Bevezető

 

1849. július 3-án, kedden reggel két törzsorvos hajolt Komárom városában, a Szaáky-házban egy sebesült katona fölé. A gránátrepesz csúf munkát végzett: jó tizenkét-tizenöt centiméter hosszan ferdén átszakította a koponyatető csontját, és az orvosok a hatalmas sebbe betekintve láthatták, hogyan emelkedik és süllyed az áldozat agyveleje az érverés és légzés kettős ütemének engedelmeskedve. Az agyburokra néhány éles csontszilánk tapadt, a seb ellátása előtt ezeket kellett eltávolítani. A fájdalmas művelet során a sebesült elvesztette eszméletét, pedig kemény katonának ismerték. Dr. Mihálik Viktor és dr. Orzovenszky Károly a hadjárat során nem először látott csúnya sebet, most mégis eszükbe kellett jusson (bármennyire lekötötték is figyelmüket a csontszilánkok), hogy nem akárki a sebesült, és hogy abban a lomhán lüktető agyvelőben a szabadságharc katonai történetének sorsdöntő tapasztalatai lakoznak, tervei szunnyadnak. A sebesült mellett ott hevert véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth-kalapja, csíkos selyembélésén ezzel a felirattal: Schoober, Pesten. Mellette egy fehér pöttyös kék selyemkendő, amellyel a sebet a július 2-i csata estéjén hevenyészve bekötöttek.

A két orvos bízott a beteg szívósságában, aszketikusan edzett fiatal testének ellenálló erejében. Azt mondták tehát az áldozat öccsének, egy honvéd századosnak, hogy a seb súlyos, életveszélyes ugyan, de nem okvetlenül halált okozó. A szenvedő hősnek, ahogy újra meg újra magához tért ájulásából, az járhatott az eszében, hogy előző délben, mikor a kirobbanó csata hírére abbahagyta a minisztériumhoz címzett, de személy szerint Kossuth Lajosnak, a magyar álladalom kormányzó elnökének szóló levelét, ezekkel a szavakkal búcsúzott vezérkari főnökétől, Bayer József ezredestől és a levelet körmölő Rochlitz Kálmán vezérkari századostól: „Majd este folytatjuk. Bár talán nem is lesz szükség rá. Adieu, Bayer!”

Igen, míg a miniszterurak Pesten tanácskoztak, és a vezérkari tisztek a sereg- és csapattesteket bábuként tologatták a térképen, ez a harmincegy esztendős fiatalember percenként kockára tette az életét önnön dicsőségéért, katonai hírnevéért – és mindenekelőtt a haza javáért. És ma, csaknem száznegyven évvel a csata után, mikor kései barátként vagy ellenségként az olvasó kezébe veszi ennek a férfinak a visszaemlékezéseit, ugyanaz az élménye lehet – riasztó, hátborzongató és mégis felemelő – , mint a két orvosnak: egy ember agyába lát bele, közvetlen közelről szemlélheti kimondott és titkos gondolatait, tetteit, terveit és szándékait, és arra is következtethet, hogy mi zajlott ennek az embernek, a szabadságharc fővezérének, Görgey Artúr vezérőrnagynak a szívében. Mert, bár nem a nagy szavak és pózok embere volt, bár módszeresen dolgozó agyának működését alapos természettudományos képzettsége határozta meg, azért volt szíve is, és ez a szív – addigi hadvezéri pályája mutatta – bármikor hajlandó volt ugyanúgy a vérét ontani a hazáért, mint a hadsereg, a „mártír hadsereg” bármelyik közkatonája. Ne hőköljünk vissza hát a feladattól, ne hallgassunk belénk sulykolt, sokszor talán csak puszta vakhiten alapuló előítéletekre, hanem hajoljunk a sűrűn teleírt oldalak fölé, ismerjük meg, milyen volt valójában ez a „fiatal kárpáti sas”, akit 1848– 1849 radikális sajtója a szabadságharc egész ideje során függetlenségi küzdelmünk természetes fővezérének tartott és követelt, és akire utóbb az emigráció mégis az árulás vádját sütötte. Vegyük fontolóra, mi van a mérleg két serpenyőjében, ismerkedjünk meg a tényekkel, és csak utána ítélkezzünk.

Egy előszó keretében aligha kísérhetjük lépésről lépésre nyomon Görgey több mint kilencvennyolc esztendőre nyúló teljes életpályáját vagy a csaknem másfél évszázados Görgey-vita minden fordulatát, alakulását. Ezekkel a kérdésekkel csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire Görgey Artúr 1848–1849. évi szereplésének megítéléséhez elengedhetetlenül szükségesek. Fájó szívvel le kell mondanunk az Életem és működésem megírásának és kiadásának részletes ismertetéséről is. Azt az időben igen rövid, de történelmi fontosságában annál jelentősebb időszakot, alig egy és egynegyed esztendőt kell tehát megvizsgálnunk, amelyben sokadmagával Görgey Artúr is üstökösként lobbant fel az égre, hogy utána soha többé ne térhessen vissza hazájának társadalmi és politikai életébe, hogy soha többé ne állíthassa tagadhatatlanul rendkívüli tehetségét az ország szolgálatába. A szabadságharc időszakát kell tehát áttekintenünk, azt a pályát megrajzolnunk, amelyet ebben a dicsőséges küzdelemben a magyar hadsereg vitathatatlanul legkiemelkedőbb képességű katonája bejárt.

A szabadságharc története 1848 szeptemberétől elsősorban egy háború története, melynek sorsa nem a napi politika küzdőterein dőlt el, hanem a csatatereken, melyben az utolsó székely baka szuronyán több múlt, mint a leghatásosabb országgyűlési vagy hordószónoklaton. Mégis, kivált az utolsó néhány évtizedben, a szabadságharc történetének kutatói csökönyös makacssággal a függetlenségi küzdelem egyébként igen érdekes politikai történetébe ásták bele magukat, patikamérlegen méricskélték a pesti, debreceni, vagy szegedi országgyűléseken az egyes képviselők heves vagy hűvös állásfoglalását, az egyes pártok erőviszonyait, politikai elképzeléseiket, sajtóbeli megnyilatkozásaikat, előrelátásukat vagy rövidlátásukat, és derűs nagyvonalúsággal feledkeztek meg arról, hogy mi a legfontosabb kutatnivaló ebben a forradalmi háborúban: a hadműveletek története, a katonák – tömegek és vezérek – teljesítménye.

A szabadságharcot csak a nemzet önérzetének és az elért vívmányoknak feláldozásával kerülhettük volna el. Bécs ugyanis az európai forradalmi hullám visszahúzódta láttán egyáltalán nem óhajtott „egyezkedni”, az önálló magyar királyság pedig végképp nem illett bele a némiképp korszerűsített és még erősebben központosított „összmonarchia” kereteibe. 1848. július 25-én az agg Radetzky tábornagy a császári hadak élén Custozánál nagy győzelmet arat a piemonti hadsereg fölött, visszaveszi Milánót, és egész Lombardiából kisöpri az egységes Itáliáért harcoló hadakat. A szárd király, akit a polgárháborús körülmények közt élő Franciaország és a meglehetősen közönyös Anglia csak szavakban támogat, 1848. augusztus 9-én kénytelen fegyverszünetet kötni. A délvidéken harcoló magyar csapatok nem boldogulnak a szerb felkelőkkel: augusztus 19-én másodszor is hiába támadják Szenttamást, a felkelők bácskai központját. Az osztrák minisztérium elérkezettnek látja az időt, hogy a történelmi jelentőségű magyar márciusi vívmányokat is visszaperelje. Az 1848. augusztus 31-i királyi kézirattal a magyar országgyűlésnek megküldött emlékirat még azt is ki meri mondani, hogy az uralkodónak nem volt joga a múlt országgyűlési törvényeket szentesíteni, mert ezek a törvények ellenkeznek a pragmatica sanctióval! A Bécsben tárgyaló két magyar miniszter, Batthyány Lajos gróf miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügy-miniszter csakúgy üres kézzel tér vissza, mint az országgyűlés száztagú küldöttsége. Bécs elhatározta, hogy a törvényes magyar kormányt, ha kell, erővel is megbuktatja, és a március előtti állapotokat visszaállítja. Nem csoda tehát, ha Pulszky Ferenc államtitkár már 1848. augusztus 28-án ezt írja Bécsből Kossuth Lajos pénzügyminiszternek: „Olasz háborútól itt ki sem fél, Cavaignac nem akarja, mert a kommunisták és a munkások a sereghez menni nem bírnak kedvvel – s ha a franciák seregeik egy részét Olaszországba leküldik, Párizsban a kommunisták újra kitörnek. Itt ma csend van és béke; és magyargyűlölet és megvetés, hogy a rácokkal nem bírunk, s örülni fognak, ha az oláhok és tótok is föl találnak zendülni.” A horvát-magyar határon pedig ott áll seregével a méltóságaiban megerősített Jellačić altábornagy, Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok bánja, az udvar kedvence és bizalmi embere, hogy a szükséges karhatalmi erőt szolgáltassa, a tervek szerint akadálytalanul besétáljon az ország fővárosába, és „helyreállítsa a rendet”.

A nemzet azonban felveszi az arcába vágott kesztyűt. Az út, amely az országot a szabadságharcba vezette, közismert. Annál kevésbé ismert az az út, amit Görgey Artúr tett meg 1848 késő nyaráig, az ellenségeskedések nyílt kirobbanásáig. És itt egy pillanatra vissza kell térnünk a komáromi gránátrepeszhez és egy Görgeyre nem nagyon jellemző, szónokias vallomáshoz, amelyet kilencvennégy éves korában tett egy zömök, enyhén kancsal fiatal írónak, Móricz Zsigmondnak:

„Az apám! – kiáltott fel égő szemekkel, belerekedve, rekedt hangjának legmélyebb dühével. – Az nem volt ember! Az egy lump volt… Az anyám!… Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe, s kitártam a karom, és azt kiáltottam: Anyám! És láttam őt az égben…”

A szenvedélyes aggkori kirohanás igazságtalan, de jellemző. Görgey György, az apa, nem volt lump, hanem nagyon is szorgalmas ember, aki gyermekeit is ebben a szellemben iparkodott felnevelni – feleségének hozományát azonban csakugyan könnyelműn vesztette el. Egy barátjára bízta, a Görgey Artúrnál is matuzsálemibb kort megérő Podmaniczky János báróra, és a báró kezén a húszezer forint szőrén-szálán eltűnt. Egyre sanyarúbb napok következtek a családra, ráadásul a toporci kastély úrnője, özvegy Görgey Jánosné Doleviczényi Annamária minden érintkezést megszakított a nagy kastélykert végében levő szerény ház lakójával, legidősebb fiával. Görgey Artúr apja ugyanis nem nemeslányt vett feleségül, hanem egy művelt és tehetős lőcsei polgár lányát, Perczián Erzsébetet, és ez halálos bűnnek számított a családját vaskézzel kormányzó matróna szemében. Amíg Perczián Erzsébet élt, úgy-ahogy anyagi biztonságban érezhette magát a család. A rák azonban túlontúl hamar szétroncsolta a szerencsétlen asszony szervezetét. Élete utolsó másfél esztendejét már ágyban töltötte. 1829. január 9-én halt meg, néhány nappal önfeláldozó ápolójának, Görgey Artúrnak tizenegyedik születésnapja előtt. Természetes, hogy Artúr minden gyermeki rajongása az anyjáé volt és maradt, azé az asszonyé, akit nem a családi kriptában helyeztek örök nyugalomra, hanem a szerény ház közelében, a három hatalmas hársfa tövében. Ez az eredendően érzelmi indíttatású választás azonban nemsokára tudatossá is vált: az ifjú Görgey nemsokára úgy érezte, hogy semmi köze az apai család nemesi világához.

1832-ben, tizennégy esztendős korában válaszút elé kerül. Addigra két bátyjának a sorsa már biztosítva van: Guido, aki nyolc évvel idősebb nála, a selmecbányai bányászakadémia elvégzése után jól fizetett tisztviselői állást kapott a bécsi cs. kir. pénzverési és bányakamaránál, Ármin pedig, aki hat esztendővel idősebb hősünknél, ekkor már a magyar nemesi testőrségben teljesít szolgálatot. Az elszegényedett családfő kapva kap az első lehetőségen, hogy Artúr sorsát is megalapozza. Báró Wieland György altábornagy – volt századparancsnoka, az 1793. szeptember 29-én Maubeuge-nél egy huszárroham során hősi halált halt Görgey János kapitány iránti kegyeletből – ingyenes helyet szerez a tullni cs. kir. utásziskolába Görgey János valamelyik unokája számára. A sarokba szorított tizennégy éves Artúr a lehetőség hírének hallatára ezt írja az apjának 1832-ben a késmárki gimnáziumból:

„Ha Tullnba találkozik alkalom, akkor katona akarok lenni; ellenkező esetben a filozófiát akarom végezni, és azután egyik avagy másik tudós szakmára határozni el magamat. Mert katonának két okból megyek: először és mindenekelőtt a haza iránti szeretetből, minthogy ennek hasznára lehetni nekem emitt több alkalom látszik kínálkozni, mint más szakokban, másodszor a matematikai és fizikai ismeretek iránti szeretetből.”

De hogy valójában mit érzett, azt egy tíz évvel későbbi levélben írta meg:

„Talán még ekkor, az 1831. évben is lehetett volna valami belőlem. Szorgalmas tanuló lettem, szeretettel tanultam a klasszikusokat, lelkesedéssel a történelmét. Ekkor jött közbe az a válságos pillanat, ahol atyánknak, gazdálkodási rendszere következményei miatt, a haja kezdett ég felé meredni, ahol a kenyér nélküli négy gyermek miatti gond éjjel-nappal nyugtalanította, s ő talán őrjöngő pillanatokban önmagát átkozta, amiért megnősült. »Akarsz-e katona lenni?« – kérdé tőlem egy nap ex abrupto. Én pedig nagyon megértettem! Így: katonává kell lenned. Reszketve adtam meg magamat sorsomnak. Mai pályámat – katonának lenni béke idején – akkor azért utáltam, mivel nem ismertem; ma azért utálom, mert ismerem.”

Görgey Artúr 1832 és 1836 között tanul a tullni akadémián, mint a cs. kir. 60. gyalogezred hadapródja. Végbizonyítványában ezt olvashatjuk: „mindig a legkitűnőbb tanuló volt a maga osztályában; az egész tanfolyamot a legteljesebb megelégedésre fejezte be, és a legjobb ajánlásra érdemes”.

Mégsem lesz belőle hadnagy – hadapródként kell visszatérnie ezredéhez. A most következő esztendő érleli férfivá. Apjától nem fogad el pénzt: inkább koplal, kincstári komiszruhában jár. Tovább akar tanulni, és ezért szorgalmazza, hogy a magyar nemesi testőrséghez kerüljön Ármin bátyja megüresedő helyére. A testőrség ekkor ugyanis nemcsak az udvartartás fényének emelésére szolgált, hanem szigorúan oktatta is a katonai ismereteket. 1837 nyarán végre hadnagy lesz Artúr, és Bereg vármegye ajánlatára beosztják a testőrséghez. Vizsgáit itt is jól megállja – és tovább sanyargatja magát. Ő küld pénzt csekély hadnagyi fizetéséből csődbe jutott és zár alá helyezett apjának. Vigasztalásul ilyesféléket ír: „több mint hat esztendő óta hozzá vagyok szokva vacsorára semmit, reggelire pedig egy darab kenyeret enni”. Nem csoda, hogy ettől a sajátos étrendtől megbetegszik. Hála a gárda pénzalapjának eljut Karlsbadba (amit a magyar látogatók általában túltápláltság miatt keresnek fel), és úgy-ahogy kikúrálja magát.

Mindezekben az években állandóan él benne némi sóvárgás az otthoni környezet, a szép Szepesség, a Tátra iránt. Egyre többet felejt azonban: kevesebbet és rosszabbul ért magyarul, alig tud a magyarországi eseményekről – egyszóval a legjobb úton halad, hogy jó katonatiszt legyen belőle az uralkodóházhoz hű és magát nemzetek fölöttinek tekintő cs. kir. hadseregben. 1840 nyarán, nyolcévi kényszerű távollét után végre sikerül hazalátogatnia. Nemcsak öccsével, a nála hét esztendővel fiatalabb Istvánnal való barátsága szilárdul meg a közös bérci túrákon, a Lomnici-csúcs megmászásakor, hanem újra feltámad benne az 1832-ben még oly lelkesen emlegetett hazafiúi érzés is. „Nyakra-főre magyarul tanulok, nehogy német huszár váljék belőlem” – írja, és azt is elhatározza, hogy az öt testőrév leszolgálása után a Jászkun kerületből kiegészülő színmagyar Nádor-huszárezredhez kéri magát, mert „a tisztikar jeles, a legénység derék; az ezred általában a legkitűnőbbek egyike; és még az egyenruha is 150 pengő forinttal olcsóbb, mint más ezredeknél”. (Az utolsó kitétel arra céloz, hogy a 12. huszárezred tisztjeinek egyenruháján ezüst és nem arany zsinórozás volt.)

1842 májusában csakugyan a Nádor-huszárokhoz kerül Görgey Artúr főhadnagyi ranggal. A szolgálat nem könnyű. Századparancsnoka, Vernier-Rougemont báró kellemetlen ember és nagy magyarfaló. Az ezredet hamarosan Csehországba vezénylik Salzburgból és Felső-Ausztriából, pedig a derék jász és kun legények alig várták, hogy végre magyar földön szolgáljanak. Görgey elkeseredése is nőttön-nő. Olvassunk csak bele a leveleibe! 1842. május 30-án ezt írja:

„A százados kiabál, az őrnagy harap, a közember, ha váratlanul engem meglát, összerezzen, kinyúlik oly hosszúra és egyenesre, akár csak nyársra húzták volna, és úgy néz rám, úgy néz rám, néz rám, rám, olyan nézéssel, minővel én fognék egykor a hóhéromra tekinteni, ha ti. annak keze általi halálom volna megírva a végzet könyvében.”

1842 decemberében már ilyen vallomásra ragadtatja magát:

„Amióta tulajdonképpeni anyanyelvem megtanulásának nekifeküdtem, mindinkább éled bennem a vágy e nyelv honával – szeretett hazámmal – habár csak testben is közelebb összeköttetésbe jutni. Hiszen, hacsak nem egészen önző, kell az embernek valamit bírnia, amiért lelkesüljön, amit szeressen; és így vagyok vele magam is. Több komolyabb valaminek kell annak lenni, ami engem minden iránt, mi Magyarországon történik, oly nagyon érdeklődtet; és éppen ezen érdek itt egészen árva, olyannyira, hogy koronkint szinte – nem tagadom – honvágyban szenvedek. Valahányszor Pista leveleiből csak valamit is megtudok hazámfiai törekvései felől, mindjárt könnyebb a szívem. Már arra gondoltam, hogy egy magyar napilapra előfizessek; de mikor a gázsijából él az ember, az ily vágyakról le kell mondani. Ó, bárcsak ezredünk Magyarországba jönne!”

1843 februárjában pedig valóságos forradalmi pátosszal tüzel, mikor a Pesti Hírlapra terelődik a szó:

„El van-e tiltva Magyarországon a Pesti Hírlap? Tilos-e a magyaroknak? Nem a! De hát akkor az a magyar ember, kinek szerencsétlensége, hogy viszonyai őt Ausztriában, Csehországban stb. élni kényszerítik, miért ne örülhessen a betűknek, melyek nemzetének szép előrehaladását, nemes tökéletesedését, magasztos törekvéseit hirdetik? Csak azért-e, mivel ezeket a Pesti Hírlap hozza? Mégpedig azért, mert valamennyi hírlapok közül a Pesti Hírlapban találni a legtöbb igazat és tartalmasat. Ó, királyok, ti testvértagadók, kényurai a népnek! És miniszterek, ti királyok zsarnokai! Mikor nő meg a fületek elég nagyra befogadni az udvaroncok hízelgésein fölül még egy szemernyi igazságot is csenevész agyatok és szívetek számára?”

Nagy változást, jobban mondva a nagy változás lehetőségét adja meg Görgey Artúr számára az az 1843. április 30-i pillanat, amikor váratlanul meghal az apja, Görgey György. Úgy érzi, ideje volna otthagyni a katonaságot. „Ó, volna csak bármily szerény tulajdon tűzhelyem: most már semmi sem marasztana ezen a marionettpályán! Hiszen eddig is csak a drága öreg kedvéért tartottam ki rajta…” – írja, mégis türelmesen vár. 1843 márciusában ugyanis eljegyezte Medgyaszay Friderikát, egy bécsi magyar nagykereskedő lányát, és tudja, hogy a kényes és érzékeny fiatal lánynak gondtalan életet kellene biztosítania. „Hitvesemmé akarom tenni hölgyemet anélkül, hogy emiatt nélkülözéseknek legyen kitéve. Ezt csak úgy érhetem el, ha az emberi intézmények jármát következetesen tovább cipelem” – hogy az ő szavait idézzük. Így aztán tovább tart a már jól ismert önsanyargató életmód, hiszen ugyanebben az 1843. június 30-i levelében megint csak ilyesféléket olvashatunk: „Egynémely úrfi hihetőleg gyomorgörcsöt kapna, ha az én étkezésemmel be kellene érnie. Első fogás: komiszkenyér; második fogás: komiszkenyér; harmadik fogás: komiszkenyér, és azután hegyibe poszpásznak még egy kis darab komiszkenyér. Van valami jó benne: az ember ritkán rontja el a gyomrát vele; aztán meg attól sem igen tarthat az ember, hogy kolerában hal meg.” De nemcsak az e korban a tehetséges, de szegény fiatalemberek életrajzából általánosan ismert garasoskodó önsanyargatás folytatódik Görgey Artúr életében, hanem az önképzés is, a magyar nyelv tanulása, a magyar politikai élet tanulmányozása és figyelemmel kísérése is. Olvassunk csak bele, miket ír 1843. augusztus 20-án Prágából öccsének, a pozsonyi országgyűlésen írnokoskodó szabadelvű jurátusnak, Görgey Istvánnak: „Azt írod pozsonyi leveledben, hogy reményeid mögött, melyekkel az országgyűlésre elindultál, messzi elmaradt a lomha teljesülés. Éppen annak a látványa, mily fáradságosan küzdenek a jó, igazságos, az igazi hazafiak a rang-, pénz- és hatalomsóvár arisztokraták s az ősi butaságban megmaradni akaró bocskoros nemesség ellen – éppen ez a látvány rád és mindenkire nézve, aki hazája javát kívánja, és kinek esze, szíve a helyén van, a leghathatósabb sarkantyú kell hogy legyen szakadatlanul előretörni az óhajtott cél felé!”

Bizonyára fárasztó a sok apró idézetet olvasni, de akárcsak a mozaik kövecskéiből, jól kirajzolódó arckép áll össze belőlük Görgeyről, mint ifjú katonatisztről. Szegény, önérzetes, csak a saját erejére támaszkodó, értelmes és felvilágosult fiatalember, életkörülményeit és gondolkodásmódját tekintve nincstelen értelmiségi, fényévnyi távolságra a magyar középnemességtől, amelyből pedig – legalább apai ágon – származik. Kívánná is az ember neki a megérdemelt egyéni boldogságot – de hasztalan. Hiába lesz ezredsegédtiszt (havi öt teljes forint kincstári pótlékkal és, ha önérzete nem tiltaná az elfogadását, ingyenes étkezéssel „az ezredes asztalánál”), hiába tervezi, hogy kapitányként nyugdíjaztatja magát, és elveszi menyasszonyát, még sincs reménye annyi pénzre, hogy a katonatisztek kötelező házassági óvadékát lefizesse. Az 1843 májusa óta érlelődő nagy elhatározás végül 1845 májusában megszületik. Így írja meg bátyjának, Guidónak, 1845. május 18-án:

„Hímezés nélkül nevén nevezem a gyermeket: én legkésőbben augusztus havában katonatiszti rangom megtartása nélkül kvietálni szándékozom, és más kenyérkereset után nézni. Indítóokaim: mostani pályám elleni mély ellenszenvem, mely ezredsegédtiszti szolgálattételem rövid ideje alatt – ahol első kézből kapom minden piszok bűzét az orromba, s ahol tulajdonképpen csak arra való vagyok, hogy azt én meg is emésszem – elképzelhetetlen fokra hágott. Ez az indok azonban hiába ösztökélne, ha ennél erősebb más okok nem járulnának hozzá, úgymint: egy ellenállhatatlan vágy Magyarország, hazám felé, melytől mostani állásomban örökre távol kellene élnem, minthogy ezredünket a magyarok iránti erős rokonszenvvel vádolják. Továbbá: vágyódásom egy tevékenyebb, szabadabb élet után, oly viszonyok után, melyek nem kényszerítenek feljebbvalóim közül az olyanoknak is, kiket megvetni van okom, kiket mint becsületes ember meg kell hogy vessek, a tiszteletnek külső nyilvánításával hódolni, és igen gyakran a legnemesebb erőmet az ő oktalanságuknak vagy rosszakaratuknak áldozni fel. És végre: szent kötelességem Friderikáról gondoskodni. Ezen utolsó indok a zárkő a boltívben, és még ha mind a többi okaimat egy nagyobb fokú kedélyhangulat rovására találod is róni: ez dönt a fönti elhatározásom mellett. Mert: 1. mint katonatiszt, sohasem lehet megházasodnom, mivel nincs meg a kaucióm; 2. még ha meg is volna a kaucióra való pénzem, elébb nyugdíjaztatnom kellene magamat, ez pedig csupán svadronyos kapitány koromban történhetnék meg, tehát semmi esetre sem elébb tíz esztendőnél. Addig szegény leánynak idegen kegyeken kellene tengődnie. Ez a gondolat nekem kiállhatatlan. 3. És aztán: kaucióval nyugdíjazott kapitánynak lenni – e teljes tetterő éveiben! Minő egzisztencia lenne ez számomra?”

1845. július 31-én Görgey Artúr kilép a cs. kir. katonai szolgálatból. Ősszel már a prágai egyetemen találkozunk vele, a jeles Josef Redtenbacher vegyészprofesszor tanítványaként. Az első évben eladott lovának és egyenruháinak árából tartja fenn magát – mondanunk sem kell, a lehető legegyszerűbben. Nem csoda, hogy Medgyaszay Friderika 1846 júniusában, türelmét vesztve, felbontja eljegyzését ezzel a kilátástalan jövőjű fiatalemberrel. De mikor Redtenbacher megtudja, hogy tanítványa egy évig éhezve-fázva végezte kísérleteit a Galli utca egy fűtetlen harmadik emeleti szobácskájában (sőt, mint szállásadónői, Clara és Elise Rambousek, két élemedett korú vénkisasszony elmesélték, a téli éjszakákon csak úgy zuhogott be a hó a bundájába burkolózva nyitott ablaknál alvó Görgey rövidre nyírt szőke koponyájára), nos ekkor a professzor rendelkezésére bocsát egy szobát a tulajdon laboratóriuma mellett, tisztes ösztöndíjat szavaztat meg neki, és a kilépett huszártiszt szívesen látott vendég lesz tanárának házában is. Redtenbacher igazán meg lehetett elégedve tanítványának előrehaladásával, mert a lembergi egyetem tanársegédévé kívánja megtétetni. 1847 nyarán azonban meghal Görgey utolsó élő nagybátyja, Görgey Ferenc, és az özvegy Artúrra kívánja bízni a kis toporci birtok kezelését. Görgey, akit a vegyészet mezőgazdasági alkalmazása amúgy is érdekel, kapva kap az alkalmon, hogy végre hazatelepülhessen. „Én Toporcra akarok menni, rendes gazdászati teendőim mellett magyarul jól megtanulni, s pár esztendő múlva valami szerényebb vegytani tanszék elfoglalására törekedni” – írja 1847 novemberében. 1848 januárjában pedig váratlanul újra eljegyez valakit. Hallgassuk meg előbb, hogyan számol be erről a vőlegény, azután pedig olvassunk bele a menyasszony visszaemlékezéseinek erről szóló fejezetébe.

„Aubouin Adele, kinek születési helye Pontarlier Franciaországban, korán elárvult; számottevő vagyon nélkül, arra lévén utalva, hogy önerején tengesse életét, véletlenül Redtenbacher hajadon ángya mellé jutott társalkodónőnek. Redtenbachernénál laktak. Én az első évtől fogva bejáratos voltam a házhoz, sőt az elmúlt nyáron három hónapon át falun is ott laktam náluk. Ekkor volt alkalmam Adele-t közelből kiismerni – és megszeretni. Anélkül, hogy belőle valamit neki elárultam volna, magamban elvégeztem, hogy – ha ő érzelmeimet viszonozza, s én a Szepességen megkeresek annyit, amennyi szükséges a megélhetéshez – egy év múlva elveszem. Ekkor közbejött, hogy Redtenbacher ángya júliusban szintén férjhez megy, és hogy ekkor Adele, rokonai kívánságának engedve, visszatér Franciaországba. Már most ezt tovább szó nélkül nem nézhettem. Gyors elhatározással – számba vévén egyrészt, mindkettőnknek mily kevésre van szükségünk, és hogy másfelől Mari nénénktől talán csak nem lesz sok, ha toporci birtoka kezeléséért két szobát, élelmet, fát stb. igénylek – Adele-nek azt az ajánlatot tettem, hogy ha eléggé szeret, hát kövessen Toporcra a jövő ősszel” – írja Görgey Artúr az unokaöccsének, Görgey Gusztávnak 1848. január 19-én.

