HÁLÓ


Válogatás Heltai Gáspár műveiből

 

Sajtó alá rendezte és a szöveget gondozta
KŐSZEGHY PÉTER

 

 

TARTALOM

A RÉSZEGSÉGNEK ÉS TOBZÓDÁSNAK VESZEDELMES VOLTÁRÓL VALÓ DIALÓGUS
SZÁZ FABULA
HÁLÓ
KRÓNIKA AZ MAGYAROKNAK DOLGAIRÓL

SZÓMAGYARÁZAT
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

 


 

A RÉSZEGSÉGNEK ÉS TOBZÓDÁSNAK
VESZEDELMES VOLTÁRÓL VALÓ DIALÓGUS.


AZ ISZONYÓSÁGOS GONOSZSÁGRÓL,
A RÉSZEGSÉGRŐL ÉS TOBZÓDÁSRÓL.

I. RÉSZ.

A RÉSZEGSÉGRŐL ÉS TOBZÓDÁSRÓL AZ EMBEREKNEK LELKE NAGY KÁRT VALL. MERT EZEK AZ EMBERT MINDENFÉLE ONDOK BŰNBE ÉS GONOSZSÁGBA EJTIK; A LELKET ELVESZTIK, ÉS AZ ISTENTŐL ELSZAKASZTVÁN ÖREK KÁRHOZATRA VISZIK.


DEMETER: Láss láss, hol ballag az én régi pajtársom: bezzeg sok ideje annak, hogy nem láttalak. Isten adjon jó napot!

ANTAL: Fogadj Isten, jó Demeter! Mint vagy? Jobban vala dolgod, mikor az elmúlt időbe szembe valánk egymással; mert akkor szép színed vala, jó ruháid valának. Igen rontcos is vagy, valamint vagyon dolgod.

DEMETER: Tudja veszel, hol jártam mind. Pokol társaságba elegyültem vala, azok közett megszokám a boritalt, és amiatt mind egészségemet, mind pénzemet, mind ruhámat elköltém és elvesztém. Immár a szokás természetté vált bennem, nehezen hagyhatom el immár.

ANTAL: Mi dolgod, jó Demeter, hogy a gonosz társaságnak annyéra engedtél? Hiszem inkább kellett volna engedned az Úristen parancsolatjának, hogy nem mint a te társaságodnak. (...) Mert, jó Demeter, ím látod, hogy egészségem vagyon, jó ruháim vadnak, pénzem is vagyon; ezt senkinek nem köszenem, hanem csak az Úristen igéjének és a mostani prédikátoroknak.

(...)

DEMETER: Mint én hallom, jó Antal, nagy észre fogtad magadat. Nám, ezelőtt ugyan jó pajtársom valál, és a bort kedveléd vala, miképpen, hogy én is igen szeretém. Mi oka ezokaért annak, hogy most oly nagy mértékletességre fogtad magadat?

ANTAL: Bezzeg nagy oka vagyon ennek. Mert az Istennek az igéjéből hallottam és tanultam, mely igen nagy gonoszság legyen a részegség és tobzódás, és mely igen gyűlölje az Úristen. (...) Mikor az ördög az embert borral, avagy egyéb erős itallal megfoghatja, osztán megdúlja a fejét, és elvészen minden értelmet és okosságot belőle, és az embert tiszta bolonddá teszi. Annakutána csúfolja, játszódtatja, és egyik fajtalanságból másikba keveri. Mert efféle megrészegedett ember az ördeg rabja és tulajdona. És mivelhogy az Úristen immár nem ő Istene, gondot sem visel reá, az ördeg minden kévánsága szerént cselekedik véle.

DEMETER: Antal, atyámfia, nagy dolgokat beszélesz! (...)

ANTAL: Jó Demeter, nyilván nagy dolog, kit beszélek. És nyilván higgyed, hogy nincs külenben mint mondom. (...)

DEMETER: E rettenetes dolgokat ezelőtt való időkben nem tudtad, jó atyámfia Antal: mert semmit nem hallottam effélékről, hogy beszélettél volna. Mert igaz, így szereted vala a bort, mint én és az egyéb társaság.

ANTAL: Szánja az Isten, én is a tü ledér céhetekbe valék. (...) Az emberi okosságnak ítíleti ezt mondja: bódogok azok, kik vigadnak, és kedvek szerént élnek. Inkább siet ezokaért a korcsomaházhoz, hogynem mint a gyászlásnak házához. Ez ellen kedig Krisztus Urunk Salamonnal ezt mondja: hogy azok bódogok, kik keserűséget szenvednek etc. Vedd eszedbe ezokaért, mely igen veszedelmes dolog az Úristennek Igéjét az emberi okosság szerént mértékleni, mivelhogy ekképpen egymással ellenkednek. A korcsomán és egyéb lakodalmakba elfelejti az ember minden szegénységét és nyavalyáját. Aki kedig nyavalyáját és minden gyötrelmét elfelejti, ez nem kiált az Istenhöz, segétségül sem hívja az Istent. (...)

DEMETER: Tehát az Istennek nagy gondja vagyon reánk. Én kedig mint azt tartottam, hogy mindenek csak egy terténetből[1] lesznek rajtunk.

ANTAL: Olyan nagy vakságba éltek mindnyájan, mert nem hallgatjátok a mennyei tudománt, az Úristennek szent igéjét. (...) Az embernek teste és természete, mely még meg nem máslatott, és a szent Lélek által meg nem újult, nem csak dölyfes és kevély, hanem igen gyarló is. Ezokaért nem szükség, hogy a tetűt beoltsák a ködmenbe, mert anélkül is csak könnyen megterem benne. Azonképpen aki az ő testét borral megtölti, nem művel egyebet, hanem az oltatlan mészre vizet tölt, és a tűzbe olajt, hogy inkább meggerjedjen és égjen. Mivelhogy tudjuk ezokaért a mi testünknek és természetünknek gonoszságát, tartozunk véle, hogy megzabolázzuk, és ostor alatt tartsuk, meg is sarkantyúzzuk, eledelébe is elvonjunk és elszakasszunk, hogy ne emelkedjék, a lélek ellen se támadjon fel. Mert minél erősb a test, annyéval erőtlenb a lélek. Mikor a test meggerjed, és az ő kévánságos szabadságba szaladhat, akkor a lélek alányomattatik és meggyőzettetik. Viszontag, mikor a test megenyhítés által megaláztatik: akkor jól vagyon a léleknek dolga, győzedelmet és diadalmot veszen. (...)

DEMETER: De jó atyámfia, Antal, mi oka ennek, hogy oly kevesen vadnak, kik így szólnának a böjtről, mint te? Mert egy nyíhányat hallottam immár, ki keresztyénnek mondotta magát, olyanokat is hallottam, kik igen kérkesznek vala, hogy ők az Evangéliomot mindennap hallják, majd ezt is merik vala mondani, hogy ugyan jól értik. De azok nem így szólnak vala a jóllakásról, a boritalról, a keresztről és a böjtről. Mert amint én beszédekből megértém, gyűlölik vala a böjtet, és a józonságot majd bűnnek ítílik vala. Ezt is látám, hogy azokat, kik józanol és mértékletesen kezdnek vala élni, megcsúfolák, és nevetik vala őket. (...)

ANTAL: Én édes Demeterem, ezt e drága dolgot nem hallották a kuaszok és az ördegnek kolbászi, kik a böjtet, azaz a józan és mértékletes életet csúfolják és megutálják. (...) Mely igen elfelejtették a kötést, melyet töttek az Istennel a keresztségbe! Mert lakodalmokba esnek, tobzódnak, duskát isznak, és mindenképpen megtöltik magokat, mintha a világiakkal egy céhbe avagy társaságba volnának: mintha e világnak soha ellene nem mondotta volna, mintha az Isten a keresztyéneket e világtól soha el nem választotta volna: jaj, jaj, e nagy vakságnak! (...)

DEMETER: Bezzeg mint én hallom, másképpen kell a jámbor keresztyénnek élni, mint én az én társaságommal eddig éltem. Mi nem a kereszt alatt akartuk őtet követni, hanem lágy párnákon ülvén, nagy palaszkokkal, jó piros borral, jó sült kappanokkal. De a mint én látom: nem oda Buda, nem. (...)

ANTAL: Csodaképpen vagyon kedig e mostani ondok időbe a keresztyéneknek dolga. Mert nagy bátorságba járván azt vélik, és azt tartják, hogy mindkét vállakon terhet viselhetnek, azaz, hogy mind Istennek, mind ördegnek s mind e világnak szolgálhatnak, mely nyilván lehetetlen dolog. Mert az Isten nem duplás szűvet, hanem ép szűvet kéván. (...) Afféle kétfelő sántáló keresztyéneknek nyilván még végre azt mondják, mely írva vagyon Apokalip. 3.: tudom a te cseleködeted, hogy sem hideg, sem hév nem vagy. Vajha hideg avagy hév volnál! Miért kedig, hogy sem hideg, sem hév nem vagy, hanem csak meleg, kivetlek és kipöklek az én szájamból.

Eszedbe vedd azokaért, atyámfia, Demeter magadat, és jól meglásd, mint éled e világba életedet, mint elegyülsz e világiekkel, kik nem ismerik az Istent; mint enyhíted a te testednek gonosz indulatját! Mert ha azt nem enyhíted, hanem borral és minden felötte valósággal meghizlalod és gyöngéltetöd, nyilván higgyed, hogy úgy hordoz, hogy soha a menyországnak kapuját meg nem találhatod. (...)

DEMETER: Én édes Antalom, ezelőtt való időbe, mikor együtt voltunk, gyakorta meg csúfoltalak, és mind azt véltem, hogy igen antal a fejed. De kérlek megbocsáss: ennekutána nyilván nagyobbnak böcsüllek, és nem Antal pajtársom, hanem Antal uram lészen neved nálam mert látom, hogy igen nagyra mentél immár. Bezzeg bolondul cseleködtem én, hogy eddig e ledérség után jártam, a pokol társaság közett.

ANTAL: Jó atyámfia, Demeter, szinte azon bolondságba ejtett vala engemet is az ördeg; de hála legyen az Úristennek, ki engemet az ő szent igíje által megvilágosított. (...)

DEMETER: Mint én beszédedből értem, ondok állatnak kell a bűnnek lenni az Úristennek előtte, jó volna ezokaért, jó Antal uram, megérteni az embernek, honnan támadjon főképpen ez ondok állat.

ANTAL: A bűn főképpen a tobzódásból és felöttevalóságból, mint egy kútfőből támad; és egyik bűn a másikat követi, és a sok bűnek egymásból függnek, mint a láncba egymásból a szömek, és soha egy bűn sincs egyedöl. (...)

DEMETER: Hála legyen az örek Úristennek, hogy e mai szent vasárnapon hozzád találkoztam. Tudom, hogy a társaság eddig tízszer is megkeresett. Ők nyilván most a boron vadnak, ott déselnek. De miérthogy immár hallottam a te édes beszédedből, szerető Antal uram, mely igen iszonyóságos gonoszság legyen a részegség és tobzódás, bizony én a borra nem megyek, hanem haza megyek és lefekszem. Holnap az Isten akaratjából felkelek, és veled a prédikációra megyek. A prédikáció után ismét hozzád megyek, ha meg nem bántatnál véle, és tanulnék tőled. Mert nyilván eszembe vöttem, hogy a szent lélek Úristen szól ki belőled.

ANTAL: Úgy, úgy, szerető atyámfia, Demeter, jó útba vagy immár. (...) E héten mindennap jöjj hozzám, és jobban adom elődbe, az Úristennek ajándékából, mely igen nagy gonoszság legyen a részegség és tobzódás, és minemű károk származzanak belőle. (...)

DEMETER: AZ Úristen fizesse kegyelmednek, szerető Antal uram, és tartsa meg kegyelmedet minden jóba. Ajánlom szolgálatomat kegyelmednek.

 

II. RÉSZ.

HOGY A TOBZÓDÁS ÉS A RÉSZEGSÉG AZ EMBERNEK LELKÉT ELVESZTVÉN, TESTÉT IS ELVESZTI, ÉS KÜLENB-KÜLENBFÉLE BETEGSÉGEKNEK ÉS IDŐTLEN HALÁLNAK OKA.


ANTAL: Isten adjon jó napot, atyámfia, Demeter. Ott valál-é a prédikáción?

DEMETER: Isten fogadja kegyelmednek, jó Antal uram. Azt kérdi kegyelmed, ha a prédikáción voltam? Hogy nem voltam volna? Csak alég győzém várni, hogy megvirradjon, hogy odamenjek. (...)

Kérlek tégedet, jó Antal uram, tégy eleget ígíretednek: mert tudod, hogy tegnap megígírted, hogy ma is tanítasz.

ANTAL: Örömest megművelem. (...) Mert e nyilván való dolog, hogy a tobzódással és a részegséggel az egész természet megrontatik. Abból jő a nyavalyás és időtlen vénség; abból jő a főnek eszeveszése és szédelgése; abból lesznek a könyvező és pecsenés szömek, a büdes lehelletek és fekete fogak, a fájó és nem emésztő gyomor, a reszkető kezek, a vízkórság, a köszvén minden testébe, a kólika és bélnek poklossága, az olajjal származó és túros[2] lábak; revideden: minden betegségek a fölette való ételből és italból származnak. (...) Honnan vagyon az, hogy mikor most egy hatvan esztendős embert látunk, hogy úgy törédett, úgy fonyodott meg, mintha egy hólnapig az akasztófán függett volna; nincsen semmi erője, teljességgel meggörbedett. Lám, mely cinterem színű vagy te, jó atyámfia, Demeter, mely igen ráncos az orcád, ugyan discantot írhatnának reá! Lá, mint esett be mind a két szömed, maga alég vagy huszonkét eszendős ember. Vajon honnét vagyon ez? Nemde innét vagyon-é, hogy ifjúságtokba mindenitek az ő természetit a nagy tobzódással megtörte és megfojtotta? Mert tekints csak a korcsoma avagy egyéb lakodalomnak házához, lásd meg csak, mit művelnek az emberek: nám, úgy isznak, mintha átokkal parancsolták volna nekiek: meg kell halnyiok!

DEMETER: Nyilván igen igazat beszélesz! Én nyilván minden erőmet, s mind egészségemet elvesztém e hitván tobzódás miatt. Szánja az élő Úristen! De jó Antal uram, vadnak azért most is szép vén emberek.

ANTAL: Valahol egy magabíró szép vén embert látsz, kérd meg tőle, miképpen jutott olyan nemes vénséghöz. Nyilván azt feleli, hogy alkolmas munkával és mértékletes étellel és itallal jutott ahhoz, nem tobzódással. Most kedig csak étel és italba és jó lakásba vagyon minden mesterség és minden igyekezet, elannyéra, hogy az embereknek zúg a fülek belé, hogy könyvez a szömek, hogy dedereg az ajakok, és hogy teljességgel elbolondulnak. Bezzeg nyavalyaságos emberek ezek, kik az ondok szertelenségbe estenek. Mert nyilván nyavalyás dolog ez, és annak, aki eszébe veheti elég rettenetes, hogy efféle részegeseknek nincsen nagyobb ellenségek, mint tulajdon őmagok - mert őmagok magokat megölik. Ha egyéb volna valaki, ki őket meg akarnája ölni, vaj mint kergetnéjék azt? Talám sok országot megjárnák azért. Ó nagy bolondság!

DEMETER: Én is vallom, hogy ennél nagyobb bolondság nincsen.

ANTAL: Nyilván hiszem, hogy effélékbe tíz közett sem hal egy meg igaz és természet szerént való halállal. Mert ha igaz meg nem halnak akkor, mikor részegek és mikor a bortól megdühödtek, azért ugyan a természetet megrontották, elvesztették, és a borral készen bényelték a pókot, mellyel meg kell halniok. Mikor azután meghalnak, nem különb, mintha fegyverrel ölték volna meg magokat - mint adhatnak számot az Isten előtt? (...) Innen vagyon ama közmondás is, hogy többen halnak az ivegbe és kupába, hogy nem mint a folyó vízbe. (...) Ne nézd a bornak verességét és hogy a pohárba olyan szépen fénlik; könnyen megyen bé, de végre megmar, mint a kégyó, és mérge meghat, mint a jáspis kígyóé. A te szömeid nézik az idegen asszonyállatot, és a te szüved visszafordultakat beszél. (...)

DEMETER: Minden ember erről bizonságot veszen, hogy így vagyon, amint te beszélesz! (...)

ANTAL: (...) Mert látjuk, hogy sokan vadnak, kik úgy isznak, hogy ugyan megreszket a lélek testekbe, és testek felfuvalkodik, és csak meg nem szakadnak belé - ezt kedig vitézségnek tartják. Itt sokan vitézséget nyernek, kik azelőtt soha semmi ellenséggel szömbe nem voltak, és úgy haragosznak a borra, hogy az ellen minden vitézségeket meg akarják mutatni. (...) És akik az itkezetbe vitézül víttanak, és ellenségöket meggyőzték: azok a bortól meggyőzettetnek nagy részegséggel. Mikor immár a bortól megbolondultak, egy igen kicsin okból összvevesznek, és egymást húzák, vonszák, vagdolják, nem külenben, mint a fene és kegyetlen vadállatok. (...) Ingyen sem említem a több károkat, hogy egynyíhányan csonkák-bonkák és bénák lesznek miatta, és kuldulásra jutnak; de nem csak őmagok, hanem mind feleségek s mind gyermekek. Ugyan néked is, atyámfia, Demeter, elég marha[3] marada atyádtól: de hol vagyon immár? Lá mely igen rontcos vagy: tizenkét macska alég foghatna egy egeret dolmányodba!

DEMETER: Mind oda vagyon. De mit tehetek nékie, szüvem szerént bánom. Rút élet ugyan, amint most beszédedből eszembe vészem, a részegeseknek életek.

ANTAL: De hogy nem rút? Nyelvekkel gyakran ez is terténik, hogy a borital után megszalad a nyelvek, és olyant pottyantnak ki, hogy mind magokat s mind egyébeket, vélek egyetembe nagy nyavalyába és keserűségbe hoznak. És olyant csacsognak olykor, kit józankorába nagy önkénzással sem vallották volna meg. Mert a borban szertelenség vagyon, semmit rejtekbe és titkon nem hagy, hanem az önnen gonoszságát is megjelenti a boros, kérkeszik és dicsökedik is véle. Ebből támadott ama közbeszéd, hogy a részegök, a bolondok és a gyermecskék örömest igazat mondanak. (...) Hol még az egyéb rútság, hogy a részegösek a disznókkal egy társaságba vadnak, sárba hevernek, az önnen nadrágokat megtöltik, és a fogokon, mint a kányák, által focskandnak etc. (...) Mert ezt jól látjuk, hogy ez oktalan állatok, mikor eleget ittak, elhagyják, és ismét a gazda házához térnek. De e teremtett állatoknak szidalmazói és megvesztegetői többet isznak szomjúság és szükség nélkül, hogynem mint szomjúságokba. És ekképpen több bort veszítnek el, hogynem mint szükség volna. (...) Kérlek mit felelnek az utolsó napon, mikor a bor, minden teremtett állatokkal[4] ott lészen, és vádolja őket ebből, hogy szidalmasképpen éltenek véle, s mind a több teremtett állatokkal? Mert jól látjuk, hogy sokan, mikor részegek, medve természetűek, nekik disznó természetűek, némelyek kedig eb természetűek, és teljességgel ördegekké lesznek, hogy a jámbor, józan és szelíd erkölcsű ember inkább kévánna a farkasokkal együtt lakni, hogynem mint effélékkel.

Efféle csapok nem sok idő múlva, miérthogy a nagy tobzódással természeteket megrontották és a nagy itallal egészségeket elvesztették, előkullognak, és ha megtekinted őket, tehát orcájuk felpuffadott, mint egy felfútt hógyag, és revid lehelet miatt fúnak, mint a vidrák. (...)

DEMETER: De hála legyen az Istennek, ki engemet megszabadított e sok rútságból. Isten tartsa meg kegyelmedet, jó Antal uram!

ANTAL: Véled egyetembe, jó atyámfia, Demeter.

 

III. RÉSZ.

HOGY NEM CSAK A LÉLEK ÉS A TEST VÉSZ EL A RÉSZEGSÉG ÉS TOBZÓDÁS MIATT, HANEM MIND A JÓ HÍRNÉV, MIND A JÓ ERKÖLCS S MIND A SZEMÉRMESSÉG ETC.


DEMETER: Isten adjon jó napot, szerető Antal uram! Megbocsássa kegyelmed, majd késtem egy keveset, hogy nem szinte a prédikációnak eleire jutottam.

ANTAL: Én azt hiszem, hogy ez estve a gonosz társasághoz találkoztál volt, és azokkal dőzsöltél, és azért volt nehéz a fejed, hogy ma fel nem kelhettél. Nem így vala az elmúlt két nap a beszéd köztünk.

DEMETER: Azt nem műveltem, nyilván higgyed, Antal uram; mert e gonoszságnak véget vetettem. Vaj ki jól jut a tegnapi beszéd eszembe, hogy azt mondád, hogy a részegesek megvakulnak és megbolondulnak, hogy penitenciát nem tarthatnak és nem imádkozhatnak - hogy ittam volna tahát a gonosz társasággal?

ANTAL: Miért késtél tahát, hogy idején fel nem jöttél?

DEMETER: Igazán megmondom, jó Antal uram. Íme azúta fogva, hogy az Úristen adta, hogy szömbe löttem véled, és hogy értettem oly drága dolgokat tőled, mely igen rettenetes gonoszság légyen a részegség, oly igen irtózom a boritaltól. Ezokaért is e két nap csak egyszer-egyszer öttem ebédet. Reggel kedig, hogy felkőttem, oly igen jól voltam, oly igen könnyen, hogy én magam is csodálkoztam. Annakelőtte való időkben, mikor a gonosz társasággal estve duskát ittam, reggel oly igen gonoszul voltam, és a fejem olyan volt, mint egy fa bot. Most kedig, Úristennek hála, oly igen könnyen voltam, mintha új ember volnék. Annakelőtte sem estve, sem reggel nem jutott az imádság eszembe, most kedig szüvem szerént imádkozhatom. És ez ennek oka, hogy ma is idein fel nem jöttem. Mert felkelvén mindjárást térdre esém, és miérthogy oly nagy buzgósággal imádkozám, elvétettem volt a harangszót. De jó Antal uram, azt mondád tegnap, hogy ezt az egész hetet szenteljük és illejük az Úristennek. Kérlek ezokaért, meg ne bántassál véle, számláld előttem a több károkat, kik lesznek a részegségből.

ANTAL: Dicsértessék az Úristen örekken-örekké, ki adta ezt az ő szent lelke által a te szüvedbe, hogy engödnél az ő szent igazságának. Kérem az ő szent felségét, az ő szent fiának, a mi Urunk Krisztus Jézusnak általa, hogy erősítsen tégedet az ő megismert igazságába, és tartson tiszta, józan és szent életbe, ámen. Én kedig öremest mindenkor minden jóra tanítlak. (...) A pogánoknak írásiba olvassuk, hogy a filozófusok maga azok pogánok voltak, és csak a természet okosságának intését követték. Ezt végezték: hogy nem alkolmas, sem illik, hogy egy jámbor ember felötte való borral megterhelje magát és megrészegüljön. És efféléket ők minden tisztességtől megfosztották, soha semmi tisztességet reájok nem bíztak. Mert jól látták, hogy abba, aki részeges, semmi szemérem nincsen, minden ok nélkül szól, ingyen sem gondolkodott a dologról, melyet végezni kell; sem eleit, sem kezepit, sem végét meg nem forgatta, de mégis neki kákog. És amit egy tikmony sült előtt megmondott, arról ingyen sem emlékezik, mert a bortól megveszett a feje, eltompult az elméje; nincsen semmi válogatás avagy ítílet fejébe. Mit mondjunk? Csak egy darab hús, két szöme, töke s törzsek.

DEMETER: Mint én eszembe vehetem, igen jámborok voltak a pogán bölcsek: kevés héja, hogy azokat el nem haladták, kik most igen kérkesznek, hogy keresztyének volnának.

ANTAL: Ugyan elhaladták. Mert mit művelnek most az emberek, mind nemes, mind városbéli s mind falubéli, mindnyájan, mondom, mit művelnek? Sokkal külenben cselekednek, mint a pogánok. Mert ha valami tisztre fejedelmet választani kell, ottan a nemes uraim ezt mondják: Jer, válasszuk ezt, mert igen jó, nyájas ember. Ha kérdik: Miből tudjátok? Ottan ezt felelik: Mert minap odamentünk vala házához, bezzeg ember módra tarta. Királi módra fézetett vala. Úgy hordatta a bort, mint a vizet, elannyéra, hogy éjfélikoron mentünk volt haza. Bezzeg a társaság közett nékik nem jól tötték volt fel az okulárt, mert a sárba estek egynehányan. (...)

DEMETER: Mely igen jól tudod a nemeseknek szokását. Én szolgáltam őket; igaz, így beszélnek, mint kegyelmed mondja.

ANTAL: Nemcsak a nemes uraim művelik ezt, hanem szinte azonképpen vagyon a városbélieknek is dolgok. Mert ha együtt vadnak a választott emberek, jelesen a borháznál (mert ott kell előszer mind bírót s mind polgárt tenni), ismet mondják: No, kit tegyünk bíróvá, polgárrá etc? Ha mégis valamely józan köztek vagyon, kinek még lángaz az Istennek szent lelke valami keveset szüvébe, az ezt mondja: Jó uraim! Jertek, tegyük ezt bíróvá, polgárrá etc., mert jámbor ember, igazságszerető, jó esze is vagyon, nem felötte haragos, nem akaratos, józan, gondviselő, gyakorta jár az egyházhoz, és mindenkor házánál találják etc.

DEMETER: Vajon mit felel a többi e jó tanácsra?

ANTAL: Mit felelnének? Megnevetik és megcsúfolják, mondván: Kuc Lovrente![5] Bezzeg szépen találja... Eb volna, ki azt bíróvá, avagy polgárrá tennéje; mert soha egy pohár borát sem láttuk. Osztán felötte igen eszes, soha senkihöz nem megyen, senkivel nem nyájaskodik, olyan, mint a passer solitarius[6] etc. De inkább ezt tegyük bíróvá! Mert e jó ember, nyájas ember; soha nem maradhat házánál, mindéltig barátihoz megyen. Tegnap is azt értötte volt, hogy együtt vagyunk, oda jöve hozzánk, maga immár vacsorált volt otthon; és majd tíz óráig mind velünk mulata. De még hazamenet is soha el nem bocsát vala, hanem bévün házához, liktáriomot hozata, jó piros bort hozzája - úgy ereszte haza. Ma reggel ugyan ráncos vala az orcája, és bojtos a feje beléje, mikor a piacra jöve. Ezt tegyük ezokaért bíróvá! (...)

DEMETER: Mit művelnek tahát a falubéliek?

ANTAL: Ugyanezenképpen vagyon a falubélieknek is dolgok. Azok, ha lelkipásztort kell választani: előszer egybegyűlnek, és mikor jóllaktak immár, hogy a sok kolbásznak bűze, a fokhagyma és a bornak szaga általverte fejeket, akkor elkezdik nagy móddal a plébános-választást: Jó komáim, kit válasszunk plébánossá? Ha oly vagyon közettek, kinek valaha szüvébe fért az igazság, az ezt mondja: Jó uraim! Minap itt a szomszéd faluba valék, és történék reggel odajőnem. Igaz, hogy harangoznak vala. Bemenék én is a templomba; tahát nagy csendesszég vala a templomba, maga sok jámbor vala benne. Kevés idő múlva elkezde a plébános nagy szép lassan egy lelki éneket, és az egész község mind mondá véle, oly igen szép egyenesen, mintha csak egy ember mondanája. Mert mint értém, megtanította volt őket annakelőtte reája. Azután felméne a prédikációszékre; bezzeg szépen prédikála, oly dolgokat hallék ott tőle, kiket soha annakelőtte nem hallottam. Jó volna ezokaért, hogy azt hoznójok ide; avagy más jámbort, ki olyan volna, mint az.

DEMETER: Fogadja-é a többi ezt a jó intést és jó tanácsot?

ANTAL: Patvart fogadják! Inkább ellene állván, megcsúfolják! Minap ideki egy faluba mentem vala, tahát szinte az én gazdámhoz gyűltek volt, ott kezdék ezt e dolgot. De rútság, mint pirongatnak vala egy jámbort, ki olyan jó tanácsot ád vala nékik.

DEMETER: Kérlek, mit mondának?

ANTAL: Nám mondám: csúfolják vala, ezt mondván: Jó, bátor! Igen tudod te! Minap mi is betértünk vala ott egy kevéssé az egyházba: tahát szinte akkor prédikál. Nagy dolgokat művele a bírákon! Nagy keménséggel ezt mondá, hogy az Isten haragja vagyon fejeken, és hogy az Isten a poklot készítötte efféléknek, ha meg nem térnek... Oly haragos szömmel néz vala, mintha reggel mind tormát ött volna, és ecetet ijutt volna reája. Maga nem igen nagy bűnt töttek volt, csak hogy nem büntették volt meg az ifjakat, kik éjjel tizenkét óráig valami fonóháznál a leányokkal tomboltak volt, és egyéb aprólékot műveltek volt etc. Ki hozna ilyen papot ide?

DEMETER: De kérlek tégedet, micsoda tanácsot adnak vala ők?

ANTAL: Ők ezt mondák: E napokba mi is mentünk vala egy szomszéd faluba, és ott a torba jól lakozánk. Tahát tisztes jámbor volt a plébános, szép fodorhajú, víg. Nem volt egy is köztünk, kire hat avagy hét pohár bort nem köszent volna. Végre csaknem táncra költ vala a dolog; házához is vün azután bennünk; még a pincébe is bévitt vala. Vala még egy hordó borocskája, talám volt hetven csaphely benne! Mert nem kímíli az övét; úgy tarta, úgy, hogy alég láttunk volt hazamenni. Ezt hozzuk ezokaért, mert ez nem szid, sem dorgál minket: mert alég prédikál vagy háromszor esztendeig!

DEMETER: Ugyan: e tanácsot követték-é?

ANTAL: Ugyan csak ebbe marada a dolog. Mert elmenének a bolondok, és ismet nagyobb bolondot hozának közikbe, mint őmagok valának. Immár egy bolond vezérli a másikat, és mindnyájan együtt az ördegnek kürtőjébe esnek etc.

(...) Ott állunk, látjuk a részeget, mosolgunk néki, és hallgatunk: maga keservesen kellene sírnunk... (...)

DEMETER: Láss dolgot, mely igen vak világ! (...) De honnan leszen ez?

ANTAL: Az Úristennek haragjából! Mert ez az Úristennek haragjának nagy ostora, mivelhogy őnéki hálaadatlanok vagyunk, és tetetésképpen kérkeszünk az ő nevével; és keresztyéneknek híjuk magunkat, azért ostoroz bűnt bűnnel, ondokságat ondoksággal. És oly setétségbe hágy esnünk, hogy kevésb világosság vagyon bennünk, hogynem mint Ciceróba, Szókratészbe, avagy egyéb pogánokba; és mind hitünkkel, szentírásunkkal, bölcsességünkkel oda nem érhettünk, hová a pogánok értek, az ő természet szerént való okosságokkal!

DEMETER: Bezzeg nagy visszafordultság és nagy vakság vagyon most a keresztyéneknél! (...)

ANTAL: Bezzeg nagy vagyon. Mert miérthogy a pogánok tudták, hogy minden emberség és tisztesség elvész efféle disznó élet miatt - ezért a rómabéliek, mint Valerius[7] írja, megtiltották a bort az iffiúságtól és az asszonyállatoktól.

DEMETER: Vajon miért?

ANTAL: Bezzeg azért, hogy az asszonyállatok és az iffiak efféle szertelenség miatt vaddá és szemérmetlenné ne lennének, hanem jámborságba és tisztaságba maradnának. Mert nyilvánvaló dolog ez, hogy a borba semmi szemérmesség nincsen: és valamit a boros meg mér gondolni, azt meg is méri művelni, akár férfiú s akár asszonyállat legyen; főképpen, ha asszonyállat lejend. És Bakhus[8] után mindenkor a másik grádics a szemérmetlenség. És valamely asszonyállat a bort kezdi szeretni, annál minden jóság, jámborság, tisztaság etc. meghal. Azok helyébe kedig jő minden fajtalanság. Mert valahol Ceres[9] és Bakhus öszvegyűl, odajő a Vénus[10] is a menyeközére! Mennyi sok kurvát, paráznát, csácsagót, ondoklót etc. teszen a bor! Sok az asszonyállatok közül a bor miatt csácsogni kezdnek, nyakokat felemelik, téstova szömlélnek etc. Kik józankorukba nagy emberséggel, tisztességgel és csendességgel veszteg ültek volna, és nagy ajándokért egy férfiúval bátran nem szóltak volna! (...) Mit beszéljek sokat? Aki józan s jámbor, az jól látja a rútságot és az ondokságot, kit művelnek a részegesek. (...) Minden lakásnak mind kezdete, mind vége ondokság. Egyik köszeni a másikra a bort nagy kupával; a másik (tisztességgel mondva) az alfelével fogadja! Egyik elkezdi a kábálkodást, és olyant hazud, hogy csaknem meghajolnak a gerendák beléje. Egyik kérkeszik marhájával - maga szalmazsákon hál mind feleségestől, gyermekestől. A másik dicsökedik gazdagságával, nagy házával - maga ha tekinted, tahát alól üres, felül nincsen semmi benne. Harmadik oly igen tudós, oly igen magyaráz - maga tiszta kába és bolond. Vagyon oly bennek, ki még szeméremtestét sem fedezi be. Úgy iszik egynehány bennek, hogy még az ebeknek is elég jut benne. Revideden: effélék megszűntek az emberségtől, elannyéra, hogy az ebek megutálják őket és a legyek megcsúfolják.

DEMETER: Jaj, Úristen, sok ideig éltem az ondokságos életbe! De jó Antal uram, a te beszédedből eszembe vöttem magamat, és amint annakelőtte szerettem ezt az életet, oly igen gyűlölem immár.

ANTAL: Istennek hála. Isten adjon jó éjet!

DEMETER: Ámen.

 

IV. RÉSZ.

HOGY NEMCSAK A LÉLEK, A TEST, A JÓ HÍRNÉV, A JÓ ERKÖLCS ÉS SZEMÉRMESSÉG VÉSZ EL A TOBZÓDÁS ÉS RÉSZEGSÉG MIATT: HANEM ELVÉSZ A MARHA IS, ÉS AZ EMBEREK ELSZEGÉNYEDNEK MIATTA, KULDUSSÁGRA ÉS EGYÉB NYAVALYÁKRA JUTNAK.


DEMETER: Isten adjon jó napot, szerető Antal uram!

ANTAL: Isten fogadja, atyámfia, Demeter.

(...)

Nagy panaszolkodás vagyon mindenütt a mostani időről, mivelhogy szükség vagyon, és minden drága. (...) De vajon honnan vagyon ez? Ki imerre, ki amarra vet. De igazán mondom, nem kellene senkire vetnünk, hanem csak a nagy torkosságra és a nagy tobzódásra. (...) Mert a gyermecskéket még idején szoktatják a borra, meg a bölcsőbe azt adják innya, mert félnek, ha felnevekednek, nem tanulhatják meg azt innya - ezokaért idején hozzákezdnek! Nem csoda, hogy a zsidók és törekök oly igen gazdagok. Mert munkálkosznak azok, és amellett mértékletesen élnek. De minálunk minden ember hivolkodni akar, és amellett ugyan jól lakni, és a borba ugyan feredni. Erre kedig költség kell. Ezek mellett mindennap új ékesség támad, mindenféle ruházatba, mind fírfiúnál s mind asszonyállatnál, főképpen az asszonyállatoknál - és a sok fraktúrának és sokféle öltezetnek csinálásának nincsen vége. Evvel kedig egyik ugyan űzi a másikat, a pór a városbélit, a városbéli a nemest, a nemes a zászlós urat etc. Soholt semmi szertartás nincsen: ennyit sem kereshetnek minden munkájokkal is az emberek, mennyét ruházatjokra és ételekre s italokra elköltnek. (...) Ez előtt való időkbe egy asszonyember-sarut ötvenkét pénzen vesznek vala; most kedig hatvan pénzen. Immár nem jó az országbéli bőr hozzája, hanem idegen országból kell bőrt hozzája hozni. Ezelőtt való időkbe egy jeles menyeközébe alég láttál két selemruhát, de most minden tölcsérgyártóné selemruhába mórál! A sok gyűrőket, boglárokat, kapcsokat, kesentyűket etc. ki számlálhatja meg? Bezzeg, efféle szertelenségre pénz kell.

DEMETER: Jól látom, Antal uram, hogy kiváltképpen az asszonnépek efféle cifrálásra és hejába való költségre igyeköznek; de nyilván a férfiak is nagy szertelenségben élnek, mind ruházatjokba, mind ételbe s mind italba.

ANTAL: Úgy vagyon. Mert ezelőtt való időkbe polgáruram eljárhat vala a fekete báránbőrrel béllett hacokába nagy urak előtt is; de most szégyennek tartja, ha hát subába megyen oda is. Ha távol látod, ahogy nest-subájába előballag: királi kancelláriusnak véled, maga kezel sincs hozzája. Ha a műves legényeket tekinted: tahát mindenik felvarrotta a rókafarkat a nyakára, mert szégyenli ott viselni az engedelmes báránnak bőrét. Immár teljességgel elfelejtették a régi posztókat, melyekbe a mi atyáink nagy együgyűséggel[11] és tisztességgel ölteztenek. Mind új posztók vadnak: ki gránát, ki félskárlát, ki egyéb skárlát, ki selem etc. - tudja veszél! Egy egész hólnapig csak a neveket sem tanulhatnám meg. Minden hitván nyílfoldozó most abba öltezik. Nem szólok most a nemesrendről, mely teljességgel a mértéktelenségnek célját meghágta mind öltezetbe s mind ételbe-italba. Mert a bokorból-támadott látja a nagyságosnak fénességét: mindjárást ő is arra igyeközik! Mindent keres, mindent elád, mindent nyúz, csakhamar talál okot, hogy a szegénytől elhajtsa a csörcökret. Hazud alá-fel: marta varjú, csakhogy ő is Dorottyával estve skárlátba és hajtott nusztsüvegébe mehessen a komaságra avagy a menyeközére! Maga ha házához mégy: ott semmit nem találsz, hanem a hulló háznak nagy hitvánul tapasztott falát és egy macskát a hideg tűzhelyen... Ha a lakodalomban az étkeket nézed, tahát a sok bors miatt feketék és a sok sáfrán miatt ugyan veresek. Ott költik a bort, mint a vizet. Efféle szertelenséghöz bezzeg pénz kell és költség. Nem csoda ezokaért, jó atyámfia Demeter, hogy oly igen elszegényednek az emberek e mostani időben. (...) Eképpen bünteti meg az Úristen a részegeseket, hogy természetek megfordul, és az ital tulajdonságát elhagyja. Mert ez volna az italnak tulajdonsága, hogy a szomjúságot megoltaná. De a részegesekbe nem műveli azt, hanem inkább gerjeszti őket: mint látjuk, hogy az oltatlan mész inkább ég, mennyével inkább töltnek vizet reá (...) Nagy kénba vadnak ezokaért az ördegnek mártíromi, a részegesek, még e világon is. Mi legyen kedig e világ után? Jaj azoknak!

DEMETER: (...) Nem heába vagyok oly beteges, oly arcol vágott, oly rontcos... De az Úristennek hála, ki engemet kisegített belőle, a te jó beszéded és tanításod által!

ANTAL: (...) Így vagyon megírva Jób:34: "Az Isten a népnek bűnéjért képmutatót ád fejedelmül." Képmutatónak nevezi itt az írás azt, aki viseli ugyan a fejedelemnek szömélyét, de ésszel gyermek. Mert a bor kitolta fejéből mind az okosságot s mind az észt. Olyan fejedelmet mond, hogy vet a népre a népnek bűneiért. Ez ilyen részeges és tobzódó fejedelmek és bírák, miérthogy az ételbe és italba mind reggel s mind estve foglalatosok, elfelejtik a szegény népnek nyavalyáját. Gondjokat sem viselik, pereket elhalasztják és vontatják esztendőről-esztendőre. És miérthogy ők az tobzódásba foglalatosok, másnak engedik tiszteket, hogy ítíljenek és törvényt tegyenek. Akinek vagyon osztán, az keni meg az ítílőmestereknek markokat. És kinek értéke vagyon reá, hogy többet adhat: annak jobban foly pere. De aki nem adhat, annak nincsen helye a törvénybe, nincs annak biztonsága; elveszti ezokaért a pert. Honnan következik kedig ez a szegény emberre? Innen: hogy az igaz pásztor, az igaz úr nem jámbor, nem vigyáz, nem gondol a szegény ember nyomorúságával, hanem észik, iszik, tobzódik - marta ördeg! - és minden gondviselést a tiszttartókra hárít. A tiszttartók kedig nem gondolnak a szegény ember nyomorúságával, nem fáj őnékiek, mert a jobbágy nem övé. Hanem marasztják szegényeket, elejtik külenb-külenb fortéllal, bírságolják, ijesztik, vadásszák az ajándokokat. Meg sem szűnnek addig, míg erszényeket meg nem töltik. Az úrnak ő magának is kell; az is ró, vonszon, nyúz, kóborl; ha tekinted: tahát a szegénynek csak mezítelen teste, gyermeke és felesége marad. Egyéb semmi. Jaj e visszafordult világnak! (...) Lássad ezokaért, ha illik-e a fejedelmeknek, nemeseknek, bíráknak etc. tobzódni és szünetlen lakásban[12] forgani? Nyilván nem. Mert ezek mindnyájan itt e földen az Úristennek heltartói. Illik ezokaért, hogy józanok, tisztességbe élők és a jóságnak szeretői legyenek, hogy mindenkor készek legyenek, mind éjjel s mind nappal az ő alattak valóknak igyeket tiszta ésszel és jótanáccsal forgatni, és szegényeket kártól megmenteni. Micsoda a nemes ember, ha e jóságok benne nem találtatnak? Goromba pór, nem nemes! Noha e nevet viseli, hogy nemes. Igaz: mint a pispek a Biblia nélkül nem pispek, hanem reves tőke; mint a Szent Miklós faképe. Nem használ a név semmit! (...) Sok pórt találhatni, kiknek vajdanevek vagyon, de azért nem nemesek, se vajdák. Titulus sine re![13]

DEMETER: Én édes Antal uram, amint én hallom, nemcsak ez a nemesség, ha valaki nest-subájába öltezzék és a festett lóra[14] felhágjan, és úgy móráljon, hanem más dolog kell hozzá. De vaj ki kevesen vadnak, kik ezt értik!

ANTAL: Így vagyon. Kevesen értik. De ki bűne, hogy nem értik? Érthetnéjék: de nem akarják érteni. Mert a tudós emberek őköztek semmi böcsületbe nincsenek. Ők semmit nem tanultak gyermekkorokba; most sem taníttatják fiaikat, egy skólára sem viselnek semmi gondot. Mikor fiok annyét tanulhat, hogy egy levélkét tud magyarázni - elég azután. Maga ezt is nyavalyásul tudja: egyníhányszor szövétneket magyaráz szőnyeg helyébe. Azután mindjárást lóra ültetik hosszú sarkantyúval; lakásról-lakásra megyen, észik, iszik, tobzódik. Ezt sem említi, ha vagyon-é isten, avagy nincsen? Vagyon-é tisztesség, nincsen-é? Ezért közbe meghal az atya: - a fiú kiűzi az anyát a házból. Törvényt kellene tenni a jobbágyoknak: - tahát ennyét tud hozzá mint a bagoly a Páter Nosterhoz![15] Nem tudja, ha vagyon-é dekrétum avagy nincs. Azonközbe a nagy tobzódás miatt elvész a gyomra, megcsomószik a nyaka, meggörbed a háta, megtekenesül a hasa, és megtántorodik a lába... Ha látod távol, nem tudod megítílni, ha ördeg, avagy ember. (...)

DEMETER: Hadd el ezt, jó Antal uram; ne szólj. Mert ha valaki e nemesek közül ezt hallaná: vaj mint haragudnéjék érötte! Talám a székbe[16] idézne érötte!

ANTAL: Hadd haragudjék csak, hadd idézzen! Majd mind elidézik őket az Úristen elejbe. Ott nagyobb harag lészen, és nem használ ott a patvaria.

DEMETER: Kicsoda mondja ott a sentenciát?

ANTAL: A Jézus Nazarénus:[17] aki mindent tud, és mindent lát. (...) Oly vagyon, ki józonkorába oly szelíd, mint egy bárány; ha ihatik, tahát olyan, mintha mind az egész héten puskaport ött volna! Forog, kap mindenfelé, itt is öszvevész, amott is háborúságot támaszt! (...)

DEMETER: A te beszéded, jó Antal uram, mindenbe igaz, mert én bizonságot vöttem róla. Ezokaért is mindéltig e pofámon kell viselnem a Bakhus címerét - mint ím látod. De nem gondolok immár véle! Ez elég énnékem, hogy az Úristen az ő szent lelkével, a te jó tanításod által kisegített belőle: Őnéki legyen hála! Az Úristen tartson meg, jó Antal uram!

ANTAL: Téged is, atyámfia, Demeter.

 

V. RÉSZ.

HOGY A RÉSZEGSÉGBŐL ÉS TOBZÓDÁSBÓL JŐ AZ ÚRISTENNEK MEGUTÁLÁSA, AZ Ő JÓTÉTÉRŐL VALÓ ELFELETKÖZÉS ÉS AZ Ő CSELÖKEDETINEK NEM BÖCSÜLÉSE.


ANTAL: Talám csak keveset aludtál ez éjjel, hogy ilyen reggel feljöttél?

DEMETER: Nem-igen sokat aludtam.

ANTAL: Miért? Talám valami bántásod vagyon valakitől?

DEMETER: Ezelőtt való időkbe, mikor még a gonosz részeges társaság közett valék, éjjel oly igen nehezen aludtam, hogyha ugyan megráztak volna is, azért ugyan fel nem serkentem volna. De most oly édesdén aloszom éjjel, miérthogy csak egyszer észem napjába, hogy semmi édesb és nyugodalmasb nem lehet. De igen hamar felserkenek. Ma kedig, miérthogy csötertek és vásár vagyon, igen reggel kezdének az utcán marhát a piacra hajtani; ebbe serkenek fel.

ANTAL: Nekem is kellene ugyan valamit a vásáron vennem; de szóljunk előszer valamit a mi szokásunk szerént az iszonyóságos gonoszságról, a részegségről és tobzódásról. (...)

(...) Akik a tobzódásba és a testi gyönyörűségbe bemerültek, és csak ez életnek keresésébe foglalatosok, sem az Istenről, sem az ő csodatételiről meg nem emléköznek, hanem csak az önnen hasokról, mely is ő istenek. (...) Hogy efféle megutálásba és vakságba ne esnének a keresztyének, és teljességgel Isteneket el ne felejtenéjek: ezért szerzötte az Úristen a keresztet. És külenb-külenbféle nyomorúságával gyötri őket, hogy a keresztyének eszekbe vegyék magokat, hogy e világhoz teljességgel ne ragaszkodjanak. (...) Ha az Úristen csak jóval volna minekünk, hamar tiszta gonosszá lennénk. (...)

DEMETER: Úristen! Mint én hallom, jobb embernek külenb-külenb nyavalyába lenni, hogynem mint testi bátorságba és minden elégségbe.

ANTAL: Nyilván jobb. Mert a nyavalyába emléközik az Isten felől, de a jó szerencsébe elfelejti az Istent; még csak felebarátjáról sem emléközik. (...)

(...)

Mert a vaknak még az előtte való világosság is setétség, mint a póknak az édes méz méreg. Ezenképpen a tisztátalanoknak semmi nem tiszta. (...)

(...)

DEMETER: Ah, jó Antal uram, könnyű minékünk immár erről szólnunk, Úristennek legyen hála; de az ördeg igen keményien megkötezi az embereket, mikor az ő hálójába békerítheti - hogy sem látnak, sem hallnak; és azt vélik, hogy e világba jobb élet ne legyen, mint ez ondokságos élet.

ANTAL: Úgy vagyon. De az emberek nem hiszik, hogy légyen ördeg. De akinek szöme vagyon, az jól hiszi, hogy vagyon, noha az ördeget szömével nem látja. Mert az istenteleneknek cselekedetibe ugyan formára megmutatja magát.

Jó Demeter atyámfia, igen reggel légy itt, akkor szóljunk e dologról, mert ma vásárra is kell mennem, miérthogy csötertek vagyon.

DEMETER: Keszenem, tiszta szűből, minden énhozzám való jóakaratodat. Isten tartson meg!

ANTAL: Veled egyetembe, jó atyámfia, Demeter!

 

VI. RÉSZ.

HOGY A RÉSZEGSÉGBŐL ÉS TOBZÓDÁSBÓL FELEDÉKENSÉG ÉS BOLONDSÁG TÁMAD; ÉS HOGY AZ EMBER CSÚFFÁ ÉS TELJESSÉGGEL ESZTELENNÉ LÉSZEN MIATTA.


DEMETER: Isten adjon jó napot, jó Antal uram!

ANTAL: Isten adjon neked is, jó atyámfia, Demeter! Talám az én tegnapi ígíretemről emlékeztél, azért jöttél oly igen idein fel?

DEMETER: Bezzeg arról. Mert tudod, mint vagyon a közbeszédbe: adós fizet. A te tegnapi ígíreted ezokaért adóssággá lött: tartozol tahát megfizetni.

ANTAL: Úgy vagyon. Öremest is megművelem. Mert tudom, hogy tartozom véle. Isten hírivel kezdjünk hozzá!

(...)

(...) Aki józan és betér a korcsomaházhoz, csoda dolgot lát ott. Nyilván ott eszébe veheti, hogy több ész vagyon egy ökerbe, hogy nem mint egy részeg emberbe. Mert az öker a vízbe eleget iszik, és mindjárást hazatér. A borháznál kedig úgy isznak az emberek, hogy megvakulnak belé, annyéra, hogy eltekintvén egy ludat egy sulyaknak vélék etc. (...) És noha az emberek mind ezeket e nagy károkat látják, de mindezáltal nem gondolnak semmit véle... Bezzeg nagy bolondság ez!

DEMETER: Nyilván utánad vallom, hogy nagy bolondság, mert kárommal is megtanultam.

ANTAL: (...) A borital után kedig mindjárást elvész eszek. Ott nincs azután tanács, ott nincs okoskodás, tudomány etc., hanem zűr-zavar. Egyik elkezdi és énekel; a másik sír; a harmadik mindkét kezével hársol; a negyedik pénzt számlál, maga egy-sincs erszényébe; az ötedik nagyon magyaráz, maga egy betűt sem tanult soha; hatodik kérkedik vitézségével, maga soha egy ellenséget nem látott; hetedik nagyot kacag, ha kérded, nem tudja, miért; nyolcadik félrehajtván a nyakát, ott aluszik. Ki győzi mind előszámlálni?

Ugyan jól mondotta egy bölcs fírfiú, mikor kérdették volna tőle, minek mondanája a korcsomaházot: "A korcsomaház - úgymond - nem egyéb, hanem sok eszeveszettnek és bolondnak ketrece." (...) Mert azt látjuk, hogy a borosok minden embert meggugolnak és megcsúfolnak. Viszontag őket is megcsúfolják. Csúfolja őket az Isten, az angyalok és minden teremtett állatok; még az ebek is meghudozzák őket, mikor a falhoz támaszkodtak, avagy a ganéra dőltek.

DEMETER: Még ondokabb dolgot mondhatnék én erről, de irtózom tőle. (...)

ANTAL: (...) A tobzódás tunyává tészi az embert. Így cselekszenek a részegek: megtekintik a mívet, de nem nyúlnak hozzá; mert nem kell, mint a holt ebnek a csontrágás. Elébb-elébb ballagnak, mint a falon való árnyék. Elhagyják ottan feleségeket, és a tűzhelyen a mezítelen gyermecskéket. A marhát kedig kihordják lassan-lassan a házból, mindaddig, míg semmi meg nem marad benne. Mikor azután a szükség megkezdi őket gyötreni (mert nincsen immár mit a borra vinni), a kapálást meg nem tanulták, a kuldulást kedig szégyenlik. Mi következik azután?!

DEMETER: Lopás, avagy tolvajlás!

ANTAL: Ha igaz: nem lopnak, avagy tolvajolanak. De azért ugyan egyéb latorságra vetik magokat: drabanttá lesznek, és életeket két forintért eladják. Ha kedig egy faluba bemennek, ott hallanál parancsolást a szegény pór házánál; valamit erővel el nem vihetnek, avagy meg nem emészthetnek, azt ellopják és elenyésztik. Ha kedig ütközetre kellnek, tahát ott állnak, mint a törzsekek. Mert azelőtt a bor eldúlta a fejeket, megötte szüveket, és megfőzte inokat; nem víhatnak, mert nincsenek szüvek, sem erejek. Nincsen annak felette Istenek, nincsen angyalok is; hanem az ördeg ott szekdécsel a pázsiton előttek, úgy lesi lelkeket. Azonközbe - puff! - úgy ütik agyon, hogy midjárást ledőlnek az ebeknek. Hopp-haja - mint vötték hasznát az ő tobzódó életeknek?

DEMETER: Én édes Antal uram, én azt mondom, hogy nincsen jobb, hogy az ember az ő hivatalja szerént vigyázzon és dolgot tegyen. És azután egyék és igyék nem gyönyörűségre, hanem szükségre, hogy testét avval táplálja.

ANTAL: Úgy, úgy, atyámfia, Demeter. Mert mikor az ember dolgozik, úgy ehetik, úgy esik jóízűen. Nem hallottad-é valaha a nemesektől és az egyéb hivolkodóktól, mint panaszolkodnak, akármely jó étel legyen előttek, mondván: "Kár, hogy nem ehetem e jó étekbe; tudja veszél, mi lelt, hogy nem kell ennem" etc.

DEMETER: Gyakorta hallottam. De látod-é, nem tudtam akkor az okát, miért nem ehetnek.

ANTAL: Az az oka, kit mondottam. Miérthogy semmi munkát nem tesznek, nem éheznek. Az éhség kedig, az igen jó szakács: mert az éh gyomornak a legalábbvaló kenyér is mézes pogácsa. És úgy örül a víznek, mint a bornak.

DEMETER: Én édes Antal uram, illettük immár a pénteket is. (...) Holnap immár szombat vagyon: eljöjjek-é holnap is?

ANTAL: Valamit veled műveltem, nem én dolgom, hanem az Istené. Eljöjj kedig holnap is, hogy az egész hetet szentelhessük az Úrnak.

DEMETER: Ámen. Isten tartson meg!

ANTAL: Téged is.

 

VII. RÉSZ.


ANTAL: Ha, ha, jó atyámfia, Demeter: te vagy-é?

DEMETER: Bezzeg én vagyok. Isten adjon jó napot!

ANTAL: Fogadj Isten, jó atyámfia, Demeter. Mint ölteztél?

DEMETER: Bezzeg én is reámvöttem dolmányomat: mit mondanál hozzá? Úgy tetszik, hogy én sem vagyok immár kaka legény!

ANTAL: Látom, hogy új dolmányod vagyon. Osztán - nem tudom, mi dolog - nem olyan cinterem-színű vagy mint minap, mikor hozzámtalálkoztál vala; hanem ugyan piros szabású vagy! De kérlek, mondd meg énnékem: hol vetted ez új dolmányt?

DEMETER: Te adtad énnékem, én édes Antal uram!

ANTAL: Nem voltam e héten részeg, nyilván higgyed, hogy nem emlékezném róla, ha én adtam volna a dolmánt tenéked!

DEMETER: Még mostan is azt mondom, hogy te adtad énnékem. Mert én azelőtt oly igen részeges lator valék, szinte mint az én társaságom, a több latrok. Valami kedig jutott apámtól, anyámtól: azt mind megittam. Valamit azután kereshettem: azt is mind megittam. Elannyéra, hogy mezítelen maradtam vala teljességgel, mint az elmúlt napokban látád. Nagy nehezen tartottam vala kedig útiköltségre három forintot, hogy ide hazajöhessek véle. Ez e három forint bizony nem tartott volna három napig, mind elkölt volna. De a kegyelmes Atya Úristen az ő nagy irgalmasságából művelé ezt, hogy szömbe juttata véled. Mert mihelt az Úristennek igéjét és jóra való oktatásodat kezdém tőled hallanom: ottan az Úristen az ő szent lelkét adá hozzá, hogy foga rajtam. Azóta fogva csak egyszer öttem napjába, és egy-pénz-ára borral megértem. Íme: a három forintból megruháztam magamat, mint ím látod. Egészségem is vagyon, Úristennek hála, így adtad énnékem, én édes Antal uram, mind ruhámat s mind egészségemet, kit az Úristen tenéked mind itt, e világon, s mind a másvilágon megfizessen!

ANTAL: Úristennek hála, hogy ez ondokságos életből megszabadultál. De még több ondokság vagyon hátra, mely a részegségből és tobzódásból származik.

DEMETER: Több? Nám, minden ondokságnak kútfeje volt a részegség. Kérlek, számláld elő a több ondokságokat is!

ANTAL: Megművelem revideden; mert szombat vagyon ma, a barbélyhoz is kell mennünk. (...)

(...)

DEMETER: Mi jő egyéb a részegségből?

ANTAL: Harag és összveveszés. Mert mivelhogy a részegek megbolondulnak, mint tova-fel meghallók, nem értnek semmi emberséget, hanem minden kicsin dolgon ottan meggerjednek, ottan összevesznek; még csak azért is készek üstekbe menni társokkal, ha a pohárból mind meg nem isszák a bort. Rút és ondok szitokkal szidják egymást, hogyha valamelyik jámbor meghallja: megborzad a haja belé. Vagyon akkor oly bennek, ki minden ok nélkül haragra indul, morog őmagába, mint az eb - maga senki nem nyúlt hozzá, senki nem bántotta. Mert miképpen a víz elindítja a molnot, és a sarkantyú a lovat: így indítja a bor a természetet minden vakmerőségre, és felgyújtja az emberbe a gonoszra való indulatot. (...) Ha valamely jámbor, aki józan, történet szerént melléje ül: inkább látna egy ördeget mellette, hogy nem mint azt a józan embert. Ha kedig megszólítja és megfeddi valamiről, mindjárást megbolondul, mind ő s mind a több részegesek; ugyan megdühösznek beléje, és mindjárást kitaszigálják az ajtón. (...)

DEMETER: Meghiggyed, jó Antal uram, hogyha kezikbe mennél, és ezt a drágalátos dolgokat megbeszélnéd előttek, kiket ez napokba énelőttem beszélettél, annyéra koposztanának, hogy oly sima lenne a fejed, mint egy tök.

ANTAL: Tudom, jó atyámfia, Demeter, micsoda lélek hordozza őket; tudom annak természetét is. (...) Miért kedig, hogy e gonosz lélek hordozza őket, nem öremest szorulok egy házba vélek.

DEMETER: Netalámtán ha valaki hozzájok adná magát, és lassan-lassan kezdene e drágalátos dolgokról beszéleni, ők is eszekbe vennéjék magokat.

ANTAL: Semmiképpen nem művelnéjék. Ezért mondja Krisztus Urunk (Mat. 7.): "Ne adjátok a szentségest az ebeknek. És a gyöngyeket ne vessétek a disznóknak: netalámtán reátok roannának, és megszaggatnának." Vészed-é eszedbe, mit mond itt az Isten fia?

