Huszonkilencedik fejezet

Hadi események július 18-tól 20-ig – Akkori föltevéseink az ellenség haditervéről – Ezeknek hatása egyes hadtesteink alkalmazására – Menetintézkedések július 21-re

 

Abban a szolgálatképtelen állapotban, mely rajtam már július 18-án reggel erőt vett, vittek még aznap Losoncra, másnap pedig Rimaszombatra. Július 19-én estétől 21-én reggelig itt maradtam. Huszonnégy órai folytonos nyugalom testi szenvedéseimet annyira enyhítette, hogy főparancsnoki kötelességemnek legalább részben megint meg tudtam felelni – amennyire olyan rendkívüli körülmények közt, mint az akkoriak, nagyobb testi s szellemi megerőltetést még nem bíró állapotomban egyáltalán tehettem.

Július 20-án délután kaptam az első jelentést azokról az eseményekről, amelyek július 18-ának reggele óta történtek a hadsereggel. Ezek nagyjából a következők voltak:

Poeltenberg tábornokot, miután a VII. hadtest élén 18-án délelőtt a Lókos-pataknál az ellenség feltartóztatására ütközetet vívott, s azután harcolva Balassagyarmatig vonult vissza, Nagysándor tábornok (az I. hadtesttel) váltotta fel a hátvédi szolgálatban.

Ellentétben gróf Leiningen és Poeltenberg tábornokkal, Nagysándor tábornok az utóvéd parancsnokaként hanyagul teljesítette kötelességét. Ahelyett, hogy az üldöző ellenséget minél gyakrabban és minél tovább – esetleg súlyos veszteségek árán is – feltartóztatta volna, hogy a hadsereg zöme számára legalább a lovasság és a hadseregvonat lovainak megetetéséhez szükséges időt és nyugalmat biztosítsa, Nagysándor tábornok azzal kezdte meg utóvédparancsnoki működését, hogy nyakra-főre meghátrált, s a maga hadtestével a hadsereg zömének, a III. és VII. hadtestnek a szó szoros értelmében egyre a sarkára hágott.

A vezérkari főnök a Balassagyarmat és Losonc közt félúton fekvő Alsó- és Felsőludány helységeket tűzte ki pihenőhelyül a hadseregzöm számára. De mert Balassagyarmattól Ludányig az egész útvonal hosszában sehol sem akadt olyan pont, amelyet Nagysándor eléggé védhetőnek tartott volna a ludányi kiszemelt tábor biztosítására, a hadseregzöm kénytelen volt még aznap több mint egy mérfölddel tovább menetelni, át az Ipoly folyón, Ráros helységig – mindig Nagysándor tábornokkal és az I. hadtesttel a nyomában.

Itt aztán feltétlenül meg kellett állni éjszakára, annyira ki voltak merülve a csapatok (Váctól Rárosig tíz mérföld a távolság, s ezt a csapatok két nap alatt járták meg). Nagysándor tábornoknak az I. hadtesttel másnap (július 19.) reggelig tartania kellett volna a könnyűszerrel védhető rárosi hidat, a hadsereg zöme pedig valamivel odább szállt táborba az országút mentén.

De egy olyan vaklárma, amilyen az ellenséggel szemben majd minden éjjel meg szokott esni, Nagysándor tábornokot annyira megijesztette, hogy még sötét éjjel kiürítette a rárosi hadállást is, és a hadsereg zömét azonnali továbbvonulásra kényszerítette.

És ami az utóbbi két nap rendkívüli fáradalmainak, a váci nyaktörő helyzetnek, a minket számban többszörösen meghaladó ellenség elleni folytonos egyenlőtlen harcoknak, sőt még a legvitézebb katonaságot is múlhatatlanul lehangoló örökös hátrálásnak az egyre üldöző ellenség elől eddig nem sikerült – tudniillik meglazítani a III. és VII. hadtest fegyelmét –, az most egykettőre sikerült Nagysándor tábornoknak, aki, mint láttuk, egy vaklárma miatt eltántorodott a rábízott hátvédi szolgálat lelkiismeretes teljesítésétől.