A hugenotta családból származó Adele – vagy ahogy Görgey később szólította, Etelka – így emlékszik vissza a történtekre:

„Itt, Redtenbacheréknál gyakran hallottam beszélni egy kiválóképpen zseniális fiatal magyarról, aki régebben huszártiszt volt cseh garnizonban, de aztán otthagyta a katonai pályát, és mint kémikus, Redtenbacher tanítványa lett. Minthogy a laboratórium ablaka éppen szemközt volt a lakás ablakával, gyakran láttam az ablakon át a fiatal magyart. Mivel a vagyoni viszonyai nem voltak valami rózsásak, Redtenbacher a laboratórium melletti hálószobát is berendezte magyar tanítványának, akivel különösen nagyra volt. Egy ízben Redtenbacher behívta a családjához a tanítványát, és bemutatta: Arthur von Görgey. Én is akkor ismerkedtem meg vele… Az egész városban közismert szorgalma, odaadó és mélységes komolysága, amellyel a szerves kémia nehéz tudományának szentelte magát, valamint nyílt és egyenes jelleme, amelynek a kíméletlen őszinteség volt a legkidomborodóbb vonása – mindezek a tulajdonságok érthető módon mesterének különösen kegyelt kedvencévé tették a kiváló tanítványt. Görgey rövid ismeretségünk során sohasem udvarolt nekem. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor egy ízben minden átmenet nélkül megkért, legyek a felesége. Ez 1848. január 12-én történt. Mint később megtudtam, azért szánta el magát hirtelen a nősülésre, mert a nagynénje, Görgeyné született Kosztolányi Mária meghívta őt toporci birtokának igazgatására, és Artúr elfogadta a meghívást, noha akkor már úgyszólván nyitva volt számára a lembergi egyetemen a kémiai tanszék, és Redtenbacher úgy tervezte, hogy majd a prágai egyetemen Görgey legyen az utóda.”

Az 1848. márciusi napokat Görgey Bécsben és Prágában tölti, de a gondolatai legalább annyit foglalkoznak a hazai eseményekkel, mint 1848. március 30-ra a prágai evangélikus templomba kitűzött esküvőjével. „Bárcsak hazánkfiai már eltörölték volna a robotot, ezt a pokoli átkát az emberi nemnek. Igaz, hogy én könnyen beszélhetek, mert nem veszítek vele semmit; hanem… ha rajtam áll, hát eltörlöm a nemességet – itt aztán csakugyan veszteséggel járok” – írja március 18-án István öccsének.

A toporci gazdatiszti idillnek hamar vége szakad. Május 21-én még befejezi vegyészeti szakdolgozatát (A kókuszdióolaj szilárd és folyékony zsírsavai), és elküldi Redtenbachernak. A tanulmány megjelenik a Sitzungsberichte der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften 3. füzetében, és egyidejűleg Liebig híres folyóiratában, az Annalen der Chemie und Pharmacie-ban is; negyven forint jutalmat is kap a szerző – de már csak a klagenfurti száműzetésben, 1851 februárjában veheti kézhez. Mai szemmel olvasva is értelmes és érdemes értekezés. „Kezdő létére ritka nyugalommal, világossággal és ítélőképességgel ír egy olyan nehéz témáról, amelynek vizsgálata során sok neves vegyész tévedésbe esett; szilárd meggyőződésem, hogy Görgey képességei alapján korának egyik legkitűnőbb kémikusa lehetett volna” – írja egy cseh bírálója már az 1870-es években.

Erre az időre esik névváltoztatása is: a nemesi Görgey helyett a polgári Görgei alakot választotta, és megmaradt ennél a névalaknál szinte haláláig. (Hogy miért írjuk ebben a kiadványban mégis Görgeynek a nevét, két dolog indokolja. Az egyik, hogy az Életem és működésem 1911-ben, tehát a szerző életében megjelent egyetlen magyar kiadásán is ez olvasható. A másikat pedig hosszasan elmagyarázza Görgey István, aki végül is visszaipszilonosította bátyjának a nevét: „A pesti radikális hírlapok, miket naponta mohón olvasgattunk, egy napon avas obskuritásnak minősítvén a régi nemesi családnevek hagyományos ódon ortográfiáját, én rögtön kapacitálva, kezdtem nevemet a végén ipszilon helyett csak i-vel írni – meg nem gondolván, hogy ez tulajdonképpen nem egyéb, mint következetesség az elvem ellen – egy múlékony új divat hebehurgya követése; a család többi idősebb tagjai szemében pedig a család tiszteletre méltó múltjának, a tradíciónak, a név megváltoztatásában magának a család egységének a semmibe vétele s a család neheztelésének a kihívása. Azonban Artúr bátyám, meglátván új divatú aláírásomat, ellenvetés nélkül legott követte példámat; azt mondta: kettőnknek minden csekélységben is egyetértőleg kell eljárnunk. – Hogy bátyám is követte példámat: ennek aztán már komolyabb következménye lett – amit persze álmában sem láthatott előre. A ma már történelmi beccsel bíró okiratok egész tömege az ő aláírását i-vel a végén mutatja, míg testvéreink és ezek gyermekei, sőt tulajdon feleségeink is a nemzetség többi tagjaival a régi helyesírást követik, és végre magunk is okosabbnak találtuk az egykori következetlenséget egy indokoltabb új következetlenséggel reparálni.”)

Öt nappal azután, hogy vegyészeti dolgozatát befejezi és útnak indítja, Görgey Artúr maga is útnak indul Toporcról Pestre. Ide hívja a kormánynak a honvédség szervezéséről szóló szózata és az a május 17-i felhívása, amely felszólítja a kilépett katonatiszteket, hogy álljanak be az új seregbe. Görgeyt, mint volt huszár főhadnagyot, századosi ranggal osztják be a Győrött szerveződő 5. honvédzászlóaljba. Mielőtt elindulna új állomáshelyére, cikket ír a radikális fiatalok újságjába, a Marczius Tizenötödikébe. A cikk a lap június 5-i számában jelenik meg „egy kviétált huszár főhadnagy” aláírással, és azt fejtegeti, hogy a új honvédtiszti egyenruha ne legyen díszes, aranyos és drága, hanem célszerű és olcsó, hogy vagyontalan emberekből is lehessen tiszt. Érdemes idéznünk belőle, hogy ismerkedhessünk a volt főhadnagy és jövendő százados gondolkodásmódjával: „Vagy talán már egészen megfeledkeztünk arról, hogy nemcsak a gazdagok soraiban, hanem a legszegényebbek közt is mindig találtatnak főtisztnek alkalmatos egyének? Vagy talán azt hiszik, hogy éppen a jövendőben egyedül a gazdagok osztályában fog teremni az értelmiség és a haza iránti buzgóság? Vagy talán úgy fogjuk fel az egyenlőség szellemét, miszerint ily praktikus rendszabályok által a legszegényebb osztályt a főtisztségre való kilátástól is szándékosan elzárjuk?” – írja.

Görgey Artúr visszaemlékezései, fejtegetésekkel megszakítva ugyan, de időrendben haladnak, ez tehát felment minket az események történetének további részletező leírásától, a szerző honvédtiszti életének első hónapjait illetően mégis kivételt kell tennünk, hiszen az életrajzok és elemzések rendszerint Görgey Artúr őrnagynál kezdik mondókájukat – pedig Görgey Artúr honvéd százados pályafutása legalább olyan érdekes.

Görgey május 26-án hagyja el Toporcot. Úticélja Pest, és nem titkolt elgondolása, hogy az újonnan felállított magyar zászlóaljak valamelyikéhez századosi rangban beosztassa magát. A volt Nádor-huszártisztek azonban nemcsak azt intézik el, hogy a „kviétált huszár főhadnagy” honvéd százados legyen. Az Országos Nemzetőrségi Haditanácson szolgáló Nádosy Sándor nemzetőr őrnagy, azelőtt a cs. kir. 12. huszárezred kapitánya; Piller Tamás kapitány, az ezredtulajdonosnak, István nádornak a segédtisztje; Ivánka Imre kilépett főhadnagy, Batthyány Lajos gróf miniszterelnök nemzetőrségi titkára jó képességű volt bajtársuk alkalmazásának megannyi szószólója. Így aztán Görgey százados nem sokáig foglalkozhat Győrött az 5. honvédzászlóalj egy újoncszázadának kiképzésével: hamarosan berendelik Batthyányhoz, Ivánka Imre mellé. Először Konstantinápolyba és Szmirnába kellene utaznia, hogy az új zászlóaljaknak fegyvereket vásároljon, de csakhamar kiderül, hogy az ajánlatot tevő kereskedők nem megbízhatók. Ezért július 20-án újabb meghatalmazást állítanak ki az ifjú százados nevére. Bécsújhelyre kell mennie az állami fegyvergyárba gyutacsokért, majd Prágába a Sellier és Bellot gyárba csappantyúkért. (Ahhoz, hogy az akkor korszerűnek számító lőfegyvereket el lehessen sütni, vagy az egyikre, vagy a másikra szükség volt, és az új honvédség nemcsak fegyverekben, hanem lőszerben is hiányt szenvedett.) A megbízatást Görgey jól teljesítette, sőt hazatérve kidolgozza egy magyarországi csappantyúgyár felállítási tervét. Kossuth Lajos pénzügyminiszter 1848. augusztus 30-án hajlandó megadni a pénzt a gyár felállítására, sőt munkatársának, Ludvigh János képviselőnek, későbbi kormánybiztosának azt mondja, hogy a honvédtisztek közt csak egy szervező tehetséget ismer, Görgey századost, belőle lesz majd a jövő hadügyminisztere. (Hivatkozik is erre 1849 áprilisában Ludvigh, átadva Görgeynek Kossuth levelét, amelyben a magyar álladalom kormányzó elnöke hadügyminiszternek kéri fel az immár tábornok Görgey Artúrt.)

A sors könyvében mégsem az van megírva, hogy Görgey gyárigazgatói székbe jusson. Mikor Kossuth állásfoglalása megszületik, Görgey Ivánka Imre oldalán már kidolgozta Batthyány megbízásából az „önkéntes mozgó nemzetőrség” négy nagy táborba gyűjtésének tervét, és a miniszterelnök augusztus 27-én már ki is nevezte az őrnagyi rangot viselő parancsnokokat a négy tábor élére. A két legfontosabb tábor a két akkori vasútvonal végpontján volt, Vácott és Szolnokon. A két volt Nádor-huszár aligha véletlenül kerül éppen ezeknek az élére: Vácra Ivánka, Szolnokra Görgey.

A most kinevezett őrnagy nem sokat ért a politikához, nem is foglalkozik vele sokat, annyit mégis könnyűszerrel megállapíthatunk a közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján, hogy 1848 vívmányainak meggyőződéses és lelkes híve. Aligha véletlen, hogy ősi nemesi nevét i-vel írja, aligha véletlen, hogy a jogegyenlőség szellemében és annak gyakorlati érvényesítése érdekében megfogalmazott cikkét éppen a Marczius Tizenötödike jelenteti meg. És aligha véletlen, hogy neki mer esni a régi Magyarország egyik legdédelgetettebb intézményének, a rendi ellenállás fellegvárának, a vármegyének. Heves megye 1848. szeptember 27-én tartott bizottmányi üléséből felterjeszti a miniszterelnökhöz „a tiszáninneni mozgó nemzetőrsereg parancsnokának, Görgey Arthurnak a Megyéhez az önkéntes nemzetőrök kiállítása tárgyában intézett, neveletlen durva kifejezésekkel teli levelét”, de a forradalmi idők azúttal is gyorsabban haladtak, mint a magát nagybetűvel író Megye levele: a panaszos irat érkezésekor már nincs miniszterelnök, a tiszteletlen őrnagy pedig már az ellenség előtt áll jász, kun és szegedi önkénteseivel – Heves vármegyeiek nélkül. De nézzük csak meg azt is, miért tiltakozott a megye (bocsánat, a Megye). Tagadhatatlan, hogy az újdonsült őrnagynak és segédtisztjének, Görgey István honvéd hadnagynak elég vastagon fogott a tolla:

„Néhány helység a Megye kebeléből a rá kivetett önkénteseket egy ingben-gatyában küldte be hozzám, s midőn így pőrén, minden nélkül elfogadni nem akartam, azt mondták, hogy a ruháztatásra nem kaptak parancsot a Megyétől. Hivatkozom az e sereg alapját tevő rendeletekre, melyek a hatóságoknak ruházást és fegyverzést hagynak meg, és nem tudom menteni Heves Megyének hanyagságát. Ha a Heves Megyei állandó nemzetőrség oly gyáva, a maga soraiból ki nem állíthatni a vész pillanatában a magyar haza, a magyar korona és önfönnállásunk védelmére önkénteseket, és ha e gyávaságot nem meri bevallani, mondván szemébe az országnak: mi nem állunk ki a háború végéig – ha gyávaságát sorain kívül toborzott önkéntesekkel akarja takarni, kik az ő képét viseljék, és az ő nevének szerezzenek nem érdemlett becsületet a csatatéren: legalább ruházza fel őket ezen Heves Megyei állandó nemzetőrség. Ez a legkevesebb, mit kívánni lehet. A fegyverbeni hiányt, amennyiben a Megye pótolni nem tudná, részben pótolni fogom én, de ha ruházatról is álladalmi költségen gondoskodni én volnék fölhatalmazva, akkor nem szorulnék Heves Megyének hévtelen segélyére, hanem toborzást nyitottam volna, amint Szolnokba érkezém, és szeptember 3-tól fogva – fogadom – egyes ember létemre is háromannyit állítottam volna ki, mint mennyit Heves Megye október 11-ig ígér netalán mégis kiállítani. Én meleg téli célszerű, bár nem új, bár nem egyforma ruházat nélkül a helységek önkénteseit el nem fogadhatom.”

Fölösleges hosszasan magyarázni, hogy a dologban nem a hévtelen megyének, hanem a heves őrnagynak van igaza. Hangjában a magyar politikai életben járatlan, csak józan eszére és hazaszeretetére hallgató Görgey Artúr jogos haragja párosul Görgey Istvánnak Radical-körbeli társától, Petőfi Sándortól eltanult ingerült tiszteletlenségével. Új hang ez, tapintatlan, érdes –, de az, amit mond, kétségtelenül igaz. Következetes, gyakorlatias és lendületes hang, érződik benne a volt vegyész ragaszkodása a tényekhez, a dolgok nevükön nevezéséhez, és ez a pátoszra kevéssé hajló rideg szókimondás a szónoklatok hevületéhez szokott Magyarországon szokatlannak számított. Éppen emiatt látták Görgeyt sokan érzéketlen, érzelmeket nem ismerő, sőt cinikus lénynek, és mert kevéssé illett bele a prókátorok és prédikátorok Magyarországába, gyanakvással kísérték minden lépését. „Ahol annyian vértolulásban szenvedtek, az ő feje természettől hideg maradt. S most képzeljük ezt a realisztikus, szkeptikus lelket az apostolok gyülekezetébe: kész a disszonancia, s mikor a dolgok árja megindul, a félistenekkel szemben áll az áruló” – írja 1885-ben a Görgey árulásának mítoszáról elmélkedő Péterfy Jenő.

1848 augusztusának végén, szeptemberének elején a bécsi udvari körök elhatározták, hogy Radetzky olaszországi győzelmét kihasználva, és a forradalmi hullám ellanyhulásában bízva, visszaperlik Magyarországtól a márciusban kivívott és áprilisban uralkodói szóval szentesített „engedményeket”. Egymást követték a baljós események. 1848. augusztus 14-én a király tudatja az országgyűléssel, hogy visszatért Bécsbe, és mivel egészsége helyreállt, újra személyesen kívánja gyakorolni uralkodói jogait, vagyis véget ér István nádor addigi teljhatalmú megbízatása. A korábban Olaszországban harcoló határőrökkel megerősödött Jellačić bán Magyarország megtámadásával fenyegetőzött, a kormány két tagja, Batthyány Lajos gróf miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügyminiszter augusztus 28-án Bécsbe indul tehát, hogy a királyt a horvát kérdés békés rendezésére, Jellačić visszaparancsolására és az új törvények szentesítésére kérje. Nem kerülhetnek az uralkodó elé, helyette kezükbe nyomják a bécsi osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratát, melyben nem kevesebb olvasható, mint hogy az uralkodónak nem volt joga szentesíteni a márciusi törvénycikkeket, és hogy Magyarországnak le kell mondania a hadügyi és pénzügyi önállóságról. Szeptember 4-én a király legfelsőbb kéziratot intéz Jellačićhoz, visszahelyezi minden korábbi méltóságába és hivatalába, és kinyilvánítja legmagasabb megelégedését. A magyar országgyűlés száztagú küldöttségét sértő módon megvárakoztatják, elnökének beszédét átíratják. A küldöttséget csak szeptember 9-én fogadja a király, és válaszában kitér a kérelmek teljesítése elől. Másnap Jellačić a Drávánál kiáltványt ad ki, és 11-én seregével átlépi a magyar-horvát határt. István nádor ekkor fogadja el Batthyány lemondását, és személyesen kívánja kezébe venni „a kormány gyeplőit”. Ezt az alkotmányellenes lépést nem fogadhatja el az országgyűlés, a nádor kénytelen meghátrálni, és végül megbízza Batthyányt az ügyvezető miniszterelnökséggel. Ettől fogva szeptember végéig Batthyány hatalmas szervezőmunkát végez – akárcsak októbertől a szabadságharc végéig Kossuth. És fokozatosan az is kiderül, hogy nemcsak az országgyűlés száll szembe a támadással, hanem az ország és a hadsereg is felveszi a nemzet arcába vágott kesztyűt.

Batthyányék nem hajlandók megalkuvásra a had- és pénzügyek kérdésében. Tegyük hozzá, hogy Bécs megnövekedett étvágyát ezzel is aligha lehetett volna lecsillapítani. A kivívott jogokról való teljes lemondás, a nemzet önérzetének teljes feláldozása lett volna az egyetlen ár, hogy a ránk kényszerített jogos önvédelmi küzdelmet, szabadságharcot elkerülhessük.

A Dráva vonalán álló magyar haderő eleinte nem száll szembe Jellačić seregével. Első parancsnoka, Ottinger vezérőrnagy egyszerűen átáll a bánhoz, utóda, gróf Teleki Ádám vezérőrnagy pedig kijelenti, hogy Jellačić ellen, akivel egy és ugyanaz a katonai eskü köti, nem akar harcolni. Ekkor maga István nádor vállalja, hogy a sereg élére áll – de mikor látja, hogy Jellačić egyszerűen nem hajlandó találkozni és tanácskozni vele, levonja a következtetéseket, és Bécsbe siet. A törvénytelenül királyi biztossá kinevezett Lamberg Ferenc gróf altábornaggyal népítélet végez szeptember 28-án a pest-budai hajóhídon, amikor könnyelműen elvállalt megbízatásának, Jellačić és a magyarok összebékítésének nekilát.

Szeptember 28-án Jellačić már Székesfehérvárott áll csapataival. Vezérkari főnökének, Zeisberg vezérőrnagynak számításai szerint szeptember 27-én ugyanide kellett volna érkeznie Roth és Philippovich tábornokok kilencezer főnyi oldaloszlopának is. 25-én délután óta azonban nincs hír a Szlavónia felől közeledő Rothról és Philippovichról, és Jellačić kiküldött futárai sem térnek vissza. Batthyány ugyanis szeptember 23-án Csepel szigetére rendeli Szolnokról Görgey őrnagy már kiállni képes zászlóalját, és Görgey a Hunyadi-csapattal és a Csapó Vilmos őrnagy vezette tolnai népfelkelés segítségével megakadályozza, hogy a két ellenséges oszlop érintkezésbe lépjen egymással. Jellačić nem is vár tovább, szeptember 29-én megindul Buda felé, hogy – reményei szerint ellenállásba nem ütközve – folytathassa karhatalmi útját. De hogy Rothnak hírt adjon és tőle jelentést kapjon, egy furcsa vállalkozásra beszéli rá Fejér vármegye vajmi kevéssé népszerű volt adminisztrátorát, Zichy Ödön grófot, akivel Fehérvárt egy császárpárti jó barát szemtanúsága szerint kart karba öltve sétálgatott. Nem másra és nem kevesebbre, mint hogy a gróf kálozi birtokára menet hintajában bántatlanul átkeljen azon a magyar őrsvonalon, amelyen a futárok mindeddig fönnakadtak. Zichy gróf vállalkozik az útra: menlevelet kap Jellačićtól, és az utolsó pillanatban még arra a könnyelműségre is vetemedik, hogy egy jókora köteget a Jellačić nyomatta törvénytelen kiáltványokból a kocsiládájába tétessen inasával – legyen mit kiakasztatnia az elfoglalt falvakban Roth generálisnak is.

Görgey népfelkelői elfogják a grófokat, Zichy Ödönt és a vállalkozásról mit sem tudó Zichy Pált, aki néhány napja lépett ki egy Jellačićhoz csatlakozó vértesezredből, mert nem akart hazája ellen harcolni. A haditörvényszék Zichy Ödönt halálra ítéli. Görgey igen hosszan időzik emlékirataiban ennél az eseménynél, sőt a műből éppen ez a rész készült el először. Zichy Ödön örököse, Zichy Edmund gróf 1849 végén pert akart indítani Görgey ellen. Nemcsak a kivégzés ténye miatt támadta a tábornokot, hanem azzal is megvádolta, hogy egyes elkobzott ékszereket „souvenir gyanánt” megtartott magának. Ezeket a vádakat a pesti és bécsi sajtóban is megszellőztette a szabadságharc leverése után. „Hogy ugyanezen Zichy Edmund gróf… bátyámat »orgyilkosnak« tiszteli: az a szerető testvér, a politikai ellenfél s a nagyúri dölyfében vérig sértődött osztrák reakcionárius részéről lélektanilag háromszorosan érthető emberi dolog, és nem eshetik valami szigorú beszámítás alá a magát másnak érzelmeibe beleképzelni képes megítélő előtt. De amit gróf Zichy Edmund a… tényekkel ellenkezésben a fönti »souvenirről« írt vagy íratott: már az aztán a klagenfurti lekötöttségében védtelen megrágalmazottal szemben nem volt sem emberi, sem férfias, sem gentlemanlike – magyarán mondva: nem volt tisztességes dolog” – írja Görgey István, ő is a tulajdon testvére védelmében. Görgey egykorú magyarázata sokkal rövidebb volt: a haditörvényszéki eljárásra felhatalmazást kapott Batthyánytól, Zichy Ödönt tetten kapták, és ha az ellene szóló különben is elég erős gyanúokok nem lettek volna elegendők az elmarasztaló ítélethez, a gróf által vitt kiáltványok perdöntőnek bizonyultak. Így hát Görgey Lamberg sorsától megmenthette ugyan Zichy Ödönt, de a haditörvények szigorától nem. És az őrnagy komolyan vette mind saját szerepét, mind az általa már korábban is hirdetett jogegyenlőséget. A haditörvényszék szeptember 30-án Lórév községben halálra ítéli Zichy Ödönt, az ártatlan Zichy Pált pedig felmenti. A halálra ítéltet Juraszek Károly Pompejus adonyi káplán meggyóntatta, este fél tízkor pedig Végh Ferenc kunszentmiklósi nemzetőr felakasztotta.

Az ítélet jogosságát az is bizonyítja, hogy Zichy Pál gróf huszár kapitányként a feldunai hadsereghez osztatta be magát, és parancsőrtisztként szolgált 1848 novemberében és decemberében az „orgyilkos” mellett. Ő ugyanis tudta, hogy Görgey Csepel szigetén igazságot szolgáltatott – Zichy Ödönnek is, neki is.

A merész cselekedet nyomban felhívta az ország közvéleményének figyelmét a fiatal őrnagyra, és meg is hozza neki az ezredesi előléptetést. Az ezredesi kinevezés napján, 1848. október 7-én aztán Görgeynek a Tolna megyei népfelkelés segítségével (immár Perczel Mór alárendeltjeként, de ha kellett, utasításain bátran túltéve magát) sikerül Roth és Philippovich oszlopát elfognia. Nemcsak a radikális sajtó üdvözli örömmel a forradalmi vezért („Te már nekem fővezérem vagy” – írja neki egy levélben október 5-én Madarász László), hanem Kossuth is megerősítve látja korábbi jó véleményét, és alighanem azt is rendjén valónak találja, hogy Görgey a hatalmával paranoiásan fenyegetőző vagy kérkedő Perczelnek is meg merte mondani a maga kemény és nem alaptalan véleményét. Így aztán Kossuth a következő idők legfontosabb posztjára, a fősereg ellenőrzésére, majd parancsnokságának átvételére nem Perczelt szemeli ki (pedig eredetileg róla volt szó), hanem Görgeyt. „Minélfogva, hogy azon eszmének kivitele iránt, mely bennünket jelenleg foglalkodtat, önnel személyesen értekezhessünk: ezennel oda utasítjuk önt, hogy csapatai iránt lehetőleg intézkedvén körünkbe siessen” – írja Kossuth október 9-én Görgey ezredesnek, sőt utóiratként nyomatékosan hozzáteszi: „Siessen ön maga a lehető leggyorsabban velünk értekezni.”

„Azon eszme”, amely a szeptember 16-án megválasztott és október elején a Batthyány-kormány munkakörét átvevő Országos Honvédelmi Bizottmányt foglalkoztatta, Móga János altábornagynak szemmel tartása és esetleges leváltása volt. Móga szeptember 29-én Pákozdnál visszaveri ugyan Jellačić támadását, de nyomban utána fegyverszünetet köt vele. A fegyverszünet alatt a két seregnek a korábbi állásokban kellene maradnia, Jellačić azonban sietve Bécs alá hátrál „egy oldalmozdulatot téve”, hogy saját gyönyörű szépítő kifejezését idézzük. Móga csak a fegyverszünet letelte után követi, lassan és vonakodva. Mikor aztán elővéddandára eléri a magyar-osztrák határfolyót, a Lajtát, és a dandárparancsnok, Ivánka Imre ezredes, a katonai józan ész szabályainak engedelmeskedve üldözés közben át akar kelni a folyón, az öreg generális megállítja az előnyomulást. Pedig október 6-án forradalom tör ki Bécsben, és parancsolón szükséges volna összefognunk ezzel az egyetlen szövetségesünkkel.

Kossuth és Görgey október 11-én tanácskozik. A betegágyban fekvő elnök és az első hadjáratából érkező katona tökéletesen megérti egymást. Tudják, hogy mindketten elvágták maguk mögött az óvatos meghátrálás útját, hogy jogos és igaz ügyet szolgálnak. Kossuth érzékeny emberismerete nemcsak a szervezőképességet fedezte fel az újdonsült ezredesben, hanem a becsvágyat, energiát, vezetői készséget is, Görgey pedig a forradalom és függetlenségi harc természetes politikai vezetőjét tanulta meg tisztelni Kossuthban, valakit, aki ki tudja fejezni, rendszerbe tudja foglalni mindazokat az érzéseket, melyek őszintén, de zavarosan éltek a fiatal tiszt szívében, a haza védelmében felöltött vörös zsinóros kávébarna honvédatilla mögött. Kossuth új fajtájú, megbízható, a negyvennyolcas törvényekhez és a magyar alkotmányhoz mindhalálig hű hadsereget kívánt létrehozni, és ezt tehetséges, fiatal, lelkes, erős kezű vezérre bízni, olyanra, akit ő szemel ki, valósággal ő teremt meg. Máris elkészítteti Görgey tábornoki kinevező iratát. Görgey maga is meg van győződve ugyan elhivatottságáról, de tudja, hogy erőszakkal, ismeretlenül nem lesz képes elfogadtatni magát a heterogén elemekből álló hadsereg katonailag leggyakorlottabb részével, a volt császári királyi csapatokkal. Az ő fejében ugyanis a megbízhatóság katonai megbízhatóságot és alkalmazhatóságot jelent. Ezért egyelőre beosztottként csatlakozik a Lajtánál veszteglő sereghez, és az elővéddandár parancsnokságát veszi át a határátlépési kísérlettel Móga jóindulatát eljátszó Ivánka Imrétől. Kossuth megbízásából szemmel tartja főparancsnokát, de hamarosan meggyőződik róla, hogy Móga maradi ugyan, nem akarja kenyértörésre vinni a dolgot, de nem áruló. Ezért egyelőre nem kell elővenni a tábornoki kinevezést.

