Huszonnegyedik fejezet

Az első hírek az orosz beavatkozás komoly kezdete felől – Ezek valónak bizonyulnak – Befolyásuk elhatározásaimra – A június 26-i minisztertanács – Győr elvesztése (június 28.) – Visszavonulás a Komárom alatti elsáncolt táborba

 

Mindjárt az aszódpusztai ütközet után (június 21. és 22. közti éjjel) kaptam – még Aszódon – az első híreket, hogy több orosz seregtest Dukla felől betört Magyarország északi határán.

Ezáltal csak megerősödött az az – előző fejezetben említett – aggodalmam, hogy az ellenség csak azért nem üldözte a II. hadtestet Királyrévtől Aszódpusztáig, hogy győzelmét a Vág alsó szakaszán való átkeléssel annál tökéletesebben kihasználhassa.

A folyamátkelésnek – mint ismeretes – legelső veszedelmes következménye szememben az volt, hogy a III. hadtesttől északra levő csapataink elszakadtak a főhadsereg zömétől.

Amíg ez a veszély tartott, nem hagyhattam el a hadszínteret; korábban erre a veszélyre nem gondoltam, és elmulasztottam, hogy az elkerülésére szükséges intézkedéseket az önálló seregtestek parancsnokainak kiadjam.

De mivel az ellenség – mint láttuk – nem kelt át a Vágon, ellenben június 22-én azt észleltük, hogy főoszlopa a Vág mentén fölfelé húzódik, ezáltal eredeti föltevésem vált megint valószínűvé, az tudniillik, hogy Galgócról és Semptéről szándékozik támadni; erre az esetre az egyes seregtestek szükséges védelmi csapatmozdulatai részint maguktól értetődők voltak, részint előre meg voltak határozva: így aztán személyes fővezéri jelenlétem a hadszíntéren néhány napig nélkülözhetőbbnek látszott; az Aszódpusztán kapott jelentések a tömeges orosz betörésről viszont komoly következményekkel jártak, és parancsolólag megkövetelték jelenlétemet a fővárosokban.

A jelentések alaposabb vizsgálata tudniillik – mivel az oroszoknak Árva vármegyéből a bányavárosok ellen való egyidejű előnyomulásáról semmi hír nem érkezett –, arra a feltevésre késztetett, hogy az orosz főhadsereg hadműveletei esetleg csak a dukla-kassai vonalra szorítkoznak.

Ebben az esetben – mivel feltett szándékom volt, hogy a Magyarországért vívandó végső küzdelem színterét a Duna jobb partjára helyezem át – a bal partot rögtön fel kell adni a Vág felől várható osztrák támadás ellenére is.

De a hírek még megerősítésre szorultak. Azoktól a seregektől, amelyek nem tartoztak a főhadsereghez, minden jelentés a fővárosokba érkezett, ott reméltem tehát, hogy leggyorsabban megszabadulhatok a gyötrő bizonytalanságtól, amelybe az említett jelentések sodortak. Azonkívül Kossuthot is nyomban meg kellett nyernem annak az eszmének, hogy ha az orosz főhadsereg Felső-Magyarországra csakugyan betör, a végső harcra csakis a Duna jobb partján kerüljön sor.

Június 23-án reggel indultam Gutáról Budapestre, de Tatán, a központi hadműveleti iroda akkori székhelyén néhány halaszthatatlan szolgálati teendő elintézése feltartott, és csak 24-én értem a fővárosokba.

Június 26-án végre – Wysocki tábornok első komolyabb csatájáról szóló jelentésének vétele után, amelyet Eperjes és Kassa közt vívott északi hadseregünk az oroszokkal,* és utána további ellenállás nélkül Miskolc felé hátrálni kényszerült – nem volt többé kétséges, hogy a dukla-kassai vonalon az oroszok osztatlan főereje (állítólag 60–70 000 ember) nyomul feltartóztathatatlanul az ország belseje felé.

Egyidejűleg Erdélyből is érkezett jelentés, hogy az északi és déli határon tekintélyes orosz seregek törtek be.

Az orosz főhadsereg betörése egy csapásra megfosztotta az 1848–as alkotmány visszaállítására és az 1849. április 14-i függetlenségi határozat visszavonására irányuló törekvéseimet minden gyakorlati jelentőségüktől.

