Harminchetedik fejezet

A legközelebbi hadműveleti feladat és Dembiński altábornagy hátrálása Szőregről Temesvárnak – Nagysándor tábornokot Aradról Temesvárra menet az osztrákok megtámadják és visszavetik Aradra – Az utolsó minisztertanács 1849. augusztus 10-én

 

Mikor a parancsnokságom alatt álló hadsereg felvonult a Hernádnál, s én délvidéki helyzetünkről értesültem, akkor – az olvasó még emlékezhetik rá – Temesvár bevételének lehetővé tételét ismertem föl a Dembiński–Mészáros-féle főparancsnokság, Bem altábornagy és a saját magam legközelebbi közös hadászati feladatául.

Evégett Dembiński-Mészároséknak az Alsó-Tiszát, Bemnek legalább Erdély délnyugati részét kellett megtartaniuk, nekem pedig az orosz főhadsereget kellett minél tovább távol tartanom a Maros-vonaltól.

De mihelyt e három feladat bármelyikének megoldása meghiúsult, attól a pillanattól fogva Temesvár ostromának fedezése háttérbe szorult egy másik, fontosabb cél elől, hogy – mielőtt Magyarországnak el kell buknia – legalább még egyszer s talán utoljára egy erőteljes vágást mérjünk Ausztriára.

Ugyanez a meggyőződés érződött a hadügyminiszternek azokban a rendeleteiben* is, melyeknél fogva én a Nagysándor tábornok debreceni veresége után meggyorsított visszavonulásunkat Nagyváradon nem szakítottam meg, hanem Arad felé egyhuzamban folytattam, sőt utolsó felében még erőltettem is. Ezekben a hadügyminiszteri rendeletekben ugyanis Arad volt mind Dembińskinek, mind nekem közös visszavonulási célpontul kitűzve. Aradról kellett – ahogy én ezeket az utasításokat értelmeztem – legrosszabb esetben még Temesvár ostromának egyidejű félbeszakításával is az említett két hadseregnek egyesülnie, és utána rögtön, az orosz főhadsereggel nem törődve, egyesült túlnyomó erővel az osztrákokat megtámadnia.

Én augusztus 9-én, az I. hadtesttel Aradra megérkeztem, és megtudtam, hogy Dembiński altábornagy – augusztus 5-én Szőregnél Haynautól vereséget szenvedve – a hadügyminiszteri utasítás ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált, vagyis a parancsnokságom alatt álló hadseregnek azonnal tovább kell sietnie Temesvár felé, hogy Dembiński altábornagy hadseregével egyesülhessen.

Arról, hogy milyen okok bírták rá Dembiński altábornagyot a Temesvár felé hátrálásra, sem Kossuthtól, sem a hadügyminisztertől nem kaptam felvilágosítást; csak később tudomásomra jutó tényekből tudtam kihüvelyezni. Az a tény azonban, hogy Dembiński hadserege augusztus 9-én még nem volt Aradon és hogy már nem volt Arad és Szeged között – bár az oka felől nem tudtam bizonyosságot szerezni –, önmagában is elégséges volt rá, hogy reményeimet, amelyeket (még Nagyváradon) a két hadsereg egyesüléséhez fűztem, teljesen megsemmisítse; egyébiránt ezeket a reményeket már Nagyváradról Aradra visszavonulóban nagyon szerény mértékre szállították le a Dembiński altábornagy táborából hozzánk eljutó hírek. E hírek szerint ugyanis úgy látszott, a Dembiński–Mészáros-féle főparancsnokság éppoly kevéssé dicsekedhetett hadseregének bizalmával, mint kevéssel azelőtt a Mészáros–Dembiński-féle; és mivel tapasztalásból tudtam, hogy a csatákat eldöntő pillanatokban még a legjobban szervezett haderő is felbomlik, ha nem bízik hadvezérében, lehetetlen volt elképzelnem, hogy Dembiński altábornagy hadserege a szőregi vereség után abban a fegyelmezett állapotban legyen, melyre okvetlen szükség lett volna, hogy a két hadsereg egyesülése után az általam tervezett támadásban az osztrákok ellen megfelelően közreműködhessék. A támadástól remélt, már úgysem nagyon vérmes várakozásaimat az a körülmény, hogy Dembiński hadserege (Arad helyett) Temesvár felé hátrált, végképp tönkretette, mert a hátrálási célpont önkényes megváltoztatásával a nevezett hadsereg egyesülése az enyémmel legalább két nap késedelmet szenvedett (lévén az Arad és Temesvár közti távolság hat mérföld), vagyis Dembiński hadserege ugyanennyi idővel tovább volt egymaga az osztrákok támadásainak kitéve és – ha az utóbbiak élnek lehetőségeikkel – Temesváron túlra szorulhat, mielőtt a parancsnokságom alatt álló hadsereg ezt a pontot elérheti.