Az éjszaka sötétsége, a végképp kimerült tisztek és legénység álomittassága miatt Nagysándor tábornoknak egy agyrém miatt való eszeveszett megfutamodása páni rémületet okozott a hadsereg zömének táborában, és a III. és VII. hadtest, vagyis a hadsereg kétharmad része teljes felbomlásához vezethetett volna; és mivel az I. hadtest érthetően nem volt sokkal rendezettebb állapotban, az egész hadsereg csak annak a szerencsés véletlennek köszönhette megmaradását, hogy az ellenség éppen ekkor a Balassagyarmatig túlerővel és erélyesen folytatott üldözést a város után egy mérfölddel egyszerre félbeszakította, s ezáltal lehetővé tette, hogy a szétszéledt csapatokat másnap (19-én), Losoncnál újra összegyűjtsék. A veszteség emberben és lóban így is jóval meghaladta azt a mennyiséget, amelyet egy heves csata meg szokott követelni.

A Nagysándor tábornok által tulajdon hadseregünk zöme ellen ilyen fényes sikerrel véghezvitt éjjeli rajtaütés okozta zavart a polgári menekülők nem apadó kocsitömege is tőle telhetőleg öregbítette. Hogy ezeket legalább a legközelebbi sorsdöntő napokra eltakarítsuk a hadsereg útjából, Losonc mellett újra a hadseregvonattól elkülönített szekérsorba állítottuk össze őket, és fegyveres fedezettel egy további hadműveleti útvonalunkkal párhuzamosan futó északibb mellékutakra tereltük.

Július 20-án délután, amikor – mint mondtam – az utóbbi két nap eseményeiről legelőször értesültem, a VII. hadtest Rimaszombaton volt, a III. Osgyánban, az I. utóvédként Apátfalván, Losonc mellett. A vezérkari főnök indokoltnak tartotta ugyanis, hogy Nagysándor tábornoknak, aki az utóvéd parancsnokaként eddig vajmi rosszul felelt meg feladatának, nyomban alkalmat adjon, hogy – ha ellenséges részről újra kezdődik az üldözés – önnön becsületének megmentésére legalább feleannyit tegyen a hátvédi szolgálatban, mint amennyit július 17-én és 18-án gróf Leiningen és Poeltenberg tábornok tett.

Ezt az intézkedést már csak azért is helyeselnem kellett, mert a három hadtest elhelyezését egyébként is – hadműveletünknek Losonc elérésével kezdődő új szakaszában – a legcélszerűbbnek tartottam.

Váctól Losoncig ugyanis hadműveletünk, már ami célját és kivitelét illeti, nagyon egyszerű volt. Egyedül az kellett, hogy Balassagyarmatot és Losoncot hamarabb érjük el, mint az Árva vármegyén keresztül betörő északi orosz seregtest.* A feladat sikeres megoldásának, mint láttuk, ezek voltak a nélkülözhetetlen eszközei: gyors visszavonulás, folytonos utóvédharcok minden áron, hogy az ellenséges főerőnek visszavonulásunk rendjét fenyegető üldözését lehetőleg feltartóztassuk.

Losoncon túl hadműveletünknek ha nem is a végcélja, de a kivitele bonyolultabb lett. Menetünket, mint eddig, hátulról továbbra is fedezni kellett, de most már egyidejűleg elől is utat kellett törni neki.

