsi haladásának nagy problémájára, mely Rousseau hatása alatt* mindig ott lappangott lelke mélyén s most fokozott erővel izgatta. Megírta tehát legmélyebben járó művét, melynek korszakos jelentősége csak legújabban – főként Natorp méltatása nyomán* – világosodott meg kellőképen.* Az 1797-ben megjelent munka címe: „Vizsgálódásaim a természet menetéről az emberi nem fejlődésében” (Meine Nachforschungen über den Gang der Natur in der Entwickelung des Menschengeschlechtes).

Pestalozzi is, miként a század más gondolkodói, ellentétet lát az ember természete és társadalmi állapota közt. Amabban az ember csupa közvetlenség és egyszerűség: természetadta érzéki ösztöneinek uralma alatt áll. Mihelyt azonban az ember társadalmi életet kezd, a jog uralma alá kerül, mely óhatatlanul megköti természetét. Megvan tehát az ellentét a természet ösztönszerűsége és a társadalmi rend közt, s ebből az ellentétből ered – minden művelődési munka dacára – a nyomorúságok hosszú sora. Miképen egyenlíthetjük ki ezt az ellentétet? Talán úgy, hogy leromboljuk mindazt, amit a társadalmi élet kultúrája megteremtett s visszatérjünk a természethez, miként Rousseau akarta? Pestalozzit e megoldástól megóvta történeti érzéke, mely az Emil szerzőjéből hiányzott. Avagy szüntessük meg az ellentétet politikai forradalom útján? Semmi esetre, mert minden forradalom együttjár az erőszakkal. A megoldás csak az lehet, hogy az ember ne a természetes állapot visszaidézésével s ne a törvény kényszere alatt közeledjék a tökéletességhez, hanem saját szabad akaratával. S ugyanez a követelmény áll fenn az egész emberiséggel szemben. A természet állapota anomia, a társadalmi állapot heteronomia, az erkölcsi állapot autonomia (Natorp). Az emberhez legméltóbb feladat az, hogy természeti ösztönállapotából a társadalmi állapot relatív erkölcsiségén keresztül az abszolút erkölcsiség magaslatára felemelkedjék, amely eszmény ugyan, de mint ilyen elengedhetetlen rugója haladásunknak és mértéke törekvéseinknek. Az igazi erkölcsiség nem az, mely a természeti ösztönök vak hatalmától sodortatja magát, vagy a törvényhozás kényszerében bírja indítékait, hanem amely saját maga teremti meg magát.*

A nevelésnek válik magasztos feladatává az embert és az emberiséget az erkölcsi önelhatározásra képessé tenni. A nevelés az a tevékenység, mely megkönnyíti az átmenetet a természetes állapotból a társadalmi állapoton keresztül az erkölcsi állapothoz: Mert ez az átmenet végtelenül nehéz. A nevelés ezt a súlyos feladatot csak úgy oldhatja meg (íme újból Pestalozzi sarktétele), ha a családból, minden képzelhető nevelés „legegyetemesebb kompendium”-ából indul ki.

Mutatványul hadd álljon itt ennek a nevezetes műnek egy részlete,* melyben az író az erkölcsi autonomia állapotát jellemzi:

Egy erő lakozik bennem, mely arra képesít, hogy ezen a világon mindent állati vágyaimtól függetlenül, kizáróan csak abból a szempontból képzeljek el, kivánjak meg, vagy vessek el, vajon mivel járul hozzá az én belső megnemesítésemhez? Ez az erő, mely természetem belsejében van, önálló és semmiképen sem következése természetem bármilyen más erejének. Azért van, mert én vagyok, s én azért vagyok, mert ő van. Abból a belső valómhoz tartozó érzésből fakad, hogy önnönmagamat tökéletesítsem, ha azt, amit tennem kell, törvényévé teszem annak, amit akarok (Wenn ich mir das, was ich soll, zum Gesetz dessen mache, was ich will).

Állati természetem nem ismeri ezt az erőt. Mint állati teremtmény önmagamban semmire sem vagyok képes saját állati mivoltommal szemben; mint ilyen nem birom elképzelni, hogy állati jólétem és állati önfentartásom rovására képes volnék bármilyen módon tökéletesíteni magamat. Mint társadalmi lény épp oly kevéssé vagyok erre képes. A nép társadalmi tönkrejutása a legborzasztóbb dolog, melynek társadalmi úton ellene szegülök, miként egyéniségem állati tönkrejutása a legborzasztóbb, ami ellen állati módon fellázadok.

Az embernek, mint társas lénynek, épp oly kevéssé van szüksége erkölcsiségre, mint amily kevéssé van rá szüksége állati mivoltában. A társadalmi állapotban egészen jól élhetünk egymás közt, jót tehetünk egymással, engedékenyek lehetünk egymás iránt, jogot és igazságot szolgáltathatunk egymásnak, minden erkölcsiség nélkül. Az erkölcsiség egészen egyéni, nem szükséges hozzá két ember. Nincs ember, aki helyettem érezhesse, hogy én vagyok. Nincs ember, aki helyettem érezhesse, hogy én erkölcsös vagyok. Társadalmi tekintetben élnünk kell egymással a kölcsönös erkölcsiség hite nélkül, de ezen hitetlenség kellő közepén kifejlődik legbensőbb valómban az erkölcsiség szüksége és ahhoz az érzelemhez emel föl, hogy én rajtam áll saját magamat nemesebb lénnyé tenni, mint amilyenné engem, mint csupán állati és társadalmi lényt, természetem és nemem tehet.

