Harmincötödik fejezet

Az oroszok átkelése Tiszafürednél és hadászati helyzetünk a Hernádnál – Új orosz hadtest a hadszíntéren – Ütközet Gesztelynél, július 28-án – A visszavonulás megkezdése a Hernádtól a július 28-ról 29-re virradó éjszakán – Az oroszoknak Tiszafüred utáni hadmozdulatairól szóló hírek – Hadseregünk kettéosztása Nyíregyházán – Menetintézkedések a kombinált visszavonulásra – Ezek magyarázata és a mellékhadoszlop parancsnokának adott utasítás – A mellékhadoszlop összeütközése az oroszokkal Debrecennél, augusztus 2-án – Főhadoszlopunk helyzete az összeütközés alatt és közvetlenül utána – Visszavonulásunk Nagyváradig – Látszólag elnéző magatartásom a fenyítést érdemlő Nagysándor tábornok iránt – Az augusztus 2-i debreceni ütközet következményei, és ezeknek hatása a további intézkedésekre – Szakadatlan visszavonulásunk Nagyváradtól Aradig

 

Amikor én július 27-én reggel szerencsi főhadiszállásomat elhagytam, hogy a Kossuthtal való személyes találkozás színhelyére menjek, az előtte való napon Miskolcnál tétlenül álló ellenséges seregtest (az orosz főhadsereg vélt zöme) állásában járőreink és hírszerzőink még semmi változást nem vettek észre. Hasonlóképp nem érkezett a főhadiszállásra – mint az előző fejezetben részletesen kifejtettem – az említett időpontig semmiféle tudósítás a tiszafüredi ellenséges erőszakos átkelésről a Tisza bal partjára.

Ezért azt reméltem, hogy a hadsereget 48 órára (ennyi időt szántam a Kossuthtal való találkozóra a jövetet és menetet is beleszámítva) különös aggodalom nélkül elhagyhatom, anélkül hogy távollétem alatt az ellenségnek olyan vállalkozásától kelljen tartanom, amely kétessé tehetné hadászati felállításunkat a Hernádnál; mert – mint már említettem –, az orosz főhadsereg vélt zömének veszteglését Miskolcnál az ellenséges hadvezérnek azzal a korántsem valószínűtlen szándékával magyaráztuk, hogy mielőtt a következő fontosabb vállalkozásba belefog, be akarja várni a bányavárosokból közeledő Grabbe seregtestét.

Ennek az előzményekből már unalomig ismert körülménynek elismétlése, akárcsak az ismételt emlékeztetés, hogy mi az orosz főhadsereg erejét 60 000 főre becsültük; akárcsak az a kiegészítő megjegyzés, hogy tényleges erejét (120 000 ember) csak post festa,* azaz orosz hadifogságunkban tudtuk meg – mindez annak a ténynek a megmagyarázásához szükséges, hogy a július 27-én Nyíregyházán hallott hír az ellenség Poroszló és Tiszafüred közti folyamátkeléséről kellemetlenül lepett meg ugyan, de nem tette számunkra kétségessé, hogy további visszavonulásunkat a Berettyó-vonalig (kiszemelt legközelebbi tiszántúli állásunkig) nyugodtan folytathatjuk; azt azonban igenis átláttam, hogy a visszavonulást rögtön meg kell kezdenünk, és a Kazinczy-hadosztálynak a hadsereghez csatolásáról le kell mondanunk. Éppen azért nem kételkedtem a visszavonulás lehetőségében, mert abban a téves hiszemben éltem, hogy az orosz főhadsereg zöme Miskolc mellett áll, tehát a Tiszafürednél a Tiszán átkelt rész aligha lehet akkora, hogy a tiszántúli rónán a Berettyó vizéig menetelünknek sikeresen útját állhassa; de a haladéktalan indulást szükségesnek tartottam, mert a tiszafüredi bal parttal együtt elveszett az a lehetőség is, hogy az ellenséges csapatok halmozódását ezen a hadászati ponton megakadályozhassuk vagy akár csak ellenőrizhessük – az orosz hadvezér tehát, ha tovább időzünk a Hernádnál, megteheti, hogy túlnyomó erőkkel ellepve hátrálási vonalunk vidékét, minket oldalt Erdélybe vagy éppenséggel föl Máramarosba szorít, s ezzel valószínűleg mindörökre elzár az ország déli seregeitől.