Így Dembiński altábornagy (Arad helyett) Temesvár felé való hátrálása az osztrákok ellen tervezett erőteljes támadás előfeltételét, hadseregeink egyesülését eleve kétségessé tette; és már augusztus 10-én délután meg kellett győződnöm róla, mennyire jogosan tartottam, hogy az osztrákok a Dembiński altábornagy felkínálta lehetőségeket alaposan kihasználják.

Augusztus 10-én reggel Nagysándor tábornok az I. hadtesttel aradi táborából elindult a temesvári úton, hogy aznap Vingáig menjen, másnap pedig Temesvárnál egyesüljön az ott összpontosuló Dembiński-féle hadsereggel. Nagysándort gróf Leiningen és Poeltenberg tábornok a III. és VII. hadtesttel augusztus 10-én Aradig követte; nekik 11-én kellett volna Vingát elérniük, és 12-én kellett volna egyesülniük Dembiński hadseregével.

Főhadiszállásom augusztus 10-én még Óaradon maradt.

Augusztus 10-én a délutáni órákban Nagysándor tábornoktól a következő két jelentés* érkezett a főhadiszállásra:

 

Augusztus 10-én déli 12 órakor

A mindhárom fegyvernemből álló ellenség* Újság mögött áll a magaslaton. Erőszakos felderítésünk alkalmával erősen lövöldözött minket két üteggel. Még ezelőtt egy sebesült tiszt érkezett hozzánk Temesvár felől, és azt állítja, hogy tegnap csata volt, melynek következtében a mieink kénytelenek voltak Lugosra hátrálni. Kérdezem, mennyire terjed feladatom abban az esetben, ha túlerővel támadnak meg; jelenleg Újságon innen a szőlőkben állok, és védekezőleg tartom magam; ezért sürgetőleg várom a további parancsokat. Ebben a pillanatban az Újság fölötti magaslaton ellenséges hadoszlopok mutatkoznak, melyeknek egy része, a lovasság, a Maros felé, jobb oldalamba húzódik.

Nagysándor

 

A másik (későbbi) jelentés így szólt:

 

Az ellenség túlerővel nyomul előre. Sürgősen kérek további parancsokat, annál is inkább, mert az ellenség jobbszárnyunkat bekerítéssel fenyegeti.

Nagysándor

Elküldve délután 1 órakor

 

Az első jelentésre azt a parancsot küldtem Nagysándor tábornoknak, hogy fogadja el az ütközetet elszántan, és állja meg emberül. Ha mégis visszavetik, az út két oldalán húzódjék vissza Újaradra, födözze ezt a pontot és a marosi átkelőket.

A második jelentés arra indított, hogy személyesen siessek a harctérre, mivel Nagysándor állításából, hogy az ellenségnek igen nagy az ereje, és a további parancsnoknak – olyan esetben, mint a mostani, mikor ez a helyzet egyszerűsége miatt teljesen fölösleges – sürgős kéréséből azt kellett sajnos gyanítanom, hogy Nagysándor tábornok, mint rendesen, híjával van annak a hidegvérnek és elszántságnak, melyre pedig okvetlenül szüksége volt, hogy hadteste fegyverbecsületén csorbát ne ejtsen.