A határátlépés ügyében hosszas huzavona veszi kezdetét. Meglepő módon nemcsak a császárhű tisztek tiltakoznak a határ átlépése ellen – mind elvi, mind gyakorlati okokból –, hanem a radikális fiatalok is, akik szerint a honvéd, nevének megfelelően, a hont tartozik védeni, és nem szabad idegen földön ontania a vérét. Vasvári a pesti zászlóaljakat fel is izgatja, és parancsmegtagadás miatt egy közvitézt ki is végeznek. Ráadásul Kossuth is meginog, eleinte természetesnek tekinti a határ átlépését, később hajlandó lemondani róla, majd megint az előnyomulás mellett határoz. És mert a Roth elleni küzdelemben a példásan használt és vezetett Tolna megyei népfelkelés jól bevált, Kossuth kaszás hadat gyűjt és visz magával a Bécs elleni támadáshoz.

Magát a támadást haditanács határozza el, és a tanácskozásban Görgey – visszaemlékezéseinek határozott hangja ellenére – csak katonai szempontból hangoztat fenntartásokat az előnyomulás kérdésében, és maga is arra szavaz, hogy politikai meggondolásokból mindenképp meg kell kísérelni a támadást, és hangoztatja, hogy a hadsereget vereség esetén is nagyobb veszteségek nélkül vissza lehet hozni a hazai földre. A schwechati támadás, melyet Görgey oly szemléletesen ír le, eredménytelen: Bécs megsegítése szempontjából elkésett, és az is kiviláglik, hogy a népfelkelés rendes alakulatokkal szemben, ágyútűznek kitéve nem állja, nem állhatja meg a helyét. A komáromi kaszások az első ágyúgolyó becsapódásának pillanatában futásnak erednek, az őket visszafordítani igyekvő Kossuthot harsányan megéljenzik ugyan, ahogy elszaladnak mellette, de kocsistul majdnem felborítják és Pozsonyig meg sem állnak.

A vereség után haladéktalanul előkerül Görgey tábornoki kinevező irata, és a harmincegyedik évében járó magas szőke és pápaszemes fiatalember átveszi a legfontosabb magyar sereg főparancsnokságát. Néhány napig Kossuthtal együtt szervezik és tervezik Pozsonyban az immár védelmi háborút, de aztán az elnök visszatér Pestre, és fokozatosan elhalványul benne az ágyútűzbe állított, megfutamodó szerencsétlen kaszások képe. Politikai érvekkel, a közvéleményre való hivatkozással kierőszakolja az ország határának kordonszerű védelmét az eredeti terv – határmegfigyelés és hátrább ellencsapásra együtt tartott derékhad – helyett. Görgey kelletlenül bár, de engedelmeskedik a pesti parancsnak. Kossuth tekintélye ezúttal is elfogadtatja vele, hogy a politikai meggondolások fontosabbak a katonaiaknál.

Az osztrák fővezér, Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy, másfél hónap időt ad a magyar hadsereg megszervezésére, hiszen az osztrák támadás csak december 14-én indul meg. Ezt a másfél hónapot az újonc, a mesterséget csak most tanuló magyar fővezér igyekszik is kihasználni. Éjjel-nappal személyesen ellenőrzi a határon szétszórt dandárait. Hazabocsátja a schwechati tapasztalatok alapján rendes harcban hasznavehetetlen és különben is csak határozott időre kiálló népfelkelő és nemzetőr alakulatokat. Szaporítja a honvédzászlóaljak számát, szilárdítja fegyelmüket. Sűrűn, szinte naponta indulnak útnak a hosszú levelek Pozsonyból, a prímási palotából Pestre, és ugyanolyan sűrűn érkeznek az elnök válaszlevelei is. Mivel Görgey levelei tele vannak (egyébként jogos) panaszokkal, Kossuth kötelességének érzi, hogy minden sorával derűlátást árasszon. Bízik az osztrákok lassúságában, reménykedik, hogy a tél lehetetlenné teszi betörésüket Magyarországra, és tudja, hogy tavaszra már egy másfajta magyar sereg fogja várni és visszaverni Windisch-Grätz rohamát. Annál nagyobb a csalódása, mikor a támadás mégis megindul. Ragaszkodik minden talpalatnyi föld védelméhez, és egyre értetlenebbül veszi tudomásul, hogy Görgey serege lassan bár, de hátrál.

Görgeynek már ekkor jó érzéke van a hadvezetéshez. Tudománya és gyakorlata még alig-alig. De 1848 decemberében is jó érzékkel méri fel, meddig szabad egy-egy helyen kitartania. Pozsonyt is, Győrt is az utolsó pillanatban üríti ki. Kossuthot Győr feladása különösen bántja, hiszen nagyon bízott benne, hogy az itt hányt sáncok mögött a várost meg lehet védeni. Csakhogy a papíron félelmetes sáncoknak csak a kiterjedésük volt igazán félelmetes. Kétszer-háromszor akkora sereg, mint a Görgeyé, talán meg is tudta volna védeni. Így aztán az elnök levelei Görgeyt és a Mura-közből felrendelt önálló Perczel-féle hadoszlopot a Vértes hegyszorosai közti hősi helytállásra buzdítják. A Magyarország földrajzában járatlan Görgey döbbenten látja, hogy hegyszorosok helyett legfeljebb lankák akadnak errefelé, alkalmasak mondjuk egy Roth-féle ellenséges oszlop elleni népfelkelő-rajtaütésekre, de a jelentős túlsúlyban lévő osztrák főhadsereg föltartóztatására aligha. Kényszeredetten, zavartan tovább hátrál tehát, Perczel akadálytalan csatlakozását pedig egy támogató különítmény kirendelésével igyekszik biztosítani. Úgy ítéli, talán a fővárosok előterében egy ügyes ellencsapással megtorpanásra lehet majd kényszeríteni az ellenséget. Egy tanulságot mindenesetre megszívlel Kossuth leveleiből: azt, hogy a haza megmentésének egyetlen eszköze a hadsereg. Ennek a seregnek az egységét, épségét, használhatóságát védi-óvja mindenáron. „Míg van seregünk, van hazánk” – ismétli Kossuth szavait, és tudja, hogy a hazának erre a haderőre a nyílt csatamezőn van szüksége, nem pedig valamilyen vár falai mögött. Ezért áll ellen annak a kísértésnek, hogy visszavonulás helyett a komáromi várba vesse magát, és ezért nem teszi ki könnyelműn kockázatnak a csapatait.

Kossuth a nyomasztónak látszó helyzetben már csak politikai okokból sem ért egyet Görgey óvatos visszavonulásával. Őt is, Perczelt is megütközésre biztatja, Bem első erdélyi győzelmeinek hírével akarja eloszlatni a hadseregre nehezedő csüggesztő homályt. Perczel sajnos meg is fogadja Kossuth tanácsát, és Mórnál felelőtlen könnyelműséggel fölöslegesen harcba keveredik Jellačić egész hadtestével. Súlyos vereséget szenved, és mert menekülésre kényszerül, lehetetlenné teszi, hogy a tervezett ütközetet a siker reményével vívhassuk meg Buda előtt az osztrákokkal. Ilyen körülmények közt Vetter tábornok sem hajlandó átvenni – a szerbek ellen szerzett vezéri-vezérkari hírnevét féltve – Görgey és Perczel egyesített csapatai fölött a főparancsnokságot. A kormány és az országgyűlés, józanul mérlegelve a helyzetet, Debrecenbe költözik, és az ország megtámadott jogainak további határozott megvédésére készül – még akkor is, ha egy eleve kudarcra ítélt kísérletet tesz is mindezek előtt: küldöttséget meneszt Windisch-Grätzhez, hátha hajlandó valamiféle megegyezésre. Görgey Nagytéténynél visszaveri Jellačić lovasságát, majd az 1849. január 2-i pesti haditanács döntésének megfelelően a magyar csapatok is kiürítik a fővárosokat. Perczel hadteste és az alakuló tartalék Szolnok felé indul el, Görgey hadteste pedig – hogy az ellenséget erőinek megosztására kényszerítse – Vácon keresztül Nyitra felé.

A csapatokat az eddigi állandó visszavonulás lehangolta, az országgyűlési küldöttség hasztalan útja pedig azt az érzést erősíti az emberekben, hogy a politikusok cserbenhagyják a harcoló hadsereget. Így aztán a megosztott, lelkében eddig is bizonytalankodó tisztikar sorai a fővárosokban hirtelen megritkulnak. Sokan úgy ítélik, hogy a további ellenállás reménytelen, sokan attól a lelkiismereti görcstől szeretnének szabadulni, hogy volt bajtársaik ellen, sőt az uralkodó ellen kell harcolniuk. Márpedig eddig is nagy volt a hiány használható tisztekben és altisztekben. Görgey szükségesnek ítéli tehát, hogy megfogalmazzon valamit, ami visszaadja a sereg egységét, visszatartja a még ingadozókat, elhiteti velük, hogy van miért küzdeni, hogy tisztességes dolog az, amiért küzdenek, és hogy ez a küzdelem nincs eleve vereségre kárhoztatva. Ebből a kényszerhelyzetből születik meg Görgey híres-hírhedt váci kiáltványa.

A váci kiáltványnak korántsem azokkal a pontjaival van baj, amelyekben Görgey kimondja, mit akar és miért harcol a hadsereg. Görgey ugyanis nagyjából azt mondja, amit Kossuth Debrecenben, a képviselőház 1849. január 13-i ülésén. Görgey szerint Magyarország az V. Ferdinánd szentesítette alkotmány fönntartásáért minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll, és csak olyan egyezkedés eredményét ismeri el, amely az alkotmányt és a hadsereg becsületét biztosítja. Kossuth pedig így fogalmaz: „Én akként voltam alázatosan bátor indítványomat tenni, hogy mondjuk ki azt: Magyarország a királyi esküvel szentesített törvénynek alapján áll; ezen a téren megtámadtatott; ezen a téren kiirtó harc folytattatik ellene; Magyarország kényszerülve van a maga védelmére, és mikor magát védelmezi, akkor azt mondja: legyetek méltányosak, igazságosak, ne bántsatok minket, hanem egyeztessük ki a dolgot; és nekünk erre azt felelik: nem, hanem kiirtjuk az országot. Ha tehát a mi békés, a törvényes ajánlatunkra kiirtással felelnek, arra mi nem felelhetünk mást, mint hogy: mi kénytelenek vagyunk magunkat védeni. Én tovább nem mennék. Benne van a törvényes, a kényszerített védelem, és hogy mi semmi új jogokért nem harcolunk.” Görgey azonban ezúttal sem tagadja meg önmagát. Már a Heves megyei példából láthattuk, hogy szeret keményen fogalmazni, ha a helytállástól húzódozó, a harcmezőtől távol levő polgári hatóságokról vagy hatóságokkal beszél. Most is érzékeny oldalvágást mér a polgári kormányzatra és az országgyűlésre: a kiáltvány bevezetőjében Debrecenbe költözésüket gyáva menekülésnek nyilvánítja, a maga decemberi szakadatlan visszavonulásáért pedig nem a tényeket, nem az ellenség túlerejét teszi felelőssé, hanem a kormány állítólagos hibáit. A vád igazságtalan – nincs is más célja, mint hogy ezzel a kortesfogással a hadsereg ugyancsak megfogyatkozott önérzetét az új hadműveletek hajnalán megnövelje. Kossuth e miatt az igazságtalan támadás miatt bírálja élesen Görgey váci kiáltványát, nem a politikai állásfoglalásáért, hiszen abban nem volt komoly eltérés kettejük véleménye között.

Azt is tisztán látnunk kell és érezni lehet, hogy Görgeynek még egy célja van nyilatkozatával. Az országgyűlési küldöttség biztos kudarcra ítélt követjárása láttán feltételezte, hogy az országgyűlés, az Országos Honvédelmi Bizottmány és Kossuth nem lesz képes további helytállásra, és az országnak mind a közigazgatása, mind a hadügyi igazgatása széthullik. Erre gondol 1849. január 1-jén Perczel is, hiszen szó szerint ezt írja Kossuthnak: „Budapest feladása az ország elvesztése. Senki sem fog többé engedelmeskedni az onnét eltávozottaknak. A hadsereg pedig fel fog oszlani.” Mindkét tábornok lebecsüli aggodalmában az ország ellenálló erejét és hajlandóságát, Kossuth hatalmát és szervezőképességét. A január eleji bizonytalan helyzetben Görgey ki akarja nyilvánítani kiáltványával, hogy ha más törvényes hatalom nem marad az országban, ő a nemzet nevében és a negyvennyolcas eszmék letéteményeseként lép fel egy le nem győzött hadsereg élén, és így Windisch-Grätz herceg számára talán elfogadhatóbb tárgyalási fél lesz. Ezekre a tárgyalásokra azonban nem kerül sor. Debrecenben megszerveződik a további ellenállás, működik a hadügyi igazgatás is a váci kiáltványban törvényes elöljárónak elismert Mészáros Lázár vezetésével – akiről Görgey természetesen jól tudta, hogy réges-rég nem őfelsége magyar hadügyminisztere, hanem az Országos Honvédelmi Bizottmány által a hadügyek vezetésével megbízott honvéd tábornok. Windisch-Grätz pedig a hadsereggel sem kívánt megegyezni, tőle is feltétlen megadást követelt, erre pedig sem Görgey, sem az együtt maradt sereg nem volt hajlandó.

Január elején Görgey támadó hadműveletekre készül a Komárom ostromával megbízott osztrák Simunich-hadtest ellen. De a hátában csakhamar felbukkan az a hadoszlop, amelyet Windisch-Grätz küld a nyomába, sőt egy harmadik osztrák oszlop is fenyegeti észak felől. Görgey szemében az üldözők felbukkanása bizonyítja, hogy a pesti haditerv elérte első célját, erőinek megosztására kényszerítette az osztrák főhadsereget. A tábornok jól méri fel a helyzetet, és az ország, a további ellenállás érdekében helyes döntést hoz: nem húzódik a komáromi vár biztonságot jelentő és alkudozási alapnak sem megvetendő falai közé; nem erőlteti tovább a támadást; a többi magyar sereggel való egyesülés útját biztosítja tehát, és (ezúttal is az utolsó pillanatban) a bányavárosokba vonul. Itt úgyahogy felszereli, feltölti, kiképzi csapatait, amelyek nagyon is rá vannak szorulva erre a lélegzetvételnyi pihenőre, majd Vetter tábornok utasításának engedelmeskedve megindul a Szepesség felé, a Debrecent fenyegető Schlik altábornagy osztrák hadtestének hátába. Megint csak sikerült tehát megóvnia seregét az ország számára – sőt nemcsak a sereget, hanem a további ellenálláshoz olyannyira szükséges állami javakat és árukészleteket is, melyeket út közben mindenütt felszedett, magával vitt és végül el tudott juttatni Debrecenbe.

Görgey hadteste február első napjaiban sokkal megbízhatóbb már, mint január elején volt. És sokat tanult a fiatal vezér is. Gyakorlatot és tapasztalatokat szerzett, megtanult helytállni válságos helyzetekben, kiutat találni szorongató körülmények közül, sőt még támadni is, ami pedig Kossuth szerint mindeddig gyenge oldala volt.

Schlik keményen, de átütő siker nélkül szorongatja Klapka hadtestét a Tiszánál, újra meg újra támad, de mikor Görgey a legveszedelmesebb úton felbukkan a hátában, két tűz közé kerül. Nem is szabadulna ép bőrrel, ha nem siet akaratlanul a segítségére a magyar hadsereg új főparancsnoka, Henryk Dembiński gróf lengyel hadosztálytábornok, immár honvéd altábornagy. A csontos agg arisztokrata Párizsból érkezett a magyar szabadságharc támogatására, és Kossuth abban a reményben, hogy a nagy hírű, de lassan már mindent felejtő tábornok megfelelő vezér lesz a magyar főhadsereg élén, nem késlekedik Dembiński kinevezésével. Sajnos nem minden lengyel tábornok válik be úgy, ahogy Bem József Erdélyben. Dembiński tagadhatatlanul vitéz és becsületes ember, de a hadvezetésben az egész szabadságharc során minden elméleti ismerete ellenére állandóan csődöt mond. Egy hónapig tartó fővezérsége szomorú események sorozata. Először Perczel tagadja meg neki az engedelmességet, végül pedig a kápolnai vereség után az egész hadsereg fellázad ellene. Klapka, Görgey és társai Szemere kormánybiztos kényszerű segédkezése mellett ugyanúgy váltják le az alkalmatlan vezért, ahogy januárban Damjanich, Nagysándor és Vukovics kormánybiztos a bánsági hadtest éléről eltávolította Kiss Ernőt. Mindkét leváltás forradalmi tett, az ország érdekét szolgáló hasznos és határozott lépés.

A Dembiński-ügyben a táborból érkező hírekre március 4-én Kossuth azzal a szent elhatározással indul meg Debrecenből a sereghez, hogy a zendülőt, a tiszti puccs vezetőjét, Görgeyt agyonlöveti. A helyszínen azonban – és éppen ez mutatja Kossuth nagyságát – egykettőre átlátja, hogy a parancsnokok fellépése Dembiński ellen szomorú lehetett ugyan, de egyben elkerülhetetlenül szükséges is volt. Nem megalkuvásból nevezi ki tehát ideiglenes főparancsnoknak Görgeyt, hanem a hadsereg (vagyis az ország) érdekeit szem előtt tartva, józan meggondolásból. Aligha véletlen, hogy Kossuth és Görgey március eleji találkozásuk után csakhamar olyan tökéletesen megértik egymást, mint 1848. október 11-én. Görgey tudja, hogy Kossuth a forradalom egyetlen alkalmas vezetője, Kossuth pedig felméri, hogy Görgey nemcsak hogy nem összeesküvő és áruló, hanem az az egyetlen magyar tábornok, aki képes lehet az országba betört ellenség visszaszorítására.

Ne tekintsük tehát üres udvariaskodásnak vagy a diplomácia álszentségének azt, amit Kossuth Görgey megbízólevelében ír: „Kedves kötelességemnek ismerem tábornok úrnak s a vezérlete alatti hadseregosztálynak az ország jogszerű védelmében kitüntetett eddigi fényes érdemeiért a nemzet nevében legőszintébb elismerésemet s szíves köszönetemet nyilvánítani, s egyszersmind azon tiszta s rendíthetlen hitemet kijelenteni, hogy hazánk jövendőjének biztosítását eszközlém, midőn a fennevezett egyesült s még egyesítendő nemzeti hadseregek fővezényletét ön férfias s közös hazánk iránt jó- és balszerencsében egyaránt állhatatosan hű kezeire bízni szerencsés valék. Meg vagyok győződve, hogy ön a nemzet polgári s katonai orgánumaiban azon benső egységnek s őszinte egyetértésnek zavartalan fenntartására hazafiúi érzeténél fogva mindent elkövetend, melyet a honszeretet sugall, melyre az összevetett vállak erejét igénylő veszélyek intenek, melytől a haza megvédése függ, s melyre én kormányelnöki s honpolgári állásomban a becsületes kebel férfias nyíltságával, minden utógondolat nélkül ezennel ajánlkozom.”

Ugyanígy, a becsületes kebel férfias nyíltságával, minden utógondolat nélkül fogadja el Kossuth feléje nyújtott kezét Görgey is. Első debreceni látogatásáról így számol be tábornoktársának, Damjanich Jánosnak március 10-én – egy nappal azután, hogy mindkettejüket kitüntetik a magyar katonai érdemrend második osztályával: „Örömmel ragadom meg az ide nyújtott jobbot. Maradjon jelszavunk: a haza megmentése! Én önt felülemelkedettnek tartom minden szuszceptibilitáson, csakúgy, mint Klapkát, Aulichot és enmagamat. Ez megnyugtat a legközelebb jövendő iránt, habár az aligmúlt – mitől óvjon Isten – akadályt találna is gördíteni jó szándékaink útjába. Az országgyűlés gyanakszik a hadseregre. A hadügyminiszter a múltnak szoborképe, képtelen helyesen fogni fel a jelent avagy csak hinni is benne. Vetter, a mi főparancsnokunk, válságos percekben két ízben is el nem vállalta a fővezényletet. Egyedül Kossuth hisz a forradalomban, a hadseregben s önmagában. Egy antik tiszta jellem – kár, hogy nem katona! A hadsereg, voltaképpen annak egyes részei, többnyire mindenik saját vezéréhez ragaszkodik, s ezért a haza sorsa nagyrészt ezek kezében van. Ezért egyre van szükségünk, és ez: egyetértés egymás közt és az elnökkel! Én részemről szilárdan el vagyok határozva ezen egynek érdekében minden áldozatra. S ez, íme, hitvallásom.”

Görgey leveléből az is kiviláglik, hogy Kossuthba vetett hitét nem rendítette meg az a tény sem, hogy Vetter altábornagyot az erdélyi hadsereg kivételével minden magyar erő fővezérévé teszik meg március 8-án. Vettert Görgey jó vezérkari tisztnek tartotta, de a fővezérség vitelére nem érzett elég határozottságot benne; Damjanich viszont személyes ellensége volt Vetternek. Ez nem sok jóval kecsegtetett a most induló hadműveletekkel kapcsolatban. Kossuth maga is némi aggodalommal ír róla Csány Lászlónak, Görgey atyai barátjának, aki most erdélyi országos biztosként tevékenykedik: „Vetter lett a fővezér-másképp lehetetlen volt. De meg ne ijedj, megszereztem minden kitelhető garanciát, s magam is a táborba megyek. Az alvezérek engedelmessége asszekurálva van. Görgeyvel mindent tisztába hoztam személyesen. Ő becsületes ember, s minden különösségei mellett tiszta lelkű hazafi. De most nem lehetett fővezérré, nem lehetett, maga is belátta.”

Nagy szó, hogy Kossuth végre rászánja magát, hogy a táborba menjen. Szeme láttára zajlik le és végződik eredménytelenül Vetter cibakházi támadása, nem utolsósorban Damjanich ellenkezése miatt. Görgey eközben hadtestével a másik Pest felé vezető úton, a miskolcin nyomul előre – és az a furcsa helyzet áll elő, hogy most ő sürgeti a főoszlop szolnok-pesti támadását, és Kossuth magyarázza, hogy a kudarcért nem Vettert terheli a felelősség. Vettert Damjanich erélyes, sőt erőszakos fellépése mindenesetre annyira felingerli, hogy március 28-án beteget jelent. Görgey ekkor már rég Miskolcon túl jár, és alig várja, hogy végre-valahára meginduljon az általános előnyomulás. Március 22-én már ilyeneket ír Kossuthnak: „Jegyzőkönyveim kimutatják, hogy én minden fontos eseményről, minden felsőbb parancs teljesítéséről rendesen tettem jelentést. Tisztelt elnök úr! Csatlakozzék velem, és menjünk, haljunk meg két tiszta akaratú vértanúként ez árva honért, ha azt ezen hiúság- és önzésteljes hidraszerű ármánytól megszabadítani nem tudjuk.” Tagadhatatlanul, nem is titkolva, Kossuth bizalmának teljes megnyeréséért és egyszersmind a Kossuth iránti feltétlen bizalommal írja ezeket a sorokat. Nem eredménytelenül. Kossuth hosszan válaszol ezekben a napokban is Görgey minden levelére, és március 29-én, mikor a VII., az I., a II. és a III. magyar hadtest, a Görgeyé, Klapkáé, Auliché, Damjaniché Eger magasságában egyesül és készen áll a támadó hadművelet megkezdésére, az elnök rászánja magát, hogy lemondjon legkedvesebb tervéről, a fővezérség személyes gyakorlásáról Klapkával mint vezérkari főnökkel az oldalán. Kossuth is, akárcsak Görgey, hiú ember volt, mindkettejüket hevítette a rátermettség érzése, küldetésük tudata. Ezért is fontos tettként, az ország érdekeinek az egyéni becsvágy fölé helyező lépésként kell értékelnünk, hogy Kossuth március 31-én Egerben megint csak megbízza Görgeyt (Vetter betegségének tartamára) a magyar támadó hadsereg ideiglenes főparancsnokságával.

Ezzel a március 31-ével egy csodálatos hét veszi kezdetét: a tavaszi hadjárat első három összecsapásának, első szakaszának hete. Április 2-án Gáspár ezredes (Görgey volt hadtestének az élén) győz Hatvannál. Az ütközet egyenlő erők küzdelme, és a győzelmet az hozza meg, hogy a Görgey napiparancsában erre a feladatra kijelölt III. hadtestbeli dandár zászlóaljai egyszerre csak felbukkannak az ellenfél oldalában. Schlik, aki pedig tapasztaltabb és tehetségesebb vezér Gáspárnál, sietve kénytelen visszahúzódni, pedig az ütközetbe nagyon nagy önbizalommal indult. A még mindig a táborban tartózkodó Kossuth csodálatosan plasztikus képet ad erről a fontos ütközetről és előzményeiről az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz írt április 3-i levelében: „Vetter altábornagy betegeskedését szívemből sajnálom. De épp azért kérem őt ezennel, egészségének tökéletes helyreállítása előtt ne tegye ki magát az utazás és tábori – valóban nem csekély – fáradság veszélyének. Különben is méltányosnak találom, hogy akik a tervet készítették, végrehajtásba vették, kétharmadában keresztülvitték, azok be is végezzék. Itt most minden a legjobb kerékvágásban van, minden kerék gyönyörűen összevág, mint a jó óramű, míg a megkezdett felvonás le nem játszatik, félnék megzavarni a szerepeket. És tudja-e a tisztelt Bizottmány, mi ezen jó egybevágás harmóniájának kulcsa? Az: hogy Görgey a legtisztább indulatú hazafi, kiben a haza tökéletesen bízhatik, ki nemcsak nem irigyli senkinek a dicsőségét, hanem örömest nyújt a dicsőségre másnak alkalmat – hatóságát ismeri s gyakorolja teljes mértékben, de nem affektál szuperioritást, s ellenvetés nélkül elfogadja, ami jó. A mostani operáció terve Klapkáé – megkérdeztetett s elfogadtatott. Czillich detachirozása Damjanich érdeme, mert Görgey csak ennyit mondott neki: a tervet helyesled, tudod, mi a cél, vigyázz, és segítsd Gáspár balszárnyát. A csata alatt pedig Görgeyt Gyöngyösön a hideg kilelte, nem mehetett az ágyútűzbe; kérték, ne tegyen magán erőszakot, menjen, de ő azt felelé, mit előbbi estén is mondott: Gáspár derék ember, s még nem volt alkalma tízezer főnyi sereggel csatát önállólag vezényleni – mutassa meg, mit tud, érdemeljen ki magának egy tábornokságot, ha bajba jönne, közel vagyunk, majd kivágjuk. És becsületesen kiérdemlé a tábornokságot. Négy osztrák generális (Schlik, Liechtenstein, Lobkowitz, Parrot) állott a szerény, csendes huszár ezredesnek ellene; Schlik kérkedve hívta meg déli vendégeit »auf eine brillante ungrische Hasenhetz« [pompás magyar nyúlvadászatra], s az igénytelen, egyszerű magyar huszártiszt úgy megheccelte az osztrák gróf fővezért divizionárius hercegeivel egyetemben, hogy ugyancsak hegedült a kantárszárral, míg »ventre a terre« [lóhalálában] Bagnál benyargalt a sáncok mögé. És nekünk van egy cselekvéssel lett vezérünkkel több. Kell is. Mert vezéreink potomba sem veszik életöket, kell egynehány rezervába is.”

Ez a siker nemcsak a haditerv szempontjából fontos. Ettől fogva ugyanis Kossuth joggal hihet a vállalkozás sikerében – addig is meglévő, kiapadhatatlannak látszó optimizmusa mindenáron való derűlátásból indokolt derűlátássá lesz.