Hernádi állásunk elhagyása végképp elodázhatatlan lett, amikor a Hernád felső vidékéről július 28-án több különböző, de egymást kölcsönösen igazoló jelentés érkezett a főhadiszállásra, melyek azt a kósza hír alakjában már egy nappal korábban szállongó értesülést kétségtelenné tették, hogy egy nemrég hazánkba betörő újabb orosz hadtest* (báró Sacken) Kassa felől déli irányban Tokaj ellen nyomul. Mihelyt ez a hadtest Hidasnémetinél átkelt a Hernád bal partjára, attól a pillanattól fogva hadseregünk állása jobboldalt hadászatilag meg volt kerülve, és Tokaj – az egyetlen kész híddal, amelyen a Tisza bal partjára átkelhetünk – maga is közvetlenül veszélyben; már csak azért is kénytelenek voltunk rögtön visszavonulni a Hernád melletti felállításból a Mezőzombor és Bodrogkeresztúr, valamint Mád és Tarcal közti útkeresztezésig. Itt huzamosabb időre megállni – nem is említve a helyi körülmények harcászatilag kedvezőtlen voltát – akkor sem lett volna indokolt, ha Tiszafürednél a Tisza bal partja még a mi hatalmunkban lett volna. Mert mihelyt az új orosz hadtest Kassa és mi köztünk megjelent a színen, hadseregünk további helytállása a Tisza jobb partján teljesen elvesztette értelmét, melynél fogva eddig azt reméltük, hogy az ellenség – amelynek erejét alábecsültük – hadműveleti alapját féltve nem meri bal oldalunkat Tiszafüreden át megkerülni, hanem a mi Tisza jobb parti állásainkat fogja arcban megtámadni; ebben az esetben az orosz főhadsereg déli irányú előrenyomulásának a Felső-Tiszánál hosszabb időre gátat vetni szememben nem látszott megoldhatatlan feladatnak.

Július 27-én, mialatt én távol voltam – Miskolc felől ellenséges lovasság nyomult elő Ongán át a mi III. hadtestünk gesztelyi és kaki állása ellen. Az előnyomulás csakhamar egyszerű felderítésnek bizonyult, mert a támadó lovasság, bár előőrseinket villámgyorsan és vakmerően rohanta meg, ezután minden komoly harc elől határozottan kitért, és végül Ongát is kiürítette.

Másnap a III. hadtestet említett felállításában egy vele legalább egyenlő erejű ellenséges seregtest* ugyancsak Miskolc felől Ongán át Gesztelynek tartva, a leghevesebben megtámadta.

Gróf Leiningen tábornok csak a védelemre szorítkozott – de ez a védelem olyan volt, hogy a támadó ellenség több órai küzdelem után kénytelen volt a csatateret sebesültjeinek hátrahagyásával kiüríteni.

Ezúttal az ellenségnek, úgy látszott, komoly szándéka volt a támadással. A támadási pont megválasztása is a komoly szándékot bizonyította, mert nem lehet tagadni, hogy ha az ellenség győz és erélyesen üldöz, akkor a Hernádnak gesztelyi és kaki bal partjával együtt hadseregünk nagy része – jelesül balszárnya – is odavész. A támadás hevességéről ítélve, semmi kétség, hogy az ellenség hernádi felállításunkat középen komolyan át akarta szakítani; de ezzel a szándékkal ellentmondásban állt a támadók számereje, amely az ilyen vállalkozásokkal rendszeresen együtt járó nehézségek legyőzésére mindenesetre elégtelen volt.

A feltűnő aránytalanság a július 28-i támadás megvalósítási módja és sejtett célja közt olyan dolog volt, amelynek egyedüli kézenfekvő megfejtése egyszerre erős aggodalmat keltett bennünk, nem mulasztottuk-e el máris a Hernádtól a Tiszán át a Berettyóhoz való visszavonulás kedvező időpontját, elérjük-e egyáltalán a Berettyó-vonalat akár a legnagyobb erőfeszítéssel is.

Hogy az oroszok július 28-án Gesztelynél csak úgy vaktában rohantak meg bennünket, ezt nem lehet a heves támadás magyarázatául elfogadni, mert az ellenség már az előző napon is felderítette ezt a pontot, látta, hogy erősen meg van rakva, látta, hogy csapataink éppenséggel nem kerülik a csatát, következésképp a Sajónál július 25-én tapasztalt erélyes ellenállásra emlékezve nem várhatták, hogy a Hernádnál kevésbé erélyes lesz az ellenállásunk.

Sokkal természetesebb magyarázatnak tartottuk a július 28-i hernádi állásaink elleni támadásra, hogy az orosz hadvezér a maga hadműveleti alapját a Magyarországra báró Sacken lovassági tábornok alatt legújabban betörő hadtest által biztosítva érzi, és a maga (vélt) zömét már július 27-én útnak indította Miskolcról Tiszafüred felé; vagyis a július 27-i és 28-i ütközetek csupán erőszakos tüntetések voltak a megkerülő hadművelet leplezésére.

Eszerint az orosz hadsereg július 26-án még Miskolcnál táborozó (vélt) zöme július 28-án Poroszló és Tiszafüred közt már átkelhetett a Tisza bal partjára, s ezzel hadseregünk balszárnyát hadászatilag megkerülte – míg mi még mindig a szemből jövő támadásra várva Baksától Körömig a Hernád mellett álltunk. Azt, hogy Debrecenen akadálytalanul keresztülvonulunk, már nem remélhettük. A Berettyóhoz más, a debreceni úttól keletre eső vonalat kellett választanunk, és igyekeznünk, hogy a Hernádnál vesztett időt erős menetekkel lehetőség szerint behozzuk. Szerencsére az az erély, amellyel gróf Leiningen tábornok az ellenségnek Gesztely elleni utolsó támadását visszaverte, a hadsereg visszavonulását legalább a Hernádtól Tokajon át a Tisza bal partjáig biztosította az ellenséges üldözés ellen.