103. Stans. – Abban az esztendőben, mikor Pestalozzi ezt a munkáját megírta, már egész Svájc visszhangzott a francia fegyverek zajától. Az egy és osztatlan francia köztársaság mintájára helvét köztársaság alakul, élén direktóriummal, melynek tudományos osztálya, a nagy műveltségű Stapfer vezetése alatt, a népnevelés színvonalának emelését is felvette reformtervei közé. Pestalozzi lelke újból lángralobban; egyetlen vágya most, hogy megint iskolamester lehessen. Előterjesztését méltányolva, a kormány reábizza Stansban, Unterwalden kantonban, a forradalom alatt elárvult gyermekek nevelését. Összesen vagy 80 fiú és leány verődött össze, olyan gyermeksereg, aminőt csak Hogarth ecsete tudott volna képzeletünk elé állítani.

Sokan – írja Pestalozzi* – egészen rühesek voltak belépésük idején, úgy hogy alig tudtak járni; soknak a fején felfakadtak a sebek; sokan rongyokba voltak bujtatva, melyekben hemzsegtek a férgek; sokan oly soványok, mint a kiaszott csontvázak, fakók, vigyorgók, szemök tele félelemmel, homlokuk a bizalmatlanság és gond redőivel; némelyek vakmerők és szemtelenek, koldulásban, színlelésben és mindenféle csalárdságban jártasak; mások, kiket a nyomor lesujtott, türelmesek voltak, de bizalmatlanok, szeretetre képtelenek, gyávák. Akadt aztán köztök néhány elkényeztetett gyermek, olyanok is, kik valamikor jó módban éltek volt: ezek tele voltak igényekkel, egymással szövetkeztek, megvetéssel tekintettek a szegény koldus- és házigyermekekre s épen nem érezték magukat jól ebben az új egyenlőségben … Renyhe tétlenség, a szellemi képességek és a legfontosabb testi készségek gyakorlásának hiánya általános volt köztök. Tíz közül alig egy ismerte az ábécét…

Micsoda hősies elszántság kellett ennek a züllött gyermekhadnak neveléséhez, testi gondozásukhoz, egész lényök átalakításához! Pestalozzi bízott magában, hogy ezt a csodát véghez viheti. „Meg voltam győződve,” írja „hogy szivem a gyermekek állapotát oly hamar meg fogja változtatni, mint a tavaszi nap sugara a tél megdermedt talaját:” Egészen odaadta magát a gyermekeknek. Együtt volt velök éjjel-nappal, minden kivánságukat maga teljesítette, minden oktatásban maga részesítette őket, minden bánatukban és örömiekben maga osztozott, minden segítség nélkül önmagát hozta áldozatul.

Ha egészségesek voltak, köztök állottam; ha betegek voltak, mellettök voltam. Velök aludtam. Este utolsónak feküdtem le, reggel elsőnek keltem fel. Mikor már az ágyban voltak, imádkoztam velök és tanítgattam őket, míg el nem aludtak; maguk is így kivánták. Minden percben körülvéve a kettőzött ragályozás veszedelmétől, magam tisztítottam meg ruhájokat és testöket a majdnem kiirthatatlan piszoktól.*

Pestalozzi azt akarta, hogy mindenekelőtt szivöket nyerje meg, s a legbensőbb szeretet kötelékeivel fűzze őket magához, hogy ezen az alapon a munkához és tanuláshoz is kedvet kapjanak. Nagy családdá forrasztotta őket össze. Ő volt apjuk, aki jutalmazott és büntetett, tanított és nevelt, ápolt és táplált. A gondjaira bizott gyermekek az ő gyermekei voltak.* Velök és rajtok szerezte meg az oktatás módszerébe vágó legelső tapasztalatait is, melyek utóbb lehetővé tették didaktikájának kialakulását.*