Az ellenforradalom, akár a hadseregtől, akár az országgyűléstől indul ki, az orosz főhadsereg elől, méghozzá csaknem kardcsapás nélkül kiürített országrészeket figyelembe véve – amit az osztrákok elleni meghiúsult támadással el akartam érni – még csak a kényszerű vezeklés színvonalán sem tudott volna fölülemelkedni; nem is említve ennek a „végső mentőeszköznek” az említett körülmények közt kézzelfogható haszontalanságát.

Magyarországot most már csak egy dolog menthette meg: a betört szövetséges hadseregek legyőzése!

És hogy Magyarország egymagában meg tud-e felelni ennek a feladatnak?

Mint katona meg voltam győződve róla, hogy nem; és a kérdést, hogyan lehet Magyarországot megmenteni, én immár hiábavalónak tartottam. Már régóta az volt! És hogy én ezt csak most ismertem fel; hogy én, aki a külső segítségben szentül bízók jámbor hiszékenységét szánakozó mosollyal kísértem, magam nem kevésbé valószínűtlen föltevésekkel számoltam, sőt mint a főhadsereg vezére, még hadászati tevékenységemben is hatásuk alá kerültem – ebben rejlett a fő oka 1849. április 14. utáni nyilvános működésem tagadhatatlanul felemás voltának.

Régen át kellett volna látnom, hogy attól a pillanattól fogva, amelyben az osztrák hadsereg az orosz segítség kilátásával kezdte vigasztalni magát, Magyarország alkotmányos igazának védői számára csak egyetlen megoldandó kérdés maradt: az a kétségbeesett kérdés, hogyan lehet végső görcsös erőmegfeszítésünkkel a halálos ellenséget legérzékenyebb helyén találni.

Régóta csak erre az egyetlen kérdésre kellett volna irányoznom minden gondolatomat és igyekezetemet, nem gondolva vele, hogy az 1848-as alkotmány vagy az 1849. április 14-i függetlenségi határozat az a zászló, amely alatt utolsó csapásainkat Magyarország eredeti ellenségére mérjük.

Fájdalmasan éreztem át a kihasználatlanul elmúlt hónapok veszteségét.

Magyarország fönnállása már csak hetekre terjedhetett.

Legalább ezek ne múljanak el kihasználatlanul. És pusztán hetek is elegendők az utolsó kétségbeesett határozat végrehajtására.

Június 26-án estére Kossuth összehívta a minisztereket, hogy megtanácskozzuk, mi a teendő.

Ez volt az utolsó minisztertanács, amelyen hadügyminiszterként vettem részt.

Az ülés a beérkezett jelentések előterjesztésével kezdődött, melyek – mint említettük – Erdélyből és Felső-Magyarországról az orosz seregek váratlanul gyors előrehaladását tudatták. Teljes szövegüket ismertették a minisztertanáccsal. Utána Kossuth azt a kérdést, hogy mit tegyen a kormány, legelőször is énhozzám intézte.

Mindenekelőtt – javasoltam – ne késlekedjék tovább a kormány, és ismertesse meg az országra szakadó veszedelem egész nagyságát a néppel, már csak azért is, nehogy a népet mostani idő előtti diadalmámorában érje a leigáztatás szörnyű végzete.

Egyúttal legyen a kormány hajlandó azok mellett az elvek mellett, melyeket eddig is képviselt, személyesen is kiállni! Közvetlen részvételével tegye a Magyarország függetlenségéért vívott végső küzdelmet életre-halálra való igazi nemzeti önvédelmi harccá! Nyilvánítsa mozgónak magát, és csatlakozzék a főhadsereghez, hogy ezzel együtt álljon vagy bukjék Magyarországért!

Ismerje el annak lehetetlen voltát, hogy meglévő eszközeinkkel egyszerre győzedelmeskedjünk mind az orosz, mind az osztrák hadsereg felett; máris vonja össze valamennyi seregünket a Duna jobb partjára, az Ausztria elleni utolsó csapásra; az orosz hadsereg előrehaladását pedig csupán békés alkudozások megkísérlésével próbálja meg késleltetni.

Ha ezek nem sikerülnek: hadd szállja meg az orosz a védtelen országrészeket.

Ha Magyarországnak el kell buknia az orosz és osztrák hadsereg egyesült támadásai alatt, végül is egészen mindegy, melyiknek esik áldozatul a kettő közül; de éppenséggel nem mindegy, hogy a kettő közül melyiket érje utolsó kétségbeesett csapásunk.

A nemzet alkotmányos igazát eredetileg Ausztria támadta meg, nem Oroszország.