Így a hadsereg július 28-án az éj beálltával elindult a Hernád mellől, és 29-én Vaskapupusztára (a Tisza bal partján, a tokaj-nyíregyházi úton), július 30-án pedig Nyíregyházára ért.

Ezalatt arról értesültünk, hogy az ellenség Tiszafüredről nem is Debrecennek, hanem a Tisza bal partján fölfelé tart – nyilván azért, hogy nekünk, ha továbbra is a Hernádnál időzünk, a levonulást egyenest azzal tegye lehetetlenné, hogy megszállja a Tisza bal partját Tokajjal szemközt.

Az ellenség Debrecen felé való előnyomulásáról sem Nyíregyházára érkezésünkig, sem itt töltött rövid időnk alatt nem tudtunk meg semmi bizonyosat. De az ellenség ilyen irányú mozdulatának sokkal nagyobb volt a valószínűsége, semhogy bízhattunk volna benne, hogy további visszavonulásunk a debreceni úton még akadálytalanul megtörténhet.

Ezért hadseregünk zöme (a III. és VII. hadtest) Nyíregyházán a debreceni útról keletre letért a Nagykállón, Nyíradonyon, Vámospércsen és Nagylétán át (a Berettyó bal partján) Kismarjára vivő útra; Nagysándor tábornok pedig az I. hadtesttel – amely Vác (július 15 .) óta egyszer sem ütközött meg az ellenséggel – azt a feladatot kapta, hogy a hadsereg zömének oldalvédül szolgáljon, és ezért a debreceni úton, majd tovább Derecskén és Berettyóújfalun át vonuljon a Berettyó bal partjáig, és megérkezvén, szállja meg a Berettyó vonalát a nagyváradi országút mindkét oldalán.

Hogy a seregzöm és az oldalvéd mozdulatait egyeztessem, két céllal – egyrészt, hogy a Berettyó vonalát mielőbb birtokunkba ejtsük, másrészt, hogy a hadsereget a súlyos veszteségektől megóvjuk – a következő menetintézkedést adtam ki:

Július 31-én a zöm Nagykállóba, az oldalvéd Hadházára megy;

augusztus 1-jén a zöm Nyíradonyba, az oldalvéd Debrecenbe;

augusztus 2-án a zöm Vámospércsre megy, az oldalvéd Debrecenben marad;

augusztus 3-án a zöm Nagylétára megy, az oldalvéd Derecskére;

augusztus 4-én a zöm Kismarjára, az oldalvéd Berettyóújfalura.

Az oldalvéd vezetőjének, Nagysándor tábornoknak világosan megparancsoltam, hogy túlnyomó erejű ellenséggel szemben térjen ki minden komoly küzdelem elől, mégpedig ha az ellenséggel még Debrecenen innen akad össze, a hadsereg zömére való oldalirányú visszavonulással, ellenkező esetben pedig, ha tudniillik hadtestét a Debrecenbe érkezés után támadja meg túlerejű ellenség, akkor a részére előírt út gyors folytatásával Berettyóújfaluig.

Az intézkedés értelmében július 31-én és augusztus 1-jén - ameddig tudniillik a Debrecen előtti ellenséges támadás elképzelhető volt – a hadsereg zömének nem volt szabad az oldalvéddel egy magasságban haladnia; annyi előnyt kellett hagynia az oldalvédnek, amennyi (összehasonlítva a július 31-re és augusztus 1-re kiadott menetállomásokat) okvetlenül szükséges annak megelőzésére, hogy Nagysándornak a zömünk felé való esetleges visszavonulása oldalmenetté ne fajuljon; máskülönben az a veszély leselkedik Nagysándorra, hogy a Debrecenből Hadház irányában vele szembe jövő vagy őt Debrecen előtt beváró túlerejű ellenség tönkreveri vagy zömünktől elvágja.

Ha Debrecent az ellenség még meg sem szállta, vagy ha valamilyen elszigetelten előretolt gyöngébb csapata azt már odahagyta, mire Nagysándor tábornok odaér (mind a két eset feltehető, ha az orosz főerő Tiszafüredről csakugyan a Tisza bal partján fölfelé húzódott), akkor Nagysándor főgondjának arra kellett irányulnia, hogy Debrecenből a Tiszához vezető minden útra messzire előretolt járőröket küldjön ki, és lehetőleg pontos értesüléseket szerezzen az ellenség minden mozdulatáról. Hogy az oldalvéd augusztus 1-jén napestig maradjon-e Debrecenben, vagy a menetutasítás értelmében még augusztus 2-án is ugyanott tartson pihenőnapot: ezt Nagysándor tábornok belátására kellett bíznom. Az a világosan kifejezett utasítás szolgált számára mértékül, hogy túlerőben levő ellenséggel szemben tartózkodjék minden egyenlőtlen küzdelemtől. Ha mindjárt Debrecenbe érkezése után éri őt túlerejű ellenséges támadás, ez elől – mint láttuk – a derecskei országúton kellett elvonulnia, de minderről egyszersmind a hadsereg zömét is haladéktalanul értesítenie, hogy ez is a Debrecen felőli oldaltámadás veszélye elől idejében, erőltetett menettel kivonhassa magát, és megint egyenlő magasságra érjen az oldalvéddel.