104. Burgdorf. – „Nem is csalódtam. Még mielőtt a tavaszi nap hegyeink havát megolvasztotta, senki sem ismert volna reá gyermekeimre.” Ezt írta Pestalozzi egy félév mulva. De éppen mikor fáradozásainak gyümölcsei érni kezdettek, le kellett mondania további gondozásukról. A direktórium az épületet katonai célokra lefoglalta és az intézetet feloszlatta. Legfőbb ideje volt, mert Pestalozzi testben és lélekben megtörve, a sír szélén állott. Miután a természet ölén, ahová elvonult, visszatért egészsége és munkakedve, újúlt erővel fogott hozzá iskolamesteri tevékenységéhez. Erre alkalmat talált a bernvidéki Burgdorfban. Először a városi iskolában tanított, majd később a direktórium engedelmével a kastélyban. Itt maga köré gyűjtötte és az elemi ismeretekre oktatta három segítő társával a vidék szegény gyermekeit öt éven át (1804-ig). Burgdorfban öltöttek végleges alakot módszeres alapelvei, melyeket elméleti könyvébe foglalt (Wie Gertrud ihre Kinder lehrt), itt adta ki az Anyák Könyvét (Buch der Mütter, 1803), a Szemlélet ABC-jét (ABC der Anschauung 1803) és több munkatársának közreműködésével elemi tankönyveit (1803–1804); itt kezdett világhirű ember lenni.* Messze földről vándoroltak az érdeklődők Burgdorfba, hogy Pestalozzit megismerjék és tőle módszert tanuljanak, s most már Németország legelőkelőbb folyóiratai is tudomást vettek a svájci pedagógusról és irodalmi műveiről. Herbart burgdorfi látogatásai és Pestalozziról írt tanulmányai ismeretesek.* Wieland, ki benső barátja volt Pestalozzinak, rajongó lelkesedéssel írt Merkurjában Gertrudról és a burgdorfi iskoláról.* Trapp, a filantropisták pedagógiájának képviselője, fennen magasztalja a Lénárd és Gertrud-ot;* egy másik neves filantropista, Spazier (valamikor a dessaui intézet tanára és az Allgemeine Revision munkatársa), egész cikksorozatot szentel* a burgdorfi mesternek; Gruner Antal pedig, ki azzal a szándékkal ment Burgdorfba, hogy a „módszer” fogyatkozásait kimutassa, Pestalozzi személyiségét és tanítói eljárását oly érdekesnek találta, hogy két hétre tervezett látogatását három hónapra kinyújtotta és mint Pestalozzi lelkes híve távozott.* Az elismerés hangján számoltak be tapasztalataikról a Stapfer minisztertől szervezett nevelésügyi társaság hivatalos kiküldöttei is, akik 1800-ban megjelentek Burgdorfban, hogy személyesen győződjenek meg Pestalozzi tanítói eljárásának módjairól és eredményeiről.*

105. Hogyan oktatja Gertrud gyermekeit? – Milyen volt hát az a módszer, mely annyira felkeltette Európa érdeklődését? E kérdésre Pestalozzi elméleti műve: Wie Gertrud ihre Kinder lehrt? adja meg a feleletet.* A könyv 1801-ben jelent meg, képzelt levelekben, melyeket a szerző Gessner Henrik zürichi könyvkereskedőhöz (az idillköltő fiához) intéz. Az első négy levélben jobbára azokat a kisérleteket írja le, melyeket Stansban és Burgdorfban végzett; a következő hat levélben az oktatás módszerének alapelveit fejti ki; a négy utolsó levél a vallási és erkölcsi nevelésről szól, nagy általánosságban. Az erkölcsi nevelés módszereinek elméletét is részletesen meg akarta írni, kiindulva az Istenben való hit és a szeretet „elemi pontjaiból”, de szándékát nem valósította meg. Leveleiben foglalt elmélkedéseinek idevágó részei töredékesek és hiányosak.

Első kérdésünk az lehet, mi célja volt Pestalozzinak a Gertruddal? Nem kevesebb, mint oly módszeres elvnek megállapítása, mely egyetemes érvényű, azaz: minden oktatásra alkalmas, s emellett annyira egyszerű, hogy ezzel a módszerrel minden közember, minden anya maga taníthassa meg gyermekeit az elemi ismeretekre.

Azt hiszem – írja* – nem lehet gondolni arra, hogy a népoktatás általában egy tapodtat is haladjon, míg meg nem találtuk az oktatásnak ama formáit, melyek a tanítót, legalább az elemi ismeretek végeztéig, oly módszernek pusztán mechanikus eszközévé teszik, melynek eredményei e formák természetéből, nem pedig a formákat kezelő ember művészetéből fakadnak.

Talán sohasem állították egymással szemben ily élesen a módszert és a tanítót; talán soha és sehol sem nyilvánult meg ily nyomatékkal a módszer minden hatóságában való hit. Ez annál meglepőbb, mert talán soha sem élt tanító, kinek személyisége – minden módszertől függetlenül is – a Pestalozziénál nagyobb szuggesztív erővel hatott volna tanítványaira. Ramsauer, aki 1800 és 1803 közt tanult Burgdorfban, Visszaemlékezéseiben ezt írja:*

Iskolaszerűen semmit sem tanultam Burgdorfban; épp oly keveset, mint társaim; ámde Pestalozzi ihletett buzgósága, odaadó és önfeledt szeretete, súlyos helyzete, mely még a gyermekeknek is szemébe ötlött, a legmélyebb benyomást tették reám s hálás gyermeki szivemet örökké hozzákapcsolták az övéhez.

Melyik hát az említett módszer? A természet módszere. Pestalozzi mélyen meg volt győződve, hogy nincs kétféle módszer; csak egy van, az, mely „az örök természeti törvényeken alapszik”. Még pedig nem a külső természet az, melytől útmutatást kell várnunk (miként Comenius elgondolta), hanem az a természet, melyet a gyermek magában hordoz s melynek szintén egyetemes törvényei vannak. Ehhez kell alkalmazkodnia a tanítónak, vagyis úgy kell tanítania, amint a gyermek a maga ismereteit megszerzi.