A tavaszi hadjárat első részének haditerve a miskolc-pesti úton az ellenség lekötését írja elő. Ezt a feladatot Görgey a VII. hadtestre osztotta ki, és eredetileg Aulichra akarta bízni, de Gáspár hatvani sikeres bemutatkozása után úgy érezte, hogy az újdonsült tábornok is képes megbirkózni vele. A másik három hadtest pedig dél felől megkerüli az ellenséget, és lehetőleg beékelődik Windisch-Grätz főserege és Pest közé, hogy az osztrák visszavonulást minél nehezebbé tegye. A terv, amely április 7-ig a legapróbb részleteket, a napról napra elérendő menetcélokat pontosan meghatározza, szép, szinte költői – kockázatos ugyan, de az ésszerűség határain belül, kivihető is, csak éppen erélyes kéz kell a keresztülviteléhez. Mint minden terv, ez is a lehető legnagyobb veszteséget akarja okozni az ellenségnek, de egyenlő erőkről lévén szó, természetesen az ellenfél vezérein és csapatain is múlik, mennyit lehet megvalósítani belőle. És két nappal a hatvani győzelem után egy kis homok kerül az egyenletesen dolgozó jó óraműbe. Klapka április 4-én meggondolatlanul, harcfelderítés nélkül küldi be éldandárát Tápióbicskére. A faluban egy horvát határőrdandár és egy lovasdandár állomásozik erős tüzérséggel. A váratlanul pusztító tűzbe kerülő honvédzászlóaljak pánikba esnek, teljes felbomlásban futásnak erednek. A felvonuló magyar tüzérek az üldöző, ugyancsak kávébarna egyenruhás horvát granicsárokat is futó honvédeknek nézik, és csak akkor eszmélnek, akkor próbálnak menekülni, amikor a határőrök már a magyar ágyúk mellett állnak. Elvész az egész üteg az ütegparancsnok minden vitézsége ellenére. Klapka hadtestét utolérte minden újonnan szervezett hadsereg, minden forradalmi haderő réme: a gyakorlatlanság miatt a váratlan rajtaütésre kitörő pánik, amit nem lehet egyik pillanatról a másikra megszüntetni. Klapka maga is csak nagy kerülővel tud menekülni. Szerencsére a helyszínen van Damjanich és Görgey. Damjanich tartóztatja fel és rendezi végül is a megfutamodókat, Görgey pedig a III. hadtest néhány zászlóaljával fényesen visszaveri a diadalittas ellenséget, sőt a falut is elfoglalja. És a III. hadtest zászlóaljai, mind a kávébarna honvédatillásak, a fehér tollas 3., a vörös sapkás 9., mind a fehér frakkosak, a világoskék hajtókás volt Schwarzenberg-ezredbeli, az acélzöld hajtókás volt Wasa-ezredbeli megmutatják, hogy ők is érnek és mernek annyit, mint a nem érdemtelenül híres horvát határőrzászlóaljak. A győzelem egyetlen szépséghibája, hogy az ellenség (amely amúgy is nagyítani szokta a vele szemben állók létszámát) azt jelentheti: ezen az útvonalon több mint egy magyar hadtest nyomul előre – lehet, hogy a sereg zöme. Az osztrák hadvezetés igyekszik is okulni a jelentésekből, mégsem tud túlerőt összevonni Gödöllő környékére, a döntő csatára. Windisch-Grätz is beleesik Kossuth decemberi hibájába, ő is minden útvonalat fedezni akar esetleges magyar támadások ellen, és emiatt április 6-án megint csak egyenlő erők állnak egymással szemben az isaszegi csatatéren.

Ez a csata, a tavaszi hadjárat első szakaszának megkoronázása a csapatok megítélése szerint jó előjellel indul ugyan, de a valóságban mégiscsak rosszul kezdődik. Az előnyomuló III. magyar hadtest és az ellenfél, az osztrák Schlik-hadtest harcvonala közt egy eltévedt húsvéti bárány kóborol ezen a nagypénteki napon. A hadsorok egy pillanatra elnémulnak, úgy figyelik, mi történik most. A bárány felbéget, és a magyar harcvonal felé menekül. „Jó jel, győzni fogunk” – szakad fel a kiáltás a honvédek torkából. És megindul a támadás itt is és az I. magyar hadtest arcvonalán is. Klapka zászlóaljai nehezen vergődnek át az égő erdőn, és mikor végre kivergődnek belőle, Jellačić határőrei ezúttal is erélyesen visszacsapnak. Ráadásul a honvédek közül jó néhányan lőpor helyett homokkal és békasóval megtöltött puskatöltényeket találnak a tölténytáskájukban, ezért aztán elhajigálják a jó és rossz lőszert egyformán. Megindul a hátrálás. Egyelőre sem az észak felől közeledő VII. magyar hadtest, sem a tartalékban álló II. magyar hadtest nem avatkozik a harcba, és mivel Damjanich egy dandárát Klapka segítségére küldi, az ő megfogyatkozott gyalogsága is visszaszorul az erdő szegélyére, de az erdőcsúcsot minden osztrák támadás ellenére szívósan tartja.

Az égő erdő füst- és gőzköre eltakarja a hátrább esők – mind a főhadiszállás, mind a tartalék – szeme elől a csata lőporfüstjét, a keleti szél pedig ellenkező irányba sodorja az ágyúdörgés zaját. Kókán, mint Vukovics Sebő, ekkor a hadsereg mellé beosztott főkormánybiztos, később Kossuth igazságügy-minisztere visszaemlékezéseiben leírja, Kossuth és Görgey egy kútnál kedélyes csevegésbe bonyolódott egy vizet merítő menyecskével. Az idilli jelenetnek a csata híre szakítja végét, és Görgey, begombolva vidrabőr kabátját és álla alatt meghúzva a viaszosvászon tokba bújtatott csákó szíját, „lóra ült, s elrobbant a csatatérre” – hogy Vukovics szavait idézzük. Természetesen intézkedik, hogy a tartalékban álló hadtest is induljon előre. Görgey csakhamar eléri Klapka többé-kevésbé rendezetten hátráló zászlóaljait. Az első feladat ennek a visszahúzódásnak véget vetni, ehhez pedig Klapkát kell meggyőzni, hogy a csata még nem veszett el. A szabadságharc egyik sorsdöntő pillanata, amikor Görgey szavaira Klapka megállítja hátráló lovát, megállítja, majd lassan-lassan megfordítja, és a nagy nehéz ló csakhamar újra az orrával fordul az ellenség felé, nem a farkával. Klapka kardja pedig kiröppen a hüvelyéből, elhangzik az „Előre!” kiáltás, egyre több és több parancsnok veszi át, aztán a legénység is, és a hadtest, hála az éppen idejében érkező fővezérnek, a megingás után megint megindul előre.

Görgeyt megnyugtatja Damjanich helytállása, Aulich közeledése és az a jelentés, amelyet a VII. hadtest egy huszártisztje, Fekete Lajos, a Miklós-huszárezred hadnagya ad át, merészen átvágva magát az ellenség megszállta területen. A jelentés a VII. hadtest beavatkozásáról szól. Gáspár vezérőrnagy azonban mégsem jelenik meg hadtestével a csatatéren. Arra hivatkozik, hogy neki a Gödöllő elleni támadás csak másnapra van megparancsolva – így aztán csak az öntevékeny Kmety ezredes hadosztálya nyomul előre, hogy legalább néhány ellenséges zászlóaljat magára vonjon, és megkönnyítse vele a többi magyar hadtest küzdelmét. A csata azonban így is a mi javunkra dől el, és aligha véletlen, hogy a lelkes csapatok és a nem az íróasztal mellől dirigáló vezérek ezúttal is meg tudták fordítani a kezdetben vesztésre álló összecsapást. Pedig az osztrák hadsereg hagyományaihoz híven vitézül harcolt, és parancsnokai sem kímélték magukat: az említett erdőcsücsök elleni egyik- Windisch-Grätz és Schlik szeme láttára végrehajtott-roham során például elesett báró Piatolli őrnagy. De ezen a nagypénteki napon mindez kevésnek bizonyult a magyar hadsereg ellen. Kossuth joggal szólhatott felsőfokokban a csatáról az Országos Honvédelmi Bizottmánynak írt tudósításában:

„A folytonos harc és események rohama nem enged a vezéreknek időt az ütközet egyes részleteit egybefoglalva felmutatni a nemzetnek, majd leszen erre is idő. Most csak annyit írok, hogy győztünk, győztünk határozottan, tökéletesen, s hogy Görgey fővezér előtt tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak, mert nem hiszem, hogy a história példát mutasson fel, miként egy fővezér a vezérnek nagy kötelességeit s a minden veszélyes pontoni jelenlétet a rettenthetlen közkatona kötelességével nagyobb mértékben teljesíthette volna, mint Görgey a tegnapi napon. És tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak a többi vezérek, s kell meghajolni az egész lelkesült hadsereg előtt, melyről a szó teljes értelmében elmondhatom, hogy amire Nelson hajdan buzdította hadseregét, azt a mieink végrehajtották. Minden ember teljesíté kötelességét.”

A haditerveket mindig a legnagyobb katonai célok és eredmények elérésére kovácsolják, ahhoz azonban, hogy minden célkitűzésük valóra válhasson, a jó terven, vezetőkön és csapatokon kívül még másra is szükség van: vagy jelentős túlerőre, vagy az ellenfél komoly hibáira. Az osztrák hadsereget Isaszegnél akkor sem lehetett volna bekeríteni és megsemmisíteni, ha Gáspár egész hadtestével támad, és Klapka legszélső balszárnya a maga három gyenge zászlóaljával csakugyan eléri az aznapra kitűzött embertelenül távoli menetcélt, Kerepest. Legfeljebb az osztrák visszavonulás lett volna gyorsabb és kényelmetlenebb, de akkor is szabadon választhattak volna, hogy Pest vagy Vác felé húzódjanak hátra a csatatérről. Most pedig, hogy Jellačić hadteste parancs ellenére kiürítette Isaszeget, természetesen egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy április 7-én Gödöllőnél elfogadják a csatát. Ez csakugyan végzetes hiba lett volna, és ilyet még Windisch-Grätz sem követett el, nem is beszélve a Heller ezredes vezette és jól működő hadműveleti irodáról. Így aztán az osztrák hadsereg, megverve ugyan, de nagyobb veszteség nélkül elvonult Pest alá. A magyar vezérkarnak új tervet kellett készítenie a hadjárat következő szakaszára. Kossuth agyában pedig egy másik terv is készen áll: az, hogy méltó választ kell adni az 1849. március 4-én kelt osztrák császári alkotmányiratra, amely Magyarország önállóságát megszüntette, és az országot a némileg korszerűsített egységes Ausztriába egyszerű koronatartományként besorolta. Mindkét terv megbeszélésére 1849. április 7-én, Gödöllőn kerül sor. Először a tábornokok lovagolnak be a kastély elé, még délelőtt. A parkban mindenütt, egészen a palota küszöbéig lassan kihamvadó osztrák tábori tűzhelyek szegélyezik az útjukat, itt-ott egy-egy bográcsban még meleg a vadaskert leölt őzeiből és szarvasaiból főzött pecsenye, a kastély környékét pedig csodás, nehéz illat lengi be, a gazdag télikert feltüzelt öreg narancsfáinak sajátos édes szaga. Néhány óra múlva pedig Kossuth is megérkezik, valóságos diadalmenetet téve a honvédcsapatok közt.

Kossuth először négyszemközt tárgyal Görgeyvel, majd a díszteremben az összes tábornokok előtt is kifejti nézeteit. Haditervről keveset szól. Az ő szeme előtt a fővárosok felszabadítása lebeg, legszívesebben egymás mellett felvonultatná a négy hadtestet, megáldatná a fegyvereket a kíséretében levő Horváth Mihály csanádi püspökkel, és aztán nekiküldené őket Pestnek. Görgey és a vezérkar nem ilyen egyszerű és gyermeki tervet gondol ki. Ők egy újabb megkerülő hadműveleten törik a fejüket, Komárom felmentésén, hiszen ha ez sikerül, nemcsak a szorongatott vár szabadul meg az ellenségtől, hanem Budáról és Pestről is távozniuk kell az osztrákoknak. Kossuth most is hajlandó saját elképzelését a katonák elgondolásainak alárendelni, hiszen az eddigi hadműveletek sikere és a táborban szerzett személyes tapasztalatok meggyőzték, hogy a hadjárat irányítása a legjobb kezekben van. Éppen ekkor, Gödöllőn szilárdul meg a szabadságharc szempontjából létfontosságú Kossuth-Görgey-barátság látványosan: Kossuth felszólítja Görgeyt a tegeződésre.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének azonban más is nyomja a szívét. Március végén nem használta fel az alkalmat, hogy a radikálisok Madarász László vezette provinciális szárnyával szövetségben szétkergesse az országgyűlést, és diktátorként álljon az ország élére. Meg nem egyezésük egyik oka éppen a Görgey-kérdés volt, mert a fiatal tábornokot Madarászék teljesen félre akarták állítani (bár a Marczius Tizenötödike körül tömörülő másik radikális csoportnak továbbra is kedvence volt). Kossuth átlátta, hogy nemcsak széles nemzeti egységre van szükség a harc sikeres folytatásához, politikai előfeltételként, hanem megfelelő hadvezetésre is. Eddig, úgy érzi, a következmények igazolják a Madarászéknak adott elutasító választ. Aggasztónak tartja viszont Kossuth, hogy a képviselőház lassan jobbra, a békepárt irányába tolódik. Éppen ezért a katonai diadalokat szeretné arra is kihasználni, hogy a Béccsel való elvtelen megegyezést egyszer s mindenkorra lehetetlenné tegye, és a hadsereg követelésére hivatkozva elfogadtassa az országgyűléssel a Habsburg-ház trónfosztását – ha kell, némi gyöngéd erőszakkal, a debreceni nép felvonultatásával. A négyszemközti Kossuth-Görgey-megbeszélésnek tehát nemcsak az a tárgya, elfogadja-e Görgey a gödöllői kastélyt nemzeti ajándékként, hanem sokkal inkább az, hogy mit szól a tábornok, a most már pertubarát, a reménybeli katonai és politikai szövetséges az új elgondoláshoz. Lehet, hogy Görgey mond is egyet-mást Kossuth terve ellen, de nem valószínű, hogy elég határozottan. Bizonyára feszélyezi a nemzeti ajándék ajánlata, valami tisztátalant, megvesztegetés-félét érezhet benne, és ami fontosabb, nem akarja Kossuth oly nehezen megszerzett bizalmát és barátságát elveszteni. Hiszen csak olyasmit mond ki Kossuth, amit a tények, a fegyverek, a katonai és politikai események már jóval korábban kimondtak. Ezért aztán, amikor a tábornokok nyilvánossága előtt újra szóba kerül az osztrák oktrojált alkotmányra adandó csattanós magyar politikai válasz, Görgey hallgat. Alig várja, hogy a kényes kérdés lekerüljön a napirendről, és újra a haditervről tárgyalhassanak. És hallgatnak a tábornokok is. Tudják, hogy az igazán csattanós válasz néhány további katonai győzelem, de a politikához nem sokat konyítanak, és bármilyen politikai meggyőződést valljanak is, republikánust, mint Damjanich, monarchistát, mint Gáspár, ingadozót, mint Klapka, szótlanul hallgatják végig Kossuth szárnyaló fejtegetését, hogy az országgyűlésnek ki kell mondania Magyarország függetlenségét. Görgey egyéni meggyőződésének tökéletesen megfelel mindaz, amit Kossuth elmond – ezt még emlékirataiban sem tagadja – , azt pedig, hogy a magyar nemzeti vágyakat oly szépen megfogalmazó határozat a nemzetközi politika szempontjából nem a legügyesebb húzás, hogy a hozzá fűzött remények végképp nem válnak valóra, sőt csakhamar érezhetők lesznek a kínos következmények is – nos, Görgey mindezt csak jóval később fogja fel. „Elfogódottabb voltam, mint máskor” – írja később, alighanem némi lelkifurdalással. Kossuth pedig joggal veheti a tábornokok hallgatását beleegyezésnek.

Görgey emlékirataiból minduntalan kiütközik, hogy szerzőjük ért a hadvezetéshez, és végképp nem ért a politikához. Ennek legjellemzőbb árulkodó jele, hogy Görgey rengeteg esetben nyíltan beismeri katonai tévedéseit, téves helyzetmegítéléseit, a politikaiakat viszont soha. Éppen azért, mert érzi, hogy ezen a téren sebezhetőbb, kifaragja utólag a politikailag tévedhetetlen, az alkotmányos monarchiához, az osztrák-magyar államszövetséghez mindvégig következetesen ragaszkodó Görgey szobrát, egy olyan figuráét, amelyik a szabadságharc egyetlen időszakában sem hasonlít az igazi Görgeyre. Szükségtelen utólagos önigazolás ez a kísérlet. Görgey következetessége és valóságérzéke nem a politika területén nyilatkozik meg. Sokkal inkább a hadi eseményekben és haditervekben. Most például abban, hogy kidolgozza a tavaszi hadjárat második szakaszának az előző szakaszénál is sokkal merészebb, veszélyesebb tervét. Aulich hadteste egy tartalékhadosztállyal megerősítve Pest alatt marad, igyekszik elhitetni az osztrák fővezérlettel, hogy itt áll és Pest megrohanására gyűjt erőt a magyar haderő zöme. A seregzöm azonban hatalmas kerülővel, Vácon, Léván keresztül Komárom felé siet, hogy felmentse a várat és kisakkozza az osztrák hadakat a fővárosokból.

A merész terv ezúttal is sikeres. De nemcsak Görgey távolodik Gödöllőtől egyre messzebb nyugat felé, hanem Kossuth is az ellenkező irányba. És az egyetértés, a politikai és katonai vezetés oly nehezen megteremtett összhangja minden megtett mérfölddel romlik egy kicsit. Kossuth mellett feleségének kisszerű, korlátolt asszonyi kamarillája és körülötte a lőporfüstöt gondosan kerülő tisztek hízelegve dongó csoportja csöpögteti napról napra a bizalmatlanság mérgét Kossuth fülébe; Görgey mellett pedig ott vannak törzsében a maga hízelkedői és sustorgói, akik Kossuth egész környezetét sommásan gyáva civileknek nyilvánítják, gúnyolják a debreceni prókátorokat és szájhősöket. Ennek a két csoportnak – mindkettőnek – kárhozatos tevékenységével nagyon keveset foglalkoztunk ez idáig, pedig veszélyes áskálódásaik korántsem voltak eredménytelenek.

Aulich megteszi a csodát, amit várnak tőle: hiába váltja fel az osztrák fővezéri tisztben az április 12-én eltávolított Windisch-Grätz herceget előbb ideiglenesen Jellačić, majd véglegesen Welden báró táborszernagy, Aulich sikeresen visszaver minden osztrák tapogatózást. A derékhad pedig tovább aratja a győzelmeket. Április 10-én Vácott, április 19-én Nagysallónál. Időközben április 17-én utoléri a hadsereget a debreceni trónfosztó határozat híre.

A hírt több más futárral együtt Kossuthnak egy derék munkatársa, Ludvigh János viszi, aki a gunyoros kortársak szerint azért olyan rettenetesen kancsal, mert egyik szemét mindig Kossuthra, a másikat mindig Görgeyre függeszti abban a szent meggyőződésben, hogy egyes-egyedül ő képes földije, a szepességi származású tábornok, és régi harcostársa, az ugyancsak evangélikus vallású elnök közt az egyetértést fönntartani. (Két és fél hónapig hősiesen dolgozik is ezen, de végül hiába.) Ludvighnak a trónfosztás fogadtatásáról szóló beszámolója aligha nyugtatja meg Kossuthot Debrecenben. Olvassunk csak bele ebbe a jelentésbe:

„Fekete titkároddal csaknem egy szempillanatban érkeztem a főhadiszállásra. A déchéance [trónfosztás] hírét tőlem vették. A hír első benyomásra aggasztó volt, én azon kínokon mentem keresztül, melyeket akkor érzettem, mikor a hadsereg Budapestről ugyanerre retirált, s én szelleme iránt tisztában lenni kívántam. E közlés hallatára némelyek a hadsereg szavazatát s közbeszólási jogát fennen hangoztatták, némelyek a határozatot elhamarkodásnak bérmálták, a hadsereg elpártolását jósolgatták. Örömet a déchéance nyilvánítása felett senki sem nyilvánított. Én kétségbeestem. Volt olyan is, ki Görgeyt azon proklamációra emlékezteté, melyet a hadsereg megnyugtatására éppen e vidékeni átvonulásakor kibocsátott. Ő maga is e hangulatra megzavarodott, míg a dolognak tréfás oldalát felkereste, azt mondván: Mily mulató lesz majd a feketesárga tiszt urakat látni nevetséges képekkel e hírre megjelenni stb. Nyugtalan éjszakát tölték, mert ilyesmit nem várhattam. Ma reggel a diskurzust a tárgy felett tovább fűztem, az emberek nyugodtak voltak. Görgey, Damjanich, Nagysándor, Leiningen ezt oly dolognak tekinték, mely a háború által úgyis már ki volt mondva, s örömemre mondhatom, hogy a hadseregben az egyetértés a déchéance által meg nem zavartatott. E lépésre a hadsereg el nem volt készülve, s még a különben szabadelvű emberek is az eszközben akadtak fel. Kell, hogy a határozat kihirdetésével a hadsereg megeskettessék. Ma mindazok, kik tegnap velem dühödten disputáltak, tökéletesen megnyugszanak, azt adván okul tegnapi kitöréseiknek, melyeket csak barátságos s bizalmas aggodalomnyilvánításoknak mondanak, hogy a hadsereg szelleméről magok sem voltak kellően felvilágosítva, de miután örömmel meggyőződtek, hogy a főbb tisztek nem akadnak fel, maguk is szeretik, hogy a változáson túlestek. Személyeket nem akarok nevezni, mert hiszem, hogy erről nemigen gondolkoztak, s hogy tán azt hitték, Görgey az ismert januáriusi proklamációban mondta ki meggyőződését, melytől eltérni nem akar. Itt tehát semmi baj. Ha Görgey saját hadteste iránt nem volna tisztában, oda elindulok. Ha megnyugtat, egypár napig itt maradok. A miniszterségi s fővezéri kombináció iránt, úgy látszik, Kiss helyettesítését látja a legjobb expediensnek. Közlötte az ügyet Damjanichcsal, ki azt felelte, hogy neki, tudniillik Görgeynek, fővezérnek kell maradni, mert más alatt nem szolgál, ő is azt véli, hogy Görgey a miniszterséget Kiss altábornagy helyettesítése alatt jól viheti. Definitív eddig nem nyilatkozott, s unszolásomra azt válaszolja, hogy mindkét hivatásnak nem lesz képes megfelelni.”

A nagysallói csata előtti napról, Damjanich Léva melletti estebédjéről és az ott elhangzottakról Klapka is, Vukovics is beszámol visszaemlékezéseiben. Klapka ezt írja:

„Damjanich, aki mindig gondoskodott jó konyháról, magánál tartott ebédre, amelyen Bogdánovich Villibald követ is megjelent, az, aki a függetlenségi nyilatkozat hivatalos másolatát s az arra vonatkozó kormányi proklamációt hozta volt Görgeynek. Az ebéd fölötti beszélgetés csakhamar élénk fordulatot vett. Különösen Damjanich kelt ki nem nagyon válogatott kifejezésekben Kossuth politikája ellen, és a főbb tisztek csaknem kivétel nélkül egyetértettek vele.” Pedig hát a republikánus Damjanichot aligha lehet reakciósnak vagy megalkuvónak bélyegezni. Vukovics fontosabbnak tartja az itt hallottaknál négyszemközti beszélgetését Görgeyvel. „Én Görgeyvel a függetlenségi nyilatkozatról beszélvén, nála semmi ellenszenvet ez ügyre nézve nem találtam. Csupán azon oldalról tőn észrevételeket, hogy hát mi lesz akkor, ha bennünket időközben a németek megvernek, és hogy ennélfogva meg kellett volna várni egy döntő csatábani győzelmet. Politikus okokat nem hozott fel a határozat ellen. Akkor még a muszka hadsereg beavatkozását a táborban senki sem hitte.”

A tábornok mindenesetre kutyaszorítóba került. A tisztikar egy része, elsősorban a VII. hadtestbeliek, a váci kiáltványban leszögezett elvekre hivatkozva, egyenesen a debreceni kormány szétkergetését javasolják Görgeynek. Az első ilyen felszólalást még el lehetett ütni egy tréfával. Ludvigh utóbb így tekint vissza az eseményre:

„Másnap reggel, mikor mi még ágyban voltunk, Molnár alezredes azon jelentéssel a hálószobába lépett, hogy tiszti küldöttség várakozik, mely a debreceni határozat ellen óvást tenni akar. Görgey felkelt, s felső öltönyt magára vetvén szólt: Meg kell tudnom, kik azok a protestáló fekete-sárga tiszt urak. Molnár kisuhant, kardcsörgés hallatszott, s mire Görgey az ajtót kinyitotta, üres volt a szoba. A fekete-sárga szó elég volt a készülő machinációt eloszlatni.”

A tisztek azonban ismételten tiltakoznak, írásban is. Görgey elhatározza, hogy mindenáron fenntartja az egyetértést Kossuthtal, mindenáron megóvja a hadsereg egységét. Április 29-i kiáltványa egyértelmű állásfoglalás az „esküszegő rút dinasztia” ellen, az „európai harc: a természetadta legszentebb népjog harca” mellett, és ezúttal – a váci napiparanccsal ellentétben – semmiféle ellenzéki hangot, semmiféle, a polgári kormányzatnak címzett bírálatot nem lehet kihallani belőle. Meg is teszi a hatását: alig egy-két tiszt kérezkedik nyugalomba a trónfosztás miatt. A legnevesebb Gáspár András vezérőrnagy, a VII. hadtest parancsnoka, a szabadságharc egyetlen népi származású tábornoka. De nemcsak a kiáltvány segít a tisztek megnyugtatásában; jó hatása van annak is, hogy köztudomásra jut Görgey válasza a másik Kossuthtól jövő híradásra is, arra, amelyben Kossuth az új kormány hadügyminiszterévé hívja meg Görgeyt. Görgey a meghívást elfogadja, de természetesen a hadjárat tartamára meg óhajtja tartani – egyébként Kossuth teljes egyetértésével – a fővezéri tisztet is.

Nagysalló után még egy csata kell ahhoz, hogy a tavaszi hadjáratnak a második szakasza is véget érjen, nem kisebb, de nem is nagyobb sikerrel, mint az első szakasz. Április 22-én a Duna bal partján felszabadul Komárom vára. Ahhoz azonban, hogy a Pest felől visszavonuló osztrákok útját el lehessen állni, őket veszteségteljes áttörésre vagy kerülőre lehessen kényszeríteni, át kell kelni a Duna jobb partjára. A komáromi hajóhidat azonban nem sokkal Görgey megérkezése előtt a Duna fenekére süllyesztik Simunich altábornagy ostromágyúinak golyói. Új hidat készíteni egyik napról a másikra képtelenségnek tetszik, hadihídkészlete a hadseregnek nincs. Bayer ezredes nem is akar átkelni, a Duna bal partján akar tovább nyomulni Pozsonyig. A tábornokok végül mégis az átkelés mellett döntenek. Görgey nemhiába járt Tullnban az utászakadémiára: tutajhidat akar rögtönözni a Dunára a Komáromba a Vágon nagy számban leúsztatott szálfákból. Thaly Zsigmond mérnök, ekkor már honvéd alezredes és Komárom helyi erődítési igazgatója, röviden képtelenségnek nyilvánítja a tervet, de mert Görgey mégis ragaszkodik hozzá, a komáromi ácsok és hajósok segítségével elkészítteti. 26-án hajnalban a hadsereg átkel a déli partra, felsodorja az ostromló hadtest vonalait, elveszi öt ostromlövegét, és Simunichot csak az menti meg, hogy az ütközetbe beavatkozik a visszavonulása során éppen idáig jutó osztrák fősereg. Így aztán az összecsapás végén az ellenség bántatlanul el tud vonulni Bécs felé. Nyomukba csak a VII. hadtest szegődik. A másik kettő az utolsó ütközetekben teljesen felélte minden lőszerkészletét.

A hadjárat során nem sikerült az ellenséges seregeket megsemmisíteni – ehhez azonban az osztrák csapatok teljes felbomlása és az osztrák hadvezetés beszámíthatatlanságig menő gyengeelméjűsége is szükséges lett volna. A siker így is lenyűgöző. Görgey az ellenség főseregét egy hónap alatt a Tiszától Pozsonyig és Sopronig szorítja vissza, ráadásul Erdélyt Bem, a Délvidéket pedig Perczel takarítja ki eddigre. Kossuth már a Komárom és Buda elleni hadműveletek során is számít Bem segítségére. Úgy tudja, hogy Bem április 12-én Szegedre ér, és utasítást küld neki, hogy csapataival siessen Buda felé. Bem nem érkezik meg, de szerencsére Görgey segítség nélkül is képes a tavaszi hadjárat sikeres befejezésére. Mert a komáromi diadallal Magyarország eljutott katonai teherbírásának és teljesítőképességének végső pontjára. Az elért eredmény – jóformán az egész ország területének felszabadítása – szinte hihetetlen; jóval nagyobb, mint amire az erőviszonyok méricskélése alapján számítani lehetett. És az ország közvéleménye nagyon jól tudja, kiknek köszönhető ez elsősorban.

„Köszönjük Kossuth lángszavának

És Görgey erős kardjának” – írja Gyulay Pál.