DEMETER: Vaj ki jól! Nem heába mondám tova-fel, hogy koposztanáják a fejedet! (...)

ANTAL: Rettenetes dolog kedig a gonosz példa, melyet adnak a több embereknek botránkoztatására. Mert mikor az iffiak látják a részegesekről, hogy így isznak és tombolnak, ők is mindjárást hozzákezdnek, mint a majmok; mert azt vélik, hogy ugyanígy kell lenni, és ők is így isznak, mint az öregök. Ekképpen száll azután ez iszonyóságos gonoszság egyikről a másikra, hogy végre közélet lészen belőle. És senki sem bűnnek, sem gonoszságnak nem ítíli, hanem szép és nyájas életnek. Jaj e világnak e gonoszságért!

DEMETER: Adná az Úristen, én édes Antal uram, hogy e széles világ megértenéje, oly formán, mint te érted, e nagy bűnnek a részegségnek, és a tobzódásnak nagy voltát. Bizony jobb életbe volna e világ mind lélek szerént s mind test szerént. Én igen köszenem tekegyelmednek, hogy az igazságnak útára hoztál, a te jó oktatásod és tanításod által. Immár józanon akarok élni az Úristennek kegyelméből. És imádkozom szüntelen.

ANTAL: Hála legyen az Úristennek, mert ő művelte ezt, az ő nagy kegyelmességéből, hogy szent lelket adott az én oktatásom- és tanításomhoz. (...)

DEMETER: Nyilván értöttem, hogy ez e tudomány az Úristentől vagyon, és bizonyos vagyok immár szüvemben. De igen kévánnám, ugyan igen kévánnám hallani tőled a megigazulásnak módját, és miképpen kell az Úristennek vacsorájával[18] élni. Mert hallom, hogy igen vetekednek egyníhányan ezekről.

ANTAL: Megszenteltük ez egész hetet az Úristennek: elégedjél meg most véle. Másszor, ha az Úristen megtart, ugyan bőven tanítlak arról.

DEMETER: AZ Úristen tartson meg, és adja az ő szent országát tenéked!

ANTAL: Ámen. Adja neked is!


FINIS.

 

SZÁZ FABULA


HELTAI GÁSPÁR
MINDEN JÁMBOR OLVASÓKNAK KÉVÁN ISTENTŐL
MIND LELKI S MIND TESTI JÓKAT.

Szerető uraim és szerelmes atyámfiai! Ím, gyűtöttem és egybeszedtem száz fabulát, régieket és újakat. Mi okból műveltem legyen ezt, minden jámbor olvasó megértheti az értelmekből, melyeket minden fabula mellé szerzöttem és utánna vetöttem. Senkinek e munkámmal nem akartam ártani, senkit nem akartam bosszontani, senkit is megküssebbíteni: és vélem, hogy ha valaki e fabulákat jó szűvel meg akarja olvasni, hogy sok jó hasznot vehet belőle. Mert noha e fabulák embertől talált és meggondolt dolgok, de azért ugyan velejesek, és külenb-külenb szép és hasznos tanóságok vadnak benne.

De noha ídes és igen jó akaratból felvöttem ezt a munkát (mely bizony nem igen kicsiny és alávaló), és noha nem kevés haszon jő a jámbor olvasóknak belőle: de mindazáltal tudom, hogy sokan lesznek, kik az én jó szándékomat és nehéz munkámat mind vissza és gonoszra magyarázzák. Mert a szájaveszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik: mert a szájoknak íze elveszett. Olyan az irigységnek természete is. Ezeknek ezokaért semmit nem mondok, hanem ezt: hogyha az én munkám nekik nem tetszik: ottan üljenek le, és csináljanak jobbat. Én bizon nem irillem.

Ha ezokaért én is úgy járok, mint a szegény ember fiával és szamarával járt volt: nincs mit tennem. Mert mikoron a szegény vén ember hozzávötte volna az ő gyermek fiát, és elejbe vötte volna az ő egyetlen egy szamarát, hogy a városba hajtaná eladnyi, megláták őket az út mellett cselekedő és munkálkodó emberek, és megneveték a szegény vén embert, mondván:

- Bezzeg, bolond ageb ez! Lá, mint hajtja előtte a szamárt! Nem tud az ageb reájaülni, avagy a gyermeket reá ültötni. Mely nehezen járhat ő maga is csak alég ballaghatik.

Hallván azt a szegény ember, felültöté a gyermeket a szamárra, és őmaga utána ballaga. Látván azt az út mellett való dolgozók, mondának:

- Bezzeg, bolond vén ember ez, mert csak alég ballaghat, mégis nem ült fel a szamárra, hanem a gyermeket ültötte fel reája: maga a gyermek könnyebb volna és könnyebben járhatna, hogynem őmaga.

Hallván ezt a szegény vén ember, ismeg megmásolá tanácsát, és leszállítá a gyermeket, és őmaga üle fel a szamárra. Látván azt az út mellett munkáló emberek, mondának:

- Micsoda hitván, kegyetlen vén ember ez! Ím, őmaga felült a szamárra, és utánna kell gyalogalni a szegény gyermeknek. Lám, ugyan rabbá tötte az önnen fiát, és semmibe nem kímíli a szegény gyermeket.

A vén ember, hallván e beszédöket megharagvék, és felvoná a gyermeket, és hátamegé ültötte azt a szamárra, és elindula a város felé. Mikoron ezt látták volna az út mellett való dolgozó emberek, mondának:

- Micsoda bolond és kegyetlen vén ember ez! Lám, a természet dolgát sem érti meg. Mert azért vagyon a szamárnak oly rövid háta, hogy csak egy ember üljön reá; ez kedig másodmagával hágott a szegény szamárra. Kár, hogy olyan vén ember és bolond.

Hallván ezt a szegény vén ember, mondá:

- E nagy dolog, hogy semmiképpen nem találhatom a módot, hogy cseleködhessem, hogy az embereknek tessék.

És megharagván, mind a négy lábát egybeköté a szamárnak, és egy rudat nyújta által, és mondá a fiának:

- Jer, vigyük el: netalám e mód tetszik nékik.

És ketten vinni kezdék a rúdon a szamárt.

Látván ezt az út mellett való emberek, kacagni kezdének, és mondának:

- Ó, bolond vén ember, mind fiastól, ím mint viszik a szamárt! Ki látott soha olyan dolgot? Maga mindketten ülhetnének a szamár hátára, és szépen elhordozná őket a szamár. De látod-é, mint bolondultanak meg mindketten!

Hallván ezt a szegény vén ember, igen megbúsula, és mondá a fiának:

- Ördeg győzi ezeknek kedvekre cseleködni! Ha imezt műveljük, nem jó; ha amazt műveljük, az sem jó; ha imígy cseleköszünk, nem tetszik nékik, ha amúgy cseleköszünk, az sem jó. Sem ekképpen, sem amakképpen nem jó. Jer, vessük a vizsla szamárt a vízbe, hogy megmeneködjünk tőle!

És bevetek oda a vízbe, és meghala a szegény szamár a vízbe. És ekképpen a szegény vén ember az ő fiacskájával pénz nélkül és szamár nélkül hazatére.

Ha ezokaért énfelőlem és az én munkám felől így kezdnek ítílni, nincs mit tönnem: el kell azt is tűrnem. Miérthogy tudom, és bizonságot vöttem róla, hogy az emberek olyanok, hogy senki kedvekre nem cseleködhetik semmit: de mindazáltal nem szinte olyan kába leszek, mint a szegény vén ember, hogy munkámat efféle harapásokért és mérges ítíletekért a tűzbe vessem, avagy a vízbe hányjam. Vaj nem. Hanem megérem avval, hogy jószándékból és jó lelkiismeretből cseleköszem; és afféle irigy lángú irigyöknek mondom: dicatis meliora.[19]

De mindazáltal hiszem, hogy vadnak jámborok, kiknek fog tetszeni e munkám, és kik jó hasznot vesznek belőle, miérthogy nemcsak a puszta fabulákat szörzettem egybe, hanem minden fabulának az értelmét is melléje töttem, melyet megspéköltem és megékesítöttem szentírásokkal és egyéb szép bölcs mondásokkal és közbeszédökkel.

Ajánlom magamat a jámboroknak minden munkáimmal egyetembe, kiknek mindnyájan kévánok Istentől mind lelki s mind testi jókat.

Kolozsvárott

HELTAI GÁSPÁR

 

A BÖLCS EZÓPUSNAK FABULÁI ÉS BÖLCS OKTATÓ-BESZÉDI.

I. FABULA
A KAKASRÓL ÉS A GYÖNGYRŐL.

Egy kakas a szeméten vakargatván, keres valamit ennyi. És talála egy szép gyöngyet. Látván kedig, azt mondá:

- Bezzeg szép fénes állatot találtam! De meccek vele? Nem adnék egy árpaszömet rajta! etc.


ÉRTELME.

A bölcs Ezópus e fabulával megcsúfolja a tudatlan és goromba népeket, kik semmi írást avagy egyéb szép mesteri és bölcs dolgokat nem tanoltanak, és miérthogy ítélet nélkül valók, nem tudják azokat megböcsülleni; avval kedig megelégösznek, hogy valami foldozással ételt-italt és a mindennapi életre valót találhatnak. Mint a szebeni szőcs mondja volt, midőn a szép török lovat dicsírik volt előtte:

- Bizony szép és kellemes marha volna, ha ködment tudna csinálni! De nem tud. Mire való ezokaért?!

 

II. FABULA
A FARKASRÓL ÉS A BÁRÁNYRÓL.

Egy farkas igen szomjú, elméne innya a patakra. Midőn ijutt volna, alátekénte a patakon nagy messze, és láta ott egy báránt, hogy innék a patakból. Alásiete ezokaért a bárányhoz, és mondá annak:

- Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?

Mondá a nyavalyás bárány:

- Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ide alá ittam légyen, te kedig tova fel, honnég aláfoly ide a víz!

Mondá a farkas:

- Micsoda? Lám szömbe mersz szökni velem? Miért szidogatsz?

Mondá a bárány:

- Jaj, nem szidlak, jó uram.

Mondá a farkas:

- Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségim voltanak énnékem. Az apád is ugyanezen bosszúságot művelé rajtam hat hólnappal ezelőtt!

Mondá a bárány:

- E világon sem voltam én akkor!

Mondá tovább a farkas:

- Mindenütt kárt téssz! Vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod!

Felelé a bárány:

- Hogy-hogy rághatom el vetésedet, holott nincsen fogam?

Megbúsulván a farkas, mondá:

- Pokol érne okadásoddal! Bezzeg megfüzetsz!

És ottan megfojtá s megövé.


ÉRTELME.

E fabulával írta meg Ezópus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával: a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják; dühös nevet költnek az ebnek, csakhogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat, avagy nem: de pálcát keresnek néki. Ugyan bűnes a csörc[20]: vagy vétközett a szegény ember, avagy nem. Pauper ubique jacet.[21] Jaj e nagy hamisságnak!

 

XLVI. FABULA
A NYÚLRÓL ÉS A KÉKKÁPOSZTÁRÓL.

A nyúl előmenvén az úton, egy kert mellé juta. És bekakocsola a kertbe, és igen szép kékkáposztát láta a kertbe. És mind elkörülé a kertet, de sem rést, sem hágcsót soholt nem talála, hol bemehetne. Előtalálá őtet a róka, és megkérdé a nyulat, mondván:

- Miért nem mégy ím e kertbe? Lá, mely igen szép kékkáposzta vagyon benne!

Mondá a nyúl:

- Jól láttam, de nem éri meg. Nem jó őtet enni, mert megcsömerleném[22] tőle.

Mondá a róka:

- Ezennel én is így jártam. Mert szép szőlőgerezdöket találtam vala. Azokban sem merék ennem, miérthogy érötlenek valának.

Maga a szegény róka eremest ött volna benne; de nem ére fel oda, ahol lefüggnek vala.


ÉRTELME.

E fabula azt jelenti, hogy az emberi természet igen kévánatos, és sok dolgok után vágyódik. A bolondok, hogy az ő kévánságoknak eleget tehessenek és mindenekben kedvek megtöljék, nagy sok veszedelmekre vetik magokat. De e fabulák erre tanítják az embert, hogy eszébe vegye magát, és eszesen cseleködjék. És ne induljon mindenkoron kévánsága után, hanem amit lát, hogy tisztességgel és Isten szerént nem érhet, és meg nem találhat: annak ugyan békét hagyjon, és kivesse fejéből, és semmi számot ne tartson arra.

 

LXVI. FABULA
EGY FARKASRÓL ÉS A PÓROKRÓL.

Egy farkas méne ki az erdőből a mezőre mulatni, és láta ott valami szántó embereket, kik közett egy csorda disznó, járván, gyükeret túr vala. És egy varjút láta ott, hogy egy igen szép disznónak a hátára ült volna, és ott téregetné magát, és a disznó csendesen járdogálna alatta. És mondá a farkas:

- Bizony, szép dolog ez! Mely szépen hintózik a vizsla varjú a szép disznónak a hátán! Bizony, én is odamegyek és egyikre felülek. Lám, senki nem szól semmit érötte.

És igen lassan odaballaga ő is, és hertelen felugornék egy igen szép ártánra, hogy ő is azon járna, mint a varjú. De megijede az ártán, és futni és ríni kezde. Megláták a pórok, hogy a farkas az ártánra hágott volna, és elhagyák a szántást, és körülvevék az farkast, és hurogatni kezdék őtet, és pálcákkal ütni, és szekercékkel és kövekkel hagyigálni, annyéra, hogy ugyan jól verve csak alég mehetne el. És elmenvén, talála egy rókára. Az kérdenyi kezdé, mondván:

- Mi dolog, farkas uram? Amint én eszembe veszem, nem jól költ kölesed. Bizony, igen megszakadozott a subád. Igen kidöllyedett a két szömed.

Felelé nyegéssel a farkas:

- Jó atyámfia, róka: nem jól jártam. Nem sok híja, hogy meg nem ölének. Bizony nincsen igazság ez világban.

Mondá a róka:

- Mint lőn?

Felelé a farkas:

- Nagy dolog ez. Egy igen hegyes orrú varjú egynyíhány óráig egy szép ártányon üle, és az oly csendesen hordozá a varjút; és egyet sem ríva. A szántók is ugyan mindnyájan jól láták, de egyet sem szólának érötte. Én is kévánkozám oda, hogy egy szép ártánnak a hátán járhatnék. De mihelyt reájahágék, úgy kezde az átkozott disznó ríni, mintha a kést beléverték volna. A szántók kedig mindnyájan hertelen egybefutának és környülvevének, és pálcákkal igen kínálának, és szekercékkel és kövekkel igen meghagyigálának. Kelle az Istennek, hogy nem maradék oda! Lássad ezokaért, én ídes atyámfia róka, ha ez igazság! A varjú napestig mind rajta jár a disznókon, és senki egyet sem szól érötte, senki nem hurogatja, sem hagyigálja. Engemet kedig mindgyárást meg akarának ölni. Maga jól tudod, mely igen jámbor és ártatlan vagyok.

Mondá a róka:

- Bezzeg, igen magagondolatlan vagy. Nem hallottad-é közmondásba: agebet nem illeti a hintószekér! Ki ördeg vitt reá, hogy kévántad a hintót? - maga sem az apád, sem a jobbapád soha nem járt hintóba.


ÉRTELME.

E fabula azt jelenti, hogy külenbség vagyon az emberek közett. Némely ember jó természetű, szép, csendes erkölcsű, kivel noha egybetársalkodol és egybebarátkozol, azért ugyan semmi kárát nem vallod; mert jó természetű és nincsen álnak és ártalmas szüve. De némely ember képmutató, színtartóbéllet. Kívül minden jót mutat, sima beszédű, de belől rakva álnoksággal, ártalmassággal és bosszúságra űző méreggel. Annak ha adod magadat és egybetársalkodol véle, nyilván kár nélkül meg nem meneködel tőle.

Ezokáért megoltalmazd magadat efféle farkas-természetűektől, és idején megvessed barátságokat. Ha morognak érötte, te ne gondolj véle: te olyanokkal cimborálkodjál egybe, kiknek ismered természetöket, hogy jó és békösséges. Hadd járjon az, aki ördeg hámába vonsszon: mert efféle nem tehet egyebet gonosznál, miérthogy olyan Káin-természet vagyon benne.

Miért ölik meg a farkaskölyköket? Lám, egy báránt sem öttek meg. Há: benne a gonosz természet, annak kell eleit venni!

 

LXXI. FABULA
EGY FARKASRÓL.

Vala egy farkas. Ez mikor reggel felkölt volna és huzakodnék az álom után, nagyot szalaszta egyet, hazugnak valót. Ottan nagy örömmel mondá:

- Bizon, jót jövendöl a hasam. Immár jól tudom, hogy ma jóllakhatom. Nem félek semmit.

Mikoron ezokaért útra indult volna, talála az úton egy bevarrott hájat, melyet egy szekeres elejtett vala. És forgatni kezdé azt az úton, és mondá:

- Bezzeg, jó volnál megenni, de meg nem észlek, mert minap is igen elveszett vala és igen megyen vala a hasam efféle miatt.

És midőn tovább ment volna, talála az úton egy szalonnát. Látván azt, mondá:

- Ugyan jól tudom, hogy ma jól kell laknom, mert a hasam megjövendöllette. De e szalonnába sem észem, mert igen sós: egen megszomjúhoznám utána.

És elhagyá a szalonnát. És mikoron tovább ment volna, talála egy kabalát egy csitkóval, és mondá:

- Lám mondám, hogy jóllakhatom ma, mert a hasam megjövendöllette ennékem.

És megszólítván a kabalát [mondá]:

- Húgom, jó helyen találtalak. Ma ugyan jóllakom veled, mert megészlek!

Felelé a kabala:

- Bátor, jó farkas uram. De énvelem nem igen jól lakhatol, mert én igen esztevér vagyok. De ím, a fiam elég kevér, azt adom oda. Minekelőtte kedig megennéd, tedd ezt az irgalmatosságot velem az Istenért: ím tegnap egy utolsó lábommal egy tevisbe hágtam. Kérlek, vond ki a teviset a lábomból, és másszor ismeg hasznomat veheted.

Mondá a farkas:

- Tartsd fel tehát a labodat.

És midőn oda körült volna, hogy a teviset kivonnája, úgy rúgá a kabala a farkast homlokba, hogy ottan hátra esék és elájula. A kabala kedig elfuta a csitkóval egyetembe. Jó idő múlva, mikoron a farkas felébredett volna, látá: tahát sem a kabala, sem a csitkó. És mondá:

- Úgy kell, agebnek. Sem íred, sem szelencéd, azért ugyan barbéllyá tötted magadat! No, ez megvagyon. De azért ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom, mert a hasam megjövendöllette ennékem ma reggel.

Mikoron tovább ment volna, talála egy szép szénarétet, azon öklele két kos egymással. Látván azokat a farkas, igen örüle nékik, és mondá:

- Ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom. Ezeknek az egyikét megészem.

És hozzájok menvén, mondá őnékik:

- Vagyon-é híretökkel, hogy az egyiket megészem közületek?

Mondának a kosok:

- Bátor, jó farkas uram. Csakhogy ne siess véle. Mert ketten egybevesztünk, és vívunk egymással e szénarétért. A mi elüenktől maradott reánk, és nem igazodhatunk rajta. Mert egyik is kévánja, a másik is kévánja. Te kedig, jó farkas uram, bölcs vagy, és sokat pörlettél.[23] Ezokaért légy bíránk, és tégy ítíletet köztünk; és aki vétkes köztünk, azt megbüntössed. Ez tetszenék minékünk, hogy kezéparányt állanál a szénaréten, és egyik közülünk menne a szénarétnek az egyik szélére, a másik a másikra; és hozzád sietnénk egyszersmind; és aki előszer hozzád érközik, azé lönne a szénarét. A másikat kedig annakutána megbüntötnéd és megennéd.

Mondá a farkas:

- Jó leszen; tetszik énnékem is a tü végezéstek.

Elmenének ezokaért a kosok, egyik egyfelé, a másik másfelé; és a farkas megálla a kezepin, hogy igazlátó és bíró lenne. Egybe kezdének ezokaért a kosok menni, és egyszersmind megöklelék nagy sebességgel a farkast, és a szarvak közibe szoríták, annyéra, hogy mind elhánná a hazugnak valót, és minden oldala csontjai porcognának belé, hogy ottan is mindjárást elájula. És a kosok békével elmenének. Sok idő múlva, mikoron ismeg felébredett volna, mondá:

- Úgy kell bolond agebnek, ki nem akar kárával is tanolni. Még az apám sem volt soha bíró, én kedig eszesb akarok lenni az apámnál; úgy kell esztelen latornak! No, ez is megvagyon. De mindezáltal jól tudom, hogy még a mai napon jóllakhatom, mert a hasam megjövendöllette énnékem.

És tovább menvén, talála egy réten egy emse disznót hét malaccal. És mondá:

- Ihol, megvagyon immár! Lám, mondám, hogy ugyan jól kell laknom ma, mert a hasam megjövendöllette énnékem.

És mondá a disznónak:

- Húgom, mint vagy? Bezzeg jó helyen találtalak. Vagy tégedet, vagy fiaidat meg kell ennem, mert jól kell még ma laknom.

Felelé a disznó:

- Én nem jó leszek arra. Mert látod, hogy koros vagyok immár. Hanem ihol vadnak a malacok, ezek jó kevérek, azokat megeheted igen jóízűn. De nem tiszták még, mert még nem avatták be őket. Kérlek ezokaért, hogy jövel, és avasd be őket, mert annakutána megtisztulnak, és meg nem fertelmeztetöl általok.

Mondá a farkas:

- Hol kell őket beavatni? Nem látok semmi vizet.

Felelé a disznó:

- Jere, megmutatom a vizet, igen szépet s tisztát.

És egy malom félibe vivé a farkast, az őrzsilip mellé, hol a víz igen sebesen alámegyen vala a malomkerékre. És mondá néki:

- Ez arravaló hely. Ez a szenteltvíz; nézzedsze, mely igen tiszta! Egy pénzt meglátnál a fenekén; és úgy tetszik, hogy látok amott egy pénzt a fenekén.

Midőn a farkas aláhajolna, hogy meglátná a pénzt, a disznó erősen megtaszítá a farkast, és az őrzsilipbe esék be; és a sebes víz a kerék alá vivé, és a lapickák megnyomák őtet a deszkás fenékhöz, annyéra, hogy minden tetemi porcognának beléje, és holt-elevenen kiháná őtet a víz.

Mikoron annakutána a parton ismeg felébredett volna, mondá:

- Latrul jártál, ageb. Úgy kell bolondnak. Lám, soha nem akarsz eszesülni. Pappá tötted magadat, és be akarsz avatni, magad semmit nem tanoltál hozzá! No, ez is megvagyon. De azért jól tudom, hogy még ma jóllakhatom, mert a hasam reggel megjövendöllette énnékem.

Mikoron ezokaért igen megéhezett volna, méne egy falu felé. És az utcán betekéntvén, láta négy kecskét egy sütőkemencén állani. És mondá:

- Ihol immár: ugyan jól tudom vala, hogy még ma jóllakhatom. A pórok nincsenek honn, mind az aratóba vadnak; ezokáért bemegyek, és vagy kettőt elővonszok bennek, és megeszem azokat, és ugyan jóllakom.

És a kemence felé kezde ballagni. De mihelyt a kecskék megláták a farkast, alászekellének a kemencéről, és a kemencébe bebúának, és félelemnek miatta béegni kezdének. A farkas a sütőkemence elejbe jövén, mondá:

- Mi dolog, jó húgaim: mit éneköltek a kemencébe? Jöjjetek ki, mert megészlek benneteket.

Felelének a kecskék:

- Bátor úgy légyen, jó farkas uram. Szabad légy velünk, mert te vagy urunk. De ím, egy kis dologra kérünk. Minekelőtte megennél minket, hadd mondjunk egy dícsíretet; te is segétsed mondani a lélekváltságot a mi lelkünkért. Tödd ezt a jót mivelünk. Annakutána jól lakjál.

Mondá a farkas:

- Bátor.

Béegni kezdének ezokáért a kecskék a kömencébe, és a farkas ordítani kezde a kömence előtt. Mikoron a pórok hallották volna a farkasnak ordítását, kitámadának mindnyájan a házakból, pálcákkal, dorongokkal, fustélyokkal, és erősen megverék a farkast, és az ebek reájatámadának, és erősen mardossák vala, és a bőrét megszaggatták, és csak alég szalada el közülek. És midőn elszaladott volna, igen lassan kullaga a hegy oldalára fel; és felmenvén, egy nagy fa alá feküvék és erősen nyege. Annakutána valamennyére megújulván, panaszolni és gyónni kezde, és mondá:

- Ó, én ídes istenem, mely igen sok nyavalyába és nyomorúságba estem ma! De ez mind reámjött az én gonoszságomért. Mert igen kövély voltam és igen kegyetlen. Mennyi báránt öttem mindéltig, de egyikre sem mondottam a Benedicerét; keresztet sem vetöttem rá, és addig megöttem. Mely szép bevarrott hájat és szalonnát találtam vala az úton, és megutálám, és nem akarék bennek enni. Nemde, kevélység-e ez? Sem az apám, sem a jobbapám nem volt orvos, én sem tanoltam orvosságot, mégis én orvossá töttem magamat és a lovat akarám megorvosolni és a lábából a teviset kivonni. Bíró sem volt az apám soha: én is sem tanoltam soha a törvény dolgát, mégis bíróvá töttem magamat a kosok közett. Egy sem volt pap minden eseim közett, én is paraszt és minden írás nélkül való vagyok.[24] Honnég ördegbe indíttattam erre, hogy beavassam a malacokat? Deákol sem tanoltam soha, mégis a kecskékkel vecsernét és lélekváltságot akartam mondani és énekölni. Ám lásd, ha nem nagy akarat és kövélség ez! Ó, Jupiter Isten, nem bánnám, ha fegyverrel megbüntötnél az égből, hogy ugyan itten meghalnék: jobb volna énnékem.

Egy pór kedig felhágott vala egy fejszével ugyanazon fára, hogy azt megnyesnéje. És midőn mind meghallotta volna a fáról a farkasnak panaszolkodását és gyónását: hertelen aláhagyítá a farkasnak a hátába a fejszét, oly erősen, hogy eltántorodék belé. És midőn felébredett volna, felkele és feltekénte a fára, és mondá:

- Ó, Jupiter Isten! Mely igen szentséges s búcsós hely[25] ez?! Ereklés ez a fa: mely igen hamar meghallgattatnak az imádságok e fa alatt!

És látván azonközbe az embert a fán, megijede, és elfutamék onnég igen alázatoson az erdőben, ki annakelőtte igen kövélyen kijött vala belőle, és - tisztességgel mondván - egy fingba vetötte vala reménségét.


ÉRTELME.

E fabula minden embert tanít, és erre int: hogy senki ne értsen feljebb ő maga felől, hanem amint illik. Mert az ördegnek vesztése által, melyet az emberi nemzeten művelt, a bűnnek általa vagyon ez e visszafordultság az emberekben, hogy mindenik több gyönyörűséget keres és kéván, hogynem mint illenék avagy szükség volna őnéki. És senki meg nem elégszik az ő hivataljának állapatjával, hanem kiki mind feljebb, nagyobb pompaságra és dücsőségre siet, és ezeknek nagy kévánságából oly dolgokhoz kezd, és oly cselekedetökbe avatja magát, melyek sem hivataljának állapatjához, sem szömélyéhöz, sem erejéhöz vagy tehetségéhöz ingyen sem illenek. Ott nyer az ember annakutána olyan nagy előmentet, oly nagy tisztességet, mint ez a fingó farkas. Ennekokaért eszes és alázatos légy. Eszes: gondold meg, micsoda hivatalban vagy az Istennek akaratjából; abban megmaradj. Alázatos: mert menyyével feljebb hágsz, annyéval nagyobbat esel. Ha Isten nagyobbra akar vinni: talál ő módot hozzá. Te ne kapjad, ne kergössed.

 

LXXXVI. FABULA
EGY FÉRFIÚRÓL ÉS ANNAK KÉT FELESÉGÉRŐL.

Vala egy férfiú, kinek felesége, kit igen megunt vala, télben meghala; kinek halálán a férfiú igen örüle. És mikoron a tavasz el kezdene érközni, tanácsot kezde kérdözni barátitól, kit volna jó házastársul választani és venni magának. Egyik barátja ezt mondja vala néki:

- Szerető barátom! Ha meg akarsz házasodni, tahát igen ifjat ne végy, hanem olyant, ki a te idődhöz hasonló. Mert te is immár koros szabásó vagy és lisztes immár a fejed. Ha ifjat véssz, az ottan kezd ész hajaidat megutálni, és nagy nyomorúságokban és bánatokban kezdesz miatta lenni. Tied leszen a bárány - akárkicsoda volt a kos!

Másik barátjához menvén, attól is tanácsot kezde érteni. Az eképpen szóla neki:

- Szerető barátom! Koros asszonyállatot ne végy. Tudod-e, mint untad vala a másikat, mely jó szerencsédre meghala. Ha korost véssz, az bírt az elébeli urával; és amint avval bánt, szinte azonképpen véled is akar cseleködni. Soha nem győzéd kedvét keresni. Ha bejő a házba: morog veled. Ha kimegyen: posszogással vészen búcsút tőled. Ezokaért végy ifjat: azt kezedre taníthatod, és gyönyörűséges lészen véle lakásod etc.

Elbúsula a férfiú a két tanács miatt, és mondá:

- Meggyek?[26] Elveszett eszem ezeknek tanácsok miatt... No, tudom, mit művelek!

És elméne, és két feleséget vén magának. Egy korost és egy igen ifjat. Mikoron immár együtt laknának, mindenik a feleségek közül hízelködni kezde férjének. De a férfiú inkább kezdé szeretetit megmutatni a szép menyecskéhöz, hogynem a koroshoz; melyen a koros igen bánkódni kezde. De álnakságot gondola, és elméne a férfiú mellé, és hozzá kezdé magát törleni, és nagy szeretetet hozzá mutatni; és miérthogy untalan fejébe néz vala, gondolá ő magában:

- Bizony, az én férjemet énhozzám hasonlóvá teszem!

És midőn a térdén állanék a férje, ki kezdé lassan-lassan a fekete hajakat tépni, mondván:

- Énnekem is ész a fejem; de ez ezennel hozzám hasonlatos lészen, mert bizony mind kitépem a feketéket!

Látván azt a menyecske, gondolni kezdé:

- Bizony, ebből jó nem követközik. Mert az uram meglátja a tükörben, hogy teljességgel ész haja vagyon; és ottan meg kezd tégödet - miérthogy igen ifjú vagy - utálni, és a vén vigyorhoz ragaszkodik. Ottan nem jól leszen dolgod!

És elméne, és hízölködni kezde a férjének; és midőn a térdén állanék, mind kitépé néki az ész hajakat, annyéra, hogy a feje megkopaszula és sima lőn, mint egy vakart tök. És mikoron kijött volna a házból, megláták őtet a szomszédok, és mondának:

- Mi ördög lelte a szomszédot? Ím, mint fénlik a taréja! Azelőtt Fürtes Gál vala neve, de immár Kopasz Gálnak híják! Agebül járt!


ÉRTELME.

E fabula megjegyzi és megcsúfolja a vén embereket, kik eszeket hátrahagyván, és természetöknek fogyatkozását nem mértékölvén, magagondolatlanul testi gyönyörűségöket és kévánságokat követik, és vén korokban megházasulnak. Ezek nagyobb bolondságot nem cselekedhetnek, és kárt nagyobbat magoknak soha nem tehetnek. Mert ha aggot vészen az ember: mi haszon jő abból? Nemhogy szolgálna néki, hanem szükségesb volna, hogy ő maga szolgálna annak. Aminémű erkölcset hozott az előbeli urától, azt soha el nem hagyja. Ez is nagy nyavalya! Ha ifjat vészen? az sem illik egybe; mert a tehén és borjúhús nem fő meg egyaránt. Onnég lészen, hogy övé lészen a bárány - de más volt a kos.

 

LXXXVII. FABULA
EGY ASSZONYÁLLATRÓL ÉS FARKASRÓL.

Egy farkas, igen éh lévén, kijöve estvefelé az erdőből, hogy látná, ha valami ragadománt kaphatna, melyet hazavinne az ő farkasnénak és fiainak. És a falu felé tartván, kerengeni kezde egy házat. Midőn pedig egy gyermecske a házban igen sírna, az anyja megbúsulván fenyegöti vala a gyermecskét, mondván:

- Veszteg, gonosz gyermek! Hallgass és aludj el, mert ezennel kivetlek a farkasnak!

Hallván azt a farkas, hiszen vala az asszonyállatnak, és étten-éjtszaka mind ott virraszta az ablak alatt, várván, hogy az asszony kivetné a gyermeket őnéki. De mikoron a gyermek eleget sírt volna, elaluvék mind anyástól. Midőn kedig megvirradott volna, kijövének a pórok a faluból, hogy kiki mind dolgához kezdene. És látván ott az ablak alatt a farkast, kiáltani kezdének, és szekercékkel hagyigálni fogának, és pálcákkal a farkast jól megderecskölik, és csak alig szaladhata el. Mikoron kedig az erdőben ment volna az ő barlangjához, mondá a farkasné:

- Mint jössz, én ídes farkasom? Lám, nem hozsz semmi ragadománt. Mint jártál? Igen felborzadott a széréd a hátadon! Jaj, ki szomorú vagy! Mi lelt?

Felelé a farkas:

- Egy ebagné miatt csaknem elveszék. Kerengém egy házat: tehát igen sír ott benn egy gyermek. Az anya megfenyegeté a gyermeket, mondván: "Hallgass, mert ezennel kivetlek a farkasnak!" Ezt hallván, mind ott lestem az ablak alatt. És mikoron hertelen reám megvirradott volna, ott tapasztolának a pórok, és kelle az istennek, hogy oda nem ölének. Így jártam a vizsla ebagné miatt!

Mondá a farkasné:

- Bolond vagy és bolondul cseleködtél. Nem hallottad-é, hogy valaki az asszonyi állat szavának hiszen, hogy az a gyégre fondálja házát?


ÉRTELME.

E fabula arra tanít, hogy az asszonyállat szavának nem kell mindenkor hinni. Mert valaki asszonember szava után indul, az gyakorta megcsalatkozik. Mert az asszonyi állatoknak hosszú a hajuk, de igen rövid az eszek. Igen hamar meggondolják magokat, és igen gyors lovok vagyon. És miképpen az ebek akkoron sántálnak, mikoron ők akarnak, azonképpen az asszonyállatok akkoron sírnak, mikoron ők akarnak. És mihelt sírnak, ottan megója magát a férfi: mert akkoron keres utat, miképpen megcsalhassa! De ő köztek is külenbség vagyon. Mert a jámborát Salamon igen dícsíri. Proverb. 31.

 

XCIX. FABULA
EGY NEMES EMBERRŐL ÉS AZ ÖRDÖGRŐL.

Egy kegyetlen és szegényekre éhezett nemes ember vala, ki igen kegyetlenül nyomorgatja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külenb-külenb színek alatt való saccoltatásokkal és bírságokkal, annyéra, hogy teljességgel megnyomorodtanak vala a szegény jobbágyok az ő kegyetlensége miatt. Ez egyszer a mezőre lovon kimenvén, meglátá a szegény jobbágyokat, hogy magoknak egy keveset szántanának. Morogván ő magában, mondá:

- Latrok az én szolgáim: egy sem jár el benne, amibe bocsátom őket. Kedveznek a pesti póroknak[27]. Magam meghagytam, hogy hetedszaka énnékem szántsanak, kapáljanak, arassanak, kaszáljanak. Szinte elég, ha a pestiek szombaton délután és vasárnapon magoknak szántnak, kapálnak, aratnak, kaszálnak. Ó, hogy nincsen egy jó ispánom, kire bízhatnám a dolgot, hogy ugyan valóba hajtaná a pestieket a mindennapi dologra! Ugyan jól megfüzetnék neki, ha olyant kaphatnék!

Azonközbe elejbe kezde jönni lovon egy emberszabásó, veres, nagy-agyarú, hasított süvegben, és egy igen széles, galléros mente vagyon rajta. Nagy a szöme, és azokra bartoson alávonta a süvegét. Megkérdé azt a nemes ember:

- Hová mégy?

Felelé az:

- Szolgálatot keresni megyek.

Mondá a nemes ember:

- Honnég való vagy és kicsoda vagy? Mert énnékem kellene olyan szolga.

Felelé azt:

- Én vagyok a pokolbéli ördeg. Ha ezokaért kell szolgálatom: meglátod, hogy híven szolgállak.

Mondá a nemes ember:

- Légy ispánom, hogy gyöterhessem e pesti pórokat. Mert nem találok igaz szolgát. Mindnyájan kímílik a pesti pórokat.

Mondá az ördeg:

- No, hadd reám. Sok időtől fogva forgottam efféle tisztbe. Meglátod, hogy esztendeig elég marhád leszen.

Mondá a nemes ember:

- Mit adjak tenéked esztendeig a te hívséges szolgálatodért?

Felelé az ördeg:

- Semmit ne adj. Hanem esztendő múlva, amit a jobbágyok ingyen és jó szüvekből ajánlanak énnékem, a legyen jutalmam és bérem.

Mondá a nemes ember őmagában: "No, jó szolga leszen ez: ingyen szolgál énnékem! Ám a pórok ha ajánlonak valamit néki avagy nem, mit gondolok én véle! Csak ő szolgáljon énnékem híven!"

És mondá az ördegnek:

- Ámbátor úgy légyen: az legyen béred.

És midőn a nemes az új ispánt ajánlotta volna a jobbágyoknak, ottan hozzájok kezde a szegény jobbágyokhoz, és igen kegyetlenül bánik vala vélek. És naponként új-új fortélyokat talála ellenek. Megfogá a szegény jobbágyoktól a borárolást[28]. Az önnen szőlővizeket elvevé tőlek négy-négy forintért, és rajtok árolá három-három pénzért pintét! És midőn vízzel elegyítvén, megvesztötte volna a bort, reájok veté, és házonként osztogatta azt nekik füzetésre. Hazajővén, ugyan tanisztrával hozá vala a pénzt az urának.

Annakutána elméne, és az özvegyasszonyokkal égetett bort égettete a borsöprőből, és azt is a szegény jobbágyoknak osztogatá drága pénzért. Mennyi faggyú esik vala, mind ökerből, mind juhból, azt is mind az úrnak foglaltatá. És az özvegyasszonyokkal györtyát csináltata belőle, és azokat a jobbágyokra osztogatá.

Kerteket is kapáltata a jobbágyokkal, és annakutána mind a hagymát s mind a petresolyomat a jobbágyokra veté. És midőn annak a pénzét felszedte volna, ugyan süveggel vivé be a nemes asszonyának, mondván:

- Ihol, tisztelendő asszonyom! Kegyelmed vegye jó néven. Kegyelmed más ruhákat vegyen. Mert kegyelmed nemes asszony! Nem illik kegyelmedhöz a braszlai[29] köntes és szoknya: hanem tabit legyen, és ugyan szép tafota inneplő ruha legyen, szép virágos kamoka, ötször való bársonyos perémmel. A fedél ne legyen fejér: hanem sárga-veres, allakos és slógos. Kezed legyen rakva villámló szép aranyos gyűrőkkel. Inged csinadoff, és legvékonyb gallér, gyolcsból. Lá, minemű sarúd vagyon! Fekete, széles, mint egy sulyok. Szép karmazsin bőrből csináltat vegyenek, vereset, vékonyt, rakvát szép körek hegyes szegekkel. Ne hadd magadat, asszonyom! Mert ekképpen nemcsak uram teként gyönyörűségeképpen kegyelmedre, hanem még a szomszédságbeli nemes uraim is. Hadd csak, hadd: még uramat is felruházom és felékösítem!

És azonközbe megjuta a nemes ember, mikoron a hispán elment volna. És mondá az asszony az urának:

- Bezzeg jámbor ispánra találtál, ím ugyan süveggel hordja be a pénzt! Onnég is terempti a pénzt minékünk, honnég mi soha nem tudtunk volna várni. Bezzeg bé kell menned a városba, vásárlani. Mert én immár egyszer kiöltözem e jászruhákból! Én is ugyan megmutatom, hogy nemes asszony vagyok!

Egynyíhány nap múlva ismég eljöve az ispán, és hoza egy turba pénzt, és mondá:

- Ihol a bor ára: majd elég pénz esik. Ezennel elérköznek szép gyermek-lovokkal és kevér ökrökkel: ezeket patvarkodásból vöttem a jobbágyokon, mert megbírságoltam őket. A gyermek-lovak közül válassz' ki a jovát, és oszd el a kazdagokra a jobbágyok közül, hogy neveljék és kiteleljék őket. Ha megmaradnak, vedd őket udvarodba. Ha kedig meghalnak, avagy a farkas megeszen bennek, mindenikért végy tizenhat forintot rajtok, és ezt mondjad, hogy: nem jól bántak vélek, és hogy éhhel ölték meg őket, és meg nem őrezték. Az kövér ökröket behajtasd a városba: azok kész pénzek. A hitványokat vágasd meg vélek, és a húst osztogasd reájok. A bőrekből bocskorokat metéltess, és nyolc-nyolc pénzen osztogasd nekik. Ím előttünk a böjt; hozass sós halat, vizát, pontyot, veszett herénget. Azt is vesd reájok, azon is szép pénzt nyerhetünk. Mikoron a gabonát megaratják, megdézsmálom[30] előszer, annakutána az ötödét kiveszem, annakutána a földvámot; a bejövő köveket is lehányatom velek; asztalbúzát is veszek rajtok. Emellett kántor-ludat[31], kappant és tyúkot veszek rajtok. Szent Balázs malacát[32] meg kell adniok, méglen szent György a barányokkal[33] elérközik. A nyomást[34] is, az erdővel egyetemben[35] tilalomban [vetem]: csak odatekintsen a csörc, bizony behajtom! Meglátod, ezennel meggazdagítlak. Te kedig ugyan úr-módra öltezzél, és szép ékösen felruházd magadat. Bár a szomszéd zászlósúr[36] legyen: te semmiből ne engedj neki etc.

A nemes ember örüle neki, és mondá szépen-felruházott, koppogó feleségének:

- Bizony, jó szerencse talált evvel az ispánnal! Immár elélhetünk, szép hölgyem. Már az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörűségben és uraságban. Ám sokat csácsognak a prédikátorok a mennyországnak boldogsága felől, de bár övék legyen! Én nem kévánkozom oda!

És midőn ezek renddel mind meglennének, történek beteljesedni az esztendőnek. És midőn a nemes ember lovon menne, és az ispán utánna menne, és közelgöttenek volna egy falujához, mondá az ispán az nemes embernek:

- Tisztelendő uram! Tudja kegyelmed, hogy az én időm bétölt, és esztendőm immár elmúlt, és mindeddig is semmi jutalmom nem volt. Jó volna ezokáért, ha énnékem is lenne valami füzetésem ennyi munkámért. Mert tudja kegyelmed, hogy jámborul szolgáltam kegyelmedet. És sok dologra tanítottam tekegyelmedet s mind asszonyommal egyetembe, kiket tükegyelmetek annakelőtte ingyen sem tudott vagy értett; annyéra, hogy immár kegyelmed alkolmas gazdaságban vagyon.

Felelé a nemes ember:

- Jó szolgám, jámbor vagy és jámborul cseleködtél. De jusson eszedbe, mint szegődtünk egymással, mikoron hozzám állottál ennekelőtte esztendővel. Azt mondád, hogy éntőlem semmit nem kérsz. Hanem ha az jobbágyok ingyen és jóakarattal néked valamit ajánlonak, hogy azt tiednek mondod, és azt veszed el, és tartod magadnak. Mit vársz ezokáért éntőlem? Én semmivel nem tartozom tenéked.

Felelé az ispán:

- Úgy vagyon, jó uram. Ottan abban maradjon.

És azonközbe előbb-előbb menvén, jutának a faluba. És mikoron a faluba bementenek volna, kifutamék egy ökör egy udvarból, és egy ember utánna, ki szidja vala az ökrét, miérthogy nem hagyja magát befogni a járomba, mondván:

- Hők, vizslának jószága, el-hova mégy? Vigyen el az ördeg!

Hátranéze a nemes ember, és mondá:

- Ispán, hallod-e mit mond a pór? Neked ajánlá az ökret: tied az!

Felelé az:

- Nem engemet illet, mert nem jó kedvéből ajánlá nekem az ökret. Megbúsult szegény, búsultából műveli.

Tovább menvén, igen síra egy gyermek egy házban, és az anyja rengeti vala a bölcsében. És midőn nem akarna elalonni, szidja vala a gyermeket, mondván:

- Vaj, síró, gonoszné fia, vigyen el az ördeg! Lám, semmit nem tehetek miattad!

Hallván azt a nemes ember, mondá:

- Ispán, hallád-e, mit monda az asszony? Néked ajánlá a gyermeket. Tijed ez!

Felelé az ispán:

- Vaj nem, mert nem jó akaratból ajánlja énnékem, hanem búsultából műveli szegény.

Mikoron a faluba tovább mentenek volna, vala egy ház előtt egy kis leánka. És az látván a nemes embert, megijede tőle, és befutamék az udvarba az anyjához, hol az ünőt fej vala, és kiáltván mondá:

- Anya, anya, ihol jő a nemes ember, a mi urunk!

Felelé az anyja:

- Ördög vigye el a vérszopó, kegyetlen árolót! Talám valami dögöt érzett valahol, és arra jő a bírságra!

Hallván azt az ispán, mondá a nemes embernek:

- Hallod-e, mit mond a szegény asszony?

Felelé a nemes ember:

- Hallom, de nem szüve szerént mondja, hanem csak pakocsából. Ki tudja, miért búsult meg, ebagné!

Felelé az ispán:

- Bizony nem pakocsából mondja, hanem szüve szerént ajánlá tégedet énnékem. Ezokáért enyim vagy, és elviszlek!

És megragadá az üstekét, és ki kezdé emelíteni a nyeregből.

Ez mondá:

- Mit csinálsz, ároló? Nem tudod-e, min maradsz a dekrétom szerint, miérthogy nemes embert mersz fogni?

Felelé az ispán:

- Nem gondolok a te dekrétomoddal és ítílő mestereddel! Más dekrétoma vagyon annak, aki eleibe én viszlek, kinek én poroszlója vagyok.

Mondá a nemes ember:

- Jaj, ha még csak egyszer láthatnám az szép veres karmazsin-saruba koppogó nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám meg!

Felelé az ispán:

- Ne bánkódjál! Utána vagyon társom: majd melléd hozza! Együtt ültök a feredőben, a kénköves, tüzes tóban.

Mondá a nemes ember:

- Megelégödném feleségemmel egy feredőkáddal. Minek való egy egész tó?

Felelé az ispán:

- Minek a tó? Még az is kicsin immár! Mert ennyi sok urakat, nemeseket, kegyetleneket, hamisakat, vérszopókat, dúló-fosztókat hordottam társaimmal belé. Bizony, kik még hátravadnak a földen nemesek, minekünk nagy munkát szöreznek: mert a tót nagyobban kell ásnunk, hogy azok is beleférjenek. Miérthogy a Nagymester[37] erősen prédikáltatja nekik a szent evangéliomot, de mint látjuk, egyik fülén bemegyen, másikon ki. És senki ki nem tér a mi utunkból penitenciára, noha jól tudják, hogy a hamis, kegyetlen nagy urakat és több nemeseket mind elhordottuk. Ez a jele, hogy mind a többit is a kénköves tóba kell hordanunk.

Mondá a nemes ember:

- Vaj, bolondságom, mit műveltél! Ám hallám, hogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon, és hogy az Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget, de én nem hittem. Azt gondolám, hogy csak a szegény prédikátorok gondoltak volna afféle beszédőket.

És mondá az ispánnak:

- Hadd tekéntsek hátra, mert valaki jő utánunk.

Mondá az ispán:

- Bezzeg jönnek! Mert ez az út soha nem üres.

Mondá a nemes ember:

- Malomtaligát látok, és valami emberek vadnak rajta. De ondok, rettenetes lovat látok, aki vonssza. Lám, fekete, tüzes szájú és szömű sárkány - bezzeg rettenetes taligás ül rajta! Ám két férfiú is és egy asszonyi ember vagyon a taligába.

Mondá az ispán:

- Ez a társom, kiről emléközém ennekelőtte. Nem ismered-é ezeket a taligában?

Mondá a nemes ember:

- Ez mindenik szomszédom vala a világban; bezzeg sokáig pörlöttünk egymással!

És megszólítván őket, mondá:

- Hojsz ide, hojsz! Lám, egyszer vége lehetett a sok perpatvarnak.

Felelnek azok:

- Jaj, vége vagyon, szánja az Isten. Nem látod-é, ki ül itt köztünk?

Mondá:

- Kicsoda? Nem ismerhetem, mert elrejtőzik előttem. Ah, te vagy-e, ídes Kata asszony, én ídes hölgyem?

Mondá az ispán:

- Nemcsak a te hölgyed volt. Hanem mind ezek ketten éltek[38] [vele] ez világban. Azért ültötték őtet közikbe a taligában.

Mondá a nemes ember:

- Bezzeg, ördegi dolog ez!

Felelé az ispán:

- Ugyan is nem angyali!

Mondá a nemes ember:

- Jaj, ki nagy, temérdek, fekete, sűrő, lángos füstöt látok amott messze! Lám, az égig ér fel! Micsoda az?

Felelé az ispán:

- Ott vagyon a kegyetlen nemeseknek föredőjek.

Mondá a nemes ember:

- Jaj, vesztünk! Oda vissz-é?

Mondá az ispán:

- Bezzeg oda! Mert a Nagymester kezdetben készítötte ezt a feredőt minekünk és tünektek, hamisaknak és kegyetleneknek.

És mondá az ispán a taligásnak:

- Elfáradott a karom, eluntam hordozni e kegyetlen latort! Vedd fel a taligában!

És a taligában ültöté. És a taligás elrándula vélek. Mikoron még távoly volnának a rettenetes tüzes füsttől, meg kezdék hallani a nagy kiáltást, ordítást, panaszolkodást, sírást, jajgatást mindazoknak, kiket feresztenek vala a kénköves, tüzes tóban. És mondá amaz ispános nemes ember:

- Uraim, bizony nem trufa! Bizony, erről a rettenetes feredőről szólt az Isten fia, mikoron az evangéliomban azt mondotta: "Vessétek ki a külső setétségbe; ottan lészen sírás, jajgatás és fogaknak csikorgatása." Jaj minékünk, bolondoknak, hogy szót nem fogadtunk a jámbor prédikátoroknak! Ó, esztelen emberek: jobb volna, ha soha nem születtünk volna!

És mondá az Kató asszony:

- Lám, oly álnakok és patvarosok valátok az világban; lám, mindjárást a sok perlődésben excepciót találtatok vala, és haladást a pörben. Ezt e rettenetes ügyünket vegyétek apellációra, és addig, míg kérdőre megyen a dolog, talám valami módot találhattok a megszabadulásunknak.

És szóla a nemes ember az ispánnak:

- Nagyságos urunk, kegyelmes urunk, légy kegyelmes hozzánk! Találj módot hozzá, hogy visszavihess: mindörökké te szolgáid leszünk. Minden jószágunkat és marhánkat neked adjuk. Bár ugyan örökké szánts rajtunk, csak ments meg e rettenetes föredőtől!

Felelé az ispán:

- Tarde fabulare![39] Oda vagyon ez, elköltötek arról! Ahol jő urunk!

Mondá a nemes ember:

- Ah, ah! Lám, nincsen ennyi légy a széles világban, mennyi rút és ondok szolgái vadnak ennek! Kicsoda ez?

Felelé az ispán:

- Ez a sátán, kit Lucifernek neveznek. Ez a mi királyunk.

És elejbe mene az ispán, és térdet-főt hajtván, mondá:

- Felséges uram! Ihol vadnak te szolgáid. Ennél többet nem hozhatánk most, de majd többet hoznak a tefelséged szolgái. A Nagymester váltig prédikáltatja az evangéliomot nékik, de semmit nem gondolnak vele, hanem eljárnak az ő dolgokban, és erősen készülnek ide, a feredében.

Mondá Lucifer a kegyetlen nemeseknek:

- Bene veneritis, domini![40] Jó szerencsével, jámbor, hív szolgáim! Igen szennyesek vattok, de kész a feredő!

És mondá:

- Bolondul cseleködtél, te ispán! Miért hoztad el az asszonyembert? Szép kurva volt ez; még sok hasznot tött volna ez minékünk, és sokat csalt volna cifrázásával a feredőbe!

Felelé az ispán:

- Felséges uram! Megéri vele, mert sok latrai vadnak még hátra. És ugyan sok társai vadnak hátra az világban, szebbek és cifrásobbak ennél. Azok eleget ingerlenek felségödnek szolgálatjára. Sőt nemcsak a nemesek közett, hanem minden városokban; holott efféle cifrázással - és felségödnek szolgálatjában - majd meggyőzik még a nemeseket is!

Felelé a Lucifer:

- Doborsa! Jól vagyon. No, vigyétek latrokat a föredőbe. Tü kedig kisiessetek ismeg az világba! Mert kétséges vagyok a Nagymesternek fiához. Mert müvelhogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az ő evangéliomát, félek, hogy véget teszen az világi dologban, és eljő ítílni az eleveneket és holtokat. Siessetek ezokáért vele. Mert mikor hámlik a hárs, akkor kell őtet hántani. Hordjatok ide bőven bennek: ugyan ama kevérökben is hozzatok!

Felele az ispán:

- Felséges uram! Annyéra hordottuk immár őket, hogy a keverékben és nagyságosokban nem igen sok vagyon hátra. Hiszem felséged jó néven veszi az egregiusokat[41] is, elegy csepkékkel.

Mondá Lucifer:

- Nem gondolok véle, csak hogy bőven hordjátok, és hogy a tó megtöljék!


ÉRTELME.

Ennek a fabulának semmi szükség igen hosszú értelmét megjegyzenünk. Mert minden ember jól veheti eszébe, hogy inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne legyenek a szegényekhöz, és semmi törvéntelenséget ne műveljenek rajtok. Mert a szegények megkeserödnek és megbúsulnak a nyomorúságokban, és fohászkodnak az Úristenhöz. És az Úristen meghallgatja fohászkodásokat, és megbüntöti a kegyetleneket az ő törvéntelenségökért és nyomorgatásokért. Mert ő maga azt mondja Mózes által: "Meg ne bántsátok és ne szomorítsátok az özvegyeket és árvákat! Mert ha megbántandjátok őket: ottan kiáltnak énhozzám. És én kegyelmes Isten vagyok, és hamar meghallgatom a szegényeknek kiáltását. Megverlek tüteket. A tü feleségtök özveggyé és gyermektök árvákká lesznek."

De mindez kevés volna, ha a dolog csak ebben megmaradna. De szent Pál azt mondja, hogy "egy kegyetlen ragadozónak sincsen az Istennek országában része!"

 

HÁLÓ

MELLYEL A MEGTESTESÜLT ÖRDEG, A PÁPA ANTIKRISZTUS HISPÁNIÁBA AZ EGYÜGYŰ
JÁMBOR KERESZTYÉNEKET, AZ EVANGÉLIOMNAK KÖVETŐIT, HALHATLAN ÁLNAKSÁGOKKAL
ÉS MESTERSÉGÖKKEL MEGKÖRÜLI, KIKERESI, MEGFOGJA, ÉS MINDEN MARHÁJOKAT ELVÉVÉN,
KIMONDHATLAN KEGYETLEN KÉNYOKKAL MEGKÉNYOZÁ, ÉS RETTENETES HALÁLOKKAL MEGÖLI,
AZ Ő PILÉLES HÓHÉRI ÉS AZ Ő B
OLOND SZOLGÁI, A MEGVAKÍTOTT FEJEDELMEK ÁLTAL.

Egy jámbor keresztyén és tudós hispaniol által,
GONSALVIUS REGINALDUS által íratott és kiadatott
ANNO DOMINI 1570.

Az keresztény olvasónak Istennek kegyelmességét és békességét kívánjuk, az Istennek Fia, az Jézus Krisztus, mü Urunk és Közbejárónk által.

Ezt e könyvet, atyámfia, Deák nyelven hozták urunknak, a mü felséges és kegyelmes Királyunknak[42]. Azt elolvasván, mikoron őfelsége látta volna az iszonyú dolgokat, melyeket a megtestesült ördeg, a Pápa Antikrisztus Hispániába és Olaszországba cseleködi az ő piléses csimaszi és hóhéri által; minémű hallhatlan álnokságokkal megkörnyéközik, kikeresik és megfogják a szegény együgyű jámbor Keresztyéneket, kik Istennek kegyelmes akaratjából az Evangéliomnak tiszta és üdvösséges tudományát megösmerték, és annak hittenek és engödtenek; és minémű külenb-külenb féle rettenetes kényokkal megkényozzák és megszaggatják és megölik őket: miképpen ennekutána ebben a könyvben megolvasod és meglátod.

Tetszett ezokaért urunknak, a mi felséges Királyunknak, hogy e könyvet magyar nyelvre tolmácsolnák és kinyomtatnák: költséget is adott a nyomtatásra.

[MIÉRT ÉS MIVÉGRE ADTÁK EZT E KÖNYVET KI?] Ha kedig ennek e tanácsnak az ő végét meg akarod érteni, tehát ennek értsed lőnni: Őfelsége Urunk, az ő alatta valóinak és híveinek és az egész Magyar nemzetnek[43] e könyvvel meg akarja mutatni a megtestesült ördeget, a Pápa Antikrisztust, kit ez elmúlt időkben mindnyájan, tőle megvakíttatván, ájitatoson tiszteltünk, követtünk, becsülletünk és imádtunk, és mindenbe engedelmesek voltunk őnéki, és mindeneket szenvedtünk nagy békességgel őtőle; miképpen mostan is ugyanazon ördeget imádnak és tisztelnek Hispániába és Olaszországba és egynyíhány Németországbeli tartományokba az emberek, a Fejedelmekkel egyetembe, kiket elcsalt és megvakított külenb-külenbféle álnokságos mesterségökkel és fogásokkal; és kiknek az üdvességes mennyei tudomány, az szent Evangélium meg nem jelentötett. [JOHAN.[44]]

Mikoron az Isten fia, a mü Urunk Jézus Krisztus az Ördeget megírja, az ő tulajdonságiról okokat vévén, két tulajdonságot ád őnéki főképpen. Azt mondja, hogy hazug és az hazugságnak atyja; annakutána, hogy gyolkos. Krisztus Urunk jól tudta, kicsoda legyen az ördeg és minémű tulajdonságú legyen. Ezért tulajdonyítja néki ez undokságos rút bűneket, az hazugságot és a gyolkosságot; mert az hazugsággal csalta és ölte meg a mü nyavalyás szüleünket, Ádámot és Évát, és ezeknek minden pereputtyokat. De nemcsak test szerént ölte meg őket, hanem Istennek minden javaitól megfosztván, az lelki halálba és az örök veszedelembe ejtötte őket.