Hogyan szerzi meg a gyermek a maga ismereteit? Úgy, hogy először érzéki benyomásokat szerez, melyekből azután szemléletek keletkeznek, s ezekből a szemléletekből alakulnak ki fokozatosan a fogalmak. (Ugyanezt tanította Rousseau is, ki azonban abba a hibába esett, hogy a szemléletek idejét különválasztotta a fogalomalkotás időszakától, a gyermek lelki fejlődésmenetét éles határvonalakkal mintegy két szakaszra osztva). Pestalozzi tételéből az következik, hogy*

minden oktatás mechanikus formáját azoknak az örök törvényeknek kell alávetni, melyek szerint az emberi szellem érzéki szemléletekből világos fogalmakhoz emelkedik.

Ámde, hogyan lehetséges, hogy az emberi szellem a szemléletekből világos fogalmakhoz jusson? Pestalozzi szerint ez tisztán passzív úton nem történhetik meg. Szükséges hozzá szellemünk spontaneitása is. A megismerés a tapasztalattal indul ugyan meg, de nem általa jő létre, hanem szellemi tevékenységünk aprioritásából.* Az emberi ismeret nem egyszerű befogadás útján keletkezik, hanem az embernek saját alkotása. Ezért Pestalozzi szerint:*

Az oktatás formája szellemünk általános berendezésén alapszik, melynél fogva értelmünk azokat a benyomásokat, melyeket az érzékiség a természettől kap, képzeletben egységnek, azaz: fogalomnak fogja fel s ezt a fogalmat azután lassanként világosságig fejleszti (diese Form ist in der allgemeinen Entwickelung unseres Geistes begründet, vermöge welcher unser Verstand die Eindrücke, welche die Sinnlichkeit von der Natur empfängt, in seiner Vorstellung zur Einheit d. i. zu einem Begriff, dann allmählich zur Deutlichkeit entwickelt).

A fogalom a dolgok lényege. Kérdés, mi az, ami minden dologban lényeges, vagyis ami minden dologban kivétel nélkül megvan, ami tehát minden megismerésünknek „elemi pontja”? Pestalozzi három ily elemi pontot (Elementarpunkte) ismer.* Ezek: az alak, a szám és a szó. Ezért minden oktatásnak ebből a három elemi pontból kell kiindulnia, hogy a gyermek a dolgok igazi lényegét, azaz fogalmát megkaphassa. Úgy kell tanítani, hogy a gyermek megismerje a dolog alakját, hogy képes legyen a dolgot mint egységet felfogni, azaz minden más dologtól elkülönítetten elgondolni, s tudja a dolgot hangokkal kifejezni és megrögzíteni, azaz: megnevezni.*

Eszerint az oktatásnak mindenek előtt az alak, a szám és a szó szemléleteit kell kidolgoznia. Ha ezeket megszerezte a gyermek, csak akkor következhetik a dolgok részletes tulajdonságainak megismertetése. Amikor konkrét tárgyakból indulunk ki, ezek a tárgyak egyelőre csak az alak, szám és szó képviselői; egyelőre nem tárgyi ismereteket akarnak nyújtani, hanem fogalmi ismereteket. Az első oktatás formális; csak azután válik materiálissá.* Csak a nyelvgyakorlatok alapján következik a történelmi, földrajzi, természeti ismeretek megtanítása.

Lássuk már most a három elemi pontot külön-külön: a szónak megfelel a nyelvtanulás, az alaknak a rajzolás és írás, a számnak a számolás.

106. A szó. – Pestalozzi rendkivüli fontosságot tulajdonít a nyelvtanulásnak;* egyrészt azért, mert csak a nyelv teszi a gondolatot igazi birtokunkká, ami annyit jelent, hogy a gondolatot a kifejezés kényszere teszi egészen világossá, másrészt azért, mert a nyelv hozza leginkább kapcsolatba a gyermeket az egész emberiség szellemi életével.

A nyelv – mondja Pestalozzi* – művészet, mérhetetlen művészet, vagyis inkább mindama művészetek foglalatja, melyekre emberi nemünk szert tett. Tulajdonképen nem más, mint visszaadása azon benyomásoknak, melyeket a természet egész terjedelmében nemünkre tett; ennélfogva felhasználom a nyelvet és kimondott hangjainak fonalán igyekszem a gyermekben ugyanazokat a benyomásokat újból előidézni; melyek az emberi nemben e hangokat megalkották és okozták. A nyelv adománya mérhetetlen, s tökéletesedésének gyarapodtával napról-napra nagyobb lesz. A nyelv a gyermeknek rövid pillanatok alatt megadja azt, amihez a természetnek évezredekre volt szüksége, hogy az emberiséget megajándékozza vele.

A nyelvtanulás menetét a hézagtalanság (Lückenlosigkeit) elve határozza meg. Ehhez képest foglalkozni, kell először a hangok tanával (Tonlehre), azután a szótannal (Wortlehre, Namenlehre), végül a nyelvtannal (Sprachlehre).

A hangtan a gyermeket a hangok pontos percipiálására és pontos kimondására akarja képesíteni.* A gyermekekkel számtalanszor el kell mondatni a magán és mássalhangzók legegyszerűbb kapcsolatait (ba, ba, ba; da, da, da; ma, ma, ma; ab, ad, af, ag stb). Kis gyermek – gondolja Pestalozzi – kedvvel utánozza és ismétli e hangcsoportokat, melyeknek helyes ejtéséhez már az anyának kell őt hozzászoktatnia. Ezek a hangoztató gyakorlatok később rendkivüli segítségére lesznek, ha olvasni tanul. A fődolog a lassú, fokozatos, hézagtalan haladás. Legjobb, ha a gyermekek ütem szerint együttesen hangoztatnak, mert „ez az ütem az oktató eljárást egészen mechanikussá teszi”.

