Tizennegyedik fejezet

Perczel nézetei móri veresége felől – Az utolsó pesti országgyűlési határozatok – Kossuth döntő csatát kíván Buda alatt, de úgy, hogy a sereget megmentsem és a fővárosokat megkiméljem – A feladat lehetetlen volta – Kossuth Debrecenbe megy – Haditanács Pesten – Ennek határozatai – A tétényi ütközet – A főváros kiürítése

 

1849. január 1-jén tehát hadtestem főereje tág ívben, Érdtől Biáig volt felállítva. Én főhadiszállásomról még pirkadatkor eltávoztam, hogy személyesen megnézzem, pontosan követi-e minden dandár este kiadott utasításaimat. A Tétény és Hamzsabég (Érd) közötti úton előbb Perczel hadteste foszlányaival, végre magával Perczellel találkoztam. Odalovagolt szekeremhez, és meglepetésemre ezt erősítgette; ő feladta ugyan Mórnál a csatatért, ez azonban senkit sem jogosít fel arra a feltevésre, hogy őt legyőzték; mert az ő veszteségét – mint az az elszéledtek szakadatlan bevonulásából is látható – az ellenségé jóval fölülmúlja.

– Kivált akkor – vágtam a szavába –, ha ön azokat az ezreket meghaladó szökevényeket is levonja, akiket én Bicskén egyenkint tereltettem össze és Budára kísértettem, és most a Vérmezőn az ön parancsaira várnak. Tábornok úr hihetőleg Pestre teszi át főhadiszállását?

– Oda – felelte –, mert a kormánynak a legközelebbi napokban múlhatatlanul szüksége van személyes jelenlétemre; csapataimnak néhány pihenőnapot engedek, s ezért Budán szállásolom el őket. Az ellenség sokáig nem fogja kiheverni azt a kemény csapást, amelyet Mórnál mértem rá, * önnek tehát nincs mitől félnie. A kellő pillanatban megint a helyemen leszek.

Perczel kérkedésein akkor még szánakozva mosolyogni tudtam; még nem voltam tisztában azzal, aminek igazságát néhány nappal később már nem tagadhattam le, hogy tudniillik ennek az embernek beszéd- és cselekvésmódja a Honvédelmi Bizottmány, sőt az országgyűlés tagjainak nagy részére is jellemző; olyan beszéd- és cselekvésmód, mely minden szilárd erkölcsi alapnak híjával lévén, azt a komoly aggodalmat szülte bennem, hogy a hadseregnek az alkotmány melletti lojális önfeláldozásával felségsértő, sőt mi több, a hazára nézve felettébb veszedelmes módon visszaélnek.

Estefelé Budaörsről visszatértem főhadiszállásomra, és értesültem róla, hogy időközben az országgyűlésnek herceg Windisch-Grätz ellenséges fővezérhez indított küldöttsége* járt ott, és biztos kíséretet kért az ellenséges előőrsökig, melyet aztán az érdi dandár ki is rendelt számára.

Ezek a képviselők levelet is hoztak számomra Kossuthtól.*

Szinte a felhőkből zuhantam le, mikor a levélből megtudtam, hogy a kormány és az országgyűlés előtte való napon határozatot hozott, hogy:

még egyszer az egyezkedés útjára lépnek, s egyszersmind székhelyüket Pestről Debrecenbe teszik át; s ezalatt én a Buda előtti első vonalban vívjak az ellenséggel döntő csatát; úgy azonban, hogy

a sereg megmentését a Duna bal partjára s a fővárosok lehető kímélését szem előtt tartsam!

Kossuth, akinek még nagyon élénk emlékezetében kellett élnie, milyen kurtán utasította el őt herceg Windisch-Grätz tábornagy a schwechati ütközet előtt – most megint az egyezkedés útjára lépett!

Várhatott-e ettől hazájának bármi jót? Nem.

Őszinte lépés volt-e ez? Nem – csupán gyámoltalan.