[MIBEN GYÖNYÖRKEDIK AZ ÖRDEG?] Mostan is ugyanazon latorságot és tolvajságot űzi. Mert nincsen ez mérges gyűlölséges léleknek semmi gyönyörűsége, hanem csak ezekben, mikoron valami nyavalyát szörezhet, haragot, egybeveszést, irigységet, gyűlölséget, hadat, emberöldeklést; avagy, ha az embereket hamis tudománynak általa megcsalhatja, tévelygésbe ejtheti az ő hazugságának általa. És az Istennek és az ő áldott szent Fiának esmeretinek külen-külen színekkel, álnakságos mesterségökkel és dühös üldezésekkel eleit veheti, és azt[45] az emberek közett megolthatja, avagy közülek kiveheti.

[ISTENNEK BÖLCS TANÁCSA.] Ennek az álnak Ördegnek gonosz tulajdonsági ellen, az öldeklés és a hazugság ellen szörzött volna a bölcs Isten az ő gyüleközetiben főképpen a két tisztet.

[A PRÉDIKÁTOROKNAK TISZTI.] Előszer a szentegyházi szolgálatot az ő Igéjével, hogy a szentegyházi szolgák, a keresztyéni Pispekek, Pásztorok,[46] Prédikátorok, Ministerek[47], Oskolamesterek etc. az Istennek Igéjével vínának az ördegnek hazugsága, csalárd tudománya és mindenféle veszedelmes szörzési ellen; és azokat megrontanák, hogy a szegény keresztyéni gyüleközet tévelgésbe ne esnék, és az ő áldott szent Fiának igaz esmeretitől meg ne fosztatnék etc. Mert e végökre szörzette a bölcs Isten az szent gyüleközetbeli szolgálatot, a prédikátorságnak tisztit.

[A FEJEDELMEK TISZTI.] Másszor evégre szörzötte a Fejedelemségnek tisztit is: hogy a keresztyéni Fejedelmek az ő tisztekben nagy szorgalmatossággal vigyáznának az ördegnek azon gonoszságos tulajdonsági ellen, mind az lelki s mind a testi gyolkosság ellen. Mert nemcsak az Fejedelmeknek tiszti, hogy aranyas bársonba felöltezvén, szép lovokra felüljenek és téstova moráljanak, avagy, hogy napestig kártyázzanak és versellyézzenek etc., hanemhogy előszer nagy szorgalmatossággal az Istennek tisztességére gondot viseljenek, és arra vigyázzanak, hogy országokban az Istennek Igéje tisztán hirdettessék, hogy az ő alattok valók igazán megesmerhessék az Istent, és tisztán megérthessék az ő szent akaratját és tiszta szűből engedthessenek annak és szolgálhassanak neki.

Ha kedig az ördeg valahol[48], avagy hamis tudománt támaszt az Úristennek Igéje ellen, avagy az Religio dolgába valami zűrzavart indít Istennek káromlására avagy az ő tisztességének gyalázatára, akkoron a Fejedelmek tiszti ez, hogy az Isten igéjét elejekbe vevén és az ő akaratját megértvén, hatalmokkal az ördeg indulatjának és ügyeközetinek eleit vegyék, és a bálványozásokat megtiltsák, és ugyan kézzel nyúljanak a bálványokhoz és levonják és elrontsák. Az hamis tanítókat kedig megtiltsák és elkergössék, és az Isteni káromlókat[49], kik az Istennek Igéje ellen vétköznek, megbüntössék.

Ezek mellett, ha az ördög egybeveszést szörez és háborúságot támaszt, és a közenséges békességet megháborítja, - ottan az Istennek parancsolatyából tartoznak a Fejedelmek véle, hogy a békételeneket és az háborúság támasztókat megbüntössék, és megoltalmazzák a közenséges békességet, hogy csendességben megmaradhasson a keresztyéni gyüleközet, és ki-ki mind az ő hivataljában eljárhasson, és az Istennek és annakutána felebarátinak szolgálhasson. Mert ha ezt nem művelnék a Fejedelemségbeliek: semmiképpen meg nem maradhatnának az jámborok és ártatlanok. Ez a Fejedelmeknek és a Fejedelemségbelieknek ő tisztek.

[AZ ÖRDÖGNEK ÁLNOKSÁGA.] De lásd meg, mit cseleköszik az álnakságos lator ördeg, mint fordítja el az Istennek bölcsességes rendelésit. [AZ VILÁGNAK HÁLAADATLANSÁGA.] Az Isten pediglen megengődi néki, hogy ezt cseleködhesse és véghöz vihesse, mert a gonosz hálaadatlan világ megérdemlötte és naponként megérdemli az ő hálaadatlansággal és visszavonással;[50] miérthogy megveti az Istennek kegyelmességét, melyből megajándékozta őtet, adván néki az ő áldott szent Fiát, a mü Urunk Jézus Krisztust, az ő Evangéliomával és minden javaival egyetembe; és minden undokságokba és fertelmességökbe bemerülvén él és szünetlen cseleköszik az Istennek bosszúságára. Ezért ítéli meg az Isten az világot igaz ítélettel, és az álnakságos lator ördegnek birodalma alája adta[51], ki annakutána megvakítja őket, és az ő kedve s akaratja szerént hordozza őket minden rútságos és iszonyúságos bűnekben, melyekben mindaddig döreckeli őket, méglen ez világ szerént is elveszti[52], és annakutána pokolba elviszi őket.

RDEGNEK KEGYETLENSÉGÉNEK PÉLDÁJA. KI ÍRTA LEGYEN E KÖNYVET?] Ennek e röttenetes Isteni ítíletnek példáját megolvashatod és megláthatod ebben e könyvben, melyben az jámbor keresztyén bölcs Mester, Reginaldus Gonsalvius renddel megírta, minémű hálót köttet az álnakságos ördeg, mellyel beköríti a szegény ártatlan keresztyéneket Hispániába és Olaszországba, és minémű röttenetes kényokkal, és megöli őket. Mindazokat az jámborokat, kik a Krisztus Jézus Evangéliomának hírét hallották, és abból valami szikrácskát vötték az Isteni és az ő áldott szent Fiának, a mü Urunk Jézus Krisztusnak igaz esemeretinek, és kik kezdették valamennyére a Pápát az ő pilésses darabantival, mint az ördegnek helytartóját és veszedelmes Antikrisztust megutálni.

[A PÁPÁS PILÉSES VAK SEREG.] Mert előszer látod-é, szerelmes atyámfia, mit művelt az ördeg álnakul Hispániába és Olaszországban? Azokat, kik dücseködnek, hogy ők a mü Urunk Krisztus Jézusnak helytartói, és a szentegyháznak avagy a keresztyéni gyüleközetnek fejei és fő oszlopi és támaszi, mint Pápa, Kardinálok, Patriarkák, Érsekök, Pispekek, Apát urak, Prépostok, Esperesek, Vikáriosok, Kananokok, Plébánosok, Prédikátorok, Papok, Barátok; és ezek közül az országos oskolákban a Rektorok, Lektorok, szentelt Mesterek, Dékányok és a többi, kik a tanyításnak rendit magoknak tulajdonyítják, azokat, mondom, előszer megvakította az ördeg, annyira, hogy az Úrnak könyvét, az egész szentírást hátrahagyván és az ő szent igéjét megvetvén, teljességgel megbolondultanak, és az ördegnek hazugságának adták magokat és abba gyönyörkednek, és egész életökben azt űzik, azt oltalmazzák, abba kevernek be minden népeket, minden tehetségökkel.

[MI VOLNA A PAPOKNAK TISZTI?] Maga e volna az ő tisztek, mint oda fel megjelentöttük, hogy az Istennek igéjét prédikalánák, azt nagy szorgalmatossággal hirdetnék minden népeknek, mert arra volnának kötelesek, miérthogy Krisztus Urunk ezt parancsolja az ő apastolinak és azoknak helytartóinak: prédikáljátok az Evangéliomat. [MATTH. 28.; MAR. 16.]

Ennekutána arra tanyítsatok minden népeket, hogy azokban legyenek foglalatosok, melyeket én parancsoltam tünéktek. [JOHAN 3., 14., 17.] A mü Urunk Krisztus Jézus pedig parancsolt münékünk Igaz hitet és lelki bizodalmot őbenne és őáltala az Istenbe, az ő mennyei szent Atyjába. Annakutána parancsolt fiúi félelmet, tiszteletet és engedelmet. Továbbá parancsolt minékünk az ő szent Igének és az ő hozzánk való kegyelmességének és velünk való jótéteményinek szent jeleinek gyakorlását; azután Atyafiúi szeretetet etc.

[JÁMBOR KERESZTÉNY, LÁSD MEG ITT, MELY SZÉP TARKA-BARKA MACSKÁJA VAGYON A MEGTESTESÜLT ÖRDEGNEK, A PÁPÁNAK ÉS AZ Ő PILÉSES DARABANTINAK! A PÁPAI TUDOMÁNY AZ ISTEN FELŐL.] De ezek elhagyván a szentírást és mindazokat, melyeket parancsolt a Krisztus Jézus, új tudománt gondoltanak és találtanak, mind Isten felől, mind az ő akaratja és tiszteleti felől. Tudniillik sokságos bálványozásokat, idegen isteneknek imádását, istenes állatot[53] és abban istenes szömélyeket. És ezt mondották és ezt tanyították. Mostan is ezt mondják, és ezt tanítják Olaszországba, Hispániába és egyéb országokban, ahonnég az Isten még ki nem vesztötte őket, és ahol a megvakult Fejedelmek alatt még birodalmukban ülnek. Tudniillik, hogy egy az Isten, és három.[54] Egy állatjába, avagy állatja szerént. Az Istenségnek ő állatját egy közenséges őmagában való álló állatnak mondják, mely öröktől fogva volt volna, az ő valóságának állapatjának ő módja szerént elválasztva, és más a szömélyektől. Annakutána hármosnak mondják az Istent; hogy három szömélyből egybeszerkösztett és egybefonatott legyen. Első szömélyből az Atyából, másodikból a Fiúból, harmadikból a Szentlélekből. Ezeket e hármat az egy Istenes Állatba rekesztvén egy bizonyos[55] Istennek mondják lönni. A szömélyeket nem egybeelegyítvén, hanem az valóban való külenbséget a szömélyek közett megtartván, annyira, hogy más legyen az Atya, más a Fiú, más a Szentlélek, de azért nem három Isten. Noha külenbező beszéddel szólván ezt mondják: Isten az Atya[56], Isten a Fiú, Isten a Szentlélek. Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek.

[A PÁPAI SZÖMÉLYES TUDOMÁNY.] A szömélyek felől szólván, micsodák legyenek azok, külenb-külenb móddal szólnak felőlek. Ha valaki, úgy mondnak, a szömélyek felől szólani akar, tehát választó szólásnak módjával szóljon felőlek. Mert a szömélyek noha az Isteni Állatban együtt vadnak, de azért nem egyek az Állattal, hanem csak benne vadnak és benne találtatnak, és az Isteni Állat mind az három szömélyben találtatik és vagyon közenségesképpen. És választásképpen vagyon és találtatik mindenik szömélyben külen, de azért minden rész és osztás nélkül.

Annakokáért valahol, úgy mondnak, az Atyáról leszen emléközet, az első szömélyről az Háromságba, ott leszen emléközet az egy igaz és mindenható Istenről, ki mennyet, földet töremtett. Azonképpen valahol a Fiúról az Háromságban leszen emléközet, ott leszen emléközet az egy bizon és mindenható Istenről, ki töremtötte mind mennyet s mind földet. Ahol a Szentlélekről is emléközet leszen, ott is az egy bizony és mindenható Istent kell érteni, ki mennynek, földnek teremtője. De azért miképpen, hogy nem kell e hármon három Istent érteni, noha mindenik őmagától és őmagába bizony Isten; azonképpen nem kell három töremtőt hinni és vallani, hanem csak egyet, noha az három szömélyek valóba külenböznek egymástól, annyira, hogy más az Atya, más a Fiú, más is a Szentlélek.

[MICSODÁK LEGYENEK A SZÖMÉLYEK?] A szömélyek felől, micsodák legyenek, ezt mondották és ezt mondják, hogy valaminémű egymásra tekintő avagy néző orcák, avagy valaminémű egymásra hunyó ábrázatok az egy isteni Állatban, ki egybeszörkesztötve egy bizony és mindenható Istent tesznek.

De akik őközülek, a Pápások közül, állították magokat fő tanyítóknak és doktoroknak lönni, azok azt mondották, most is azt mondják, hogy az háromságbeli szömélyek nem egyebek, hanem csak három tulajdonságok az egy Istenbe, kit egy bizony Istennek mondunk, az ő Isteni egy Állatjáért, hármosnak kedig mondjuk a tulajdonságokért, miérthogy három tulajdonságok állatja szerént vadnak őbenne, Atya, Fiú és Szentlélek.

Erről immár az ő Istenekről szántalan sok regulákat és szólásoknak módjait adtanak ki, és úgy csűrták-csavorták ezt az ő tudományokat egybe, hogy ő magok sem értik, amit mondnak, nemhogy más, kiváltképpen Péter bíró,[57] avagy valami egyéb együgyű[58] keresztyén tanolhatná az egy bizony és mindenható Istennek igaz esmeretit, avagy valami egyéb üdvösséges dolgokat őtőlek. Hogy kedig[59] és igaz legyen, őmagok mondják és vallják, mert ezt mondják: az Isten véghetetlen és megfoghatatlan állat. Ő ki legyen és micsoda legyen, azt senki meg nem tanulhatja, és meg sem foghatja. Ezokaért az ember az Isten felől semmit ne tudakozzék, hanem hunyja be szömeit és higgye el.

[MINDENKORON ELLENKEZŐ A PÁPÁSOK BESZÉDE.] Vaj, vaj ördegtől megvakított és bolondított szamarok! Ha az Isten oly véghetetlen és megfoghatatlan állat, hogy őfelőle az ember semmit nem tanolhat és tudhat, miért magyarázzátok tü tehát oly bizonyos szólásoknak módjaival az Istent? Hogy Állatja szerént egy, szömélyi szerént pediglen hármas legyen? Miért hoztok tehát ennyi kölenbségöket az állat közett és az szömélyek közett elő, ennyi sok terminusokkal és regulákkal? Melyik ördeg tanyított tüteket ezekre? Bizony nem valami köz avagy paraszt ördeg, hanem minden ördegeknek ördöge és Fejedelme, a Sátán ő maga! Kiről az Istennek Fia, a mü Urunk JÉZUS Krisztus ezt mondja, hogy gyolkos és hazug, és minden hazugságnak atyja; ez tanyított tüteket erre ez undokságos tudományra, mellyel megvakította [LUC. 11.; JOHAN. 12.; 2. COR. 4.; EPH. 6.] (mint ez világnak fejedelme és Istene, miérthogy ez világ őtet és az ő hazugságát kedveli, és mindenekben enged őnéki, és őtet uralja és imádja; viszontag az igaz Istent és az ő áldott szent Fiát, a mü Urunk Jézus Krisztust, minden ő jótéteményekkel megutálta, és utálja) mind ez világon való embereket, egy kicsin seregecskétől megválva,[60] [LUC. 12.] kiket az áldott Isten az ő kimondhatatlan nagy kegyelmességéből ez veszedelmes vakságból kivont és kiragadott, [AMOS 4.; ZACH. 3.] mint az üszegőket szoktanak kiragadni a tűzből, hogy teljességgel el ne égjenek és megemésztessenek.

[A PÁPÁNAK ISTENE VÉGHETETLEN ÉS MEGFOGHATATLAN.] Igazat mondnak az ördögnek darabanti, Pápa és az ő piléses Doktori, hogy az Isten úgy véghetötlen és megfoghatatlan, hogy őfelőle, kicsoda és micsoda legyen, semmit senki nem tanolhat. De ezt a mondást nem kell érteni az egy áldott Isten felől, a mü Istenünk felől: hanem a Pápának Istene felől. Mert az olyan lidírces, véghetlen és megfoghatlan. Mert némelykort ugyan csak egy, némelykort kettős, némelykort négyes, némelykort öttes, némelykor szinte hatra felmegyen. Valamely felől hozzányúlsz, meg nem foghatod semmiképpen. Ha háromnak mondod: ottan azt mondják, hogy nem három, hanem egy. Ha egynek mondod: ottan azt mondják, hogy nem egy, hanem három, és ebben az ESTben és az NON ESTben[61] játszik minden tudományok és tanyítások. [A PÁPÁS TUDOMÁNY VAGYON, NINCSEN.] Az Atyát mondják Istennek, azonképpen a Fiút, a Szentlelket is, de mindjárást beboronálják, mondván: azért nem három az Isten, hanem csak egy. Mindeniket e három közül Úrnak mondják, és mennynek, földnek töremtőjének; de mindjárást levet csinálnak néki, mondván: de azért nem három Úr, és nem három a töremtő, hanem csak egy.

Nem úgy szól az Istennek Fia, a mü Urunk Krisztus Jézus, és az ő Prófétái és Apastoli az egy bizony Isten felől. Nem kettésnek, hármasnak, négyesnek, öttesnek avagy hatosnak mondják, hanem egynek. [DEUT. 6.] Halld meg Izrael, úgy mond Mózes, a te Urad Istened EGY Isten. Látod-é, hogy az Izraelnek Istene EGY: ez a mű, azaz, a keresztyéneknek Istene. Ha egy: tehát csak egy, nem három etc. Mózessel kedig egyaránt szólnak mind a több Próféták, az Apastolokkal egyetembe.

De ezt mondja a Pápa az ő piléses darabantival: ahol Mózes és a több Próféták az Izraelnek Istenét egynek mondják, [ISA. 1., 44., 45.; 2. COR. 8.; EPH. 4. 2.; TIM. 2.] ott nem egyet, hanem az Háromságot kell megérteni. Vaj nem! Vakok vattok, az ördeg bepólasztá a tü szömeiteket: nem tudtok tü a szentírásról ítíletet tönni. Hagyjatok ezokaért békét a magyarázatnak! Nem tud a szamár semmit a gyöngyfűzéshöz! Az Isten Fia, a mü Urunk Jézus Krisztus és az ő szent Apastali megmagyarázták münékünk, miképpen kelljen megérteni mind Mózesnek, mind a több Prófétáknak írásit, és nyilván megjelentötték, kicsoda legyen az egy Úr és Isten, az Izraelnek Istene; tudniillik nem az Háromság (mert hol volt az Prófétáknak üdejében az Háromság, ha az ördeg az Apastolok után, az piléses pispekek, papok, barátok által találta, mikoron a Pápa Antikrisztusnak undokságos országát fondálni kezdötte) [MATT. 24.; MATT. 1.; LUC. 1., 2.; LUC. 4.; ACTO. 10.; MATT. 11., 28.], hanem a mü Urunk Krisztus Jézusnak az ő mennyei szent Atyja, ki őtet az ő szent Lelkének általa a szűz Máriának méhébe fogantatta és ez e világra születötte, és avval őtet megkenvén Krisztussá és menynek, földnek Urává tötte. Miképpen ezt ennekutána bővebben a szent írásból megjelentjük.

[JOHAN. 8.] Így szól ezokaért a mü Urunk Krisztus Jézus, az egy Isten, az Izraelnek Istene felől, előszer szent Jánosnál 8. részében, mondván: "tü Izrael fiai, avagy zsidók, akit tü mondatok tü Istentöknek lönni, az az én Atyám". Annakutána azon szent Jánosnál 17. részében eképpen szól: [JOHAN. 17.; 1. COR. 8.; 1. TIM. 2.] "ez kedig az örök élet, hogy csak tégedet, Atyám, esmerjenek bizony Istennek lönni". Szent Pál kedig: "münékünk - úgy mond - csak egy Istenünk vagyon". Kicsoda legyen ez az egy Isten, megmagyarázza, mondván: "Amaz Atya, kitől mindenek vadnak."

Ím hallod az Jézus Krisztusnak magyarázásából és szent Pálnak beszédiből, kicsoda legyen az egy Isten, az Izraelnek Istene, kiről szólt Mózes és a több Próféták, tudniillik a mü Urunk Krisztus Jézusnak szent Atyja, nem az Háromság. Mert az Háromság nem atyja a mü Urunk Jézus Krisztusnak. [A HÁROMSÁG ÖRDEGNEK TALÁLMÁNYA.] Követközik ezokaért belőle, hogy az Háromság, avagy az pápai állatos szömélliesség nem egy igaz Isten, az Izraelnek Istene, hanem hogy az ördegnek lidírces Istene, kit ő költett, gondolt és talált. És mint az kakukk, ki ellopja a pacsirtának a monyát, és az övét tojja és tollja helyébe, így lopta el az álnok ördeg az igaz Istent és az Izraelnek Istene felől való tudományt, ki a mü Urunk Jézus Krisztusnak ő áldott szent Atyja, és ezt az undokságos zűrzavaros tudományt tojta és lopta helyébe a filozofikus piléses pispekek, papok, barátok, az ő darabantinak általa. És új országot a Pápa Antikrisztusnak fondálván, új Istent is és új tudományt szörzett beléje, hogy eképpen eltemetvén az egy igaz Istent, a mü Urunk Jézus Krisztusnak ő áldott szent Atyját, soholt és soha semmi emléközet róla nem lönne abban az ő országában. Mint Dániel Próféta ezt sok száz esztendőnek előtte prófétálta és jövendölte vala az Antikrisztus, a Római Pápa felől, hogy oly Istent költendő és behozandó volna a Keresztyéni gyüleközetbe, kit nem tudtak, sem esmertek, sem imádtak, sem tiszteltek a mü Atyáink, azaz a szent Pátriárkák és Próféták, mert ők semmit nem tudtanak az Pápai Állatos és szömélyes Isten felől etc.

[AZ ANTIKRISZTUS MÁS ISTEN FIAT TALÁLT.] De nemcsak az egy igaz Isten felől való tudományt ellopta és meghamisította az ördeg: hanem az igaz Istennek Fia felől, a mü Urunk Krisztus Jézus felől való tudományát is ellopta és meghamisította, és más idegen fiat tojott magának, és azt társul gyalolta a mü Urunk Jézus Krisztus, az egy igaz Istennek egy igaz Fia mellé. Sőt az övét, kit ő talált és gondolt az ő piléses pispeki, papjai, baráti által, feljebb magasztalta a mü Urunk Jézus Krisztusnál. Mert azt mondja öröktől fogva való Isten fiának lönni, ki az első szömélnek fia legyen, gondolatnak általa őtőle született; imezt kedig, az Jézus Krisztust, ki fogantatott szent Lélektől, született szüz Máriától, nem mondja Isten fiának, hanem csak ember fiának lönni. Hogy kedig az szentírás Isten fiának nevezi, azt mondja a Pápa Antikrisztus az ő piléses doktorival, hogy más értelembe kell venni és érteni, tudniillik per communicationem idiomatum,[62] azaz, hogy az Jézus Krisztus Isten fiának neveztötik, a nevet kölcsen veszi a másiktól, ki megtestesülésnek általa benne lakik, és ki ővéle megegyesült, szömélyes egyesüléssel, annyira, hogy noha kettő a természet, de azért az egyesülésnek általa annyira eggyé lött, hogy immár nem két fiú, sem két szömély, hanem egy. Maga azonközbe igen vallják, hogy az egyesülésben nem lött a természetöknek elegyítése, avagy egymásban való változása, hanem az emberi természet megtartotta az ő saját tulajdonságit: azonképpen az Isteni természet is.

Ezt is igen vallják, hogy az Isten fia öröktől fogva született az Atyától, és hogy öröktől fogva ő magában szömély és őmagától való Isten volt. Mindenekben az Atyával egyenlő, annyira, hogy miképpen az Atya mennynek, földnek teremtője, azonképpen a Fiú is etc.

Emellett ezt is vallják, hogy az második természete szerént bizonyos ember legyen, okos lélekből és emberi testből egybe egyesült. De ezt ez embert tagadják szömélnek lönni. Noha nyilván vallják, hogy a Krisztus igaz és bizony ember. Mit mondhatunk? Olyanok, mint a csíkok, akármint fogjad, mindenkoron kicsúsz markodból, és olyanok, mint a szalai kasza, mely mind elöl s mind hátra fog, avagy mint a macska: akármint s akárhonnég vessed alá, mindenkoron lábára esik. Nem helyába találták a regulát: EST, NON EST. Minden tanyításokban ez az ő dolgok.

Erősen viszik a taligát az öröktől fogva született Fiúval, és azt az öröktől fogva való születést szinetlen szórják az emberek előtt. De választ nem tudnak tönni, ha ember megkérdi őket, mint lehessen ez, hogy az a fiú öröktől fogva és kezdet nélkül legyen, de azért ugyan atyától született legyen? Mert ha valaha született, tehát valami kezdetinek kell lönni. Ha kedig kezdeti vagyon, nem lehet öröktől fogva.

Azt mondják ők: ez a születés nem jár emberi elmélködés szerént, ha titkos Isteni dolog, melynek miképpen hogy kezdeti nincsen, azonképpen vége sincsen. Mert miképpen hogy öröktől fogva született, azonképpen mostan is születtetik. Ím, lásd, jó atyámfia, keresztyén, micsoda tudománt vallnak ezek! Azt mondják, hogy az ember az ő elmélködéssel végére nem mehet, nem foghatja és nem tanulhatja meg. Mire való tehát? Metszünk tehát vele, ha meg nem tanolhatjuk? Hiszem azért adta az áldott Isten az ő szent igéjét előnkbe, a Prófétáknak, Keresztelő Jánosnak, Krisztus Urunknak és az ő Apastolinak általa, hogy megértsük és megtanoljuk.

[JOHAN. 17. MICSODA ESMERETBEN ÁLL AZ ÖRÖKÉLET?] Mikoron a mü Urunk Krisztus Jézus az örök életnek megnyeréséről szól, eképpen szól felőle: "és kedig az örök élet, hogy csak tégedet, Atyám, esmerjenek bizony Istennek lönni, és megesmerjék az Jézust, kit te elbocsáttál, Messiásnak avagy Krisztusnak lönni"[63]

Látod-é, jó atyámfia, keresztyén, hogy az örökéletnek megnyerése esmeretben áll, hogy az üdvözülendők megesmerjék az egy bizony Istent, a mü Urunk Jézus Krisztusnak szent Atyját, és a Jézust, kit az egy Atyaisten ez világra bocsátott, hogy ő legyen ama Messiás, ki felől az egy Atyaisten ennyi ígéretöket tött a Prófétáknak általa.

[MEGESMERHETNI AZ IGAZ ISTENT. DEUT. 6.; JOHAN. 4.; JOHAN. 8.; 1. COR. 8.; MATT. 1., 3., 17.] Ezekből nyilván vagyon, hogy nem igazat mondnak az pápás prédikátorok, mikoron azt mondják, hogy senki meg nem értheti az Istennek dolgát és az Isten Fiának dolgát is. Az Istennek Igéje nyilván vagyon. Megmondja minékünk, hogy Isten vagyon, megmondja, micsoda legyen az Isten és kicsoda legyen. Meg is jelenti, minÉmű akaratú legyen az emberi nemzethöz. Azt is nyilván megmondja, hogy az egy bizony Istennek Fia vagyon, megmondja, micsoda és kicsoda az a Fiú, meg is mondja, miképpen Istennek Fia, és miért bocsátta legyen az Atyaisten ez világra. [JOHAN. 1., 3., 5. 9., 7., 8., 10., 11.; LUC. 1.] Mind megmondja, és szépen élőnkbe adja ezeket, és a keresztyén ember a szent Léleknek világosításának általa mind megtanolhatja és eszébe veheti. Azt mondják: "Hund be a szömedet, és hidd el!" Az Isten nem akarja, hogy a keresztyén embör bolond legyen!

GOSTON FELŐL VALÓ HAZUGSÁG.] Undokságos hazugság az, amit a pápás prédikátorok Ágoston Barát[64] felől predikálottak, hogy erősen gondolkodván az Háromságnak titka felől, a tenger mellett talált volna egy gyermecskére, mely kalánkával hordott volna vizet a tengerből egy kis vermecskébe, melyet a parton vájt volna a fövenbe. A gyermecskét megszólítván ezt mondotta volna:

- Mit művelsz fiacskám?

Az felelt volna az Ágoston barátnak:

- Ím az egész tengert behordom ebbe ez vermecskébe.

Mondott volna Ágoston:

- Fiacskám, lehetetlen dologra ügyeközel. Mert igen nagy a tenger, a vermecske pedig igen kicsin hozzá.

Felelt volna a gyermecske:

- Inkább lehetséges ez, hogy én a tengert ez vermecskébe behordjam, hogy nem mint te végére mehess annak, amire te ügyeközel. Mert nagy tenger az a titok, melyet te fejedbe forgatsz, kinek végére soha nem mehetsz. Miképpen lehessen és légyen az, hogy az Isten egy, de azért ugyan három; nem kedig három, hanem csak egy? Szoros a te fejed ehhöz, Ágoston!

És annakutána a gyermecske elenészett volna.

Bezzeg szép tarka-barka pap avagy barát macskája ez! Bezzeg szép pálást ez! Efféle hazugságokkal elüdegenítötték az embereket az Istennek Igéjétől, hogy semmit nem tudakoztanak az Isten felől, és teljességgel hátrahatták az Isten felől való igaz esmeretnek tanolását. Hogy kedig azt mondják, hogy a mü Urunk Jézus Krisztus gyermekképbe jelent legyen Ágoston barátnak, azt én nem hiszem. Mert a mü Urunk mennyekbe vagyon, ott kedig dolga vagyon, mint szent Pál mondja, Rom. 8. Ide semmi járása nincsen, ide sem jő, hanem mikoron immár eljő ítélni ez világot. Ami dolga és járása vagyon ez világban, vagyon szent Lelke, azáltal tudja ő azt megszörzeni és elvégezni az ő választott híveiben.

RDÖG JELENT ÁGOSTON BARÁTNAK.] Ha valaki jelent Ágostonnak, nyilván nem a Krisztus, hanem az ördög volt, az játszott efféle beszédökkel. De hogy hazugság legyen ez barát példa, Ágoston Barátnak dolga is megbizonyítja. Mert Ágoston ugyan sok könyvet írt az Háromságról, melyekben erősen kaszál a szalai kaszával etc., de igen kevés haszonnal; sőt inkább igen nagy kárral, elannyira, hogy a szegény barát a nagy erőlködésben ugyan elbudul, hogy őmaga sem tudja, mit mond, hanem végre ebbe akad meg a szekere: EST, NON EST. Azaz: sem künn, sem benn.

Melyet jól eszébe vöttek egynyihány tudós emberek a régiek közül, de előszer a mü üdőnkbe a tudós embereknek hadnagyok[65] Erasmus Rotherodamus, mint megláthatod az ő ítíletiből, mely Ágoston Háromságos könyveknek az végébe vagyon.[66]

[NEM ÉRTHETI SENKI AZ PÁPÁSOK ÖRÖKTŐL FOGVA VALÓ FIAT.] Amit az piléses pápai doktorok mondnak a Háromság felől, ugyanazt mondják az ő öröktől fogva az Atyának Állatjából született Fiok felől, hogy azt a születést senki ez világon meg nem értheti! Sőt azt mondják, hogy még az Angyalok és Arkangyalok sem mehetnek annak végére! És erre horcolják az Izsaiás Prófétának mondását, holott 53. részébe ezt mondja: "Az ő születését kicsoda mondhatja meg?" Hopp, mint illik a bot a tegezbe! Izsaiás szól Krisztus Urunknak nemzett fiairól, hogy ő újjonan nemzi az választattokat, és azok az ő örökesi igen sokan lesznek, nemcsak zsidókból, hanem az pogánok közül is, annyira, hogy azoknak számát ki nem mondhatja senki. De ők, az ördögtől megvakítottak, az Krisztusnak öröktől fogva való születésre viszik, hogy az olyan titkos, hogy senki meg nem értheti, végére sem mehet. Bezzeg ha a szentírásban írva vagyon valami felőle, tehát megérthetni, végére is mehetni! Mert azért íratta a szent Lélek a Prófétákkal és Apastolokkal a szentírást, hogy megolvassuk és megértsük. Mint Krisztus Urunk őmaga mondja, Johan. 5.: "Tü vizsgáljátok az írást; az teszen énrólam tanúbizonságot."

De ha oly igen megvizsgálhatatlan nagy titok ez az öröktől fogva való születés, miért magyarázzák tehát önnenmagok annak az ő módját? Mert azt mondják, hogy az első szömély az Atya, őmagát megnézi, és őmagába szállván meggondolja magát: és ebben e gondolatban beönti az ő Állatját, és eképpen leszen ez a gondolat egy szömély, mely Istennek fia leszen, és ez a Háromság - Istennek második szömélye. És miérthogy az Atya mindörökké így gondolkodik, ezért mindörökké születtetik ez a fiú. Hallottam, hogy igen hosszú a szent Iván éneke,[67] hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.

Bezzeg otrombaság eféle tudományokat behozni és elhinni a keresztyéni gyüleközetbe, melyekről az Istennek Szentei, mind a Próféták s mind az Apastolok semmit nem tudtanak, és az ő írásokban soholt semmi emléközet nincsen rólak.

[AZ ANTIKRISZTUS ÚJ ISTENT TALÁLT.] De és az, amit Gábriel Angyal mondott Dánielnek, mikoron Istennek hagyományából jövendő dolgokat megmondott néki, és a többi közett az undok, kevély és kegyetlen király felől, a Pápa Antikrisztus felől megemléközvén, azt mondja, hogy olyan Istent gondol és támaszt, ki felől a mü Atyáink, a Pátriárkák és Próféták semmit nem tudtanak, és hogy azt szolgálja és tiszteli külső, ékes és aranyas és ezüstes cerimoniákkal és tiszteletökkel. És ugyanerről prófétál szent Péter Apastól is, mondván, hogy az ő Urakot, aki őket megváltotta, az igaz Istennek Fiát, az Jézus Krisztust, megutálják és megtagadják.

Nem de nem megtagadták-é azt a Pápa az ő piléses darabantival, mikoron az mü Urunk Jézus Krisztusnak, az Istennek igaz fiának, ki fogantatott szent Lélektől, született szűz Máriától [LUC. 1., 2.; DAN. 9.; ZACH. 3.], kit Gábriel Angyal az szűz Máriához való követségbe Szentségesnek és Isten Fiának, Dániel pedig minden Szentöknek Szentinek nevez, kiről az Isten Zachariás Prófétánál ezt megígérte, hogy őmaga ennek az ő ábrázatjának kimetszője, faragója és formáltatója akar lönni; mondom, mikor ennek méltóságos fiúságát ellopták és hátravetették, és helyébe kakukk módra más Fiat gondoltanak és helyheztenek, kinek mindeneket (az igaz Istennek Fiát megfosztván) tulajdonyíttattanak; ezt hirdették Isten Fiának lönni, ezt hirdették az emberi nemzetnek megváltójának lönni. Az Jézus Krisztus őnálok semmi nem volt, most is semmi nem egyéb, hanem puszta teremtett állat, és az másik Fiúnak csak az hüvelye, avagy az tokja; ó, minden bűneknek nagy bűne! Ó áldott Isten kimondhatlan a te nagy irgalmasságod, hogy eddig tudtad, most is tudod elszenvedni ezt ez iszonyúságos nagy bűnt, és a te áldott szent Fiadnak ellen való káromlását és bosszontotását!

[A PÁPÁSOK AZ IGAZ ISTENNEK FIÁT MEGVETVÉN, MINDE CSELEKÖDETIT MEGVETETTÉK.] Miért kedig hogy az ördög megvakítván őket, e bolondságba ejtötte, hogy megutálták és megvetötték az Istennek igaz Fiát, a mü Urunk Jézus Krisztust, könnyű volt annakutána az ördegnek tovább horcolni őket, hogy minden ő cseleködését is megutálják és megvessék, mind tanyítását, mind kénszenvedését, vérehullását, halálát etc. Mert az Evangéliomat megvetvén, az ördeg az ő hazugságával azok által bemerülötte és belepte mind e széles világot; és ami az Isten Fiájé, a mü megváltónké volna, azt az piléses tolvajoknak, Pápának, Érseköknek, Kardináloknak, Pátriárkáknak, Pispekeknek, Apát uraknak, Kananakoknak, Papoknak, Barátoknak, Apácáknak etc. és ezeknek méltóságoknak, Misejeknek, Bulcsojoknak, Berbetéléseknek, Lélekváltságoknak, Szentelt vizeknek, Szentelt györtyáknak, Böjteléseknek etc., mondom, ezeknek adta és tulajdonyította. Azért mondja szent Péter: "Megtagadják az ő Urokat, ki megváltotta őket!"

Lásd meg, keresztyén ember, ha nem hatalmas ördeg ez, ki ez egész világot olyan vakságba és bolondságba tudta ejteni, és az ő hazugságának hálójába beköríteni és befogni. Nem hejába adta azért az Isten fia, a mü Urunk Jézus Krisztus ezt e nevet és tulajdonságot az undok, csalárd latornak, hogy hazugságnak ugyan Atyja. Mert ő tojta és költötte azt, Istennek s az ő áldott szent Fiának bosszúságára: de rövid üdőben hasznáját veszi, mint az Istennek Lelke a szentírásba azt megjelentötte, és szent János által azt megírattatta.

Ezeket számláltuk elő az ördegnek első tulajdonságáról, az ő hamisságáról és hazugságáról. Számláltuk pedig rövideden: mert ha derékképpen elő kellene számlálnunk mindazokat, nagy sok ökerbőr nem volna elég hozzá, hogy csak azokat mind előszámlálnók, melyeket az Pápa Antikrisztus és annak piléses darabanti által támasztott és gyakorlatt az gonoszságos lélek. Hol vadnak még a többi, melyeknek számok nincsen, mindkezdettől fogva. Elhagyván ezokaért ezeket, a második tulajdonságnak, az mordályságnak és gyolkosságnak megírására térünk.

RDÖGNEK MÁSODIK TULAJDONSÁGA.] A második tulajdonsága az ördögnek mordályság, öldeklés és gyolkosság, mint Krisztus Urunk mondja, Szent Jánosnál 8. részben. A régi gyolkosságról és mordályságról, mint ölte meg szüleinket, Ádámot s Évát, és miképpen annakutána mindenféle veszedelmeket, hadakat, vérontásokat, kegyetlenségöket szörzett és támasztott mindenkoron ez világban; és miképpen kegyetlenködett a kegyetlen tirannusok által Keresztelő szent Jánoson, az Isten Fián, az Jézus Krisztuson és az ő szent Apastolin; és azok után mind a szent Mártíromokon, kiknek sok százezerét megöletett, külenb-külenbféle kimondhatlan nagy kényokkal etc., mondom, ezekről mostan semmit nem írok, hanem elővesszük csak a mostani kegyetlenködését, mint kegyetlenködik Hispániába és Olaszországba az szegény keresztyének ellen, férfiak, asszonyi állatok, sőt még a gyermekök ellen, kik az Istennek jóvoltából megismerik a Pápát az ő piléses darabantival Antikrisztusnak és az ördeg országának lönni; és elszakadván tőle, az Istennek igaz ismeretiből az Jézus Krisztus, az élő Istennek szent Fia alája adják magokat.

[2. TESS. 2.] Mert minekutána az igaz Isten az ő igazságának kemény ítéletiből bosszút állott ez világon az ő nagy hálaadatlanságáért, és azt mindenféle hazugságokkal az ördög által, kinek hatalma alá azt adta vala, megbüntötte, mint a szent Lélek ezeket mind megprófétáltatta vala szent Pál Apastal által, [2. TESS. 2.] mondván, hogy az Pápa Antikrisztus eljő az ördegnek cselekedő hatalmával, minden erőjével, hazug avagy csalárd jegyekkel és csodákkal és minden hamisságos csalárdságokkal, melyekkel hatalmot veszen azokon, kik veszedelemnek fiai. Ezért leszen kedig ez őrajtok, miérthogy nem kedvelték az Igazságot, az Evangéliomot, és nem vötték azt szeretetből, hogy üdvözültenek volna. Annakokáért, úgy mond szent Pál, bocsát az Isten őreájok erős hatható tévelygő csalárdságokat, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy igaz ítélettel elkárhoztassanak mindazok, kik nem akartanak hinni az igazságnak, hanem engedtenek és megállapadtanak az hamisságba.

Látod-é, mit profétált volt szent Pál? E prófécia és jövendölés mikoron immár beteljesedett legyen, és az Isten az ördög és annak Antikrisztusa által eléggé gyötrötte ez világot, szántalan sok piléses ördegökkel és ördögeknek általa, mert mind behálolta és vakságba bekörítötte az embereket ez világon, az ő gyónásával, purgatoriumával, átokával, ódozásával, bulcsojával etc. annyira, hogy mind lelkökkel, mind testekkel, mind feleségökkel, leányokkal, szájokkal, kezekkel, lábokkal és minden marhájokkal bírt.

Azt kellett mindennek hinni és vallani, valamit a pilésesek mondtanak. Azt kellett önniek, mit a pilésesek akartának. Ez napokon nem mertenek húst önni, hanem csak lencsét etc. Más napon szabad volt a tikmony, vaj, tej, de a hús nem volt szabad. Akkoron kellett megházasulniok, mikoron a pilésesek akarták; hol kántort,[68] hol böjtet, hol Adventet szörzettenek - akkoron nem lehetett a megházasulás. Azt is kellett venniek házasságra, kiket az pilésesek engödtenek. Mert ők csináltanak ízeket. Hetedízig, ötödízig, komások és svogorok közett nem lehetett az házasság. Nem lehetett az házasság az ő egybesúgások és stólázások[69] nélkül. Undok és ...tattalan[70] volt azúj házasoknak ...gyok, őnékik kellett máso... megtisztíttani és szent ...sökkel és szent... akkoro... dolg... Akkoron ha valaki dolgozott, ottan átokban volt, és minden módon kénozták azt. Marhájokkal is bírtanak. Mert keménen és ugyan átok alatt szették a sok dézsmát, a sok mise árának, komparációnak nem volt soha vége: hol még a sok offerálás? És amit ez hálóval el nem vehettek az embereken, azt szinetlen való gyóntatásokkal, kuldulásokkal elkoporították magoknak a szegény embertől. Kicsoda győzi, felséges Isten, ezt e nagy rabságot előszámlálni?

Mondom ezokaért, minekutána az igaz Isten eképpen bosszút állott ez hálaadatlan világon, miérthogy az ő áldott szent Fiát, minden ... ő Evangéliomával ... irgalmasság ...eje elerkő ...zdette ta...gát, melynek általa megvilágosíttatnak az választattok minden országokban, hogy meglátják és eltávoznak az Antikrisztus Pápától és annak piléses darabantitől; megutálják is az ő irdos-birdos és rétes Istenét,[71] meg is vetik amaz kakokk Fiat,[72] kit igen szépen tarka-barkázott; és az igaz Isten alá és annak ő áldott szent Fia ídes és engedelmes szüvel adják magokat, és úgy hiszik és vallják azokat, mint az Istennek Lelke megtanyította őket a szentírásba, tudniillik, hogy egy legyen az Isten, ki mennynek és földnek teremteje. [AZ IGAZ KERESZTYÉNI VALLÁS.] Ez kedig, hogy nem hármas avagy rétes, avagy meddü Isten legyen, mint a Pápának Állatos és szömélyes Istene, hanem kinek Fia vagyon, ki a mü Urunk Jézus Krisztus; minekokaért is mindenütt a szent Apastoloktól a mü Urunk Jézus Krisztusnak szent Atyjának mondatik és neveztetik.

Ezt kedig, az egy Atya Istent, olynak hiszik és vallják, hogy egyedül és őmagától való Isten, ki senkitől semmit nem vött legyen, ki mindeneknek felötte legyen, és kitől mindenek legyenek, és hogy az Jézus Krisztusnak, a mü Urunknak Atyja, Istene és feje, és az világosságnak és minden irgalmasságoknak Atyja és minden jóknak kútfeje etc.

Azonképpen a szentírás szerént igaz vallást tesznek az Istennek igaz Fiáról is, a mü Urunk Jézus Krisztusról, tudniillik, hogy ez, és nem más az egy igaz Istennek igaz és áldott szent Fia, ki minden üdők előtt rendeltötett az egy Atyaistentől, a mü dicseségünkre és üdvességünkre, hogy ő ártatlan bárány[73] lévén, minket az ő szent atyjának az ő vérével minden hamisságinkból megváltana, és tisztítana magának saját népül. Két dolgot hisznek és vallnak az Jézus Krisztusban. Elsőt az ű testének avagy emberségének a szűznek méhében, a szent Lélektől szeplő nélkül való fogantatását és formáltatását. Mert fogantatott szent Lélektől, és született szűz Máriától, mely fogantatásért igazán az Istennek Fiának hívatik [MATT. 1.; LUC. 2.], mint Gábriel Angyal a követségbe erről nyilvánvaló beszédekkel szól. Másodikat, hogy nemcsak az ő teste formáltatott szent Lélektől, hanem, hogy ezáltal az Atyaisten az ő Istenségének is minden teljes voltát valóba adta őnéki: és a szent Lélekkel való megkenéssel Krisztussá és Úrrá tötte őtet, hogy őrajta nyugszik az Jehovának, azaz a felséges, mindenható örök Istennek lelke, ki bölcsességnek, értelmének etc. és Isteni félelmének és tiszteletinek Lelke. [ROM. 1.; ROM. 9.; 2. COR. 1.] Melyekkel megbizonyíttatik Isten Fiának és mindenek felötte áldandó Istennek és az új világnak teremtőjének lönni,[74] kiben az Atyaisten a mü üdvösségünket megtekélette.[75] [HEB. 1.; 3. TIM. 2.] Ezt az Isten Fiat, az Jézus Krisztust hiszik ezokaért, és vallják, hogy ő Közbejárók, Főpapjok, Szószólójuk, Királyok és minden ellenségektől bizonyos oltalmok, [EPH. 1.] ki őket az Atyaistennek kegyelmébe beviszen, és ki által bátorsággal való bemenetelek vagyon az ő mennyei szent Atyjához.

Ugyanezen Istennek Fiát, az Jézus Krisztust, az Atyaistennek parancsolatjából imádják és tisztelik, és minden jókat, mind testieket s mind lelkieket kérnek és várnak őtőle; és az őbenne való hitében üdvözülnek, és örök életet vesznek. [ACTO. 4.; 1. COR. 3.; ROM. 10.] Mert más név nem adattatott ég alatt emberek közt, melyen üdvözülhetnének, hanem csak az Jézus Krisztusnak Nevében. És senki más fondomentomot nem vethet, hanem amelyet vetettenek, mely az Jézus Krisztus. Ez az ő keresztyéni hitek és üdvösséges vallások.

A szent Lélek felől kedig az Úristennek igéjéből ezt hiszik és vallják [LUC. 2.], hogy az egy Atyaistennek hatalmas és mindenható ereje, melyet megjelentett előszer az első teremtésben, mikoron avval mindeneket teremtött, megelevenített, táplált, tartott és őrizett. Annak utána, a második teremtésbe nyílvábban, az ő áldott szent Fiában, az Jézus Krisztusban, mikoron az a választattokat az ördögnek torkából kiragadta, a bűnből kitérítötte, és őket újonnan szülte; mikoron halottakat támasztott, betegeket gyógyított, ördögeket űzett, és hogy őmaga is halottaiból feltámasztatott.

Mert miképpen az első teremtésben az egy Atyaisten az ő Lelkével mindeneket megelevenyített, éltetett, táplált, tartott és megőrizett: azonképpen akiket az ő Fia, Jézus Krisztus által újonnan teremtett, azokat megszentelvén az ő Lelkével megajándékozá, megpecsétli és mindvégig megőrizi, hogy a megadott mennyei örökségből ki ne essenek.

Az Isten ezokaért, evvel az ő szent Lelkével, az ő választottit megtéríti, megvilágosítja, tanyítja, oktatja, vidámítja és minden szent cselekedetökre és dolgokra felgerjeszti, indítja és alkalmatossá teszi őket [ACTO. 1.; JOHAN. 16.], melyekért mondatik a szent Lélek Ajándéknak, Tanyító mesternek, Oktató kenetnek, Tűznek, Élővíznek és mindeneknek megvizsgálójának.

Annak felötte mondatik fiúvá fogadásnak és Igazságnak avagy bizonyosságnak Lelkének; mert tanúbizonságot teszen a mü Lelkünknek, hogy Istennek fiai vagyunk és a mennyei örökségnek örökesi; és az Istent kegyelmes Atyánknak kiáltatja művélünk etc. Ez az egy Atyaistennek és az ő szent Fiának, az Jézus Krisztusnak, és a szent Léleknek a szentírásból való igaz esmereti és mindenikről igaz vallás; és eképpen hittenek és vallást töttenek mind a szent Pátriárkák, mind a Próféták, mind Keresztelő János, mind a mü Urunk Jézus Krisztus, az ő szent Apastolival egyetembe.

De ezt az igaz hitet és ezt e keresztyéni igaz vallást nem szenvedheti el az ördeg semmiképpen. Mert látja az álnok, hazug és csalárd lélek, hogy e hitnek és vallásnak általa az ő rétes és béllett háromsága, állatos és szömélyes Istene, és az ő állatos, szömélyes örök fia, kiket az ő álnakságos gyűlölségből az Istennek szentegyházába a Pápának általa tojott, ledőtetnek, leomolnak és porba esnek; és nagy sok emberek az ő országából és az örök veszedelemből és kárhozatból elszaladnak, és megmeneködvén üdvözülnek. Ezen bosszonkodik ezokaért az ördög, és minden álnokságival, mint Pap barát, mint szentelt Doktor, Mester, Bakkalários etc. által érötte vagyon, hogy az Istennek szentírásából vött igaz és üdvösséges esmeretet és vallást megnyomhassa, megolthassa és semmivé tehesse.

RDÖGNEK MÁSODIK ESZKÖZE.] De hogy látja, hogy az úton elő nem mehet, és az ő gyűlölséges gonosz szándékját és akaratját véghöz nem viheti, ottan az ő második lator tulajdonságára tér, és kegyetlen üldözésekkel, fogságokkal, jószágoknak elfoglalásokkal, marháknak elkóborlásokkal[76], kegyetlen kénzásokkal, tömlöcésekkel, szörnyű és rettenetes halálokkal kezd a szegény jámbor keresztyénekhöz, és valóba megmutatja azokon, hogy gyolkos, miképpen a mü Urunk Jézus Krisztus őtet igen jól esmervén annak azelőtt nevezte: Johan. 8.

Tudják a jámbor hív keresztyének, mit cseleködett a pokolbeli ördeg az ő vikáriusa és Antikrisztusa, a Pápa által, ez elmúlt negyven esztendejig, mely ulta az Istennek üdvességes Igéje kezde támadni;[77] mind bolondította a nagy Királyokat szerinszerte az országokban; mint ölötte szörnyű kényokkal és rettenetes halálokkal nagy sok ezer keresztyént, és eképpen akarta az Úristennek Igéjét és igazságát megnyomni és eltemetni. Olvasd meg csak ezt e könyvet, és az hátulsó részében meglátod, mit művelt legyen azulta fogva, és mit műveljen Hispániának tartomániban és egész Olaszországban. Valaki nem hiszi, hogy ördögek legyenek, ez Pápának Hálójából és annak piléses pesszeriból jól veheti eszébe, hogy ördögök vadnak, és nem kevesen, hanem igen sokan, kik mind a Pápát s mind az ő piléses vadászit és hóhérit hajtják és hordozzák. Mert tiszta ember soha semmiképpen ezt e kegyetlenséget nem cseleködhetnéje, mert az emberi természet és indulat nem eresztené reá. De nem tiszta emberek, hanem megtestesült ördegök, és sok százezer undok fertelmes Lelkek jargalják őket, az ő akaratjok szerént minden fertelmes, parázna, sodomita etc. életre és minden hazugságra, csalárdságra, álnokságra, telhetetlenségre, szegényeknek megfosztására, szántalan sok babonaságokra és bálványimádásokra, árultatásokra, kegyetlenségökre és vérontásokra etc. - mint a szent Próféták és Apastolok ez undokságos Antikrisztusnak birodalmáról jövendöltenek.

[INTÉS AZ MAGYAROKHOZ.] Ennekokaért, atyámfiai keresztyén Magyarok, eszünkbe kellene vönnunk az Istennek nagy irgalmasságát és véghetetlen kegyelmességét, melyet mü hozzánk megmutatott és velünk művelt evvel, hogy a mü felséges és kegyelmes fejedelmünket, János királyt, az nagy János királynak[78] fiát münékünk adta, és mindeddig őtet közettünk megtartotta, és az ördögöknek ennyi sok álnakságok, csalárdságok, kegyetlenségek ellen kegyelmesen megtartotta; és őtet mind az ő s mind az ő áldott szent Fiának igaz esmeretire hozta, az ő szent Igéjének általa. Mondom, ezeket mind eszünkbe kellene vennünk, és mindenkoron, mind reggel, s mind estve térden állván, felemelt szűvekkel és kezekkel hálákat kellene adnunk a kegyelmes Úristennek e nagy és kimondhatlan ajándokért; és szünetlen kellene könyörgenünk, hogy az ő áldott szent Fiában, a mü Urunk Krisztus Jézusban ennekutána is könyörülne rajtunk, és kegyelmesen megtartaná a mü felséges jámbor fejedelmünket, mind testben, mind lélekben, hogy az ő Isteni felséges jóvoltából ennek árnyéka alatt megmaradhatnánk

AMEN.

 

E KÖNYVNEK RÉSZEIRŐL

ELSŐ RÉSZE.

AZ ÖRDEG HÁLÓJÁRÓL ÉS ANNAK KÖRNYÜLÁLLÓ DOLGAIRÓL.

Ezt ez ördegnek Hálóját deákul nevezik inkvizíciónak,[79] azaz mesterséges kikeresésnek, miképpen csoda álnakságos fogásokkal és ravaszságos módokkal szokták Hispániába és Olaszországba megkörnéközni, kikeresni, kifogni, megkényozni és röttenetes halálokkal megölni a szegény keresztyéneket, kik valamiképpen megismerték igazán az Istent és az ő áldott szent Fiát, a mü Urunk Jézus Krisztust; és eszekbe vették, hogy a Római Pápa az ő piléses seregével a nyilvánvaló Antikrisztus, és a dühös ördögnek ő országa; és megkezdik azt utálni és megvetni.

Ki által és miképpen köttetett legyen ez ördögnek hálója, azt is megmondom rövideden. Mikoron a Római Császár, Titus,[80] elrontotta[81] volna Jeruzsálemet, a mü Urunknak, Jézus Krisztusnak megölése és halála után, és a Zsidó nép rettenetesképpen el veszett volna, és annak a maradékja rabbá esett volna, külde Titus Császár nagy sokat az rabok közül Hispániának tartományiba, hogy ott rabotálkodnának. Laktanak ezokaért a Zsidók Hispániának tartomániban mind attól fogva, hogy Jeruzsálem elveszett, egynyíhány száz esztendeig; és hitekben senki nem bántotta őket, és senki nem kénszerítötte őket az ő hiteket elhadni és más hitet követni.

Vadnak ezek mellett Hispániában egyéb nemzetek is, és Hispánia ellenébe, a tenger elve,[82] vagyon egy ország, melynek Mauritánia[83] neve. Abban vadnak fejér szerecsenek,[84] nagy és népes ország, kik eleitől fogva pogánságban éltenek. Mikoron ezokaért az ördögnek országa, a Pápaság Rómába, és Rómából a piléses Antikrisztus szolgái által az egyéb országokban gyökeret vert volna, és immár a Királyokat s Fejedelmeket minden voltaképpen megbűvelték és megbolondították volna: mindent az ő kívánságok szerént cseleködtenek és végrevittenek.

[ROM. 23.] Mert nemde bűvelés és gyalázatos bolondság volt-é az, hogy a Királyok és Főfejedelmek az ő méltóságokról, mellyel az Isten őket mint az ő helytartóit kegyelmesen megajándékozta, elfeledköztenek, és azt hátrahagyván, az avas piléses dög előtt, mint Isten előtt, térdre estenek és lábait megcsókolgatták? Bezzeg erősen kacagta ezt az ördeg, hogy a Királyokat, Fejedelmeket erre vihette, hogy egy büdös gömbecet annyira tiszteljenek!

Nem küsebb bolondság volt annakutána, hogy a Királyok és Fejedelmek az ő esztekelésekből országoknak majd nagyobb részét nékik engedték. Ott annakutána minden kívánságok szerént rendeltenek mindent, egy részét az országoknak Kardinálságokra, egy részét Érsekségökre, egy részét Pispekségökre, Prépostságokra, Kananokságokra, egy részét oltármesterekre és Misemondó papokra, egy részét Apát urakra és szántalan sokféle barátokra. Eképpen az országoknak nem a küssebbik részeit elfoglalván, és azokban meggyökerezvén, annyira praktikáltanak gyóntatásokkal, Misemondásokkal és mindenféle képmutatásokkal, hogy senkitől semmit nem tartottanak, sem Királyoktól, sem Fejedelmektől, sem senkitől. Mert a nagy ördegnek, a Pápának oltalma alatt voltanak, és akármit cseleködtenek, mindenkoron megmeneködtenek. Ha gyűlésbe az ország dolgaiért kellett menni, Érsek, Pispek, Apát és Kananok uraim elöl ültenek, ott diktáltanak az országnak dolgairól; bezzeg hátrább kellett a több rendeknek ülni és a szent Atyákat igen hallgatni. Addig forgatták az piléses ledérek az ő szalai kaszájokat,[85] hogy még a Fejedelmek és Királyok is[86] féltenek tőlek. Ím egy historiát kell mondanom ennek bizonságára.

Mikoron írnának Krisztus Urunk születése után 1538[87], bírja vala az két országot, Magyarországot s Erdélt, az boldog emléközetű Nagy János király, urunknak, őfelségének az ides Atyja. Akkoron kedig a kegyelmes Isten mind lecsendeszítötte vala a mü felséges királyunknak, János királynak minden ellenségit; annyira, hogy Segesvárott az urak előtt az asztalhoz támaszkodván mondá:

- Istennek hála, az én ellenségim annyira lecsépelve vadnak, hogy senkitől immár semmit nem tartok, hanem a két nagy bakot bocsátom immár öszve[88]; aki nyerheti: megválik.

Akkoron kedig tiltul villamni kezde, mind Magyarországba, mind Erdélben az Úristennek Igéje. De miérthogy a többi közett nyilvábban kezde prédikállani a Szántai István Mester[89], arra inkább dühödtek vala az piléses Pápa darabanti. Fráter György[90] ezokaért, az Váradi Püspek és Kéncstartó etc. (mert egy pokolbeli akasztófára eleget rakott vala fel az titalokba), és ama herélt Statilius[91] Julafejérvári Pispek, a szent szűzességnek nagy patrónusa, és a nagy kápáú Egri Érsek, a Frangapán,[92] a több piléses társokkal egyetembe, addig kalapálának a felséges János Királyon, hogy végre nem tehete egyebet benne, hanem be kelle hozatni a szegény jámbor István Mestert.