Még Óarad utcáin elért az az újabb jelentés, hogy Nagysándor tábornok már meghátrált. Hogy az előttem teljesen ismeretlen terepen némileg tájékozódjam, először is fellovagoltam az erőd vársíkjára, itt azonban megkaptam Kossuth kormányzó utasítását, hogy a most kezdődő minisztertanácson személyesen vegyek részt; így Nagysándor tábornokot Újaradról puszta szemmel is kivehető visszavonulása folytatásában személyesen meg nem állíthattam, és csak arra tudtam ismételten emlékeztetni, hogy Újaradot a legrosszabb esetben is tartsa.

Hogy ellenséges hadtest Temesvárnak háttal Arad ellen támadólag fölléphetett, igazolni látszott a Nagysándor első jelentésében említett sebesült honvédtiszt állítását, hogy az osztrákok Dembiński altábornagyot az előző napon Lugos felé meghátrálni kényszerítették.

Ezzel ellentétben Kossuth a minisztertanácsot, amelyre meghívott, azzal az értesítéssel nyitotta meg, hogy biztos forrásból vett jelentés szerint Dembiński altábornagy az előző napon (augusztus 9-én) Temesvárnál győzelmet aratott az osztrákok fölött. Az utóbbiak voltak a támadók, és Dembiński altábornagy a csata kezdetén megint azon a ponton volt, hogy meghátráljon, mikor Bem altábornagy váratlanul ott termett a csatatéren, azonnal átvette a vezérletet, s a megkezdett visszavonulásból habozás nélkül támadásba ment át. Így beszéli – folytatta közléseit Kossuth – két honvédtiszt Dembiński hadseregéből, akik éppen Bem megérkezésekor megsebesültek a csatatéren, de a segélyhelyről még több órán át szemmel kísérték a mieink szakadatlan előnyomulását. Mikor a két tisztet – így fejezte be Kossuth – a segélyhelyről Aradra szállították, a csata még nem ért véget, de a Bem hirtelen megjelenésével az egész vonalon előidézett kedvező fordulat után joggal föltételezhetjük, hogy a győzelem a mienk maradt.

Ennek a feltevésnek, feleltem én, ellentmond ugyanaz az irány, amelyből egy ellenséges hadtest errefelé közeledik; Nagysándor tábornok éppen most hátrál előle; meglehet azonban, hogy az előző napi temesvári eseményekről a kormányzó úr jobban van értesülve, mint én, aki az eseményekről éppen ellenkező tudósítást kaptam. Annál jobb ránk nézve, mert ha Dembiński hadseregének állítólagos győzelme igaznak bizonyul, a Nagysándor tábornokot szorongató osztrák seregtest 24 órán belül szét lesz verve, mivel az a szándékom, hogy III. és VII. hadtestünkkel még ma éjjel átkelek a Maroson és virradóra Temesvár irányában támadólag előrenyomulok. Most azonban – jegyeztem meg – az iránt is felvilágosítást kell kérnem, hogyan értsem, hogy Bem altábornagy, akinek Erdélyben kellene lennie, augusztus 9-én hirtelen megjelent a temesvári csatatéren, és Dembiński altábornagy jelenlétében átvette a parancsnokságot az ottani hadsereg fölött. A kormányzó úr egy korábbi közléséből – folytattam – tudom, hogy Bem altábornagy július 31-én Marosvásárhelynél* súlyos vereséget szenvedett; Erdélyből újabb győzelmekről semmit sem hallottam; így sehogy sem lehet olyan kedvező ott a dolgok állása, hogy Bem altábornagy személyes jelenléte tulajdon hadseregénél nélkülözhető legyen. Hogyan hagyhatta tehát el Bem altábornagy a maga helyét Erdélyben? Hogyan vezérelhette Temesvárnál azt a hadsereget, melynek vezetése Dembiński altábornagyra volt bízva?

Kossuth erre azt felelte, hogy ő már abban az időben, mikor engem az említett személyes találkozóra (Karcagra vagy Kisújszállásra) meghívott, meg volt róla győződve, hogy valamennyi hazai hadsereg fővezérségét egyetlen ember kezére kell bízni, és leginkább azért óhajtott velem személyesen találkozni, hogy a fővezér megválasztása kérdésében tanácsomat kérje; mikor a találkozó meghiúsult, az ő Dembiński altábornagy ügyességébe vetett bizalma pedig napról napra jobban megrendült, a haza megmentése érdekében szükségesnek tartotta a bánsági hadsereg vezetését haladéktalanul ügyesebb kezekre bízni; így történt, hogy magát Bem altábornagyot behívta a Bánságba, hogy ha lehet, tegye jóvá, amit Dembiński elrontott.