A szótanban az a feladat, hogy a gyermek a természet és az ember körébe tartozó legfontosabb dolgok neveit sorban megtanulja és könyvnélkül elmondja. Pestalozzi nézete szerint az ekként összegyűjtött terjedelmes szókészlet a későbbi oktatásnak „mérhetetlen” hasznára lesz, akárcsak az összehordott építőanyag a ház felépítésének. Azt hiszi, hogy a szóknak ez a kincse, a „nomenklatúra”, arra való, hogy a gyermeknek minden dolog általános fogalmát megadja, hogy azután a részleges jelenségeket, melyek tapasztalata körébe esnek, ezekbe a fogalmi keretekbe belehelyezhesse.

A nyelvtan itt nem grammatikát, hanem nyelvgyakorlást és ezzel kapcsolatban gondolkodást jelent.* Pestalozzi nem beszél a gyermeknek alanyról, állítmányról, tárgyról avagy főnévről, igéről stb., hanem a megtanult szókon s a belőlök alkotott kis mondatokon téteti világosabbakká a gyermeknek még homályos szemléleteit. Konkrét tárgyak neveiből indul ki például, e neveket jelzőkkel látja el, melyek a tárgy érzékelhető tulajdonságait jelölik s azután a gyermekekkel is kerestet ilyen jelzőket, lehetőleg nagy számmal. Majd ezekhez a jelzős főnevekhez igék járulnak s kis mondatok keletkeznek, melyek a végtelenségig variáltatnak abból a célból, hogy a szóban levő dolog egészen világos legyen. A nyelvtan célja tehát nem az, hogy a gyermek szabályokat tanuljon, hanem hogy világosan tanuljon meg beszélni és gondolkodni, abban a mértékben, amint szemléletei lassanként fogalmakká válnak.

107. Az alak. – A második elemi pontnak, az alaknak az oktatás körében megfelel a mérés, a rajzolás és írás. A módszeres alapelv itt is: először általános fogalmakra szert tenni s a részleges jelenségeket alájuk foglalni (szubszumálni). Amennyire lehetséges, mondja Pestalozzi,*

a gyermek előre vésse be magának a gömbölyűség, a négyszög ….. tiszta absztrakciós fogalmát, hogy azután mindent, amit a természetben, mint gömbölyűt vagy négyszögletest … talál, hozzákapcsolhasson ahhoz a meghatározott szóhoz, mely ennek a fogalomnak az általánosságát kifejezi.

A mértan (Messkunst) feladata az; hogy a gyermek szemléletét helyessé tegye (Richtigkeit der Anschauung). Ezt csakis pontos méréssel lehet elérni, mivégből ki kell indulni a vonalból, azután áttérni két vonalnak egymáshoz való viszonyára, különösen a szögre és két szög egyesüléséből keletkező idomra, a négyszögre, és pedig első sorban a négyzetre, minden geometriai idom ősformájára (Herbart, mint ismeretes, a háromszöget tekintette ilyennek) s ennek felosztására. A természet után való rajzolás csak kivételes esetekben biztosíthatja a helyes arányok iránt való érzéket is; ezért kell, hogy megelőzze a mérés, melyre mindenkit meg kell és meg lehet tanítani. A rajzolás (Zeichnungskunst) tehát az elemi oktatás körében csakis lineáris rajzolás lehet.* Az írás (a harmadik alaki tárgy) sem más, mint ennék a lineáris rajzolásnak egy neme.* Ezért kell a rajzolásnak az írást megelőznie.

108. A szám. – A harmadik elemi pont, a szám,* közvetetlen és egyszerű folyománya annak az elemi erőnek (Elementarkraft), mellyel a többnek és a kevesebbnek viszonyát valamennyi szemléletben tudatossá tehetjük. Hang és alak megtéveszthetnek, a szám sohasem. Csakis a szám vezet el a csalhatatlansághoz, s a mértan is csak a számtan segítségével válhatik csalhatatlanná (sie [die Messkunst] ist darum untrüglich, weil sie rechnet). A számtan két alapformája: egy meg egy az kettő, és: egy a kettőből, marad egy. Ezek az alapformák csakis konkrét tárgyakon (borsó, kavics stb.) sajátíthatók el. A második lépés a számolással kapcsolatos mérés szabályosan felosztott négyzeten, amivel összhangba hoztuk az alak és szám elemi eszközeit.