Ezt vegye a kormány fontolóra és ezentúl mérjen csapást csapásra egyedül Ausztria ellen, ameddig ezt az oroszok távoli volta még megengedi!

Befejeztem, és ezután megint Kossuth beszélt.

Javaslatom első pontját föltétlenül magáévá tette, azt tudniillik, hogy a veszedelmet, melyben Magyarország forog, nem szabad tovább titkolni a nemzet előtt. A nemzet – mondta – eddig csupán olcsó lelkesedést mutatott; cselekedni a maga szabadulásáért édeskeveset cselekedett. Válasszon a szolgaság s a férfias önvédelem között.

Nem tudtam, hova akar Kossuth a nemzet ellen intézett meglepő kifakadásával kilyukadni.

Nézetem szerint a nemzet nem tett kevesebbet, mint bármelyik másik tehetett volna hasonló körülmények között. És Kossuthnak volt utolsósorban joga rá, hogy panaszkodjon a nemzetre – vagy ahogy ő szokta mondani, a népre.

Azt a szemrehányást általánosságban talán megérdemelte, hogy a maga legyőzhetetlen voltáról még mindég többet képzelődött, mint amennyit ennek igazolására cselekedett; de éppen Kossuthnak nem volt joga kimondani ezt a vádat. Hiszen maga volt az, aki a néppel elhitette, hogy az ellenség megsemmisítéséhez elegendő, ha kaszáját egyenesre igazítja és táborba gyülekezik.

Most az oroszokkal szemben a nép kaszára sem kapott. De emiatt sem tehetett neki szemrehányást Kossuth, mert ő maga rendelte el a böjtölést és imádkozást biztos ellenszerként az oroszok ellen,* és ezzel a kormányintézkedéssel azt a leverő képzetet keltette, hogy az oroszok olyanok, mint a döghalál és az éhínség, amely ellen fegyverrel védekezni nem lehet.

Amint mondtam, sehogy sem tudtam elgondolni, hova akar kilyukadni Kossuth – a nemzetnek az ő akarata iránti példátlanul hívő odaadását tekintve – érthetetlen kifakadásával. Úgy látszott, hogy az én indítványom mellett szól; indítványom azonban csak a következő három követelést foglalta magában:

1. A nemzet felvilágosítását Magyarország valódi helyzete felől.

2. Kossuth és a miniszterek személyes kiállását a népfelszabadítás elve mellett.

3. Egy utolsó kétségbeesett csapást Ausztria ellen.

Mire való volt hát Kossuth heves kifakadása a nemzet ellen – ennek a három követelésnek ürügyén?

Szükségét érezte talán, hogy elszorult szívén könnyítsen valahogy?

Vagy arra a következtetésre akart jutni kifakadásaival, hogy a nemzet nem érdemes rá, hogy ügye mellett Kossuth személyesen kiálljon?

Nem tagadom – az utóbbitól tartottam. Kossuthnak még élénk emlékezetemben élő téli utazása Pestről a Tisza mögé feljogosított rá.

Arra az esetre, ha Kossuth egy hasonló nyári utazáshoz érezne kedvet magában, elhatározásom készen állt, és nyugodtan vártam, mi lesz a sorsa javaslatomnak.

Úgy látszott, Kossuth minden szónoki erejével folytatni akarja beszédét a váratlanul kegyvesztett nemzet ellen. Éppen egy újabb – kevéssé hízelgő – kijelentésbe fogott, amikor komornyikja két termetes söröskancsóval a kezében belépett, szemlátomást tétovázva, hogy melyik miniszter urat kínálja meg elsőnek.

– Micsoda dolog ez! – förmedt rá Kossuth, és félbeszakítva a népet korholó beszédét, kiutasította a zavarba jött Ganümédészt a szobából.

A zavart okozó közjátéknak akaratom ellenére én voltam az előidézője; közvetlenül a minisztertanács kezdete előtt az előszobában heves szomjúságról panaszkodtam. Ezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy az italt tanácskozás közben, és mi több, ilyen mértéktelen mennyiségben szolgálják fel nekem. Mindazonáltal illőnek tartottam, hogy magamra vállaljam a felelősséget a bosszantó félbeszakításért.

Önbevádolásom után Kossuth szemmel láthatóan hamar kiengesztelődött. A lakásában összegyűlt miniszterek iránt különben is a házigazdának vendégei iránti figyelmességre érezhette magát kötelezve, mert legott nemesebb italokról és hozzájuk illő harapnivalóról is gondoskodott.