Kossuth, aki az utóbbi két hónap alatt ismételt tanácsomat, hogy a kormány tegye át székhelyét a Tiszántúlra, folyvást annak hangoztatásával utasította vissza, hogy a kormány – előbb Győrnél, azután Budánál – meghalni kész; most mégis elérkezettnek érezte az időt belátni, hogy Buda és Pest éppoly kevéssé Magyarország, mint Győr, és hogy a kormány szükség esetén Debrecenben vagy akárhol másutt is meghalhat, ha akar.

De vajon mi bírhatta rá Kossuthot ily hirtelenül, hogy tanácsomat végre megfogadja?

Látnoki pillantás volt-e ez a közeli dicsőséges jövőbe? Dehogyis! Nem volt az, csak közönséges peur pour la peau.*

Annak a parancsának, hogy Buda tövében döntő csatát vívjak az ellenséggel, lehet, hogy ugyanez volt az indoka: fedezni az ő elmenekülését Debrecenbe.

Ez ellen a vád ellen fel lehet hozni, hogy a kormány futását fedezni nem kellett, mert az a gyorsaság, amellyel Szolnokig vasúton menekülhetett, veszélytelenné tett minden ellenséges üldözést, és Kossuth a jobb parti csatát eszerint csak „a nemzet becsületéért” vagy a különböző készletek elszállítása kedvéért sürgette oly nagyon.

Akárhogy volt is a dolog, olyan feladatot, mint amilyet Kossuth nekem adott, csakis olyan hadvezér adhatott, mint Kossuth.

A Lánchíd, akkor az egyetlen közlekedési út az alig befagyott Dunán, csak szükség esetén volt járható, és csak nagy óvatossággal lehetett igénybe venni. Nagy óvatossághoz pedig bőséges idő kell; és éppen ez szokott döntő és vesztett csata utáni hátráláskor hiányozni; hacsak a vert had egy része fel nem áldozza magát azért, hogy makacs utóvédharccal biztosítsa a hadsereg zömének a visszavonuláshoz elégséges időt.

Ilyen makacs utóvédharcot csak akkor lehet vívni, ha a hátrálási vonalon levő védelmi lehetőségeket mind kihasználjuk. Ilyen védelmi lehetőségeket jelentettek például a házak és házsorok.

Hogy az ellenséggel még a Duna jobb partján döntő ütközetbe ereszkedjem, hadtestemnek a Mészáros úton s a székesfehérvári országúton elkülönítve elhelyezett részeit egyesítenem kellett. Ezzel az egyesítéssel azonban össze kellett kötni a két útvonal biztosítását. Ez pedig csak ott volt lehetséges, ahol a két út egyazon völgy síkjába torkollik, tehát egyfelől Budaörs és Budafok, másfelől a Gellérthegy közt. Hadtestem összpontosítása ennél távolabb Budától csak az ellenség két támadási vonalának egyikén történhetett meg, vagyis az ellenségnek a másik útvonalat, egyszersmind Budán át való hátrálásunk vonalát is kellett volna engednünk.

A kívánt jobb parti döntő ütközetnek a terepviszonyok által kijelölt harcmezeje Budához és a Lánchídhoz olyan közel terült el, hogy vesztett csata esetén a győztes ellenség a Lánchídig a leghanyagabb üldözéssel is utolérhetett.

Hogyan tartóztathatja fel az utóvéd az üldözést, ha sem Buda külvárosait, sem magát a várost nem volt szabad megszállnunk és védenünk, nehogy az ellenséges támadás veszélyeinek kitegyük? És honnan vettünk volna elegendő időt arra, hogy a vert hadat a fel nem tartható ellenséges üldözés ellenére óvatosan átmenthessük a Duna bal partjára a csak szükségből járhatóvá hevenyészett Lánchídon át?