Segesvárott reája a Királyra tudulának a sok piléses hárpiák, és mind könyörgésekkel, mind fenyegetésekkel arra akarják vala vinni a Királyt, hogy mindjárást megégetnéje minden törvénytétel nélkül, miérthogy Luther volna. De a király, miérthogy Istenfélő és eszes vala, nem akará kedveket tönni, hanem disputációra engedé a dolgot. Elbolondulának ebbe a piléses hárpiák! De mikoron soha el nem vonhatnák a királyt az ő kimondott szentenciáról, úgy küldenek Várada ama fünces, csácsogó fráter Gergelért[93], és több barátokkal, papokkal behozaták azt Segesvára. A király kedig két Arbitert szörze, a bódog emléközetű Adrián doktort,[94] a Fejérvári Vikáriust, és Kálmáncsehi Mártont,[95] ki akkor Fejérvári Oskolamester vala. Mert tudja vala a Király, hogy mindenik tudós ember volna. És titkon vélek traktálván, megértötte vala még azelőtt, hogy a pápaság ördegi lélemén volna.[96]

Segesvárott lőn a Disputáció. És sok varjúk, barátok, papok egy ártatlan galamb ellen, az jámbor István Mester ellen harkalának. És minden ügyeközetek és fő álnakságos mesterségek ez vala, hogy a sok és szünetlen való csácsogásokkal bedugnák szegénynek a száját, hogy semmit nem szólhatna. És így lött volna, de az Úristen támaszta melléje egy tudós embert, orvosdoktort, Rezenei Jánost.[97] Az fogá pártját a szegény István mesternek, és nemcsak argumentamokkal, hanem végre das dich Gottsszal[98] is kezde a Barátok és papokhoz. Egy nyíhány nap múlva az Arbiterek bevivék a disputációt a királynak, mondván néki:

- Felséges Urunk, Tefelséged legyen münékünk segétségül, hogy e tiszttől megszabadulhassunk, mert különben el kell vesznünk. Test szerént elveszünk, ha igaz ítíletet teszünk ez jámbor István Mesternek tudománya felől; mert egyebet nem mondhatunk, hanem, amit szól, amit disputál és tanít - merő igazság. Mert tiszta szentírást szól és forgat. A barátok, papok dolga semmi nem egyéb, hanem csak fabula, emberi véleködés és heájába való csácsogás. De ha mü ezeket tisztán megmondjuk etc. elveszünk Pispekünk miatt és a több Érsekök és Pispekek és urak miatt. Ha kedig István mester ellen pronunciálunk, és elkárhoztatjuk: Istennek haragja lészen rajtunk, és az örök kárhozatnak leszünk fiai. Ezokaért könyörgünk tefelségednek, hogy felséged ne hagyjon, Felséged találjon valami módot a dolognak, hogy megmeneködhessünk etc.

A felséges Király biztatni kezdé őket, mondván:

- Ne féljetek! Én is eszembe vöttem a dolgot, hogy igaz az István Mesternek tudománya, és hogy a Pápaság semmi. De nincs mit tönnem az urak ellen. Mindazonáltal módot találok hozzá. Legyetek csak veszteg!

Estve három órakort a sok Pispekek és Pap urak mind udvarhoz menének. És előállván Fráter György Kéncstartó, a többinek orátora lévén, rövid beszéddel szóla a Királynak:

- Felséges urunk! Mü vagyunk a lelki pásztorok. Münékünk kell vigyáznunk az anyaszentegyházra. Ezokaért kívántuk tefelségedtől, hogy ide hozattatnád az heretneket, és megöletnéd, hogy a többi megröttenne, és ne kezdenének a Római szentegyház ellen tanyítani. De tefelséged nem a mü akaratunk és kévánságunk szerént cseleköszik. Mert itt disputáltatja felséged az heretnek latrot, és egyebek is beszíjják ezt a mérget tőle. Bizon mü ezt tefelségednek nem tudjuk szolgálni; a szentséges Pápa Atyánk is nem jó néven veszi tőled. Nem kellene itt semmi disputálás. Mert az anyaszentegyház régen elkárhoztatta efféle heretnek latrokat; fejeken hordozzák készen a szentenciát, nem kellene ezekkel még mulatni[99] etc.

Mikoron Fráter György orációját elvégezte volna, mondá a király:

- Törvéntelen nem akarok senkit megölni. Adjatok bűnt hozzá, ím törvént láttatok reá, és amit a törvény hoz, úgy bűnhedjék meg.

Mondá Statilius, a Julafejérvári Pispek:

- Nem elég bűn-é ez, hogy a summár ezt mondja, hogy az áldott Szentmise semmi, hanem ördögnek találmánya? Ezt is mondja az heretnek summár, hogy két szömély alatt kell kommunikálni a paraszt népnek.[100] Maga csak a szentséges papoknak rendelte ezt e szentséges áldozatot a Krisztus.

Felelé a király:

- Pispek uram! Egy kérdést kérdek tőled. A Görögeknek gyüleközete[101] igaz keresztyéni szentegyház volt-é?

Mondá Statilius:

- Igaz.

Mondá a király:

- A Görögeknél nem volt a Mise, most sincsen, mire nem lehetnénk mü is anélkül? És a Görögek mindnyájan kommunikálnak két szömély alatt, és úgy tanították őket a szent Pispekek, Krisostomus, Cyrillus[102] és a többi: ha a Görögek azért bűnt nem vallnak, miért nem kommunikálhatnánk mü is két szömély alatt?

És a pispekek mindnyájan elnémulának.

Mondá a király:

- Én ennek az István Mesternek azért pártját nem fogom.

Felelé Fráter György:

- Ha felséged nem teszen róla, mü is nyilván más írrel kötjük.

És nagy haraggal mind elmenének a Király elől.

Éjjel kilenc órakort elhívatá a király az István mestert, és Bádsi Ferenc[103] s Kassai János jelenlétébe mondá néki:

- István Mester, micsoda új tudománt találtál?

Felelé István Mester:

- Felséges uram, Kegyelmes Fejedelmem, nem új tudománt találtam, hanem találva és készen leltem az Istennek nagy kegyelmességéből. Mert a Prófétáknak, Krisztus Urunknak és az Apastoloknak tudománya. Akinek szükség volna az üdvösség, nyilván ezt kellene követni.

Mondá a király:

- Jó atyámfia, István Mester, ha mü azt akarjuk követni, nem tudom, mint jársz mind te s mind önmagam. De hagyjuk az Istenre: Ő tudja mint kell lönni. Jó atyámfia, ne maradj az én országomba. Mert az urak megfognak és megölnek, mert én meg nem oltalmazhatlak ellenek. Talám magamnak is valami búm támadna belőle. Ezokaért menj el, add el minden marhádat, és menj más fejedelem alá.

És bőv költséget néki adván, erősen parancsolá ötves Kristófnak és a több Kassai polgároknak, kik elhozták vala is, hogy éjjel az István mestert elvinnék, és békével hordoznák.

És ekképpen meneködék meg az ördög Hárpiáknak közekből az jámbor és eszes Királynak jóakaratjából. Ezeket mind előszámláltam, hogy ezekből eszedbe vönnéd, hová hágtanak volt az Piléses gonosz emberek, tudniillik olyan méltóságos tekintetökre, hogy még a felséges Királyok is féltenek tőlek, és az igazat, melyet láttanak és megesmertenek - azt sem merték követni és cseleködni.

Bonfiniusnál olvasd meg az históriát János pispekről[104], ki előszer Váradi, annakutána Esztergomi Érsek lőn. Az elárulá Mátyás királyt. De mégis annyira forgatá az ördegnek kaszáját, hogy utána kelle járni, és erősen kelle az áruló latrot[105] követni. Mert pártot üte az jámbor Király ellen, melyet könnyen megművelhete a bolond urak közett, miérthogy fő Kancellárius és Primas Hungariae[106] vala etc. Efféle példákat sokat hozhatnánk elő: de hadd járjanak.

Így lőn Hispániában is, mikoron a Római Pápa Antikrisztus ezt az ördegnek, az ő atyjának Hálóját fel akarná vonni, hogy azáltal az ő méltóságát és országának hatalmasságát megoltalmaznája, és kéncseknek véghetetlen sokságát ezáltal gyűteni akarnája.

Parancsolá szent Péternek átka alatt,[107] hogy a Zsidókat mind, kik az egész Hispániának tartományiba volnának, az ő hite (melyet azért keresztyéni hitnek mond, evvel a szent Névvel az ő undok utálatos bálványozásai és szupersticióját palástolván) alája fegyverrel hajtaná az Hispániai Király. Az Hispániai Királynak nem lőn mit tönni, mert fél vala az átoktól, hogy a Pápa Purgatóriumba űzi lelkét, ha nem műveli. Ezokáért keményen parancsolá a Király: valaki az ő országában akarna lakni, vagy Zsidó vagy Görög vagy Maurita avagy Szerecsen[108] volna, tehát megkeresztelködnék, és a Római Pápának hite alája adná magát. Sokan ezek közül nem akarának megkeresztelködni. Ezokáért ezeknek marhájokat mind a Pápának és Királynak foglalák. És megfogák őmagokat, és nagysokat megölének bennek. Látván ezt a többi, nem lőn mit tenniek, hanem megkeresztelködének. De a keresztelésnek előtte nagy ajándékokat kelle nékik offerálniok a Pápai szent széknek és az új Isteni szolgálatra. És eképpen nagy sok kéncset gyűtének az offerendákból, melyekkel megfosztják vala szegényeket. De, hogy e szántalan sok kéncsgyűtés meg nem szűnnék,[109] úgy köté a Pápa ezt a Hálót, az Inkvizíciót, hogy evvel nemcsak megkazdagulna, hanem az ő undok bálványozó országát is megoltalmaznája, hogy sem Hispánia a sok tartományokkal, sem az újonnan megkeresztelt Zsidók a több népekkel el nem szakadhatnának tőle. Minémű Háló kedig ez legyen, ím meghallod.

MINEMŰEK ÉS KICSODÁK LEGYENEK AZ INKVIZÍTOROK, AZAZ A PÁPA
ÖRDEGNEK VADÁSZÓI, KIK A HÁLÓT FORGATJÁK ÉS A SZEGÉN
KERESZTYÉNEKET KIVADÁSSZÁK ÉS MEGFOGJÁK S MEGÖLIK.

Rendelé a Pápa a nagy sok piléses papokat, és azok mellé ada nagy sok barátot, kik a papoknak mint súgó tanácsadói volnának. És azokat csoportonként küldé Hispániába, az Hispániabeli tartományoknak és azoknak vármegyéknek számok szerént. És nagy sok búcsúleveleket[110] és egyéb parancsoló leveleket nékik adván, azt hagyja a Hispániabeli Királynak, mind a több Fejedelmeknek, hogy mindenütt megoltalmaznák őket, és minden voltaképpen segítségül lönnének nékik. Mert ha valaki külenben cseIeködnék, azt örök átokba és kárhozatra vetnéje. És hogy az Hispániai Király jobb akaró lönne e szent dologhoz.

Ennek e szent Inkvizíció (mert úgy nevezi vala, azaz szentséges vadászásnak) jövedelmének a harmadát néki ígéré. Befogadá ezokaért a Király az országba a nagy sok papokat, barátokat, és azok eloszolván a tartományokba, Szent Atyáknak, a hitnek támoszinak, az heretnekségöknek és Isteni káromlásoknak kivadászóinak és kiirtóinak nevezik vala magokat, maga mindnyájan tudatlan szamárok valának, kik semmi szentírást nem tudnak, sem értnek vala, miképpen mostan is semmi nem egyebek. Ezek kezdének ezokaért széllel járni[111], és házonként a népeket tanyítani. Mert egyébként nem prédikálnak soha Hispániába, egy egész város megéri vasárnapon két Misével. [AZ VADÁSZOKNAK TANYÍTÁSA.] Emléközet sincsen ott a prédikációról. Taníták kedig a népet nagy füzetésekért, nem az Úristennek igéjére, sem az ő parancsolatira: hanem az Ave Máriára, Salve Reginára, Pater nosterre és Crédora[112]. [A PÁPA ÖT PARANCSOLATJA.] Annakutána tanyíták őket a Római szentegyháznak öt parancsolatjára, melyek nélkül nem üdvözülhetne senki. Mellyek ezek?

Innepnapon Misét hallj!

Esztendőig[113] egyszer meggyónjad minden bűneidet egy pap vagy barát előtt, és végy ódozatot tőle!

Nagyhétben végy Urat hozzád egy szömély alatt![114]

Mindenekről adjad az igaz dézsmát!

Gyakorta böjtelj, kiváltképpen a nagy böjtet![115] És minden szeredán, pinteken és szombaton és egyéb napokon az anyaszentegyháznak szörzése és rendelése szerént!

Bőven offerálj a Miséhöz minden vasárnapon, kiváltképpen az jeles búcsús ünnepeken!

Ez jeles és üdvösségre szükséges parancsolatokra tanyítják a szent atyák a népeket, és abból vesznek nagy dícsireteket, hogy ők szent atyák és a hitnek oszlopi, és a Pápa konfirmálta őket, a Király is a több Fejedelmekkel egyetembe.

Azonközbe mindenfelől kímeket bocsátának a szegény Zsidók és a több, erővel megkereszteltötett népek után. És valahol egyet megkaphattanak közülek, ki csak egy kemény szót ejtett a hit avagy keresztség vagy Pápa ellen, annak minden marháját ottan elragadták; őtet pedig megfogván a Magisztrátus kezében adták. A Magisztrátus mindjárást kész volt, és szörnyű kénzásokkal megölték őket, elannyira, hogy minden nap nagy sokat megöltenek szegényekbe. És ekképpen szántalan sok kéncseket gyűjtöttenek, sok üdő és esztendőtől fogva.

De immár, hogy az kegyelmes Istennek akaratjából az igazság előtámadott, és az Istennek igéje vagy negyven esztendőtől fogva prédikállani kezdetett, sokkal nagyobban dühöskedik az ördeg ez vadászok és kegyetlen árulók által, mind Hispániába, mind Olaszországba; és kimondhatlan nagy álnakságokkal és mesterségökkel megkörnyéközik, bekörítik, megfogják a szegény keresztyéneket, minden marhájokban zsákmánt tesznek, és annakutána rettenetes sok kénzásokkal megölik őket. Miképpen ennekutána megkezded olvasni és látni ebben e könyvecskében. Nyilván meglátod ezekből, hogy az Isten fia, a mü Urunk Jézus Krisztus nem ok nélkül mondotta az Ördögét öldeklőnek és gyolkosnak.

 

MÁSODIK RÉSZ.

AZ ÁLNAKSÁGOS MESTERSÉGÖKRŐL, MIKÉPPEN A SZENT VADÁSZOK A SZEGÉNY
KERESZTYÉNEKET BEKÖRÍTIK AZ VESZEDELMES ÖRDÖGNEK
HÁLÓJÁBA ETC.

Sok kím és áruló szolgái vadnak az piléses vadászó hengereknek, kik az vármegyéket a tartományokban mind az egész országba bejárják, és mindenütt kerengnek és leselködnek, ha valamit valakitől hallhatnak, hogy beadhassák és beárulhassák a szegény jámbor keresztyéneket az vadászó piléses hengereknek, a papoknak és barátoknak.

Mikoron ezokaért bemondnak valakit az piléses vallatóknak, és valami sorsot adnak hozzája[116], müvelhogy Luther volna (mert úgy nevezik az jámbor hív keresztyéneket), titkon bocsátnak valakit utána az áruló szolgák közül. Az valamiképpen okot keres, hogy elejbe körülhessen, és szömbe találkozván véle szép szóval kezd néki szólni, mondván:

- Tegnap szerencsére jöttem vala az Vallató urak elejbe. Ott a többi közett terólad is lőn valami emléközet, és mondának, hogy valami dolgok volna veled: meg is hagyják ennékem, hogy megjelenteném és megmondanám, hogy hét órára holnap jelen lönnél.

Ezt hallván, semmiképpen nem mer egyebet benne tönni, hanem szömbe kell jutni vélek. El sem halaszthatja a vélek szömbe való lötelt, mert jól tudja, hogy azonnal veszedelme támadna bölőle.

Másodnap ezokaért elmegyen az ember az Vallatókhoz, és odajövén szól az ajtónállónak, és ezt mondja néki:

- Menj be, mondd meg az uraknak és a szent Atyáknak, hogy jelen vagyok.

Amaz bemenvén, megmondja, hogy ez ott vagyon. Ottan elküldnek, ha ketten vadnak, és az harmadikat is elhívatják; mert mikoron vadászni avagy vallattatni akarnak, nincsenek kevésbben háromnál. Mindenkoron kedig, minden városban ugyan valami regzett fő helyre gyűlnek; mint Hispalis[117] városba gyűlnek egybe az várba, melyet az esztendők után hármosnak neveznek[118].

Minekutána a hivatalost behiatták, azt kérdik tőle, mit akar és mü ügye vagyon? Az felel, müvelhogy az előtte való napon azt mondották néki, hogy aznap jelen lönne előttek. Ottan megkérdik a nevét és felírják a nevét. Annakutána esmet megkérdik:

- No mit kévánsz? Mert mü - úgymondnak - nem tudjuk, ha te vagy az, akit hívattunk, avagy nem. Jó atyámfia, látod-é, mely igen szentséges tiszt, melybe mü vagyunk; szentséges dolgokban vagyunk foglalatosok. Meglásd ezokaért, ha vagyon valami lelki furdulásod, jelentsd meg minékünk. Sőt ha másfelől valamit tudsz avagy értötel, ugyan tartozol véle, hogy megmondjad. Meg ne nehezítsed lelkiesmeretedet: mondd meg mindeneket, mind temagad felől s mind egyebek felől etc.

Az hivatalos annakutána felel valamit. Avagy azt mondja, hogy ő semmit nem tud az lutherség felől, egyebet sem tud senkit, ki efféle volna; avagy az ő hízelködő beszédek után kipottyant valamit, vagy őmaga felől, vagy egyéb emberek felől. Ha ezokaért valamit jelent, ottan nagy öremmel hallják és veszik azt a szent Atyák. Egymásra tekéntnek, hunyorognak, vigyorognak és súgnak egymásnak etc. Ottan elküldnek az Magisztrátushoz, és parancsolnak, hogy elküldjék a poroszlókat, hogy megfogják az heretnek latrot. Mert valaki ezek előtt egy Atya Istent vall, és egy Isten Fiat, az Jézus Krisztust egyedül mü Közbejárónknak és üdvözíténknek lönni etc. - az Luther, és halálra s pokolra való heretnek. De valaki vallja, hogy a Pápa szentséges Atya, Krisztusnak vikáriusa, kinek szent Péterrel egyetembe adta légyen mind mennyországnak s mind pokolnak kolcsait - ez katolikus és jámbor keresztyén, noha az Istennek igéje és hite felől egy igét sem tud, és egyebet nem tud az Ave Maria és a Salve Reginánál.

Olyan ördegi vakságban és visszafordultságban vadnak ezek e szent Atyák és ördegnek vadászói. Eljövén ezokaért mind a poroszlók, megfogják a szegény hivatalost, ki a szent Atyák előtt valamit kábaságából vallott, és erősen megkötezik, és egy mél sötét tömlecbe, ahol sok, de igen szoros kamorák vadnak, és azoknak egyikbe berekesztik, kinek semmi ablaka nincsen, oly szorosságba, hol fel sem állhat, le sem fekhetik. Mert a Magisztrátus mindjárást kész az szent Atyáknak parancsolatjára, mind paroszlóival, kötelivel, láncaival, tömlecivel. Mert a Király és Fejedelmek Pápa szolgái, megkonfirmálták a szent tisztet, az Ördegnek hálóját, annak ő Vadászit és pesszerit, miérthogy látják és eszekbe veszik, hogy hasznok vagyon belőle, a szegény keresztyéneknek marhájából; amint tovafel megjelentöttük.

Ha kedig a szegény hivatalos a szent Atyák előtt állván semmit nem vall, elküldik előlek, mondván:

- Menj el, nem tudjuk, ha te vagy az, akitmü hattunk, hogy előnkbe hínák, avagy nem; menj el csak, jobban megtudakozunk tefelőled.

Míglen kedig ott vallatják a szegény hivatalost, annakelőtte a kárpit alá bútatták az beáruló szolgát, ki jól meglátja a hivatalost, és minden beszédit meghallja; de a szegény hivatalos nem láthatja a beáruló szolgát. Ezt kedig a szent Atyák azért művelik, hogy a szegény hivatalos eszébe ne vehesse és meg ne esmerhesse a beáruló szolgát másszor, mikoron hozzája menvén, beszélleni kezdene véle, és ne tudjon félni tőle: ó, lator álnokság!

Egy nyíháni hét múlva esmet elhívatják ugyanazon embert, és esmet vallatni kezdik, ha tud-é valamit a hit dolga felől, avagy ő maga forgat valamit szüvében, avagy egyebektől hallott valamit? És immár tovább mennek a dologban. Mert azt mondják néki:

- Igen tagadod te, de mü végére mentünk ennek, hogy oly emberrel jártál és szólottál, kihöz nagy kétség vagyon, hogy ő Luther; de olyan beszédet is ejtöttél minap, kinek jó bizonsága vagyon, hogy nyilván kitetszik belőle, hogy te is elhanyattál. Valld meg ezokaért, és meg ne nehezítsed lelkedet! Ha kedig szabadon és kénszerítés nélkül megvallod, ím mü lelkünkre fogadjuk, hogy semmi bántásod nem leszen belőle. Jól megpróbáljad és megvizsgáljad minden voltaképpen lelkedet. Bízunk is hozzád, hogy úgy kezdesz cseleködni mint jámbor katolikus, és előforgatod elmédbe, valahol volt valaha olyan beszéléstek a hit dolgai felől, és megjelented minékünk.

Eféléket nagy sokat beszélnek az hivatalos előtt, és olyan álnokságos fogásokkal vadásszák szegényt, ha valamiképpen a Hálóba bekeríthetnék és megnyomoríthatnák. És sok együgyű szegény keresztyéneket efféle hízelkedő és sima beszédekkel megcsalnak, és elvesztik szegényeket.

Ha kedig az hivatalos semmit nem akar vallani, tehát ismét elbocsátják, de nagy sok ijesztő beszédökkel:

- Menj el - úgy mondnak - mostan, de ingyen se véljed, hogy immár megmeneködtél legyen. Bár azt ne gondold! Gondot viselj magadról, mert mü jól tudjuk, hogy nem ép a te dolgod. Egyebeket is tudsz, kik Lutherek, de nem akarád megmondani etc.

Annakutána egynyíhány nap múlva az áruló szolgákban bocsátnak alattomba utána, kik mindenképpen megkémlik szegényt, mit csinál, hol jár, kikkel nyájaskodik és beszél. Olyant is bocsátnak melléje, ki nagy barátságos szűvet tettet előtte, mulat véle, sorál és morál véle, és mindenképpen beszédre fogja. Ki úgy tetteti, mintha a szent Atyáknak, az Vallatóknak halálos ellenségek volna. Minden nap környüle forog, mindent eszébe vészen, feljegyzi, amit szól. És valamit hall tőle, azt alattomba mind hírré adja az Vadászoknak. És eképpen nagy sokan megcsalattatnak és megfogattatnak és megkényosztatnak, meg is ölettetnek rettenetes halálokkal, kik ingyen eszekbe sem tudták vönni, miképpen, honnét és ki által beárultattanak. Olyan álnokságos cselekedő az Ördeg és az ördegnek hóhéri. Csak az hatalmas, bölcs Isten oltalmazhatja meg a szegény jámbor keresztyéneket.

[JOHAN. 8.] Innég eszedbe veheted, hogy Krisztus Urunk nem heába mondotta hazugnak és öldeklőnek avagy gyolkosnak.

Ha azonközbe történik, hogy az hivatalos eszébe veszi az ő veszedelmét, és hogy el ne vesszen a Vadászok miatt, elfutamik és elszalad, csodálatos álnak mesterségökkel lesznek utána, hogy megfoghassák és a mészárszékre visszahozhassák. Nem elégednek avval, hogy az áruló szolgáknak, kiket küldnek utána, mindent parancsolnak, mit cseleködjenek, mint keressék és meglessék szegént; sem avval, hogy minden jeleket megmondják nékik: minémű termetű, minémű ábrázatú és színű, minémű ruhái legyenek etc.; hanem jeles képíróval megíratják[119] szegénnek a képét sok ruhácskákra, és azokat osztják az áruló szolgáknak, hogy arra nézvén inkább megesmerhessék, megfoghassák és visszahozhassák.

Nem sok üdővel ezelőtt egy olaszt fogának Hispalisba. Az az olasz arcul vágta vala Rómába az Vadászoknak egyik áruló szolgájokat. Elküldének a szent Atyák Hispániába annakutána érötte, az olaszért, hogy megfognák azt. És noha az áruló szolgáknál vala az ő megírott képe, de azért midőn reátalálának Hispalis városban, nem lehetének bizonyosok benne, ha ő volna avagy nem, miérthogy mind nevét s mind ruháit mind megváltoztatta vala. Utána ólálkodának ezokaért sokáig. És midőn Hispalisban a templomba mentenek volna, találák ott az olaszt, hogy morál vala valami emberekkel, és azokkal beszél vala. Midőn tova fordult volna az ő moráló társaival, hogy az áruló szolgák bizonyosok lehetnének róla, ha ő volna az avagy nem, az egyik hertelen utána kiáltá, az ő igaz néven, kit eltagadott vala, megnevezé. Az olasz az hertelen való megszólításra mindjárást hátratekinte, és a beszéd közett ingyen eszébe sem juta, mely igen félelmes állapatba volna. Hogy hátratekénte az olasz az ő nevére való szólításra, ottan bizonyosok lőnek az áruló szolgák benne, hogy nyilván ő volna. És ottan megfogák őtet. És minekutána sok üdeig a tömlöcbe tartották volna, erősen megprengerezék. És annakutána egy hajóba szegezék, holtig való övezésre.[120]

Bizony elég ravaszságok és elég álnakságos mesterségek ezek. És noha úgy tetszik, hogy senki el nem mehetne előttek, de azért a bölcs Úristen gyakorta megbolondítja a ravasz latrokat, és úgy eszesíti az ő jóvoltából az ő hív keresztyénit, hogy elszaladnak és megmeneködnek; miképpen ez históriából megérthed.

Az elmúlt esztendőben megszabadula egy az ördegi Vadászoknak fogságából, Büdes völgynek városában.[121] A keresztyén Alsófranciabeli vala, kit az Jézus Krisztus Evangéliomért sok üdeig tartották vala fogva. Mikoron ezokaért elszaladott volna a fogságból, mindjárást utána lőnek[122] a sok áruló szolgák. Nem messze földre utána sietvén, elérék és megfogák az embert az úton. A Franc igen kezdé mondani, hogy nem ő az az ember, kit ők keresnének. Az áruló szolgák nem gondolának véle, hanem megfogák az embert, és megkötözvén, vissza kezdék hozni, mondván:

- Bezzeg ugyan az vagy te, kit mü keresünk: mert te vagy az az ember, ki egy héttel ezelőtt elszaladtál az Vadászoknak, a szent Atyáknak tömlecéből, a Büdes völgynek városába.

A Franc nagy bátran mondá nékik:

- Jól meglássátok, mit cseleködtek! Mert nem az vagyok én, hanem a hadból jövek én most, ott sok üdőtől fogva mesterségemmel keresködtem. Hogy kedig ez így legyen, olvassátok ezt e bizonságlevelet, melyet menedékül velem viszem.

Mikoron a levelet megolvasták volna, elhivék, hogy igazat mondana, és békével elbocsáták, szégyellvén magokat, hogy az elszaladott fogolyért más ártatlant fogtak volna meg.

A Franc kedig ekképpen jutott vala a menedéklevélhöz: mikoron a Vadászoknak fogságából kiszaladott volna, és az úton elsietnék, talála szerencsére egy hazájabeli barátjára, kit annakelőtte jól esmert vala. Jő vala kedig az légióból, Hispániának várasából[123], ahol valami szükséges okból kérte vala a tanácstól e bizonságlevelet, és az úton a levelet néki adta vala tartani; és másodnap elsietett vala elöl.[124]

Istennek dolga lőn kedig ez, ki az ő jóvoltából ez eszköz által akará megtartani a szegény Francát, és az álnok áruló latrokat meg akará szégyeníteni. Meg nem mondhatom, minemű szorgalmatossággal megőrizik az áruló szolgák a szent Atyáknak avagy Vadászoknak parancsolatjából a fogházokat és a tömlöceket, hogy a keresztyén foglyok közül senki el ne szaladhasson. És ha valaki közülek csodálatosképpen elszalad, minémű szorgalmatossággal minden utakat megállják, elkeresik, és éjjel-nappal vigyáznak, hogy ismét azt megfoghassák, hogy senki soha el ne szaladhasson; annyira megdühödtenek a szegény keresztyénekre, kik nem akarják a Pápát Krisztus Vikáriusának megesmerni etc.

Ezeket írtam meg a szegény keresztyéneknek ő fogságoknak módjáról, minémű nagy álnokságokkal vadásszák őket a szent Atyák, mint kerítik be őket az veszedelmes Hálóba etc. Immáron azokról szólok és azt jelentem meg, mit cselekösznek vélek, minekutána megfogták őket.

 

II. RÉSZ.[125]

AZ JÁMBOR KERESZTYÉNEKNEK MARHÁJOKNAK
ÉS JÓSZÁGOKNAK ELFOGLALÁSÁRÓL A
KOBZÓBA.

Minekutána a poroszlóknak dékánya, avagy a beáruló szolgák valamely jámbor keresztyént megfognak, mindjárást mindent elfosztnak róla, és minden kolcsait elszakasztván róla, nótáriust hínak, és a poroszló dékány hozzája vévén egy nyíhányat az beáruló szolgák közül, elmegyen a foglyoknak házához, és minden jószágit és marháit megíratja. Annakutána mind elhordják onnét minden jeles és drága marhákat, és a szomszédságba adják megtartani egy kazdag szomszédnak.

Nagy szorgalmatossággal műveli kedig ezeket a poroszló Dékány, mert az marhának elszámlálásában igen cigány szömmel néznek reá[126]. És ha jól nem vigyáz, hol imitt, hol amott lopnak el benne; mert tudják, hogy a Kobzóba való a szegény jámbor keresztyén fogolynak marhája: azért zsákmányoznak a gonosz emberek rajta. Mert ugyanis mind a Dékány, mind mindnyájan a szolgák hitván latrok, ledérek, orvok, Papoknak, Barátoknak körítői, zsibok etc.; mert olyan szent szolgái szükségesek etc.

Ezt ez elfoglalást, hogy az jámbor keresztyén fogolynak minden marháját elfoglalják, ezért és ez végre művelik, hogy semmi el ne vesszen benne, ha történik, hogy megölik a foglyot, hanem mind épen a Kobzóba jusson. Mert főképpen csak a marhára sietnek, hogy azt elkóborlhassák. Mert a Vadászó szent Atyák, Piléses Papok, Barátok azt hirdetik, mint egy kijelentett Istennek szavát[127], hogy ha a Pápától valaki nem függ, és annak tudományát nem követi etc. azt azonnal ő maga[128] elítélte az ő lelkiesmeretiben, minden jószágait és marháit, és a Kobzónak tulajdonyította, mint melyek immár nem őreája nézzenek, hanem a Királyra, kinek a Pápa azokat készen tulajdonyította mint igaz örökösnek. Ennekokaért ezt mondják a szent Atyák, hogy a keresztyén fogoly ugyan tartozik véle, hogy jószágira és marháira semmi számot ne tartson, mint azokra, melyek immár nem övéi, hanem a Kobzóé, kiknek örököse a Király a Pápának általa.

E prédikáció kedig, melyet a szent Atyák prédikálnak, igen tetszik a Királynak. Mert noha az ő Pápa Atyjának sokat kell adni efféle kobzott marhákból, azért ő is eleget elnyirbál benne, és megtölti tárházát belőle. De mint emészti meg, azt üdővel még meglátják az jámbor keresztyének. A komondor is füvet észik, de meg nem emésztheti, hanem ismét ki kell azt adni. Nem kedig csak a füvet, melyet megött volt, hanem mindazt, amit annak előtte ött, és valami a gyomorban volt!

Midőn ezokaért az jámbor keresztyén foglyot, vagy férfiút, vagy asszonyi állatot, (mert mind egyaránt kegyetlenködnek mind a két fél ellen a keresztyéni igaz hitért és vallásért) minden nála való szereszámi és marháitól megfosztottanak, berekesztik őket a tömlöcnek egyik igen szoros kamarájában. És erősen arra vigyáznak, hogy ne legyen semmi írás nála, avagy valami könyvecske, amelyből valami vigasztalást vehetne. Ott vagyon szegény annakutána a büdesben és nem külenben, mintha egy koporsóba tötték volna. Tartják kedig szegént sokáig fogva, némelyet nyolc napig, némelyet tizenöt napig, némelyet egy nyíhány hólnapiglan. Némelyet kedig ugyan örök fogságban tartják.

 

III. RÉSZ.

AZ JÁMBOR KERESZTYÉN FOGLYOKNAK ELŐÁLLATÁSÁRÓL ÉS SOKFÉLE VALLATÁSOKRÓL.

Minekutána immár a fogoly egy avagy két hétig a tömlöcbe volt, a szent Atyák, az Vadászok reá bérlik a poroszlót, hogy a fogolyhoz menjen, és szóljon véle, amint a poroszlót oktatják.

Hozzá menvén ezokaért a poroszló a szegény fogolyhoz, arra tanítja őtet, hogy könyörögtessen a szent Atyáknak, hogy méltoltassanak őtet meghallgatni. Ezt kedig ravaszságból művelik, hogy arra vihessék a szegény foglyot, hogy ő indítsa az ügyet, és felpöres legyen, hogy annakutána könnyebben megnyomoríthassák. Ezokaért megszólítja őtet a poroszló, és arra esztekéli, hogy szuplikáljon a szent Atyák után, hogy hallgassák őtet, és értsék meg az ő ügyét:

- Jobb leszen - úgy mond a poroszló - a te dolgodnak, és hamarább általviheted, és megmeneködhetel. Miérthogy immár megesmerködtem veled, jó barátságból hív tanácsot adok tenéked. Ha azt fogadod, csakhamar véghöz viheted minden dolgodat.

A szegény jámbor keresztyén nem véleködik semmi gonoszról, mert ő semmit nem tud a szent Vadászoknak valami efféle álnakságos mesterségökről. Ennekokaért azt tudja ő szegény, hogy a poroszló igen jóakarattal legyen hozzá, és igen jó tanácsot adott legyen néki. Ezokaért könyöreg néki, hogy ő vegye fel a követséget, és ő helyébe könyörögjen a szent Atyáknak, hogy méltotassanak meghallgatni őtet. Mihelt a poroszló a szent Atyáknak szól, ottan készek reá, és megengedik.

Mikoron kedig a poroszló kötve a szegény keresztyén foglyot a szent Vadászoknak ítéli székek elejbe hozza, az egyik Vadász megszólítja, és ezt mondja néki:

- A poroszló jött hozzánk és azt mondá, hogy azt kevántad, hogy meghallgassunk. Mit kévánsz ezokaért?

A fogoly felel:

- Azt kévánom, hogy az én ügyemet megvizsgáljátok.

És ha elég okos nem leszen a szegény fogoly, avagy, hogy elunja az iszonyú kemény fogságot, elő kezd menni a beszédbe, mondván:

- Értem ezt, hogy engemet tükegyelmeteknek valaminémű dologból beadtanak és bevádoltanak. Tudniillik ezekből etc. - és így kezdi a dolgokat előszámlálni...

Hallván ezt a szent Atyák, igen örülnek néki, mert ugyanis e végre gyakorta kihozatják a szegény keresztyén foglyokat, hogy ott őket megkérdezködvén, valami okot találhassanak beszédekből ellenek. Mert szép szóval fogdossák a szegény foglyot mondván:

- Jó atyámfia! Te magad valld meg vétködet, megesmerjed bűneidet. Ne félj! Nem bánt senki! Mert gondot viselünk mü terólad és igen jó módot találunk a te ügyedbe, hogy megszabadulhatsz, és ezennel házadhoz mehetsz. Nagy kegyelmességgel cseleködünk veled etc.

Ha a szegény fogoly eszén leszen és veszteg hallgat, és semmit nem vall; ottan szép beszéddel firtötni kezdik, mondván:

- Jó atyámfia! Ezt ne műveld, hanem szabadon szólj! Valld meg vétkeidet! Meg ne nehezítsed lelkiesmeretedet! Szabadítsd meg lelkiesmeretedet és rakd le a nagy terhet róla! Eredj el, addig ide ne kéredzél, hanem ha előszer eltekélendett a te lelkiesmeretedben, hogy vétkeidet előttünk meg akarod vallani.

És ekképpen visszaküldik szegént a tömlöcbe.

Hat vagy nyolc nap után esmet kihozatják a szegény keresztyén foglyot, és ismét az előbeli mód szerént firtatják szegént vétkeinek vallására:

- Valld meg te magad - úgy mondnak - minden vétkeidet! Jobb tenéked, mert mü nem veszedelmedre járunk, hanem minden jódat akarjuk. Készek vagyunk minden kegyelmességünket hozzád megmutatnunk. De ha azt megutálod és megveted, nem lészen jó dolgod! Mert eljő a Kobzós, és az kezd tégedet vádolni. Vaj, ki kemény törvényed leszen annak utána!

És ekképpen szegényt megijesztvén, ismét visszaküldik a tömlecbe.

Harmad úttal is kihozatják a szegény foglyot, és erősen megkérdezik és firtatják szegént, hogyha valamit akarna vallani. Ha nem vall szegény semmit, ottan fenyegetésre szállnak, mondván:

- Ím látjuk, hogy megálkottál, és minden jóakaratunkat és kegyelmességünket megvetettél! Nem tudjuk, micsoda szándékod legyen. De ha semmit nem akarsz tenen magadtól vallani, nyilván törvénnyel fogunk hozzád, és úgy kérdözünk (ezen értik a szent atyák a röttenetes és kimondhatlan nagy kénzásokat az hóhérek által), hogy bizony mindeneket megvallod igen örömest. Szentszék ez, úgy vedd eszedbe! Igaz törvényt teszünk mü. Nem nyomorítunk mü senkit hamisan. Senkit nem hoznak ide fogva, hanem kinek végére mentünk, hogy nyilván vétkes. Vétkes vagy te ezokaért, noha igen hallgatsz, és nem akarod vétkeidet megvallani.

Ha a szegény fogoly valamit vall, azért a szent Vadászok nem elégednek meg avval, hanem rihesztik a szegény foglyot mindenképpen, mondván:

- Nem, nem! Igen kicsin dolgok ezek, amelyeket megvallottál! Sokkal nagyobbak vadnak elrejtve a te szüvedbe. Bezzeg azokat is megmondod! Eredj el csak!

És ekképpen visszaküldik szegényt a tömlecbe.

Ha kedig a szegény fogoly a sok kérdezködésbe keményen tartja magát, és semmit nem felel, hanem ezt mondja:

- Ennékem semmi dolgom nincsen veletek. Nincsen itt ennékem előttetek semmi felelésem! - a szent Vadászok ehhöz más mesterséggel kezdnek. Hozatnak elejbe egy feszületet, melyet fekete gyolccsal befedtek, és egyéb bálványokat, azok mellett a Misemondó könyvet is, és azt kévánják a szegény fogolytól, hogy ezekre és ezeken megesködjék. Ha a szegény fogoly nem jó és igaz keresztyén, és meg nem tanolta igazán az ő hitét az Úristennek igéjéből, tehát néki megyen, és mindjárást megeskeszik.

De ha igazán megtanolta: nyilvány nem megyen. Mert jól tudja, hogy a felséges mindenható Isten ezt a tisztességet senkinek nem engödte, hogy valakinek nevében, avagy valakire, avagy valamire megesködjünk, hanem magának megtartotta ezt e tisztességet és ezt mondotta: "csak a te Istenednek Nevére esködjél meg!"

Az igaz keresztyén ezokaért megutálja a Bálványokat, és az egy élő, felséges, mindenható Istentől függ, és annak igaz tiszteletibe foglalja magát, és nem gondol véle, ha ízenként is megmetélik minden testét.

Ha a fogoly megeskeszik, annakutána kérdésekre fogják. Előszer azt kérdik tőle: honnég való legyen, micsoda országbeli legyen, micsoda érsekség avagy pispekség alatt való legyen, micsoda városból avagy faluból való legyen, micsoda nemzetségű legyen, kik voltanak essei, jobbatyái[129]? Kicsoda volt az atyja? Ha vadnak-é bátyjai és öccsei, nyénei és húgai? Azt is kérdik tőle: ha vagy őmaga, avagy az ő nemzeti közül volt-é valaki valaha a szent Vadászoknak kezébe? Ha volt, micsoda okáért volt? Azt is kérdik: hány esztendős? Hol lakott azelőtt? Mint kereste életét, és kikkel élt legyen együtt? Ezeket és többeket mind megkérdnek tőle, és a szegény fogolynak mindenekre kell felelni és mindenkiről okot adni.

Erősen kedig vigyáznak a szent Vadászok az ő feleletire, és azokból keresnek valami okot, hogy a szegény foglyot feleletiben megfoghassák, és abból annakutána megnyomoríthassák.

Mikoron e kérdéseket elvégezték, esmet az előbeli intéshöz kezdnek, és hol hízelkedő beszédökkel, hol kemény fenyegetésekkel arra ügyeköznek az embert vinni, hogy őmaga valamit valljon az ő vétkei felől. És újonnan dícsírik az ő szentszéköket, hogy senkit nem fogtatnak ok nélkül etc.

E háromféle előállatásokban és kérdezködésekben és sok hízelkedő beszédekben és ígéretekben sokan megcsalatkoznak a szegény foglyok közül, miérthogy hallják, hogy békével mindjárást házokhoz akarják őket bocsátani, mihelt megvallják vétköket. Némelyek kedig szegények közül az ijesztő beszédektől megijednek, és vallani kezdnek olyanokat is, melyek felől ingyen sem gondoltak az Vadászó szent Atyák. Egyebeket is bekörítnek az ő vallásokkal az veszedelmbe, kikkel valaha szóltanak valami eféle Isteni dolgokról. Némelyek kedig a foglyok közül azért bevádolnak egyebeket, miérthogy látják, hogy igen kedves dolgot művelnek az Vadászó Atyáknak, és azt vélik, hogy avval kegyelmet találnak nálok és megmeneködnek. Maga megcsalatkoznak szegények, mert bolondságokkal elvesztik mind magokat, mind egyebeket, nagy sok jámbort. Mert ez ördeg Vadászinál nemhogy valami könyörület avagy kegyelmesség volna, hanem kegyetlenbek nagy sokkal az ördegnél, ki bennek lakik és ki hordozza őket.

Az negyedik beállatásba ugyanazon mesterséggel fognak a szegény fogolyhoz; előszer szép intő beszédökkel, annakutána ijesztő beszédökkel ügyeköznek a szegény foglyot arra vinni, hogy ő magától megvallja az ő vétkeit. De ha álhatatoson megmarad az tagadásban, és semmit nem akar vallani, annakutána írva adják a feleletet elejbe, melyben ördegi álnokságos mesterségekkel és patvarokkal megvádolnák őtet, melyek felől a szegény fogoly soha semmit nem gondolt, hanem ő magok találták és gondolták a szegény fogolyra az ő ördegi mérges és álnokságos szüvekből, csakhogy ő ügyét szegényre megnehezíthessék, hogy a sok rettenetes vádlások miatt elkábuljon, megakadjon, hogy okot találhassanak hozzá, és elveszhessék szegényt.

Ekképpen vádolják ezokaért szegényt:

- Te halálnak és az örök kárhozatnak vagy fia, melyekre a te nagy vétkeid miatt vagy köteles; mert megkeresztelködtél volt, és a Római Szentegyháznak igaz és engedelmes fia voltál. Azt az igaz hitet elhagyván a Lutherségnek heretnekségére állottál, és azokban a tévelygésekbe léledzettél be, és azokat követted. Avval nem elégedtél meg, hanem egyebeket is azokra ingerlettél és tanyítottál, és heretnekké töttél.

Ezekre ez vádlásokra nagysokat raknak, külenb-külenb módokkal és beszédekkel. Ezeket pedig nem úgy, mint egy véleködésből számlálják elő, hanem úgy, mint bizonyos dolgokat, melyeknek nyilvánvaló bizonságok legyenek.

Mikoron ezekre ez vádlásokra a szegény fogoly valamit felel, vagy keveset vagy sokat, ott ül a Nótárius, ki minden beszédit megírja. És téntát, papirost visznek a szegény fogolynak, és arra intik, hogy megírja az ő feleletit. Ez kedig csak egy tettetés, mintha ugyan igazán akarnának cselekedni, és nem akarnák megfojtani a fogolynak az ő igazságát.

Maga mást vadásznak a szent Atyák általa, tudniillik, miérthogy a Nótárius immár az első hertelen feleletet megírta, hogyha a fogoly mást ír, valamiképpen feledségből az ellenközék az előbeli nyelvvel való tött felelettel, hogy abból az ellenködésből okot vehessenek a szegény fogolynak megnyomorítására és elvesztésére.

De ha a szegény fogoly igen rövideden is felel, azért oly álnokok a szent Vadászok, hogy ők viszontag felelvén, nagy sok hamis vádlásokat támasztanak belőle, és külenb-külenbféle heretnekségekkel megterhelik a szegény foglyot, noha azelőtt sem hallott, sem tudott valamit felőlek.

Ím egy históriát mondok, mely lött nem sok esztendővel ezelőtt. Abból megtetszik, hogy az én beszédem igaz legyen. Nem sok esztendővel[130] hozának egy embert Hispalis városba a szent Vadászok elejbe fogva. Azt kedig azért fogták vala meg, hogy az ő esmeri baráti közett azt mondotta vala, hogy ő az Jézus Krisztus vérénél egyéb purgatoriomot nem tudna[131] sem tartana. Ez ember kedig csupa paraszt[132] és pór vala, ki mindéltig a külfölden lakott vala, paraszti dolgokkal élvén. Mikoron a szent Vadászok elejbe állották volna, megvallá, hogy ő mondotta volna, és hogy azt úgy hitte volna.

- De ha - úgy mondá - Atyaságtoknak nem tetszik, kész vagyok megtagadnom.

De a szegény pór evvel semmit nem használa, hanem a szent Vadászok firtatni kezdék:

- Mit mondasz? Ha nincsen több purgatorium az Jézus Krisztus vérénél, tehát követközik belőle, hogy a Római anyaszentegyház tévelgett, mely sok esztendőtől fogva azt hiszi és azt tartja, hogy vagyon más purgatorium is. Tehát tévelygöttenek a szent Consiliomok?

Hacsak a Krisztus vére a purgatorium, követközik belőle, hogy csak az egy hitnek általa igazuljanak meg az emberek, és azáltal ódoztassanak meg mind bűntől s mind kéntől. És nagy sok dolgokat és cikkeleket számlálának elő az igaz keresztyéni tudományból, melyeket ők átkozott heretnekségek gyanánt tartanak. És mindazokkal akarák a szegény paraszt embert megterhelni, mintha mind ezeket őmaga szájával megmondotta avagy megvallotta volna. Maga a szegény pór mind megtagadja vala ezeket, úgy, mint ki soha ezekről nem gondolkodott és nem szólt vala. Nemde nagy ördögi mérges calumniae ez!

Mikoron ezokaért a szegény fogoly előttek vagyon, a szent Vadászok előtt, olyan veszedelmes tőrt vetnek az ő kérdezések közett, hogy azt kérdik tőle: kitől és hol hallotta ezt e tudománt? Ha mástól nem hallotta, ha megolvasta valahol, és micsoda könyvből olvasta? Esmét, ha szólt-é valakivel ezekről e dolgokról? Avagy ha más valaki szólt ővéle? Ha tanyította valakit ezekre, avagy ha szólt-é valaki előtt ezekről? Ha szólt, hol és mely helyen szólt, és kik voltanak jelen?

És ha a szegény fogoly ezekből valamit utánok vall, mindjárást rajtakapnak, és ekképpen nagy veszedelembe jutnak mindazok is, kik valahol jelen voltanak, ahol emléközet lött az Evangéliomnak valamelyik cikkele felől, noha ők semmit nem szólattanak. A szólásnak sem engedtenek, csak ezért[133], hogy mindjárást el nem mentenek és hírré nem adták a szent Vadászoknak. Ott kedig semmi válogatás nincsen. Akár szülék, akár atyámfiak s akár természet szerént való rokonságosok legyenek, meg nem menekedhetnek, hanem a szent Vadászoknak Hálójába be kell körülniök, minden marhájoknak elkobzására.

Mikoron kedig immár a szegény fogoly ellen az vádlásnak feleletit beadták; és ha szegény ott áll, mint egy szegény árva: ugyanazon helyen egy prokurátort szöreznek néki, ki szegény mellett legyen, és érötte szóljon az ő ügyének forgatásában. Látod-é, mely igen szentek, mely igen igazság szeretők a jámbor Vadászó Atyák! Ó, rút és álnakságos képmutató ördeg! Mert mind csak tettetésségből művelik ezt az ördegnek tagjai. Mert nem azért adják a szegény fogoly mellé a prokurátort, hogy a szegény fogolynak valamit használjon szolgálatjával és prokurátorságával, hanem hogy az is lator lévén, a szegény foglyot az ő ügyének forgatásában annál hamarább megejtse, és veszedelembe vigye. Mert a prokurátor is ugyanazon vadászó farkasféle, és csak arra tartja a torkát, miképpen a szegény bárányt el segítse nyelni.

Harmadnapra, minekutána az vádlásnak feleletit előadták, és a szegény fogoly a feleletnek mását vötte, esmet az ítélőszék elejbe hozatják. És az ő prokurátora melléje áll, mintha igen jámborul akarna őnéki szolgálnyi, és meg akarná őtet mindenképpen menteni. A szent Atyáknak kedig az egyike ujjával megmutatja a szegény fogolynak a prokurátort, és ezt mondja néki:

- Ihol vagyon prokátorod, ez fogja pártodat, és ez szól melletted, és forgatja ügyedet.

Annakutána az előbeli bakot nyúzza, és inteni kezdi a szegény foglyot, hogy meggondolja magát, és igazán megvallja vétkeit, és meglássa valóba, hogy meg ne nehezítse lelkiesméretit etc. Mellette vagyon[134] a szegény fogoly mellett, de veszteg hallgat, és mint a fa egyet is nem szól. Nem is mér szólni, mert köteles szolga az vadászoknak, és azoktól függ, és azoktól vár mindent. Ha szinte valamikor valamit szól, egyebet nem mond, hanem, hogy a fogoly ne féljen, hanem minden jókat reménljen. És ezek mellett arra tanácsolja, hogy semmit el ne titkoljon, hanem igazán minden vétkeit megjelentse. Mert e szék szentszék, és e módon hamarább véget érni minden dolgoknak. Annakutána hívségét ígéri meg a fogolynak, hogy szorgalmatos akar lönni az ügyének forgatásába etc. Azonközbe az egyik Vadászó esmet inti a foglyot, hogy semmit el ne titkoljon, hanem mindeneket szabadon megvalljon. Annakutána esmet beküldik a sütöt[135] temlecbe.

A szegény fogoly a temlöcbe lévén, jobb reménségbe vagyon immár, azt őmagába vélvén, hogy immár hamarább vége szakad az ő ügyének; de megcsalatkozik szegény, mert sokkal külenben leszen dolga. Mert a szent Vadászók úgy cselekösznek a szegény foglyokkal, mint a tímárok a bőrekkel, melyeket behamoznak[136] és mind addig áztatják az hamosba, méglen a szér mind elkopik rólok. Szinte így hámozzák e szent Vadászók is a szegény foglyokat sok üdeig a büdes szoros tömlecekben, méglen mind elnyomorítják és teljességgel megfonnyasztják szegényeket. Mert némelyet közülek egy egész esztendeig tartanak fogva, némelyet másfél egész esztendeig, némelyet kedig három avagy négy esztendeig. És szegényeket ott tartják és kényozák a temlöcekben. És annakutána soha nem hozzák ki, semmit sem szólnak vélek, mert immár minden marhájokat elkobzották. És miérthogy az mind a Kobzóba vagyon, semmit nem gondolnak szegényekkel.

Terténik valamikor, hogy a szegény elunja teljességgel a temlöcet, melyben immár olyan lött, mint egy halál, a nagy bűz és nyughatatlanság miatt. És e gyakorta való könyörgéssel reá bírja a szent Vadászokat, hogy kihozatják az ő ítélőszékek elejbe - de az nem gyakorta esik.

És mikoron elejkbe jut nyavalyás, nemhogy úgy néznének reá, mint emberek, és hogy valamit könyörülnének rajta, noha szegény előttek áll, mint egy halál, hanem hunyorognak és vigyorognak, és kemény beszédökkel megrihasztják szegént.

- No - úgy mondnak - mit akarsz ennyi sok könyörgésed után? Micsoda kévánságod vagyon?

Nyavalyás felel:

- Én, tisztelendő Atyáim, azt kívánom, hogy kegyelmetek meglássa az én ügyemet, és immár valaha véget tegyen benne.

Azok felelnek:

- Ugyanabba vagyunk mü szorgalmatosok, noha tenéked nem tetszik. Talám azt tudod, hogy elfeledköztünk rólad? Ha oly igen kévánod, hogy vég legyen a te dolgodban, mire nem vallod tehát minden vétkeidet? Miért nehezíted el oly igen a te lelkiesmeretödet? etc.

Ekképpen nyavalyásra vetik az okot, hogy oly sokáig ott fő a temlecbe; maga szegény kész volna halálra menni, csakhogy megmeneködnék: de esmet szegényt beküldik az iszonyú temlecbe.

 

IV. RÉSZ.

A TANÚBIZONSÁGOKNAK ELŐSZÁMLÁLÁSRÓL.

Mikoron immár a szegény fogoly sok üdőig az iszonúságos temlöcbe tartatott, és teljességgel megpárlódott, és ugyan megfonnyadott a nagy bűznek és a sok undokságok miatt, elannyira, hogy minden ereje elszakadott, és annyira elunta magát, hogy ugyan a keserű halált kívánja magának, csakhogy azáltal megmenekődjék ez undokságos fogságától, és ezokaért kész mindeneket, sőt többeket vallani, hogy nem mint tudna; akkoron a szent Atyák kihozatják szegént. És előállatván, hol kemén beszéddel fenyegetik szegént, hol lágyobb beszéddel fogdossák. És megkérdik tőle, mi okból legyen ez, hogy annyéra magáról elfeledközett? És erősen intik arra, hogy immár valaha megvallja az ő bűneit igazán.

És minekutána sok beszéddel inteték, és semmit nem vehetnek ki belőle - ha esmet vissza nem küldik szegényt a temlöcbe -, tehát előáll a Kobzónak prókátora, és elindítja a pört szegény ellen, és azt kévánja a szent Vadászoktól, hogy elolvassák a tanúbizonságokat. Mindjárást készek hozzá.

És előolvassák a bizonságokat a szegény fogoly előtt, de egyik tanúnak sem mondják meg a nevét. A bizonságokat pediglen minden rend nélkül írták, és annyira egybe csűrták-csavarták őket, hogy a szegény fogoly ingyen sem veheti eszébe, miképpen és micsodát vallottanak legyenek ellene.

Ezt kedig szánszándékkal művelik a szent Atyák, hogy a szegény fogoly semmi tanoságot vehessen belőle. Annakutána, hogy ne tudván a tanúkat, megellenzhesse őket[137], és valami okból meg ne vethesse őket. Továbbá, hogy ezért ne tudja a vallókat, hogy vélekedésből szót adjon valakire, kivel annakelőtte szólt volna az Istennek igéje felől, hogy azt is megtudhassák, és annál többet beköríthessenek az ő veszedelmes Hálójokba. Lássad, keresztyén ember! Ha ezek emberek, avagy ha hiszik, hogy Isten legyen, ki mindeneket lát! Bezzeg ezeknek sem Istenek, sem igazságok, sem törvének vagyon, hanem mint az ördögek pokolba dühöskednek szinte azonképpen ezek is. Ó, undok Antikrisztus etc.!

Ekképpen játszodoznak ezokaért a szent Atyák a szegény keresztyén fogollyal, nemkülenben mint a körmes macska az egérrel. És ha az tanúk közett olyan előjő, ki valamit vallani kezd a szegény keresztyén fogolynak javára, azt ottan ijesztik, reasztják, és úgy tekerik annak vallását a beírásba, nemhogy valamit használna a szegény fogolynak, hanem inkább megnehezíti az ő dolgát és igyét.

Ebben is megmutatják a szent Atyák ördögségöket, hogy más törvént formáltanak és meggondoltanak magoknak, mely ellenközik mind az Istennek törvényével, mind a több országoknak törvénivel, mind e széles világiakkal. Mert ők a szent Vadászok a pöresek, ők a bírák is. A szegény keresztyén foglyoknak megnyomorítására szabad őnekik beállattatni az ő áruló szolgáit a bizonságtételre. És soha nem láttanak, sem hallottanak a szegény fogolytól semmit, de azért hacsak valami tettetes hallomást vallnak ellene: ha ketten lesznek az vallók, tehát egy tanúért vészik be, ki ugyan önnen fülével hallotta volna a fogolynak szájából. Olyanok ha négyen lesznek, kik a fogoly ellen vallnak; tehát azoknak vallásokra[138] halálra szentenciázák a szegény foglyot. Sőt, ha az poroszló, ki a temlecet tartja, valamit vall a fogoly ellen, azt az ő vallását két tanú gyanánt veszik be. És csak a poroszló vallja azt, hogy ő hallotta legyen a dolgot a temlecbe a fogolynak szájából - ottan elégnek tartják ezt a vallást a szegény fogolynak szentenciázására. Ha pediglen egyébképpen tanúkat nem találnak, és csak egy támad a szegény fogoly ellen, ottan annak vallására a kényozásra sietnek a szegény fogollyal.

Ez is ördögi dolog e szent Vadászoknál, hogy az egyéb ítélőszékeknek semmi igaz és dícsiretes rendeket nem követik, mert az egyéb ítélőszékökben megvethetni bizonyos okokból a tanúkat, mint ha a tanú tisztessége veszett, bolond, rab etc. lejend; de ebben e szent székben mindennek helye vagyon, és mindent bevesznek, mint az vadászok, kik semmit nem gondolnak véle, akárminémű legyen az eb, csakhogy nyulat fogjon.

Mikoron kedig a tanúkat vallottatják a szegény fogoly ellen, nem vallóra bocsátják a vallást[139], hanem mint a súgó gyónásba szokták megkérdezni a bűnnek környül járó dolgokról, tudniillik, micsoda bűnnel vétközett, kivel vétközett, hánszor vétközett, mely helyen vétközett, miképpen vétközett etc. Szinte így kérdezködnek az tanútól is, és a sok kérdézködéssel ugyan megtanyítják a tanút, mit kelljen a szegény fogolyra vallani. És ez okból gyakorta leszen, hogy a tanú olyat vall a szegény fogolyra, hogy annak előtte soha sem tudta, sem fejébe nem volt, szándékja sem volt reá, hogy efélét valljon.

Ezt is vedd eszedbe, hogy nem támad a szegény fogolynak senki pörese a tanúk közül, hanem mikoron a tanúk mindeneket vallottanak az ő akaratjok szerént, ottan ki-ki mind dolgára megyen; hanem a Kobzónak Prókátora, kit ők Fiskálisnak neveznek, a leszen a szegény fogolynak pörese, és az forgatja minden voltaképpen a kaszát ellene. Az kedig mind pöres, mind vádló, mind tanú etc. a szegény fogoly ellen. Mert e szent Atyáknak törvényekben ez mind szabad etc.

 

V. RÉSZ.

A BIZONSÁGOKNAK VIZSGÁLÁSÁRÓL ÉS PRÓBÁLÁSÁRÓL ÉS ELLENZÉSÉRŐL.