A komáromi siker után Bayer ezredes a Duna bal partján akar előnyomulni Pozsony felé; Görgey a Duna jobb partján szeretne támadni, az ellenséges állásokat dél felől megkerülve Bécsújhelyen át kíván eljutni Bécsig. A hadsereg kétségbeejtő lőszerhelyzete azonban lehetetlenné tesz minden további támadó fellépést. Így aztán Görgey kénytelen-kelletlen a másik elképzelhető lehetőséget választja – Klapka és Kossuth sürgetésére. Visszafordul Buda alá, hogy a vár elfoglalásával teljesen felszabadítsa a testvérfővárosokat. Kossuth Bécset is szeretné, Budát is, de a Bécs elleni támadáshoz kevesli a Görgey rendelkezésére álló erőket. „Ha bevettük Budát, aminek, amint reménylem, néhány nap alatt meg kell történni, tovább űzzük-e az ellenséget, vagy pedig megálljunk Győrnél? Én az utóbbit hiszem szükségesnek, és azon véleményben vagyok, hogy csak akkor menjünk át a Lajtán, ha legalább ötvenezret fordíthatunk magára ezen expedícióra; de attól is tartok, hogy ha pihenési időt engedünk az ellenségnek, majd kiépül a demoralizációból, melyet a folytonos vereségek okoztak, koncentrálja magát, tartalékját magához vonja, és Welden időt nyer haditervének elkészítésére, ami most nincs neki” – írja Görgeynek május 8-án. A fővárosok visszafoglalásától (akárcsak a függetlenségi nyilatkozattól) az önálló Magyarország nemzetközi elismerését várja; Klapka pedig éles vezérkari elmével sorolja fel az okokat, amelyek miatt katonai szempontból fontosnak tartja Buda bevételét: a legrövidebb szállítási útvonal és a dunai hajózás szabaddá tételét, az egyetlen állandó Dunahíd használatának lehetőségét. Görgey abban bízik, hogy közben az osztrákok kedve a sok vereség után megjön a béketárgyalásokhoz – és közben a fősereg végre megkaphatja a Kossuth által oly régóta ígérgetett segítséget. Tegyük hozzá, a Bécs elleni támadás aligha járhatott volna sikerrel. Görgey rendelkezésére az 1849. április 25-i hadrend adatai szerint 27 826 fő áll 107 löveggel; az április 26-i csatában ez a létszám is megfogy néhány száz emberrel. Az ellenségnek az 1849. május 1-jén kelt hadrend szerint – Jellačić Buda környékén maradt hadtestét nem számítva – 75 633 főnyi ereje van, és a betegek, szabadságon levők, elvezényeltek levonása után is 54 443 fő az ütközetlétszáma 237 löveggel. A támadás sikere, tekintve az ellenség kétszeres túlerejét, akkor sincs biztosítva, ha figyelembe vesszük a honvédség nagyszerű szellemét és az osztrák erők levertségét. Bécs tehát egyáltalán nem hullott volna érett gyümölcsként Görgey markába, mint utóbb Kossuth – és nyomán csaknem az egész magyar történetírás – állította.

A szomorú az volt, hogy Buda sem. A közvélemény is, Kossuth is, Klapka is úgy ítéli, hogy a gyenge erődítmény parancsnoka csak az alkalmat lesi a meghódolásra, hogy az őrség négy zászlóalja közül kettő, az olasz Ceccopieri-bakák és a lengyel Vilmos-ezredbeliek forradalmi szellemtől áthatva egyenesen át akarnak állni a mi oldalunkra. Ezt a könnyen hívő forradalmi derűlátást az események egyáltalán nem igazolják. Hentzi vezérőrnagy, aki április 21-én Jellačić utasítására még a budai vár kiürítésére készül, a későbbi parancsok értelmében mégiscsak Budán marad, és mindent megtesz a vár megerősítésére. Abban is bízik, hogy Jellačić táborszernagy hadteste, amely nem Bécs, hanem Eszék felé indult útnak Budáról, alkalmas pillanatban visszafordul, és felmenti a várat. És mihelyt kiderül, hogy az őrség védeni fogja magát, Kossuthban is, Klapkában is feltámad az aggodalom, hogy a rendszeres ostromműveletekkel sok drága idő megy veszendőbe. A magyar haderő azonban ekkor már Buda felé vonul, a saját erőforrásai, tartalékai, lőszerutánpótlása felé (bár az utóbbi csak május 12-én jut el a sereghez).

Buda bevételéhez tizenhét napra van szükség. Az ostromot Görgey maga vezeti, a hadügyminisztérium élén helyettese, Klapka vezérőrnagy áll. Görgey végül is maradinak és gyenge kezűnek ítélte Kiss Ernőt, és Damjanichot szerette volna megnyerni erre a posztra, mert az ő kíméletlen erélyétől várhatta a legtöbbet. Damjanich kész volt vállalni a helyettes hadügyminiszterséget, de Debrecenbe indulásának előestéjén a lábát törte. Ekkor indul Klapka Debrecenbe, tehát egy ragyogó képességű, de hajlékony és befolyásolható ember.

A komoly budai ostrom csak akkor kezdődhet, amikor Guyon tábornok, az új komáromi várparancsnok végre hajlandó felszerelni és hajóval Budára küldeni az április 26-án elfoglalt ostromágyúkat – majd a hozzájuk való lőszert is. Május 21-én a honvédek hallatlan hősiességgel beveszik a mindvégig vitézül védelmezett várat. Elesik a várparancsnok, Heinrich Hentzi von Arthurm cs. kir. vezérőrnagy is, aki érthetetlen, bár az osztrák várparancsnokoktól korántsem idegen módon több golyót röpít elrettentésül az ártatlan pesti polgárvárosra, mint Görgey réstörő ágyútelepére.

Közben Debrecenben is, Budán is készülnek a tervek a további hadműveletekre. A debreceni elképzeléseket Klapka önti formába. A helyettes hadügyminiszter egyben a vezérkar főnöke. Mint helyettes miniszter nem végez teljesen eredménytelen munkát: a hadügyminisztérium munkája hatékonyabbá válik, érdembeni kérdésekben is hallatja véleményét, némiképp a tekintélye is megnövekszik, bár a hadseregparancsnokok – Dembiński, Perczel, Bem – igyekeznek az új helyzetről, az új kormányzati formában a minisztériumnak jutó nagyobb jogokról tudomást sem venni. Perczel a rá jellemző ingerült hangon utasít el minden minisztériumi beleszólást a déli hadsereg ügyeibe, Dembiński és Bem pedig minden kérdésben közvetlenül Kossuthhoz fordul levelével, legfeljebb semmitmondó katonai közigazgatási ügyekben keresi fel soraival a hadügyminisztériumot. Kossuthnak a hadműveletekkel kapcsolatos tanácstalansága átragad Klapkára is, és a május 20-i védelmi haditerv meglehetősen szerencsétlen keveréknek bizonyul. Klapka magának szánja a komáromi várparancsnokságot, fősereggé egy gyengébb csoportosítást kíván kiépíteni a Duna bal partján Bem főparancsnoksága alatt – ha majd az ősz tábornok a régóta esedékes erdélyi-déli segélyhaddal végre-valahára Erdélyből elindulva a Bánságon, Délvidéken, Titelen, Péterváradon keresztül, utána pedig a Duna mentén fölfelé haladva Nyitrára ér. Kossuth és Klapka tanácstalanságán nem szabad csodálkoznunk: immár nemcsak az osztrák hadsereggel kell számolniuk, hanem az orosz cár hadaival is. Nem tudhatják, mikor indul meg a támadás, milyen irányból, milyen erővel. A terv kiindulópontja – a tavaly télihez hasonlóan – minden talpalatnyi terület fedezése, ehhez pedig végképp nincs elég erő, még kevésbé fegyverzet és felszerelés. Kossuth abban reménykedik, hogy az osztrák főhadsereg újjászervezéséhez, az oroszok felvonulásához idő kell, talán nem is indul meg az újabb roham az ősz beállta előtt, és akkor van remény, hogy a hadviselésre kevésbé alkalmas évszakokban tartani tudjuk magunkat, és Európa beavatkozik Magyarország oldalán vagy érdekében. Ezért is tartja a hadügyminiszteri, a szervezési munkát pillanatnyilag fontosabbnak a hadvezéri tevékenységnél. Nem pusztán a veszélyessé váló vetélytárs félreállítását, éltető elemétől, a hadseregtől való megfosztását célozza tehát Görgey meghívása a minisztériumba – és Görgey is azért fogadja el a miniszteri tárcát, amiért Kossuth felkínálja: a közös ügy minél tökéletesebb szolgálatáért.

A budai ostrom napjaiban Klapka is megjelenik néhány napra Görgey főhadiszállásán. Görgey István visszaemlékezéseiből tudjuk, hogyan látta a vezérkar főnöke a debreceni hadügyminisztériumból a szabadságharc esélyeit. Hallgassuk meg tehát Görgey István beszámolóját:

„Szerinte az ország segédforrásai a háború erélyes folytatásához fél évre sem elegendők. Lőpor s ennek alkatrészei közül kivált salétrom tekintetében oly szűken vagyunk, hogy ha a birtokunkban levő várakat szabályszerűleg tökéletesen el akarnók látni, a készlet még erre sem telnék. Hogy tehát a mezei hadseregeknek jusson: a várakat teljesen felszerelni nem lehet. Úgynevezett fegyvergyáraink annak felét sem szolgáltatják, mit a kormány még nemrégen ezeknek előállítási képessége felől állított. Klapka azon meggyőződését fejezte ki bátyám előtt, hogy Magyarország csak az esetben menthető meg, ha az osztrák és orosz hadseregek egyesült támadásai ellenében késő őszig tarthatjuk magunkat: az őszi esők majd félbeszakítják ez ellenség hadmíveleteit, és mire újból megindulhatnának, addig Európa rá fog érni megállapodáshoz jutni, hogy mellettünk beavatkozzék. Hogy ez – bár nem mindjárt avagy hamar – mégis utóvégre be fog következni: Klapka erősen hinni látszott. Hogy pártunkat fogó európai ellenbeavatkozás nélkül Magyarország meg nem menthető: arról Klapka éppúgy meg volt győződve, valamint arról, hogy Oroszország okvetlenül segítségére fog sietni Ausztriának, tekintélyesb fegyveres erővel annál, mit az elmúlt télen Bem Erdélyben tapasztalt volt.”

Görgey is iparkodik összeszedni gondolatait. Május 19-én belefog egy levélbe: barátjának, Damjanich János tábornoknak ír. (A levelet Damjanich özvegyétől egy házkutatás során elkobozzák az osztrák zsandárok, és Bécsbe kerül, I. Ferenc József katonai irodájába. Eddig még nem adták közre, csak Steier Lajos idéz belőle néhány sort, de téves keltezéssel.) Mivel a levél összefoglalja, mik Görgey elképzelései Buda bevétele után, érdemes beleolvasnunk:

 

„Örömmel vettem a rég várt híradást, hogy túl vagy a veszélyen, és bizalommal várhatod teljes gyógyulásodat.

Ismerni, becsülni, sőt tisztelni tanultalak, és elárvultnak érzem magam, hogy nélküled kellett útra kelnem erre az unalmas ostromműveletre, amelybe a nagyszájú civilek megint csak belekényszerítettek bennünket. De nemcsak én éreztem magamat elárvultnak. Közvetlen környezetem, a te hadtested, sőt az egész ország mélyen átérezte a súlyos veszteséget. Már csak ezért is gyógyítson meg téged teljesen az ég.

Ebben a biztos reményben is sok komor pillantást vetettem még mindig elég komor jövőnkbe, és gyakran gondoltam rád, mikor terveket készítettem, amelyeknek megvalósításához férfiak kellenek, olyan férfiak, mint te és – úgy érzem, szabad ezt mondanom – mint én.

A jövőben Komáromnak kell hadműveleteink kulcspontjának lennie, és soha többet a két testvérvárosnak, Budapestnek – különben megint ugyanabba a bajba keveredünk, mint tavaly télen. Ehhez azonban arra van szükség, hogy Komáromnak erős őrsége legyen, és arra még sürgősebben, hogy Komáromot erős, megbízható kéz kormányozza, körültekintőn és okosan.[…]

Már régóta meg vagyok győződve róla, hogy Guyon végképp alkalmatlan a komáromi vár parancsnoki tisztének hazánk érdekében való további vitelére, és mert megszoktam, hogy a meggyőződésemért éljek és haljak, ezúttal is ahhoz kötöm az állásomat – legalábbis hadügyminiszteri állásomat – , hogy Guyont alkalmas ember, sőt az ország első embereinek egyike váltsa fel.

Ez az ember csak te lehetsz, vagy Klapka, vagy én.

Az tehát a kérdés, hajlandó vagy-e átvenni a vár és az őrség parancsnokságát, vagy sem. Ha igen, akkor Klapka veszi át a fővezérséget, én pedig férfias beletörődéssel elmegyek Debrecenbe, jövendő Golgotámra, ahol efemer szerencsecsillagom letűnésének nézek elébe. Ha nem veszed át a vár- és őrségparancsnoki tisztet Komáromban, akkor Klapka meg én sorsot húzunk, döntse el ez, melyikünk kerüljön oda. Neked ez esetben vagy a hadügyminisztérium, vagy a fővezérség jut.

Ha egészséges volnál – azt mondanám, válassz minden megkötöttség nélkül. De szomorú baleseted bizonyos mértékig azt ajánlja, hogy Komáromot vedd át. Betegséged hosszabb időre Komáromhoz köt, és bár éppen ez némiképp akadályozni fog, hogy közvetlenül gyakorold a vár- és őrségparancsnoki szolgálati teendőket, bizalmas embereid mégiscsak a te szellemedben dolgozhatnának, és egyelőre ideiglenesen helyettesíthetnének. Ezeket az embereket te magad választhatod ki, de legyen szabad felhívnom a figyelmedet – természetesen minden kötelezettség nélkül – Assermanra, aki, amennyire ismerem, tökéletesen alkalmas volna helyettesítésedre a helyőrség parancsnokaként, sőt a várparancsnokságban is, adlátusodként. Ha egyetértesz ezzel, soron kívül előléptetem tábornokká és hadtestparancsnokká.

A vár helyőrsége két hadtestből, vagy ami ezzel egyenértékű, négy hadosztályból állna (kb. 20 000 fő).

A komáromi haditanács nagyjából a következőképp alakulna:

Várparancsnok és az őrség főparancsnoka: Damjanich tábornok.

Adlátus és az őrségparancsnoka: Asserman tábornok.

Helyi erődítési igazgató: Gaál Miklós tábornok (az, aki korábban Aradon volt).

Térparancsnok egyelőre: Szabó ezredes.

Guyon, Lenkey, Thaly, akik így fölöslegessé válnak, a hadseregben jelentős becsvágyuknak és jelentéktelen képességeiknek megfelelő beosztást nyerhetnének.

Május 21-én: Budát bevettük! Mégpedig olyan csekély veszteséggel – alig ötszáz főnyivel – , amit csak a mi bolond szerencsénkkel lehet magyarázni.

Kb. 4000 fogoly, közte száz tiszt, sok löveg, kézifegyver, lőszer, szállítóeszköz, felszerelés és egyéb hadianyag, no meg egy kis napsugár Magyarország szabadságért küzdő népeinek borús egén – ezek az azonnali gyümölcsei a szép fegyverténynek, melynek során minden hadtest azzal a halálmegvető bátorsággal harcolt, ami már számos csatában félelmetessé tette Ausztria szemében a magyar harcosokat.

A szabadságért, jogért, világosságért vívott csaták istene gyógyítson meg mihamarabb.”

 

Görgey a levél megírásakor nem tudja, amit mi már hallottunk, hogy a debreceni Klapka-Kossuth-féle védelmi haditervben Klapka a maga számára tartja fönn a komáromi várparancsnokságot. Az orvosok pedig úgy ítélik, hogy Komárom levegője egészségtelen, Damjanich nyílt lábtörése ott nem fog gyógyulni, és ezért Aradra szállíttatják a tábornokot. Nem is hagyja el többé Aradot. Bár maradt volna az egészségtelen levegőjű Komáromban – amilyen népmesei hős volt, talán még ma is élne!

De komolyra fordítva a szót: Görgey leveléből látható, hogy a Klapka-féle terv nem az ő elképzelései szerint készült – bár Klapka álszent módon ezt írja a haditerv megküldésekor a Görgeynek címzett kísérőlevélben. Igaz, a hadügyminiszter-fővezér is a Duna bal partján, a Vág mentén akarja felsorakoztatni erőinek zömét, de nem az ellenség puszta szemmel tartására, hanem arra, hogy előrenyomulásával megelőzze az osztrák (sőt esetleg osztrák-orosz) támadást.

Az orosz beavatkozás gondolata érthetőn Görgeyt sem hagyja nyugodni. És mert a beavatkozás lehetőségéről, majd szándékáról szóló hírek a trónfosztás után kezdenek terjedni, ő is arra következtet, amire a legtöbb kortársa: hogy a beavatkozásnak a trónfosztás az oka. Logikusnak látszó, de téves elképzelés. És téves minden következtetés, amit levon belőle: elsősorban az, hogy a trónfosztás visszavonásával el lehet hárítani az orosz betörést. Hamarosan ráeszmél – egyetlen debreceni találkozása a békepártiakkal elég hozzá –, hogy Kossuth „államcsínyére” nem lehet államcsínnyel válaszolni, nem számíthat országgyűlési támogatásra semmiféle katonai diktatúra bevezetésének gondolata. Valamilyen katonai sikerre van szükség tehát – töpreng magában Görgey – , hogy az újra megvert Bécs eltekintsen még egy politikai megszégyenüléstől, lemondjon a máris felvonuló orosz hadsereg segítségéről, és helyette megegyezzen Magyarországgal. Hiábavaló reménykedés, ugyanolyan eredménytelen politikai elgondolás, mint Kossuthé a trónfosztással. Hiszen a trónfosztást nemcsak azért erőltette keresztül Kossuth, hogy a békepárt esetleges megalkuvó mesterkedéseit lehetetlenné tegye, hanem legkivált azért, hogy szövetségeseket találjon: vagy a nyugati hatalmakat, vagy az európai forradalom talán-talán újra csatasorba álló erőit. És hogy ebben az illúzióban Görgey egy hónappal korábban még osztozott Kossuthtal, azt éppen a már említett lendületes komáromi kiáltvány bizonyítja – hiszen Kossuth gondolatait ismétli, itt-ott a tábornok kedvenc költőjének, Petőfinek szavaival kifejezve:

 

„Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok: és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy oly nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysallói és komáromi hősökhez, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! Mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”

 

Kossuth kétségbeesve, Görgey keserű szótlanságba burkolózva vette tudomásul, hogy az orosz felvonulás folytatódik, hogy egyes orosz előőrsök már magyar területre lépnek, és Európa hallgat: a kormányok is, a népek is.

 

Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.

 

Igen, ha már az előbb Petőfiről volt szó, Görgey nagyon átérezhette ennek a költőnek a szavait – akit éppen Buda ostroma közben szabadít meg Klapka kicsinyes és rosszindulatú bosszúhadjáratától. Szomorú tény, de tény: ellenfelünk könnyen talál szövetségesekre, mi pedig egyáltalán nem. Ausztria nemcsak az orosz szuronyokra számíthat, más ajánlkozók is akadnak, és változatlanul támaszkodhat a fellázított magyarországi nemzetiségek egyikére-másikára, hiszen mind a magyar-szerb, mind a magyar-román megbékélési kísérletek eredménytelenek. Mi pedig sem az országon belül nem tudjuk valamiféle radikális nemzetiségi vagy antifeudális törvénnyel tovább szélesíteni a szabadságharc honi társadalmi alapjait, sem külföldön nem találunk támogatásra.

A Buda bevétele után népszerűségének tetőpontján álló Görgey valóban komor pillantásokat vethet a komor jövőbe. Komoran olvassa Kossuth és Szemere Buda bevételéért köszönetet mondó levelét: „És ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette vagy éppen eszközlötte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által elismertessék. A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sikerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért. A kormány üdvezli önt a győzelem és dicsőség folytonos útján. És kötelességét véli teljesíteni, midőn önt altábornaggyá kinevezvén egyszersmind a katonai érdemrend nagykeresztével siet feldíszíteni.” Szép szavak, látható belőlük, hogy Kossuth és a kormány milyen fontosnak tartotta Buda bevételét, de Görgey ugyanúgy visszautasítja az altábornagyságot és a kitüntetést, ahogy korábban a különböző nemzeti ajándékokat. Nem ő az egyetlen. Perczel április 26-án szokásos önteltségével így utasítja vissza a neki felkínált rangot és kitüntetést: „Nekem elég jutalom azon öntudat, hogy két különböző pályán használhaték hazámnak, melyek egyikén csak ön tett többet valamivel, más senki; a másikán pedig senki sem. Én már harmadszori táborozást folytatok október 3-tól. Mindig független hadvezérként működék, minek nem felsőbb kinevezés, hanem a körülmények tevének. És így akár Generalmajor, akár Feldmarschall a cím, az mindegy. Ordók! Majd mellemre írom diadalaim. Én még csatát nem veszték.” Görgey is megírta már május i-jén Kossuthnak, habár szerényebb és értelmesebb hangon, hogy nem óhajt további előléptetést elfogadni: „Minthogy sem hivatal-, sem vagyonbeli jutalom után nem vágyódtam, nem vágyódom, nem is vágyódandom soha, méltóztassék kormányzó elnök úr megengedni, hogy én jelen címemmel megelégedjem, mégpedig következő okoknál fogva: mivel a félig-meddig már kidolgozott hadorganizációi tervemben a magyar tábornoki rangnál magasabb cím nem létezik. […] Még egyszer tehát tiszta szívemből megköszönöm a nekem szánt kitüntetést, sokkal nagyobbra becsülvén tisztelt kormányzó elnök úr megelégedését.” Ezek után fölösleges volt a kormány részéről újra előhozakodni a dologgal. Korántsem ellenzékiségből utasította vissza a fölkínált címeket és javakat. Herczegh Géza találóan ír erről értékes Görgey-tanulmányában: „Görgey az ostrom után nála jelentkező küldöttségnek szárazon azt felelte, hogy megelégszik azzal, ha a háború után a pesti egyetemen a vegytan tanára lehet. Nem volt ez üres póz, hanem régóta formált szerep. A harcok után az eke szarva mellé visszatérő Cincinnatus kései mását, a laboratóriumába vonuló vegyész-tábornokot alakította. A demokratikus polgári erények szobrát próbálta megformálni saját életéből.” És ez meglehetősen példamutató szerep a polgári erényekben nem éppen gazdag nemesi Magyarországon.

A szép szavak különben is ingerültté teszik Görgeyt ezekben a napokban. Nemcsak azt érzi az orosz beavatkozás hírére, hogy csalódnia kellett Kossuth politikai éleslátásában, hanem többet is: azt, hogy hagyta magát rászedetni a szép szavaktól, sőt ő is visszhangozta ezeket a szép szavakat. Nem az választja el a kormányzó elnöktől, hogy felnőtt mellé, hogy ő lett az egyetlen elképzelhető vetélytársa: ez bizonyára megterheli személyes kapcsolataikat, de ennyit kibírna a barátságuk. A függetlenségi nyilatkozat és az orosz beavatkozás közt feltételezett összefüggés és a nemzetközi erőviszonyok választják el őket egymástól jóvátehetetlenül. A szövetséget azonban egyelőre egyikük sem mondja fel. Csak azok az idilli percek tűntek felidézhetetlenül messzire ott, a kókai dombon, a korsós menyecske mellett, vagy Gödöllőn, a tegeződés első pillanataiban.

Ami az orosz beavatkozást illeti, láttuk már, hogy a magyar hadvezérek nem táplálnak merész illúziókat. Egy borúlátással éppenséggel nem vádolható tábornok és képviselő, Perczel Mór, éppen Buda bevételének napján ezt írja Görgeynek: „Ha Európa nem lép közbe, éspedig hovahamarább, és az orosz a híresztelt és jelentett erővel nyomul elő, úgy azt hiszem, bár mindent elkövetendünk, mit mint hazafiaknak kötelességünk, így mégis csak a dicső halál vagy kitörés közt lehet és kell az utolsó ütközettel választanunk.”

A százhatvanezer főnyi honvédsereg valóban nem veheti fel a siker reményében a harcot a legalább ugyanilyen erős osztrák és a jóval erősebb orosz haderő ellen. A hadvezetők jól látták, hogy a szabadságharc sorsa a tömeges orosz beavatkozással katonailag eldől, a hadsereg csak időnyerésért harcolhat, hátha sikerül eközben a polgári kormányzatnak valamiféle politikai megoldást találnia. Az első teendő mindenesetre az, hogy támadjunk, ne védekezzünk; támadjuk meg a közelebb levő és eredeti ellenséget, az osztrákot, szorítsuk minél hátrább, hogy továbbra is jelentős távolság válassza el őket a másik ellenségtől, az orosz főhadseregtől, amelyet előnyomulásában legfeljebb késleltetni van erőnk, ha kell, akár diplomáciai tárgyalásokkal is. Görgey csakhamar kénytelen azt is belátni, hogy a fősereg megerősítésére, Bem megérkezésére hiába vár, hogy a déli hadseregtől várható tizenkétezer főnyi segélyhad kikönyörgésére-kierőszakolására csak május 29-én indul útnak Vukovics Sebő Perczelhez. Nem vár hát tovább, hanem támad. Kmety ezredes hadosztályával Csornánál rajtaüt egy előretolt osztrák dandáron. A mindkét részről vitézül vívott véres csatában az osztrák dandárparancsnok is elesik. Ez az ellenség figyelmét a Duna jobb partjára tereli, Görgey tehát annál nyugodtabban nézhet a bal parti támadás elé. Itt összpontosítja három hadtestét, és a komáromi várőrség mozgatható részét is kivezényli a Csallóközbe. Az első támadás június 16-án nem sikerül. Görgey nincs személyesen jelen, a hadügyminisztériumban van Budapesten. Hiába harcol vitézül és eleinte sikeresen is Asbóth ezredes a balszárnyon Zsigárdnál, és vitézül, bár sikertelenül Nagysándor vezérőrnagy Sempténél a jobbszárnyon, a kettejük közt álló Knezié vezérőrnagy érthetetlen tétlensége miatt az osztrákoknak van erejük a támadás visszaverésére. Görgey elhatározza, hogy újabb kísérletet tesz, és ezúttal maga áll a csapatok élére. A megismételt támadás első napja Perednél, június 20-án győzelemmel végződik, de a második napon beavatkozik az osztrák főhadsereg közvetlen megsegítésére kiküldött erős orosz hadosztály, és hadtesteinknek vissza kell vonulniuk.

Görgey még mindig nem csügged, még mindig a kezében akarja tartani a kezdeményezést, mindenáron eredményt akar kicsikarni, áttörni Pozsony vagy Bécs felé. Nem állít ugyan afféle alaptalanul derűlátó dolgokat, mint Kossuth, aki ezekről a napokról váratlanul így nyilatkozik szeptember 12-i vidini levelében: „Ki kételkedheték, hogy a harcot meggyőzzük? Készültebbnek érzém a nemzetet a kombinált osztrák-orosz erő ellen, mint Ausztria ellenében tavaly, és porrá zúztuk a kevély hitszegő Ausztriát…” Görgey újabb terve, egyben az egész szabadságharc egyik legszebb és legmerészebb, kétségbeejtőn és kétségbeesetten merész terve az, hogy Komáromra támaszkodva döntő csatát vív Haynauval, az új osztrák fővezérrel, siker esetén Bécs felé nyomul, balsiker esetén Komáromra húzódik vissza. Erről a tervről tárgyal Pesten Kossuthtal. Meg akarja győzni mindenáron. De ezúttal is érezhető, ami júniusban mindig – képtelen a hadügyminiszteri és főparancsnoki kötelességeket egyszerre teljesíteni. Mindkét megbízatás egész embert követel, és ha Görgey Pesten van, hiányzik a csatamezőn, ha a csapatok élére áll, nem mozdul a szervezési munka, nincs, aki katonai dolgokban a kormányzó mellett álljon. Kossuth joggal írja június 25-i levelében: „Úgy látom, hogy minden perc kimondhatlanul becses, s még csak azon időveszteség is, melybe utad a hadseregtől ide s innen vissza kerül, a gyakran igen rögtön alakuló körülményekhez képest előre ki nem számítható bajt okozhat, s okozza mindenesetre azt, hogy te aztán helyrehozhatod ugyan a bajt, de csak helyrehozod – s nem ragadhatod meg a pillanat alkalmat nyereséget teremteni a hazának. Mi ketten bizonyosan oly érdektelenül szeretjük a hazát, mint mások kevesen, de épp azért egész őszinteséggel kérdezhetlek – nem gondolod-e, hogy a hadügyminisztériumnak seregteremtő roppant hivatása mellett még a fővezérséget is lehetetlen hogy elbírd – kivált midőn Aulich, Damjanich hibáznak mellőled – roppant teher! És két helyütt jelen lenned nem lehet; pedig mindenütt szükség volna, hogy jelen légy.”