Így szóltak az utasítások, melyeket Nagysándor tábornok Nyíregyházán kapott, mielőtt az I. hadtesttel elvált a hadsereg zömétől, hogy azontúl a Berettyóig annak oldalvédét képezze.

Augusztus 1-jén Nagysándor tábornok akadálytalanul beért Debrecenbe, s onnan még aznap azt a jelentést küldte, hogy értesülései szerint az ellenség, körülbelül 15 000 ember Balmazújvárosnál állt (3 mérföldre Debrecentől nyugatra a csegei úton).

A hadsereg zöme augusztus 2-án Vámospércsre ért.

El voltam készülve rá, hogy Nagysándor tábornok körülbelül ezt fogja jelenteni: az ellenség Újváros felől túlnyomó erővel készül megtámadni az I. hadtestet, és ez valószínűleg kénytelen lesz Debrecent még a nap folyamán odahagyni. De sem ilyen jelentés nem érkezett Nagysándor tábornoktól a vámospércsi főhadiszállásra, sem más tudósítás az I. hadtestnek (amint utólag kiderült) már augusztus 2-án reggel az Újváros felől előrenyomuló ellenség által erősen veszélyeztetett helyzetéről; ennélfogva jogosan föltehettem, hogy az ellenség Újváros felől nem nyomult előre Debrecen ellen, és hogy az ellenség a főcsapásra készülve még hihetőleg még csak most gyűjti össze hadserege zömét Újvárosnál.

Ezzel a föltevéssel ellentétben augusztus 2-án kora délután Debrecen felől élénk ágyúzás hallatszott. Hogy a váratlan összeütközésről gyorsan megtudjunk valamit, menten lovas járőröket küldtünk ki Debrecen felé.

Az ágyúzás egy vagy két óráig tartott, azután megszűnt; de a kiküldött huszárjárőrök közül egy sem tért vissza. És Nagysándor tábornoktól sem kaptam a délután folyamán semminemű felvilágosítást a rejtélyes eseményről.

Ilyen körülmények közt lehetetlen volt biztos képet alkotnunk róla, miképp állnak a dolgok Debrecen körül. Hogy az I. hadtestet megverték: ennek az aggodalomnak ellentmondott Nagysándor tábornok előzetes hallgatása. Az ellenség Újvárosról fényes nappal Debrecen felé való előnyomulását lehetetlen volt észre nem vennie, és Nagysándor tábornok nem volt az az ember, aki egy veszedelmet rejtő ellenséges mozdulatot ne tartson szóra érdemesnek; eddig legalábbis mindenkor a valóságosnál több ellenséget szokott maga előtt látni, sohasem kevesebbet, és a fenyegető veszély pillanataiban sohasem mulasztotta el, hogy újabb részletes utasításokat ne kérjen.

Viszont győzelmi hírt sem lehetett remélnünk Nagysándor tábornok utólagos hallgatása miatt. Hogy győzelmet hirdető jelentéssel ilyen sokáig késsen, ez nem lett volna jellemző rá. Sajátos egyéniségéhez sokkal inkább illett, ha azt tesszük fel róla, hogy vereséget szenvedett, és elvesztette a fejét – s vele együtt emlékezetét, hogy mi az oldalvéd parancsnokának legsürgősebb kötelessége.

A Debrecen felé kiküldött huszárjárőrök következetes elmaradását is egyaránt magyarázhattuk rosszra is, jóra is. Az első esetben az ellenség kezébe eshettek, a másodikban úgy megörülhettek a magyar fegyverek váratlan győzelmének, hogy a legelső csárdában a szolgálatképtelenségig leitták magukat.

Kínos helyzetünkben azt tartottam a legokosabbnak, hogy a hadsereg zömével másnap hajnalig Vámospércsen maradok; mert csak itt várhattam másnap reggelig Nagysándor tábornok jelentését vagy a Debrecen felé kiküldött valamelyik járőr visszaérkezését, és anélkül, hogy tudnám, hová lett Nagysándor tábornok az I. hadtesttel, nem volt szabad az előre megállapított és Nagysándor tábornokkal is közölt menetutasításokon – melyek szerint a hadsereg zöme csak augusztus 3-án hagyja el Vámospércset – változtatnom annak veszélye nélkül, hogy a zavar, mely a hadsereg zömének és oldalvédjének kombinált mozdulataiban máris megesett, ne fokozódjék.