109. Yverdon. – Éppen mikor javában folytatta Pestalozzi didaktikai kisérleteit, hogy elméleti álláspontját igazolhassa, munkásságának erről a színhelyéről is távoznia kellett (1804), mert az iskola épületét más célra foglalta le a hatóság. Az év végével Münchenbuchseeben nyitja meg „kisérleti iskoláját” (Experimentalschule), de már egy év mulva, – miután Fellenberggel, a később oly hiressé vált hofwyli intézet megalapítójával meghasonlott – a neuchâteli tó mellékére Yverdonba (Iferten) vonult munkatársaival együtt, ahol tervszerű tanítóképzés szolgálatában álló intézetet, majd szegényiskolát is szervezett. Az 1805-től 1815-ig terjedő évtized jelzi az yverdoni iskola virágzásának időszakát. Az 1809-ik évben már 26 vezető tanítója, 32 tanítójelöltje és 166 növendéke volt (köztük 100 külföldi).* Pestalozzi a gyakorlati vezetésbe és az anyagi ügyek intézésébe nem avatkozott; tanítani is csak ritkán tanított, de mint az iskola pedagógusa különösen az erkölcsi és vallási nevelés legfőbb irányítását tartotta fenn magának.

110. Pestalozzi mint vallástanító. – Hogy miképen intézte Pestalozzi a vallásos nevelést Yverdonban, fenmaradt beszédein kivül egyes leírásokból is tudjuk. Mikor például Gróf Brunsvik Teréz 1808-ban Yverdonban járt, a gróf Deym-fiúkkal résztvett ily vallásos előadásokban, melyeket Pestalozzi tartott.

A mi fiaink – írja a grófnő* – rendesen eljártak az előadásokra. Én is hozzájok szegődtem. Reggel hat órakor (október és november hónapokban) legalább százan voltunk együtt az imateremben. Azt látni kellett volna, hogy Pestalozzi mily fenséggel és mennyi melegséggel tartá meg vallásos előadásait. A hallgatóság amfiteátrumszerűen vette körül. Fel s alá járt, intőbeszédet mondott és két nyelven [franciául és németül] imádkozott az egész vidék népeért. Jóbarátokkal és vendégekkel voltak tele az ablakok mélyedései és órák hosszat álltak a hívek és nem fáradtak el, és lelkük remegett a hit, a remény és a szeretet érzésétől. Szombaton este a tanítók részére tartott előadást.

Pestalozzi nevelő személyiségének egész alkata, amint életében és műveiben megnyilvánul, tanuságot tesz mély vallásosságáról. Sejtelmes lelkületében gyökerezett az az alapmeggyőződése, hogy a hit legelső indítékai mindenkor a szívben rejlenek. E felfogás hatja át nevelő munkásságát is. Hogy a gyermek vallásossá váljék, először meg kell vele éreztetni Istent, s csak azután tanítani róla. A vallástanítás első színhelye az ethikai légkörrel telített család, ahol Isten szeretete, célzatosság nélkül, szemléletes élményekben tárul fel a gyermek előtt. A gyermek első vallástanítója az anya.* Mindenben, amire gyermekét megtanítja, megmutatja neki Istent.

Megmutatja őt, a mindenszeretőt (den Allliebenden) a felkelő Napban, a siető patakban, a fa rostjaiban, a virág ragyogásában, a harmat cseppjeiben. Megmutatja a mindenütt jelenlévőt (den Allgegenwärtígen) a gyermekben magában, szeme világában, tagjai hajlékonyságában, ajka hangjaiban – mindenben, mindenben Istent mutatja meg neki.

Amikor a gyermek ekként Isten jóságát, bölcsesegét és hatalmát átérezte, amikor ezek a benyomások eleven szemléletekké érlelődtek benne, veheti kezdetét vallási fogalmakká alakításuk, nem tételes módon, hanem a keresztény erkölcs szellemétől ihletett alakban. Pestalozzi az evangéliumot tanította, de át is élte. Vallásos érzülete szentséges és áhítatos Isten- és emberszeretet, mellyel egykorú nevelőtársait, a filantrópistákat ép úgy, mint a neohumanizmus híveit messze megelőzte.

111. Hattyúdal. – Már 1815 körül észrevehetők az yverdoni intézet hanyatlásának tünetei.* A tanári kar tagjainak torzsalkodása s ennek folytán a legkiválóbbaknak távozása, az állandóan fenyegető anyagi válság, az oktató eljárásban mindinkább érvényre jutó formalizmus és ennek nyomán a módszer ellenségeinek mind hevesebb támadásai, Pestalozzi munkatársainak mindinkább érezhető hatalmaskodása, melynek következménye más nem lehetett, mint a gyengéd lelkületű mester befolyásának fokozatos csökkenése – mindez együttvéve lassanként aláásta a virágzásnak indult intézmény alapjait, s Pestalozzi lelke keserűséggel telt meg, melynek súlyát most már egyedül kellett viselnie, mert neje is, fia is elhalt, s leghívebb munkatársai elhagyták. Végre is, 1825-ben megvált Yverdontól s Neuhofba vonult vissza, ahonnan egy félszázaddal elébb telve reményekkel indúlt el életének tövises útjára. Ekkor jelent meg hattyúdala (Schwanengesang),* melyben még egyszer végigtekintett életén és még egyszer összefoglalta pedagógiájának alapeszméit. Egy évre rá, 1827 (február 17-én), nyolcvanegyéves korában lehelte ki nemes lelkét, állítólag e szavakkal:

Megbocsátok ellenségeimnek; leljenek békességet, amidőn magam az örök béke elé megyek. Szerettem volna még egy hónappal tovább élni utolsó művemért, de köszönöm a Gondviselésnek, hogy elszólít ebből a földi életből. És ti gyermekeim, maradjatok együtt és keressétek boldogságtokat a családi élet nyugalmas körében.