Ebből a nyilatkozatból még mindig nem lehetett kivenni, hogy most ki vezérli az erdélyi hadsereget, hogy milyen állást foglal el most Dembiński altábornagy a bánsági hadseregben, hogy miképp történt meg Bem altábornagy behívása Erdélyből a Bánságba – mindezekről tehát bővebb felvilágosítást kértem.

Kossuthnak a temesvári hadi eseményekre vonatkozó előbbi közlései szemlátomást kettős célzatot árultak el: a jelenlevőknek Nagysándor meghátrálása következtében borús kedélyét újra földeríteni, és Bem altábornagyot egyidejűleg olyan férfiúnak kiáltani ki, akit az isteni gondviselés szemelt ki a haza dicsőséges megmentésére. Hogy Bem távollétében ki vezérli az erdélyi hadsereget – erre a kérdésre a kormányzónak csakugyan nehezére eshetett megfelelni, hiszen már nem volt erdélyi hadsereg! S ezért jobbnak látta, ha nem titkolja tovább, hogy ő Bem altábornagyot immár kinevezte fővezérré.

Nekem, mikor a kormány ülésére megérkeztem, arra kellett gondolnom az akkori viszonyok közt, hogy most főleg a főparancsnok megválasztásáról lesz szó. Ezért Kossuth kijelentésére, mely szerint Bem altábornagy Temesvárnál a Dembiński altábornagy hadseregét az utóbbinak jelenlétében vezényelte, természetesen felfigyeltem, és úgy éreztem, ez a talány csak azzal fejthető meg, hogy Bem altábornagyot már eleve kinevezték fővezérré. Joggal gyanítottam tehát, hogy ez a minisztertanács megint csupán szemfényvesztés Kossuth részéről; hogy Kossuth ezt az állást – melynek betöltéséről látszólag az egybehívott minisztertanácson kellett volna most határozni – már régen, a miniszterek megkérdezése nélkül, önkényesen betöltötte. Abban a pillanatban azonban, amikor Kossuthnak a temesvári hadi eseményekről szóló közléseiből rájöttem, hogy Bemet már kinevezte fővezérnek, nem voltak csalhatatlan bizonyítékaim, hogy Bemnek kinevezése valóban a miniszterek tudtán kívül történt. Lehető volt, hogy a tanácskozás célja csak az, hogy a miniszterekkel egyetértve, engem rászedjen.

Ezért Bem altábornagy és Dembiński altábornagy rejtélyes szolgálati viszonyának tisztázását célzó említett és ismételt faggatózásomnak az volt az egyedüli célja, hogy arról megbizonyosodjam, vajon a tanácskozással az egész kormány akar-e engem, vagy Kossuth akarja-e velem együtt a minisztereket is elámítani. Amint látni fogjuk, faggatásom eredménye valahova középre esett a két lehetőség közé; ha nem is minden miniszter, de legalább egy (Csány László) közlekedési miniszter (lehet, hogy mások is) kétségtelenül arra volt kiszemelve, hogy velem együtt a fővezérválasztó tanácskozásban rászedett alakként szerepeljen.

Alighogy Kossuth – ismételt kérdéseimmel rákényszerülve – bevallotta, hogy ő Bem altábornagyot már kinevezte fővezérré, Csány ezt a kinevezést törvénytelennek nyilvánította, mert hiányzik róla a miniszteri ellenjegyzés.

Nem hiányzik, mondta Kossuth, mert egy miniszter, mégpedig a hadügyminiszter (Aulich) ellenjegyezte.

Erre nem volt joga a hadügyminiszternek, felelte Csány, mert a hadügyminiszter éppen oly jól tudta, mint maga Kossuth, hogy az országgyűlés fővezérül nem Bem altábornagyot, hanem Görgeyt ajánlotta a kormánynak, és hogy Szemere miniszterelnök a kormány nevében igenlő választ adott az országgyűlésnek erre a javaslatára.