Mikoron immár előolvasták a bizonságokat a szegény fogoly előtt, ismet beviszik a halálos temlecbe szegényt, és ott lévén vagy negyed vagy öted napig. Annakutána esmet kihozzák szegényt, és a törvénybe előállattják, hogy a bizonságokra feleljen. Mikoron szegény beáll, melléje megyen esmet az ő tettetes prókátora, kit csak színért melléje adtanak, amint oda fel meghallottuk. De nem engedik a szent Atyák előszer, hogy a prókátor szóljon a szegény fogolyért, hanem őmagát kénszerítik arra, hogy szóljon és feleljen. Ott szólani és felelni kell szegénnek. Csak az Isten egyedül vagyon véle, az igazgatja elméjét és nyelvét. A prókátor, ha annakutána valamit szól, az olyan, nemhogy a szegény fogolynak az ő ügyét valamennyére megkönnyebbítené, hanem inkább megnehezíti. Mert a prókátor is olyan ördeg hámára vonszon.

Ennekutána az Vadászok intik a szegény foglyot, hol szép sima és kenegető beszédökkel, hol fenyegetésekkel, hogy eszébe vegye magát, és szabad akaratból vallja meg az ő vétkeit. A végében avval is fenyegetik őtet, hogy a csigára vonszák, és megkényozák őtet. És úgy küldik annakutána vissza az ő halálos temlecébe.

Három avagy négy nap múlva esmet kihozatják a szegény foglyot, és minekutána előállatták a szent Atyák elejbe, esmet kérdezni kezdik; ha immár annyi sok gondolkodás után valami jött eszébe, mivel vétközett volna. És arra intik, hogy bűnessé hagya magát, és megjelentse ő magától minden vétkeit. A szegény fogoly ott áll, vagy mond valamit vagy nem mond. A prokurátor megkérdi, ha valamit gondolkodott a tanúk felől, avagy azok felől kik bevádolták őtet? Ha valami ezek felől eszébe jutott, azt megbeszéli néki; és könyöreg a szent Vadászoknak, hogy meglássák, netalántán ezek s ezek vádoltanak engemet be. Miérthogy egyszer egybevesztünk vala egymással, mostan is ellenségesek vagyunk egymással. De akármit mondjon a szegény egér; azért ugyan a feje macskáknak hegyes körmei közett forog.

Ha reátalált a szegény fogoly az ő vádlóira, ottan a prokurátor megkérdi tőle:

- No, mit mondhatnál ezek e bizonságok ellen? Micsodával tudnád megvetni őket? Mondd meg az okokat!

Ha a szegény fogoly valami ellenző okokat előszámlál, azokat a prokurátor mind feljegyzi.

Annakutána azt is kérdi a szegény fogolytól, hogy ha tudja-e nyilván, hogy ha találhatna-é elég bizonságokat az ő maga mentségére, kik vallanának mellette; előszer, hogy jó nyájasságot és barátságot tartott az barátokkal, annakutána, hogy nagy ájítatossággal ment az Isteni szolgálatra, a Római szentegyháznak rendelési szerént. Tovább, hogy gyakorta gyónt a papok és Barátokhoz, hogy gyakorta Urat vött az áldott Misébe; hogy ájítatoson térdre esett, mikor valami feszülettel vagy kereszttel találtak elő. Rövideden, ha megbizonyíthatja, hogy nem vétkes azokban, melyekkel megvádolták őtet, hogy minden gyanoságot hátra verjen a Lutherség felől.

Ha szegény fogoly felfogadja, hogy ezeket mind meg akarja bizonyítani, akkoron a Fővadász nagy dündendörrel kimondja a törvényt, hogy kilenc napot hagy néki, hogy a prókátora által ezeket mind megbizonyítsa; de ő magát szegényt esmeg beküldik az iszonyú temlecbe.

Minekutána a szegény fogoly megfűlt a temlecbe egy nyíhány hólnapig, a szent atyáknak akaratjok szerént, annakutána esmet kihozatják, és a törvény elejébe állatják. Annakutána a Fővadász megszólítja a foglyot, és először megkérdi, ha meg is gondolkodott valamit az ő ügyéről és az vádlók felől? És arra inti, hogy semmit ne tagadjon, hanem mindeneket megvalljon igazán. Annakutána megjelenti a fogolynak, müvelhogy immár minden bizonságit megvallottatták, akikkel akarná magát megmenteni. Arra is inti a foglyot, hogy meglássa, ha több bizonságra akar kifogni avagy ha ezenképpen akarja hadni, és a bizonyításnak véget akar szakasztani.

Ha a fogoly több bizonságokra apellál, tehát esmet beviszik a temlecbe. És ott nyomorog egy hétig, ketteig, avagy egy egész hólnapig is. De ha a bizonyításnak végét szakasztja, ottan a Kobzónak Prókátora is végét szakasztja, és a szent Bíráktól, ördegnek Vadászitól törvént és szentenciát kéván.

Akkoron mind a szent Atyák, az Vadászok, mind a Tanácsok, mind a Törvényülők egybe tanácskoznak, és minden akaratjok és kedvek szerént faragcsálják és szabják a szegény fogolynak törvénét és szentenciáját. A szentírásbeli doktorok kedig megmértéklik a fogolynak az ő vétkét, ha valamivel vétkezett a Római szentegyháznak ő hite ellen. Azoknak segetségül lesznek a Papok, Barátok. Ezek mindnyájan együtt vetélködvén a fogolynak vétkeiről, szentenciát végeznek szegény ellen.

Ha az a fogoly sok bizonságokkal megbizonyította, hogy soha semmi közi nem volt a Luther Kacérokkal, avagy soha nem tartotta a Luthernek heretnekségit (e névvel kedig nevezik a Krisztus Jézusnak szent Evangéliomát és mind az egész üdvösséges tudományt, melyet az Úristen az ő nagy jóvoltából mostani üdőbe megjelentett), tehát, avagy menté hagyják (mely nem gyakorta történik), avagy valamennyire meglágyítják a törvényt, avagy az ő akaratjok és kedvek szerint megsúlyosítják, minden a fogoly felől való ő véleködések szerint. Ugyan igen nagy csoda, ha valaki az ő körmekből bántatlan avagy minden kár nélkül elszaladhat. Ha szinte azon bálványozó lejend a fogoly, mint szinte ő magok - azért ugyan tisztán meg nem menekedhetik tőlek. Mert aminémű zsákmánt töttenek a marhában, ragadván azt a Kobzóba, az vissza nem adattatik soha. Avagy az, ha szinte meg nem ölik is, hogy örök fogságban tartatják szegényeket a bolond hóhér Fejedelmek által. Avagy ha sok esztendő múlva kibocsátják a fogságból, sárga kámzsát viseltötnek mindéltig véle, kinek mind elöl s mind hátul veres kereszti vagyon - örök gyalázatjára és szidalmára.

De ha a fogoly semmit nem akar vallani és semmiből nem enged nékik, avagy ha igaz Keresztyén lejend, és nyilván való és álhatatos vallást teszen előttek az Istennek Evangélioma felől és az Istennek igazságáról; tehát mindjárást kimondják a szentenciát ezekre, hogy meg kelljen őket kényozni. Erről immár, az ördögi kénzásról szólok.

 

VI. RÉSZ.

AZ ÖRDÖGI KÉNYOZÁSOKRÓL,
MELYEKKEL MEGKÉNYOZZÁK A SZEGÉNY KERESZTYÉN FOGLYOKAT.

Midőn immár a szentenciát kiadták a szegény foglyokra, hogy meg kell kényozni szegént, beküldnek a várba, és a porkolábot kihívatják, és annak kezébe adják a szegény foglyot. Az bevivén a foglyot az várba, a föld alá viszi egy sötét boltba[140] és sok ajtón általmenvén világot gyújtnak; tehát ott ül a Fővadász, mellette az Udvarbíró és íródeák. Azért viszik kedig szegényt a föld alá olyan hosszú boltba, hogy az ördegi nagy kegyetlen kényozásokban odaki ne hallják a szegény fogolynak jajgatásit és sikoltásit.

Akkoron a sötétből előjő a Henger, fekete vászonból csinált szoros nagydrágba és korcovágyba és csuklyába, mely csuklyába csak a két szömének metszettek valami lyukokat, hogy azokon nézhessen által. Ezt kedig arra művelik, hogy a szegény fogoly inkább megijedjen és kétségbeessék, mintha az ördeg pokolból kijött volna az ő kénzására.

A szent Vadász az Udvarbíróval újonnan megszólítják a foglyot, hogy eszébe vegye magát, és kényozás nélkül megvalljon mindeneket, mert ez jobb leszen néki. Ha kedig nem akar vallani, tehát nyilván higgye, hogy a kényozásban nem csúfolkodnak véle. Ha kedig a kényozásba megszakad, avagy karjai avagy lábai megszegnek, tehát annakutána senkire ne vessen. Ezt ez intést megművelvén azt mondják, hogy ők immár ment emberek Isten előtt, és minden veszedelemnek okát vetik a szegény fogolyra. Lásd meg, Keresztyén olvasó, ha nem megtestesült ördegek ezek!

Annakutána az ördeg szabásó hengér hozzányúl a fogolyhoz, és minden ruháit levonsza róla, hogy csupa mezítelen ott áll a szegény fogoly előttek. És a latrok nem gondolnak véle, sem meg nem szégyellik, vagy asszonyember vagy leánzó lejend a szegény fogoly. (Mert sok jámbor keresztyén asszonyiállatok és szűzek kényoztatnak tőlek, és megöletötnek, kiknek keservesb a halálnál, hogy ott csupa mezítelen kell állaniok az latrok előtt.) Ha kedig valamiképpen meggondolják magokat, ottan valamiféle fátyol berhét adnak a szegény fogolyra, és meghagyják az ördeges Hóhérnek, micsodaféle kényozással kezdjen a fogolyhoz. Mert nem egy, hanem sokféle módjok vagyon a kényozásban - amint ennek utána meghalljuk.

[A KÉNYOZÁSOKNAK MÓDJAI.] Előszer a csigázáshoz fogják a foglyot. A hengér hátrakötezi a fogolynak erősen a két kezét, annakutána vékony húrral köti meg mind a két hüvelkét, és erősen megszorítja. Avval köti meg annakutána a csigából aláfüggő ketélhöz. Azután két igen nagy békót vet a fogolynak lábára, és arra köt azután egy fél mázsát. És fel kezdi csigázni. Akkoron kedig erősen kiáltnak a Vadászok[141] az ő mellette valókkal, és arra intik a foglyot, hogy valljon, és ne veszesse magát. Mikoron immár annyira felcsigázta, hogy a fejével a fogoly a csigát eléri, ott esmet veszteg tartja, és erősen intik, hogy valljon; és azt ígérik néki, hogy mindjárást lebocsátják. Ha kedig nem akar vallani, tehát avval fenyegötik, hogy ugyaneképpen ott fenn hagyják.

Ha a fogoly nem akar semmit vallani, minekutána sokáig fenn függett, alábocsátják; és esmet fél mázsát kötnek az előbeli fél mázsához. És újonnan felvonszák a csigával, és ott hagyják függeni. És avval fenyegetik, hogy ugyanott meg kell halni, ha nem akar vallani. E csigázásban megszaggatják a szegény fogolynak minden testét. És midőn szegény sikolt és jajgat, ők is viszontag kiáltnak, és azt kívánják tőle, hogy valljon. Avval is fenyegötik, hogy hertelen alászalasztják, ha nem akar vallani. Tehát meghagyják az hengérnek, hogy hertelen alászalassza, és az alászalasztásba esmet hertelen megtartóztassa.[142] Ezt megművelvén a hengér, a szegény fogolynak minden teste megszakad, és minden űzek helyéből kimennek kimondhatlan nagy fájdalmokkal.

De evvel nem elégednek meg a szent Atyák, hanem esmet fél mázsát köttetnek a hengerrel az előbeliekhöz a szegény fogolynak lábaira, és esmet felvonatják nagy szidalmazásokkal, mondván:

- Lator heretnek, bezzeg vallasz, vagy ugyanitt e helyen meghalsz! Eb vagy, és ezért titkolod el, hogy nem akarod bűneidet megvallani!

Mikoron a szegény fogoly a Jézus Krisztust segítségül híjja, ottan meggugollyák szegént, mondván:

- Jézus, Jézus, heretnek lator! Sokat ád tenéked, és sokat használ az Jézus Krisztus! Hadd járjon most az Jézus Krisztus: valld meg igazán, amire mü megkérdünk!

Ó, ördegnek megtestesült ördegi!

Ha valamiképpen a szegény fogoly kévánja, hogy lebocsássák, hogy valamit valljon, lebocsátják ugyan, de kevés könnyebbségre. Mert valamit vall is, azért ugyan esmet és nagyobb kényokkal felvonatják, és ismet hertelen leszalasztják, az előbeli mód szerént. És eképpen játszodoznak szegénnyel a kimondhatlan nagy kénzásokkal kilenc órától fogva délelőtt, egész tizenkét avagy szinte egy óráig. Mikoron immár a szent Atyák elunják, tettetésképpen megkérdik a hengért, ha elhozta-é a több kényozásoknak szerszámait is; csakhogy a szegény holteleven foglyot inkább megijeszthessék, hogy megröttenjen a több kényozásoktól. A hengér azt feleli, hogy nem hozta. Akkoron meghagyják néki, hogy reggelre mind megkeszérte őket, minden fogyatkozás nélkül.

- Meglátjuk - úgy mondák -, ha ez heretnek lator erősb leszen nálunknál, és ha tudjuk kisajtolni belőle az igaz vallást!

Annakutána a szegény megszakadott és holteleven foglyot efféle beszédekkel vigasztalják:

- No, hagyj mostan csak békét néki, de a mostani óráktól fogva holnapig gondolkodjál ügyedről, és meglásd, amit akarsz vallani. Ugyan meg kell halnod a nagy kényozásokban. És ingyen se gondold, hogy olyan kényokkal kezdjünk hozzád, mint ma: ugyancsak mézes madzag volt a mai.

És minekutána a szent Atyák kimentenek, a hóhér valamennyire megegyengeti és helyére vonsza az szegény fogolynak az űzeket, és felöltezteti. Ekképpen annakutána nagynehezen beviszik a szegényt a bides temlecbe, mert nem bírják szegényt a kimenyült lábai. Gyakorta kedig ugyan lábánál fogva vonszák, mint egy holt döget a temlecbe. A temlecbe a poroszlók, kik szinte olyan latrok, mint az Vadászók őmagok, megcsúfolják a szegény foglyot, mondván:

- Bezzeg rútul vagy! Ha szükség, hadd híjunk valami orvast etc.

Amely foglyot nem akarnak tovább kényozni, azt harmadnapra esmet a törvény elejbe hívatják. És mikoron a temlöcből kihozzák, a kényozó bolt előtt viszik el, ahol amaz ördeg Henger áll, csakhogy szegényt elijesszék az elébeli kényokról való megemléköztetésével. Mikoron a tanácsházba jut, ott meglátja ülni a Vadászokat, kik az előbeli módjok szerént kezdik inteni őtet, hogy valljon. Ha semmit nem vall, tehát visszaküldik a temlecbe. Ha kedig valamit vall, azonnal rajta ragadnak, és tovább kezdik vallottatni. Sőt, sokszor ugyan a kénozásra sietnek vele, csakhogy többet vehessenek ki belőle.

Akit kedig tovább akarnak kényozni, azt harmadnapra a kénzás után, midőn immár az űzek legnagyobban fájnak, kihozatják a tanács elejbe. És ott sok intésekkel és kénszerítésekkel arra kénszerítik, hogy valljon és megjelentse az heretnekségöket, és azokat, kikkel valaha szólt felőlek, és kiket tudja, hogy efféle heretnekségeket tartnak. Ha nem akar vallani, tehát készüljen a kényozáshoz. Abban ha valami kárt vall testében, avagy ha ugyan meghal: tehát senkire ne vessen, mert ő bűne leszen.

Ha a fogoly nem akar semmit vallani, mindjárást a proszlókkal beküldik szegényt a kényozó boltba, ahol ülnek a szent Atyák az íródeákkal egyetembe. És az új intés után, avagy az előbeli módon megcsigázák szegényt, avagy új kénnyal firtatják. Mert mikor a fogoly a csigány függ, az derekára vékony zsinórokat köteznek, és avval hátul a szárait[143] felkötezik, és mindenik zsinórba fát vötnek, és avval fojtják, annyira, hogy a zsinórok behatnak teljességgel a testbe, hogy sohol ki nem látszanak a húsból, és ekképpen kimondhatlan fájdalmokkal kényozzák a szegény foglyot egynyíhány óráig. Addig kedig semmit nem szűnnek a szent Atyák a sok kérdezködésektől, intésektől, szidalmazásoktól és rútításoktól.

Más kényozásoknak módjok is vagyon. Egy hosszú kivájatt székek vagyon. Azon sok helyen gömbeleg fákat töttek az vájáson által. És mikoron a gömbeleg fákra tötték háttal a foglyot, gyakor helyen kemény zsinórokkal általkötik a testét a szegény fogolynak, a torkától fogva az talpaiglan. És fát vetnek által minden zsinóron, és tekerni kezdik a zsinórokat. A tekerésben alól a gömbelék fák a hátába mennek a fogolnak, melyeken fekszik. A zsinórok kedig betekerednek a fogolynak húsában, mind az egész testén, mind tetémiglen. Minémű fájdalom ez legyen, azt könnyen meggondolhatja a keresztyén ember.

Annakutána egy fazakat vízzel függesztnek felötte. Abból mint egy igen vékony fonalacska kifoly a víz a szegény fogolynak szájára és orrára. És egy igen vékony fátyolkát tesznek a fogolynak szájára és orrára. Azt a lecsurgó víz beviszi a fogolynak orrába és szájába, és ott fullasztja, hogy szegény sem élhet, sem halhat. Mikoron kedig a víz beviszi a fátyolt a szájába az szegény fogolynak, a hengér esmet kivonssza, ugyan véresen, csak azért vonsza ki kedig, hogy akkoron a szent Atyák megkérdhessék, és megvallathassák. Mikorekképpen eleget ördengesködtenek szegénnyel, hogy immár a szegény fogoly el nem szenvedhet többet, akkoron megódják, és esmet a temlecbe vonatják.

Várnak annakutána a szent Vadászok egy hólnapig (ha azelőtt nem hal meg a szegény fogoly a röttenetes nagy sok kényzásokból), addig még a szegény fogoly valami erőt veszen, és akkoron esmet előveszik és új kénzással kezdnek hozzá. Hozatnak egy nagy üstet elő, eleven szenekkel[144] rakvát, és a fogolynak talpait megkenik hájjal, hogy inkább a tűz behathasson. És úgy sütik erősen a talpait a nagy tűzhöz.

Mikoron kedig minden módon megkénozták a szegény foglyot, és hogy immár látják, hogy semmit nem vehetnek ki a szegény fogolyból, egy kis üdeig békét hadnak néki. Annakutána esmet a törvény elejbe híják, és újonnan kérdezni kezdik csoda kérdésekkel és gyóntatásokkal. És az elébeli vallásokat előhozván csodálatos patvarkodásokkal élnek, hogy azokból a fogolynak nehezítésére okot találhassanak. Oly mesterségökkel formálják kedig a szent Vadászok az ő kérdéseket, és oly keresztfogásokkal fogdassák a szegény foglyot, hogy meg kell akadni, ha valamit felel, akármint okoskodjék. Mert igen mesterek e szent Atyák ebbe. Mert mindéltig csak ebbe törik fejeket. És gyakorta történik, hogy amit a nagy kénzásokkal ki nem vehettenek a szegény fogolyból, azt kicsípik belőle efféle csodálatos kérdezködésekkel. Minden módon vadnak érötte, hogy csak valamit kivehessenek a fogolyból, hogy avval a színnel[145] megölhessék, és a fogolynak marháját maguknak koporíthassák. Mert csak ez az ő kévánságok!

 

VII. RÉSZ.

AZ VADÁSZOKNAK MÁS ÉS ÚJ MESTERSÉGÜKRŐL,
MINT VALLATJÁK A
KERESZTYÉN FOGLYOKAT.

Minekutána látják, hogy semmit nem használnak a sok kényozásokkal, és hogy semmit nem vehetnek ki a fogolyból az ő mesterséges kérdezködésekkel - más mesterséghöz fognak. Mert szép lágyságot kezdnek mutatni a fogolyhoz, és szép szót adnak néki, és igen idesden és nagy barátságoson kezdnek véle szólani. Erősen kérik őtet, és nagy szeretettel jó tanácsot adnak néki, mintha igen kévánnák, hogy megszabadulhatna az ő kemény fogságából. Meg is eskesznek azon, hogy jobb tanácsot nem adhatnának néki, ha szinte egy volna ővelek.

Evvel a mesterséggel élnek kiváltképpen azokhoz, kiket látják, hogy együgyűek, és az asszonyi állatok és leánzókhoz, kiket látják, hogy hamar eszekbe nem vehetik ő latorságos csalárdságokat. És gyakorta meg is csalják avval szegényeket, miképpen meg is jelentem.

Kilenc esztendővel ezelőtt Hispalis városában sok jámbor keresztyéneket égetének meg az igaz hitért. Azok közett vala egy jámbor keresztyén asszonyi állat, két hajadon leánnyal, és egy hajadon leánnyal, mely húga gyermeke vala. Mikorony a szent Vadászok ezeket szörnyiképpen kénzották volna, és kérdeznék tőlek az ő keresztyéni társokat, és arra kénszerítenék őket, hogy egyik a másikra vallana: soha semmit nem akarának vallani, és semmit nem vehetének ki belőlek. A Fővadász elmenvén, hozzája hívatá az egyik leánzót. És csak magoknak lévén, hosszú beszéddel és igen szép intésekkel kezde a leánzónak szólani. Azt kedig gyakorta művelé, hogy a temlecből kihozatá a leánzót, és szép atyai módra idesgeti vala szegényt. Midőn egy nyíhány napig ezt művelte volna, és ugyan gyakorta sírt volna a leánzó előtt, mintha igen keserülné mind őtet, mind az anyját és mind a többit, arra kezdé fogni szegényt, hogy megmondaná az ő több keresztyéni társokat; és ugyan megesküvék a leánzónak, hogy azért művelnéje, hogy ők megszabadulhatnának és elmehetnének házokhoz, és hogy amazoknak is jó tanácsot adhatna, miképpen meneködnének meg e veszedelemtől.

A szegény leánzó hinni kezde a szent Atyának, miérthogy megeskeszik vala, és vallani kezde előtte, kicsodák volnának az ő keresztyén társai. A keresztyéni tudománról is kezde szólani, miképpen naponként gyakorlottak volna magokat abban.

Hogy arra vihette a szegény leánzót a hamis hitű lator Vadász, mindjárást a több Vadászoknak beadá nagy kérkedéssel, mint főmester. És mindnyájan egyenlő tanácsból azt végezék, hogy a szegény leánzót meg kellene kényozni. És nagy kényokra fogák szegényt, mind a csigázásra, mind a tekenezésre, és addig faggaták szegényt, hogy a nagy kényozásoknak miatta meg kelle vallani, mind az anyja keresztyénségét, mind az nyéneit és egyébeket is, kik egy társaságban voltanak egymással; kiket mind megfogák a Vadászok, és megkényozák, és megölék az leánzóval egyetembe.

Szép és csodálatos dolgot cseleködé ez a leánzó, mellyel az ő hitét és bátor szüvét megmutatá halálának előtte. Mikoron mind renddel állanának, és egyenként odamenének a Vadászok elejbe, hogy ki-ki mint szentenciáztatnék tőlek halálra, és a leánzó is odament volna, és a szentenciát hallotta volna, müvelhogy meg kellene égetni, visszatérvén helyére, bátor szóval és szűvel megszólítá az ő rokonát, ki a hit dolgaira tanyította vala őtet, és igen megkeszené néki, hogy az Istennek igéjére tanyította volna őtet; és könyörge néki, hogy ha valamiben vétett volna ellene, hogy megbocsátana néki. Nagy dolog vala ez, hogy tudja vala, hogy azonnal megégetnék: mindazonáltal édes tisztességgel megköszeni néki, hogy az Úristennek igéjére tanyította. Mostan nem azt mondaná valaki közülünk etc.

Az rokona viszontag keresztyéni bátorsággal szóla néki, és vigasztalá őtet, mondván:

- Én szüvem, ne félj! Bátor légy! Nem sok óra múlva együtt leszünk Krisztus Urunkkal.

Ezt kedig mondanák és szólának egymásnak az egész népnek hallottára és a szent Atyáknak is, kik törvényt ülnek vala.

 

VIII. RÉSZ.

MINT CSELEKÖSZNEK A SZENT VADÁSZOK A KERESZTYÉN BETEG FOGLYOKKAL.

Mikoron a foglyok közül valaki megbetegszik, noha nem igen, mindjárást megkérdik, ha kévánja-é a szentséges gyónást? Ezt kedig azért művelik, előszer, hogy evvel megpróbálják a foglyot, hogyha tart-é valamit a gyónás felől, avagy nem; másodszor, hogyha valamiképpen reá vihetik a gyónásra a szegény foglyot, hogy ott megtudhassák tőle minden titkait, vagy őmaga felől avagy egyebek felől.

Ha enged a fogoly valamit az intésnek, ottan ott terem a gyóntató pap egy íródeákkal. Az pap bemegyen a temlecbe, és a deákot az ajtócska előtt hagyja. Mindjárást elkezdi a gyóntatást, és az ajtócska előtt hallgatja a deák. A gyóntató megkérdi a foglyot, ha tanolt-é valamit a Lutherségben? Ha szólt-é arról valaha valakivel? Ha hallott valamikor valamit arról valakitől? Erősen is inti arra, hogy vallást tegyen mindenekről, és semmit ne gondoljon senkivel, sem a Vadászokkal is[146]. És avval kérköszik előtte, hogy őnéki hatalma vagyon megódozni minden vétkeitől, mind bűntől, mind kéntől, csakhogy lelkiesmeretét megszabadítsa a nagy terhőtől, és minden bűneit megvallja.

Ha a szegény fogoly enged néki és valamit kezd vallani, ottan az ajtó előtt lesbe vagyon az íródeák, és minden beszédit felírja. Abból e jegyzésből annakutána a Vadászok okot és tanoságot vesznek, mit kelljen annakutána a fogollyal művelni, és miképpen kelljen azt a kényozásokban megkérdeni. A szent konfesszor kedig semmit nem gondol véle, hogy szegényt azonképpen gyóntatásával elveszti. Mert e gonosz népeknél mindenre szabadság vagyon, miérthogy a Római szentszéknek kedvére és megoltalmazására mindent cselekösznek. Erre szolgál mind ez egész ördegi praktika.

Amaz igen gonosz Julianus Császár[147], ki keresztyénből esmet pogánná lőn, a keresztyéneknek minden marhájokat elvévé, s annakutána megcsúfolá őket, mondván:

- Nem illet tüteket a marha! Mert a tü Galileustok (úgy híja vala Krisztus Urunkat) ezt parancsolta tünéktek, hogy szegények legyetek, és hogy ez világi marha után ne járjatok.

És a bálványozó gonosz ember üldezi vala őket minden kegyetlenséggel, és megcsúfolván szegényeket, békességgel való tűrésre inti vala őket, mondván, hogy az ő Krisztusok arra intötte volna őket, és a pacienciát parancsolta volna nékik. Annak a gonosz kegyetlen embernek példájából tanoságot vesznek ez átkozott Vadászok is. Mert ha látnak valakit, ki álhatatos a keresztyéni hitnek dolgában, és a kénzásokban nem akar senkire vallani, ottan szép gugoló szókkal illetik azt, mondván:

- Azt mondjátok tü, Keresztyének vagyunk, és az Apostolokat és a régi szent Mártíromoknak példáit követjük. Vaj, nem azok vattok! Mert mikoron azokat kérdik vala: ha keresztyének volnának? Ottan felelnek vala: azok vagyunk. Ha kérdik vala őket az ő társok felől: ottan névenként nevezik vala őket. Ha ezokaért azoknak példáit követnétek, tehát tü is jelentenétek meg mind magatokat, mind társaitokat!

Eféle beszédekkel a szegény foglyokat intik arra, hogy a keresztyéni szeretet által megjelentsék az atyjok fiait, hogy annál több marhákat elkóborlhassanak.

Mikoron kedig felesen[148] vadnak a keresztyén foglyok, és hogy véleködnek az Vadászok felőlek, hogy a temlecben együtt lévén valamit szóljanak az Istennek igéje felől, és egymást megbátorítsanak, ottan egy Legyet bocsátnak közikbe, egy lator árulót, kit színnel vetik közikbe a temlecbe, mintha ő is fogoly volna. És az köztek lévén egy nyíhány napiglan, mindenfelől vigyáz és hallgat, ha valamit szólnak egymással a foglyok. És minekutána egynyíhány napig köztek volt, és immár barátkozott némelyekkel közülek, ottan lassan kezdi az áruló a keresztyéni tudomán felől való kérdezködést, mintha igen kévánná azt megtanulni tőlek. És azt jelenti az áruló, mintha ő is valamit immár tanolt volna a hitnek dolgaiból, és ugyan jámbor keresztyén volna. Ha szegények valamit szólnak, ottan elvesztik magokat. Mert egy nyíhán nap múlva kiveszik az árulót a temlecből, és ottan mindeneket megmondja az Vadászoknak, és az szegény foglyokat elárulja. Nemde ördegi dolog ez, hogy eféliek találtatnak az emberek közett, kik eféle lator árultatást művelnek a pénzért, és ott a temlecbe nyavalyagnak együtt a foglyokkal egy nyíhánszor két, egy nyíhánszor három egész holnapiglan?!

A Vadászok pedig olyanok, hogy mindent bevesznek és elhisznek, valamit mond eféle Légy, nem gondolván vele, akármicsoda ledér avagy alávaló ember legyen. Valaki valamit mondhat a szegény keresztyén foglyok ellen, mind igaz és helye vagyon, akár micsoda hitván elveszett ember legyen, ki vádolja szegényeket. A lator Légy nemcsak azt mondja meg nékik, mit hallott tőlek a temlecbe, hanem amit látott is. Tudniillik micsoda kedvvel fogadták be őtet a szegény foglyok a temlecbe. Jó avagy gonosz kedvvel-é, micsodát szóltanak egymással mind reggel s mind estve. Miképpen vigasztalták egyik a másikat az Úristennek igéjéből, és miképpen megbátorítatták egymást, mint imádkoztanak együtt, és miképpen könyörgettenek és micsoda igékkel az Istennek etc. És ezekből a szent Atyák annakutána mind gyanosságnak okát vesznek a foglyok felől, és miképpen az kénzásra foghassák őket.

De a több áruló Legyek közett majd nincsenek gonoszbak, mint a Konfesszorok, kiket gyóntató atyjoknak hínak. Mert azok annyira gyóntatják a szegény községet, hogy semmi titok sem maradhat köztek. Mert akiket az Úristen meg kezd világosítani az ő szent igéjénak által, azok a gyónásba semmiképpen nem tűrhetik, hogy valami igécskét ne ejtsenek az Istennek igaz ismerete felől. Mihelyt a Konfesszor hallja, nemhogy jobban tanítaná szegényt az Istennek tiszta esmeretire, hanem minden módon vagyon érötte, hogy az Istennek ezt a szikrácskát megolthassa benne. Ha rajta ragad[149] a szegény gyónó, ottan rajta leszen a Konfesszor, mind szép szóval, mind fenyegetéssel; és arra esztekéli, hogy őmaga elmenvén, megjelentse magát a szent Atyáknak, és tanoságot vegyen tőlek. Nagyon ígéri szegénnek, hogy azok tudós doktorok, kik mindent értnek, hogy azok megmagyarázák néki mind azt a dolgot a szentírásból, minden ő kévánsága szerént. Ha szegény szót fogad, és a szent Atyák elejbe megyen, ottan így vagyon dolga, mint a szegény juhnak, mely a farkasok közikben esik. Mert így cselekösznek véle, amint oda fel megmondottuk.

Más mesterségek is[150] vagyon, a többi mellett, a szent Vadászoknak. Mert ha valami jeles avagy tekéntetes embert kaphatnak, kit a fogságba ejthetnek, ki a nép közett forgott, és kihöz sokan tartottanak, kérdezvén és tanolván tőle, ottan az ő áruló szolgái által hírt hintnek a község közett, müvelhogy az a jeles ember a kénozásban nagy sok dolgot vallott, és jeles embereket jelentett a község közül, kik Lutherek volnának. Ezt kedig ezért művelik, hogy az ő társai ezt hallván megijedjenek, és azt véljék, müvelhogy őket megjelentötte legyen. És abból okot vegyenek, hogy őmagok jöjjenek a szent Vadászoknak ítélő székek elejbe, magokat ott megvádolván. E reménség alatt, hogy könnyebben esik dolgok, hogy nem mintha más bevádolná, avagy a Vadászok behívattatnák őket. E mesterséggel pedig sokat csalnak meg, kik őmagoktól jövén megvallják vétköket. És e reménség megcsalja őket. Mert ugyanazon kegyetlenséggel cseleködnek azokkal, szinte mind a többivel. Ha kedig veszteg löttenek volna, senki nem szólította volna őket, senkitől bántások sem lött volna. De nincsen e sok latorságnak és álnakságos mesterségöknek vége!

 

IX. RÉSZ.

MINT SZOKTANAK CSELEKÖDNI A FOGLYOKKAL AZ ELEDELEKNEK DOLGÁBÓL.

Aminek tartják a szent Atyák és azoknak áruló szolgái a szegény jámbor keresztyéneket, szinte aszerént cseleködnek is vélek az eledelek dolgából és az egyéb dolgokból. Ebeknek és heretnekeknek tartják őket. Ezokaért az ő vadászó ebekkel jobban cseleködnek, hogy nem mint ezekkel szegényekkel, kik az élő Istennél nagy becsületben vadnak, miérthogy ő Szentei, és az ő áldott szent nevéért olyan nagy gyötrelmeket és nagy kényokat szenvednek. Ó, bódognak mondom minden voltaképpen az boldog Konstantinuszt, az Hispalis városnak prédikátorát. És miért nem mondanám bódognak, ha az ő jámbor és dícsíretes életét üdvességes halál is követte? Mert mikoron ezt az átkozott Vadászok megfogták volna, és a temlöcbe tartván, szörnyűképpen annakutána megkénzották volna (miképpen annakutána jelentem), gyakorta az Istenhöz felkiáltván, ezt mondja vala:

- Ó, én ides Istenem! Kiknek adtál engemet kezében? Talám nem voltanak kegyetlenb Szkítiabeliek[151] mind e széles világban ezeknél? Mert ha voltanak volna, tehát talám azoknak kezében adtál volna engemet! Bár azoknak kezében adtál volna, csak nem e kegyetlen népeknek körmeiben...

Azonképpen cseleködék más is, Olmetus nevő, jeles, jámbor és tudós férfiú, kit Hispalisban megfogaták vala a Vadászok. Az a jámbor a temlecbe megbetegüle és igen elnehezüle, és ugyanottan a bűzbe meghala. Az betegségébe sokszor mondja vala:

- Én ides Istenem! Szabad légy véle, akár hová és akár kinek ejts kezébe, csak ezeknek e kegyetlen népeknek ne adj kezébe!

Mert valaki ezeknek kezekben esik, amint ők azt tartják a fogságban, bezzeg örök kényba esik és vagyon inkább, hogy nem fogságban.

Mert előszer, a temlec, ha alatt vagyon, tehát minden szegény fogolynak a nagy szorosságért, nedvességért és halálos bűzért ugyan koporsó inkább, hogynem mint temlec. Ha kedig a fogház fenn vagyon, tehát nyárba a nagy rökkené hévség miatt inkább méltó volna, hogy kemencének mondanák, hogynem fogháznak. Ezekben a fogházokban mindenikbe kettőt avagy hármat vetnek a foglyok közül, kiváltképpen, ha bőven fogtanak a Vadászásban. Azokat szegényeket beszorítják oda, és elég[152] marad ennyi üressége a temlecnek, ha mind lefekszenek, hogy csak a korsó vizet és szükségökre való fazakat letehetnék láboknál. Gondolatsza csak, keresztyén ember, mint fekesznek ott szegények és mint alosznak. Nappal nincsen több világosságok, hanem mennyi az ajtón való ablakocskán befér, mely oly szoros, hogy egy alkolmas nyaráncsot nem dughatnál általa, és egy felül való szoros ablakocskán, mely egy ujjnéra hosszan nem szélesb.

Vadnak fogházocskák ezek mellett többek is, de azok igen drágák, és csak azoknak jutnak, kik felől nem igen nagy gonosz hír vagyon a Religió felől. De még szorosbak is vadnak az elébelieknél, melyekről szóltunk, melyek igen iszonyók. Mert alig fér az ember beléje, ha lefekszik benne. Minekokáért is a szegény foglyok, kiket abba vetnek, midőn kijönnek belőle, tehát majd félig elszenvedtenek; és ezekbe taszítják a szent Atyák az keresztyén foglyokat, mindent az ő mivolta szerént avagy inkább az ő akaratjok szerént avagy a poroszlóknak ő kívánságok szerént.

Immár az eledelekről szólok. Amint a hely vagyon, ahol fogva tartatnak a foglyok, szinte olyan az eledelek is. A kazdag foglyok nagy füzetést tesznek a szent tisztnek, abból szakasztnak valamit a foglyoknak eledelekre, a tisztbelieknek ő intések szerént. Abból a füzetésből szakasztnak a fogolynak életére minden napra való költséget. Tudniillik harminc becset, melyek tíz magyar pénzt[153] tesznek. Többet nem adnak néki azoknál. Ha többet akar költeni, tehát másutt kell szerét tönni. Ezt ez engedelmet pedig nem mindenikkel művelik a szent Atyák, hanem csak azokkal, kiket tudják, hogy semmit nem kaphatnak azokon; és kiket tudják, hogy nem nagy vétkekért fogták őket. Mert akiket tudják, hogy minden marhájoktól megfosztják jövendőre az ő vádlásokból avagy beadások miatt, azoknak nem engedik, hogy igen jól lakhassanak, akár mely kazdagok is legyenek; mert nem akarják, hogy marhájokból valami oly költség legyen, hogy annakutána fogyatkozás esmertötnék miatta, hanem azt akarják, hogy minden fogolynak marhája épen jusson kezekhöz. Ezokaért valami fekete cipót adnak a fogoly elejbe és valami vizet, azt is sem igen bőven.

Ha penig a foglyok igen szegények, hogy nincsen miből költeniek, azokat a Királyéból tartják, és minden napra adnak egyiknek egy fél bacont, mely három magyar pénzt teszen, - ez az minden napi költsége, mind ételre, mind italra, mind mosásra és minden szükségére. Többet nem adnak néki. Sőt azt sem adják néki épen, mert sok kéz által jő, még a szegény fogolynak kezébe jő. Sőt a Sáfár is ellop benne, ki a szegény foglyoknak sáfárkodik. Mind a poroszlók, mind a temlectartók, mind a sáfárok abból a Király pénzéből, melyet arra ád segítségül, eltengik magokat, hogy-hogy adnának tehát mindent épen a szegény foglyoknak táplálására? Ebben a lator skólában olyan a tanyítván, mint a Mester: minémű az úr, olyan lator telhetetlen a szolga is. Minéműek az Vadászok, olyanok az agarok is, az áruló szolgák.

Ha Istennek kiváltképpen való csodájából történik valamikor, hogy a temlectartók közül valamelyiknek megesik a szüve, és könyörülni kezd a szegény foglyokon, és valami barátságos dolgot cseleköszik vélek, azt a szent Atyák halálos bűnnek ítélik, minekokaért el nem mehet szegény véle, hanem igen megveretik, avagy ugyan megölik érötte.

Nem sok üdővel ezelőtt Hispalis városba, az Háromságos várba, melyben a szent Vadászoknak fogházok vagyon, temlectartóvá töttek vala egy embert, kinek Herrera Péter vala neve. Ez nem gonosz ember vala és nem koros. Ez minden jóval vala a foglyoknak, de titkony: mert tudja vala, minémű kegyetlen latrok volnának a Vadászok. Lőn, hogy mikoron nagy sok keresztyén foglyokat hoznának néki, hozának azok közett egy jámbor asszonyi állatot is, két leányával egyetembe. Ezeket kedig elosztották vala egymástól, és külön tartják vala mindeniket fogva. Ezek szegények igen kívánkoznak vala egybe, hogy egymással szólhatnának az Istennek igéje felől, és egymást bátorságra inthetnék olyan nagy nyomorúságban. Ennekokaért könyörgeni kezdének a temlectartónak, hogy egymáshoz bocsátná őket, csakhogy egy fertály óráig szólhatnak egymással, és hogy elelgethetnék egymást. Miérthogy a temlectartó jámbor vala, megesék a szüve rajtok, és egybebocsátá őket, hogy egy fél óráig szólhatának egymással. Annakutána mindeniket az ő kamorájába külen rekeszté, mint azelőtt fogva tartottanak. Mikoron annakutána a kényozásra vinnék őket, fél vala a temlectartó, hogy a kegyetlen kényozásba megkezdének szegények vallani ezt, hogy ő egymáshoz bocsátta volna őket. Ezokaért őmaga méne a szent Vadászok elejbe, és megvallá nékik, hogy egymáshoz bocsátta volna őket, és könyörge bocsánatért; tudván szegény, hogy evvel eleit vehetné az büntötésnek. De e szent Vadászoknál nincsen az, hogy valakin ők könyörülni tudnának, hanem mindjárást a temlecbe bevonaták, holott annyira kényozták, hogy végre szegény megbolondulna belé, de avval nem meneködék rneg szegény. Mert minekutána egy egész esztendeig tartották volna fogva, a több foglyokkal szegényt kihozák, sárga kámzsába ölteztetvén és a városnak utcáin hordozván, és kétszáz ütést rajta vévén, hat esztendeig a gályákra ítélék, hogy ott evezne.

Tertényik kedig, hogy mikoron szamárra ültötték volna, és immár utcánként akarnák hordozni, hogy a kétszáz sújtást vennék rajta, reá jöve a bolondság. És alászekellék a szamárról, és megkapá a poroszlót, aki hordozza vala őtet a szamáron, és fegyverét kivoná a poroszlónak, és ugyanottan megölte volna a poroszlót, ha a község el nem vötte volna tőle. Elvévén ezokaért tőle, a szamárra esmet felemelék szegényt, és erősen reá kötezék, és úgy vévék el a verésre. Mikoron immár a kétszázat megvötték volna rajta, miérthogy ezt merészlötte vala művelni a poroszlón, az elébeli hat gályás esztendőre mégis négyet ítélének, azaz tíz egész esztendőt. Látod-é, atyámfia, keresztyén, mely igen könyörületesek a szent Vadászok?

Vala ezelőtt más temlectartó, Bennavidius Gáspár nevű, csodálatos telhetetlenségű és kegyetlenségű ember. Ez szinetlen meglopja vala a szegény foglyokat, minden eledelekből elnyirbálván valamit, és az Háromságos várban eladván akármely kicsin áron is. Ha a szegény foglyok közül valaki szólna valamit az ő lopása ellen, azt mindjárást a szoros temlecből kivévén mély kútba bocsátja vala alá, holott hagyja vala szegényt egynyíhány napiglan; oly eledelt ád vala kedig alá néki, nemhogy életnek táplálására volt volna, hanem kész halálos betegség. Erről kedig semmit nem tudnak vala a szent Atyák, hanem azt tudják vala, hogy minden dolgok járnak az ő rendelések szerént. A temlöctartó kedig azt mondja vala, hogy mindent az ő hagyásokból cseleködi. Mikoron immár kedve tölt volna, úgy vévé ki szegényt a kútból egynyíhány nap múlva, és esmeg berekeszté az ő szoros temlecbe. Mikoron eféle kegyetlenségöket nagy sokat és sokáig űzett volna, és immár megkazdagult volna, bemondák a Vadászoknak. És a Vadászok megfogaták őtet, de miérthogy ő kuaszok féle vala,[154] kegyelmesképpen cseleködének véle. És sokkal könnyebb törvénye lőn, mint amannak, ki a két leánzót bocsáta vala egybe az ő anyjokkal, hogy szólhatnának egy fertály óráig egymással. Maga megérdemlötte volna a ledér, hogy ővéle cseleködtenek volna olyan nagy szörnyűképpen, mint amavval szegénnyel, ki semmi gonoszt nem művelt vala. E lőn az ledérnek büntötése: egy égő györtyát adának kezébe, és kiküldék a vásárra, hogy a piacot megkörülné; és annakutána azt hagyják néki, hogy öt esztendeig távol lönne az várastól. És az ő jargalását, amire szolgált vala, azt megtarták a kobzóba. E vala az ledérnek büntötése, olyan ő nagy vétkeiért.

Ugyanezen gonosz poroszlónak vala egy koros szolgálója, mikoron még a várbeli tisztben avagy poroszlóságban vala. Az eszébe vévén, minéműképpen gyötri vala az ő ura a szegény foglyokat, és minémű latorsággal kegyetlenkedik vala szegényeken, és mint öli vala őket éhhel. És megesék a szüve, és könyörülni kezde rajtok. És miérthogy kedveli vala az Istennek Igéjét is, a temlecek ajtai elejbe méne, és nagy ídes beszédekkel vigasztalja vala őket. És amennyére lehete tőle, békességes tűrésre tanyítja és inti vala őket. Eledeleket is ada be nékik az ajtók alatt, az ő tehetsége szerént. Miért kedig a szolgálóleány igen szegény vala, hogy az övéből nem adhata a szegény foglyoknak, lop vala szinetlen az ő gazdáitól, amazokból az eledelekből, melyeket ő annakelőtte ellopott vala a szegény foglyoknak eledelekből, és magának eltötte vala; és ebben e cseleködetben gyakorta segíti vala a szolgálóleányt egy kisleánka, mely a poroszlónak ídes leánya vala.

És ugyanezen koros szolgálója eljárván mindenütt, tudakozik vala a szegény foglyoknak dolga felől, és eljövén mindeneket megbeszéle nékik, mely beszédből gyakorta vigasztalást vesznek vala magoknak és tanóságot is az ő ügyekben. És mikoron ezt megtudták volna a szent Vadászok, igen megharagvának reá, és őtet is megfogaták, és egy egész esztendeig tarták az halálos temlecben. Annakutána megszentenciázák, és a több foglyokkal kihozzák a piacra, és sárga kámzsát reá adván, másodnap utcánként hordozzák szegényt, és kétszáz csapást vőnek rajta, és az ő kényozásának az okát felírták vala ez betűkkel:

BARÁTJA VOLT EZ ÉS SEGÍTŐJE AZ HERETNEKÖKNEK.

Annakutána kiadák törvényét, hogy elmenne a várastól, és tíz egész esztendeig ne térne vissza oda. Ez okból haragvának kedig a Vadászok főképpen reá, miérthogy a várasban megbeszéllette vala néminemű embereknek az ő kegyetlenségöket, mit művelnének a szegény foglyokon, és mely igen rút és hitván eledelekkel tartanák őket; ezt e titkot jelentötte vala szegény, abból felötte igen megdühedönek reá. Mert a szentséges Vadászok nem akarják, hogy valaki megértse az ő szentséges cselekedetöket, hanem csak a pokolbeli ördegek ő magok.

A keresztyén foglyok közül némelyek elunván magokat, a szent Léleknek vigasztalása által vidámságot vesznek magoknak, megutálván mind ez világot, mindhalált is; és szép Lelki énekeket kezdnek mondani a temlöcekben. Ez kedig halál a szent Atyáknak, és meg nem tűrhetik semmiképpen, hanem mihelt megtudják, ottan odaküldnek egy áruló szolgát egy íródeákkal, és megíratják az énekeket és mindazokat, amelyeket mondnak. Azonközbe mindjárást megtiltják az éneklést örök átok alatt, a szent Vadászoknak nevével. Ha az foglyok megutálják az ő átkokat, ottan az Hengért hozzák oda, az zabolát vet szegényeknek szájába, és felajozza azokat véle. Ezt kedig ezért művelik a latrok, hogy megfosszák a szegény foglyokat minden vidámságoktól. Annakutána, hogy efféle énekléssel egyik fogoly a másikat az Istennek igéjével meg ne bátoríthassa. És ezt is el akarják távoztatni, hogy egyik fogoly a másikat az éneklésből meg ne ismerhesse. Mert jakorta terténik, hogy a foglyok együtt lesznek fogva hol két avagy három esztendeig is, de egyik sem tudja a másikat. Némelykor egyik rokona a másik mellett fogva tartatik, avagy a férje az asszonyi állattal, avagy az atya, anya az ő gyermekivel, de egyik sem tudja a másikat, hanem mikoron a szent Vadászoknak annakutána tetszik, hogy a piacra a megölésre kiviszik, ott látja meg annakutána egyik a másikat.

Aminémű étellel kedig tartják a szegény foglyokat, az nem embereknek, hanem oktalan állatoknak való volna. Ha ezokaért szinte némelyeket ki nem hozzák halálra vagy fojtásra vagy égetésre, azért senki közülek meg nem meneködhetik. Mert szegények ugyan megfűlnek a büdes etc. temlecekben, és annyira megerőtlenednek, hogy ugyan elalosznak, és kimegyen a Lélek belőlek. Némelyekben penig a vér és a nedvességek ugyan megvesznek és megmérgesülnek, hogy minden undok fekélyek és francuk lesznek belőle, és ha szinte elbocsátják őket, soha emberré nem lehetnek beléje, hanem megfonnyadnak és teljességgel elszáradnak. Némelyekben pedig annyira megbővesül a fekete kolera[155], hogy ugyan elbolundulnak belé, és nagy betegségökben esvén nagy fájdalmakot szenvednek, hogy könnyebb volt volna nékik, hogyha mindjárást megölték volna őket. Erről pedig sok példákat hozhatnánk elő, de egyet hozunk csak mastan elő. Abból minden keresztyén jámbor eszébe veheti, mint lött legyen a többinek dolga.

Nem sok esztendővel ezelőtt találkozék egy Angliai hajó a tenger partjára, a szent Lucaris kifogó helyébe[156]. Mindjárást arra sietének az Vadászoknak áruló szolgái, hogy meglátnának, micsoda emberek volnának a hajóba, ha valakit azok közül behajthatnák az Hálóba. Mikoron megszömlélték volna őket, és látnák, hogy jámbor keresztyének volnának, kik megtanolták volna az Istennek igéjét, megfogának bennek, és behozzák őket a temlöcbe. Vala abban a hajóban egy tíz, avagy mentől feljebb tizenkét esztendős gyermek, ennek az atyja Angliában igen gazdag ember vala és erre a gyermekre néz vala mind az a hajó s mind a marháknak nagyobbik része. A többi közett ezt is megfogák. Ez okkal fogák meg pedig, hogy egy kis könyvecskét, Dávidnak Zsoltárát Angliai nyelven lelték volna kezében. De más oka lőn a szegény gyermeknek veszedelmének. Mert a lator vadászok látják vala a sok marhát a hajóban. És hogy azt tarsolyokban koporíthatnák, és a Kobzóban hajthatnák - azért fogák meg a szegény ártatlan gyermeket, és azért nyomoríták meg szegényt.

Elfoglalák ezokaért a Vadászok a hajót mind marhástól a Kobzónak, és a gyermeket az ő társaival fogva hozzák Hispalis városba, az Vadászoknak Várában. Ott tarták őket fogva mint egy nyolc holnapiglan. Mierthogy kedig az ő szülei a gyermekcsét otthon tanyították vala az Istennek igéjére és az Istennek tiszteletire, a gyermek az ő Istenes voltát szép cseleködetekkel megmutatja vala a fogságba, jelen[157] reggel s estve. Mert szömeicskét felemelvén az égben, erősen könyörge mindenkoron az Istennek, avagy fennszóval egy szép psalmust mond vala az Isten előtt. A lator poroszló látván ezt minden nap, ezt mondja vala:

- Kicsin gyermek ugyan ez, de azért ugyan nagy heretnekké lött immár olyan hamar benne.

Mikoron ezokaért ennyi üdeig a szegény gyermek a temlöcbe lött volna, igen megbetegüle. Mert otthon az ő atyjának házában gyöngén felnevelték vala őtet. Itt kedig az ondok temlöcben a nagy bűzben kelle lönni, és mindennap csak moslékkal tartják vala szegént. Megértvén az Vadászok a gyermeknek betegségét, meghagyják, hogy az Hispitályba vinnék. Mert vagyon ott egy Hispitaly, melybe szokták vinni azokat, kik megbetegülnek az Vadászoknak temlecekben. De ha valamely beteget oda visznek is, ugyanolyan kegyetlenségben tartják ott is, szinte mint a fogházban. Csakhogy azt megengedik, hogy az orvas doktor és az Hispitalnak szolgái hozzája mehetnek, és hozzá láthatnak. Hacsak valamennyére jobbadon leszen is, ottan esmet behorcolják a temlöcben.

A szegény gyermek ott az hispitályban lévény, meg nem álhatá az ördegi kegyetlen temlecet, hanem mind a két lába megvesze és egybezsugorodék. Hova kedig annakutána tötték legyen az Vadászók, és hova lött legyen, azt senki nem tudja. De tudja azért az Isten, ki megkeresi a lator Vadászokon az ártatlan vért. Lássa meg minden jámbor keresztyén, ha méltók e lator Vadászók arra, hogy a föld viselje őket, kik olyan kegyetlenséget cseleködtenek olyan szegény ártatlan gyermeken. Lássák minden jámbor keresztyének, ha nem ördögi kegyetlenség vagyon ezekben e piléses latrokba, hogy nem tudtanak szegényen megkönörülni, és nem könyörültenek az ő szegény szülein, kik minden óránként haza várták az ő fiokat. De nem tud az ördeg senkin könyörülni. Veszett dolog ez. Ha a lator Vadászok mind a hajót s mind a marhát ördegbe vötték volna el, csakhogy a szegény ártatlant bocsáták volna el haza. Nagyobb bolondság nem lehet, mint ez, hogy az Királyok és Fejedelmek megengedik ezt e nagy kegyetlenséget az ő országokban. De ők is egyfelől fogták a pecsenét, másfelől a Pápa a pilésesekkel, és úgy szaggatják, méglen a poklot elérik. Ó, rettenetes veszedelem! De nem látják mostan, mert az ördeg bekönte szömeket.

Mauritániából jöve egy ember, ki elhagyván a Mahomet hitit, Hispániába felvövé a Pápás keresztyéni hitet, és megkeresztelködék. Az kedig, mierthogy ingyen sem tanolta vala meg a hitet, látván a sok Pápai encebencsét, azt mondja vala, hogy az maurusoknak[158] törvények, melyben azelőtt élt vala, jobb volna a Pápás keresztyén törvényinél. Mert Ágoston Barát is az ő írásaiban panaszolkodik vala felőle, hogy ő üdejébe az emberi szörzések és sok encebencsék annyira elhatalmasztanak volna a szentegyházba, hogy nehezebben volna dolga a szentegyháznak a nagysok emberi szörzés miatt, hogynem mint a Zsidó népnek, Mózesnek sok szörzési és törvényi miatt. Maga több ezer esztendőnél, hogy Ágoston Barát élt ez világban. Mit művelne a szegény Barát mostan, ha ez világon volna és látnája, mint vagyon a Pápaságnak az ő dolga?

Mikoron ezt a mauritát beadták volna a szent Vadászoknak, hogy ekképpen szólt volna az ő hitek felől, megfogaták, és szörnyűképpen kényozák a fogházba. Mikoron kedig nem csak őtet, hanem több ártatlanokat olyanképpen kényoznának, látván azt mondá:

- Nem tudtam ezelőtt, micsoda legyen a szent Atyáknak az ő hitek, de ha tudtam volna, hogy olyan Katekizmusok vagyon, mellyel a népeket tanyítnak az ő hitekre, bizony soha ő katekumenusok avagy tanyítványok nem löttem volna, hanem inkább a Mahomet törvényében maradtam volna. De hadd járjon: ím már itt kezekben vagyok, nincs mit tönnem. Soha nem hittem volna, hogy ez világon emberek közett olyan kegyetlenség legyen. Talám az ördegek mind kijöttenek pokolból és szent Vadásszá löttenek.

 

X. RÉSZ.

A FOGHÁZNAK MEGLÁTOGATÁSÁRÓL.

Minden országokban ez az szokás, hogy az jámbor Magisztrátusok, kik Isten szerént akarnak élni, és az ő tisztekben gondot viselni, a foglyokra gondot viselnek, és gyakorta a fogházat meglátogatják, hogy a poroszlók és hengerek avagy őrüzők semmi erőszakot és törvéntelenséget ne műveljenek a szegény foglyokon. Ez kedig Isten szerént való dolog, és a természetnek törvénye is azt kévánja. És e cseleködet illetné a szent Atyákot, az Vadászokat is, hogy az temleceknek meglátogatásában minden kegyességet mutatnának a szegény foglyokhoz, és megbüntötnék azt, ki vagy telhetetlenségből avagy egyéb valami okból valamit művelt volna a foglyokon. De mindent külenben cselekösznek. Mert mikoron a meglátogatásnak napja előjő, nemhogy a szegény foglyok valami vigasztalást avagy könnyebbséget várnának akkorra, hanem nagy bánattal és rettegéssel várják szegények azt. Nemkülenben mint a kényozásnak napját, mint majd meghallod!

Az Vadászok közül egynyíhányan melléjek veszik a Nótáriust, és egy vasárnapon avagy ünnepnapon bemennek a fogházba. Ezt kedig minden holnapban kétszer művelik. Bemenvén az egyik Vadász megkérdi a foglyot, mint vagyon? Ha vagyon-é valami szüksége? Ezt is megkérdezi tőle: mint szól néki a temlöctartó? Ha ad-é önni? Ha megmosatják az ingeket néki avagy nem? Ezt kedig nem azért művelik, hogy könyörülnének valamit a szegény foglyokon, avagy hogy valami gondjok volna reájok, avagy hogy valami jót akarnának nékik. Nem! Hanem, miérthogy hipokriták és képmutatók, csak evvel valami dicsíretet vadásznak a szegény községnél, és az ő kegyetlen latorságokat megfedezik avval. Mert ha az kegyetlen latrok ugyan látják, hogy félmezítelen a szegény fogoly, azért ugyan semmit nem gondolnak véle. Ha valamiről panaszolkodik a szegény fogoly, vagy étele felől, vagy ruházatja felől, ottan kész a felelet; vagy télbe vagyon vagy nyárba. Ha nyárba vagyon, ezt mondják néki szép gugaló beszéddel:

- Elég meleg vagyon mostan, lehetsz most mind ruha, mind lepel nélkül.

Ha télben vagyon, tehát ez a felelet:

- Ha fáztál valamennyére, nem árt. Úgy vagyon, valamennyére hideg volt ez napokban, de mostan immár megengedett. Miérthogy ez napokban eső lött, nem állhatja meg a hideg. Ne viselj gondot testi ruháidra. Ezt kedig akkoron műveled, mikoron elvetted a nagy terhöt lelkiesmeretedről, és megvallod a szent szék előtt és a szent Atyák előtt minden vétkeidet. Ez volna legelőszer szükség. És erre kellene gondot viselned, nemcsak testi ruházatokra és öltözetökre avagy leplekre.

Evvel és efféle beszéddel gugolják meg a szegény foglyokat, és ez a nagy gond, melyet viselnek reájok. Csúfolással és gugolással mennek be a szegény foglyokhoz, és esmet azonképpen gugolásokkal jőnek ki előlek. Ha mindennap bemennének, ugyancsak e volna az szegény foglyoknak vigasztalások és gondja viselések.