Az pedig, hogy zömünk Vámospércsről siessen Debrecen irányában előrenyomulni, a lehető legcélszerűtlenebb lett volna, amit akár az ágyúzás ideje alatt, akár megszűnte után megparancsolhattam volna. Az említett kettős hadászati cél (hogy idejekorán érjünk a Berettyó vizéhez, és hogy a súlyos veszteségektől megóvjam a hadsereget) szerintem csak úgy volt elérhető, ha a Tisza és Berettyó közti területen lehetőleg kitérünk az oroszok útjából – nem pedig úgy, hogy felkeressük őket. Ebből a meggyőződésből kiindulva tiltottam meg – mint láttuk – Nagysándor tábornoknak határozottan és világosan, hogy bármilyen veszélyes küzdelembe ereszkedjék.

Ha Nagysándor tábornok a tilalmat megfogadta, akkor csak győzelem lehetett (valószínűleg egy elszigetelten előrenyomuló gyönge ellenséges osztag felett), ami most megesett odaát, Debrecen körül, és a dolog, leszámítva azt a bizonytalanságot, hogy nem tájékoztattak felőle, tökéletesen rendben van. Ha pedig Nagysándor tábornok nem gondolt a tilalommal, akkor ezt – ismervén az ellenséggel szemközt önálló elhatározást követelő helyzetekben tanúsított tétovázó magatartását – csak valamilyen gondatlansága következményének tarthattam, mely őt, mint az oldalvéd vezetőjét, súlyosan terheli; de akkor semmilyen támpont sem lehetett annak megítélésére, milyen mértékben szegte meg Nagysándor tábornok világos tilalmamat; akkor éppen úgy lehettek ötvenezren is az oroszok, akik meglepték, amint tizenötezren; akkor hadseregünk zöme, ha mindjárt az ágyúzás kezdetekor indul is el Debrecenbe, nemcsak ahhoz érkezik későn, hogy az I. hadtestet a végromlástól megóvja, hanem magamagát is ugyanannak a veszélynek tette volna ki, amelyből az I. hadtestet ki akarta menteni. Nekem ahhoz, hogy a hadsereg zömét az adott körülmények közt még a debreceni ágyúzás ideje alatt megindítsam, mindenekelőtt fel kellett volna adnom eddig követett hadászati céljaimat, vagy pedig meg kellett volna győződnöm róla, hogy az később is elérhető.

És amikor az ágyúzás hirtelen megszűnt Debrecennél, attól fogva éppenséggel nem volt ok a hadsereg zömének ilyen mozdulatára. Mert ha Nagysándor tábornok győzött, akkor a hadsereg zöme ott fölösleges. Ha viszont Nagysándor tábornok megfutott, akkor hadzömünk előnyomulása Debrecen felé csak azzal az eredménnyel járhatott, hogy végleg elvágják az oldalvédtől, s az utolsó lehetőség is elvész, hogy az oroszokat megelőzve érjünk le a Berettyóhoz.

Én tehát – mint már mondtam – arra határoztam el magamat, hogy a hadsereg zömével augusztus 3-án hajnalig Vámospércsen maradok, föltéve, ha azalatt nem kapok jelentést az oldalvédről.

Érkezett is jelentés* kevéssel a kitűzött határidő letelte előtt a vámospércsi főhadiszállásra. Az I. hadtest vezérkari főnöke jelentette Berettyóújfaluból, hogy Nagysándor tábornok túlnyomó erejű ellenséges támadás miatt Debrecenből kénytelen volt Berettyóújfaluig visszavonulni.

Erre hadseregünk zöme haladéktalanul elindult Nagylétára, itt tartott déli pihenőt, majd menetét oldalvéd hiányában jobbról huszárosztagokkal fedezve még aznap (augusztus 3-án) Kismarjára vonult.

Ha Nagysándor tábornok a menetutasításhoz híven Berettyóújfalu mögött a Berettyó vizénél a nagyváradi országút két oldalán megállapodik, és ha – mert erről még mindig nem kaptam felvilágosítást – nem szenvedett nagy veszteséget Debrecennél, akkor az előző nap aggasztó eseményei következményeikben nem is voltak annyira súlyosak, mint eleinte hittem.

De Kismarjára érve csakhamar értesültem róla, hogy Nagysándor tábornok szükségesnek tartotta már a Berettyó vonalát is odahagyni, és szakadatlanul tovább hátrálni Nagyvárad felé. Egyszersmind hiteles híreket kaptam hadtestének bomlott állapotáról. Tüzérségének tekintélyes része elszakadt tőle, és azon a vidéken bolyongott, amerre hadzömünk vonult vissza; szerencsére ennek huszárjárőrei rájuk akadtak.

Beláttam, hogy ilyen körülmények közt fel kell adnom azt az elgondolásomat, hogy a Berettyónál, melynek vize – mint kiderült – a nyári szárazság idején csak hellyel-közzel jelent akadályt, az orosz főhadsereg déli irányú előnyomulását megállítsam. Minthogy Nagysándor tábornok – mint említettem – a nap folyamán Berettyóújfaluról, ha jól emlékszem, Mezőkeresztesig hátrált, és nekem azt kellett gondolnom, hogy ezt az oroszok heves üldözése miatt teszi: a hadsereg zömének további tartózkodását Kismarján veszélyesnek tartottam, hiszen Nagysándor tábornok előre látható erélytelen ellenállását figyelembe véve, megtörténhetett, hogy az oroszok megelőzik hadzömünket Nagyvárad elfoglalásában, s ezáltal elvágják a Bánságba való visszavonulás további útját.