Csány utóbbi állítását Szemere tagadta, és azt állította, hogy ő az országgyűlés ezen javaslatára csak ennyit válaszolt: a kormány a javaslatot tudomásul veszi.

Csány azt felelte, hogy ezt a választ az országgyűlés csakis helybenhagyó válasznak ítélhette, és hogy a kormány ez után a válasz után már csak az egyetemes haderő fővezére kinevezésének időpontját határozhatta meg, de már nem határozhatott a fővezér személyéről, és hogy ennélfogva ő (Csány) kénytelen fönntartani azt az állítását, hogy Bem altábornagy fővezéri kinevezése törvénytelen.

A többi miniszter nem vett részt a vitában, ahogy én sem.

Miután Csány kijelentését már nem próbálták megcáfolni, Vukovics Sebő igazságügyi miniszter szólalt föl, és azt a kérdést, hogy kit kell az összes magyar hadak főparancsnokságával megbízni, nyílt kérdésnek nyilvánította; ennek égetően sürgős eldöntését azonban, szerinte, szükségképpen meg kell előznie bizonyos nézeteltérések kiegyenlítésének, amelyek az ideiglenes kormány közt és énköztem fönnforognak. A kormány ugyanis – folytatta Vukovics – tudja, hogy legtöbb lépését a parancsnokságom alatt álló hadsereg soraiban, legkivált pedig az én közvetlen környezetemben éles bírálat szokta kísérni; hogy általában ennek a hadseregnek tiszti köreiben az ideiglenes kormányra vonatkozó megjegyzések és vélemények szemmel láthatóan arra irányulnak, hogy az ország legfelső polgári hatóságát a hadsereg szemében minél mélyebbre alacsonyítsák, s a hadsereget magát mindinkább hozzászoktassák a „katonai kényuralom” eszméjéhez, és így tovább; – én tehát először is tisztázzam magam a gyanú alól, hogy az elsorolt kormányellenes jelenségeket a parancsnokságom alatt álló hadseregben szándékosan magam tenyésztem, hogy azok saját politikai érzületem megnyilatkozásai, személyes céljaim tanújelei; siessek tehát az önigazolással, mert neki az a meggyőződése, hogy amíg engem ez a gyanú terhel, az egybegyűlt minisztertanácson nem lehet elfogultság nélkül megtárgyalni a fővezérválasztás ügyét.

Az ideiglenes kormánynak azt a gyanúját, hogy nekem és a hadseregnek a katonai kényuralom bevezetése a célunk, régóta ismertem. Hiszen Kossuth állt a kormány élén, aki ennek a törekvésnek a meséjét maga költötte (hogy vele az országgyűlést belehajtsa a függetlenségi nyilatkozatba), és azután úgy járt a mesével, mint a játszótársai ijesztgetésére mumust készítő gyermek, aki végül maga is fél a maga készítette alaktól. Régóta vártam, mikor léptet a kormány olyan újabb intézkedéseket életbe, amelyek e gyanútól sugallva a parancsnokságom alatt álló hadsereg éléről való elmozdításomat, sőt magának e hadseregnek a feloszlatását is célozzák. De az igazságügyi miniszter komoly felszólítása, hogy egyszerű nyilatkozatommal cáfoljam meg az engem a kormány szemében terhelő gyanút, mégis váratlanul ért; mert sehogy sem tudtam megérteni, hogyan érhetné el most egy egyszerű nyilatkozat azt az eredményt, amelynek elérésére minden eddigi, Kossuth kormányzónak annyiszor megismételt nyilatkozatom elégtelennek bizonyult. Még váratlanabbul ért az igazságügyi miniszter előadásának az a része, hogy a kormány csak most kezdett rám gyanakodni azok miatt a kormányellenes jelenségek miatt, melyek a kormány bizonyos intézkedéseinek éles bírálatában nyilatkoztak meg a hadsereg soraiban; nem tudtam elképzelni ugyanis, hogy az igazságügyi miniszter már teljesen elfelejtette az utolsó komáromi napokban a főhadsereg és kormány közt támadt mély meghasonlást; ez a meghasonlás, megengedem, annál súlyosabb aggodalommal tölthette el a kormányt saját jövőjére nézve, mennél inkább hiányzott az erkölcsi képesség és állásukat és befolyásukat tekintve legkiválóbb két kormánytagban (Kossuthban és Szemerében), hogy meggyőzzék a hadsereget: ezt a meghasonlást nem azért provokálták, mert nincs bennük elég erő a hidat (ahogy korábban a nemzet mögött) tulajdon becses hátuk mögött is fölégetni.