Kár, nagy kár, hogy Kossuth nem megy a hadsereghez, mint ahogy március végén, április elején megtette. Mert amíg Görgey Pesten tárgyal Kossuthtal, a tatai központi vezérkari iroda vezetői nem veszik észre, hogy Haynau szinte teljesen kiüríti a bal partot, és összpontosított támadásra készül a jobb parton Győr ellen. Hiába a vitéz ellenállás június 28-án, a sokszoros túlerő győz, és a csatatérre lóhalálában is csak délután megérkező Görgeynek nincs más lehetősége és kötelessége, mint hogy a visszavonulást fedezze – a legnagyobb önfeláldozással. Valósággal keresi a veszélyt, a halált ezekben a napokban, olyan lovasrohamok élére áll, amilyenekben a főparancsnoknak egyáltalán nem kötelező részt vennie – és kérdés, hogy egyáltalán tanácsos-e. De Görgey úgy ítéli, hogy Magyarország sorsdöntő napjaiban csak akkor várhatja minden erő megfeszítését, a teljes önfeláldozást parancsnokaitól és az egész mártír hadseregtől, ha ő maga is emberfölötti teljesítményre kész.

Akárhogy is: a Kossuthtal való tárgyalás sikeres: a kormányzó június 26-án elfogadja Görgey tervét. Csak egy dologban nem akar kötélnek állni, abban, hogy a kormány költözzön be Komárom várába. Pedig ha Pesten marad, külön erőt kell kihasítani a fedezésére, és ez így is csak ideig-óráig lehetséges.

Június 26. Görgey nagy politikai győzelmének napja volt. Az esti minisztertanács is elfogadta beszámolóját és javaslatát. Vukovics így emlékezik meg erről. „Énnekem Görgey zsenialitása s szilárd készültsége soha oly való alakban nem tűnt fel, mint ez alkalommal. Előterjesztése majd óráig tartott, s korrekt magyarsággal s retorikai szabályokkal ékesnek mondható volt. A veszteségek okait részint az alvezérek hibáinak, részint azon körülménynek tulajdonította, hogy seregeink az ütközetekben már nemcsak osztrák, hanem orosz hadseregekkel is verekedtek, mikről Görgeynek kezdettől fogva magosabb véleménye volt, mint az osztrák seregekről. Részletes s logikai összefüggésű volt az előadás. Azon oldal, miszerint a fővezér miniszteri állása miatt gátolva volt a sereg viszonyaira folyton ügyelni, ügyesen mellőzteték. Ezen előterjesztésben tanúságát láttam annak, hogy Görgey a miniszteri padon is szónoklatával jeles volna.”

Kossuth két június 26-i levelében is foglalkozik a Görgey-féle haditervvel. Magának Görgeynek ezt írja: „Sőt minden percben megerősödő meggyőződéssel mondom – menjünk minden haladék nélkül Bécs felé – ott van fegyver – pénz – muníció. – Ne veszítsünk időt – szedd össze erődet, és menjünk előre. – Egy gyors offenzívánk kimondhatlan fordulatot adhat – vagy dicsően halunk. – Láttasd el Komáromot a szükséges instrukciókkal, és ragadd meg az offenzívát, mindig előre, mint a villám. – Nincs más választás.”

A Bemnek szóló levélben pedig ezeket olvashatjuk: „Míg tehát ön az ellenséggel Erdélyben száll szembe – nekünk itt két dolog közül az egyiket kell választanunk – vagy visszavonulni a tiszai vonalhoz, vagy pedig, az oroszokat ott előrenyomulni engedvén, itt merész támadással Ausztriára vetni magunkat, és benyomulni hatalmának szívébe. Mind a kettőnek megvannak előnyei és hátrányai is, úgy taktikai, mint politikai tekintetben. Azonban mindkettőt jól megfontolva – én az utóbbira határoztam el magamat. – Mi itt annyi erővel, amennyivel bírunk, Ausztria ellen indulunk. – A pénz, lőszerek és fegyverek hiánya is ezt tanácsolja nekünk. – Ott kell segédforrásainkat szereznünk, s Európa népeivel érintkezésbe lépnünk. De emellett két szerencsétlen körülmény van. Mi elvesztjük Nagyváradot, vagy ettől nemsokára, talán tizennégy nap alatt el leszünk vágva. Főképp pedig – különösen, ha Vetter altábornagynak nem sikerül Jellačićot megverni és Puchnert is visszavetni – egy időre öntől is elvághatnának minket. Azonban választani kell, és mi, amint mondám, már választottunk. Ha a választás rossz, szerencséltessen ön tanácsával, és jelölje ki a véghezviendő hadműveletet.”

Az utolsó eset, hogy a kormányzó és hadügyminisztere egyetért; így is gyönyörű pillanat. Kossuth a lehetséges tervek közül a legszebb, a legtöbbet ígérő mellé áll. És Bem is megírja neki Tekén, július 1-jén kelt levelében, hogy igaza van: „Menjen ön minden további fontolgatás nélkül Ausztria ellen.”

Ez az elszántság három teljes napig tart. Ekkor, a győri vereség hírét hallván, a kormányzó magára kényszerített határozottsága és derűlátása megtörik. Kossuth újabb minisztertanácsot hív össze, és ez a csatatéren levő Görgey távollétében tartott tanácskozás mindent megváltoztat. A sereg összpontosításának új kijelölt helye Szeged. Ez a terv az ország csaknem egész területének, az egész évi termésnek feladását jelenti, a hadsereget egy kiélt, elpusztított vidékre vonja

össze, ahol sem élelemhez, sem felszereléshez nem juthat, amelynek középpontjában erős vár van ugyan, Temesvár, de nem magyar kézen, hanem osztrákon. Ráadásul a terv valósággal rákényszeríti ellenfeleinket arra, hogy egyesüljenek: mint a mágnes a vasreszeléket, úgy rántja együvé az osztrák és orosz seregeket minden irányból a Temesköz környékére. A lehetséges tervek közül ez a legszerencsétlenebb, a legsúlyosabb következményekkel járó. (Persze ebben a katonai helyzetben jó megoldás már nincs, csak rossz és még rosszabb közt lehet választani.) Természetes az is, hogy mihelyt Bem értesül az új tervről, azonnal megírja Kossuthnak Besztercéről, július 3-án, hogy véleménye szerint a főhadseregnek mindenképp Komáromnál kellene maradnia.

Kossuth úgy érzi, hogy a győri vereség, amelyről Görgey szárazon és tömör szókimondással, Ludvigh kormánybiztos pedig négy levélben is izgatottan és kétségbeesetten tájékoztatja (mindkettő a fővárosok elhagyását javasolja), elegendő indok az új haditervhez, mégis gondot okoz neki, hogyan biztosítsa Görgey együttműködését. Küldöttséget meneszt tehát Komáromba (megint csak ahelyett, hogy ő maga menne), és igen gondosan válogatja meg a küldöttség tagjait. Csány László minisztert Görgey apjaként tiszteli; Aulich tábornokot nagyra becsüli, és sokat ad a véleményére; Kiss altábornagy pedig azért kerül bele a küldöttségbe, mert Görgeynél rangban idősebb, szükség esetén előránthatja tehát zsebéből a felhatalmazást, és átveheti a fővezérséget. Ha kell.

A küldöttség a június 29-i pesti tanácskozás után, éjféltájban indul útnak Komáromba. Ugyanaznap, még a minisztertanács előtt, Kossuth több levelet ír Bayer ezredesnek, a központi vezérkari iroda főnökének (egyébként még a komáromi koncentráció szellemében). Görgey ezekre a levelekre válaszol 939. számú iratában – még a küldöttség megérkezése előtt. A levél befejezésében pedig kitér arra a kormányrendelkezésre, amely a készletek felégetésével akarja megnehezíteni az ellenséges hadseregek dolgát, és amely ellen Ludvigh kormánybiztos már előző nap tiltakozott. Nézzük tehát ennek a levélnek egyes részleteit:

„A bal parti operációk csupáncsak kormányzó úr azon ígéretére – miszerint néhány hét alatt nemcsak a zászlóaljak meggyérült létszáma kiegészítve, de még ezenkívül tizenkétezer ember rezervaként ki lesz állítva, és továbbá Lukács kormánybiztosnak azon ígéretére, miszerint június 20-án a megkívántató felszerelési szükségletek készen lesznek – történt; ha tehát a bal parti operáció […] nagyszerűségénél fogva a jobb part és következésképp a fővárosok is csaknem védtelenül maradtak, annak sem magam, sem Bayer ezredes úr – okai nem lehetünk; hanem igenis oka annak egyáltalában gyenge erőnk, és kormányzó úr ígéreteinek be nem váltása.

Védeni akarván magamat még részletesebben, bátorkodom továbbá is figyelmeztetni kormányelnök urat még arra is, hogy ha valaki, tehát kormányzó úr maga volt az, aki Pozsony óta ide is, amoda is egy csekély erőt kívánt rendeltetni, hogy kormányzó úr nézete szerint az egész ország lehetőképp biztosíttassék, igen ritkán hallgatván és helyeselvén azon ellenvetéseimet, hogy: aki mindent akar megtartani, semmit sem tart meg, s mégis azt méltóztatik kormányzó úr Bayer ezredes úrnak szemére vetni, hogy hosszú vonalakban operált, és hogy ezáltal a haza fennlétét veszélyeztette; ami pedig a haza veszélyeztetését illeti, annyi legalább egész Európa színe előtt örökké tisztán álland, hogy a haza csak az oroszok intervenciója által lett veszélyeztetve, és az orosz intervenciót csak nem fogja senki a mi hadi operációink következésének tulajdonítani. […]

Én már Buda bevétele után kijelentettem, hogy Budapest fennléte egész Magyarország fennlétét nem tételezi fel, hogy tehát Budapest nem lehet bázisa hadi operációknak. Budavár lerombolt falai mindannyi bizonyságok, hogy ezen meggyőződés bennem testté-lélekké vált; azért írtam mindjárt Győr elveszte után, hogy a kormány válassza menekvő helyének Komárom vagy Nagyváradot, minthogy a fővárosokat védeni lehetetlen, ez elhatározott véleményem, ha kormányzó úr másképpen gondolkozik, akkor határozzon a miniszteri tanács, minthogy a bács-bánáti seregek közti zavarok és Bem elkülönzése miatt minden felelőssége a hadügyminiszternek merő puszta szó lett, és véleményadása vagy határozata, azon körülménynél fogva, hogy némely katonai egyének egyedül csak kormányzó úr parancsait elfogadni szíveskednek, úgysem léphet életbe.

Legközelebbi jövőnkre nézve egyszerű haditervem az: itt, Komárom oltalma alatt összpontosítani minden erőt Bem, Vetter és Kazinczyn kívül, és az osztrákokat eldöntőleg megtámadni. […] Tegnap volt nálam néhány tisztviselő azon kéréssel: vajon leégessen-e minden az ellenség kezébe jutandó falut. Én nem tiltottam meg, hanem azt feleltem nekiek, tegye a nép azt, amit jónak lát, minthogy a nép akaratja az én akaratom is, mert én soha a kormányért, hanem mindig a népért küzdöttem, és ha ma tudnék arról meggyőződni, arról, hogy a nép jobban fogná magát érezni, én lennék az első, ki a fegyvert letenném.”

Kemény szavak, elkeseredettek, türelmetlenek – és Görgey különben is élvezte, hogy jól megnyomja a tollat, ha polgári hatóságokkal beszél. De nem áruló szavak. És a gyújtogatásról Ludvigh sem írt másképp június 29-i levelében.

A levél elküldése után megérkezik a küldöttség. Ők is hallanak kemény, sőt gúnyos szavakat Görgeytől, de a tábornok – hogy a szakadást elkerülje – beletörődik a kormány elgondolásába. Megígéri, hogy levezeti seregét, hogy saját jobb meggyőződését alárendeli a minisztertanács határozatának. Megmondja azt is, hogy július 3. előtt nem indulhat: fel kell vennie Kmety elszakított hadosztályát, Nagysándornak a Vág mentén álló hadtestét és a kisebb kikülönített oszlopokat. Valószínűleg abban is reménykedik, hogy a következő három nap alatt a kormány megint megváltoztatja határozatát. Ennek érdekében 940. számú leveléhez Bayer szakvéleményét is csatolja, és magától értetődő, hogy Bayer nem pártfogolja a szegedi összpontosítás gondolatát. Ebben a második levélben Görgey így ír:

„Csány miniszter, Kiss altábornagy és Aulich tábornok urak meghozták nekem egy hadi tanácskozmány határozatát a hon védelme tárgyában az orosz segítséggel erősbült osztrák seregek megtámadása ellen, azon meghagyással, hogy a fent említett határozatot – személyes felelősségem alatt végrehajtsam.

A fennebbi parancsolat tartalmazza a rendelkezésem alatt álló összes hadsereg elindulását Magyarország minden katonai erejének Szeged körüli összpontosítása végett.

Vezérkarom főnökét bíztam meg rendszeres bírálatot adni mind stratégikus fontosságáról, mind pedig kiviteli lehetőségéről annak, mit a kormány elérni óhajt, s ezen iratot a kormány s haditanács minden tagjai általi komoly tekintetbe vétel végett – ide rekesztem.

Ezen iratra vonatkoztatva én, mint hadügyminiszter s fővezér-ki minden reám bízott seregek megmentéseért Magyarhon népének mindig felelős maradok – kinyilatkoztatom, hogy én a Szeged alatt történendő összpontosításra a jelenleg Komárom alatt levő hadtestekkel július 3-a előtt el nem indulhatok, megjegyezvén, hogy az elindulás lehetősége még Kmety tábornok hadtestének s Görgey Ármin csapatának felvételétől (aminek ez idő alatt kellene megtörténnie), s a Miskolcnak Konstantin nagyherceg alatt vonuló orosz sereg irányától – feltételeztetik.”

Ludvigh pedig még világosabban ír:

„Parancsod végrehajtása ellenszegülésre nem talál, a sereg el fog indulni, mivel megparancsoltad, hogy ha Szegedig eljut, ott temettessék, s vele együtt a kormány és a nemzet szabadsága. Én katona nem vagyok, s ítéletet mondani nem akarok, de meggyőződésemet kimondom, hogy temetkezni megyünk, miszerint magunk is eltemettessünk. Bár e parancsolatot soha ki nem adtad volna, mert abban a nemzet halála van aláírva.

Ha lehet, kérlek, hogy légy nemzetednek megmentője, s leszel ezáltal az európai népeknek is. Ha vesznünk kell, ne vesszünk oly terv következtében, minőt nekünk csak ellenség javasolhatna.”

Látható tehát, hogy Görgey helytelenítette a szegedi összpontosítási tervet, hogy megpróbálta lebeszélni róla Kossuthot és pesti tanácsadóit, hogy ingerült kifakadásokkal könnyített a lelkén – de az ígéretét nem vonta vissza.

A polgári kormányzat iránti bizalmának azonban vége volt. Sommásan az a véleménye róluk, hogy gyávák, nem hajlandók a hadsereghez csatlakozni, nem hajlandók az életre-halálra való harcra, hogy „az urak Pesten jobban bíznak a török határban, mint Komáromban és a hadseregben”.

Éppen ezért nekiül, és terjedelmesnek induló levélben igyekszik igazolni eddigi eljárását, és írásban lemondani a hadügyminiszterségről. Ez a levél az („kék selyemmel összefűzött két ív az, felébe törve – Rochlitz Kálmán tollbamondás utáni kézírása, és mind a két ív a felényi szélén Görgey Artúr bátyám által nevének G kezdőbetűjével saját kezűleg szignálva” – írja róla Görgey István), amelyet július 2-án a komáromi csata kezdődő ágyúdörgése szakít félbe. Ez tehát nem jut el Kossuth kezébe.

A másik kettő igen. És mert Kossuth maga is zaklatott, nem törődik az iktatószámokkal, a levelek egymásutánjának megállapításával; azt hiszi a komáromi küldöttjárás előtt írt levélről, hogy az később íródott, hogy a küldöttek által hozott ígéret visszavonása. Rögtön intézkedik. Minisztertanácsot tart, leváltja Görgeyt a fővezéri tisztből, a kormány székhelyére rendeli a hadügyminiszteri tárca személyes átvételére, és minden sereg- és hadtestparancsnoknak levelet küld, amelyben közli, hogy Mészáros Lázár altábornagyot nevezi ki fővezérré. Mészáros el is indul hajóval Komáromba, de mihelyt meghallja az ágyúdörgést, Dunaalmásról elégedetten visszafordul.

A kormány kényszerű menekülését Pestről nemcsak a katonák ítélték el és minősítették gyávaságnak. A pesti radikálisok még jól emlékeztek Kossuth kissé dinasztikus ízű június 5-i pesti bevonulására, az akkortájt elhangzó tüzes fogadalmakra, hogy a kormány soha többet el nem hagyja a fővárost, és ők sem válogatták meg a szavakat, amikor véleményt mondtak róla. Petőfi például ezt írja komájának, Arany Jánosnak július 11-én: „Az napon, melyen hirdettük a népgyűlést, amelyre föllovagolt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatárzó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb., mint ő maga mondá: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze-, hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” A Marczius Tizenötödike pedig odáig ment Görgey melletti és Szemeréék elleni heveskedésében, hogy július 7-én egyszerűen betiltják.

A július 2-án Komárom alatt vívott csatában a harminckétezer főnyi honvédsereg nemcsak hogy győzelmesen visszaveri az ötvenkilencezer főnyi osztrák-orosz haderő támadását, hanem még a Budára vezető legrövidebb útvonalat, a szőnyi országutat is nyitva tudja tartani. Görgey most is valósággal keresi a halált. És majdnem meg is találja. Ott csapkod körülötte már a halál a monostori sáncok visszafoglalásakor is – és aztán a minden ellenséges erőt magára vonó, a szőnyi út újra elfoglalását lehetővé tevő huszárroham során az egyik gránátrepesz talál.

Ha az a gránátrepesz akkor csak egy centiméterrel mélyebbre hatol, a szaktudomány, irodalom és közvélemény mára rég elfeledte volna már Görgey minden hibáját, nem az áruló jelzőt vetnénk oda gondolkozás nélkül a neve mellé, hanem tűzoszlopnak neveznénk, ahogy lángvörös zekéjében a hadsorok élén nyargal, és akkora lovas szobra magasodna a komáromi csatatéren és a budai várban, hogy a nyakunk is belefájdulna, ha fel akarnánk emelni a tekintetünket egészen addig a szerencsétlen, sebzett koponyáig.

Ha az a gránátrepesz akkor csak egy centiméterrel mélyebbre hatol, más árulót kellett volna találni – mert a szabadságharc akkor is vereséggel végződött volna, és ebbe nagyon nehéz belenyugodni. Talán Perczelt gyaláznánk árulónak, hiszen örökösen engedetlenkedett, és elsőként akart Törökországba menekülni. Vagy Dembińskit, hiszen valamennyi csatáját elvesztette. Vagy Klapkát, hiszen nem sikerült neki a negyvennyolcas alkotmányt biztosítania, amikor feladta Komárom várát. De Görgey szívós volt, életben maradt, és megóvta tábornoktársait a meg nem érdemelt gyalázattól, a felelőtlenül odavetett gyalázó szavaktól.

Az 1849-es közvélemény azonban még nem tekinti árulónak. A Marczius Tizenötödike július 5-i számában így tüzeskedik Görgey mellett, nem nagyon okosan (hiszen egy rossz haditervet kifecsegni, nos, az sem valami okos dolog), de azért nem minden alap nélkül: „És a kófic-szakácsok arra vetemednek, hogy legdicsőbb tábornokunkat letegyék. Miért? Mert Szemere, Horváth s többi úgynevezett miniszterek Görgeynek azt parancsolták, hogy pozícióját hagyja ott, s jöjjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson. Így van a dolog. Nem ugyanazon szavakkal, de lényegileg a dolog oda ment ki. Ezt a fővárosi nép sejtette, s ha pénzkrízis jött elő, azon senki sem csudálkozik. A harcmező történeteiből tudjuk, mi volt Görgeynek felelete e nyomorú parancsra. Ott a felelet: Hogy Görgey megtartotta pozícióját. Megverte az ellenséget a legdicsőségesebb csatában.”

Vigyázat – ez nem az árulók és megalkuvók lapja, nem a békepárt hírharsonája, hanem a radikális fiataloké.

Mivel Görgey életben maradt, sőt a kormánynak tett ígéretét is teljesíteni akarta, el kell még kísérnünk utolsó hadjáratára, a július 13-tól augusztus 13-ig tartó komárom-aradi „hadmenetre”.

Görgey július 2-tól 11-ig szolgálatképtelen. Ha Klapka le akarta volna vezetni a sereget Szeged felé, 3-án akadálytalanul megtehette volna. Csakhogy Klapka Komáromban akart maradni. Mészáros sehogy sem találta meg a Komáromba vivő utat, Nagysándor pedig egyszerűen gyengének érezte magát erre a feladatra. És Kossuth is Szeged felé indult el; Ceglédről a fővárosba visszatért ugyan, de komáromi útra már nem vállalkozott. Így aztán a sereg csak egy újabb komáromi csata, a nem Görgey, hanem Klapka által tervezett és vezetett 11-i összecsapás után indul útnak a Duna bal partján, Vác felé. A még mindig súlyosan sebesült Görgey megtagadhatná, hogy a levonuló csapatok élére álljon, de úgy érzi, felelősséggel tartozik a csapatokért – és a kormány július 5-én, amikor elfogadja tábornokunk lemondását a hadügyminiszterségről, egyszersmind kinevezi őt a levezetni rendelt hadsereg parancsnokává Mészáros fővezérlete alatt. Görgey ezt is elfogadja.

Igen, július 2. és 11. közt egymást érik a szomorú események – Komáromban pedig mégsem mozdul semmi. A beteg Görgeyt helyettesítő Klapka szokásához híven határozatlan. Nem vezeti le a sereget július 3-án; július 4-én haditanácsot tart, amely „egy szájjal s lélekkel kijelentette, hogy más, mint Görgey alatt nem szolgál, s hogy még ma egy felírást intézendnek a kormányhoz” – hogy Ludvigh szavait idézzük; a július 5-i pesti minisztertanácson Klapka elfelejti átadni a haditanács emlékiratát (pedig ő maga íratja le segédtisztjével, Prágay őrnaggyal), csak azon iparkodik, hogy ő Komáromban maradhasson, és Görgey vezesse le az erre kijelölt három hadtestet; július 6-án újabb haditanácsot tartanak, és ez elhatározza, hogy az egyesülést a többi magyar haderővel a Komárom alatti osztrák hadsereg megverése és áttörése után és útján kell keresni; július 7-én Klapka a súlyos állapotban levő Görgey tudta nélkül mégis elindítja a sereget a Duna bal partján, hogy aztán, mikor Görgey érthető okokból leteszi a főparancsnokságot, újabb haditanácsot tartson, visszahívja a már útnak indult hadtestet, és személyesen vezesse a Görgeyt a vezérlet újbóli átvételére felkérő tiszti küldöttséget; július 9-én kellene Klapkának áttörnie az osztrák állásokat, de ő a támadást 11-re halasztja; ekkor pedig késve támad, és néhány alparancsnok – Nagysándor, Pighetty – késlekedése és tétlensége miatt nem jár sikerrel. Mindezek után indul útnak a Duna bal partján a megerősített I., III. és VII. hadtest Görgey Ármin hadoszlopával együtt – Görgey Artúr személyes vezetésével.

Igen, ez a sereg késve indul, de útnak indul, nem marad Komáromban; teljesíti a kormány kívánságát, ezzel is igazolva, hogy Görgey azt a június 30-i ígéretet soha nem vonta vissza. És egy kis parasztszekéren ott rázatja magát a rekkenő hőségben menetelő hadsorok közt a súlyosan sebesült hadseregparancsnok. Ugyan miért? Miért nem marad a biztonságot jelentő vastag komáromi várfalak közt? Talán úgy ítéli, hogy az egészségtelen komáromi levegőben az ő fejsebe sem fog elég gyorsan gyógyulni? Görgeynek ezt a döntését sem a katonai kötelességteljesítés szokása, sem a hadvezéri hiúság ösztökéje nem magyarázza meg kellőképp. Az árulás ostoba vádja – az, hogy Görgey így akarta biztos pusztulásba vinni a sereget-természetesen még kevésbé. A hadvezérnek a seregért érzett személyes felelőssége kényszeríti Görgeyt erre a testi erejét szinte meghaladó erőfeszítésre. Az, hogy a sereg, amely követelésével kivívta, hogy továbbra is ő állhasson az élükön, a „mártír hadsereg” lehetőleg el is jusson arra a nagyon messzi, elérhetetlenül távoli pontra. Görgey bevarrt fejsebe gennyesedik. Vácott újra fel kell vágni az egészet. Markusovszky doktor „a hosszú tépést az egyik sebszéli nyíláson kilógó végénél fogva gondosan kihúzta; aztán a platinából való vágányos kutaszt a seb két végén még nyitott egyik nyíláson be, a másikon ki, a közép forradás alatt keresztüldugta – bal kezével erősen megfogta a kutasznak nyelét, jobb kezével annak vágányába illesztette műtőkése éles hegyét, és összeszedve minden erejét, három nekifeszítéssel a sebnek idő előtti forradását végig, eredetleges hosszában fölmetszette”. És Görgey nyomban ezek után- akárcsak az előző napon vagy a következő napon – lóra száll, mert ezt parancsolja a kötelesség. Bármilyen szónokias fordulatokkal éljen is Jászi Oszkár, amikor ezekről a napokról ír Görgeyről szóló tanulmányában, mégis érdemes elolvasni az ő értékelését – kivált az oly könnyű szívvel ítélkezőknek:

„És nézzétek ezt a csodálatos hazaárulót! A legkínosabb fájdalmaktól gyötörve, láztól égve, bizonytalan és roskadozó léptekkel, de mindig a sereg élén, a legnehezebb feladatokban a legnagyobb fáradalmaknak teszi ki magát, s megy előre, míg Losoncnál eszméletlenül összeroskad, csak hogy teljesítse egy vele ellenséges kormány meggyőződése szerint helytelen diszpozícióit.

S ti, kik egy ily sebbel a fejeteken, hűvössé lefüggönyözött szobában, az orvosok és ápolók egész hadától körülvéve, hónapokon át feküdnétek a puha vánkosok között, míg végre nagy sokára, a gyógyszerekre és édesanyátok imádságaira elhagyhatnátok ágyatokat, hogy még néhány hónapig szellőtől s tüzesebb napsugártól óva, kényelmes karosszékben, az anyai és testvéri kezek által nyújtott minden kigondolható étellel s itallal visszaszerezzétek kedves erőtöket: tielőttetek nyilvánvaló, hogy a sebláztól rázott, agyat repesztő fájdalmaktól gyötrött roskadozó férfiúnak, ki meredek hegyi utakon s az ellenség körmei között aggódó gondossággal vezeti seregét, nincs egyéb szándéka, mint elárulni hazáját…”

Július 15-én Görgey beveszi Vácot, kiszorítja a városból az ott levő orosz erőket. Másnap délelőtti szemlelovaglása meggyőzi róla, hogy az orosz főerő áll vele szemben, tehát áttöréssel nem boldogulhat. Délután a 164. számú vasúti őrház mellett tanácskozik a hadtestparancsnokokkal, és elhatározza, hogy visszavonul. Ezúttal sem Komáromba, a kényelmes és szabad úton, hanem Losoncon és Rimaszombaton keresztül Miskolc felé. Igen, a koponya sebzett, de az agy hibátlanul működik. A határozat merész, de a hadsereg bírja erővel. Július 17-én hősiesen visszaveri az orosz hadtestek rohamát, és bármilyen hihetetlen, a kerülő hegyi útvonalon hamarabb éri el Miskolcot, mint az alföldi rövid és sík úton vonuló orosz fősereg. Ez egyben azt is jelenti, hogy Görgeynek sikerült Pest és Vác alól Miskolcig visszatérítenie Paszkevics seregét, magára vonnia az oroszokat, levegőhöz juttatnia a tiszai és déli magyar hadsereget, megteremtenie a lehetőséget, hogy ezek megverjék a több oszlopban, egymástól merészen eltávolodva előnyomuló Haynau-féle osztrák főhaderőt. Az már nem Görgey hibája, hogy erre sem Mészáros és Dembiński, sem Perczel nem tesz még csak kísérletet sem.