Január 2-án kora reggel Pestre siettem, hogy Kossuthtól mindezt megkérdezzem, és felszólítsam, hogy vagy a csatáról, vagy a hadsereg megmentéséről, vagy legalább a fővárosok kíméléséről s a háztulajdonosok rokonszenvéről mondjon le. Ha pedig egyik módosításra sem hajlandó, el voltam határozva, hogy állásomról önként leköszönök. Ezt az elhatározást leginkább Kossuth Debrecenbe menekülésének indokai felőli elmélkedéseim érlelték meg bennem.

De az elnök már nem volt Pesten, mikor én 1849. január 2-án odaértem.

A honvédelem gondjait a gróf Schlik cs. kir. altábornagy alatt Galíciából már Kassáig benyomult ellenséges hadtestnek – amint közönségesen beszélték – megsemmisítésére kiküldött Mészáros hadügyminiszter helyettesére, Vetter tábornokra bízta.

Én tehát Vetter tábornokhoz fordultam gondjaimmal, s egyidejűleg felszólítottam, hogy vegye át helyettem a vezérséget,* mert a hadjárat szerencsétlen eredményei miatt megrendült a bizalmam abban, hogy be tudom-e tölteni a rám ruházott állást. Vetter tábornok erre azt felelte, hogy semmi kedve a rácok elleni táborozásban nehezen megszerzett hadvezéri hírnevét egy reménytelen hadjárat vezetésének átvételével kockáztatni: de legalább azt megígérte, hogy haditanácsot hív össze, és ebben mind az én jelenlegi feladataimat gyakorlatilag kivihetővé módosítják, mind pedig meghatározzák a legközelebbi jövőre szóló honvédelmi intézkedéseket.

Ez a haditanács még aznap össze is ült Csány László királyi biztos elnöklete alatt, és a következő határozatokat hozta:

 

Első és legfőbb teendő a hadsereg átmentése a Duna bal partjára.

Ez meglévén Perczel tábornok hadtestével Szolnok felé hátrál, én pedig a magaméval Vácon át haladva a Vág mellékén Simunich altábornagy hadteste ellen működöm.

A rácok és szerbek elleni délvidéki hadjáratot abba kell hagyni, s ottani, gróf Vécsey ezredes vezénylete alatti,* csapatainknak a kormány új székhelye védelmére a Közép-Tiszához kell vonulniuk.

Végső esetben Mészáros, Perczel és Vécsev hadtestei Debrecen felé való koncentrikus visszavonulásuk során egyesülnek; nekem pedig belátásomra bízták, hogy a körülményekhez képest Komáromot vagy a Felső-Tiszát válasszam hadtestemnek hátrálási vonalául.

A haditanácsnak azzal, hogy engem az északnyugati megyékbe küldött, az volt a célja, hogy az ellenség főerejét a Debrecenbe vezető legrövidebb hadműveleti vonaltól eltérítse.

Vácon időközben 4–5000 főnyi gyalogságot vontak össze.

Ezeket átvonultomban fel kellett vennem hadtestembe, cserébe azonban átengednem még itt Pesten egy zászlóalj gyalogságot, tizenkét század huszárt és egy tizenkét fontos üteget Perczel tábornoknak.

Hogy hadtestem visszavonulása a Duna jobb partján levő állásokból a Lánchídon át a bal partra veszély nélkül megtörténhessék, az ellenség főtámadását nem volt szabad bevárnom.

A visszavonulás fedezésére Perczel tábornoknak tüstént meg kellett szállnia Buda elsáncolt főbejáratait.

 

Perczel kijelentette, hogy ez csak másnap történhetik meg, minthogy csaknem egész hadteste szerteszéledt a fővárosokban.

Ebből látnom kellett, hogy Perczel tábornokra nem számíthatok, s ezért elhatároztam, hogy visszavonulásom fedezéséről magam fogok gondoskodni.

Január 2-án hat dandárom már

Tétényben,

Érden, előcsapatai Ercsinek és Martonvásár felé,

Sóskúton, előcsapataival Tárnok, Zámor és Barátháza felé,

Budaörsön, előcsapataival Bia felé,

Óbudán kívül, előőrseivel Kovácsi, Vörösvár és Szentendre felé

és a budai Krisztinavárosban állt.