Ezért hadzömünket még az augusztus 3-ról 4-re virradó éjszakán elindítottam Kismarjáról Bihar felé, hogy szükség esetén már augusztus 4-én Nagyváradra érjünk.

Biharon megtudtam, hogy az első orosz járőrök augusztus 3-án este még csak Berettyóújfaluig hatoltak előre, vagyis Nagysándor tábornoknak semmi oka sem volt, hogy már augusztus 3-án reggel Mezőkeresztest is odahagyja. Nekem sem volt tehát okom arra, hogy a hadsereg zömét, mely Nagysándor eszeveszett hátrálása miatt augusztus 3-án napkeltétől augusztus 4-én késő reggelig kénytelen volt egyhuzamban hét mérföldet megtenni, még aznap két mérfölddel tovább, Nagyváradig hajtsam. A zöm a várost csak másnap, augusztus 5-én érte el, és itt megint egyesült az oldalvéddel, az I. hadtest időközben összeszedett töredékeivel.

Joggal lehet azt a kérdést szögezni nekem, hogyan történhetett meg, hogy én Nagysándor tábornokot, váci gondatlansága ellenére, ahol ő a július 16-ról 17-re virradó éjszakán, mint ismeretes, tábora elhagyásakor világos parancsomat megszegve előőrseit bevonta és magával vitte, s ezzel a későbbi ellenséges rajtaütést lehetővé tette; a súlyos kötelességszegés ellenére, amellyel ő, mint a hátvéd parancsnoka, július 18-án és a rá következő éjjel Balassagyarmattól kezdve, nemcsak az oroszok heves üldözésének ideje alatt, hanem az üldözés megszűnte után is a hadsereg zömét (melynek a szükséges pihenést ugyanolyan szilárdan kellett volna biztosítania, mint gróf Leiningen és Poeltenberg tábornok tette) pihenés nélküli továbbvonulásra kényszerítette, míg végül bajtársai kényszerítették, hogy Rárosnál megálljon és a könnyűszerrel védelmezhető állást tartsa, ő azonban ezt a rákövetkező éjjel, bár meg sem támadták, vad rendetlenségben elhagyta, s ezáltal az egész hadsereget olyan helyzetbe hozta, hogy létét egyetlen kozákjárőr is kérdésessé tehette volna; a súlyos vereség ellenére, amelyet ő Debrecennél, világos tilalmamat megszegve, túlerőben levő ellenséggel kétes kimenetelű harcba bocsátkozva hozott hadtestére; a rákövetkező, egész Mezőkeresztesig tartó esztelen hátrálás ellenére – hogyan történhetett, hogy én Nagysándor tábornokot az alkalmatlanságát minden tekintetben árulkodón bizonyító események ellenére mégis megtűrtem a hadseregnél. Ezt a kérdést valóban joggal lehet nekem szegezni, hiszen én annak idején két másik hadtestparancsnokkal, Asbóth ezredessel és Knezić tábornokkal kérlelhetetlenül szigorúan elbántam; és egyáltalán nem szolgáltam rá arra, hogy a „szelíd” és „elnéző” mézédes jelzőket hivatalos szereplésem idején kiérdemeljem.

Erre a kérdésre talán megadják a választ az alábbiak.

Egy esetet kivéve, az elsorolt események nem közvetlenül szemem láttára játszódtak le. Az utólagos felvilágosítások – aszerint, hogy kiktől eredtek – sok tekintetben eltérők voltak; így aztán rövid úton nem lehetett a valódi tényállást minden kétséget kizáróan megállapítani. Másfelől Nagysándor tábornok jól értett hozzá, hogy az őt terhelő felelősség leglényegesebb részét mindig olyan körülményekre hivatkozva elhárítsa magáról, amelyek hihető voltát nem lehetett tagadni.

Így Nagysándor tábornok Mezőkeresztesig való augusztus 3-i hátrálását csapatainak megrendült erkölcsi állapotával mentegette, és ezt annál kevésbé lehetett tagadni, mert az I. hadtest tisztjeinek egy része a debreceni csatatérről egyhuzamban Nagyváradig, más része pedig még tovább (mint később értesültem, Aradig) menekült.

Így Nagysándor tábornok azt a tényt, hogy augusztus 2-án Debrecennél az oroszok túlerejű támadása elől nem tért ki, olyan körülmények elsorolásával mentegette, amelyek mind a debreceni táborából Újváros felé előretolt biztonsági különítményének parancsnokát terhelték. Azt ugyan nem tagadhatta Nagysándor, hogy verőfényes délben rajtaütöttek az oroszok, de elő tudta sorolni mindazokat az intézkedéseket, amelyeket ő az ilyen rajtaütések ellen megtett, és ki tudta mutatni, hogy az intézkedések elégtelen volta nem az ő személyének tulajdonítható. Nagysándor tábornok nem tagadhatta azt sem, hogy az oroszok támadása őt nem hadteste élén találta a díszhelyen, hanem egy hazafias lakomának a díszhelyén, amelyet az ő és tisztikara ünneplésére rendeztek a város előkelő polgárai; erre azonban azt a találó választ adta, hogy az ellenség őt bizonyára nem a lakomán, hanem a hadtest élén találta volna, ha az előretolt alakulatok parancsnoka megteszi a kötelességét.