112. Pestalozzi öröke. – Ismertető és elemző műveletünk végeztével immár abba a helyzetbe jutottunk, hogy Pestalozzi életművét a maga összességében értékeljük.

Legelébb is meg kell állapítani, hogy az a tanítói eljárás, melyet Pestalozzi és első tanítványai követtek, módfölött gépies volt. Burgdorf nem egy látogatójának feltünt az emlékezetnek ama rendkívüli megterhelése, a szárazságukkal és egyhangúságukkal óhatatlanul unalmat keltő, hangoztató, rajzoló és író gyakorlatoknak ama végnélküli sorozata, mellyel Pestalozzi állandóan foglalkoztatta kis tanítványait; az összefüggés nélkül betanult szóknak ama tömege, melynek elmondását követelte, szóval az a merő alakszerűség, mely ezeket a leckéket jellemezte. A módszer örökérvényű alapgondolata és a gyakorlati kivitel között mutatkozó nagy ellentétnek egyik oka kétségkívül Pestalozzinak ama téves feltevésében rejlett, mintha a tanítói eljárást oly „mechanikussá” lehetne tenni, hogy mintegy függetlenné váljék a tanító személyiségétől. Ha volt a tanításnak eredménye, az nem az eljárásmód érdeméül tudható be, hanem Pestalozzi kivételes nevelői személyiségének, melynek varázsa – a mechanizmus ellenére – mindenkor ellenállhatatlannak bizonyult. Az, amit módszernek nevezünk, nem óramű, melyet bárki és bármikor megindíthat.

Az ellentét másik oka Pestalozzinak az az alaptévedése, hogy teljesen el lehet különíteni egymástól az alaki és tárgyi oktatást, oly módon, hogy a növendék először az általános fogalmakat szerezze meg önmagukban s csak azután ismerkedjék meg azokkal a konkrétumokkal, melyek e fogalom alá sorolhatók. Ez különösen a nyelvtanulásra vonatkozik. Az ily eljárás nem felel meg annak a követelésnek, hogy a szemléletek útján jusson a gyermek a fogalomhoz. A szemléleteket az oktatás elemi fokán valóságos tárgyakon kell megszereztetni, s ebből a szemléleti anyagból kell kiemelkednie a fogalomnak. Azzal például, hogy a gyermek tömérdek dolognak a nevét szótárszerűen megtanulta, még nem szerezhette meg ezeknek a dolgoknak sem szemléletét, sem fogalmát.

Ha most a gyakorlat terét elhagyjuk és Pestalozzi módszertani elméletét vizsgáljuk, ennek körében három oly igazságot kell feljegyeznünk, melyeket a svájci pedagógus csodálatos intuíciója talált meg és örök érvényeséggel ruházott fel.

Az első és legfontosabb valamennyi közül az az elv, hogy minden oktatásnak azt a menetet kell követnie, melyet a gyermeki természet követ, amikor ismereteket szerez. Ezt az igazságot senki sem érezte át oly mélyen, senki sem fejezte ki oly meggyőzően, mint Pestalozzi. Ha azt akarjuk, hogy a gyermek megértse, azaz birtokba vegye azt, amit tanul, valóban szemléletekből kell kiindulnunk az oktatásban, mert csak ezeknek alapján juthat el növendékünk a teljes fogalmi világosságig. Minden, amit Pestalozzi után az oktatás módszeres menetéről írtak, erre az igazságra megy vissza. Herbart sem alkothatta volna meg az oktatás fokozataira vonatkozó elméletét, ha előbb Pestalozzi nem állapította volna meg végérvényesen a két leglényegesebb fokozatot, a szemléletszerzés és fogalomalkotás fokozatait. És nemcsak az oktatás szűkebb körére vonatkoztatja Pestalozzi a szemlélet elvét, hanem a nevelés egészére. Míg Comeniusnál és Basedownál a szemlélet csak az oktatás eszköze, addig Pestalozzinál a pedagógia egyetemes pillére, melyen az egész egyéni és társadalmi embernevelés nyugszik. „A szemléletek és érzelmek (úgymond) minden kulturának alapelemei.”

Minden időkre szóló alapelve továbbá Pestalozzi didaktikájának, hogy oktatás a gyermek szellemi öntevékenysége nélkül lehetetlen. Az oktatás nemcsak valamely ismeretanyagnak a gyermekhez való külső hozzátapasztása, nemcsak puszta átadás, hanem múlhatatlanul szükséges hozzá az, hogy a gyermek eléje járuljon ennek az átadásnak a maga erejével, amellyel őt a természet ellátta. Az oktatás a gyermeki szellemben rejlő lappangó erőknek kibontakoztatása, eleven erőkké változtatása. Amikor a gyermek valamit megismer, tulajdonképen csak azt ismeri meg, aminek a csirája már megvan benne magában; mert ha e csirák (potentiák) nem volnának meg benne, az érzéki észrevételek, a tapasztalatok sem taníthatnák meg őt semmire sem.*

A harmadik nagy igazság a hézagtalanság elvében rejlik. Minden megértésnek feltétele, hogy az új ismeret az előzetesen megszerzett ismeretekhez füződjék. Miként a gyermeki lélek lépésről-lépésre, fokról-fokra, szökemlések nélkül, állandó és soha meg nem szakadó szerves egymásutánban fejlődik, oly hézagtalanul, azaz: képzetet képzethez kapcsolva, a fonalat sehol el nem ejtve, kell haladnia az oktatásnak is.