Ha vagyon valaki a foglyok közett, ki írást avagy olvasni tud, és ha az valami jó könyvet avagy az Bibliát bekéri, hogy abból olvasván, üdejét elmulassa és vigasztalást vegyen belőle, ottan nagy dündöndöremmel és móddal felel az Vadász:

- Könyvet? Könyvet kévánsz-é? Metszesz véle[159]? Igen kell a könyv, bizony. Ez volna az igaz könyvolvasás, hogy megvallanád és meggyónnád minden vétkeidet a szent szék előtt a szent Atyáknak, és könnyebbűtenéd meg lelkiesmeretedet. Ez ezokaért - úgy mond - az igaz könyv, hogy elmédbe egybeolvassad és egybeszedegessed minden vétkeidet, és azokat megvalljad. Nem szükség egyéb könyv tenéked! Mert ha azt nem műveled,[160] a szent Atyák mindjárást keresnek orvasságot a te nyavalyádnak!

Ha másodúttal bemennek a fogházot meglátogatni, és ugyanazon fogoly esmet elkezdi a könyvet avagy egyéb szükségét kérni, ottan Káin-szömmel[161] néz a Vadász reá, és haragos beszéddel kezdi dorgálni a szegény foglyot, mondván:

- Mi ördeg lelt? Mit kérsz? Fogd be a szájadat, és békét hagyj eféle kérésnek! Mert egyült olyant nyersz kéréseddel, hogy igen könyveznek szömeid utána.

És ugyancsak arra ügyeköznek, hogy úgy cseleködjenek a szegény foglyokkal, hogy az ő jelen voltokból semmi vigasztalást avagy vidámságot ne vehessenek. Hanem, hogy mindenkoron szomorúságban és lelki bánatban legyenek. Hogy ekképpen teljességgel elunván magokat, ugyan teljességgel kétségben essenek, és mindent szabadon valljanak előttek. Ez az ő ördegi ügyeközetek. Mert az ördeg örökké való szomorúságnak és kénlódásnak lelke.

Ha történik, hogy a szegény fogolynak valami baráti vadnak avagy rokonsági, kik onnég kövül valami ajándékocskát ejtnek oda be a szegény fogolynak, hogy azt a Vadásznak adja a fogháznak meglátogatásakort, hogy avval valamiképpen szegény megengesztelje a szent Atyát, hogy jobb szömmel tekéntsen reája, és inkább meghagyja a poroszlóknak, hogy jobban viselnének gondot a szegény fogolyra, és hogy jobban bánnának vele; - ottan ez a nagyobbik munka, hogy reája bírhassák, hogy elvegye az ajándékot a szegény fogolytól. De ha az áruló szolgákat kínálja valamivel, azok a latrok készek elvenni, csakhogy titkon nyújtsák nékik és nem nyilván. A szent Atyák kedig mindezt művelik hipokritaságból. Mert ezt mondják: "Ez e szent szék tiszta szék, és abban a szent székben semmit nem cselekösznek ajándokért, és semmi ajándékot nem szabad e szent székben elvenni." Maga a gonosz képmutató emberek, hátok megett mindenik tart egy rokonát avagy egyéb valami fő szolgát, ki egyebet nem művel, hanem csak azt szömleli, honnég nyújtnak valamit, és ottan kész az levételre. Sőt minden módot keres hozzá, hogy vehessen! És efféle ajándékozással a szegény foglyok üdeiglen valami engedelmet lelnek az fene vadászoknál. Ebből kedig jól tetszik, micsoda telhetetlen ördeg hordozza a szent Atyákot. Mert az ajándéknak helye vagyon nálok, de az Istenességnek, jóságnak, jámborságnak nincsen!

 

XI. RÉSZ.

A SZENTENCIÁZÁSRÓL;
MIKÉPPEN ÉS MINÉMŰ CEREMÓNIÁKKAL SZENTENCIÁZZÁK
A SZEGÉNY KERESZTYÉN FOGLYOKAT.

Minekutána immár a szent Vadászok ugyan kedvek szerént gyötrötték és fonnyosztatták a szegény keresztyén foglyokat, némelyet fél esztendeig, némelyét egy egész esztendeig, némelyet három avagy négy esztendeig, annyira, hogy a foglyok ugyan kívánva kévánják a halált. És minekutána sokszor kihozták a törvény elejbe, és teljességgel eluntották őket a sok feleletökkel és kérdezésekkel, és teljességgel megerőtlenítötték és bénává tötték őket a nagy kényozásokkal, annakutána kihozatják szegényeket a piacra az egész roppont nép elejbe a szentenciázásra.

De minekelőtte a szentenciázásra mennének, annakelőtte egy nyíhány nappal a szent Vadászok hívattatják a szent szék elejbe mindazokat, kiknek minden marhájukat elítélték a Kobzóba. És egyenként mind megkérdezik őket, ha vagyon-é még valahol valami marhájok? A helyeket is kérdezik, hol tartják marhájokat? És erősen intik arra őket, hogy semmit el ne titkoljanak. Mert ezt mondják nékik, hogyha valamit eltitkolnak, és annakutána megtalálják a marhát, tehát lopásnak vétkével terheltetnek meg, és megbüntettötnek annakutána mind ők s mind azok, akiknél megkezdik találni a marhát. És ekképpen a szegény foglyok az előbeli marhák után, melyeket a megfogáskort elvettek tőlek, és a kobzóba takarítottak, mind a több elrejtett marhájokat is előmondják és megvallják, és az is elkél tőlek. Midőn ezt véghöz vitték az Vadászok, annakutána esmet visszaküldik a szegény foglyokat az ő halálos temlecekbe. És noha nem bizonyosok abban, ha élnek avagy halnak, azért ebben bizonyosok szegények, hogy minden marhájok immár elkölt tőlek, és hogy azt a kobzóba ejtötték.

Midőn a szegény foglyoknak az ő regzett napjok előjő, az napnak estin a férfiakat mind egybegyűjtik egy igen széles avagy tágos fogházba, kiket másodnap ki akarják hozatni ceremoniákkal, mint penitencia tartókat, de nem halálra. Penitenciának híják azt a módot, a péna avagy büntetésért, melyet reájok vetnek a régi szentegyháznak az Apastolok után való módjáért.[162] Más szinte olyan fogházba gyűjtik egybe az asszonyi állatokat is.

De akiket másodnap kénra avagy halálra ki akarnak hozatni, azokat a szoros temlecbe rakják külen. És éjjel kilenc avagy tíz órakort mindenikhöz papot küldnek, ki megvigye az halálos hírt mindennek, és ki meggyóntassa. Akinek az Úristen ott álhatatos és bátor szüvet ád, az megmutatja az ő szüvének bátorságát az konfesszor és az egész Sátánnak udvara ellen. De aki féléken volt azelőtt és álhatatlan, annak akkoron is nyavalyásul vagyon dolga. De Isten nem tagadja tőle akkoron is az ő kegyelmességét, hanem az világosságnak Atyja akkoron is kész adni néki bátorságos szüvet, ha őnéki könyöreg érötte.

Együtt lévén ezokaért a konfesszorral, váltig hánkodnak egymással. Akinek a kegyelmes Isten jó és erős hitet ád, az mindenvoltaképpen megoltalmazza az ő hitét. A másik heába sápolódik az ő halála felől. Csak ez.[163] Azon éjjel mindenek azok közül elég dolga vagyon, miérthogy ez emberi testnek gyarlósága igen nagy, miképpen az halálnak késérteti is, mert a Sátán is akkoron nem nyugszik, hanem ott forog minden halálos mesterségivel. De a kegyelmes Isten nem hagyja akkoron is az övéit, miképpen az ő áldott szent Fiát sem hatta a kertben,[164] mikoron a nagy késértőtben vérrel verétöznék, hanem mennyekből Angyalt küldvén, vigasztolta őtet.

Midőn reggel megvirradott, mindnyájan az vadászoknak áruló szolgái begyűlnek a fogházba, és a foglyokhoz kezdvén, mindeniket felöltöztetik az ő szentenciázásnak az ő módja szerént, és a kihozásra készítik szegényeket. Akik az ő hiteket emberül megoltalmazták, és az hazugságnak ellene állottanak, és ezért tűzre szentenciáztattanak, azokra sárga kámzsát adnak, melyre nagy sok ördegképek írattanak fekete festékkel; papiros magos süeget adnak fejekbe, arra mindenekre egy emberképet íratnak, kit megégetnek, és nagy sok ördegöket, feketéket írnak körülette, kik meggyújtják és szítják a tüzet. A nyelveket kemény facsíptetével megfogják és megszorítják, hogy az ő igaz hitek felől semmi vallást ne tehessenek a község előtt; és semmit ne szólhassanak az ő ártatlanságok felől, az Úristent se dicsírhessék. Kezeket kedig új hárskötéllel hátrakötözvén, és az hosszú kötelet a nyakok környül tekerik. Eképpen megkészítvén őket, kiviszik a piacra a temérdek nagy nép közibe, onnég annakutána a tűzbe viszik. Akik kedig megtagadják hiteket, azért azokat is szinte azon módon viszik ki, csakhogy fekete ördegöknek képeit nem írnak a sövegökre, hanem valami feszületet adnak kezökbe, melyeket erősen egybeköttettek.

Azon órában, hogy temlecből kihozzák őket, és hogy a várból kijőnek, a szent Vadászok minden szerelmes Atyjaságokat megmutatnák őhozzájok,hogy avval is hipokritálkodjanak a község előtt. Mert jeles felestöket készítnek a foglyoknak tikhúsból és egyéb szép sültekből, hogy a község immár ezt gondolja, mivelhogy azelőtt a fogságban is oly jól tartották szegényeket, és hogy igen jól bántanak légyen vélek; maga jól tetszik, mint tartották szegényeket annyira, hogy holtelevenek állnak előttek. És lássad, Úristen, ha akkoron kelljen szegényeknek felestöket hozni, mikoron immár látják az Halált szömek előtt, és legfeljebb való viaskodásba vadnak az ördeggel: ó, ördegi tagok!

Mikoron immár szegényeket megcsúfolták a felestökkel, nagy processzióval indítják őket. Előszer elöl bocsátnak az oskolabeli gyermeköket, kiket felölteztöttenek, azok renddel mennek és ének szóval, és valami kámzsás lokátosok és cirkátorok mennek mellettek, kik rendben vezérlik a gyermeköket. Litániát mond...[165] pedig a szegény foglyokért, ... Maria: ora pro illis, Sa... be: ora pro illis. A gye... mennek a foglyok. E... ket penitenciásoknak... nek nem olyan su... attanak ki, mint... alut györtya vag... szu hárs ketél a ny... la szájába, papiros... bok módjára, min...; avagy palást nélkül. A szegények kedig elöl mennek, annakutána követik őket a kazdagok és nemzetesek. Ezeket követik annakutána a sárga kámzsások veres keresztekkel. Azok is renddel járnak, mert ha valamelyek papok voltanak közülek, azok hátul járnak a többi kedig elöl. Harmadik rendben jőnek annakutána, akiket szegényeket a tűzre szentenciázták. Akik megtagadták hiteket, azok elöl mennek, a többi utol. Mindeniknek az oldalán egy-egy felfegyverközett áruló szolga vagyon, és egy gyóntató barát, ki kézzel lábbal azon vagyon, hogy sze...[166] tsa az igazságnak utából, ...tassa véle a szent Evange... zek kedig a halálnál na... sznek a szegény foglyo...csogással, mellyel arra ... az ördegnek üszekői, ...essék a szegény keresztyén foglyokat, hogy mind végiglen ne maradjanak álhatatosok a keresztyéni tudományba és annak vallásában.

A foglyoknak rendeket követik az Magisztrátusok, az ő méltóságok és rendek szerént. A Polgármesterek, a huszonnégy tanácsok, az Udvarbírák és őmaga is, a királynak helytartója, minden ő Ispánival és az ő teljes udvarával. Ezekután követköznek az egyházi rendek. Előszer mindenféle papazlárok, káplánok, oltármesterek, graciánusok. Annakutána a nagy templomnál való Kananokok és az egész az a káptolon. Azokután harmadszor az Apát urak és a barátoknak generálisi és Gardiani minden csordájukkal. Negyedszer követköznek a szent Atyák, a Vadászok, kik előtt megyen a Kobzónak prókátora, kit ők Fiskálisnak hínak. Viselvény előttek egy igen szép kamoka veres zászlót, melyet igen szépen megvarrottak és minden módon megékesítöttek. Egy felől a Pápa vagyon megírva a zászlón, kitől származott ez Vadászás. Mellette az ő címere valami írásokkal. Másfelől vagyon a Ferrandos Királynak[167] képe, ki előszer a Pápának engedvén bebocsátta országába ezt e Vadászságot. Igen szépen vadnak ezek e képek megékesítve. Felől a zászlónak az hegyiben egy feszületes aranyas kereszt vagyon, melyet a község igen becsül és tisztel, csak azért, hogy a szent Atyáké, az Vadászoké. Azt a zászlót követik annakutána a szent Atyák, az Vadászok szép lassan és nagy móddal. Mert övék aznap a diadalom. Utánok jőnek lovakon minden ő áruló szolgái, kik mindnyájan a szent Vadászásnak hitesi. Azokat követi annakutána az egész község. E renddel mennek mind az vártól fogva a piacig, ahol egy fennvaló állást[168] nagyot csináltanak az nagy utcának kezepin, hogy ott minden ember megláthassa és meghallhassa, minémű penitenciával megbüntötik őket. Ítílő széket is csináltanak oda az Vadászokért, melybe leülnek mind a renddel, miképpen odajöttenek. És a nagy sokaság mind környülveszi őket.

Mikoron immáron rend szerént leültenek, az egyik prédikállani kezd. És előszer mindenképpen dicsíri azt a szent széket. Annakutána prédikál az heretnekségek ellen. Az heretnekségeken pedig ők értik az Evangéliomot és az üdvességes tudományt. Harmad úttal pirongatni és szidni kezdi a szegény keresztyén foglyokat, és minden veszélt művel rajtok. Minekutána elvégezi a prédikációt, ottan a szentenciáknak előszámlálásához kezdnek, és rendel azokat előszámlálják. Elkezdvén azoktól, kik nem oly igen vétkösek, és mind feljebb, feljebb menvén. Ez kedig sokáig tart.

Mikoron immár a szentenciákat elolvasták, az Vadászok közül egyik imádságokat mond azokért, kik megtagadták az igaz hitet, mellyel semmit nem használnak, mert ugyan megölik őket. Azokban az imádságokban könyöreg a Vadász az ő Istenének, hogy megtartsa őket az ő kegyelmességéből az Római szentegyháznak hitében és engedelmében, és hogy ugyanabban meghaljanak. Mikoron elvégezte a Vadász az imádságokat, elkezdi énekleni az 51. Psalmusát Dávidnak, az Miserere mei Deus[169] etc., hogy evvel is bocsánatot nyerhessen Istenétől az ő penitenciatartóinak, és hogy a Római szentegyháznak vallásában álhatatosan megmaradjanak.

A penitenciatartóknak kedig penitenciájok, vereségek[170] olyanok kedig, hogy nem sok állhatja meg, hanem majd mind meghalnak bele. Az gályákra való szegezés, honnég igen vélta vagy egyik megszabadul. Annakutána számkivetés és a keserű halál. Mindezekkel és efféliekkel megmutatja a Római anyaszentegyház az ő anyai kegyességét az ő penitenciatartó fiaihöz, a szent Vadászoknak általa.

Mikoron azt az Dávid prófétának énekét elvégezték, a Fővadász egy verzikulust mond. Arra az egész kar nagy felszóval felel. Annakutána énekszóval mondja az ódozatot, és megódozza a penitenciatartókat mindenekből, amelyekkel a Római anyaszentegyház ellen vétköztenek, melyeket szánnak és bánnak, hogy cseleködtek. De ezt az ódozatot csak a bűntől, nem a kénytól kell érteni. Mert az ódozatnak utána mindjárást, minden kímílés és kegyelmesség nélkül követközik a kény és a büntötés.

Ugyanitten mesterséges álnaksággal csalják meg a szegény környülálló községet, mely igen nagy és sok. Mert ennek e csodájára nagy sokan jönnek akkorra az városban, húsz olasz mélyföldről[171] is. Mert a Fővadász felszóval szól a község előtt, és megkévánja a községtől, hogy utána mondják. És erősen megesküdteti a községet a Római szentegyháznak; veszedelmet kévánván magának, ha meg nem tartanája. Abban az esküvésben megeskedteti a községet, hogy örökké élni és halni akar a Római szentegyháznak engedelmében, és hogy azt minden tehetségével meg akarja oltalmazni, minden marhájának is elvesztésével. És hogy azt nem akarja megszánni[172] költeni azok ellen, kik a Római szentegyháznak ellene támadnak. Annakutána, hogy mind ellene mond azoknak, kik az Római szentegyház ellen terökesznek és azok ellen, melyeket a Római anyaszentegyház szörzett;[173] arra is megesküdteti őket, hogy minden voltaképpen meg akarják oltalmazni az szent Vadászoknak tisztét és annak minden szolgáit. És hogy ez a hit és esküvés erős legyen, mindkét felől magokat bizonságul vetik.

Mikoron a Fővadász elvégezi az esküvésnek igéit, ottan az szegény vak község mind leburul a földre, és ekképpen bizonyságot teszen arról, hogy az istentelenség mellé állott minden Magisztrátusival, mert azok is mind leburulnak. És abból leszen annakutána, hogy az lator Vadászok szabadon jargalnak, és mindent az ő kévánságok szerént cselekesznek. És akármely igen nagy bűnt tegyenek, senki nem merészli őket szólítani, avagy ellenek valamit kezdeni. Mert ottan az egész népnek hitével és esküvéssel jőnek elő, azt hánják-vetik. És senki nem mér ellenek támadni. Noha egyníhánszor olyan latorságokat és undokságokat cselekösznek, melyekért méltók volnának arra, hogy ugyanez világból kivesztenék őket.

Mikoron immár az esküvésnek és a több dolgoknak vége vagyon, akkoron ha a szegény keresztyén foglyok közett papok vadnak, azokat veszik annakutána elő, és levonszák a papságokat egyenként rólak. Azt kedig degradációnak nevezik. A szentelő Pispek csodaképpen felöltezik, nem külenben, mint egy Áron pap[174] a Zsidók közett. Azt is, akit akarnak a papságtól megfosztani, felölteztetik Misemondó ruhákban. Annakutána a pispek egyenként leszedi a ruhákat róla, és a leszedésben sok kereszteket vet, és mindenkoron Vrazsló módjára berbetél valamit. Amint a papszenteléskort reája adták volt mind a ruhákat, azonképpen esmet leszedi és levonsza róla. Annakutána a pispek megvakargatja a kezeit, ajakit, pilésit egy darab üveggel avagy igen éles késsel. Hogy immár e módon levakarják a szent kenetet, amellyel őtet azelőtt megkenték volt a papszenteléskort. Ott áll kedig a szegény vak község, nézi és csodálja. Némelyek a község közett könyörülnek a szegény fogolyon. Némelyek dicsírik ezt e cseleködetöket. Úgy kell - úgy mondnak - az heretnek latroknak. Ezeket megművelnék az vadászok azokon, kiket halálra szentenciáztanak; de a többitől csak beszéddel vonszák le az papságot, és megtiltják őket az papságtól, méglen a Pápától kegyelmet találnak és ódozatot nyernek.

Minekutána immár alokozásokat elvégezték, ottan az Magisztrátusoknak kezében adják őket, hogy mind a két féllel[175] törvény szerént cseleködjenek, és törvényt szolgáltassanak reájok. Először azokra, kik az igaz hitet megtagadták. Azokért kedig igen könyöregnek a Magisztrátusnak, hogy szőrével[176] cseleködtessenek vélek, és meg ne szegjék tetemeket[177]. De kik álhatatosok voltanak, azokat megvádolják a magisztrátus előtt, mivelhogy megátalkodtak az ő heretnekségekben. De azért könyöregnek, hogy ha eszekbe veszik magokat, és valami jelt mutatnak a megtérésnek a Római anyaszentegyházhoz, hogy lágyobban cseleködjenek vélek, és megkémíljék őket.

Itt lássa meg minden keresztyén ember, ha ezek nem Isten és ember csúfolók! Ők fogták meg a szegény foglyokat, ők fültették és fonnyasztották őket, ők szaggattatták őket a sok csigázásban és külenb-külenbféle kényozásban. Ők ítélték őket halálra, hogy megégessék őket! Mostan immár az Magisztrátus kezében adják őket, és szépen könyöregnek nékik, hogy szőrével cseleködjenek vélek, és megójják őket. Ha ezek nem lator hipokrita ördegek, lássa meg minden keresztyén ember! Ők nem akarnak részesek lönni halálokban, mert ők szent Atyák! Maga ha az Magisztrátus valamelyiket el akarná bocsátani, tehát a szent Atyák reá támadnának, és semmiképpen meg nem engednék szegénnek megszabadulását. Ó, álnokságos gonosz hipokrita ördeg!

Azonközbe ott állnak az Magisztrátusok, Polgármesterek, Bírák, Tanácsok és minden főnépek, és hallnak mindeneket. De nem szólnak ellenek, mert az ördeg megvakította őket az undok Antikrisztus Pápa által.

Midőn kedig a végső szentenciát kimondják, az egyik Vadász levélből nézi, és úgy mondja ki az egész nép előtt. És tétova hántorgatja a beszédöket, sokat hazudván a szegény fogolyra. A szegény fogoly pedig ott áll és öremest szólna és bizonságot tönne ártatlanságáról. De nem szólhat, mert kemény csíptetével megfogták és erősen megszorították a nyelvét. Csak fohászkodik és szömeit felemeli az égbe. Ekképpen bolondítják a szegény községet a sok hazugságokkal, és magokat felmagasztalják minden voltaképpen, hogy a szegény vak község csodálja és igen nagy becsületben tartja őket.

Minekutána immár mind elolvasták a szentenciákat, és a papságoknak elvonásának és mind a több dolgoknak vége vagyon, az Magisztrátus kezébe veszi a foglyokat a szent Atyáknak parancsolatja szerént, és a kénnak helyére viszik őket. Akkoron nagy sok pap barát futasnak környülek, kik minden voltaképpen érötte vadnak, és erősen abban törekösznek, hogyha valamiképpen eláltattathatnák a szegény foglyokat, hogy elállanának a megesmert igazságról.

Ezt is művelik egynyíhánszor a latrok, hogy menet az oszlophoz, ahol meg kell kötni őket, hertelen megfojtják némelyeket, és az rántással megszakasztják szegénnek az nyakát, hogy ugyan mindjárást meghal. És ottan kiáltani kezdnek a községnek, müvelhogy szinte az meghaláskort a Római anyaszentegyháznak kebelébe megtért legyen. Ez ennek az oka - úgy mondnak -, hogy az Isten könyörült rajtok, és hertelen kivötte őket ez világból, hogy ne kóstolják a tűznek sebességét és az halálnak keserűségét. Ekképpen cselekösznek az álnokságos gonosz emberek, csakhogy az igazságot megfojthassák és ugyan eltemethessék; mintha a felséges Istennek nem volna elég tehetsége hozzá annak kinyilatkoztatására.

A több foglyokat pedig, kiket nem szentenciáztanak halálra, azokat visszaviszik a temlecekbe. Másodnap annakutána kihozzák őket az megverésre, akiket arra ítéltenek. Minekutána megverték őket, sokat közülek a gályákra való szegezésre küldik. Némelyeket pedig közülek örök temlecre vetnek, kiket erősen vallottanak előszer, hogy minden vétkeket megvallják; mert ha annakutána a szent Atyák megértendnek valami olyant, kit ők eltitkoltanak, tehát amiatt annakutána szörnyiképpen kell elveszniok. Amellett igen erősen parancsolnak nékik, hogy veszteg hallgassanak, és egy igét se szóljanak mindazokról, amelyeket hallottanak és láttanak minden fogságoknak üdejében senkinek. És hogy ne jelentsenek senkinek semmit, amint jártanak a fogságban, avagy miképpen cseleködtenek vélek mind a fogházba, mind a szent Atyáknak székek előtt, mind a kénzásokban etc. Mert azt kévánják tőlek, hogy úgy tartsák magokat mind az üdétől fogva, hogy a fogházban voltanak, mintha szinte megholtanak volna, és semmit sem láttanak, sem hallottanak volna. Mert ha valamit jelentnek, és a szent Vadászok végére mehetnek, tehát úgy tartják azokat, mint hitetleneket, kiknek igen kemény törvények vagyon, mert szörnyű halálnak fiai azok.

Evvel kedig, ez szorgalmatossággal, hogy oly nagy fenegetésekkel bedugják azoknak szájokat, akik onnég megszabadulnak, nem heában élnek, mert avval fedik be az ő kimondhatlan nagy kegyetlenségeket. Mert jól tudják, hogy ha a királynak (kinek engedelméből a tisztben vadnak) fülébe esnék az ő nagy latorságok, miképpen hitetlenségből, hazugságoknak, álnakságos mesterségöknek és ördögi fogásoknak általa bevadásznak az ő veszedelmes hálójokba nagy sok ártatlan jámborokat, kik ingyen sem hallottanak valamikoron azok felől, semmit sem említöttenek azokról, melyekkel megvádolnák őket. Avagy, ha fülébe esnék az ő kimondhatatlan nagy telhetetlenségek és az halhatatlan kegyetlenségek, mely az ő telhetetlenségökből származik, nyilván ő is megvadásztatná őket keménképpé, és gondot viselne az ő alatta valóira; és miérthogy ő az igazságnak patronusa, bizony megoltalmazná azt őellenek.

Ezért viselnek oly igen nagy gondot reá, hogy elrejtik az igazságot és az ő kimondhatatlan kegyetlenségöket. És némely jeles embereknek, kik közülek megszabadultanak a sok üdeig való fogságából, megfogják szájokat, hogy nem mernek annakutána senkivel szólni, hanem csak azokkal, kikre ők szabadságot adtanak nékik. Arról is erősen megtiltják őket, hogy sehova senkinek levelet ne írjanak, hanem ha ők megengedik, és előszer megolvassák a levelet. Mert evvel eleit akarnák venni, hogy senki az ő nagy kegyetlen és törvéntelen dolgokat és álnakságos ördegi mesterségüket meg ne érthesse, és senki a király előtt meg ne vádolhassa őket, hogy annakutána valami nehézség támadna reájok. Ez ennek az oka, hogy a kazdagok közül azokat, kik penitenciások és kiket halálra nem ítéltének, olyan büntötéssel megbüntötnek.

Előszer mikoron kezdének Vadászni, és olyan tettetes dolgokat kezdének cseleködni az jámbor keresztyének ellen, kiket ők Luthernek mondnak, akik jelen valának, és látják vala ezeket a cselekedeteket, azok megírják vala azokat mind széllel barátinak, mind az országban, mind az országon kövül. Tudniillik, mint cselekesznek vala a Vadászok a jámbor keresztyén foglyokkal, minemű szentenciákkal szentenciázák vala őket, és micsoda okokért megölik vala őket. Mikoron a szent Atyák, az Vadászok ezt eszekben vötték volna (mert igen okosok és igen vigyáznak reá, hogy valahonnég ne támadjon valamü, ami őnékik árthatna, avagy veszedelmekre lehetne), és megértötték volna, hogy amódon mind kihirdetnék az Úristennek Igéje, melyet vallanak vala a jámbor keresztyén foglyok, mely tudománt ők olyan igen gyűlölnek, melyből nagy sokan okot vennének az magoknak meggondolására, és az Istennek igazán való esmeretire és a megtérésre, azoknak is hamis voltoknak, kik üldöznék azt a tudománt, ennek is eleit ügyeközének vönni, mert mikoron szentenciáznak és megölik vala a keresztyén foglyokat, avagy egyébképpen megbüntetik vala őket, őmagok írnak valaki[178] az ő szentenciázásokról való írást rövideden, melyben okot adnak vala, miért szentenciázták legyen a foglyokat. És kemény parancsolatot adnak vala ki, hogy senki ne merészlene máshova valamit írni az ő ítélések avagy szentenciázások felől, az ő kiadott írások kövül, hanem úgy írna csak, amint ők szörzették volna az ő írásokat. Ezt pedig megparancsolák kemény és igen nagy büntötés alatt. Az ő írásoknak módja kedig olyan vala: tudjátok, hogy az elmúlt üdőkben, ennek az holnapnak ennyi számú napján, megszentenciáztanak ebben e várasban N. ennye számú embert, kiknek e volt nevek: N. N. N. N. Ez okból kedig szentenciázták és megölték őket, miérthogy Lutherek voltanak. De hogy a keresztyéni tudománnak cikkelit előszámlálnák renddel, azt nem művelik. Mert félnek attól, hogyha egyéb emberek azokat megérthetnék, hogy ők is Lutherek lönnének belőle, és elhajolnának a Pápától.

Történik némelykort, hogy a szent Atyák minden ok nélkül megfogtanak némely embereket, kik semmit nem értöttenek, sem tudnak az Úristennek igéje felől. Azokat is nagy sok üdeig tartják és nyomorgatják a felyül megmondott halálos szoros temlecekben. Kit fél esztendeig, kit egy egész esztendeig, kit két egész esztendeig is. Mikoron annakutána a szántalan sok nyomorgatások után úgy megértik, hogy ártatlanok voltanak, kénszeríttötnek arra, hogy elbocsássák őket. Ezokaért, mikoron a több foglyokat megszentenciáztanak, és külenbféle módokon megbüntettenek és megöltenek, másodnap annakutána törvény elejbe hozatják az ártatlanokat. Ott nagy kérdezkedésekkel és kénszerítésekkel reáfogják őket, hogy valljanak. És kényozásokkal fenyegetik őket, müvelhogy sok bizonságok vallottanak legyen reájok.

Ha az ártatlanok közül valamiképpen megijed valaki, és az ő kévánságok szerént csak egy igécskét kipattant, azon ragadnak mindjárást. És azt vissza vitetik a temlecben, és újonnan kezdnek pörledni véle.

Ha kedig látják, hogy semmiképpen semmit nem sajtolhatnak ki belölek, és egyebünnen sem találhatnak valamit ellenek, ottan elhagyák az ő vadságokat és fenyegetéseket, és szép édesden kezdnek nékik szólni. És egyiket a másik után elővévén, ekképpen szólnak mindennek:

- Hallod-é, jó atyámfia, gonosz hír vagyon felőled, és nem jó vallások mentenek reád! De mü nem hisszük, hanem jobb reménségbe vagyunk felőled. Ezokaért ím haza bocsátunk. Ezokaért te ugyan igen megköszenjed a szent Atyáknak, kik olyan kegyelmesen kímílették, mind tégedet, mind marhádat, és Atyaiképpen cseleködtenek veled. Nézték a szent Atyák a te szömélyedet és a fogságban engedelmes voltodat. Ezért könyörültenek rajtad.

Ezekkel a beszédekkel és efféliekkel kenegetik az jámbor és igazságszerető bírák a szegény ártatlan foglyot, és evvel az íres ruhákkal ügyeköznek bekötni az ártatlan fogolynak az ő sebeit, mellyel őtet nagy sok üdétől fogva megsebhették az halálos fogságban. És annakutána haza bocsátják, de előszer igen megtiltják és erősen meghagyják néki, hogy senkinek semmit ne szóljon és jelentsen.

Némelykort kedig szinte végére mentenek, hogy a fogoly ártatlan, azért ugyan el nem bocsátják, hanem esmet beküldik a temlecben (mert ők nem gondolnak véle, semminek sem tartják, ha szinte egynyíhány hétig is ott gyötrik az ártatlan embereket a büdes és halálos temlecben). És ott tartják mind fogva, méglen a szentenciázásnak napja eljő, és akkoron csak egy nappal utána bocsátják el. Ezt kedig azért művelik, hogy miérthogy szinte a szentenciázáskort el-kijő a fogságból, hogy a szegény község vélje, hogy ő se jött legyen büntetés nélkül a fogságból, hanem, hogy őtet is megbüntötték, de engedelmesben, hogy nem mint a többit. És hogy semmit ne véleködjék a szent Vadászok felől, müvelhogy valakit bűntelen fognának.

Akiket kedig az ő temlecekből kibocsátnak, és örek temlecre ítélnek avagy penig üdő szerént valóra, azok noha nincsenek annakutána a Vadászoknak temlecekben, de bátor ne véljék azt, hogy immár megmeneködtenek legyen tőlek. Mert valahová vetik őket fogságba, mindenkoron utánok vagyon a les. Mert reájok[179] vigyáznak minden voltaképpen: minémű módon és mutatással szenvedik a fogságot? Ha vidám szűvel avagy bánatossal vadnak-é? Micsodát szólnak az ő ügyek felől? Mert ha vidámságot mutatnak és valami vigasságot, azokra annakutána inkább megdühednek, és arra ügyeköznek, hogy nagyobb büntetést vessenek reájok. Hozzájok mennek, és meglátogatják őket az ő fogságokban, de kevés örömmel és vigassággal. Nem külenben, mint tova fel meghallottuk annak az látogatásnak módját. És csak ezért művelik ezt a látogatást, hogy a szegény község előtt valami szömfénvesztést művelhessenek. Mintha ők igen jámbor és kegyes emberek volnának. Mikoron azokaért bemennek a fogházba, ott firtatják a szegény foglyokat, kérdözvén tőlek, hogyha hallottanak annakutána valakitől valamit a keresztyéni tudomány felől, minekutána kibocsátták őket az Vadászoknak temlecéből? Ha valaki a foglyok közül megemléközett arról? Ha valami szó esett felőle: a több foglyok minémű szűvvel hallották? Örültenek-é annak avagy nem? Ha emléközett-é valaki a pénákról, melyekkel megbüntötték őket? Ha valaki jelentett-é valami titkot az Vadászoknak dolgairól és fogságáról? Ha ügyeközett-é valaki arra, hogy elszaladhasson a temlecből? Ezeket és efélieket nagy sokokat mind megkérdik tőlek.

Egy históriát kell mondanom, melyből kitetszik, mely igen jeles, kegyes emberek legyenek a szent Atyák, és minémű jeles ítéletek legyen a mü Urunk Jézus Krisztusnak vérontása, halála és érdeme felől. Lőn Hispalis városban, mikoron bementenek volna a szent Atyák az foglyoknak meglátogatására, vala vélek egy törvéntudó doktor, kinek Gasco vala neve. Annak egy szegény fogoly kezde igen könyörgeni az ő megszabadulásáért, ki sok üdeig ott a fogságban feküdt vala. Az Gasco Vadász igen eszesen Vadászmódra akara felelni, és mondá a szegény könyörgé fogolynak:

- No legyetek csak békével, és békességgel szenvedjétek el ezt e nyomorúságot, mert valamit itt szenvedtek, azt mindnyájunk bűnünkért szenvedtek és a mü bűneünkért is. Én szólok a több szent Atyáknak, és aminek meg kell lönni, megleszen.

Ím látod-é: egyik a Fővadászok közül vala ez, de mely igen ottrombáol szól. Maga szent Atya és a hitnek igazgatója és mestere! A több szent Atyák ezt hallván elhallgaták, és senki meg nem dorgálá őtet róla. És a Gasco kimenet nagy móddal meghagyja a poroszlónak, hogy jól megőriznéje a foglyokat, és igen jól vigyázna, hogy senki el ne szaladna közülek, mert ha jól nem őrizné őket, tehát gonoszul lönne dolga, és az foglyoknak megkeresésére való költséget megvönnék rajta.

 

XII. RÉSZ.

A SZENTENCIÁKNAK MEGMAGYARÁZÁSA.

Miérthogy az vadászok külenb-külenb szentenciákat a szegény foglyokra kimondnak, melyek alatt mindenkoron valami titok el vagyon fedezve, ezokaért azoknak magyarázásáról szólok itt valamit.

Először szentenciát mondnak ki némely foglyokra, hogy tűzzel megégessék őket. Evvel szentenciázzák kedig azokat, kik az Úristennek igazságáról és igéjéről nyilván való vallást tesznek előttek, és abban az igaz vallásban megmaradnak mind végig, kiket ők visszavonóknak és megáltalkodtoknak mondnak.

Némelyeket esmet az égetésre szentenciáznak, de nem mint az előbelieket. Mert az előbelieket úgy szentenciázzák, hogy elevenen megégessék őket. De imezeket nem olyanképpen, mert arra szentenciázzák őket, hogy halva égessék meg őket. Mert mikoron az oszlophoz hozzák őket, ahol meg akarják őket égetni, az oszlophoz támasztják háttal, és mikoron a testét hozzákötezték az oszlophoz a torkára is vetnek egy üdeget, és hátul egy fát vetnek belő, és hertelen tekerni kezdik az üdeget. És ekképpen megfojtják a szegény foglyot, és úgy halva égetik meg annakutána. Azokat kedig megszentenciázzák azonképpen, kik emberi gyarlóságból a kimondhatlan nagy kényozásokban megtagadják a hitet és az Istennek igazságát, kikhöz azért kétségesek, hogy nem szüvek szerént művelték legyen, noha szájokkal és nyelvekkel ellene mondottanak az igazságnak. De nem csak ezekkel cselekösznek oly formán, hanem olyanképpen ölnek meg az előbeliek közül is egynyíhányt hertelen. Annakutána sok hazugságokat hintnek felőlek a község közett, müvelhogy ott a megkötezéskort megesmerték volna magokat[180], és megtértek volna penitenciára, és a Római szentegyházban ajánlották volna magokat, dicsírvén és felmagasztalván annak hitét.

Némelyeket szentenciáznak esmet a Római szentegyházzal való megbékéltötésére, miérthogy megesmervén magokat az ördegi nagy kényozásokban, megtagadták az Istennek igéjét és igazságát. Azoknak mindeniknek egy-egy megaludt viaszgyörtyát adnak kezébe és egy igen hosszú hárskötelet kötnek a nyakára, és egy sárga kámzsát adnak reája, melynek mind elöl s mind hátul veres kereszti vagyon. És ezeket kell megviselniok a szentenciázásnak napján nyilván a több szentenciázattok közett. És annakutána nagy sok esztendeig. Némelyek pedig mindéltig viselik, és meg nem szabadulhatnak e szöméremtől.[181] Némelyeket pedig közülek berekesztnek örök fogságra. Némelyeket kedig Kalastromokba adnak a barátok közükbe. Némelyeket kedig egyéb kalitkákba berekesztnek, mert efféle fogházok sok vagyon őnekik. Azokban némelyek mindörökké odamaradnak. Némelyeknek fogságát bizonyos üdőre szabják. Némelyek megszabadulnak a Fővadásznak - ki mind az országban való több Vadászokkal bír - az ő kegyelmes avagy kegyetlen akaratja szerént.

De ha valamelyek megszabadulnak is onnég, azt ne véljed, hogy ingyen lehessen, hanem valami marhája valahol a szegény fogolynak hátramaradott, az bizony az ő váltságára előkél. Mert miképpen hogy nálok az Purgatóriumból senki ki nem szabadulhat pénz és füzetés nélkül, azonképpen itt is ennyi sok a füzetesre való garádicsok vadnak, hogy bizony elő kell kelni, ha valahol valami hátramaradott.

A sárga keresztes kámzsából és annak fogságából soha senki ki nem szaladhat, sem kilenc, sem tíz esztendőnek utána. Hanem ha a Királynak kegyelmességéből megszabadul belőle, mert csak őnéki vagyon arra való hatalma, és ő csak egyedül megművelheti. Annakutána a Főgardián, ki a több Vadászoknak mind az egész országban fejek. Ez kedig soha nem művel valamit, hanem szántalan nagy sok könyörgésekre és kenegetésekre. Mert füzetés nélkül ezeknél semmit nem érsz.

Mikoron a szentenciázáskort valakit a sárga keresztes kámzsára ítílnek, ottan a fogságot melléje kell érteni. Ha nem vetnek valami választó igét mellé, ottan három esztendőre kell megérteni a fogságot. De ha az három esztendő is elforog, nem szabadulhat azért mindjárást a szegény fogoly, hanem a Főgardián után kell még szegénnek sok üdeig szupplikálni, és attól ódozatot kévánni. Mikoron azt annakutána ugyan jól megajándékozzák, és eleget szupplikáltanak utána, úgy ódozza meg szegényt annakutána és úgy menekedik meg. Ha megmeneködhetik; mert csakhamar találnak valami gáncsot hozzá, mely miatt annyira megterhölik szegényt, hogy soha ki nem hághat abból az rabságból.

Ekképpen megszabadulnak sokan a sárga keresztes kámzsának fogságából. Az királynak komornyiki, inasi avagy egyéb katonái, kik a királyt híven valaminémű üdeig szolgáltanak, azok szupplikálnak a Királynak, és segítséget kérnek tőle. A Király azoknak mivoltok szerént annakutána osztogatja a kámzsásokat; kinek egyet, kinek kettőt, kinek hármot etc. Azok azután minden felől tudakoznak a sárga kámzsások felől, és megszörzédnek ugyan sommá pénzre vélek szegényekkel, és azok nyernek annakutána szabadságot nékik.

Más módja is vagyon szegényeknek megszabadulására. Mert azoknak atyafiai, kiket befogtanak Törökországba avagy Mauritániába, és hogy ott rabságban tartatnak, azok mennek a Királyhoz és szupplikálnak néki, hogy adjon saccolásra egy nyíhány sárga kámzsást, hogy atyjokfiait kiválthassák a rabságból a saccolásnak pénzével. Úgy ád azután a Király egynyíhányat nékik. És azokat annakutána megsaccoltatják, és atyjokfiait kiváltják avval a saccolásnak pénzével. De valamely kámzsás meg akar meneködni, annakelőtte szükség, hogy igen jól megkenje a Vadászoknak és az Kancelláriában való íródeákoknak tenereket, és igen megkeresse kedveket. Mert ha ezt nem műveli, csakhamar találnak a gonosz emberek okot hozzá, hogy a megszabadulásnak eleit vehetik.

Ha valaki ugyan kitölti a fogságnak üdejét a Főgárdiánnak szentenciázása szerént, és a szegény fogoly könyöregtet néki a megszabadulásért, mégis nem bocsátja el szegént szabadon, hanem előszer a több Vadászokra apellál, és azokra halasztja a dolgot. Ha az könyörgők odamennek hozzájok, azok felelnek, hogy immár a dolog kikölt kezekből, és nézi immár csak a Gardiant avagy a Fővadászt. És ekképpen a gonosz emberek, egyik értvén a másikat, egyik a másikra mutat, méglen szegénynek odaszakad a nyaka a fogságba. Miérthogy a gonosz emberek ekképpen játszadoznak egymással, és egyik a másiknak kezére csap[182], a szegény fogoly nem meneködhetik tőlek, hanemha valami íródeákkal avagy kancellária darabbal közli az ő dolgát, kire nálok valami tekintet vagyon, és azt ugyan jól megajándékozza és magának foglalja, hogy az annakutána pártját fogja, és a szegény fogolynak ügyét forgatja a szent Atyák előtt; és hogy ekképpen annakutána megmeneködik.

Ugyanefféle Vadász, ki a szegény fogolynak pártját fogja, igen okkal cseleköszik a több Vadászok előtt, és semmiből nem mer hertelenködni. Ha kedig a szent Atyák előtt kezd könyörgeni, igen megnyírja minden beszédit és igen szépen helyhezteti; mert ottan megértik a szent Atyák, hogy megkenték a tenerét, és irigyködnek reája. Ekképpen szól ezokaért:

- Tisztelendő uraim! Uraságtokat kérem, hogy tükegyelmetek megvizsgálja ennek a fogolynak N. N. az ő ügyét. Mert noha vétkesnek mondották, és valami sorsot adtanak hozzája, de én végére mentem az ő dolgának, és úgy találtam, hogy ártatlan. A fogságban kedig igen csendeszen viselte magát, hogy senkinek gonosz példát nem adott. Uraságtok ezokaért vizsgálván az ő ügyét, megtalálja úgy lönni. Könyörgek tü uraságtoknak, hogy uraságtok kegyelmesen megengedje néki a büntetést etc.

Ha erre a könyergőre valami tekintet vagyon, és hogy könyergését meghallgatják, tehát közenségesképpen végeznek a szegény fogolynak ő ügyéről. De úgy végeznek, hogyha szinte elbocsátják is, azért az ő marhájának a nagyobbik részét[183] odaszakasztják a Kobzóba; ha azelőtt mind el nem koporították, mert a nagy ördegi telhetetlenség szüvekben szintelen lángol, mely nem bocsátja őket arra, hogy a szegény fogolynak szükségére avagy életére valamit hátra hagyhatnának avagy engedhetnének.

De nemcsak marhájokat elfoglalják és elveszik, hanem ugyanazokat egynyíhányat vereségre szentenciáznak, mint tova fel is megmondottuk. Egynyíhányat kedig szentenciáznak mind az vereségre, mind a gályákra való szegezésre. És ezt e kemény szentenciát kiváltképpen az jövevényekre adják ki, kiket e kemény büntetéssel megbüntötnek, noha majd semmi vétkek nincsen. És ez a büntötés a sárga keresztes kámzsa helyébe vagyon, mellyel az üdegenek nem igen sokat gondolnak.

Leglágyobb és engedelmesb büntetés annakutána ez, hogy mezítelen fővel avagy süegetlen jártatják a szegény foglyot, egy viaszgyörtyát kezében hordozván, minden felső ruha nélkül és mezítláb, és úgy kell a piacra kijőni a szentenciázásnak napján. És azokkal nagy esküvésekkel megtagadtatják az igazságot. Ha annakutána effélét valamikor megkaphatnak, hogy vétkezik a Római szentegyház ellen, ottan fővétkesnek tartják és ítélik, és ugyan halálnak fia.

Ez, jámbor keresztyén, a szent Atyáknak és Vadászoknak szentséges mesterségek és kegyelmes cselekedötek, mellyekkel azokat, kik a hitben erőtlenek, és kik tévelygésben estenek, meg akarnak téríteni, és esmet az igaz útba hozni. De lássa meg a keresztyén ember, ha ez a mesterség és a mód, melyet az Isten fia előnkben adott, avagy melyre tanyítottanak minket az Apastolok; bezzeg nem az, hanem a pokolbeli ördegnek találmánya, melyet az ő Antikrisztusa által talált és ez világra behozott.

Ezeket akartam tünéktek jámbor és hív keresztyének jelentöni, hogy megértenétek az ördegi nagy álnakságot és kegyetlenséget, melyet az ördeg cselekedi Hispániában és Olaszországban, az ő Vadászi avagy a megtestesült ördegi által, csodálatos álnakságokkal üldözvén az jámbor keresztyéneket. Mert Olaszországban is szinte olyan Inkvizítorok és Vadászok vadnak, csakhogy hertelemb ördeg hordozza azokat. Mert valamely embert érzenek, hogy igaz keresztyén, és marhácskája vagyon, azt hertelen megkapván, éjjel a város piacán felakasztják, és egy öreg betűs[184] cédulát írnak az mellyére: LUTERANUS ERAT[185]. Ez az ő okadások. A bolondított Fejedelmek és Magisztrátusok mindennap szömekkel ezt látják, és egy szót sem szólnak érötte, hogy az Pápa darabanti, az piléses hóhérek olyanképpen vesztik a szegény ártatlanokat, az ő alattok valóit. Bezzeg nagy bolondság ez!

A mostani Pápa[186] is olyan Fővadász volt Olaszországban. Mostan is, mikoron az Vadászok nagy sok keresztyén foglyokat hoznak Rómába, ottan nagy tüzeket csináltat, és megszentenciázza őket. És úgy viteti annakutána őket a tüzekbe. És ott állván, szömével reá néz, mint égetik őket, és igen erősen sír. Mikoron mind megégeték szegényeket, mind férfiakat, leánzókat, asszonyállatokat, bemegyen annakutána szent Péterbe[187], és ott felöltezik Misemondó ruhákba (mert annakelőtte is eféle műves volt, Misemondó Domonkos Barát, ama fecskés féle), és azt mondja:

- Rekviemes Misét kell szegényekért, kik megégtenek, mondanom.

Látod-é, mely igen kegyelmes a szentséges Római Pápa anyánk?[188] Mind megégetötte a sok ártatlanokat, a sok jámbor keresztyéneket. Mostan kedig könyörül rajtok, és Misét mond Lelkekért. Hanem játszik az ördeg a gonosz latrok által, és ha meg nem csúfolja az emberi nemzetet, ám lássa minden jámbor keresztyén ember. De nyilván e sok latorságnak is valaha vége leszen. Mert az Isten még megjelenti a fejedelmeknek és minden népeknek ezt az Istentelen és gonoszságos döget, akármint forgassa magát. Mert megteljesedik a prófécia rajta, melyet jövendöltenek a szent Próféták és az Apastolok felőle. Isa. 11., Malach. 2., 2. Thessal. 2.

 

XIII. RÉSZ.

AZ PÉLDÁKRÓL, MELYEKBŐL MEGLÁTSZIK, MIKÉPPEN GYAKORLJÁK MAGOKAT AZ
VADÁSZÓK A KERESZTYÉNEK ELLEN, AZ Ő ÁLNAKSÁGOKKAL ÉS KEGYETLENSÉGEKKEL.

Az előbeli részekben előszámlálásinknak is példákat számláltunk elő, mostan is azt műveljük, hogy azokból minden keresztyén ember meglássa és eszébe vegye, minémű álnak, kegyetlen és telhetetlen bestiák legyenek az Vadászok, minémű hamissággal és törvéntelenséggel cselekösznek, és visszaforgatják az igazságot. Mert ezt mind megláthatni ezekből az lött dolgokból avagy példákból, mint egy világos feltött táblából. Eddig a szegény keresztyének tartották a Vadászokat, Nagyprépostokat, Kananakokat, Apát Urakat, papokat és Barátokat szentséges Atyáknak helyett. De megértik szegények ezekből a példákból, hogy nem szent Atyák, hanem fene Atyák voltanak; medvék, farkasok, oroszlányok, sárkányok és vipera kégyók, rakvák minden halálos méreggel. Minekokaért minden jámbor keresztyén megutálja és megvesse őket, és semmi közi ne legyen vélek. Sőt a keresztyének az ő határokból ugyan kikergessék, mint az országnak halálos ellenségit.

Úgy értse kedig a Keresztyén ember ezeket e példákat, hogy nem minden felől egybeszedegöttem őket, hanem csak egy helyen szedegöttem egybe, és az Vadászoknak csak egy ítélő székek előtt történtenek. Tudniillik, Hispalis városban, Hispániában. Gondolatsza meg immár keresztyén ember, mennyi példa történt és esett a több tartományokban Hispániában? Ne véljed pedig, hogy sok esztendeig gyűtöttem ezeket e példákat, hanem hat avagy hét esztendeig csak, mely esztendőkben történtenek Hispalisban és az Olajos Völgyben,[189] rnikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1557.

ELSŐ PÉLDA.

Akkoron az üdőben fogtanak vala a Vadászók Hispalisban a hitért egy Angliai embert, kinek Burtonus Miklós vala neve; jámbor és Istenes ember, kit rnikoron az ő hitének vallásában álhatatoson megmaradna mindvégig, és megellenzené az hamisságot, ugyanottan megégetének. Ez jött vala Hispániába marhával, mint áros ember; és nemcsak önnen marhája vala nála, hanem még más embernek is, ki Londinumban bízta vala marháját reá. Mikoron ezt e jámbort megfogták volna, minden marháját és a más emberét is a Kobzóba ragadák. Az Londinumbeli áros ember hallván, hogy az ő Faktorát mind marhástól megfogták volna, mindjárást prokurátorát küldé ahhoz való levelekkel Hispániába. Mikoron a prokurátor Hispalisba ment volna, beadá leveleit a szent Vadászoknak széki előtt, és az ő principálisnak marháját visszakévánja vala. A szent Atyák a hosszú padra kezdék vonni a dolgot, és meghagyják néki, hogy szószólót keresne magának, és írásba foglalná minden dolgait és kívánságit. Sőt ők mutattanak neki szószólót. Az a szószóló írja vala mind a több leveleket, melyeket be kell vala adni a szent szék előtt, az Vadászok előtt. De a szószóló minden szuplikációtól és minden, akármely igen kicsin levéltől vészen vala nyolc ezüst garast, maga ennyit használa a prokurátor véle, mint ha ingyen sem írták volna. Mulata ott a prokurátor négy egész holnapig, és minden nap reggel s estve lesi vala az Vadászoknak tanácsajtaját; és egynyíhányszor ugyan térdre esik vala a Vadászok előtt, és úgy könyöreg vala nékik, hogy megadnák a marhát, és választ adnának néki. Kiváltképpen pedig könyöreg vala az Tarraconensis[190] Pispeknek, ki akkoron Hispalisban Fővadász vala. Kiről is emléközet lött. Sok vala a marha, melyet elkóborlottanak és a Kobzóban ejtöttenek vala. Nem hamar szalaszthatják vala ezokaért olyan prédát körmek közül. Mikoron a prokurátor négy egész holnapig ott hejába veszédett volna, úgy adának azután választ néki, müvelhogy hazamenne Angliába, és erősb leveleket hozna, melyekkel őtet hatalmassá tönnék a marhának felvételére.

A prokurátor mindjárást visszatére Angliába, Londinumba, és minekutána más leveleket adtanak volna néki, visszajöve azokkal esmet Hispalisba. És mikoron azokat beadta volna a szent szék elejbe, a szent Atyák elhalaszták a dolgot. Ez ok alatt, hogy mostan a szent széknek egyéb nagy dolgai volnának. Efféle válaszokkal feltarták a prokurátort, annyira, hogy esmet négy egész holnapig ott mulata hejába.

Midőn immár eszekbe vették volna, hogy az Angliai prokurátornak költsége elfogyott volna, és a prokurátor igen erősen könyörgene válaszért, a több Vadászok az egész dolgot háríták a Pispekre. Mikoron a prokurátor a Pispek után futna és szinetlen annak könyörgene, az olyan választ teszen vala, hogy ő csak egy szömély volna; ezokaért nemcsak őtet nézne ez e dolog, hanem mind a több szent Atyákot is. Azért arra ígéri vala magát, hogy szól és traktál a többivel felőle. Ekképpen egyik mutat vala másikra. Végre, hogy a prokurátor meg nem szűnik vala a szupplikálástól, Gascus doktor által adának választ néki, müvelhogy ebéd után jőne el, és válasza lönne.

Az prokurátor örüle néki, és nagy örömmel méne a szállásra. És azt véli vala, hogy a Faktor fogollyal szembe bocsátják, hogy számot vethessen véle, hogy a marhát fogyatkozás nélkül kezébe vehesse. Ebéd után ezokaért jelen lőn. De a vadászok elhívatván a poroszlót, titkony meghagyják néki, hogy mikoron bemenne a prokurátor a fogházba, ottan a szoros temlecnek egyikbe berekesztené őtet. Elküldők ezokaért a Vadászok a prokurátort a poroszlóval, hogy számot vetne a fogházban az Angliai fogollyal. De mihelt bement volna a fogházba a prokurátor, ottan megragadák őtet a poroszlók, és berekeszték őtet egy igen szoros sötét temlecbe.

Negyed napra kihozaták a prokurátort audienciára. Ott jelen lövén, könyörgeni kezde a Vadászoknak az ő ura marhájáért. Arra azok semmit nem felelének, hanem azt kévánnák tőle, hogy az Üdzvegy légy Máriát olvasná el előttek. Az elkezdé, és mind végig számlálá el azt előttek. Annakutána esmet a marhát kezde kérni. De ők mindjárást visszaküldők a temlecbe, és pört indítának ellene, mint heretnek ellen, ki nem igazán olvasta volna az Ave Máriát. Mert nem ragasztotta volna hozzá a végébe: "Boldog Mária, Istennek anyja, könyöregj müéröttünk, szegény bűnesekért" - mert ezt nem adván az Ave Mariához, nyilván megjelentené, hogy nem a Római anyaszentegyháznak fia, hanem Luther volna, ki a Szentek való segítségül hívást ellenzené. Ekképpen patvart fogának a szent Atyák a szegény prokurátorhoz, és sok ideig tarták fogva a temlecben. Annakutána a szentenciázásnak napján őtet is sárga keresztes kámzsában felöltöztötvén, kihozaták őtet a több foglyok közett, és megszentenciázák őtet is egy egész esztendei temlöcezésre. Ekképpen vesze oda a Kobzóba mind a marha, mind az Angliai emberé, mind a Londinumbeli polgáré s mind a prokurátoré. A prokurátornak Phrontoni János vala neve, és Bristolai városnak Angliába polgára vala.

Lássad immár, és megítéljed, mely igen jeles igazságszerető emberek legyenek a szent Vadászok. Ha valaki nem hiszi, hogy ezek megtestesült ördegök, nyilván annak elveszett az esze. Ó, Úristen, hogy tűrheted ezt e nagy hamisságot és ördegi nagy kegyetlenséget? Ó, Fejedelmek, hol eszetek, hogy megengeditek ezt e nagy latorságot a tü országtokban e kegyetlen latroknak és piléses ördögi hóhéreknek?

II. PÉLDA.

Jöve Hispalis városban egy áros ember. Ez üdegen és igen kazdag vala. Annak marháját elragadák a vadászok a Kobzóban. A több marhák közett vala egy hajó is, kinél szebbet s jobbat azelőtt nem látott vala senki Betisben.[191] Megbizonyítá az jámbor áros ember, jámbor és elég bizonságokkal, hogy a hajó nem övé volna. De nem használa szegény semmit véle, hanem a szent Atyák oly fondorlást találának, hogy azt is a Kobzóba tarták, és a több marhák közett az igen szép hajó is odavesze. Az áros embernek Rehukino vala neve.

III. PÉLDA.

Ugyanottan Hispalisban szentenciázának és megbüntöttének, de nem halállal, egy Istenfélő polgárt a hitnek dolgáért. A több büntetések közett evvel megbüntötték a szent Vadászok őtet, hogy minden marháját és jövedelmit a Kobzóba ítélék, őtet kedig tíz esztendői fogságra. Mikoron immár egy üdeig fogva volt volna, és a sok jámbornak alamizsnából nagy szegénységgel élt volna a fogságban, az Vadászok hozzája küldenek egy Notáriust. Az cédulából kemény parancsolatot olvassa ki őnéki, müvelhogy a szent Atyák parancsolnának néki, hogy száz és harminc arany forintot mindjárást megfüzetne a temlecbeli kosztért. Az jámbor igazán, amint őmagába vala a dolog, úgy felelé a vadászoknak: müvelhogy ők elkobzották volna minden marháit és jószágit, ő nem tudna immár, honnét füzetne őnékik ennyi sommát. De ez a felelet semmit nem használa a Vadászoknál. Hanem esmet hozzáküldék a Notáriust, müvelhogy meglönne az kért somma. Mert ha meg nem lönne, tehát ők oda kiadnák az városba, hol azok örökké tartótnak fogva, kik adósságokat meg nem füzethetik. Lássad, jámbor keresztyén, münémü igazságszerető szent Atyák ezek? Minden marháját és jószágit elvették az jámbortól, és alamizsnával élt a temlecben a sok jámbornak segítségéből és csaknem holt meg éhel a temlöcben. Immár arra fojtják a jámbort, hogy a költséget a szent Atyáknak megfüzesse. Ó, lator kegyetlen és hamissággal töltett ördegek!