Az igazságügyi miniszter panasza a parancsnokságom alatt álló hadsereg táborában és főhadiszállásán előforduló kormányellenes megnyilatkozásokról egyébként nem volt teljességgel alaptalan.

Az olyan kormányintézkedések, mint az orosz beavatkozás ellen meghirdetett keresztes háború és böjt – az a rendelet, hogy minden helységet, melyet az ellenség elől kiüríteni kényszerülünk, fel kell égetni – a Mészáros–Dembiński-féle, valamint a későbbi Dembiński–Mészáros-féle főparancsnokság megalkotása – a hivatalos hirdetmény, hogy Franciaország hadat üzent Ausztriának* – a (még csak nem is eredeti) bohózat a zsidóemancipáció s a nemzetiségek egyenjogúsága* kimondásával akkor, amikor magának a kormánynak már csak egyetlen menedékhelye maradt az országban, az is csak néhány napra: a kormánynak ezeket és ezekhez hasonló intézkedéseit közvetlen környezetemben bizony nem emlegették valami dicsérő módon.

És ugyanúgy sem Kossuthnak különös előszeretete egy olyan kamarilla iránt, mely mind személyes, mind hivatalos tekintélyének észrevehetően ártott – sem a feltűnő ellentét Kossuth szavai és cselekedetei közt – sem az a tulajdonsága, hogy minden kalandor fecsegőnek, kivált minden besúgónak hajlandó volt hitelt adni – sem gyakori megfeledkezése, hogy neki csak családapai, de nem kormányzói minőségében szabad nőuralom alatt állnia* – sem az a rendkívüli respektus, mellyel minden személyét fenyegető veszéllyel szemben viseltetett – sem állhatatos törekvése, hogy ennek ellenére a kormányzói méltósággal a hadsereg főparancsnokságát is személyében egyesítse – sem a mindenáron való, mindennemű ünnepeltetés iránti kielégíthetetlen vágya – sem az a szokása, hogy a nép hangulatát egyebek közt a hadsereg győzelmeinek mesésen felnagyított közhírré tételével iparkodott emelni, úgyhogy a csatajelentésekhez képest a hadsereg valódi hőstettei szót is alig érdemlő csekélységekké törpültek – sem (hogy Szemerére térjünk) saját politikai múltját tekintve nevetséges republikánus kormányprogramja – sem azon törekvése, hogy az általa dédelgetett gerillacsapatokat* a telivér köztársasági hadsereg egy nemévé szervezze, amelynek főparancsnokságát jó előre önmagának szánta – sem azok a mesterfogások, melyekkel belügyminiszterként ezeket a gerillacsapatokat a már létező (igaz, hogy nem köztársasági) hadsereg kiegészítésének rovására mindig szaporítani tudta – sem ismételt kísérletei, hogy engem egy Kossuth ellen irányuló duumvirátus tervének megnyerjen – meg kell vallanom, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereg tisztjeit a táborban és a főhadiszálláson ezek és az ezekhez hasonló tények nem ragadták lelkesedésre Kossuth vagy éppen Szemere iránt. Ellenkezőleg mindkettőjükről, kivált Szemeréről gyakran lehetett olyan megjegyzéseket hallani, melyek a legfelső kormányhatalom képviselői iránt köteles tisztelettel nehezen fértek össze, és melyeknek hatása alatt az ideiglenes kormány egyetemének tekintélye csorbult, ámbár a többi miniszter nevét a hadseregben vagy egyáltalán nem, vagy csak illő tisztelettel emlegették.