Így Nagysándor tábornok rárosi megfutamodását (a július 18-ról 19-re virradó éjszaka) azzal mentegette, hogy elvonulását a csapatok közt rejtélyes okból hirtelen támadt óriási keveredés tette szükségessé, amely olyan nagy fokra hágott, hogy többek közt csaknem valamennyi huszár- és szekerészló egyszerre kitört, mintha megveszett volna; mire ő kénytelen volt a rárosi átkelő megtartására elfoglalt állást menten odahagyni, és egész hadtestével az eltűnt lovak nyomát követni. Így aztán tulajdonképpen még érdemül kellett Nagysándor tábornoknak tulajdonítani, hogy a szekerészlovakat ki sem fogatta; így legalább a lovak nem szaladhattak el, csak úgy, hogy az I. hadtest egész tüzérségét is megmentsék a fenyegető ellenség elől. A fenyegető ellenség elől?! Kétségkívül; hiszen Nagysándor tábornok először azzal az állítással mentegette megfutamodását, hogy rárosi állását az oroszok már megkerülték; és mikor állítása tarthatatlanná vált az ellenséges üldözés egyidejű ellankadásának ténye láttán, Nagysándor tábornok azt mondta, hogy ha nem kozákok voltak, akkor farkasok lehettek, akik őt Rárosnál éjnek idején bekerítették és meglepték.

Igaz, hogy mikor Nagysándor tábornok ilyen bizonytalanul jelölte meg a veszélyt, mely őt ismeretes végzetes éjszakai menekülésére ösztönözte, ez utóbbinak szükséges voltát kellőképp megállapítani nemigen lehetett, és nagyon az a látszata volt a dolognak, mintha azon az éjszakán Nagysándor tábornoknak nem lett volna éppen a helyén a szíve; az a körülmény, hogy aznap éjjel az I. hadtestnek jóval több, mint száz huszárlova elszabadult, tagadhatatlan tanúbizonyságot tett arról a valóban határtalan zavarról, mely a hadtest csapatai közt lábra kapott; és Nagysándor tábornok esküdözött, hogy ő mindent megtett a hadtestében mutatkozó feloszlás megakadályozására; végül csak azzal tudta a hadtestet úgy-ahogy együtt tartani, hogy a visszavonulást éjjel is folytatta; azt az első állítását, hogy az oroszok rárosi állását megkerülték, valamint az a későbbit, hogy farkasok riasztották fel a táborát, nem is a futás igazolására, hanem a csapatok állapotának szépítgetésére kockáztatta meg, és így tovább.

Így Nagysándor tábornok azt a tényt is hasonló módon mentegette, hogy ő július 18-án, miután Poeltenberg tábornok Balassagyarmaton neki adta át a hátvédi szolgálatot, egyetlenegyszer sem teljesítette kötelességét, hogy minden ereje megfeszítésével határt vessen az ellenség üldözésének; ezt ugyanis Nagysándor tábornok az őt közvetlenül szorongató ellenség nagy sokaságával indokolta.

Sem ekkor, sem Rárosnál, sem Debrecennél, sem a Mezőkeresztesig tartó futásnál nem voltam személyesen jelen; a pillanatnyi körülményekről tehát nem volt közvetlen tudomásom, és így nem volt módom közvetlenül meggyőződni róla, hogy Nagysándor tábornokot mennyi felelősség terheli cselekedeteiért, melyeknek következményei a hadtestparancsnoki állásra való teljes alkalmatlanságát feltétlenül bizonyítani látszottak.

Egészen másképp állt a dolog – mint tudjuk – Knezić és Asbóth hadtestparancsnokokkal (június 20-án Perednél). Ott megvoltak a feltételek a rögtöni ítélkezéshez; én közvetlenül megállapíthattam a tényállást a helyszínen; a vétkes pedig teljesen képtelen volt rá, hogy magáról másokra hárítsa a felelősséget.

Hogy a felsorolt esetekben Nagysándor felelősségének igazi mértéke felől meggyőződésem szerint megnyugtató ítéletet hozhassak, ahhoz nekem formális vizsgálati eljárást kellett volna elrendelnem ellene. Ehhez azonban természetesen sem idő, sem alkalom nem volt.

Az azonnali fenyítő eljárást Nagysándor tábornok ellen csupán egy ízben, az említett váci esetben alkalmazhattam volna – ott nem volt mentsége. Személyesen tettem felelőssé, hogy kiállított előőrseit az állás előtt visszahagyja. Előőrsei ennek ellenére elvonultak vele. Lehetetlen volt a felelősséget más nyakába varrnia. Valóban az a látszata lehet a dolognak, hogy feltűnő gyöngeséget árultam el Nagysándor tábornok irányában, mikor őt engedetlensége ellenére az akkori rendkívül válságos körülmények közt továbbra is meghagytam a hadtest élén. Erre azonban alapos okom volt.