Ezzel a komoly, hallgatag minisztertanács egy csapásra élénk rögtönzött férfiestéllyé alakult át. Az előzőnek komor hangulatát észrevétlenül az utóbbi derült, csaknem vidám hangulata váltotta fel. Kossuth sem folytatta a nép elleni kifakadásait, hanem egyszerűen kijelentette, hogy javaslatom minden pontjával egyetért.* Ugyanezt mondta ki utána több miniszter is. Indítványomat tehát nem utasították el – és bennem mégsem támadt az a belső meggyőződés, hogy Kossuth és a miniszterek többsége indítványom elfogadását, sőt állhatatos keresztülvitelét komolyan veszi.

Erről azért voltam bensőleg meggyőződve, mert az után a könnyelműség után ítélve, mellyel a felszólalók többsége azt a kérdést tárgyalta, amelytől az egyedüli még megmenthető dolog – a nemzet becsülete – függött, nem tudtam szabadulni attól a gyanútól, hogy a tanácskozásnak javaslatom szempontjából kedvező eredményét főleg az említett komornyik szolgálatkészségének és lelkesítő utójátékának köszönhetem.

Midőn másnap elhagytam a fővárosokat – hogy soha többé vissza ne térjek –, az a sejtelem kísért, hogy Kossuth és a miniszterek többsége tetteikkel meg fogják hazudtolni azt, amit a június 26-i tanácskozáson szóval megfogadtak.

El voltam határozva rá, hogy a főhadsereget mindenképp a Duna jobb partján vonom össze, és ha kell, egyedül a főhadsereggel mérem az utolsó csapást az osztrákokra.

Az osztrákok időközben a Duna jobb partján összpontosultak, és mikor én június 27-én megérkeztem Tatára, a központi hadműveleti irodámba, akkor a mi főhadseregünk eredetileg támadó szándékú összevonását ugyancsak a jobb parton kényszerű védelmi rendszabályként elrendelve üdvözölhettem. Ráadásul védelmi rendszabályként is elkésett, már ami a Rába-vonal megtartását illette.

Az osztrákoknak ezt a mozdulatát a Duna bal partjáról jobb partjára sem én nem láttam előre, sem – tudtommal – más a magyar táborban; felismerni pedig – hírszerző jelentések, illetve a Vág mentén és a Csallóközben levő erők parancsnokainak jelentései alapján csak akkor lehetett, amikor már megtörtént, és az osztrákok már Poeltenberg és Kmety Rába menti állásai ellen vonultak.

Kmety ekkor Marcaltőnél állott – Győrtől négy-öt mérföldnyire délnek. Ismeretes, hogy az ellenség sikeres támadása esetére a fővárosok voltak hátrálási célpontjainkul kitűzve. Legutóbbi elhatározásom után azonban változtatni kellett rajta, hogy Kmety tábornok a legrosszabb esetben is együtt maradhasson Poeltenberg tábornokkal.

De már június 27-én este az a jelentés érkezett Tatára, hogy egy osztrák osztag aznap Győr és Marcaltő közt átkelt a Rábán, és a Kmety-hadosztály meg a VII. hadtest közti összeköttetési vonalig jutott előre. Ezzel a Kmety-hadosztály már el volt vágva a VII. hadtesttől, az utóbbi állása Győrött és Győr körül balról át volt karolva, másnapra pedig esedékes volt ellene a közvetlen koncentrikus támadás is.

Június 28-án reggel elindultam Tatáról Győrbe. Mikor megérkeztem, a VII. hadtest Győrtől nyugatra levő állásait már hevesen megtámadták. Sőt Poeltenberg tábornok az első védelmi vonalat – Győrtől egy órányira nyugatnak, a mosoni országút s a Rábca folyó két oldalán – már fel is adta, és Győrhöz félórányival közelebb eső második vonalba vonult vissza; ebben, rövidebb lévén, lehetőség volt rá, hogy az ellenség támadásainak a Győr védelmére közvetlen rendelkezése alatt megmaradt erőkkel tartósabban ellenálljon, mert előzőleg szükségesnek látta, hogy csapatainak jelentős részét a pápai országútra küldje ki.

Poeltenberg tábornok ugyanis már az elmúlt éjjel, az első hírre, hogy az összeköttetést az ő Győrött álló hadteste és a Marcaltőn álló Kmety-hadosztály közt az ellenségnek Mórichidánál készülő folyamátkelése veszélyezteti, az összeköttetés biztosítására két gyalogzászlóaljat, négy huszárszázadot és egy üteget Tétre küldött.