IV. PÉLDA.

Ugyanazon üdőben megfogának Hispalis városban egy nemes asszonyt, melynek Bohorquia Johanna vala neve. Vala kedig ez felesége Varqui Ferencnek, ki jeles ember és Higuerigbeli[192] úr vala. Annak kedig az nemes asszonnak atyja vala egy igen kazdag Hispalis városnak polgára, kinek Xereci Garsia vala neve. A nemes asszony fogságának oka ez vala, miérthogy az ő húga, az Bohorquia Mária, egy jeles jámbor és Istenfélő szűz az Vadászoknak fogságában, az ördegi nagy kényozásban reája vallott vala, mely szüzet annakutána az igaz keresztyéni vallásért megégetének a Vadászok. Ezt vallotta vala pedig a kényozásban, müvelhogy gyakorta szólt volna az ő nyényével a keresztyéni tudomány felől. Mikoron kedig a temlöcbe vetették volna azt a nemes asszont, terhös vala, és immár félüdőre megyen vala a gyermekkel. Ennekokaért megkímélék az asszonyt valamennyére a gyermekért. És minekutána szülte volna a gyermeket, nyolcadnapon elvévék a Vadászok a gyermeket tőle, és tizenötted napra berekeszték őtet is a szoros temlecbe, és szinte úgy sanyorgatták őtet is, mint a többit. Annál több kegyelmességet nem művelének véle, hanem az undokságos temlecbe egy társat adának néki. Egy jeles, jámbor és Istenfélő szüzet, kit annakutána is az igaz keresztyéni vallásért ugyanottan Hispalis városban megégetének.

Mikoron azt a szüzet mind megfaggatták volna, és minden űzeket helyeiből kiszaggatták volna a nagy kényozásokban, annyira, hogy szegény veszteg fekivén helyéből ki nem fordulhatna, ott az jámbor nemes asszony keresztyéni szorgalmatossággal szolgál vala szegénnek. Annakutána, midőn az Istenes szűz a nagy kényozásból valamennyire meg kezde könnyebbedni, ottan a nemes asszont, az Johannát, ragadák el mellőle azon táncra; és a tekenésre fektetvén, az zsinórokkal úgy fojták szegényt, hogy holtelevenen hozzák vissza a kénozástól a temlecbe, és a vér ugyan kibugyog vala a szájából. Mert mind elszaggatták vala szegényt belől, és a zsinórok bemetszeték vala a húsát mind a tetemig. Nyolcadnapra a kénzás után az Úristen könyörüle rajta, és megszabadítá szegényt az oroszlánoknak körmei közül, és a mennyei boldogságnak öremére és nyugodalmára vivé.

Igen valának a Vadászak érette, hogy titkon tarthatnák ezt e dolgot, müvelhogy senki nem érthetné meg, hogy ez e jeles nemes asszonyállat a kénzásba holt volna meg. De nem teheték szerét. De azok, kik látták szegényt, el nem hallgathatták, hanem megmondották, és az ördögi kegyetlenséget ugyan megpekték és megátkozták. Ha ez az asszonyállat valami vrázsló, boszorkány avagy urának és minden gyermekinek gyilkosa volt volna, avagy egyéb szörnyű gonoszságokat cselekedett volna, és a külső Magisztrátus ekképpen megkényoztatta volna bűnének vallására, mégis tartozott volna a Főmagisztrátusnak okadással, és méltán megbüntötte volna e szörnyű és tervéntelen cselekedetért. Mert ember ugyan ember, nem barom, és a törvények szolgálnak az embernek, és annak oltalmára vadnak kiadván: de itt e lator Vadászoknál minden szabadság vagyon; szabadon mindent cseleködnek, és senkitől semmit nem tartnak; mert jól tudják, hogy pokolbeli mézzel bekenték a fejedelmeknek szájokat és kanta írrel bekenték szömeket, hogy sem látnak, sem hallnak, és semmit nem félnek tőlek, mivelhogy valamiért megbüntötnék őket. Ennekokaért oly igen merészek az istentelen Vadászok, és mindent és mindenen mernek késérteni. Nem gondolván véle, nemes-é avagy paraszt; férfiú-é avagy asszonyállat, avagy leánzó. Semmit sem gondolnak véle, megszakad-é avagy meghal a kényozásban. Mit tehetnének is egyebet? Mert az ördeg, ki megszállotta és hordozza őket, egyebet nem tud, mert ez az ő természeti, hogy gyilkos etc. Nem gondolnak ezokaért az Vadászok az embereknek halálával. Vagy bűnes, vagy ártatlan az ember, őnálok mindegy. Akár éljen, akár meghaljon a kényozásban, nem gondolnak ők semmit véle. Ó, ördegi undokság!

La, mi lőn, mikoron a szentenciázásnak napja eljöve! Semmiképpen nem találhattanak bizonságot arra, hogy ezt e jámbor nemes asszont halálra szentenciázhatták volna: mert semmit nem vétett vala senkinek. Ennekokaért, hogy valamennyire befedhetnék az vadászok az ő lator kegyetlenségöket, és miérthogy az asszony nagy nemzet is vala, olyan szentenciát adának halálának utána reá a szentenciázásnak napján: miérthogy ez az asszony megholt a fogházban (de itt a latrok nem mondák meg az okát, miért kellett szegénnek meghalni, tudniillik, a kimondhatlan nagy kényozásokért), és a szent Atyák vizsgálván és jól megrostálván az ő ügyét, úgy találták, hogy ártatlan volt. Ennekokaért a szent szék szabadnak hirdeti minden terhöktől, melyeket rajta követett a Kobzónak prókátora, és minden marháit és jószágit szabadnak mondja, melyeket a Kobzóba foglaltak volt, hogy esmet azoknak kezébe jussanak, akiket illetnek.

Látod-é, jámbor keresztyén, micsoda cselekedet légyen ez? Elharapták szegénnek az orrát, immár a helyét csókolják meg! Megölték a szegény asszonyi állatot ártatlanul, és avval kötik immár halálát, hogy az urának megengedik marháját és jószágát. No, a fejedelmek nem látnak hozzá, de az élő Isten megkeresi őket, mind az lator Vadászokkal egyetembe. Jaj, jaj őnékik!

Mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1563., a szent Vadászok vetik vala az ő hálójokat az önnen köbelekbe. És ha eszekbe nem vötték volna magokat, és tanácsukat meg nem máslották volna, bizony oly nagy nyavalyába és kárba ejtötték volna magokat, hogy semmi Luther nem tehetett volna nagyobb kárt nékik. De a szent Atyák hertelen eszekbe vövék magokat és megmásolák a dolgot.

Akkoron az üdőben a község közül nagy sokan valának, kik nagy panaszt tesznek vala a papokra és barátokra, müvelhogy a gyónásba nagy sok asszonyállatokat és leánzókat megcsalnának és paráznaságra esztekelnének, és ugyan megtörnének. Hallván ezt az Vadászok, tanácskozának felőle, mit kelljen művelni belőle? És miérthogy a dolog még nem vala nyilván, hogy kihíredett volna, kik volnának azok, kik ezt e nagy paráznaságot indítottanak volna, parancsolatot adának ki, mind egész vármegyére Hispalis városnak, mely egy egész Érsekség vala, hogy minden ember eljőne harminc nap alatt és megjelentené a szent széknek, kit tudna a papok és barátok közül, kik valakinek a gyónásba vagy feleségét vagy leányát megszöplésítötték volna. Valaki ezeket tudná és nem jőne az vallásra, azt átokkal fenyegetik vala.

Mikoron az Vadászok ezt a parancsolatot kiadták volna, oly igen nagy sokaság jő vala mind az egész vármegyéből Hispalisba az vallásra a papok és barátok ellen, mind asszonyiállatok, mind leányok és leánzók, hogy húsz helyen sem győzik vala őket bevenni az vallásokat. És midőn a harminc nap elmúlt volna, még annyin valának hátra a tanúk közett, hogy a szent Vadászoknak más harminc napot kelle rendelni a bizonságoknak bevételére. Sőt az harminc napnak utána harmadúttal esmet harminc napot kelle rendelniek. Ott láttál volna, mint jőnek vala a nemes és nagy polgár asszonyok, kiket megcsaltanak vala a gyónásba a Papok és Barátok és befedezvén orcájokat Bethicai módra,[193] vallják vala vétköket. És kik félnek vala férjektől, külenb-külenb üdőket keressenek az vallásra: mert félnek vala az átoktól.

Ó, mint kullagnak vala akkoron a papok és barátok lefüggesztett orcájokkal és mint kandalnak vala alá-fel: mert pokol lelkiesmeretből félnek vala a büntötéstől.

De a szent Vadászok meggondolván magokat és ezt a nagy dolgot eszekbe vővék, hogy mind magoknak, mind az egész Római szentegyháznak igen nagy romlás támadna belőle, ha ezenképpen előmennének a büntötésben. És hogy a község eszébe vővén a bűnnek nagy voltát, igen meg kezdené gyűlölné és megutálni mind a papokat s barátokat, mind a gyónással egyetembe. Mert hallják vala akkoron is, mely igen nagy utálatosságban volnának mind a Confessorok, mind a gyónás a községnél. Ezokaért megtérítvén szekereket, megmásolák minden tanácsokat, és mind megégeték a nagy sok undok vallásokat. Ennek kedig oka ez lőn: mert a papok, Barátok látván szömek előtt az ő veszedelmes dolgokat, egybetanácskozának, és igen nagy somma pénzt egybehordának. És azt elküldvén a Római Pápának, minden bűneknek és latorságoknak Atyjának és patrónusának, bocsánatot nyerének tőle. És az parancsolá a Vadászoknak, hogy ne merészlenék megbántani a parázna konfesszorokat. Így csendeszüle le ez e dolog, és a parázna papok és barátok megmeneködének.

Mely igen kegyetlen latrok kedig legyenek a szent Vadászok, azt immár meghallottad egynyíhány példákból, melyeket ezelőtt feljedzettünk. De többeket is mondok azokhoz hasonlókat. A Fővadász, az Tarraconai Pispek, midőn nagy öreme volna, spaciálni méne a kertekben minden Vadászó társaival és áruló szolgáival, mely kertek a tenger partján vadnak Bethica mellett. És a parton a kertben ül vala a kertésznek egy kicsin, két avagy három esztendős gyermecske, és ott játszik vala. Azon elő morálván ezokaért és spaciálván a Pispek, egyik inasa kikapá a gyermecske kezéből a nádszálot, mellyel ott játszik vala. A gyermek hertelen síni és sírni kezde. Eljövén a kertész, kérdeni kezdé a fiacskát, mi lelte? És megértvén, hogy az inas kikapta a nádszálat a gyermek kezéből, megharagvék az inasra és visszakéré a nádszált. Nem adá az inas. A kertész megfogá a nádat az inas kezébe és az inas nem akará bocsátni. És mikoron a szegény kertész erővel ki akarná tekerni a nádszált kezéből, megromla az kezébe, és valamennyére megsérté az inasnak a kezét, hogy vére kezde járni. Az inas véres kézzel futamék a Pispek után, és panaszt kezde tönni a kertészre. A seb semmi vala, mert csak a bőrt hasította vala meg a nádszálnak a szálkája. Gyermeki dolog etc. De mindazáltal a pispek mindjárást megfogatá a szegény kertészt, és a Vadászoknak temlecébe viteté, és ott halálos fogságba tartatá szegényt nagy vasokba kilenc egész holnapig. Azonközbe szegénnek mind gyermeki, mind felesége nagy szegénységbe és éhségbe nyavalygának. Olyan rettenetes büntetéssel büntöté meg a szentséges Pispek a szegény kertészt olyan marcana[194] kis vétekért. Abból eszedbe veheted, keresztyén ember, micsoda emberek legyenek ezek, és micsoda szüvek legyen más emberekhöz. De akiknek az ördeg megszállotta szüveket, ennél egyebet nem tehetnek.

Vala Hispalisban egy szegény paraszt ember, ki munkás ember vala, és mindennapi dologgal keresi vala kenyerét. Attól egy pap elhitegötte és erővel elvötte vala feleségét, és nála tartja vala. És senki nem teszen vala róla. Ez e szegény ember, midőn efféle több szegény emberek közett volna, és beszéd támadna közettek a purgatoriumról, ő paraszti együgyüségből, úgy mint kinek a szüve rakva vala bánattal az ő feleségéért, kit a pap erővel elvött vala tőle, ezt mondá társainak:

- No, purgatoriom, purgatoriom; énnekem elég purgatoriom a lator pap, ki elüdegenyítötte feleségemet tőlem etc.

Midőn ez e beszéd a parázna papnak fülében esett volna, okot vén belőle a szegény paraszt embernek nyomorítására. Elméne ezokaért az Vadászokhoz, és bevádlá a szegény embert, úgy mint ki nem hinnéje, hogy purgatorium volna. Nagy bűn vala ez[195], hogy a szegény ember nem hinnéje a purgatoriomot, és sokkal nagyobb vala a pap bűnejénél, ki elüdegenyítötte és erével elvötte vala feleségét. Ennekokaért megfogaták az Vadászok a szegény paraszt embert ezekért a beszédekért, és két egész esztendeig tarták fogva az halálos temlecben. Azután a szentenciázásnak napján sárga keresztes kámzsában behozák a több foglyok közett, és erre szentenciázzák, hogy még három esztendeig kellene ott a temlecben tartani. Az három esztendő múlván annakutána a szent Atyáknak ítéleti szerént kellene az ő dolgának végét szakasztani, úgy, hogy azért minden marhája a Kobzóba jutna. Ím lásd, keresztyén, ha nem megtestesült ördegek ezek! Előszer szegénytől erővel elvötte a lator pap az ő törvény feleségét. Annakutána, nemhogy az lator Vadászok megbüntötnék a parázna lator papot érötte, mert az ő lator paráznaféle társok vala, hanem szegénynek még a temlöcbe szakasztják a nyakát, és minden marhácskáját elkóborlának tőle. Ó, ördegnek ördegi!

Vala esmet Gadita város[196] mellett egy erdőben egy kápolnánál egy remete, ki nem Ispaniol vala, de húsz esztendővel azelőtt jött vala be Ispaniában. Az, mikoron meghallotta volna, hogy nagy sok embereket megfognának naponként Hispalis városban az Lutherségért, ezt is meghallotta volna, hogy nagy átok alatt parancsolnának a szent Atyák, az Vadászok, hogy minden ember meggyónnék és megvallana mindeneket, melyeket tudna, mind őmaga felől s mind egyebek felől. Akik őmagoktól megvallanák az ő vétkeket, azokkal kegyelmesképpen akarnának cseleködni a szent Atyák. Hallván ezeket a bolond remete, megijede az átoktól, és beméne Hispalis városba, és a szent Atyák elejbe méne, és megvallá vétkeit. Ezek valának pedig az vétkek: hogy midőn húsz esztendővel azelőtt Genuába volt volna, hallott volna az ő egyik atyafiától, hogy szólt afféle dolgokról. Tudniillik, az embernek Isten előtt való megigazulásról, mely lönne csak a Jézus Krisztusban való hitnek általa. Annakutána a purgatoriomról és többiről affélékről. És ezeket hallván atyafiától, ítélte volna azokat nem gonoszoknak lönni. De annakutána soha nem emléközett volna felőlek. Eszébe sem jutottanak volna. Könyörge ezokaért a szent Atyáknak, hogy kegyelmesek lönnének hozzája, és megbocsátanák néki ezeket a vétkeket, mert az ő kegyelmességökre jött volna oda, és vádlotta volna vétkeit előttek.[197]

Az Vadászok ezt hallván, megfogaták a szegény együgyű remetét, és minekutána sokáig fogva tartották volna, kihozaták őtet is a szentenciázásnak napján sárga kámzsában, és három esztendői fogságra újonnan szentenciázák, és hogy minden marhácskája a kobzóba jutna. Ím lásd, keresztyén ember! Ha nem tiszta ördegek a szent Vadászok! De én azt hiszem, hogy csak képmutatásból művelték ezt az Vadászok, hogy az ő remetéjeket olyan kemény büntetéssel megbüntötték. Mert az ördeg hipokrita!

Ugyanazon szentenciázásnak napján hozának ki a foglyok közett egy jámbor polgárt Hispalis városból, minden felső ruha nélkül, mezítelen fővel és lábbal, kinek egy alutt viaszgyörtya vala kezébe, kin száz arany forintot vettek vala a Vadászok, és egy egész esztendeig tartották volna fogva a temlecbe. Csak ezért pedig, hogy haszontalan volna a pápai pepecselés, melyet az emberek művelnének valami cerimoniákban nagycsötörteken és nem Úrnapján[198] (mert Hispalis városban csodálatos nagy pompaságot űznek a precesszióban, és sok hejába való költséget művelnek). Ezokaért az jámbor polgár azt mondotta vala, hogy jobb és hasznosb volna, ha az emberek[199] ezt a heába való költséget hátra hadnák, és költenék azt a költséget szegény népekre, jövevényekre és nyavalyásokra és árva szüzekre, kiket megházasítanák aféle hejába való költséggel; és hogy valami árvákat, szegényeket tartanának belőle etc.

Ugyanazon napon hozának ki a több foglyok közett más jámbor embert, ki egybeveszett vala egy papozlárral, ki Astigiába[200] lakik vala, Bethica tartománnak[201] városában. És szegény haragjába ezt mondotta vala, hogy ő nem hiheti, hogy az Isten Fia mennyekből alászálljon, és olyan parázna lator papnak kezébe adná magát a Misemondáskort a kenyérbe[202]. Megbüntötte vala az ő regzet Bírája ezért e mondásért. De a paposzlár nem elégedék meg véle, hanem a szent Vadászok elejbe méne, és bevádlá a szegény embert. Megfogaták szegényt, és egy egész esztendeig tarták fogva. Annakutána a szentenciázásnak napján kihozzák szegényt a foglyok kezett, és felső ruhák nélkül, mezítelen fővel és lábbal egy alutt viaszgyörtyát viszen vala kezében, és kemény facsíptetével megszorították vala a nyelvét, mint annak, ki káromlást szólt volna az áldott Mise és a szentséges papi rend ellen etc.

Ugyanazon szentenciázásnak napján hozának ki a több foglyok közett két ifjú deákot, kiket csak ezért gyötrik[203] vala keserű fogsággal és egyéb pironságokkal, hogy valami verseket találtak volna nálok, melyeket valaki megírt volt Luther Mártonnak dicséretire nagy Mesterséggel. Mert egyfelől hogy olvasták a verseket, Luthernek dicsíretire voltanak írva; másfelől, hogy olvasták, szidalmára voltanak.

 

XIV. RÉSZ.

KÜLEN JELES EMBEREKRŐL ÉS MÁRTÍROMOKRÓL, KIKET MIKORON SZÖRNYŰKÉPPEN
MEGÖLTEK AZ
VADÁSZOK, ANNAKUTÁNA AZT KÖLTÖTTÉK AZ SZENT JÁMBOROKRA,
HOGY HALÁLKORT MEGTAGADTÁK VOLNA AZ
ISTENNEK IGÉJÉT ÉS IGAZSÁGÁT.

Nem elégesznek a szent Atyák avval, hogy azokat kegyetlenül megölhetnék, akik elhajolnak az ő Istenektől, a pápától, és az keresztyéni igaz hitet megvallják előttek, hanem azon is vadnak minden voltaképpen és ügyeközetekkel, hogy a testi élettel egyetembe az lelki élettől is megfosszák őket, azaz a Jézus Krisztustól, ki az igaz hitnek általa lakik az ő szüvekben. De mikoron annak szerét nem tehetik, a Krisztus Jézusnak megtartván őket az igaz hitben és a keresztyéni vallásban az ő mindenható keze által, az ő szent ígéreti szerént, holott az ő juhairól ígéretet teszen, mondván: "nem ragadja ki senki őket az én kezemből, mert az Atya, ki őket ennékem adta, nagyobb mindeneknél".

Látván ezokaért ezt a szent Atyák avagy Vadászok, hogy véghöz nem vihetik, mégis hozzájok kezdnek az jámbor keresztyénekhöz, és ha amazt nem művelhetik, mást, ami tőlek lehet, azt művelik rajtok. Mert előszer, minekelőtte szörnyűképpen megölék őket, kemény csíptetével megfogják és erősen megszorítják az ő nyelveket, hogy semmit nem szólhatnak az igaz hitről és az ő keresztyénségökről, és ártatlanságokról semmi vallást nem tehetnek. Annakutána, hogy immár megölték őket nagy kényokkal és külenb-külenbféle keserű halálokkal, mindnyájan és minden ügyeközetökkel azon vadnak, hogy az ő példájoknak az ő dücsíretes álhatatosságokat semmié tehessék. És sok hazugságokat költnek a szent Mártíromok felől, és azokat hintik a szegény együgyű község közübe, müvelhogy szegének haláloknak előtte megutálták volna a keresztyéni tudományt és elállottanak volna mellőle, és megtagadták volna igaz keresztyén vallásokat; és a Római anyaszentegyháznak vallására tértenek volna.

Ezt az álnak kettős dolgot cseleködi általok, az Vadászok által a pokolbeli. Előszer a szent Mártíromokat az ő hazugságoknak által megfosztják az ő dicsíretektől, müvelhogy álhatatoson megállották az igaz vallásban mindvégig a sáncot. Annakutána a szegény községet is megfosztja a nagy lelki örömtől, mely volna nagy sokoknak közülek az ő álhatatosságokban és a szép keresztyéni példákból.

Miért kedig, hogy mü tudjuk az ő lator álnokságos ügyeközeteket és nagy undok hazugságokat, és hogy sok jámbor keresztyének, Mártíromok, kiket ők megöltenek, és kikre azt költötték, hogy halálkort igaz hiteket megtagadták volna, mind végiglen a keresztyéni igazságnak vallásában álhatatoson meg maradtanak: annakokaért egynyíhány példákat számlálok elő az előbeliekhöz, hogy megoltalmazzák a szent Mártíromoknak az ő tisztességöket az álnok hazug latrok ellen, hogy a keresztyének öremet vehessenek az ő álhatatosságokból, és megkövethessék az ő áldott példájokat.

 

ELSŐ.

PONTIUS JÁNOS, LÉGIONEI.[204]

Mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1559. szeptember havának 24. napján, nagy sok jámbor keresztyéneket hozának ki a fogságból Hispalis városnak piacára, és ott megszentenciázák őket. Azok a keresztyén foglyok közett, kik az igaz keresztyéni tudománról vallást tesznek vala, hozának ki ez jeles embert is: Pontius Jánost, ki Pontius Rodericusnak, az Bailenij Gróf fiának fia vala, jeles és nagy nemzet, ki régen megtanólta vala az Istennek Igéjét, és abban gyakorlotta vala magát egynyíhány esztendeig. Miképpen én[205] azt jól tudom, mint az, ki sok esztendeig egymásután ides barátságban éltem véle. De nemcsak én tudom, hanem nagy sok jámbor, kik esmerték őtet, és tudják az ő Istenességének az ő mivoltát és jámborságának tekéletes voltát. Mert noha nagy nemzet vala, és az ő atyai jószágából nagy ez világi pompaságban élhetett volna, de nem művelé, hanem a szegény jövevényeket és az egyéb nyavalyásokat és nyomorultakat kedvelte és szüve szerént szerette; és atyai marhából táplálta, és annyira megsegítötte őket, hogy ugyan elszegényedék belé. Abból ez világi emberek külenb-külenbféle ítíleteket tönnek felőle, müvelhogy bolond volna. Némelyek kedig tékozlónak mondák, némelyek babonának[206] mondják vala az jámbort; mint ez világban szokott lönni, mert világ világ, kinek igen kába és ugyan bolond ítéleti vagyon Istenes dolgokban. De ő igaz hitű ember vala, és igen jó lelkiesmeretű. És noha szegénnyé lött vala, de azt oly igen jó kedvvel viselte és nagy lelki örömmel tírta, mintha igen kazdag volna. Ugyanis bizony igen kazdag vala, de az Úristenbe.

Mikoron ezt a jámbort megfogták volna az Vadászok, egynyíhány holnapig erősen vesződének és disputálának véle a fogházban, de semmit nem tehetének néki. Üdő múlva bocsátanak egy Legyet mellé a fogházba. Az kedig egy álnak gonosz ember vala, az pápai tudományba igen gyakorlott, minden álnakságos fogásokkal teljes. Ez fogoly lövén úgy, mint egy (amint tova fel meghallottad) szinetlen cséppel vala az Pontius Jánoson, és ezer módon inti vala az elhajlásra, hogy elállana az igaz hit és tudomány mellől. És annyira cséple rajta, hogy szegény elhanyatlék, és elhagyván a keresztyén hitet a Pápaság mellé álla.

Ez kedig - noha emberi gyarlóságból - ekképpen lőn. De a mü Urunk Jézus Krisztus nem hagyja el az ő juhát, hanem a szegény elhanyatlatott esmet felemelő és felsegíté, és megerősíté azt nagyobban, hogynem mint annakelőtte. Mert mikoron egy nappal mártíromságának előtte bejött volna a konfesszor hozzája a temlecben, hogy meggyóntatnák őtet halálra[207], a keresztyéni tudományt minden álhatatossággal megoltalmazá a konfesszor ellen[208] az Úristennek igéjéből, mind az foglyoknak, mind az áruló szolgáknak és poroszlóknak hallottára.

Mikoron megvetnéje az gyónást, és igen megpirongatnája a gyóntót; megkérdé őtet a gyóntó:

- Mi oka volna annak, hogy nem akarna meggyónni, holott másszor gyakorta gyónt volna?

Felelé Pontius János:

- Hogy azelőtt egynyíhányszor meggyóntam, nem én éröttem műveltem, hanem az én keresztyén atyámfiaimért, hogy azoknak az ő gyarlóságokban botránkozására ne lönnék, ha meg nem gyónnám. És a gyónásban oly konfesszort kerestem és választottam magamnak, kivel szólhattam a keresztyéni tudomány felől, az Úristennek igéje felől. De mostan az a gyónás - úgy mondá - ennékem nem szükség.

Mikoron annakutána megszentenciázák őtet a szent Vadászok, ezt olvassák vala a szentenciázásnak cikkeli közett: müvelhogy igen megutálta volna Pontius János a nagy bálványozást, melyet művelnének a pápások a kenyérnek imádásában, mind a Misében, mind a Mise kövül, midőn precesszióban hordoznák Úrnak napján, avagy midőn a betegökhöz vinnék. Vádolnak vala ezokaért őtet, müvelhogy mikoron az Misés kenyeret az betegekhöz vinnének, Pontius János soha térdre nem esett volna előtte, hanem vagy más utcára tért volna előtte, avagy hátra tért volna, hogy a papozlárt elöl nem találna, csakhogy térdre ne esnék a kenyér hordozó pap előtt, mely kenyeret ők Úrnak neveznek. Annakutána evvel vádolnák vala őtet, hogy bemenvén a templomban, mikoron a papozlar felmutatná a kenyeret az népeknek imádásra, Pontius János nem imádta volna azt, hanem háttal fordult volna hozzája.

Annakutána avval is vádolják vala, hogy gyakorta odament volna az helyre, ahol szokták megégetni az Luthereket, és morált volna, és emélködett volna, szömeit az égbe vötvén. Úgy vagyon, gyakorta műveli vala ezt, és ugyan sírva panaszolkodik vala az Isten fiának az Vadászoknak kegyetlenségökről. És kévánja vala ezt tőle, hogy szent Lelket adna néki, müvelhogy ő is valaha erős és bátor szűvel vallást tehetne az ő igazságáról, és az mártíromságnak koronáját vehetné.

Annakutána avval is vádolják vala őtet a szentenciának kimondásában, hogy Urat nem vött volna a paptól az nagyhétben, hanem szolgáit elküldezte volna valahová, és annakutána azt mondotta volna előttek, hogy immáron oltárhoz járt volna.

Az embernek megigazulása felől az Isten előtt azt hirdette volna, hogy csak az Jézus Krisztusban való hitnek általa lönne, az ő érdeméből.

Az Krisztus vérénél több purgatoriom nem volna.

A Pápának bulcsos Levelei haszontalanok volnának és sernmirekelők.

A Pápa semmi nem egyéb volna, hanem az Antikrisztus és ördegnek helytartója.

Annak ez jámbor hív keresztyénnek, az Pontius Jánosnak tiszta vallását meg akarák a szent Vadászok rontani. Ennekokaért azt költék reá, mivelhogy halálakort az ő hitének vallását megmáslotta volna, és a Római anyaszentegyháznak hite mellé állott volna. És ezt e hírt hintik vala mindenütt a község közett. De az ördögtől megvakítottak nem vövék eszekbe, hogy önnen írásokkal mást bizonyítnak vala felőle. Mert az ő kinyomtatott szentenciában őmagok tesznek bizonságot felőle, hogy azért égöték meg, miérthogy megáltalkodott volt, és keményen fogta volna a Lutherséget, hogy soha nem akart elállani mellőle. Abból eszedbe veheted, Keresztyén ember, mely igen hazugok legyenek a szent Atyák, és hogy az Vadászok nem szégyenlik az undokságot, mint a Cigánok az lopást.

 

II.

GONSALVUS JÁNOS, EGY PRÉDIKÁTOR.

Azon társaságban a foglyok közett hozának ki egy prédikátort is, kinek Gonsalvus János vala neve. Ez igen tekeletes jámbor és ártatlan életű ember vala, és a szentírásban igen tudós. Mert elhagyván a pápai undokságos tudománt, teljességgel a szentírásra adá magát, és tisztán csak azt tanolja vala. Mikoron ezokáért prédikál vala a népnek az igazulásról Isten előtt, nem tulajdonyítja vala azt semmi emberi cseleködetöknek, hanem csak az Isten fiának, az Jézus Krisztusnak érdemének, az igaz penitenciatartó és cselekedő hitnek általa.

Vallása ezokaért mind egy vala az előbeli megmondott Pontius Jánossal, mert éltekben igen jó keresztyéni barátok valának egymásnak. Minekokaért is az Úristen őket egy vallásban lövén, egy Mártírom társaságba adá őket.

Az ő halálának előtte való napon, midőn az Vadászok konfesszort küldöttenek volna hozzája, azt ő igen rongálván beszéddel, és igen pirongatván, elküldő tőle.

Midőn kihoznák őtet az Háromságos várból az Vadászok fogházokból, és vinnék a piacra, két húgát is hozának fogva mellé. Az anyát kedig két öccsével a temlecben tarták, kiket annakutána a más szentenciázásnak napjára kihozák és megégeték őket.

Kemény lőn kedig ez Gonsalvus János és álhatatos a keresztyéni vallásban. Mikoron kihoznák a fogháznak ajtaján, és látná a népnek sokaságát, kiknek gyakorta hirdette vala azelőtt az Úristennek igéjét, felszóval kezdé énekelni szent Dávid zsoltárának 106. énekét: "Úristen, ne rejtsed el az én ártatlanságomat, és ne fogd meg az én nyelvemet" etc.

És mikoron látná, hogy az egyik húga féléken volna és nem bátoron kezdene menni az halálra, kemény beszédökkel kezde azt inteni és bátorítani. De az Vadászok mindjárást kemény facsíptetével megfogaták szegénynek a nyelvét. Bátor és álhatatos szűvel meghallgatá, mikoron a szent Vadászok halálra szentenciázák szegényt és semmi szomorúságot nem mutata. Le is vonnák a papságot róla, és csúf ruhákat adának reá. És egy nagy hárs kötelet kötének a nyakára, és egy magas papiros süveget tőnek fejébe.

Mikoron immár estve felé volna, azokat, kiket a tűzre szentenciáztak vala, a tűz mellé vivék. És mikoron mindeniktől azt kévánták volna, hogy az Apastoli hitnek ágait előszámlálnák, mindenik előszámlálá. De mikoron arra jutottanak volna: "hiszek egy közenséges[209] szent Gyüleközetet,Szenteknek egyezségét"- azt kévánják vala a szent Vadászok, hogy hozzá adnának ezt az igét, "Római": "hiszek egy közenséges Római szent Gyüleközetet"; de mindnyájan veszteg hallgatának és nem akarák ezt az igét hozzáadni. Mikoron az papozlárok és barátok környülek futnának, és arra onszolnák az asszonyi állatokat, hogy ők adnának az "Római" igét a hitnek ágához, felelének:

- Mü egyebet nem cseleköszünk, hanem amit látunk, hogy Gonsalvus János cseleködik.

Ezt kedig csak azért művelik vala a keresztyén fogoly asszonyi állatok, hogy elvennék a csíptetét az Gonsalvus Jánosnak nyelvéről, hogy szólhatna, és vigasztalhatná őket, és az ő igaz hitéről nyilvánvaló vallást tehetne. Mikoron ezokaért kivötték volna a nyelvet a csíptetéből, az jámbor keresztyén Gonsalvus János bátorítani kezdé őket, és megtiltá őket, hogy semmit ne adnának a hitnek ágaihoz. És mikoron a tűz előtt az ő igaz hitéről vallást kezdenek tönni, ottan hertelen odarándíták az oszlop mellé, és ideggel megfojták szegényt. És hertelen kiáltani kezdének, müvelhogy a hitnek ágaihoz tötte volna az "Római" igét, és a Római hitben holt volna meg.

 

III.

Vala Hispalisban egy igen szép keresztyéni gyüleközet, melyben nem sokan vadnak immáron hátra, mert az Vadászok majd mind megemésztötték őket a kegyetlen tűzzel. Azok közül szentséges és ártatlan élettel kitetszenek vala négy asszonyi állatok: Vakniai Izabella, Viresiai Mária, Kornélia és ez háromnál küsebb üdői, az Bohorquia (mert nem vala még huszonegy esztendős). Ezek, noha az Istenességben egyarányúak valának, de az Bohorquia szűz tudománnyal mind meghaladja vala őket. Mert őmaga olvassa vala a szentírást, és elmélködik vala arról. És miérthogy akkoron sok tudós emberek valának Hispalisban, azokkal gyakorta szól vala, és gyakorlja vala magát az Úristennek igéjében, és annyira neveködék a tudományba, hogy mindenféle társait elhaladja vala. És mikoron a fogságban vala, sokan az tudósb Vadászok közül disputálván véle semmit sem érnek vala véle, hanem pirulással jőnek vala előle.

Az elsőnek, az Vakniai[210] háza olyan vala, mint egy szent skóla. Mert ott gyűlnek vala egybe a jámbor keresztyének. És éjjel-nappal hallnak vala ott Isteni dicsíreteket. Nem látszik vala ott semmi fertelmesség, hanem csak szent dolgok[211], melyekben valának foglalatosok; oda ére ezokaért az ördegnek Hálója is, és egyszersmind bekeríté a feljül megmondott asszonyállatokat, több jámborokkal egyetembe, mind egy vonással és fogással.

Tiltva vagyon Hispániában, hogy hispániai nyelven senki szentírást ne olvasson. De az Bohorquia szűz oly igen jeles deák vala, hogy az deákból mindent olvas és magyaráz vala. Az Egyed Doktor vala Mestere és oktatója, erről annakutána majd szólok, mert őtet is megötték az Vadászok. Jámbor, tudós, ártatlan és szent életű ember vala. Ez igen kedveli vala Istenbe az Bohorquia szüzet. És azt mondja vala felőle, hogy soha úgy nem szólhatna véle az Bohorquia szűzzel, hogy valami jeles dolgot ne tanolna tőle. Mikoron a fogházba vala, az Domonkos barátok hozzá gyülének, és csodálatosképpen disputálnak vala véle. De az Istennek igéjéből mind meggyőzi vala őket. És kijövet a fogházból vallást tesznek vala mindenütt az ő Istenes voltáról és Istenbeli bátorságáról.

Sok üdeig tarták őket fogva, és igen szertelenképpen gyakorta kényozzák vala őket. Az Bohorquia szüzet annyira kénozák, hogy végre valla az ő nyénére, mely vallás miatt az ő szegény nénje előszer fogságban esek, annakutána (amint meghallók oda fel) ugyan meghala.

Végre kihozzák őtet is, a Bohorquia szüzet, a több foglyok közett a szentenciázásnak napján, mind asszonyi állatok s mind férfiak közett, kiket kell vala megszentenciázni. A jámbor keresztyén szűz kedig bátor és vidám orcájú vala. Mikoron pedig nyilvánvaló vallást tönne az igazságról, és szép Isteni dicsíreteket mondana, megbosszonkodának rajta a szent Atyák, és csíptetébe szoríták erősen a nyelvét, és úgy vivék a piacra a többi közett. Ott megszalaszták esmet a nyelvét.

Mikoron ott a piacon előolvasták volna az ő szentenciáját, az Vadászok megkérdék tőle, ha meg akarna térni? Az kedig felszóval felelé, hogy semmi heretnekséget nem tudna, és az ő igaz keresztyéni hit mellől el nem akarna állani.

Mikoron ezokaért ezt e szent társaságot mind együtt az égetésnek helyére vitték volna, az papok, barátok erősen firtatják vala őket, hogy az Római egyházat vallanák az közenséges szent Gyüleközetnek lönni. De ezek semmiképpen nem akarák művelni, kiváltképpen a Bohorquia szűz. Hertelen ezokaért az oszlophoz szoríták és megfojták őket. És ottan kiáltani kezdének az hipokriták, müvelhogy haláloknak előtte vallották volna a Római szent egyházot a közenséges szent Gyüleközetnek lönni, és annak vallásában megholtanak volna. Szörnü hazugság!

Annakutána a szent asszonyi állatoknak házait is, ahova egybegyültenek vala annakelőtte a szent jámborok Isten igéjének hallgatására és az Isteni dicsíretökre, ugyan tövéből mind kitöreték. És örök emléközetre oszlapot tétetének fel ott, az jámbor keresztyéneknek szidalmára.

 

IV.

A SZENT JÁNOSI FERDINÁND.

Annak a szent Gyüleközetnek egyik fő tagja vala ez e Ferdinánd, ha nézni akarjuk az Istenességet és az tiszta jámborságot és a keresztyényi szeretetet etc.; és nem ez világi nemet akarjuk megnézni avagy egyéb valami környülálló dolgokat. Ifjú ember vala ez és oskolamester, abban kedig a tisztben szolgált vala nyolc egész esztendeig nagy dicsírettel. És miért az Úristennek igéjét megtanolta vala, arra tanyítja vala a gyermekeket is, amennyére lehet vala a fene Vadászoknak kegyetlenségek miatt. Mikoron megfogták volna, annyira megkényozák szegényt a csigázással és a tekenezéssel, hogy minden testét egyberonták és egybetörék, hogy úgy vonnák szegényt a kényozó házból esmet a temlecbe, mintha valamiért ganét töltöttek volna valami bőrzsákban, és azt vondoznák a földen. Mintha egy oktalan állatnak a dögét vondoznák a földen, úgy vonák szegényt vissza lábánál fogva a temlöcbe. A nagy haragra és kényozásra indíták a szent Atyákot az egyenes szép paraszt feleletek, melyeket teszen vala, és semmiből egy szálat sem enged vala nékik.

Az ő szoros temlecében is az Úristen őáltala cseleködék jeles dolgot. Mert vala ott vele fogva egy ifjú barát, kinek Morzilus vala neve, az egyik vala a szent Isidorus szörzetibeliek[212] közül. Ezt azelőtt a szent Vadászok megcsalták vala nagy sok álnakságos mesterségökkel és ígéretökkel, hogy eltagadta vala az Istennek igéjét. Úgy adá, ezokaért az Úristen, hogy ezt e jámbor Ferdinándust adának társul a fogságban az Morzillius mellé. Megértvén ezokaért az ő tántorítását, igen megfeddé őtet, és eszébe juttatá néki, mint kezdene ő járni az Jézus Krisztusnak ítélő széki előtt, miérthogy megtagadta az Krisztus Jézusnak igazságát. És penitenciára inté őtet, és minden módon vigasztalá, és megerősíté szegényt.

Kevés üdő múlva Morzillius audienciát kére a Vadászoktól. És midőn a szent Atyáknak előtte állana, másképpen kezde szólani és vallást tönni, hogynem mint azelőtt. Mert igaz tiszta keresztyényi vallást kezde tönni, szinte mint az megtántorodásnak előtte tött vala.

Mikoron a piacon előolvasták volna néki az ő szentenciázását, és megkérdöznék őtet, ha ugyan álhatatoson azokban az tévelgésekben (úgy nevezik az Úristennek igéjét) akarna megmaradni? Felele felszóval az Morzillius, müvelhogy ő nem volna tévelygésekben, hanem az ő vallása volna a Jézus Krisztusnak tiszta Evangélioma és az igaz keresztyéni vallás. Ezokaért a nyelvét egy kemény csíptetébe fogván a tűzhöz vivék őtet, és elevenen megégeték.

 

V.

JULIAI FERDINÁND.

Ez egy igen kicsin emberke vala, száraz és esztevér: ugyanis Kis Ferdinándnak híják vala. Ez Hispániából kiment vala Németországba. És ott sok tudós férfiakkal megesmerködvén, megtanolá tőlek az Istennek igazságát és igéjét. És mikoron a szent Léleknek esztekeléséből haza akarna menni Hispániába, két igen nagy hordót megtölte jó és keresztyéni könyvekkel, melyek Hispániai nyelven valának nyomtatván, hogy azok által sokan Hispániában megépíttötnének a keresztyéni igaz hitnek dolgaiban. Vala pedig igen nehéz ezeket bevinni Hispániába, mert a szent Atyák mindenfelől megőrzik vala az utakat, hogy egyet se hoznának aféle könyvekbe be az országban. Mert nem külenben tartják ők efféle könyveket, mintha ennyé mérges skorpiókat avagy egyéb mérges állatokat hoznának be az országba. Igen félnek az mennyei világosságtól, hogy az be ne menjen az országban, hogy az emberek el ne szabaduljanak a sötétségből, és meg ne lássák az ördeget és annak országát, azaz a Pápát minden piléses latraival, mely igen rút, és hogy el ne üdegenüljenek tőlek.

No, akármint őriznek vala a szent Atyák minden áruló szolgáival, az Julai Ferdinánd Istennek jó akaratjából behozá a két hordó könyvet Hispániába, és szinte Hispalis városba behozá őket. És midőn jó üdeig nagy sokan megépültenek volna a keresztyén könyvekből, valami hamis keresztyén az atyafiak közett lövén, beárulá a könyveket az Vadászoknak. Nagy nyavalyákba jutának a szegény keresztyének az gonosz áruló miatt. Mert igen sokat megfogának közülek, annyira, hogy az Vadászok nem találnának elég fogházokat nékiek. Láttál volna akkoron csak Hispalis városban nyolcszáz foglyot, kiket egyúttal megszentenciázának. Húszat is megégetének csak egy rakás fán!

Azok közett legelőszer is megfogták vala az Julai Ferdinándot, de majd egész három esztendeig tarták fogva halálos temlecbe. Gyakorta megkényozták szegényt, annyira, hogy ugyan elfáradtanak az hengérek rajta. Csodálatos erővel szerette vala az Úristen őtet, olyan kicsin száraz testben. Soha úgy nem cseleködhetének véle az hengérek, hogy visszahozván őtet a kényozó boltból, és a több foglyok közett előhozván őtet, örömmel nem vigasztolta volna a foglyokat, és hogy öremet nem beszéllett volna nékik az ő diadalmáról, és az ellenkedőknek gyalázatjokról.

Mikoron immáron a szentenciázásnak napján kivinnék, és a várnak piacára hozták volna a több foglyok közikbe, hogy őtet is ott csúf ruhákban felölteztötnék, a foglyok kezett megállván, bátor szóval szóla nékik, és vigasztalván megerősíté őket, mondván:

- Szerető atyámfiai, vitézek! Ez az óra, melyben mint erős vitézeknek vallást kell tönnünk a mü Urunk Krisztusunkról és az ő igazságáról. Annakutána egy kevés üdő múlva bizonságot teszen ő is müfelőlünk, és mennyországba felvészen, holott mindörökken örökké ővéle uralkodunk.

Hallván azt az áruló szolgák, mindjárást erős csíptetébe fogák a nyelvét, és azt viselé mindvégiglen.

Mikoron a fára fel kellene hágni, leesék térdre, és a mártíromsághoz az ő kész voltát, melyet ki nem mondhat a nyelvével, miérthogy azt csíptetébe igen erősen szorították vala, cseleködettel megmutatá, mert a grádicsokat, melyeken fel kell vala menni a tűzbe, megcsókolá.

És minekutána az oszlophoz kötezték volna, és kötelékfákat raknának körüle, fejével int vala az ő társainak, hogy bátorok lönnének, és minden ijedség nélkül szenvednék a halált. Ekképpen mutatá meg a szent Mártír az ő keresztyéni vallásának álhatatos voltát, jó példát adván az ő keresztyéni társaságnak.

Vala ott mellette halálkort egy jeles hipokrita, kit Doktor Ferrandosnak hínak vala Rodriguij[213]. Ez, mikoron immár mind elkészítötték volna a fát az gyújtásra, azt tudja vala, hogy megrémült legyen a szent Mártír, szöme előtt látván az halált. Megnyeré az Helytartótól, hogy megszabadítatná a nyelvét a csíptetéből. Vala kedig olyan reménségben, müvelhogy visszavonnája az egész nép előtt az ő keresztyéni vallását, melyet azelőtt mind vallott vala. De sokkal külenben lőn. Mert mikoron Juliának megszabadult volna a nyelve, nemhogy visszamondotta volna keresztyéni vallását, hanem újonnan kezdte azt vallani, és sokkal szebben és ékesben, hogynem mint azelőtt. Annakutána az hipokrita Ferrand Doktorra térvén, erősen feddik vala reája, mint arra, ki tudná ugyan az igazságot, de lelkiesmereti ellen azt eltitkolnája és üldeznéje. És mikoron ott állana és megijedett volna, és semmit nem tudna néki felelni, ekképpen kezde kiáltani:

- Mit művelsz, Hispánia? Nagy népeket tudtál enyhíteni[214], egy marcana emberkét, háborúság támasztót nem tudsz enyhíteni! Öljétek meg!

És az áruló szolgák, indíttatván az képmutató Ferrandos Doktortól, halálos sebet vágának a szegény Mártíromnak a fején; maga immár ég vala a tűz. Látod-é, keresztyén ember, mint erősítette vala ezt a jámbort az Úristennek lelke?! De mindazonáltal azt költék annakutána az átkozott Vadászok, müvelhogy hitét megtagadta volna, és a Római szar egyház mellé állott volna.

Olyan hazug ördeg bánik ez hitván emberekkel: ha emberek!

 

VI.

LEGIONEI JÁNOS, A SZENT ISIDORUS SZÖRZETBELI BARÁT.

Ez annak előtte szabó vala Mexico városban Új-Hispániában[215]. Annakutána Hispalis városban jövén baráttá lőn a szent Isidorus Kalastromában. Ott kedig akkoron a barátok mind az Úristennek igéjét forgatják és megtanolják vala titkony. Őközettek ezokaért ő is megtanolá az Úristennek igéjét és igazságát. Miért kedig hogy szinetlen beteg vala, elhagyá a szörzetet, és onnét máshová méne. Némünemű üdében eszében juta néki, mely idesden tanyították volna őtet a barátok az Úristennek igéjére. És kévánságban esvén, visszajöve Hispalisba, hogy esmet baráttá lönne. De nem lehete. Mert addig, míg ő amoda volt, innét a barátok mind elszektek vala Németországban. Hallván azt, utánok méne Németországba, és Frankfurtban találá őket. Onnég elmenvén Genuába méne, hogy azokkal együtt lönne egy társaságban, kik ott letötték vala magokat.

Lőn kedig az üdőben, hogy Angliában meghalna az kegyetlen pápás Mária Királyné[216] asszony, mely az Jézus Krisztusnak szent Gyüleközetét kikergette vala Angliából, és annak helyébe hozták vala Istennek jó és kegyelmes akaratjából az Erzsébet asszont,[217] mely tudós és jámbor Istenes asszony, mely mostan is - Istennek hála - bírja az országot, egész Angliát.

Tetszék pedig az Hispanioloknak, hogy az ő nemzeteknek jobb és alkolmatosb volna Anglia arra, hogy odamenvén, ott gyűtenének Keresztyéni gyüleközetet. Eltekélék ezokaért ezt, hogy az angliaiokkal, kik hazamennének, ők is, az Hispaniolok, külenb-külenb társaságok közett bemennének Angliába. Együtt pedig nem mernek vala menni, mert lestől félnek vala. Mert tudják vala, hogy szertelen igen bánák az Vadászok, hogy ennyien az barátok közül egyszersmind elszektenek volna, és a Római Pápának hite mellől elállattanak volna; és tudják vala, hogy semmi költségöket nem kímílenék, hanem utánok bocsátandók volnának az ő lator legyeket, kik mindenütt elvadásznák őket minden utakon. Azt is megértötték vala, hogy a Vadászok a Kobzóból bizonyos sommát megígértenek volna mindenik főtől az áruló Legyeknek.

Ez e mü Jánosunk ezokaért egy társot mellé vevén, Ferrandos Jánost, jámbor Istenes embert, Németországon által kezde menni, és Angliában ügyeközik vala. Mikoron Strassburgba jutott volna, megkapák őket ketten az áruló Legyek egy kifogó helyben Szelandiában[218], mikoron immár azon volnának, hogy általmennének Angliába.

Mikoron az áruló Legyek reá találtak volna, és azt mondanák néki:

- Ugyan tégedet keresünk vala, és ugyan te kellesz vala! - nagy bátoron ezt mondja vala nékik a mü Jánosunk:

- Ha engemet kerestek, ihol vagyok! Menjünk el bátor, mert tudom, hogy az Isten velünk leszen!

Mikoron bevitték volna őket az városba, erősen megkényozák őket, és azt kévánják vala tőlek, hogy megjelentenék az ő társaságokat. Kevés nap múlva a hajóba rakják vala őket, és visszavivék Hispániába. Az hajóba fogva tarták őket, csoda rettenetes féket fejekbe vötvén. Olyan vala, mint egy merő sisak, mely mind befedi vala fejeket és orcájokat, és egy vas lánna beméne szájokba, mely lefogja vala nyelveket, hogy egyet sem szólhatának. Amellett vas láncokkal és békokkal kötözték vala őket, mind kezeket s mind lábokat.

Ekképpen vivék őket az Vadászoknak temlecében; az Legionei Jánost Hispalisban, a társát pedig az Olajvölgybe, holott is annakutána keresztyéni igaz vallásban álhatatoson megmaradván elevenen megégeték. Ez kedig azelőtt való üdőkben társa vala az Cacaliai Doktornak, kit ugyanottan nem sok üdővel azelőtt megégettének vala, ki az ő húgának leányát megjegyzette vala néki.

A Legionei János pedig sokáig vala fogva, holott az Vadászoknak kegyetlenségét kellett szenvedni sokképpen, mind az eledelek dolgából, mind a sok kényozásoknak dolgából. A szentenciázásnak napján katana csúf öltezetet adának reá, és keresztyéni bátorsággal méne a kegyetlen Vadászok elejbe. De irtóznak reá nézve, mert a nagy hosszú fogságban és gyötrésekben ugyan mind elszöresedett és elhitvánkodott vala. Avval is vala nem igen gyönyörűséges látásra, mert egy erős csíptetével annyira szorították vala a nyelvét, hogy a szájából aláfolly és függ vala a nyál mind a földig.

Mikoron ki adták volna szentenciáját, és a halálra vinnék, megszabadula néki a nyelve. És ottan nyilvánvaló szóval igaz keresztyéni vallást teszen vala a mü Urunk Jézus Krisztus felől, oly nagy bátorsággal mintha ingyen nem volna fogva.

Az halálkort egy lator hipokrita barátot adának mellé, ki az ő szörzetebeli vala. Az erősen gyötri vala szegényt, eszébe juttatván néki a régi babonaságokat az kalastromban, melyeket pajtások lövén űztenek vala az ő barátságoknak a kezdetiben. De mentől több álnakságos mesterségöket keresnek vala, hogy őtet az ő keresztyéni hitében megháborítanák, annál bátrobb lőn ő. Mert a mü Urunk Jézus Krisztus megerősíté és megoltalmazá az ő vitézét. Minekokaért is keresztyéni álhatatosságban meghala.

 

VII.

CZAVESIA FRANCISKA.

Ugyanakkoron azon keresztyéni sereget megékesíté ez Czavesia Franciska is, mely apáca vala. Ahhoz is férközett volt az Istennek kegyelmessége, noha bezávárt kalastromba lakott. Mert az Istennek választásának magva erős, és hibát nem teszen, hanem mikoron az ő üdeje elérközik, ottan ő megeleveneszik az Istennek lelke avagy hatható ereje által. Tanyította vala ezt az asszonyi állatot az Úristennek Igéjére és Evangéliomára az Egyed Doktor, kiről ennekutána szólandók vagyunk. Ezokaért ez e nagy világosság, mely az ő szüvében vala, nem maradhata sokáig elrejtve, hanem kiadá és kimutatá az ő fénességét, és az ő üdejébe megvidámítá a keresztyéni szent Gyüleközetet, és példájával azt igen megékesíté és megerősíté.

Mikoron ezokaért megfogták volna őtet az Vadászok, minden kényokkal megkényozák őtet, és a szentenciázásnak napján kihozván, elevenen megégeték. Igen kevés beszédű vala a szent Mártír, és életében igen kevés férfiúval szólt vala. De hogy a Vadász Doktorok vetélködnek vala véle, az ő jeles feleletivel a szentírásból mind megszégyeníti vala őket. És az Úristennek igéje mellett kemény fedésekkel megfeddi vala őket, és néma ebeknek és vipera kégyóknak fiainak nevezi vala őket. Csodálatos vidám bátorsággal méne pedig az halálra etc.

 

VIII.

LOSODA KRISTÓF ORVAS.

Ezt is az Úristennek igéjére tanította vala az Egyed Doktor. Csoda dolog vala ez, hogy kiket az Egyed Doktor kezdett az Úristennek Igéjére tanyítani, oly igen megfogott rajtok mindjárást, mintha eleven szenet töltett volna szüvekbe, és úgy gyullasztotta volna őket mind belső Istenességre, mind külső Istenes cseleködetökre. Ez vala nyilvánvaló jele, hogy az ő tanyítása mellett mindenkoron jelen vala a mü Urunk Krisztus Jézusnak szent Lelke, mely belöl tanítja vala őket, világosítván az ő elméjeket és lelkeket. Ez az ifjú, jeles, jámbor tudós ember és jeles orvos vala. De mikoron leánt kérne magának feleségül, az Losodát, az Ipa soha nem adá néki az leányt, hanem ha előszer az Úristennek Igéjét megtanolná az Egyed Doktortól. Megtanolá ezokaért az Evangéliomot tőle nagy hamarsággal, hogy ugyancsak hamar jeles keresztyén lőn benne; annyira, hogy a titkon való keresztyéni gyüleközet[219] lelki pásztorrá választaná őtet.

Mikoron ezokaért megfogták volna őtet az Vadászok, kegyetlenképpen kényozák őtet, és kivövék tőle az Kis Julai Mártírnak könyveit. És jeles keresztyéni vallást tőn. Minekutána kedig kényozták volna őtet az hosszú fogságban, kihozák őtet a szentenciázásnak napján, és a szentenciázásnak napján elevenen megégeték. Halálkort a fára felállván, erősen vetélködik vala az hipokritákkal, kik környüle futkosván, ügyeköznek vala őtet hitében megháborítani és az igaz vallástól elvonni. De nem teheték szerét, mert az Úrjézus az ő szent Lelke által megvilágosította és megerősítötte vala őtet. Az lator papok, barátok, hogy a szegény község, mely környül áll vala, meg ne értenéje az ő vallását, mind deákol szólnak vala néki. És ő az álnokságot nem vővén eszébe, mind deákol felel vala nékik, szép és igen ékes szólásoknak módjaival; és az ő keresztyéni igaz vallásában álhatatos lövén mindvégig, meghala az Úrban.

 

IX.

ARELLANIAI KRISTÓF.

Ez e jámbor keresztyén szent Isidorusnak szörzetebeli vala, Hispaniol nemzet, igen tudós ember, annyira, hogy mását még nem fogtanak az Vadászok az ő hálójokba. Az önnen társai árulták vala be a jámbort. Maga az ő tudományáért ugyan düszes vala az ő szörzetek. Mert mind megtanolta vala az Pápai tudománt, melyet megírtak az Pápai doktorok: Aquinas Tamás, Scotus János és Lombardus Péter[220], és azt az Úristennek igéje mellé szabván, csodálatosképpen meggyőzi vala mind az pápásokat. Az lator Vadászok semmit nem gondolának az ő tudós voltával és nagy bölcsességével, hanem a tűzre szentenciázzák az jámbort. És mikoron az piacon előállották volna őtet a szentenciázásra, bűnt költének hozzája, müvelhogy ezt mondotta volna, hogy a Krisztus Jézusnak szent anyja olyan szűz volt volna, mint őmaga. Ezt költének kedig a szent Atyák csak azért, hogy a szent és tudós jámbort gyűlölségbe hozhatnának az község előtt, miérthogy látják vala, hogy nagy becsületbe volna a község előtt.

Hallván ezt e vétket Arellaniai Kristóf, melyet költettek vala reá, felszóval kiáltá az egész község előtt, hogy ez undokságos hazugság volna, melyet hamisan őreá költöttenek volna. Mert nem a volna az ő hite, hanem más, tudniillik, müvelhogy szűz volna az Mária, melyet ő az szentírásból megtanolta volna, most is kész volna hozzá, hogy arról bővséges bizonságot akarna tönni, ha szükség kévánná.

Mikoron a tűznek helyére vitték volna, ott a tűz mellett áll vala egyik hipokrita barát, az ő szörzetbeli; és erősen kacag vala, és kacagásával bosszontja vala a tudós szent jámbor embert. És ez az undok barát egyik vala közülek, kik őnéki azelőtt fő ellenségi voltanak. Látván ezt Arellanai, megbosszonkodék valamennyére rajta. De hamar megcsendeszüle, és nagy engedelmesképpen megmutatá minden cseleködetivel az ő Istenes voltát. És ugyanakkoron szépen vigasztala és megerősíte más barátot is, ki annakelőtte ő tanyítványa volt, kinek Johannes Chrisostomus[221] vala neve. Mert azt is a keresztyéni hitért megszentenciázták vala véle a tűzre, és együtt égeték meg ővéle.

 

X.

DOKTOR EGYED JÁNOS, az Hispalis főtemplomnál való Kanonokoknak prédikátora, jeles tudós ember, kiről azelőtt gyakorta lött emléközet. Ezt ez jámbort Károly Császár igen szerette, és gyakorta gyónt hozzája, és prédikációját is gyakorta meghallgatta.

Ez e Doktor Egyed előszer a Pápai tudományt és Isten felől való tanyítását tanolta. Szájából hallottam az jámbornak panaszolkodását arról, miképpen az ő jó első üdejét aféle undok tudománnak megtanulásában elköltötte volna hejába. Mert ezt beszéli vala, hogy az ő üdejébe, mikoron az Complutensis országos oskolájában[222] tanólt, ugyan nagy gyalázatnak ítélték, ha valaki szentírást tanolt. Azt mondja vala, hogy gugolással afféléket nevezték Bibliastáknak. Valaki igen tudta megtanolni Aquinas Thamasnak, Scotusnak, Számveti Gergelnek[223], Lombardus Péternek írásit - azt ítélték és tartották fő Mesternek. Mert ezeknek írásoknak sokkal nagyobb becsületi volt a szentírásnál.

Mikoron ez az Egyed Doktor annakutána prédikátor lött volna Siguence[224] városban, nem sok üdővel annakutána Hispalis városban hívák, hogy az megyés templomban prédikátor lönne. Mert az előtte való prédikátor az Sándor, igen dicsírte vala őtet az Káptolonnak, müvelhogy az Egyed Doktor nem csak tudós ember és jeles prédikátor volna, hanem szent, jámbor és ártatlan életet is viselne.