Rimaszombaton orosz hadikövetek jelennek meg Görgeynél, ő pedig, noha átlátja, hogy ellenfelei csak időt akarnak nyerni fegyverszüneti ajánlatukkal, hogy annál biztosabban bekeríthessék, mégis tárgyal velük. Ezt a június 26-i minisztertanács határozata értelmében teszi, hiszen ez a határozat kimondta, hogy az oroszok előnyomulását alkudozásokkal is késleltetni kell és lehet. A tárgyalások tényét Görgey Bónis Sámuel kormánybiztos útján jelenti a kormánynak. A kormány úgy kap a tárgyalások lehetőségén, ahogy a fuldokló kap a szalmaszál után. Mert Szegeden napról napra inkább érzi mindenki, hogy közeledik a vég. Hiába szavazza meg az országgyűlés a példamutatóan szép nemzetiségi törvényt; hiába javulnak a magyarszerb megegyezés lehetőségei; hiába írja alá Kossuth és Bãlcescu a magyar-román megbékélési tervezetet; hiába terjeszti be végre-valahára Vukovics a minden eddiginél messzebbre menő úrbéri törvényjavaslatot - mindez elkésett, jó hatásuk már nem érvényesülhet. És hiába fohászkodik az országgyűlés egyre riadtabb

többsége, hogy nevezzék végre ki Görgeyt fővezérré, Szemere ravaszkodik, kitérő választ ad – és közben a létező és lehetséges fővezérek, Mészáros, Dembiński, Perczel egymást váltva veszik át a parancsnokságot, köszönnek le vagy válnak lehetetlenné.

A hadi helyzet egyre szorongatóbb. Perczel hatalmas sebességgel vonul végig a Duna-Tisza közén, és valósággal hozza a hátán Haynau seregeit. A gyors visszavonulás miatt Mészáros lemond. Kossuth Perczelt szeretné megtenni fővezérnek (ha már ő maga nem lehet az), de ezt a tervet Perczel meghiúsítja. Már július 28-án ilyeneket ír Szemere Bertalan miniszterelnöknek:

„Egy év alatt negyedszer mentém meg a hazát.” – „Szegedre érkeztemmel amúgy is legidősb hadvezér lévén ott, minden ott működő parancsnokság alám fog vonatni.” – „Én Szegeden korlátlan hatalommal fogok föllépni.” – „A haza szent nevében igénylem öntől, hogy a most hadseregünkben olyannyira szükséges szigorban istápoltassak hatalmam és tekintélyem teljes kiemelése által!”

Perczel másnap beront a minisztertanácsra, és nem sejtvén, hogy éppen őt akarják megtenni fővezérnek, „úgy viselkedik, mint egy bolond” – hogy Aulich hadügyminiszter szavait idézzük. Mészáros így emlékezik vissza a jelenetre: „Perczel, félrevetvén minden illedelmet, durva kifejezésekkel üdvözlé a tanácskozmányt, Damjanich agyonlövésével s a kormány iránti engedelmesség megtagadásával fenyegetőzött, Kossuthot szemrehányásokkal tetézte, kiabált stb.” Dembiński pedig így folytatja az ő visszaemlékezéseiben az esemény leírását: „Nem emlékszem rá többé, meddig tartott ezen mennydörgős beszéd, s mi mindent nem foglalt magában, mert a haragdúlt ember annyira elragadtatott, hogy végre érteni sem lehetett, hanem a főbelövés szó oly gyakran fordult elő, hogy a teremben már szinte hallatszott a golyók süvöltése.” Láthatjuk, nehéz dolga van szegény Kossuthnak. Azt nevezi ki a jelenlevők közül fővezérré, aki hajlandó elfogadni a megtiszteltetést. Vesztünkre Dembiński hajlandó. És őt ugyan hiába unszolják, hogy lassan-lassan hatvanezer főre dagadó seregéből a legjobb csapatokkal törjön előre a szegedi óriás sáncgyűrűből (amelynek megtartására még hatvanezer ember is kevés, kivált, ha sok közülük még fel sincs fegyverezve), és verje meg valamelyik osztrák oszlopot. Dembiński Vetternek ezt az ésszerű javaslatát még megfontolni sem hajlandó. Egyetlen megoldást lát: tovább hátrálni. Kiüríti a sáncokat, a szegedi nagy lőszerraktár felrobbanása után a várost is, nem akadályozza az ellenség átkelését a Tiszán, és mindenki legnagyobb meglepetésére nem Arad felé hátrál, ahová a kormány éppen az ő kérésére áttelepült, hanem az ellenséges Temesvár felé. Kossuth és Aulich hadügyminiszter hiába szólítja fel, hogy siessen seregével Aradra, ahová Görgey érkezése is várható, Dembiński konokul a temesvári utat követi. Ezen az úton is el lehet jutni Erdélybe – és állítólag ez Dembiński célja –, bár az egyenes út Erdélybe is Aradon át vezet, a Maros völgyében. És a temesvári úton Törökországba is el lehet jutni, méghozzá biztosan.

Görgey július 28-ig tart ki Miskolc környékén, ügyesen használva ki védelemre a Sajó és a Hernád vonalát. Mikor pedig megtudja, hogy az orosz főhadsereg egy része Tiszafürednél átkel a Tiszán, az utolsó pillanatban kiüríti állásait, és megint csak óriási menetekkel sikerül megelőznie az oroszokat: ezúttal sem tudják elvágni a többi magyar sereg felé vezető útját, csak Nagysándor vezette oldalvédjét szabdalják meg a debreceni csatában. A huszonötezer főnyi seregnek és vezérének fényes elismerése az a néhány értetlen sor,

amit az orosz erők eredménytelensége miatt nyugtalankodó I. Miklós cár ír Paszkevics tábornagynak 1849. augusztus 6-án kelt levelében: „Sehogy sem tudok napirendre térni afölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel! S mindezt az általad vezetett százhúszezer főnyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében.”

Görgey a nyári hadjáratra érett be igazán hadvezérként. Sikeres útja az oroszok hátában, egy időre utánpótlási vonalaikat is elvágva, hihetetlen teljesítmény, különösen, ha az ötszörös orosz túlerőt is figyelembe vesszük. Merész döntései, gyors hadmozdulatai, hatalmas menetteljesítményei, a bekerítésből való ügyes kisiklásai, nagyszerűen megválasztott hadállásai, érzékeny visszacsapásai kiváló taktikusról árulkodnak, aki fegyelmezett csapataival hadseregnyi méretben is meg tudja tenni mindazt, amire a szabadságharc vezérei közül csak Bem képes, és ő is csak hadosztálynyi erőkkel. Nem csoda, hogy Bónis Sámuel, Kossuth legújabb kormánybiztosa Görgey seregénél, ugyanúgy jár, ahogy Csány, Luzsénszky, Ragályi, Vukovics, Ludvigh: gyanakodva, sőt ellenségesen lép be a tábornok főhadiszállására, de egykettőre tisztelőjévé válik. Bónis így kezeskedik Görgeyért mindjárt első, július 25-én kelt és két hét tapasztalatait összegező jelentésében: „A hadvezér, kinek honszeretetéről meggyőződtem, még mostanában is beteg, pedig tagadhatatlan, hogy jelenléte elektrikus szikraként gyújtja lángra seregét. Ő, mint látom, nemcsak testileg beteg, hanem fájlalja mélyen a legközelebb történteket. Adja ég, hogy kiegyenlítődjenek azon félreértések s hibák, mik netalán újabb időkben történtek. Ezt eszközölni, azt hiszem, egyedül kormányzó úr jelenléte képes, s ha ez megtörténik, nem féltem hazámat, mert egyetértés fiaiban, s mentve van az.”

Kár, hogy Görgey és Kossuth június 26-a után csak augusztus 10-én látja egymást szemtől szembe-utoljára – Aradon. Kossuth megkísérli ugyan, hogy valahol a Tiszántúlon találkozzék Görgeyvel legalább egy megbeszélés erejéig, de a július 26-ra tervezett találkozót meghiúsítja az oroszok tiszai átkelése.

Az oroszokkal való alkudozások céljából Görgey táborába menő minisztereknek végig kell járniuk a gyötrelmek útját. Ők is, akárcsak Görgey, reménykednek, hátha sikerül az oroszokat és osztrákokat elválasztani egymástól, ha nem katonai erővel, hát politikai eszközökkel, végszükség esetén a korona felkínálásával. Szemere július 30-án fogalmazza meg az oroszokhoz intézett első államiratot. Ezt augusztus 3-án juttatja el Görgeyhez, ő pedig augusztus 5-én küldi át az oroszokhoz Miloradovics orosz hadnagy és hadikövet útján. Az első irat voltaképp csak szabadságharcunk jogosságát fejtegeti. „Helyeseltetik önnek azon tette, miszerint az értekezésnek folyást engedvén, a közeledést nem tette lehetetlenné. A közeledésben fekszik diadalmunk, mert közeledni hozzánk annyi, mint ügyünkkel megismerkedni, mint annak igazságos voltát belátni” – írja Szemere Görgeynek, még viszonylag derűlátón. Mire ez a levél elmegy, elkészül a második államirat is, amely már félre nem érthetőn céloz arra, hogy az ország orosz uralkodót hajlandó elfogadni, csak Habsburg-uralkodót nem. Ezzel az államirattal augusztus 6-án indul el Paszkevicshez Poeltenberg vezérőrnagy és Beniczky alezredes. A harmadik államiratot augusztus 10-én fogalmazza meg Kossuth. Ezt a legnyíltabb ajánlattal terhes és legnehezebb szívvel megírt levelet már nincs idő eljuttatni az oroszokhoz. Ami az ajánlatot – egy orosz nagyherceg meghívását a magyar trónra – illeti, nem kell felháborodnunk rajta. A kormánynak kötelessége volt ezt is megpróbálni. Vukovics helyesen állapítja meg 1867-ben, egy Kossuthnak írt levelében: „Az alternatíva az volt, vagy feltétlenül megadni az országot és nemzetet, vagy megkísérteni státuséletünk megmentését más tényezővel.”

Az egyre több gyötrelemmel megfogalmazott iratok semmiféle eredményt sem hoznak. Paszkevics nem engedi színe elé a hadiköveteket, Rüdiger lovassági tábornok útján kurtán elutasítja a tárgyalások gondolatát, közli, hogy ő hadakozni jött Magyarországra, nem tárgyalni vagy közvetíteni, és hogy minden ajánlattal az osztrák főparancsnokhoz kell fordulni. Poeltenberg így foglalja össze tapasztalatait: „Oroszország a jelenlegi körülmények közt semmi esetre sem tárgyal a forradalom idejéből származó kormánnyal. Oroszország csak a hadsereget ismeri el, és csak azzal érintkezik. Oroszország a hadsereget le akarja fegyverezni, a békét helyre akarja állítani, de feltételeket nem engedélyez. Oroszország mint Ausztria szövetségese nem lép diplomáciai összeköttetésbe Magyarországgal. Hogy ilyen körülmények közt lehetséges vagy kikerülhetetlen-e a megbékélés, azaz nyíltan kimondva: a feltétlen megadás, arról az illetékes hatóságoknak kell dönteniük, az én küldetésem és megbízatásom az orosz táborban szerzett tapasztalataim hű leírásával véget ért.”

Ebben a helytálló összefoglalásban semmi reményt keltő nincs. Marad tehát az alaptalan reménykedés formai dolgokban – hogy az oroszok ellenszenvvel nyilatkoznak az osztrákokról, hogy megbecsülik vitéz magyar ellenfeleiket, hogy a cár palástja jótékonyan betakarja mindazokat, akik az ő nagylelkűségéhez folyamodnak. Ilyen illúziókat mindenki táplál. A kormány is, Görgey is. A kormány, a politikusok történelmi analógiákban gondolkodnak, és a legrosszabb esetben is azt remélik, hogy valami olyasféle végső megoldáshoz, mint a Rákóczi-szabadságharc végén a szatmári béke, akkor is el lehet jutni, ha végképp rosszra fordul a katonai helyzet. Görgey pedig azt gondolja, hogy a cári kegyelemből talán az egész országnak jut, de a hadseregnek (és elsősorban ezért érzi felelősnek magát) mindenképp. Úgy ítéli, ő lesz a szabadságharc mártírja: az ő bőrét nem lehet megmenteni, azokét azonban, akik csak az ő parancsait teljesítették, a logika szabályai szerint meg lehet. Csakhogy Haynau, Schwarzenberg és az ifjú I. Ferenc József Ausztriájában nem a történelmi analógia és a logikai szabály érvényesül, hanem a bosszúállás vágya.

Miközben az államiratok készülnek, Haynau hadoszlopai sorra átkelnek a Tiszán. Schlik a balszárnyon augusztus 1-jén Alpárnál, Haynau a derékhaddal augusztus 3-án Szegednél, Ramberg a jobbszárnyon augusztus 5-én Törökkanizsánál. Augusztus 9-én Temesvár mellett döntő csatára kerül sor. Hiába van Dembiński jelentős túlerőben, ezúttal is hátrálni akar. Csata közben megérkezik a már elveszett Erdélyből Bem, és átveszi honfitársától a főparancsnokságot. A kétbalkezes hadvezetésbe belefáradt csapatok kitörő örömmel fogadják. Bem azonnal átlátja, hogy ha nem kap lőszerutánpótlást, nem arathat diadalt. Dembiński környezetéből azonban senki sem tudja megmondani, hol van a tartalék muníció. Mire Bem támadása kialakul, a magyar ágyúk elhallgatnak, a rendben induló visszavonulás pedig pánikszerű futássá fajul. Bem leesik a lováról, eltöri a kulcscsontját. A sereg – Kmety hadosztálya és Vécsey hadteste kivételével – egyszerűen szétporlad: az emberek eldobálják a fegyverüket, és megindulnak hazafelé.

Görgey I. hadteste a temesvári csata pillanataiban érkezik meg Aradra. Maga Görgey is. Neki sikerült Komáromból Vácon, Losoncon, Rimaszombaton,

Miskolcon, Tokajon, Nagyváradon át eljutnia embereivel Aradra. Dembiński a Szegedtől Aradig tartó rövid utat sem tudta megtalálni.

Augusztus 10-én este találkozik Kossuth és Görgey utoljára. Ellentétes értesüléseik vannak a temesvári csatáról. Kossuth úgy tudja, hogy győztünk, Görgey úgy ítéli, hogy vereséget szenvedtünk. Győzelem esetén Görgey minden erejével az osztrákokra szándékozik vetni magát, vereség, kivált megsemmisítő vereség esetén pedig – és ezt közli is Kossuthtal – leteszi a fegyvert az oroszok előtt. Kossuth előtt ezekben a pillanatokban megint csak egy történelmi analógia villan fel: 1831-ben a lengyel szabadságharcosok a végső vereség után a velük szemben ellenséges, az oroszok iránt baráti érzelmekkel viseltető Poroszország területére menekülnek – és a poroszok mégsem szolgáltatják ki őket Oroszországnak. Kossuth tudja tehát, hogy elmenekülhet, és hogy valószínűleg nem fogják ellenségei kezére adni. De olyan fáradt és olyan csüggedt, hogy szívesebben választaná a halált. Görgey két okból is megkísérli lebeszélni a kormányzót az öngyilkosságról. Részben azért, mert fölösleges és haszontalan dolognak tekintené, ha Kossuth végezne magával; részben pedig azért, mert – mint láttuk – ő akar lenni a magyar szabadságharc első és remélhetőleg egyetlen vértanúja, holtában is a nemzet első hőse. Igen, Görgey készül erre a mélyen átérzett és gondosan formált szerepre, erre a kikerülhetetlennek látszó sorsra, és ettől még logikusabban tud érvelni. Kossuth végül is hajlik Görgey szavára. És amikor Guyon leverő jelentése a temesvári csata végzetes kimeneteléről és következményeiről megérkezik, Kossuth szótlanul átküldi az iratot Görgeynek. Utána – ezt az iratot Szemere fogalmazza – kinevezi Görgeyt fővezérré, és felhatalmazza, hogy tárgyaljon az oroszokkal. Ezt a kinevezést mind Görgey, mind Csány kevésnek tartja. Kossuth sürgetésükre lemond, és Görgeyre ruházza a főhatalmat – ami gyakorlatilag nem hatalom már, legfeljebb a szó jogi értelmében. Kossuth a nemzethez intézett búcsúszózatában nyomatékosan megismétli azt, amit Csány írt neki a lemondást sürgető levélben. Csány így fogalmaz: „Az ország függetlenségi igazságos harcát Bem vezénylete alatti seregeink szétveretése után befejezettnek kell tekinteni – mert öncsalódás nélkül képzelni sem lehet, hogy az Aradon létező három hadtest az ellenségnek túlnyomó erejével győzelmi rezultátummal vívhassa a csatát-csekély távolságában a közeledő orosz seregeknek.” Kossuth pedig így: „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.” És mert a szatmári béke emlékképe még mindig kísért, Kossuth nem mulasztja el, hogy „Isten, a nemzet és história előtt” Görgeyt felelőssé ne tegye „szegény hazánk nemzeti státuséletének” megmentéséért.

Elvégeztetett. 1849. augusztus 11-e van, szombat, délután két óra. Este nyolctól kezdve Görgey Artúr Magyarország diktátora. Kossuth leborotváltatja a szakállát, rövidre nyírja a bajuszát, haját hátrafésülve feltakarja kopasz koponyáját, előveszi hamis névre kiállított útlevelét, és útnak indul Törökország felé. Lugosról, augusztus 12-én újra ír Görgeynek, Teregováról, augusztus 14-én pedig Bemnek. Ez az utóbbi levél már az osztrákok kezébe jut, ők olvashatják először Kossuth változatlanul lehangolt és lehangoló, szomorúan helytálló elemzését:

„Nem is az élet gyáva szeretete, ami távozásra indít, hanem a meggyőződés, hogy jelenlétem károssá-vált hazámra nézve. Guyon tábornok azt írja nekünk, hogy a Temesvárnál összpontosult hadsereg teljes feloszlásban van; ön, altábornagy úr, harcképtelen; Görgey az egyetlen hadseregnek élén, mely ama jelentés után még létezett, kijelenté, hogy ő nem akar többé engedelmeskedni, hanem kormányozni. Én kérve kértem, legyen hazafi, legyen hű hazájához – és helyet csináltam neki.

Jelenleg én egyszerű polgár vagyok, több semmi. Mentem Lugosra, hogy lássam, hogyan állnak ott a dolgok, és mennyi haderőre lehet még számítani a küzdelem folytatásához.

Vécsey tábornok hadtestét jó rendben találtam és jó szellemtől áthatva; a többit valamennyit teljes felbomlásban. Dessewfly, Kmety kijelentették előttem, hogy ezen hadsereg nem fog többé verekedni, hanem az első ágyúlövésre szerteszét szaladni. Az élelmiszereknek teljes hiányát találtam, s magunkat a rekvizíció eszközére redukálva – nyomorúságos eszköz, mely ellenségünkké teszi az összes népet. A bank Aradra szállítva, tehát Görgey hatalmában. Én tehát arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha Görgey magát megadja: Lugoson a hadsereg huszonnégy óráig sem fogja magát tartani, mivel minden megélhetési mód hiányzik. Ellenség földjén fönntarthatja ugyan magát egy hadsereg kényszerrekvizíciók és kontribúciók által: de tulajdon országában! Én részemről sohasem fogok segédkezet nyújtani erőszakos és ellenséges rendszabályokhoz népem ellen; szívesen menteném meg életem feláldozásával: de zsarolni – soha!

Látja tehát, altábornagy úr, lelkiismereti dolog ez. Én nem tehetem azt, hogy tegnap lelépjek, és ma megint megragadjam a kormány gyeplőjét. Ha a hadsereg s a nemzet másképp fogna határozni: akkor másképp alakulna a dolog; de Görgey hadseregének, a legvitézebbnek valamennyi közül, belé kellene abba egyezni. Másképp én egyszerű polgár vagyok, s mint ilyen sohasem fogok, habár csak tétlen jelenlétemmel is, segédkezet nyújtani a terrorizmus, pusztítás, fosztogatás, rekvizíciók s a népelnyomás rendszabályaihoz. Ha engem Görgey hadserege is felszólít, hogy vegyem újból át a kormányt – ha önnek sikerülni fog nehány hadmíveletet keresztülvinni, úgy, hogy hadserege élelmezését rémuralom és a nép elleni elnyomási rendszabályok nélkül biztosítani lehet – ha a banknak újra dolgozni lehet: ezen három föltétel alatt én a nemzet hívására a kormányt megint átalvenném; ha nem: nem; mert nekem a háború nem cél, hanem csak eszköz a haza megmentésére; ha nem látom valószínűségét, hogy a célt megközelíthetem: segédkezet sem akarok nyújtani a háborúnak – egyedül a háború kedvéért való folytatásához.”

A levél következtetései sok helyütt egybevágnak Görgey ez idő tájt írt leveleinek gondolataival. Ha Kossuth nem akarja folytatni a háborút – mert a folytatáshoz megvalósíthatatlan feltételeket köt ki – , nyilván nem kérhetjük számon ugyanezt Görgeytől sem.

Kossuth augusztus 17-én este átlépi a török határt. „Tudom, ki vagy. Ellened fordult a szerencse. A padisah védelme alatt nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek” – fogadja a török őrség parancsnoka, és átveszi Kossuth kardját.

A sors még majdnem negyvenöt évet ad a volt kormányzónak. A nemzet szolgálatában, habár a hazától távol eltöltött negyvenöt munkás és hasznos esztendőt.

Görgey a maga életét már csak napokban méri. Augusztus 11-én haditanácsot tart Aradon. A haditanács egyhangúlag úgy határoz, hogy le kell tenni a fegyvert. Két törzstiszt kivételével úgy, hogy az oroszok előtt. Ezt tartják a kisebb rossznak mind a maguk, mind az embereik szempontjából. Haynautól semmi jót nem várhatnak. Az oroszok – fontolgatják tovább – Poeltenberg szerint a magukat megadók életét szavatolják, bár a büntetlenségét nem.

Görgey még egy ok miatt ragaszkodik az oroszok előtti meghódoláshoz. Az osztrákok előtti fegyverletételt ugyanis a világ közvéleménye azzal a gondolattal vette volna tudomásul, hogy itt egy törvénytelen lázadás elbukott, és a zendülők meghódoltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti fegyverletétel, még ha feltétel nélküli volt is, ünnepélyes tiltakozást jelentett ez ellen a torz beállítás ellen: elismerte, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, hogy a függetlenségért harcoló magyar hadat a túlerő leverte, de nem adott fel semmit azokból az eszmékből, amelyeknek lobogója alatt a szabadságharcot önfeláldozón, szívósan és kitartón végigküzdöttük.

Mindezt Görgey már aznap közli Damjanich tábornokkal, az aradi vár parancsnokával. Damjanich haditanácsa másnap úgy határoz, hogy az osztrákoknak nem adják át a várat, de az oroszoknak igen.

És augusztus 11-én elindulnak a magyar hadikövetek Görgeynek a feltétlen fegyverletételt felajánló levelével Rüdiger orosz lovassági tábornokhoz.

Valóban nincs kiút? Csakugyan nincs rá mód, hogy folytassuk a fegyveres harcot?

Sajnos nincs. Ravasz statisztikai műveletekkel ki lehet ugyan mutatni, hogy milyen sokan állnak még fegyverben – papíron. De a várőrségeken kívül sereg csak egy van: Görgeyé. A többi már széthullófélben, összeterelhetetlenül – és ugyanolyan kilátástalan helyzetben, mint Görgey, akit északról százezer orosz, délről nyolcvanezer osztrák fenyeget, akinek harmincezer embere közül ötezer újoncnak fegyvere sincs, akinek egy csatanapra való ágyúlőszere van és fejenként másfél puskatölténye. Sajnos ezek ellen a makacs tények ellen nem változtatnak az őszinte érzelmek és a szép szónoki fordulatok. Akkor sem, most sem. És valakinek, akár tetszett neki, akár nem, szembe kellett nézni ezekkel a makacs tényekkel. Bizony, joggal írja Mikszáth Görgey teljhatalmáról: „Roppant hatalom! Ugyan-ugyan, ne legyetek nevetségesek, elszéledő vezérek, kik a halál elől és a halál elé siettek, s te se, nemzeted szívéhez nőtt óriás! Miféle hatalmat adtatok ti át annak az embernek, akit mindnyájan gyűlöltök? Egy rakásra raktátok a felelősségeiteket, és azt mondtátok: itt a legfőbb hatalom, letesszük kezeidbe a haza sorsát. Volt is már a ti kezetekben a haza sorsából valami? És ha a nap lenyugszik, mit tegyen szegény feje az úgynevezett diktátori hatalommal? Leül vele íróasztalához a fegyverletételi módozatokat megfogalmazni…”

Augusztus 12-én Görgey serege Világosra ér. Ide, a Bohus-kúriába térnek vissza Görgey utolsó hadikövetei Rüdigertől. Délben megjön Frolov vezérőrnagy, Rüdiger vezérkari főnöke is. Megbeszélik a fegyverlerakás pontos helyét és idejét, azt is, hogy az oroszok Görgey serege és az osztrákok közé húzódnak, hogy a fegyverletétel csak cári csapatok jelenlétében történjék meg. Görgey ugyanis még a fegyverletételt felajánló levélben is ezt írja: „Inkább fogom egész hadtestemet egy bármekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem osztrák csapatok előtt tegyem le feltétlenül a fegyvert.”

Időzzünk egy kicsit hosszasabban ennél az utolsó huszonnégy óránál, hallgassuk meg, mit írnak Világosról ismerős és ismeretlen visszaemlékezők – még a tárgyilagosságra törekvők is érzelmektől átfűtött hangon. Mert vannak olyan pillanatok, amikor annyi érzés, szenvedély és szenvedés rohanja meg az embereket, hogy kénytelenek az irodalomhoz fordulni szavakért. Ezen az utolsó napon Vörösmartyt idézték. Mindazok, akik a két lehetséges rossz közül a fegyverletételt választották, nem a menekülést, azt idézték, hogy: Itt élned, halnod kell. Görgey maga is erre a sorra hivatkozik a Gazdátlan levelek Világosról szóló fejezetében. A zászlójukat elégető vagy elosztó csapatok, a fegyverletétel szertartását férfiasan kiálló emberek is a Szózat soraihoz fordultak, úgy érezték, erre a pillanatra gondolt a költő, amikor a nagyszerű halálról írt – „hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll”.

Görgey érkezéséről Bohus Jánosné Szögyény Antónia, a világosi vendéglátó tájékoztat:

„Miután házunkban és kívüle egész éjjel minden nyugtalan volt, még napkölte előtt felkeltem. Midőn a teraszra kiléptem, egy nagy tábor közepén láttam magam.

Mindennemű csapatok egész sora a legszebb rendben vonult el csendesen, szomorú ünnepélyességgel házunk előtt az országúton, a város mellett elterülő vásártér felé, hol e napra tábort ütöttek.

Egy óra múlva néhány törzstiszt jött, kik Görgey után kérdezősködtek, aki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtuk meg, hogy Világos pihenőállomásnak volt egy időre kiszemelve. Utánuk nemsokára négy ifjú futár vágtatott a hegyen át kertünkbe, s nyomban követte őket egy kisebb négyfogatú kocsi és egy négyfogatú üveghintó. Az elsőből magas, nyúlánk tiszt ugrott ki honvédegyenruhában, tarka foulard-kendővel bekötött fejjel, s miután nekem futólag köszönt, az üveghintó ajtajához sietett, melyből gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta, hol a gyorsan készített étkezőasztalok voltak elhelyezve, melyek mellett pár perc múltán az egész magyar sereg fényes fővezérlete ült, jóízűen elköltve a hirtelen készült lakomát.

Ama magas, tekintélyteljes tiszt Görgey Artúr, a fővezér; az általa támogatott ősz pedig Csány, akkor közlekedésügyi miniszter volt, ki pár héttel utóbb bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, miszerint a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.”

Frolov megérkezését személyi segédtisztje, Drozdov főhadnagy örökítette meg. Érdemes hosszasabban beleolvasni ennek a jó szemű és jó tollú orosz fiatalembernek a feljegyzéseibe, mert igyekszik a számára is fontos történelmi eseményt elfogulatlanul leírni. Sok mindent nem érthet, sok mindent tévesen ítél meg, mégis hitelesebb az általa rajzolt kép, mint a legtöbb magyar visszaemlékezőé, akik gyakran azért pengetnek érzelmi húrokat, hogy a feltámadó indulatokat pártpolitikai célokra kiaknázzák:

„Rüdiger gróf azonnali parancsára Frolov tábornok, Offenberg báró hadmérnök főhadnagy, Ahbauer utász főhadnagy és jómagam Görgey segédtisztjeinek kíséretében négy kocsin gyorsan az ellenséges hadsereg táborába robogtunk. Ez augusztus 12-én délelőtt tízkor történt. Görgey főhadiszállása Világoson volt, ide déli egy órakor meg is érkeztünk.