Ez a hadoszlop június 27-én déltájban közel ért Téthez, s itt a Kmety-hadosztályhoz tartozó 10. honvédzászlóalj két századával* találkozott, akik a hadosztály szélső jobb oldalvédjét képezték, és mert attól egy Sopron felől érkező ellenséges hadoszlop aznap reggel Mórichidánál csakugyan átkelve a Rábán, elvágta őket, a VII. hadtest felé húzódtak vissza.

A két század tisztjeinek szóbeli jelentése az ellenség erejéről, és arról, hogy az ellenség az átkelés megtörténte után azonnal Tét irányában folytatta előnyomulását, a VII. hadtestből kiküldött hadoszlop parancsnokát arra indította, hogy legott megint visszavonuljon Szemeréig.

Írásbeli jelentésére Poeltenberg tábornok még a 27-ről 28-ra virradó éjszakán egyik gyaloghadosztály-parancsnokát,* azt, akinek hadosztályához a Szemerén álló két zászlóalj tartozott, a hadosztály megmaradt részével és erősítésül néhány huszárszázaddal ugyanoda útnak indította. Ennél többet küldeni az időközben a mosoni országút mentén észlelt, a Győr előtti állást szemből fenyegető ellenség támadási előkészületei miatt nem volt tanácsos.

Így aztán Poeltenberg hadereje (a VII. hadtest és a VIII. hadtestnek Klapka tábornok által már több napja Komáromból Győrbe küldött része, mindent összevéve körülbelül 11 000 ember és 40 löveg) június 28-án reggel két egymástól csaknem harmadfél mérföldnyi távolságra fekvő pontra volt elosztva.

Körülbelül kétharmada (a jobbszárny) Poeltenberg közvetlen vezénylete alatt a nyugat felőli támadás, vagyis a főtámadás ellen a mosoni országút s a Rábca két oldalán állt fel a város védelmére; a harmadik harmad (a balszárny) az említett gyaloghadosztály-parancsnok vezetése alatt Szemerénél állt, és az volt a feladata, hogy a Kmety-hadosztállyal megszakadt összeköttetés helyreállítására támadja meg az előző este Tétig előrenyomuló ellenséges hadoszlopot, és ha lehet, szorítsa a pápai útról vissza a Rába túlsó partjára.

Ez az ellenséges oszlop azonban 28-án reggel hamarabb támadott, mint a mi balszárnyunk. Csaknem ugyanekkor balszárnyunk parancsnoka a Szemere és Győr közti Rába-szakasz megfigyelésére felállított őrslánctól jelentést kapott, hogy egy ellenséges hadoszlop Babótnál átkelt a Rábán, és Ménfő irányában menetel. Kénytelen volt tehát, nehogy elvágják Győrtől, Szemeréről Ménfőre vezetni vissza csapatait. Ezt harcolva kellett megtennie; Tét felől ugyanis már megtámadták és egy ideig hevesen üldözték is. Ménfőnél balszárnyunk parancsnoka erélyes ellenállásra készült.

Poeltenberg tábornok már értesült mindezekről a kedvezőtlen eseményekről, amikor én Győrbe érkeztem és találkoztam vele. Remélte, hogy balszárnya Ménfőnél képes lesz mindaddig föltartóztatni az ellenséget, míg a várt segítség Komáromból be nem érkezik.

Én már meg voltam győződve róla, hogy ez a segítség - a II. hadtest és a VIII. hadtest egy újabb kis része – aznap legföljebb Gönyűig juthat el, vagyis Győr megtartására csak abban az esetben gondolhattam, ha Ménfőnél rendkívül kedvező eredménnyel harcolunk.

Ezért Győr védelmét Poeltenbergre bíztam, és siettem, hogy Ménfőnél személyesen vegyem át a csata vezetését. De már útközben egy huszárral találkoztam, aki balszárnyunk parancsnokának írott jelentését hozta, hogy a Ménfőnél tartó rövid összecsapás szerencsétlen kimenetele után kénytelen Szabadhegyre visszavonulni. Ezek közt a körülmények közt – a túlerőt nem is tekintve, mellyel időközben az ellenség Győr és külvárosai elleni támadásait megkezdte – nem állhattunk tovább helyt; mert balszárnyunk Ménfőről Szabadhegyre való visszavonulása, ha Győr előtt Poeltenberg a jobbszárnnyal még sokáig kitart, a jobbszárny hátrálási vonalát veszélyezteti.