Nagysándor tábornok volt a legkevésbé rátermett az alattam álló hadtestparancsnokok közül, az természetesen a váci napok előtt sem volt már titok. De éppen olyan jól tudtam azt is, hogy ha az I. hadtest vezetését valamelyik hadosztályparancsnokra bízom, a változástól még kevesebb jót remélhetek, mintha Nagysándort a már egyszer rábízott helyen meghagyom. Ahhoz tehát, hogy az I. hadtestet kétségtelenül ügyesebb parancsnokra bízhassam, a III. vagy a VII. hadtest valamelyik hadosztályparancsnokával kellett volna felváltanom Nagysándor tábornokot; ettől a kísérlettől azonban határozottan óvtak azok a tapasztalatok, amelyeket június 21-én Pereden a II. hadtestnél szereztem egy hasonló parancsnokváltozáskor. Váci kétségbeejtő helyzetünkben szerzett tapasztalataink után még mindig tanácsosabbnak látszott az I. hadtest élén meghagyni a gyöngébb régi parancsnokot, mint rögtön egy újat, habár tehetségesebbet állítani az élére, aki – sem a hadtest egészének, sem egyes csapattesteinek sajátos szellemét nem ismervén – harcászati hibáktól óvakodik ugyan, de a fegyelmiektől aligha; válságos esetekben pedig (ezt saját tapasztalatomból mondhatom) a parancsnok fegyelmi baklövései többnyire veszedelmesebbek a harcászatiaknál.

Én tehát, mikor Nagysándor tábornokot fogyatékos megbízhatósága és gyönge tehetsége ellenére nem mozdítottam el már Vácott a rábízott hadtestparancsnokságtól, a pillanatnyi körülmények kényszere alatt cselekedtem, és abból a nézetből indultam ki, hogy ez még mindig a viszonylag legkevésbé káros, már csak azért is, mert feltehettem magamban, hogy Nagysándor tábornokot ezentúl komoly feladatok megoldása közben a helyszínen személyesen fogom ellenőrizni. Szándékom kivitelében azonban sajnos megakadályozott testi állapotom, amely a megerőltető személyes részvétel következtében a váci események után szolgálatképtelenné tett.

Nagy volt az anyagi veszteség, amelyet az I. hadtest augusztus 2-án Debrecennél szenvedett, de még nagyobbak voltak az erkölcsi veszteségek. Az utóbbiak miatt a biztonsági szolgálatot a visszavonulás további folyamán nem bízhattam nyugodtan Nagysándor tábornokra.

Ezért az I. hadtest indult meg elsőnek, mégpedig augusztus 6-án Nagyváradról Arad felé; a III. és VII. hadtesttel aznap Nagyváradon akartam maradni, hogy Nagysándor tábornok az I. hadtesttel egynapos előnnyel rendelkezzék, és így minden ellenséges veszély ellen biztosítva, több napi nyugalmat élvezzen, mert – nézetem szerint – mind Nagysándor, mind a hadtest rászorult arra, hogy a debreceni vereség okozta látható bátortalanságból némileg kigyógyuljon.

Augusztus 5-én délelőtt azonban Nagyváradon a hadügyminisztertől, Aulich tábornoktól egy rendeletet kaptam,* melyből kiderült, hogy Dembiński altábornagy – ellentétben azzal, amit a korábbi szegedi tudósítások után hinnem kellett – nem indított támadást báró Haynau táborszernagy hadserege ellen, hanem már augusztus 1-jén föladta a Tisza jobb partját, és a bal part védelmére szorítkozott; továbbá, hogy most már tekintet nélkül az orosz főhadseregre, gyorsítsam meg a visszavonulásomat, és tudassam a kormánnyal azt a napot, amelyen a parancsnokságom alatt álló hadsereg Aradra érkezik.

A rendelet értelmében az I. hadtestet én még aznap, augusztus 5-én, a III. és VII. hadtestet pedig augusztus 6-án elindítottam Nagyváradról Aradra. A hadügyminiszternek rögtön jelentettem,* hogy a hadsereg egyharmada augusztus 10-én, a többi része augusztus 11-én fog Aradra érkezni.

Nagyváradról Aradra visszavonulóban a hadügyminisztérium újabb rendeletét* kaptam meg azzal az értesítéssel, hogy Dembiński altábornagy már a Tisza bal partját is feladta, és azt az utasítást kapta, hogy Aradra vonuljon vissza, s ott a parancsnokságom alatti hadsereggel egyesüljön; én tehát siettessem menetemet, hogy legalább hadseregem egy részével már augusztus 9-én érkezzem meg Aradra.

Az újabb rendeletnek eleget akarván tenni, összevontam a hátralévő menetállomásokat, így Nagysándor tábornok az I. hadtesttel már augusztus 9-én, a III. és VII. hadtest pedig augusztus 10-én meg is érkezett Aradra.




Hátra Kezdőlap Előre