Nézetem szerint az igazságügyi miniszter ennek ellenére sem szorult rá, hogy az ideiglenes kormány két feje felőli tiszteletlen megjegyzéseket, valamint az említett és más hasonló kormányrendeletekkel kapcsolatos kedvezőtlen ítéleteket abból az önkényes föltevésből magyarázza, hogy én katonai kényuralomra törekszem, és hogy a korlátlan hatalomhoz vezető utam egyengetésére idéztem elő mindezeket a szóban forgó kormányellenes jelenségeket. Az igazságügyi miniszter – mondom – ezeknek a jelenségeknek eredetét az én törekvéseim erkölcsi tisztasága elleni támadás nélkül, igen egyszerűen és felettébb logikusan levezethette volna a főhadsereg és a kormány közti komáromi meghasonlásból – ha már sehogy sem akarta elismerni, hogy azok a kedvezőtlen ítéletek igazságosak, azok a tiszteletlen megjegyzések Kossuthra és Szemerére igen találók. S ekkor az igazságügyi miniszternek még mindig szabadságában állt engem – ha már meg akarta tenni – egyszerűen a komáromi meghasonlásra hivatkozva vádolni a korlátlan hatalomra törekvéssel; ebben az esetben ráadásul egy kétségtelen tényre (tudniillik engedetlenségre) hivatkozhatott volna, nyugodtan kihagyva az ellenem emelt vád indokai közül minden rágalmazást.

Mikor az igazságügyi miniszter mindezek ellenére más, teljesen légből kapott indokokkal támogatta vádját, én ebből azt láttam, hogy inkább a komáromi meghasonlást (melyben az ideiglenes kormány nem valami dicséretes szerepet vitt) igyekszik gondosan kerülni, mint az ellenem emelt vádat alaposan megindokolni. Ez a vád, meglehet, csak az igazságügyi miniszter keserű kifakadása volt a miatt a kellemetlen fogadtatás miatt, melyben – mint láttuk – minisztertársa, Szemere részesült a parancsnokságom alatt álló hadsereg nyíradonyi főhadiszállásán megérdemelten, és melyről az igazságügyi miniszter valószínűleg már tudott; ebben az esetben lehet, hogy nem is von kérdőre, ha azt is tudja, mivel szolgált rá Szemere, hogy így fogadják.

De akárhogy volt is – nem tudtam kitalálni, milyen elérhető cél lebegett az igazságügyi miniszter szeme előtt, mikor engem ilyen határozottan felszólított, hogy a korlátlan hatalomra törekvés gyanúját egyszerű nyilatkozatommal hárítsam el magamról.

Meg voltam győződve róla, hogy hiábavaló dolgot cselekednék, ha a miniszter felszólítását teljesíteném; meg voltam győződve róla, hogy Kossuth kormányzó előtt ugyanerről tett kijelentéseim sikertelensége után egy újabb hasonló nyilatkozatnak sem lehet sikere, és azt feleltem Vukovics felszólítására, hogy a kormány siessen haditörvényszék elé állítani engem, ha alapos oka van erre a gyanúra; de azt ne várja tőlem, hogy puszta rágalmakra, amilyeneket az igazságügyi miniszter felhozott ellenem, és hasonló besúgásokra alapított gyanúsításokra feleljek. Különben – tettem hozzá – a fővezérválasztásról szóló tanácskozásban személyesen részt vennem nem tartom illőnek, hiszen jelöltek közt esetleg személyemről is szó lehet.

Ezzel a kijelentéssel távoztam a minisztertanácsból, az utolsóból, melyen Aradon (sőt már egyáltalán) részt vettem, és minthogy Nagysándor tábornokot újaradi felállításában az osztrákok már nem háborgatták, egyenesen visszatértem Óaradra, a főhadiszállásra, és tüstént megtettem az intézkedéseket annak a támadásnak éjszakai előkészítésére, melyet én – mint a minisztertanácson is mondtam – Kossuth állítása következtében (hogy a mieink augusztus 9-én Temesvárnál győztek) az I. hadtesttel Újarad alatt szemben álló osztrák seregtest ellen indítani akartam.




Hátra Kezdőlap Előre