Parancsot küldtem tehát Poeltenberg tábornoknak, hogy haladéktalanul vonuljon ki Győrből, és vezesse vissza csapatait a komáromi úton egészen az úgynevezett Galamb-csárda mögé.

Mialatt Poeltenberg tábornok a jobbszárnnyal végrehajtotta ezt a parancsot, én a balszárnyat Szabadhegyről Hecsepusztára irányítottam.

Hecsepusztától és a Galamb-csárdától két hadoszlopban rendeztem a visszavonulást Ács felé, egyelőre Gönyűig.

Klapka tábornok, aki időközben megérkezett Komáromból, a balszárnyat Győrszentmártonon át Szentjánospusztára vezette, Poeltenberg tábornok a jobbszárny gyalogságát és tüzérségét Gönyűre, én pedig a lovasság nagyobb részével és egy üteggel a visszavonulást födöztem.*

Az ellenség körülbelül a Szigetköz keleti csúcsának vonaláig üldözött bennünket.

A rendkívüli túlerő, melyet az osztrákok a nap folyamán felvonultattak, arra az elhatározásra kényszerített, hogy mindaddig, amíg főhadseregünk összpontosulása a Duna jobb partján teljesen be nem fejeződik, minden döntő összeütközés elől kitérjek; legrosszabb esetben, vagyis ha az osztrákok győzelmüket kihasználva szakadatlanul előrenyomulnak, én a jobb parton rendelkezésemre álló összes csapataimmal a Komárom alatti elsáncolt táborba vonulok vissza, ennek megvédelmezésére szorítkozom, és csak akkor, amikor a főhadsereg utolsó egysége is átvonult a Duna bal partjáról a jobb partra – csak akkor intézek minden erőm megfeszítésével viszontcsapást az osztrákok ellen.

A VII. és a II. hadtest (mely utóbbi, ha nem csalódom, június 28-án nagy nehezen elért Gönyűig) a VIII. hadtestnek két oszlopával együtt 29-én még hajnal hasadta előtt elhagyta tehát a gönyűi és szentjánospusztai táborhelyét, és aznap Ácsig, június 30-án pedig, utóvédűket Ácsnál hátrahagyva, az elsáncolt táborig vonultak vissza.

Nagyigmándra egy huszárkülönítményt küldtünk, hogy az úgynevezett Mészáros úton tartsa szemmel az ellenséget, és hírt hozzon a Kmety-hadosztályról, melynek én még június 28-án Győrből Szentmártonon át azt a parancsot küldtem, hogy Romándon és Kisbéren át Komáromba vonuljon vissza.

De a nagyigmándi huszárkülönítmény már június 30-án kénytelen volt egy közeledő ellenséges hadoszlop elől az elsáncolt táborba visszahúzódni.

Az Ács mellett hátrahagyott mindhárom fegyvernemből álló utóvédnek az volt a feladata, hogy ezt a pontot és a Concó-patak vonalát csak túlerővel végrehajtott ellenséges támadás esetén hagyja el, és akkor az elsáncolt tábor és az Ács helysége közti erdőnek déli irányban (Harkálypuszta felé) kiugró nyúlványát szállja meg.

Ezt az utóbbit az előcsapat parancsnoka elmulasztotta megtenni.

Ő ugyanis, amikor június 30-án a nagyigmándi ellenséges előnyomulással egyidejűleg erős ellenséges oszlopok közeledtek Ács felé, őt a Concó-vonal feladására kényszerítve, Nagyigmándról az elsáncolt tábor irányában visszahúzódó huszárkülönítményünket ellenségnek nézte, és nehogy elvágják tőlünk, sietett az elsáncolt tábor belsejét elérni, és közben az ácsi erdő említett déli nyúlványát is kiürítette – anélkül, hogy erről előzetes jelentést küldött volna.

Így az őt Ácstól nyomon követő ellenség kardcsapás nélkül jutott az említett erdőnyúlvány birtokába. Ezt vissza kellett foglalnunk az ellenségtől; ez nagyobb nehézségek nélkül sikerült is, mert az ellenség nem fejtett ki erős ellenállást, hanem rövid ideig tartó ágyúzás után visszavonult Ácsra.

Előcsapataink megszállták az ácsi erdőnek ezt a részét is, és az elsáncolt tábort tág ívben körülfogták, a jobbszárnyon a Dunára, a balszárnyon pedig Ószőny helységre támaszkodva.




Hátra Kezdőlap Előre