A hátvédszolgálat nyaktörő volt Váctól Balassagyarmatig, de most már kevésbé veszélyesnek látszott; korábbi föltevésem az ellenség szándékáról (hogy az ellenség zöme örökösen a nyomunkban lesz) tévesnek bizonyult, mikor este az üldözés érezhetően ellankadt, és váci föltevésem helyére egy újabb elképzelés alakult ki bennem – az, hogy az ellenség már július 17-én (még Vác előtt) kettéosztotta a maga zömét, egyik felével csak az Ipoly folyón való első balassagyarmati átkelésig üldözött minket, majd Szécsénynek, Lócnak és Pétervásárának fordult (nehogy Pétervásáránál dél felé esetleg ki tudjunk törni), zömének másik felét pedig keleti áttörésünk megakadályozására gyorsmenetekben a gyöngyösi úton azonnal Miskolcra irányította.

(Balassagyarmaton túl Hugyag közeléig, az első Ipoly-átkelésig tartó erélyes üldözésének az lehetett a harcászati célja, hogy a váci győzelem gyümölcseit minél tökéletesebben learassa; hadászatilag pedig az, hogy nekünk egyrészt visszatérésünket Komáromba, másrészt – ha netán Gyöngyös vagy Hatvan irányában próbálnánk dél felé kitörni – a Szécsény és Lóc felé a Zagyva völgyébe való oldalmenetet lehetetlenné tegye.)

Az erélyes üldözés ellankadása tehát – azzal az egyidejű kémjelentéssel egybevetve, hogy az északon betörő orosz seregtest immár Zólyom felől Losoncra tart – arra a következtetésre vezetett, hogy az ellenség a következő hadászati helyzetet iparkodik elfoglalni – remélve, hogy idejekorán érkezik:

Rimaszombatra az északi seregtest;

Pétervásárára az orosz zömnek az a része, amely július 18-án estig üldözött minket;

Miskolcra az orosz zöm többi része.

Várható volt továbbá, hogy az ellenség igyekszik mindenáron biztosítani a maga számára azt, hogy Miskolcot nálunk hamarabb elérje, és mindent el fog követni Miskolcra menetelünk késleltetésére, vagyis mi talán már a legelső fontosabb folyamátkelésnél (mondjuk Dubicsány és Vadna közt a Sajónál) ellenállásba fogunk ütközni.

Fel kellett tehát ismernem mindebből, hogy az elővéd feladata jóval fontosabb, mint az utóvédé. Mert ha az utóvéd teljesen csődöt mond is – amint Rárosnál tette-, hadműveletünk végcélját, a keleti keresztültörést Miskolcon és Tokajon át, mégis elérhetjük, ha az elővéd megteszi kötelességét, Miskolcot az ellenség minden erőfeszítése ellenére idejekorán elfoglalja, és megakadályozza, hogy az ellenség itt ellenünk nagyobb erőket tömörítsen. De ha az elővéd mond csődöt, akkor keresztültörésünk utolsó lehetősége is elveszett – bármily fényesen teljesítse is feladatát a hátvéd. Ezért – és engedelmeskedve annak a szabálynak, hogy a legjelesebb alvezért kell csapataival együtt tartalékban tartani, a végső döntés percére – a vezérkari főnök által teljes szolgálatképtelenségem idején* a hadtestek elhelyezésére vonatkozóan kiadott intézkedéseket a legcélszerűbbnek kellett tartanom. Nagysándor tábornok volt a legkevésbé tehetséges és egyszersmind a legkevésbé megbízható a hadtestparancsnokok közül: őrá az imént ismertetett körülmények közt csakis a hátvédet lehetett rábízni. Nagysándornál sokkal biztosabban lehetett elvárni Poeltenberg tábornoktól annak a feladatnak a megoldását, amely az elővéd parancsnokának jutott; gróf Leiningen tábornok pedig, a legderekabb, szükségképpen tartalékban maradt.

Így július 21-én Poeltenberg tábornoknak a VII. hadtesttel Rimaszombatról előre kellett indulnia, hogy a Sajó átkelőpontját Dubicsány és Vadna között jókor elfoglalja; gróf Leiningen tábornok a III. hadtesttel tartalékként Osgyánról Putnokra, Nagysándor tábornok pedig az I. hadtesttel utóvédként Apátfalváról Rimaszécsre indult.




Hátra Kezdőlap Előre