Az említett haditanács határozata értelmében január 3-án az érdi és budaörsi dandárokat áthelyeztem Budára, a sóskútit Budaörsre, az előcsapatokat a Mészáros úton visszarendeltem a Csíki-hegyekig, meghagyván különösen az érdi dandárnak, hogy előcsapatait csak azután vonja be, amikor ezeket a tétényi dandár a maga kebeléből felváltotta.

Az érdi parancsnok* ez utóbbi elővigyázati rendszabályra nem ügyelt, bevonta előcsapatait, mielőtt a felváltásukra Tétényből kiindított osztagok beérkeztek, és megkezdte visszavonulását Buda felé anélkül, hogy – verőfényes délben – észrevette volna azt az osztrák hadtestet, mely Martonvásár felől előnyomulva követte őt.

Csak a szerencsés véletlen mentette meg a tétényi dandárt egy váratlan ellenséges rajtaütéstől.

Egy huszárosztag* még éppen idejében vetette magát a vértesek elé, akik a tétényi dandártól felváltásra Érd felé kiküldött magyar előcsapatokra törtek és ezeket egészen Tétény tövéig nyomon űzték.

Kemény összecsapásra került sor, melyben a vértesek jelentékeny veszteséget szenvedtek. Megfutamodásuk megakasztotta az ellenséges hadtest támadását, s a tétényi dandárnak elég ideje maradt csatarendbe fejlődni.

Ezalatt az Érdről Budára útnak induló másik dandár már Budafoknál járt. Az ellenséges támadás első hírére rögtön visszafordítottam és Tétényen keresztül Érd felé irányítottam őket. A dandár a székesfehérvári országúttól balra bontakozott, a tétényi dandár pedig az úttól jobbra.

A helyszínen hamarjában csak mintegy 4000 ember állt rendelkezésemre, mégis el voltam tökélve, hogy támadólag nyomulok előre.

Alig öltött a csata némileg élénkebb jelleget, mikor egy Pestről hozzám küldött tiszt sietve azzal a jelentéssel termett a csatatéren, hogy Vetter tábornok üzeni, ne bocsátkozzam semmiféle támadó csatába, mert az ellenség Érden alul már átkelt a befagyott Dunán és a fővárosokat a bal part felől fenyegeti.

Erre a hírre rögtön megkezdtem a visszavonulást, és anélkül, hogy az ellenség űzőbe vett volna, Budafokig meg sem álltam.

Budafokon néhány óráig pihentettem a sereget, azután a főhadiszállással együtt még éjfél előtt útnak indítottam őket részint Budára, részint Pestre, én magam pedig Budaörsre lovagoltam, hogy az ott elhelyezett dandárt személyesen vezessem át a Duna bal partjára. Utóvédem másnapig, január 4-ig megszállva tartotta Budát; ezen a napon Perczel tábornok csapatait felváltották, és utolsó csapataim is a Vác felé elvonult zöm után indultak.

Vetter tábornok a hadseregnek a Duna bal partjára való ennyire gyors megmentésén nagyon felindult, és mivel az ő híradása, hogy az ellenség Érden alul átkelt a Dunán – visszavonulásom közvetlen oka –, utóbb valótlannak bizonyult: e visszavonulást csakugyan legalább egy egész nappal elsiettük. De hiába, ami megtörtént, azt nem lehetett többé meg nem történtté tenni.

Perczel tábornok ellenben kinyilatkoztatta, hogy „inkább rommá löveti a fővárosokat, semhogy kardcsapás nélkül feladja”.

Buda és Pest szerencséjére Perczel is ahhoz a párthoz tartozott, melynek iménti kiáltványai (ha e korszakból semmi más történelmi adat nem maradt volna fönn), azt hitethetnék el az utókorral, hogy a Honvédelmi Bizottmány csontjai ott porladoznak Buda falai alatt.




Hátra Kezdőlap Előre