Világos, ez az elég szép városka, dombokká szelídülő hegyek lábánál fekszik. Magának a városnak központja fölött, az egyik domb lankáján egy csodálatos kőépület emelkedik, melynek kertre nyíló oszlopsoros folyosója a domboldalon le egészen az utcáig vezet. A házat körülvevő hatalmas tömegű nép és katonaság láttán ki lehetett találni, hogy itt van a főparancsnok szállása, a (kapunál álló) medvebőr süveges gránátos őrök pedig kétségtelen bizonyítékául szolgáltak Görgey jelenlétének.

Alig értünk az épület terasza elé, Görgey kijött elénk. Az üdvözlések után a magyar főparancsnok tábornokunkat rögtön karon fogta, és egyenesen dolgozószobájába vitte, és azonnal hozzá is láttak az előttünk álló feladat megtárgyalásához. Mi hárman ezalatt a nagyterembe mentünk, ahol tisztek sokasága nyüzsgött. Az ügyeletes segédtiszt sorra bemutatott bennünket az itt levő tábornokoknak, az ideiglenes kormány itt tartózkodó tagjainak s a Görgey vezérkarához tartozó tiszteknek. Mintha daliák arcképcsarnoka volna – ötlött fel bennem a gondolat a pompás magyar egyenruhát viselő délceg férfiak láttán: itt gyűltek össze a legelőkelőbb családok fiai, a magyar ifjúság színe-virága. Hamarosan minket is behívtak a dolgozószobába, és Frolov tábornok bemutatott bennünket Görgeynek.

El voltunk ragadtatva ennek a fiatal tábornoknak vonzó külsejétől, aki nemrégiben még szövetségeseinknek, az osztrákoknak a réme volt, most pedig diktátorként és a magyar felkelés valamennyi haderejének főparancsnokaként állt előttünk.

Görgey ránézésre huszonöt éves lehet. Magas, karcsú, arányos testalkatú férfi. Bajusza ritkás, kerek, szép arcán, melyet kis szakáll vesz körül, a szelídség és jólelkűség vonásai. Nagy, kék, csillogó szemének követhetetlen, talányos pillantásai arra utalnak, hogy erejének és fölényének tudatában van. Fején kötés: tarka selyemkendő, mely egyik végével feje felső részét fogja át, másik vége pedig hátraesik a vállára, és a tarkóján levő sebet takarja el. Szelíd, nyájas arca a különös kötéssel keretezve még finomabbnak tetszik. Öltözéke a következő: mellén piros zsinórozású, gallérján paszománnyal díszített egyszerű sötétbarna atilla, vállán átvetve elmaradhatatlan kísérője, egy kis bőrtáska, lábán a legdurvább bőrből készült hatalmas (jóval a térde fölött végződő) csizma. Beszéde egyszerű: zengő hangja erős akaratról tanúskodik. Megjelenésén, hangján érződik, hogy parancsolásra termett…

Miután Görgey röviden üdvözölt bennünket, kimentünk a nagyterembe. Tábornokunk még a dolgozószobában maradt, és amint kijött, Offenberg bárót egy jelentéssel azonnal Rüdiger grófhoz küldte.

Egész Magyarországon déli egy órakor ebédelnek, ezért az asztalt a nagyteremben már régen megterítették. Hamarosan megjelent Görgey is, és asztalhoz invitált bennünket. Az ebéd magyar szokás szerint vagy tizenöt fogásból állt, és három óra hosszat tartott. Az asztalnál ötvenen foglaltak helyet: tábornokok, magasabb rangú polgári személyek, tisztek, és rajtuk kívül a ház asszonya, Dietrich úrnő és a hadsereg főorvosának felesége, Mihálik úrnő. A társalgásban részt vevők mindegyike vidám hangot igyekezett megütni, s ez nem is lett volna nehéz az itt felszolgált remek borok mellett, de a beszéd mégsem élénkült meg, hanem éppen ellenkezőleg: beszélgetőtársaink homlokát komor gondolatok felhőzték be. Mindannyiukon látszott, hogy szívükben aggodalom fészkel. Sőt mi magunk is valami furcsa, eddig soha nem tapasztalt állapotba kerültünk. Lelkemet balsejtelem nyomasztotta: vajon a sors különös rendelése folytán nem saját halotti torukat ülik-e itt meg? Szerencsétlenek! Sokan közülük nem is tévedtek, mikor végzetüket előre megérezték…”

A megállapodás megtörtént, de a csapatok még nem tudnak róla semmit. Görgey személyesen lovagol ki hozzájuk, hogy tájékoztassa őket a szomorú tényekről. Hadtestről hadtestre jár. Szavait megőrizte volt kedvence, később igazságtalanul megbántott személyes ellensége, majd Görgey legélesebb nyelvű bírálója, befejezésül pedig az osztrák rendőrség legveszedelmesebb besúgója, a szemtanú Asbóth Lajos honvéd ezredes:

„Értesülvén afelől, hogy a táborban nyugtalanság ütött ki, lóra pattant fel, s táborkari kíséretével hadtestéhöz sietett, fegyverbe állítá csapatait, s így szólott hozzájuk:

»Vitézek! Mi többé nem győzhetünk, én tehát elhatározám az orosz előtt lerakni fegyvereinket. Engedelmességet kívánok, s életemet kötöm ehhez. Az elsőt, ki ellenkezni mer, agyonlövetem. Én, ki az ellenség bosszúállásának leginkább ki vagyok téve, nem rettegek, s mindazon derék bajtárs, ki engem a harcba követett, most sem fog tőlem elmaradni.,

És a hadsereg az ő vezérének akaratában megnyugovék. Tábornokai, főtisztjei, katonái nem maradtak el tőle!”

A legtöbb zászlóalj rögtönzött szertartáson vett búcsút a zászlajától. Sok zászlót darabokra vágtak és elosztottak; sokat – így például a 116. zászlóaljét, a volt Dom Miguel-ezred III. zászlóaljáét, a budai hősökét eltemették; sokat elégettek. Damjanich volt zászlóalja, a fehér tollas 3. honvédzászlóalj is így búcsúzott a zászlótól:

„Még augusztus 12-én afölött is döntött a 3. zászlóalj tisztikara, hogy mi történjék a zászlóalj zászlóival. A tanácskozás eredménye az lőn, hogy azt a zászlót, melyet Szeged városától kaptak, mely a nehéz harcokban mindig velők volt, mely a golyóktól átlyuggatva mutatá a harcok vészeinek nyomait, s mely alatt annyi dicsőséget arattak, el fogják égetni, s azt a másikat adják át a muszkáknak, azt a díszzászlót, melyet Főldváry Lajosnétól kaptak, de mely ütközetben, csatában soha nem volt velük. […]

A zászlótemetési határozatot foganatosítandók, a dobok karikáiból tüzet csináltak, s a körül a zászlóalj négyszögöt alkotott, elöl a tisztikar, aztán az altisztek és a közhonvédek. A tűz fénye kísértetiesen világítá meg a lesoványodott, időbarnította alakokat. A zászlót, mely oly sok csatában lobogott elöl, kézről kézre adják. Mindenki nyom még egy utolsó csókot az átlyuggatott trikolórra, aztán bedobják azt a tűzbe.

Földváry Károly maga adta át a zászlót a tűznek. Nem maradt ott szem szárazon, a csataedzett s elfásult honvédek, a szívükben dúló iszonyú fájdalom súlya alatt, midőn látták: miként hamvad el zászlójuk a rajta levő katonai III. osztályú érdemrenddel együtt, hangos zokogásban törtek ki.

»Nem kísérlem meg még most sem, negyvenegy év után – írja Szikszai 1890-ben – ezen zászlóégetési jelenetet leírni, hiszen azt a lelkiállapotot, azt a jelenetet nincs toll, nincs festői ecset, mely hűen vázolni képes lenne. Szabadság, haza, minden elveszett, s csak a fájó emlékezet maradt meg.«”

Folytassa az események leírását megint Bohusné: „Késő volt, mire estelihez ültünk.

Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rázkódásnak semmi nyoma sem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan, számító észt engedi magán uralkodni.

Így ült, sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett.

A többi tábornok is testileg és szellemileg ki volt merülve; érezte mindenik mélyén ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanítá közülök, miként meghódolásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozandja.”

Leszáll az éjszaka. „Az utolsó éjszaka, mely lát nyüzsgő honvédtábort, háromszínű zászlókat, szélben utoljára föl-fölszárnyalókat” – ahogy Görgey Artúr öccse, Görgey István honvéd százados írja, akinek nem jutott hely a kastélyban, és a ház fölött egy domboldali szénarakás tövéből nézett le a tábor kihunyó, és fel, az ég kigyúló fényeire.

Reggel aztán megindul az utolsó menet. A VII. hadtest kezdi, Görgey saját nevelése – tót bakák, pesti gyalogosok a honvédség legelső zászlóaljából, és huszárok, a történelem fintorából éppen az orosz cár és az orosz trónörökös nevét viselő Miklós- és Sándor-huszárezredből. Aztán a III. hadtest, fehér frakkos volt sorgyalogzászlóaljak, a fehér tollas 3. zászlóalj, majd a 9., a vörös sapkásak, és vörös sapkás tüzérek, lángszín csákójú Hannover-huszárok, akiknek az élén nyargalt a fővezér abban a július 2-i komáromi csatában. És az I. hadtest – a 26. zászlóalj, amely a lovassággal is szembeszállva megmentette a 47. zászlóaljat április 26-án, és a 47. zászlóalj is a cigánybandájával, az a csapattest, amely elsőnek tűzte ki a háromszínű zászlót a budai várra május 21-én hajnalban, és ez a látvány a nagy szavakat nem kedvelő fővezérből is előcsalta az önfeledt kiáltást: „Ott, ott! Ott lobog a nemzeti trikolór! Éljen a honvéd!”

A sorok közt lovagolnak a leghűbb bajtársak, a hadtestparancsnokok. Hogy csodálkozott előző éjszaka Rüdiger segédtisztje, mikor a zsúfolt világosi kastélyban először megpillantotta őket Görgey szobája előtt: „Az ajtóknál a padlón, fehér köpenybe burkolózva Görgey három hadtestparancsnoka feküdt, kik, mint legfőbb imádói és barátai, bálványukat cerberusként őrizték. Mikor felébresztették őket, úgy néztek rám ebben a percben, az első orosz tisztre, mint a saját hóhérukra.” Ott lovagol az alacsony, vörös hajú, bikanyakú Poeltenberg (szép lengyel feleség Bécsben, három gyerek), a legkörültekintőbb generális, akinek a bikanyakát olyan nehezen tudja csak eltörni a hóhér október 6-án; a vastag, szőkésbarna német óriás, Leiningen (szép magyar feleség Pozsonyban, két gyerek), aki a börtönben, a kivégzés előtt is megindító baráti rajongással ír Görgeyről; a kiugró pofacsontú, nagy bajszú, őszbe csavarodó Nagysándor (szép fiatal menyasszony Pesten), aki egyáltalán nem barátja Görgeynek, hanem ellensége, mégsem tágít mellőle, és aki olyan tüdőbajos, hogy alig tud lóra ülni, mégis ott van minden huszárrohamban. És a menet végén ott rúgják a port a rekkenő hőségben Querlonde ezredes tartalékhadosztályának újonczászlóaljai, ki puskával, ki lándzsával, ki kaszával felszerelve.

A vezérkari tisztek elkészítették az utolsó létszámkimutatást. Sietve és zaklatottan, az összegezésben hibát is ejtenek: a tartalékhadosztály 4999 főnyi létszámát, a számoszlopot rosszul összeadva, 5999 főre teszik. A mártír hadsereg összlétszáma az átadási papír szerint 30 889 fő (a valóságban, láttuk, ennél ezerrel kevesebb), 9839 ló, 144 löveg.

Még meg sem érkezik a sereg a fegyverletétel kijelölt helyére, mikor újabb hadikövetek érkeznek Rüdigerhez. Baudisz alezredes és Mészáros százados Damjanich megbízásából járul az orosz generális elé, és felajánlja az aradi vár meghódolását. A két hadikövet sokáig leste az aradi várból azt a pillanatot, amikor éppen nem látnak osztrák őrjáratokat a Maros túlsó partján: gyorsan áteveznek, lefoglalják az első parasztszekeret, amit útközben találnak, és sietnek megbízólevelükkel Rüdigerhez. A világosi fegyverletételről készült Smokowski-litográfián ott láthatók szekerükkel a bal előtérben.

Magáról a fegyverletételről pedig hallgassuk meg újra csak Drozdov főhadnagyot:

„Délután öt óra tájban, mikorra a III. és VII. hadtest már felsorakozott, de az I. hadtest felvonulása még tartott, megkezdődött a fegyverletétel szertartása. A gyalogosok tisztelegtek, szomorún levették magukról hadfelszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovukat, megölelték, és zokogva búcsúztak tőle. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Ezután Rüdiger gróf törzskarának kíséretében Görgey seregeihez léptetett, s üdvözölvén őket, megkezdte szemléjüket. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását… A katonák szomorú pillantással kísértek bennünket, a tisztek fejüket lehajtva sírtak.

Amint a gróf eltávolodott, Görgey lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő »Éljen Görgey!« kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: »Isten veled, Görgey!« – »Isten veled, Görgey!« – ismételte az egész hadsereg.”

A tábornok azt hiszi, hogy túl van az út nehezén. A nagy drámai pillanatokat – Aradon, Világoson – megállta ő is, a hadsereg is. A most következő néhány nap mégis felőrli. Mert könnyű nekünk utólag kimutatni, hogy Görgey elvileg is, gyakorlatilag is ráhibázott a kisebbik rosszra, amikor az oroszok előtt rakta le a fegyvert – ezt akkor nem lehetett biztosra venni. Görgey is aggódva – nem a maga sorsáért aggódva – figyel minden kis jelre. Fellélegzik, amikor augusztus 14-én Rüdiger vacsorát ad a fogoly tábornokok tiszteletére, sőt – a szem- és fültanú Asbóth Lajos szerint – pohárköszöntőt is mond: „Igen örvendek, hogy a váci és debreceni csaták után, hol mint ellenfelek álltunk szemközt, most már oly barátságosan fogadhatom önöket magamnál, poharamat emelem jólétökért s a kölcsönös meleg visszaemlékezésre.” És elcsügged, mikor még aznap este elválasztják társaitól, és Nagyváradra viszik, Paszkevics elé. Nagyváradon igen udvariasan fogadják, de már őrség áll az ajtaja előtt – és 15-én délután Paszkevics közli vele a végzetes hírt: csak az ő életét tudja biztosítani. Görgey most szembesül az oroszok jóindulatára és biztatásaira alapozott feltétlen megadás következményeivel. Hiába érvel, hogy ő felelős mindenért, hogy a tábornokok csak az ő parancsait teljesítették, hogy közreműködésük nélkül nem tehette volna le a fegyvert – Paszkevics megígéri ugyan, hogy közbenjár a többiek érdekében, de nem sok jóval biztatja.

Paszkevics a szavának áll. Másnap levelet ír Haynaunak és Schwarzenbergnek, előterjesztést küld Ferenc Józsefnek. Mindegyikben az amnesztia szükséges voltát fejtegeti. Hasonló értelmű levelet küld I. Miklós cár is az osztrák uralkodóhoz. De hiába hangzik el a jóindulatú tanács: „Kegyelmet a megtévedteknek” – az osztrák válasz Schwarzenberg szájából csak ennyi: „A mostani körülmények közt nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.”

A cár, hogy megkönnyítse az amnesztia megadását Ferenc Józsefnek, felajánlja, hogy Görgeyt, mint valami diadalmi jelvényt, Oroszországba viteti. Bécsben ez a lehetőség olyan izgalmat szül, hogy a minisztertanács kénytelen-kelletlen kegyelmet ad neki – bár Schmerling igazságügy-miniszter és Thun gróf közoktatásügyi miniszter váltig azért kardoskodik, hogy Görgey is kerüljön bíróság elé. Az 1849. augusztus 22-i osztrák minisztertanács hosszasan tanácskozik, „és ez azzal az eredménnyel zárult, hogy a hozzászólók többsége a megkegyelmezés mellett és a mellett nyilatkozott, hogy Görgeyt egy karintiai városba internálják, és gondos felügyelet alatt tartsák”.

Augusztus 29-én egy összetört ember indul el feleségével, még mindig nyílt fejsebét kezelő orvosával és egy szolgával Nagyváradról Klagenfurtba. Összetört, mert átlátta, hogy az oroszokhoz fűzött reményei nem váltak valóra. De még mindig reménykedik: hátha az ő megkegyelmeztetése az első lépés az általános közkegyelem felé vezető úton. Hiszen Temesvárott is, Aradon is abbamaradtak az augusztus közepi kivégzések.

Október 6-a aztán ezeket az utolsó reményeket is megsemmisíti.

1849. karácsony estéjén így ír a sorsáról öccsének: „Emlékezel-e még, öcsém, azon mondásomra, hogy nekem – bármerre dőljön el hazánk sorsa – mártírszerep fog jutni. Jutott is: de ennyire kínteljesnek nem véltem volna. – Akasztófát, golyót vagy örökös börtönt vártam – rövid szenvedések után végső nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél! Kitéve minden buta vadállat szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom és védelem nélkül; és, mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engem éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet: állapotom hasonló egy dermenetben szenvedő tetszhalottéhoz, aki fültanúja legjobb barátjai rendelkezéseinek eltemettetése iránt.”

Kossuth vidini levele az árulás vádjával ekkor már terjed Magyarországon. 1850-ben aztán Szilágyi Sándor magyarul is kiadja (és az osztrák cenzúra engedélyezi). Görgey legfeljebb magánlevelekben tiltakozhat a döbbenetes igaztalanságok ellen. A legismertebb ezek közül az, amelyet 1850. május 14-én ír Klapka élettársához, gróf Károlyi Györgynéhez:

„Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott pedig az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekvénye volt.

A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki: én azt csupán végrehajtottam. – Azon haditanács tagjai agyonlövettek, felakasztattak, börtönben sínylenek: én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, kikötöttem, sokkal közelebb fekvő, semhogy ne érintsen.

Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam.

Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra.

Nekem tehát élnem kell – hacsak avégett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam. Mert ők, mondhatom, az emberi társaságnak nemesebb, jobb részéhez tartoztak.”

Az utolsó kísérlet az önigazolásra az az emlékirat, amelyet most az olvasó a kezében tart. Nemcsak az önigazolásra, hanem arra is, hogy szerzője megéljen anélkül, hogy az osztrák kormányhoz kellene fordulnia pénzért – hiszen semmilyen állás betöltésére nem kap engedélyt. Mivel a Zichy-ügyet – mint láttuk – egy esetleges bírósági tárgyalásra felkészülve már megírta, nekiül a többinek, az egész csodálatos másfél évnek is. 1851 áprilisára befejezi a munkát – az osztrák hadseregből, a kényszerű közkatonaságból szabaduló öccsének, Istvánnak íródeáki közreműködésével. Friedrich Manz bécsi könyvkiadó felajánlja, hogy megjelenteti a művet. Görgeyt anyagi helyzete is az ajánlat elfogadására kényszeríti. A munka ezért aztán németül jelenik meg. Megírásáról nyilván tudnak a bécsi rendőrminisztériumban, hiszen Görgey minden lépését figyelik – de nem akadályozzák. Kossuth-ellenes, gyűlölködő, Ausztriával szemben pedig bűnbánó vagy legalábbis lojális művet várnak. Manz azonban már az első ívek után látja, hogy az osztrák cenzúra a kész munka kiadását nem fogja engedélyezni, ezért a kéziratot átadja-átjátssza a lipcsei Brockhaus-cégnek. Ott is jelenik meg 1852 nyarán. Néhány nap múlva elszabadul a pokol. A rendőrminisztérium ráeszmél, hogy Görgey visszaemlékezéseiben nyoma sincs az általuk kívánt bűnbánatnak, hogy a szerző végképp nem kíméli osztrák politikai és katonai ellenfeleit. Windisch-Grätz Görgey példás megbüntetését követeli, maga Kempen rendőrminiszter is hajlik erre, és csak a cárra való tekintettel nem indul eljárás Görgey ellen. Manz azonban börtönbe kerül. Az Ausztriába szállított példányokat elkobozzák – ahol lehet, házról házra járva a már eladott példányokat is begyűjtik. Így aztán a könyvnek, kivált Magyarországon, nincs igazi hatása. Görgey maga így ír erről az 1867-ben megjelenő Gazdátlan levelek előszavában:

„Könyvem meg volt írva… Kiadó magától kínálkozott…

Hanem – igazat szólva – munkám közrebocsátásával mintegy saját nemzetem szerencsétlenségén közvetve nyerészkedni szintén vonakodóm egy ideig – fájdalom, nem addig, ameddig a »nonum prematur in annum« [kilenc évig tartsuk elrejtve] elve tanácsolta volna. Nyomasztó anyagi helyzetem sehogy sem engedé.

Máskülönben munkám nem németül és nem is ezen, magában véve ugyan jogosult, de nem célravezető modorban, hanem magyarul és azon, még az ellenfélt is lehetőleg kímélő szellemben írva jelent volna meg, mely a tárgyalt események nagyszerűségének is – átlátom – jobban felelt volna meg.

Kegyes olvasóim közül, aki netalán azért, hogy nagyon erősen találtam odamondogatni neki, még mindig bosszút forral ellenem: hagyjon föl véle, kérem. Meg van ő már bosszulva, akárcsak az által is, hogy pár évvel munkám megjelenése után, az érte kapott írói díj fogytával még azt is megtenni kényszerültem, ami legnehezebben esett, ti. tartásért folyamodni a kormányhoz. Barátaim azonban ne vegyék zokon e lépést tőlem; mert e valóban kínos lépést egyedül a kötött kezű családapa tevé. Politikai jellememnek nincsen köze ahhoz.”

Ahogy Kossuthnál szó esett róla, hogy a szabadságharc után még negyvenöt évet adott neki a sors, Görgey esetében is el kell mondanunk, hogy hatvanhét esztendővel élte túl 1849-et. A kiegyezés után térhetett csak haza a száműzetésből. Matuzsálemi kort ért meg: kilencvenkilencedik évében, éppen Buda bevételének napján hunyt el. De, ami a legszomorúbb, kétségtelen nagy tehetségét, hatalmas energiáit soha többé, egy pillanatra sem állíthatta hazája szolgálatába.

Emlékirata, mint láttuk, politikai fejtegetéseiben torzít: nem az akkori Görgey gondolatairól és érzéseiről tájékoztat, hanem egy később kialakított, mindvégig változatlan elveket hirdető és politikailag csalhatatlan Görgey alakját állítja elénk, a következetesség élő szobráét. De a sok dicsekvő és újságírós, tetszetős és tetszelgő, szépítő és hazug „hősköltemény” után ez a könyv a katonai eseményekről valós képet rajzol – nagykorú olvasóközönségnek. Olyannak, aki nem szép irodalmi legendákból akarja megismerni a történelmet, hanem tényekből; aki tudja, hogy a tényekkel, akár hízelgők, akár elszomorítók, szembe kell nézni, hiszen csak így lehet okulni belőlük. Azt, hogy a stílus itt-ott vitriolos, ugyanúgy nem szabad rossz néven vennünk, ahogy Arany Jánostól sem az egy évvel Görgey műve előtt megjelenő, ugyancsak lelki mélyponton íródó, ugyancsak a csüggedés ellen küzdő tragikomikus A nagyidai cigányokat. A magyarhoni mély keserűséggel az idő tájt is megfért – a Bach-korszakban jogos ez a szó – az akasztófahumor.

Görgey emlékirata nem hibátlan mű. Az is igaz azonban, hogy ha a szabadságharc többi szereplőjének visszaemlékezéseit vagy tetteit ugyanolyan gyanakvó, kákán is csomót kereső szigorral boncolgatjuk, ahogy azt a történészek Görgey esetében teszik-tették, Kossuth és Bem kivételével senki sem úszná meg ezt a vizsgálódást még ilyen eredménnyel sem. „Görgey marad a legény, aki felette állt mindenkinek” – írja róla Engels, miután alaposan megszabdalta a tábornok visszaemlékezéseit.

Az Életem és működésem eddig egyetlen magyar kiadása 1911-ben jelent meg az ügybuzgó testvér, Görgey István fordításában. Ezt a fordítást a mostani kiadás számára alaposan átdolgoztuk. Görgey István ugyanis sokszor felvizezte bátyjának szárazon lényegre törő stílusát, megtűzdelte prókátoros fordulatokkal, már a maga korában is avítt kitételekkel, és itt-ott, ahol bátyja bírálatait vagy önbírálatát erősnek vélte, enyhített-igazított a szövegen. Mi Görgey Artúr eredeti szövegéhez iparkodtunk igazodni az átdolgozás során. Úgy érezzük, nagykorú olvasóközönségnek adjuk kezébe a könyvet. Olyannak, aki nem előítélettel olvas, hanem olvasás után alkot véleményt. Reméljük, ez a kiadás is segít a magyar szabadságharc kiemelkedő hadvezérének helyesebb, valósághoz hű megítélésében.

A mai napig is helytállónak érezzük Péterfy Jenő 1885-ben írt szavait:

„A forradalom sorsát elsősorban személyes indokokra visszavezetni: kicsinyes dolog. Különösen a Kossuth és Görgey közti antagonizmus történetét is újra vizsgálat alá kell venni. Ki kell pusztítanunk innen is a mitológiát. A közhitben az igazságnak eddig az az egyetlen akadálya, hogy még mindig azt hiszik: Kossuth annál fényesebb, minél sötétebb Görgey. Nem is gondolnók, mennyire népszerűek Hugo Victor antitézisei. Mi azonban úgy véljük, hogy a hódolat, mely forradalmunk vezérét megilleti, nem Moloch, mely emberáldozatot követel. Pedig ha Kossuth a forradalom pápája, Görgey eretnek: el kell égetni; ha Kossuth csalhatatlan, Görgey áruló: el kell ítélni. Ha azonban így ugrálunk a végletek közt, nyakát szegjük a nyugodt ítéletnek. Benn vagyunk a dogmában. Ettől kell mindenekelőtt szabadulnunk.”

Igen. Ideje felébrednünk. Ideje való érdemei és hibái szerint megítélnünk az utóbbi évszázadok bizonyára legnagyobb magyar hadvezérét, akit újra meg újra ki akartak tagadni – rövidlátó politikai haszonlesésből – a magyar történelem értékei közül, akinek a szobrát ledöntötték, hogy anyagát beolvasszák egy másik, azóta szintén ledöntött szoborba. Ideje megszívlelnünk azt, amit Jászi Oszkár leírt még a millennium évében, Görgey Artúrról szóló esszéjének bevezetésében:

„Minden jogérzet fölháborodik az emberben, ha látja, hogy egy férfiút, ki nemesen, önzetlenül, életét minden pillanatban kockára téve küzdött a hazáért, ki megmentette a magyar fegyverek becsületét a legválságosabb időkben, s a végveszélyben azt, amit még meg lehetett menteni: egy szebb jövőre vezethető eszmét, történelmi tanulságot-hálaképpen erkölcsi szörnyeteggé tették az utódok szemében; hogy azt a férfiút, kit minden más nemzet legjobbjai közt tisztelne, kinek egy boldogabb kor beköszöntésével, mint annak egyik előharcosának, a hálás nemzet a közéletet vezető faktorok között fényes helyet biztosítana, a legrettenetesebb váddal: a hazaárulás vádjával sújtja.

Ez az első ok már egymaga minden jóérzésű ember előtt igazolná e könyvet.

De én ennél az elsőnél sokkal fontosabbnak tartom a másodikat. A Görgey elleni vádoló hadjárat meghamisította a históriát. […] A tündérmese gyermeknek való, de egy országnak nem mese kell, hanem történelem!”

Mégis úgy illik, hogy Görgeyről szólva ne író és ne politikus véleményét idézzük utoljára, hanem katonáét. Talán Assermanét, aki már a kiegyezés évében nyugodtan leírta azt, amit ma is mindnyájan vállalhatunk:

„Egy óhajtásom van: hogy a lapon, melyet a világtörténelem a magyar erő utóbbi revelációja elismerésének egykor nyitni fog, a férfiasan elszánt harcok fénysugaraira ne vonuljon fátyol gyanánt a legrútabb polgári bűn; ne nehezedjék az árulási gyanú egy átok súlyával azon magyar hadak történetére, melyek a társnépek tévedései mellett, két nagyhatalom sergei ellen nem dicstelenül vívták az egyenetlen tusát; de ne, kiválóan, ama maroknyi had és vezére emlékére, mely meghajlott bár végzete előtt, de le nem győzetett, s melynek rövid életpályáján is számosok a fénypontok, melyek az utókornak tettekre lelkesítő emlényül szolgálhatnak.”

Én mégis Leiningen szavait idézném befejezésül. A törhetetlen barátét, aki kurtán így fejezi be Görgey jellemzését az aradi börtönben, nem sokkal kivégzése előtt írt naplójában:

„Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős.”

 

Katona Tamás




Hátra Kezdőlap Előre