Ezen a három alapigazságon sarkallik Pestalozzi egész didaktikai elmélete: mind az a sok értékes részlet, mely belőlök folyik és Herbarton keresztül a XIX. század folyamán mind tökéletesebbé tette az elemi oktatás módszerét. A sok közül legyen elég itt csupán a beszéd- és értelemgyakorlatokra, vagy a számtani és mértani oktatásra vagy az írástanításra utalnom.

De bármilyen nagyjelentőségű mindaz, amit az elemi oktatás módszere köszönhet Pestalozzinak, nem ebben látom pedagógusunk igazi nagyságát, hanem nevelő személyiségében. A pedagógia története egyetlen nevelőt sem tud felmutatni, aki fenségesebb önzetlenséggel gyakorolta volna hivatását; aki többet fáradott és többet szenvedett volna növendékeiért, akinek a szíve nagyobb szeretettel ajándékozta volna meg a gyermeket. Csak földi életének mártiromsága magyarázhatja meg a gyermekért való teljes és feltétlen odaadás csodáját. És szeme előtt sohasem az egyén lebegett, hanem mindig a nép s ennek éppen legelnyomottabb és legszegényebb része. Hirdette, hogy a munka megnemesítésétől függ a nép boldogsága, s hogy ennélfogva nem külső segítségre, jóléti intézményekre van szükség, hanem arra, hogy maga a néplélek átalakuljon és nevelés útján az erkölcsi önelhatározásra képessé tétessék. Ennek a nevelésnek pedig a főrúgóját a szeretetben látta. Hite a szeretet nevelői hatalmában példa nélkül való. E hite sugalta neki sarktételét; hogy a családban, s különösen az anyai szeretet pótolhatatlan hatásában gyökerezik egész emberi nemünk megújhodásának lehetősége. Talán ez az oka, hogy ma, mikor a családi élet bensőségének és meghittségének vesztét fájlaljuk, sóvárgó lélekkel fordulunk ismét, inkább mint valaha, a svájci apostol pedagógiájához, melynek mélységét és gazdagságát szerintem legjobban éreztetik meg az anyához intézett, felejthetetlen szavai:*

A tanító rendszerint a tárgyból indul ki, Te magából a gyermekből indulsz ki. A tanító a maga oktatását ahhoz fűzi, amit tud, hogy megtanítsa rá a gyermeket; Te gyermekeddel szemben semmiről sem tudsz, csak ő róla, s mindent az ő ösztöneihez és hajlamaihoz fűzesz. A tanítónak megvan a maga oktató alakja, melynek aláveti a gyermeket; Te oktatásod menetét a gyermeknek veted alá s azt tanításközben odaadod neki. A tanítónál főleg az értelemből fakad minden, Nálad minden a szív gazdagságából fakad. A gyermek gyermekiesen viselkedik Veled szemben, mert Te anyai módon cselekszel ő vele szemben; annyival gyermekibb ő, mennyivel anyaibb vagy Te. Hozzád jár iskolába az emberformáló; Tőled tanulja meg, miként kell magát a természetnek alávetnie, aminthogy Te is aláveted magadat amannak. Abból a módból, ahogyan Te a gyermek tevékenységének szeretettel teljes szabadságot engedsz, ő is megtanulja, miként kell a gyermeki tevékenységnek szeretettel teljes szabad tért adni. Oktatásának alakja nem más, mint egyszerűen felfogott és ábrázolt menete a gyermek ama tevékenységének, melyet a Te szellemed indít meg. Belőled; a Te eljárásodból eredt az emberképzés módszere, abból az elvből, hogy az, amit a természet és Isten Tebenned véghez vitt a gyermekkel, az minden igazi nevelés alapja.

Pestalozzi 1805-ben ezt írta* tanítványainak; „Amit tettem, csak elvetett mag; növekedésének gondozása a ti kezetekben van.” A mag nemcsak kikelt, de dús tenyészetet is fakasztott. A mester pedagógiájának ez a rendkivüli hatása azonban már csak a század fordulóján kezdett mutatkozni. Ezért tárgyalásunkat ezen a ponton le kell zárnunk,* rövid utalással arra a hatalmas mozgalomra, melyet Pestalozzi korszakos tanítása és példaadó életmunkája a tizenkilencedik század elejétől napjainkig világszerte támasztott. Szívétől ihletett gondolatainak kincsesbányájából mindaddig meríteni fognak nevelők és tanítók, míg él lelkökben az a hit, hogy az emberiség tökéletesítése a legmagasztosabb erkölcsi feladat, melyet ember kitűzhet magának, s hogy ennek a tökéletesítésnek nincs hatalmasabb eszköze a nevelésnél. Ennek a pedagógiai idealizmusnak legnemesebb képviselője Pestalozzi.




Hátra Kezdőlap Előre