Mikoron immár felvötte volna a tisztet, váltig prédikálá a szokott Pápai tudománt, és abban váltig bölcselködik vala. De az Úristennek igéjéhöz ennyit tud vala, mint a lúd az zsoltárhoz. Jöve hozzá az Úristennek csodálatos gondja viseléséből egy szegény paraszt ember, és az megszólítván őtet, mondá:

- Egyed Doktor, tudós ember vagy, de igen hitvány keresztyén prédikátor vagy. Mert ha az akarsz lönni, másképpen kell tanolnod, és másféle könyveket kell olvasnod.

Elcsodálkozik vala előszer az paraszt embernek beszédin, de miérthogy jámbor és csendesz elméű ember vala, nem háborodék meg a szegény paraszt embernek beszédin, hanem gondolkodni kezde a dologról. Mert az Istennek lelke esztekéli vala az ő szüvét.

Azonközbe akada az Egyed Doktor mellé egy igen tudós ember, kinek Fontius Constantinus vala neve, evvel igen barátos lőn az Egyed Doktor, és egymással szinetlen vetélködvén, az Egyed Doktor megkezdé jobban esmerni, hogy nagy tévelygésben volna. És úgy kezdé derékképpen a szentírást olvasni és igen tanolni, egyéb jó és igaz könyveket kezde keresni; és naponként igen gyarapodik vala a szent tudományban, az Úristennek igéjében.

Hogy immár prédikál vala, nem úgy hántorgatá té s tova beszédét, mint azelőtt. Hanem szép renddel, az Úristennek akaratja és igéje szerént magyaráz vala mindeneket nagy figyelmetességgel. Az Úristennek igéje megmutatá az ő erejét az hallgatókon. És naponként gyarapodik vala az Úrnak szent gyüleközete, és utálatosságban jutának a Pápai szörzések és az hipokritáknak minden cseleködetek.

Igen iríli vala ezt az ördeg, és szinetlen vádolja vala az ő képmutató baráti által az Egyed Doktort a szent Vadászok előtt. Azok is mindnyájan igen gyűlölik vala őtet. Kiváltképpen akkoron kezdének főképpen reá irigyködni, mikoron Káról Császár neki adá az Dortosai[225] pispekséget. Félnek vala az Vadászok tőle, hogyha a pispekségben szállhatna, tehát minden veszélt tönne az pápásokon. Minekokaért mindenvoltaképpen arra tanácskozának, hogy ha valamiképpen megolthatnák őtet.

Elüldézék ezokaért őtet a szent szék elejbe. És mikoron az Vadászok forgatták volna minden álnokságokkal az ő ügyét, megfogák a jámbort, és az halálos temlecbe bevivék.

Nagy sok cikkelekről vételködnek vala véle. Tudnillik, az ember megigazulásáról az Isten előtt, az jó cseleködetekről, az cseleködeteknek érdemiről, az Purgatoriomról, az emberi léleményekről, ha azok valamit használnak az bűneknek bocsánatjára; az egy Krisztusnak Közbejárásáról, az hitnek bizonyos voltáról, az öreklyékről, a szent keresztnek fájáról, melynek egy darabocskát imádtatnak vala az papok a községgel az megyés templomban; az képekről és azoknak imádásáról; a Szenteknek segítségül való hívásáról, az emberi szörzésekről. És mikoron az embernek megigazulásáról Isten előtt feleletet tött volna az Vadászok előtt, nagyobb okot vőnek abból az jámbor ellen való düheskedésre, mert oly jeles feleletet és vallást tött vala erről, hogy soha azelőtt, sem ennekutána mását nem hallottuk senkitől, sem olvastuk senkinél. Mert az elébeli cikkelekért nem mernek vala arra menni, hogy megégetnék a jámbort. Mert tartnak vala is Károl Császártól, ki őtet méltónak ítélte vala olyan jeles pispekségre. De annakutána reá rohanának mindnyájan, és mindenképpen okot keresnek vala hozzája, müvelhogy ugyan megölhetnék az jámbort.

Vala egy tudós vén ember az Vadászok közett, kit Coranusnak neveznek vala. Az, látván az jámbor Egyed Doktornak ő ártatlanságát, pártját fogá. De ez ellen támada más Vadászi egy undok hipokrita, Diazius Petrus, egy igen kövély felfuvalkodott gonosz ember, ki az igaz keresztyénséget eltagadta vala. Az Vadászok két bírót kévánnak vala az tudománnak megítélésére, Varquio Mortvoiát és Constantinust, ki Károl császár konfesszora vala. Egyed Doktor az ő részére nevezte vala Szamorenei Barthost, egy Domonkos barátot, ki sokszor szólt vala Egyed Doktorral az Úrnak igéjéről, és megjelentötte vala néki, hogy ő is keresztyén volna. Ezt az barátot Károl császár tövé annakutána Toletumbeli[226] pispekké. Ugyanakkoron az üdőben ítíletet tőn a tudomány felől Arias, kit közenségesképpen Szőke Mesternek neveznek a Vadászok közett, kit Corranusnak neveznek vala. És miérthogy az elöl nevezett barátok Károly császárral Alsó-Németországban valának, és jelen nem lehetének az ítéletben, ezért más bírót választának az Salmantica[227] országos scolából, Asotus Domonkost, ki Domonkos szerzeti Barát vala, ki tudományáért igen híres-neves vala, de Sofista[228] avagy az Pápai tudományba és emberi léleményekbe[229]. Ezt kedig nagy munkával és sokáig való várásának utána Salmanticáról elhozák Hispalisba. Mikoron az odajött volna, álnakul kezde cseleködni az jámbor együgyű Egyed Doktorral. Mert hozzája méne, és titkony kezde szólani vele igen idesden és barátságoson. Mindenben ajánlá magát őnéki. Mikoron az beszéd közett eszébe vötte volna, hogy az Egyed Doktor megáltalkodott volna az ő szentenciájában[230], és hogy úgy fogta volna az Istennek igéjét, hogy senki el nem hajthatná mellőle; ottan azt teteti vala az Barát előtte, müvelhogy ő is azon értelembe és jámbor keresztyén volna. Azt végezé Egyed Doktorral, hogy azokat a cikkeleket, melyekért sok szóba költ volna[231] a község előtt és az Vadászok előtt, szépen megmagyarázná, és azt az magyarázatot megírnája, hogy nyilván abból annakutána minden megértené, müvelhogy semmi hamisságot forgatna. Sőt arra ígéri vala magát az Barát, hogy ő maga megírnája annak a formáját[232], melyből lönne annakutána a község előtt az a magyarázat. Ha pedig az nem tetszenék néki, tehát mindketten egybeülnének, és úgy írnák meg ezt a formát az ő lelkiesmeretinek megerősítésére és az igazságnak megoltalmazására.

Megírá ezokaért Asotus Barát annak az magyarázatnak formuláját. Annakutána szólának egymással felőle, és mindketten szépen megegyenesedének rajta.

Midőn annakutána az Vadászok napot regzettenek volna az megyés templomba, két prédikáció széket szörzőnek egymás ellenébe. Egyiket Egyed Doktornak, az másikat Asotus Barátnak. Nagy gyüleközet lőn a templomban, mert mind az egész község egybe gyűle oda.

Mikoron az Asotus Barát prédikállott volna, a prédikáció után kivona kebeléből egy írást. De az álnak lator nem azt voná ki, melyet azelőtt írt vala, és melyen megegyenesedtenek vala egymással. Hanem mást, kit azután írt vala, mely mind ellenközik vala avval, melyet azelőtt írt vala. Mert az[233] az írás tisztán tartja vala az igazságot, és Egyed Doktornak vallását. De ez nem! Hanem mind ellenközik vala az igazsággal, és visszamondja[234] vala mindazokat, melyeket azelőtt két esztendővel az Egyed Doktor nagy álhatatossággal prédikálott vala, és a fogházban vallott vala. Messze valának a prédikáció székek egymáshoz. És miérthogy egyenetlen szentenciákat[235] mondnak vala mindkét felől, susog és szól vala a nép, annyira, hogy a népnek susogása és beszéde miatt az Egyed Doktor nem hallhatnája, mit mondana az Asotus barát az ő prédikáció székiben. És mikoron Asotus Barát egyik cikkelit az visszamondásnak elolvasta volna az nép előtt, felszóval kiált vala az Egyed Doktorra, kérdvén: ha ő szóva volna-é? Felelé Egyed Doktor, hogy ő szava volna, noha nem hallotta volna, mit olvasott volna ki a Barát az írásból. Mert ő, a szegény együgyű jámbor keresztyén azt tudja vala, hogy azt az írást elolvassa cikkelenként Asotus Barát, melyet azelőtt egyenlő akaratból megírtak vala, és melyen mindketten megegyenesedtek vala. Maga más vala, mind az igazsággal ellenkedő, és mellyel mind visszamondatja vala a szegény Egyed Doktorral amit azelőtt prédikálott vala, és nagy álhatatossággal a temlecbe megoltalmazott vala.

Ennek vége lövén, megszentenciázák szegény Egyed Doktort, müvelhogy három esztendei fogsággal meg kellene őtet büntötni. És megtilták, hogy tíz egész esztendeig soholt ne prédikállana, leckét[236] se olvasna, semmit sem írna, annakutána, hogy szabad ne volna Hispániából kimenni. Erre hozta vala az álnak lator Asotus Barát az ő csalárdságával, melyet még a szentenciázáskort sem tudja vala a szegény együgyű Egyed Doktor. Müvelhogy ő az Asotus Barát miatt ekképpen járt volna. Csodálkozék ezokaért, honnét volna olyan ő büntötése? Mikoron annakutána visszahozták volna a fogházba, ott jövének annakutána az ő baráti hozzá, és feddének reá, miérthogy megtagadta és visszamondotta volna az igazságot; és úgy érte azoknak beszédekből, mint járt volna az baráttal.

Méglen szegényt ott tarták az fogságban, három fő ellensége hala meg. A Sborro Domonkos barát; Mexius Péter, ki filosophusnak nevezi vala magát, maga oly tudatlan vala, mint egy szamár; és Diazius Peter, egyik az Vadászok közül. Ezek ő fő ellenségi gonosz halálokkal meghalának mind egymás után.

Éle annak a csalárdságos visszamondásnak utána öt esztendeig, és minden ember a község közett tisztességes emleközetet és ítéletet teszen vala felőle, és igen hasznos vala a község közett, nem külenben mint azelőtt, mikoron szabad vala néki prédikállani. Elméne és meglátogatá az atyafiakat az Olajos völgybe, melyek az Evangéliomot megesmervén elhadták vala az Pápai undokságokat, és az Cacalie Doktornak fenyítéke alatt valának.

Mikoron azokat az atyafiakat vigasztolta volna, hazatére Hispalisban. De miért hosszú vala az út, az nagy rázódásból, melyet sok üdőtől fogva nem szokta vala, megbetegüle, és kevés üdő múlva nagy békességes lelkiesmerettel kimúlék ez világból, az örek életnek nyugadalmára.

Szép és jeles munkát hagyott háta megett. Tudniillik, az Mózes Próféta első könyvének magyarázatját. Egy nyíhány Psalmusra is magyarázott, és Salomonnak Főénekére és szent Pálnak levelére, melyet írt az Colossa városbelieknek. Magyarázta pedig Hispániai nyelven igen szépen és gyönyörűségesen, nagy lelki hasznokkal. És ezek az ő munkái megmutatják, hogy az élő Isten igen jeles és jó lélekkel szerette volt, és hogy Istenes jámbor szent ember volt.

Akiket kedig a temlecbe írt, azok meghalodják a többit, hogy evvel is az kegyelmes Isten megjelentenéje, hogy ő azokkal vagyon, kik őérötte szenvednek és keresztet viselnek.

Két esztendő múlva jobban meggerjeszté a pokolbeli ördeg az Vadászoknak szüvét, és kiásaták az ő testét és tetemit, és az piacra hozván, vászonból csinálának az ő képét, és az ő tetemit az ő képével megégeték. Nyilván, ha ő maga jelen lött volna, külenben nem cseleködtenek volna véle. De az, ki mennyekben lakik, megneveti és megcsúfolja őket, melyet megbizonyít rajtok alkolmatos üdőben etc.

 

VÉGEZŐ BESZÉD.

Ím atyámfiai, keresztyének, ez könyvből meglátjátok, münémü hatalmat vött a Pápa az ő piléses darabantival az Istennek Gyülekezetin Hispániában és Olaszországban. És szinte olyan kegyetlenképpen cseleködett ezelőtt való esztendőkben Angliában, midőn Filep Király[237] házasságra vötte vala az királyi nemből való nagy üdeű apácát[238] feleségül magának. Sok esztendőtől fogván úgy cselekösznek Flandriában, Burgundiában és az egész Alsó-Németországban. Sok ezer Mártíromot öltek meg ott negyven esztendőtől fogva, és számlálhatatlan kéncset gyűjtöttenek ott, melyet elfondorlottak az Piléses latrok a sok jámbortól, és a Kobzóba ragadták. Kimondhatlan tyrannis és kegyetlenség regnál ott. Nem szabad ott a Polgár ember magával: undok rabságban tartják. Nem engedik az ördegnek vadászi, hogy az Polgár embereknél egy könyv is legyen, sem Újtestamentomat, sem Bibliát, sem semmit. Házonként járnak minden esztendőben, és mind elkeresik az házokat: valahol valami könyvet találnak, azt mind elveszik, és a gazdát mindjárást az halálos temlecbe viszik. Ha könyvet nem találnak, a gazdát megesketik, hogy igazán akarja megmondani mindent, amit tud mind a két szomszédja felől. Azt kérdik meg tőle, ha Luther-é valamelyik a szomszédok közül? Ha húst eszik-é böjt napon? Ha megyen-é mindennap a Misére minden házanépeivel? Ha gyónik-é és Urat vészen minden böjtben? Ha imádja-é a Szenteket? Ha ad-é comparaciót papoknak avagy barátoknak az áldott Miséért? Ha térdre esik-é, mikoron az urat[239] viszik valami beteghöz? Ezt és effélieket nagy sokakat megkérdenek a gazdától. A végében annakutána megkérdik hit szerént tőle az családját, hányan legyenek? És az gazdának meg kell mondani, és azoknak neveket mind levélben teszik,[240] és mindenkinek adnak egy-egy ón pénzt. Azt az ón pénzt böjtben meg kell a gazdának behozatni vélek az egyházban az Legestrom szerént, és midőn mindenik meggyónt, odaadja az ón pénzt és mellette egy ezüst pénzt. Úgy meneködhetik meg mindenik annakutána. Nagy sommát teszen csak a gyónó pénz is esztendeig. Ekképpen kereskednek a szent Atyák, és megfosztják a szegény népeket mind az lelkiektől s mind e testiektől.

Ezt kévánják, ezt szomjúhozzák az ördegnek Hóhéri, és ezt keresnék minden voltaképpen türajtatok is művelni, Atyámfiai Magyarok, mind Erdélben s mind Magyarországban. Ezért gyűltenek volt ennyi papok, barátok mindenfelől Maximilianus Császár[241] táborában, mikoron az vén Törek császár vitatja és vészi vala Szigetet és Gyulát. Mert akkoron egynyíhány ezeren voltanak barátok és papok a táborban, és minden napon kereszttel jártanak az ora pro nobisszal[242], és sokezer Misét mondottanak mind az földen, mind az hajókban a Dunában: evvel az ájítatossággal az ő rétes Istenektől azt kévánván, hogy immár kezekbe adná Magyarországot. Hogy a jó földen vadászhatnának, mint azelőtt vadásztanak Hispániába, Olaszországban, Angliában és egész Niderlandban[243]. Sőt immár mindeniknek az Papok, Barátok közül a levél köbelébe volt, ki hol legyen Pispek, Apát úr, Prépost, Esperes, Kananok, Oltármester, Vikárius, Plébános, Prior, Gardian etc. Mert készen immár számot vetettnek volt, de a gazda nélkül. Azt ne véljed pedig, keresztyén, hogyha Magyarországba beférkezhetnének, hogy külenben vadásznának, avagy lágyobban cseleködnének, mint ott cselekösznek, ahol mostan a megvakult Fejedelmek után bírnak: ingyen se véljed azt, hanem mindnyájan olyan nagy, sőt sokkal nagyobb ínségben lönnénk, hogynem mint azok, kik Hispániában avagy Olaszországban vadnak.

Élő Isten, minden állatoknak teremtője! Mü nem evégre teremtetted az emberi nemzetet, sem mikoron megromlott volna nem avégre megváltottad a te szent Fiadnak általa! Miért engeded tehát, Kegyelmes Úristen, hogy ez vadkanok, medvék, farkasok etc. oly igen elvesztik a te juhaidat? Tied, én Istenem, a szőlő! Miért hagyod az Antikrisztus latornak annyira elpusztítani?

Pásztoroknak mondják ez kegyetlen monstromok[244] magokat. Úgy vagyon, hogy pásztorok, de olyanok, mint kikről panaszolkodik szent Ezekiel Próféta: "Nem a te szegény nyomorult nyájodat legeltetik, hanem magokat. Nem nyírik a szegény juhokat, hogy gyaptyokat elvennék, hanem ugyan megmetszik torkokat a te juhaidnak, és megnyúzzák őket kegyetlenül. Nem fejik meg őket, hogy elvennék csak a tejet, hanem véreket is szíjják és megisszák. Nemcsak a kevéreket észik meg, hanem az erőtleneket, betegöket, nyavalyásokat is sem kímílik."

Keresik mostan is a te juhaidot, kegyelmes Úristen, de nem mint a jó pásztor keresi azokat, melyek eltévelyedtenek, hanem hogy megöljék és megmészárolják őket minden kegyetlenséggel. Ne engedjed, Úristen, hogy a te örekséged tovább annyira elnyomorodjék és elpusztuljon ez gonosz ördegi vadok és Vadászok miatt, hanem légy oltalmunk ez a fene vadak ellen!

Atyámfiai Magyarok, ebből a könyvből lássátok meg immár, kicsodát imádtatok az Római Pápában és az ő piléses seregében. Gondoljátok meg, atyámfiai, hová búdostatok, Rómába, kihöz mentetek, és ki után költettétek a tü szép magyar arany forintokat? Gondoljátok meg, micsoda búcsút hoztatok onnét haza a tü drága pénzetekért, és micsoda ínségben voltatok az Pápának piléses serege alatt.

Emellett ezt is meggondoljátok, mely igen nagy az Istennek jóvolta, melyet megmutatta ebben, hogy a mü Kegyelmes Fejedelmünket adta münékünk, kinek Istenességének általa, ő szent felsége megszabadított minket ez undokságos népöktől, mind a Pápától, mind az ő fertelmes és undokságos és kegyetlen seregétől. Esmerjük, atyámfiai magyarok, az Istennek ezt a nagy jótétét. És legyünk hálaadók az Istennek és a mü kegyelmes Fejedelmünknek. Mutassuk meg a mü hálaadásunkat őhozzája igaz szeretettel, becsülettel és igaz Keresztyéni engedelemmel. Ezek mellett szolgáljunk tiszta hívséggel néki, és mutassuk azt a hívséget mindenféle szolgálatunkkal.

Hogy kedig megmeneködjünk ez undok népektől, hogy soha közettünk helyek és lakások ne legyen, szinetlen könyöregjünk a kegyelmes Istennek, hogy legyen kegyelmes hozzánk, és minden bűneinket megbocsássa. És tartsa meg az ő jóvoltából a mü kegyelmes fejedelmünket, adjon jó egészséget és békességet néki, megoltalmazza őtet az ördegtől és minden ő álnakságitól, adjon szent Lelket néki, ki legyen ő vezérje, hogy az Istennek utaiban mindenkoron járjon, hogy az Istennek áldomása mindéltig rajta legyen. Hogy békességben megmaradhassunk, és az Úristennek igéjében megjakorlhassuk magunkat, és örökké a mü kegyelmes Fejedelmünkkel üdvezülhessünk, a mü urunk Krisztus Jézusban, az élő Istennek áldott szent Fiában: Amen, Amen, adjad Úristen: Amen.

 

KRÓNIKA
AZ MAGYAROKNAK DOLGAIRÓL.


AZ BONFINIUS ANTALRÓL ÉS ANNAK BÖLCS ÍRÁSIRÓL.

Mikoron írnának Krisztus Urunknak születésének utána 1486, és immár Mátyás király az ő királyságában nagy sok hadakat viselt volna, és egyébképpen is sok jeles dolgokat cselekedett és véghöz vitt volna, bekülde Franciaországba és Németországba, és mindenütt megkeresteté az jeles tudós népeket, és behozatá azokat nagy költséggel és bőv füzetésre Magyarországba; [A MAGYAROK BARBÁRUSOK.] mert látja vala, hogy a magyarok barbárusok és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. [MÁTYÁS KIRÁLY HOZÁ BE A TUDOMÁNYOKAT.] Ennekokaért hozá be a sok tudós embereket Magyarországba. Ezek mellett egyébféle sok jeles műves mestereket külenb-külenbféle tudományokban és mesterségekben, hogy az magyarok meglátnák azoknak szép tudományokat, nagy emberséges voltokat és az ő bölcs mesterségeket: ők is megszelídnének, és a régi ostobaságból kitérnének, és tanulnának naponként szép emberséges és bölcs tudományokat és mesterségeket, hogy az ő országa is megépülne és megékesülne. [MÁTYÁS KIRÁLY TISZTESSÉGKÍVÁNÓ.] Miért kedig Mátyás király igen nagy tisztességkívánó is vala, nem akará, hogy az ő jeles cselekedeti, jeles hadai, nagy győzedelmi és az ő sok jeles lött dolgai, avagy az ő nagy vitéz atyjának dolgai, jeles cselekedeti és ennyi sok diadalmi vele egyetembe meghalnának és felejtségbe jutnának; hanem hogy renddel megírattatnának, és az írásnak vagy krónikáknak olvasása által esmeretbe lönnének, és megmaradnának az jövendő embereknél. Hogy ekképpen emléközetbe maradna mindenkoron az ő nevek mind az egész világban. Ezért hívatá Olaszországból ezt az Bonfinius Antalt is.

[BONFINIUS ANTAL KICSODA VOLT?] Olasz volt ezokaért ez Bonfinius Antal, Asculán[245] városbeli polgár, mely a Picenti[246] tartományban vagyon; és ékesen szóló és író a deák nyelvben volt, a görög nyelvet is igen nagy mesterségesen tudta. Volt kedig özvegy ember akkoron, mikoron Mátyás király őtet kihozatá hozzája. Vala kedig szegény ember, és maradtanak vala néki feleségétől két hajadon leányi, házasságra alkolmatosok. Mikoron ezokaért Mátyás királyhoz jött volna, szép írásokat hoza néki; hoza kedig az ő írási és szép versei közett egnyíhány kenyvet is, melyeket görög nyelvből deák nyelvre tolmácsolt vala. Mikoron látta volna ezokaért Mátyás király az Bonfiniusnak nagy bölcs voltát, igen örüle néki. [MÁTYÁS BÖCSÜLI A TUDOMÁNT.] És miérthogy hallotta vala szegény voltát, és hogy öreg kiházasító leányai volnának, ő magát ezer arany forinttal megajándékozá, mindenik leányt is ezer-ezer forinttal, hogy ez lönne jegyruhájok. Mert Olaszországban olyan törvény vagyon, hogy az atya előszer kihirdeti az ő leányának törvényét[247], mert anélkül senki nem kéri, és senki sem veszi el. Úgy marada annakutána Bonfinius Mátyás királynál.

[MÁTYÁS KIRÁLY PARANCSOLJA AZ KRÓNIKA ÍRÁSÁT.] Meghagyá kedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind az apáturaknak és mindenféle deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbeli libráriákat és minden kalastromokat, és egybegyűtenének minden jegyzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat behoznák, hogy megláthatná azokat az Bonfinius retor, és egymásután szép rendre hozhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná azokat.

És mikoron ekképpen lött volna, Bonfinius a sok jegyzésekből és külenb-külenbféle írásokból mind egy könyvbe szörzé mind az egész históriát kezdettől fogva mindvégig. [MINT KÉSZÜLT MEG A MAGYAR KRÓNIKA?] Annakutána Mátyás király mind az egész országból gyűte az urak és főrendek közül huszonnégy vényeket, és Visegrádon azok előtt és a király előtt mind kezdettől fogva végig elolvasá Bonfinius a könyvet, és úgy szóltanak renddel minden cikkelekhöz, és megmondották, mint hallották ők azon dolgokat az ő ősöktől. Úgy készült meg az Bonfinius krónikája Mátyás királyig. Mátyás király üdejébe Bonfinius mind véle volt és együtt járt véle a táborokban, és füleivel meghallotta és szömeivel meglátta mind az dolgokat, és úgy írta meg azokat szép renddel.

[LÁSZLÓ KIRÁLY ÍRATTA A KRÓNIKÁT.] Mátyás király után is élt Bonfinius, és László[248] király udvarában volt. László király is nagy füzetést tött néki, és arra fogadta, hogy az ő üdejebéli dolgokat Mátyás király üdejétől fogva megírja. Meg is írta, és annakutána az egész krónikát dedikálta és ajánlotta László királynak. De a könyv nem volt nyomtatva, hanem csak írva; és a püspekek annakutána ki-ki mind magának megíratta. [MINT TALÁLTATOTT A BONFINIUS KRÓNIKÁJA?] De miérthogy a könyv nagy és hosszú, restelték megírnyi mind a könyvet. Ezért egyik egy részét írta, a másik a másikat, harmadik az harmadikat. E sok darabokból annakutána mü üdőnkbe egybeszedegettük és rendbe hoztuk mind az egész könyvet nagy munkával és nagy nehezen, mert az egész könyv elveszett Bonfiniusnál és László királynál. [MÁTYÁS KIRÁLY JÓVOLTÁBÓL VAGYON KRÓNIKÁNK.] Mátyás királynak köszenjük ezokaért ezt, hogy nálunk vagyon az magyar krónika, és hogy Bonfinius azt bölcs és ékes deák szóval megírta. Mert ha Mátyás király oly bőv füzetést nem tött volna, és viaszfazékban és somfánál főzett volna, mint az mostani fejedelmek és urak, bizony egy csöpp krónikánk sem volna, és nem tudná senki, mint jöttenek a magyarok be, és honnét jöttenek be az országba; kik voltanak fejedelmek és királyok kezdettől fogva ez országban etc. Köszenet volna ebbe az jámboroknál: méltók is volnának ezek böcsületre, kik ebben munkálkodtanak és munkálkosznak, hogy az magyarok az ő nyelvekben megláthassák az ő elejeknek jeles históriáit; de kevesen találtatnak, kik valami hálaadóssággal lönnének az szegény jámborokhoz. Mit tehetünk? Olyan volt mind kezdettől fogva az világ. Ám légyen minden az ő kívánsága szerént.

 

AZ MAGYAR KRÓNIKA, A BÖLCS ÉS ÉKESEN SZÓLÓ,
ÉS ÉKES SZÉP BÖLCS DEÁK SZÓKKAL ÍRÓ
BONFINIUS ANTALNAK ÍRÁSA SZERINT.

 

ELÖLJÁRÓ BESZÉD.

I. RÉSZ.

[HELTAI GÁSPÁR.] (...) Bonfinius nagy sok tartományokat számlál elő, melyek mind északra vadnak, és sokféle népeket, igen régieket, és majd az egész Legyelországot mind megírja. De énnékem úgy tetszik, hogy az együgyű magyaroknak ezek nem szükségesek. A finnyás olvasóknak vagyon deák Bonfiniusok, ott megolvashatják, ha igen nagy kedvek vagyon hozzá. Elhattam ezokaért azokat. Ha kedig a felséges Isten éltetne, tehát kiadnám mind az egész világnak megírását, ott megolvashatja annakutána minden ember, hol és mint vadnak. Ha kedig az Isten elhozza az én sabbathomat,[249] anélkül lesznek az emberek.

 

II. RÉSZ.
MAGYARORSZÁGRÓL ÉS ANNAK FÖLDEIRŐL.

[MAGYARORSZÁG JELES FÖLD.] (...) Ezt írhatom kedig Magyarországnak földéről, hogy nem enged semmi földnek mind e széles világon, akár az ő jó egét nézed, akár az ő népeit, akár az ő termő és gyümölcses voltát, akár az ő barmait és vadait, akár az ő bányáit és érceit, akár aranyát, ezüstét, rezét, kénesőt[250], ónát, vasát etc. Akár az ő hév avagy hideg folyó vizeit, akár az ő gabonáit, veteményit, gyümölcseit, akár mindeneket.

A régi jeles és nagy várasi elpusztultának ugyan a nagy és szinetlen való hadak miatt, miérthogy mind ennyi nemzetek környüle voltanak, kik törtenek reá gyűlölségből. És miérthogy nem volt soha semmi nyugodalma, azért nem épűthettenek az magyarok újonnan várasokat: sőt ha valamit épűtettek is, hertelen csinálták azt, és csak imígy-amúgy épűtötték. [AZ ELSŐBEN PAPOK VADNAK.] Az emberek kedig, kik Magyarországban laknak, három rendben vadnak: elsőben papok vadnak; mert sok érsekek, püspekek, prépostok, káptalanok, apát urak etc. vadnak benne, kik mind a fő renden vadnak. Másodikban az vitézlő urak vadnak, kik gondot viselnek az hadakozásra. Harmad rendben vadnak az műves és szántó emberek és az egész parasztság.

 

AZ VÁRMEGYÉKRŐL.

Noha a régi várasok elpusztultanak Magyarországban, de ezért szántalan sok várasok, várak, faluk és erősségek vadnak és mezővárasok Magyarországban, Tótországban, Szlovákországban, Horvátországban, Rácországban,[251] Szilágyban, Máramarosban és egész Erdélyben, melyek szépen vadnak elrendelve és vármegyékre elosztva. Szép kedig és igen kies mind az egész Magyarország, és majd az egész világnál és ország tartományinál dicséretesb volna az ő szépsége, kiessége, jóvolta és az ő egészséges volta: de miérthogy olyan háborgó és békétlen, ezért a nagy tolvajlásokért és szántalan sok kóborlásokért kevésb várasok és faluk találtatnak benne. De találtatnak mindezáltal sok vármegyék és várasok benne, és szántalan sok faluk, melyek közzül sok olyan, mint egy-egy váras. És az vármegyéket nevezték az várasokról vagy várakról, vagy az hadnagyokról[252], kik a magyarokkal kijöttenek Scythiából[253], és letötték magokat a Duna mellett kétfelé; holott laktanak, most is ott laknak az ő maradékjok.

 

AZ VÁRMEGYÉKNEK SZÁMA.

(...) 10. vármegye a székesfejérvári, mely a székesfejérvári várastól neveztetik. Ez igen erős váras a rétben vagyon. Ebben vagyon Szent István királynak jeles temploma, melyben a magyari királyoknak koporsói vadnak, mert ez az ő temetűhelyek. Ezt a templomot kezdeté Mátyás király újonnan megépűteni drága költségekkel, de félbemaradott. Ha a felséges fejedelem elvégezhette volna, talám egész Európába sem volt volna mása. Ott egy prépostság vala és egy nagy káptalon, sok egyéb papokkal és sok szörzetesekkel, kiknek sok és ugyan szántalan sok jövedelmek vala: mert nagy jószágok vala mind széllel Magyarországban etc. De mikoron írnának 1543, megfüzeték a bak árát. Mostan Szelim prépost szentel ott...

[KOLOCSA ÉRSEKSÉG.] Ebben az vármegyében vala az Kolocsaváras[254] is, érsekséghely, holott mindenkoron jeles érsekek laktanak, kik a magyari királyoknak kancelláriusi és főtanácsi voltanak.

[VESZPRÍMI PÜSPEKSÉG.] 11. vármegye az veszprími, mely ellenében vagyon Kolocsának napnyugatra. Neveztetett ez vármegye is az Veszprím várastól, mely püspekséghely vala. Az Veszprün kedig német név és fejér kutat teszen, az szép és jeles forrásokért.

(...)

13. vármegye a pilisi, mely a Dunára megyen. Ennek mind hegyes földe vagyon, rakva szőlővel, de miérthogy ennyi bányák és hévizek forrnak ki az hegyekből, ezért lészen a hegyeknek a bora könyköves, és ezért részegülnek meg az emberek olyan hamar. Ez vármegyében vagyon mind a Buda, mind Új-, mind Ó-Buda, melyek mellett aláfoly a Duna. Neveztettenek kedig e névvel a budinusoktól[255], az igen régi scythiai népektől, kik Attilával az hunnosoknak fejedelmével bejöttenek Magyarországba.

Mert kijöttenek Ázsiából az hunnosok, és általkelvén a Tanais[256] nagy folyóvizét, bementenek annak Scythiának középire, mely Európában vagyon, és sokáig laktanak együtt a budinusokkal, még azelőtt, hogy bejöttének volna Pannóniába és azt elbírták volna.

A Dunaparton Ó-Buda felett tetszik még a nagy darab falakból és a körítésekből egy igen nagy régi váras, melyet a mostani emberek Scambriának neveznek. Ezt az várast épűtötték régente a sicambriusok[257], régi német népek. [LÉGIÓ: EGY-EGY BIZONYOS SZÁMÚ SEREG VOLT; TÖTT KEDIG KEZEL HÉTEZER HADAKOZÓ FÉRFIAIT, ÍGY OSZTOTTÁK A RÓMAIAK MINDEN Ő VITÉZLŐ SEREGEKET; ELSŐ LÉGIÓ; MÁSODIK LÉGIÓ, HARMADIK LÉGIÓ ETC.] Mert légiót adtak azok mindenha segítségül a rómaiaknak. És miérthogy azokat odavetették a földnek őrzésére és megoltalmazására, úgy rakták meg azt a nagy várast, és nevezték azt az ő nevek után Scambriának.

Mert Mátyás király üdejében ástanak ott ki egy követ, kin szép betűkkel írva vala: "Sicambriusoknak légiója, melyet ide őrüzésre vetettek, épűtették meg ezt a várast és az ő nevek után nevezték azt Sicambriának."

Vagyon még azon Dunaparton két igen régi puszta váras. Az egyik a nagy lapátzon vagyon Esztergom mellett Komáromnak ellenébe, Tata mellett[258], melyet a német tizedik légió épűtett volt. A másik, mely Buda felett mintegy tizenhat hagyításni földre vagyon. Ezt is a német hadakozók a tizennegyedik légió rakták volt, holott mostan Szent András egyháza vagyon,[259] és fenn a hegyen egy falu. Még meglátszanak nyíhol-níhol a körítések és egyéb rakások is, melyek még nem omlottanak le, noha igen régiek. (...)

 

III. RÉSZ.
AZ ERDÉLYORSZÁGRÓL ÉS AZ Ő VÁRMEGYÉIRŐL.

Az Erdély nem igen nagy ország, és csak az egyik része, mely Magyarország felé vagyon, az vagyon vármegyékre osztva. (...) 4. vármegye a kolosi, mely az várastól neveztetett. (...) [KOLOSI VÁRMEGYE.] Ebben az vármegyében vagyon két mélyföld[260] Kolozstól, az jeles, híres és neves váras Kolozsvár, melyet annakelőtte a németek neveztenek Klaussenburgnak, mely ennékem, Heltai Gáspárnak másik hazám. Ez várasban, Kolozsvárban lött a felséges Mátyás király ez világra az Óvárban, egy régi házban, mely a déli kapunak szinte ellenében vagyon. (...)

 

IV. RÉSZ.
AZ ERDÉLYORSZÁGNAK TÖBB RÉSZEIRŐL.

[SZÉKELYEK.] (...) Ezek mellett vadnak annakutána a székelyek. Ezek mindnyájan szabad nemesek, és a scythiabeliek közzül legrégiebbek. Ezek szabad népek voltanak, és senkinek nem szolgáltanak, hanem arra voltanak kötelesek, hogyha ellenség jutott az országra, a király parancsolatjára őnékik előszer fel kellett kelniek az ellenség ellen. Adót sem adtanak senkinek, hanem a magyari királynak egy-egy ökerrel tartoztanak a koronázatra és a mennyekezőre, és ha a királyné asszonnak fia lött. Jeles hadakozó népek voltanak ezek. És az ő földek székekre vadon osztván. Azok közett teremnek az erdélyi jeles lovak, hadra valók és jeles szekéres lovak; és sok jó és kövér ökrek.

[SZÁSZOK.] (...) A székelyek mellett napnyugatra és délre ott laknak a szászok, kiket deákol saxonesnek hínak. Ezek kedig ázsiai népek, mert Ázsiából jöttenek ki nagy sokasággal, és leszállottanak Európában. És igen régen lakik e szász nemzet ez országban. Mert nemcsak egy úttal jöttenek be az országba: miképpen annakutána a krónikába megmondjuk. (...)

 

V. RÉSZ.
AZ ERDÉLYSÉGNEK NAGY VOLTÁRÓL ÉS BÓDOG VOLTÁRÓL.

Az Erdélyország nem igen nagy ország, mert Bánffihunyadtól mind Türts váráig, mely Brassón túl vagyon, alig vagyon negyven mérfölydig az hossza. A szélessége alig vagyon húsz. De noha görbécses és igen hegyes föld, azért igen jó termő föld és igen bőv gyümölcshozó. Környüle vétetett kedig, mint egy szép koronával, a magas hegyekkel, melyek közett szántalan sok faluk vadnak, holott az emberek szántással és kapálással készítnek földet a búza, rozs, köles és egyéb magvoknak bevetésére, és mind hegyen-völgyen jeles termése leszen. [ARANYÁSZÓK.] De az embereknek nagyobb része mind aranyászók.

Mert az hegyekből és patakokból kivájják a fövént, és megmossák azt, és szép drága aranyat mosnak ki belőle, és gyakorta oly aranyokat, oly szép szömeket és gostyánokat találnak benne, hogy egyik egy girát[261], egynyíhánszor két avagy három girát is nyom. A többi kedig érceket művelnek: arany, ezüst, réz, kéncső, vas etc. érceket. És helyyel-hellyel bányavárasok vadnak az nagy hegyek közett, tudniaillik Offnbánya, Abrugybánya, Szalaknabánya, Köresbánya, Vasbánya, Kisbánya, Bernárdbánya, Toroszkóbánya.

[GYÓGYBÁNYA.] Nem messze Szászvárashoz vagyon egy jeles hév víz, Gyógyváras mellett, mely igen egészséges, és sok betegek gyógyulnak abban, mikoron benne ferednek. Ez koronás hegyekben és erdőkben Erdély környül találnyi külen-külenbféle sok vadakat, serényes ökröket, vadlovakat, jávorokat, dánvadakat, beléneket. Esmét külenb-külenbféle madarakat, zákányokat, vadpávákat, jeles sólymokat etc.

A székelyeknek földjén Vásárhely felett nem törem bor, de mindenféle gabona sok. [ANNO 1573 KOLOSVÁROTT ADTANAK HÁROM BUDAI PINTET EGY MAGYAR PÉNZEN. GYAKOR HELYEN KETTŐT.] A több helyeken kedig Erdélyben (csak Brassótól és Fogaras környékétől megválva) bőv bor terem, elannyira, hogy soholt egyebet nem isznak bornál, mert igen olcsó, elannyira, hogy egynyíhánszor egy budai pintet vesznek egy pénzen.[262] Mindenféle gabona is terem benne, jeles barmok és lovak, melyek nagy csordákkal és ménesekkel járnak a nagy hegyekben.

 

MIKÉPPEN A NAGY KÁROLY CSÁSZÁR
A SAXONIABÉLI SZÁSZOKAT FEGYVERREL
HAJTOTTA ESMET A RÓMAI KERESZTYÉNSÉGHÖZ;
ÉS MIKÉPPEN HELYHEZTÖTTE ŐKET

MAGYARORSZÁGBA ÉS ERDÉLBE.

I. RÉSZ.

[KÁROLY CSÁSZÁR MEGYEN A SZÁSZOKRA.] Azonközbe hírt hozának Károly császárnak[263] Németországból, mivelhogy a saxóniai szászok elhatták volna a római keresztyénséget, kiket azelőtt fegyverrel arra hajtott vala, vélek hadakozván sok üdeig. Azokra indítá ezokaért az ő népét, és mikoron megütközett volna véle, diadalmos lőn a szászok ellen. És veszének a szászok közül az viadalban harmincezeren. És ez had miatt igen elpusztul a Saxónia.

[HONNÉT VADNAK A SZÁSZOK MAGYARORSZÁGBAN?] És miérthogy a Nagy Károly császár fél vala, hogy a magyarok üdővel esmet elszakadnának tőle, túszul vévé a saxóniai hercegnek és nagy uraknak fiait, és azokat nagy sok szászokkal elkülde alá Magyarországba, hogy azok ott letelepednének, és várasokat és erősségeket épűtenének. Ezt kedig a magyarokért műveli, hogy az jelen való szászok miatt ne szakadhatnának el oly hamar őtőle és a Római Császárságtól.

[A SZEPESI SZÁSZOK.] Mikoron ezokaért e német nemzetek, kiváltképpen kedig a szászok, bejöttenek volna Magyarországba, egyik rész letelepedék a Szepességben, holott szép várasakat épűtének, Kassát, Eperjest, Szebent, Bártfát, Lőcsét etc.

[MÁRAMAROSI SZÁSZOK.] A másik rész szakada a lengyel havas alá Máramarosban, Huszt, Munkács és Beregszász környül.

[NAGYBÁNYAI SZÁSZOK.] Az harmadik rész odaszálla az havas alá, hol mostan Nagybánya és Láposbánya vagyon.

[AZ ERDÉLYI SZÁSZOK. HERMANNSTADT.] A negyedik és nagyobbik rész a fő saxóniai herceg fiával, Hermannal beméne Erdélbe, és ezek elfoglalák körös-környül az havasok alját, és ott délre épűték Szebent egy magasságnak orozatján, és nevezek a főhercegnek fia neve után Hermannstadt, azaz Hermanváras[264], mint mostan is nevezik. A többi megépűték annakutána a több várasokat, Kolosvárot, Szászvárast, Szászsebest, Besztercét, Drégent, Meggyest, Segesvárot, Kőhalmot, Brassót etc.

 

AZ MAGYARI KIRÁLYOK.

ELSŐ MAGYAROKNAK KIRÁLYA SZENT ISTVÁN KIRÁLY.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY.] Mikoron ezokaért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről. És ezt igen gondolja vala, hogy egy fejedelem sem lehetne nyomósb az ő birodalmában, ki nem böcsüllené és ki szüve szerint nem szeretné és félné az Istent és ki ennek nem szolgálna igaz hitből, ártatlan szent életben és az igazságnak szeretetiben. És erősen olvassa valaha szentírást, és minden nehéz dolgokban megérteközik valaha tudós emberektől, kiváltképpen kedig a prédikátoroktól. (...)

Annakutána Szent István király követeket bocsáta mind a környülvaló országokba és mindenfelé békességet szörze és szövetségeseket szörze minden szomszédival.

[AZ URAK ÁRULTATÁST SZÖREZNEK SZENT ISTVÁN KIRÁLY ELLEN.] De nem sok üdővel annakutána az urak árultatást művelének ellene a pogánságnak kívánságából, és egybe esküvének a király ellen, és támadást művelének az országban, és a községet erővel kezdék elhajtani a római keresztyénségről. Dúlni kezdék ezokaért a falukat, és mikoron jobban egybe gyülekeztenek volna, megkezdék a királyi várasokat is, mind Veszprímet a Balaton-víz mellett, mind egyebeket is.

 

A SZENT ISTVÁN KIRÁLYNAK HADAIRÓL.

II. RÉSZ.

Szent István király kedig tudja és jól hiszi vala, hogy ő Istennek kedvébe volna, és hogy az Istennek gondja volna reá. És hogy megoltalmazandó volna őtet a pogány hamis emberek ellen. Ezokaért mindjárást sereget gyűte Kupa[265] ellen, a fő áruló ellen.

[KUPA ÚR.] Ez e Kupa kedig nagy és böcsületes[266] ember vala egész Magyarországban és bírja vala kapitányul az egész Somogyságot. És ez ebbe praktikál vala, hogy a Sarolta hercegnét a Szent István királynak az anyját magának vehetné feleségül, hogy annakutána e szín alatt és a pogánságnak visszahozása alatt kiűzhetné a Szent István királyt és a magyaroknak királya lehetne.

Segítségül hívá ezokaért Szent István az Istent, és arra kéré őtet, hogy el ne hadná a Magyarországot. Szent Márton püspeknek[267] is igen esedezék és nagy fogadásokat fogada néki.

[NÉMET HADNAGYOK.] Annakutána választa az ő atyjának hív vitézi közül két hadnagyot, mind a kettőt németet: kinek egyiknek Huntes vala neve, a másiknak kedig Pázmán. És ezeknek kezek alá osztá az egész sereget. Főkapitánnyá választa kedig az egész seregre egy jámbor keresztyén vitézlő férfiat, kinek Vencel vala neve, ki ő is német vala, hogy ez mind a hadnagyokkal és mind az egész sereggel bírna.

Elindula ezokaért szép renddel minden seregével, és mikoron az Garam vize mellé jutottanak volna, ott egybe találának a Kupa kapitánnyal és a több áruló urakkal, és megütközének vélek. [SZENT ISTVÁN KIRÁLY DIADALA KUPA ÚR ELLEN.] A Szent István kedig igen imádkozik vala; annakutána igen biztatja vala az vitézeket és inté őket, hogy bátor szűvvel vínának a keresztyéni hit mellett. Azonközbe az Vencel, a főkapitány megszömlélte volt a Kupát, és arra sietvén, bajt kezde véle víni. És az vívásban levágá és fejét vévé a Kupának, és ottan kiáltani kezde:

- Az Isten münékünk adta a győzedelmet!

És így kezde mind Szent István népe kiáltani, és Kupának népe megijede és futásra vévé a dolgot, és az Vencel kapitány az ő seregével utánok űze, és sokat levágának bennek, és majd mind megfogák az áruló urakat a futásban.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY GYŐZEDELMES.] És mikoron a király megizente volna őnékik, hogy mindnyájan megtérnének, megtére a Vencel kapitány minden néppel, és fogva hozá a királynak mind az áruló urakat, és a király törvényt tétete rájok a táborban, és mind fejeket szedeté. A Kupa testét kedig néggyé vágatá, és az egyik részét az esztergomi kapuba felfüggeszteté, a másik részét az veszprími kapuba, az harmadikat a győri kapuba, a negyedikat beküldé Erdélbe, és felfüggeszteté a gyulafejérvári kapuba, hogy például ott állana minden árulóknak. A több foglyokat kedig megbünteté, mindeniket az ő gonoszságának nagy volta szerént. (...)

És a király sok ajándékokat külde az ő fogadásából a Szent Márton kalastromában, és egész Somogyságból új dézsmákat szörze hozzá, miérthogy a somogyiak az áruló Kupa mellé támadtanak vala.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY BALGATOGSÁGA.] A király kedig nem hivé magát el e nagy diadalomért, hanem alázatos lőn, és szinetlen könyörge az Istennek, hogy az Isten bölcs tanáccsal meglátogatná őtet, hogy halálának előtte mind a keresztyéni hithöz hozhatná az ő népét, a magyarokat, és hogy megerősíthetné őket abban. (...)

 

IV. RÉSZ.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHÁZASULÁSA.] (...) Megházasula annakutána, és házasságára hozatá a másik Henrik császárnak[268] leányát, ki jámbor és istenfélő császár vala. A leánnak Giszle vala neve. Ez házasságnak általa megbékélének a magyarok a németekkel és több keresztyén nemzetségekkel. Ez Giszle sok magzatokat szüle néki, de ezek mind üdőnek előtte meghalának. A többi közett szüle a Szent Emre herceget is, de ez is meghala.

És a Szent István király és a Giszle királyné-asszony nagy ájítatosságban és szentségben élének egymással, és sok egyházakat, püspekségeket, káptalanokat, egyházi rendeket és kalastromokat és hospitályokat szörzének és épűtének szerin-szerte az országba, és minden gazdagságokat költenek a templomoknak, oltároknak és képeknek ékesítésére. (...)

[NEM CSODA, MERT AZ JÁMBOROK RÓMAI KERESZTYÉNEK VALÁNAK. SZENT ISTVÁN KIRÁLY NAGY ÁJTATOSSÁGA.] Minden éjjel ő maga, csak másodmagával kiment nagy zsák pénzekkel és úgy osztogatá azokat a szegényeknek. És kiváltképpen való papokat tartott egynyíhányat, kik csak alamizsna osztogatók voltanak. (...)

Minekutána kedig Szent Giszle, az ő felesége megholt volna, sok üdő múlva esmet megházasula, és feleségül hoza magának esmet egy Giszle nevő asszonyt, mely leánya vala Gwilhelmusnak, a burgundiai hercegnek[269]. De ez nem az előbbeli Giszle vala, hanem kövély és haragos asszonyállot, kinek csak ez világi dolgok kellnek vala. (...)

 

V. RÉSZ.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY GYULÁVAL VALÓ HADA.] Mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1002, támada nagy hada Szent István királynak az Gyula kapitánnyal Erdélben, ki távoly való bátyja[270] vala néki. Mert Gyula kapitány pogány, kegyetlen ember vala, és igen bánja vala az öccsének, a királynak dolgait, hogy a keresztyéni hitre állott és megkeresztelkedett volna, és egynyíhánszor erősen feddődett vala a királlyal érötte. Annakutána fegyverre is kapa, hogy avval megoltalmazná a pogánságot, és hogy visszahajthatná a keresztyén magyarokat a pogáni bálványozásra. És azért az erdéli hegyeken általmenvén minduntalan gyötri vala a magyarországiakat, dúlván és kóborlván őket minden kegyetlenséggel.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY KEGYESSÉGE.] Az jámbor és istenfélő király nem akara örömest támadni az ő vére ellen. Követeket bocsáta ezokaért Gyulához Erdélbe, és ezek által könyörge Gyula bátyjának, és inté őtet igen gyakorta, hogy elhagyná a scythiai vadságot és kegyetlenséget. És hogy megesmerné az igaz Istent, és az üdvözítő Úrjézus Krisztust. De minden ügyeközeti heában lőn. Ezokaért őnéki is fegyverhöz kelleték nyúlni, hogy erővel megenyhítené az ő Gyula bátyját.

És mikoron a király nagy népet egybegyűttett volna, beindula Erdélybe. És kevés üdeig meghajtá az egész Erdélységet. Végre megfogá a Gyula kapitányt, mind feleségestül és két fiával, és elvivé véle Magyarországba. (...)

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY KÓRÁGYA.] Nem sok esztendő múlva betegségbe esék a király. És miérthogy immár minden magzati és a Szent Emre herceg is megholtanak vala, és az ő unokái és atyafiai avagy az ő vér szerint való rokoni közzül nem vala senki, ki őtet halálának utána követhetné a királyi méltóságban; miérthogy ezt is megértötte vala, hogy az ő magyari e szándékba volnának, hogy az ő halála után mindjárást az római keresztyénséget el akarnák hadni, és hogy a scythiai bálványozásra akarnának térni, igen kezde ezen bánkódni, annyira, hogy a nagy bánatból egyik betegségből a másikban esnék. És a fájdalomban is esék annyira, hogy lábon nem állhatna.

[A MAGYAROKNAK VISSZAVONYÁSA.] Ebből ezokaért merészséget vőnek magának a magyarok, és az urak közül négyen egybeeskövének a király ellen, hogy meg akarnák ölni őtet, és halála után a magyarokat a scythiai bálványozásba hozni. [ISTEN MEGOLTALMAZÁ A SZENT ISTVÁN KIRÁLYT.] És mikoron az egyik, estve, a garádicson felorozkodott volna a királyi palotába, ahol a király fekszik vala, és még világot nem gyújtottanak volna: kiesék azonközbe a ruha alól a mezítelen tőr a földre, és nagyot zördüle. Mindjárt megkezdé a király kérdeni:

- Micsoda zöregne oly igen ott?

És odaszólítá az árulót, és erősen kezdé megkérdeni, micsoda volna szándékja? Ez kedig mindjárt megijedvén, leesék előtte, és nagy sírással és könyörgéssel kegyelmet kezde kérni fejének. És a király megértvén tőle az árultatást, megkegyelmeze néki és elbocsátá. Annakutána megfogatá a több árulókat, és mikoron azok megvallották volna az ő vétkeket, megbünteté őket törvénnyel.

És mikoron az hideglelés reá jutott volna, és napról-napra gonoszbbá lönne az ő betegsége, elhívatá hozzája a püspekeket és mind az urakat, és hosszú beszéddel szóla nékik e két dologról: előszer más királynak választásáról, másodszor a római keresztyénségbe való megmaradásról. [SZENT ISTVÁN KIRÁLY NAGY SZORGALMATOSSÁGA.] És nagy szorgalmatossággal arra inté őket, hogy a keresztyénségben állhatatoson megmaradván, szeretnék egymást, és békességbe maradnának egymással, és hogy mindenbe ártatlanul élnének, és elhadnák a sok kóborlást és az erőszaktételt, és hogy békességet tartanának mind a szomszédságbéliekkel, és hogy a fejedelmek parancsolatjának engednének.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY UTOLSÓ SZORGALMATOSSÁGA.] Mikoron írnának Krisztus Urunknak születésének utána 1034, Nagybódogasszon napján, esmet mind behívatá a püspekeket és az urakat. És mikoron misét mondottanak előtte, esmet megszólítá és inté őket minden jókra. És mondá:

- Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szűz Mária asszonyunknak, és azt választottam patronának a magyaroknak, és az ő nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ezokaért állhatatos szűvvel szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jönni reátok, Ő az Ő palástjával befedezi és megoltalmazza a Magyarországot: mert Ő Patrona Hungariae[271].

És miérthogy ezt kívánja vala, hogy a királyi méltóság megmaradna az ő vérénél: ezokaért mindjárást elküldé postán az Egruti Budát Nyitrában, hogy elhozná onnét az Vazult, Mihálynak, az ő atyja öccsének fiát, mert fogva küldette vala azt Nyitrába az ő vásottságáért, és ott tartatja vala a fogságban, hogy azt még éltében magyari királynak szörzené.

 

VI. RÉSZ.

[GISZLÁNAK ISTENTELEN VOLTA.] Mikoron kedig Giszla, a felesége ezt megértötte volna, elöl elküldé Segust, Budának a fiát Nyitrába, és meghagyá néki, hogy a király nevével odamenne, és kivájná az Vazulnak mind a két szömét, és annakutána fekete ónat olvasztana, és azt töltené mind a két fülébe; és hogy Segus annakutána elfutna Csehországba. [VAZUL MEGVAKÍTTATIK.] Mert a Giszla nem akará az Vazulnak királyi létét, hanem kívánná a Pétert[272] királlyá lönni, ki német vala, és a Szent István király húgának fia, a Gwilelmus hercegtől.

[VAZUL HOZATIK A KIRÁLYHOZ.] Mikoron Buda jutott volna másodnapon Nyitrába, tehát szöm nélkül és süketen találá az Vazult, és felvévén őtet, a királyhoz hozá. Alikoron meglátta volna Vazult a király, igen kezde sírni. [KOPOSZ LÁSZLÓNAK FIAI.] Annakutána mindjárást hozzá hívatá az ő atyja öccsének, Mihálynak unokáit, Vazulnak bátyjának, az Koposz Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventát: és meghagyá ezeknek, hogy hamar elfutnának Lengyelországba és Csehországba, és hogy megoltalmaznák magukat:

- Mert én - úgy mondá - halálra beteg vagyok és bosszút nem állhatok az ellenségeken, és a királynéasszont vissza nem vonhatom az ő gonosz szándékából. Megértvén ezt az ifjak, engedelmesek lőnek a királyi parancsolatnak, és mindjárást titkon elrándulának Lengyelországban.

[SZENT ISTVÁN KIRÁLY HALÁLA.] Annakutána mindjárást behívatván a püspekeket és az urakat, és üdvösséges dolgokat eleikben adván, őközettek kimúlék ez világból, mikoron magyari király volt volna harminchét esztendeig. És az ő temetésére mind eljövének a fő népek, nemcsak Magyarországból és Erdélből, hanem mind a szomszéd országokból is. És nagy tisztességgel vivék az királynak testét Székesfejérvárra, és ott eltemeték azt az ő szép templomában, melyet ő ott rakatott vala, igen szép koporsóban.

[PÁPA SZENTET CSINÁL ISTVÁN KIRÁLYBÓL.] Mikoron annakutána László, az ő unokája, magyari király lött volna, ez sok pénzt, drága ajándékokat külde Rómába a Pápának; úgy külde a Pápa búlcsús leveleket Magyarországban, és kivéteté a Szent István testét, és ereklét csinála belőle; és úgy írá be az ő nevét a szentek közükben, és innepet szörze néki. Így nevezik ez időtől fogva a magyarok ezt a királyt Szent István királynak és nagy ájtatossággal megülik a római keresztyének az ő napját.

Az ő halálának utána nagy csodák és veszedelmek lőnek, mert sok várasok és faluk megégének, földindulások is lőnek, két napot is látának az égbe, nagy drágaság és merigy halál is követközék, és sok hadak miatt igen megnyomorodék az ország.

 

A X. MAGYARI KIRÁLY, LÁSZLÓ, BÉLA KIRÁLYNAK
A MÁSODIK FIA, GEJSÁNAK AZ ÖCCSE.

I. RÉSZ.

(...)

[LÁSZLÓ JELES PAP KIRÁLY.] És mihelt királlyá lött vala, ottan monostorokat, egyházakat és káptalanokat épűteni kezde és azokhoz bőv jövedelmeket szörze. És mindenütt csak ez vala gondja, miképpen az egyházbeli isteni szolgálatot a papok és barátok által megszaporíthatná; és mindenkoron ő maga jelen vala minden misékben, vecsernékben, prímákban. És csak ez kell vala a püspekeknek és azoknak szolgáinak.

[LÁSZLÓ KIRÁLY MEGBÉKÉLÉK SALAMON KIRÁLLYAL. VERT VISZEN VERETLENT.] Annakutána, hogy az országban valami új veszedelem ne támadna, az urak könyörgenek László királynak, hogy megbékélnék a Salomon királlyal. Végre reá bírák. És úgy békélék meg véle, hogy minden esztendőben akarna Magyarországból Salomonnak királyi költséget adni; de hogy Magyarországba ne jőne, és hogy ahhoz semmi szava lönne. Szegény Salomon király engede a békességnek. És kéré László királyt, hogy méltoltatnék szömbe véle lönni. László király megígére, hogy Mosonnál szömbe akarna véle lönni.

[SALAMON KIRÁLY FOGSÁGA.] Mikoron oda egybegyűltenek volna, László király alattomba megfogatá Salamon királyt és Visegrád várába viteté; és ott a tömlecbe téteté. És melléje vetete egy Bod embert is, ki gonosztévő úr vala.

(...)

Annakutána, hogy megtért volna László király, a papoknak esztekéléséből nagy kívánsága lőn erre, hogy a Szent István király testét kivehetné a koporsóból, és hogy ereklét csináltathatna belőle. De semmiképpen fel nem bonthaták a koporsót. Maga immár negyvenöt esztendeig feküdt vala a test a koporsóban. [SZENT APÁCA DORGÁLJA A KIRÁLYT.] És mikoron ezen sápolódnék a király, micsoda oka volna ennek, egy szent apáca juta László királyhoz, és mondá:

- Király, nem tudod-é, hogy Salomon király a temlecben vagyon?

És mindjárást elkülde, és elhozatá Salomon királyt a temlecből. És annakutána kivévé a Szent István király testét, és ereklét csinálának benne. És mikoron kevés napig volt volna László királynál, elkéredzék Salomon a királytól.

Annakutána Salomon méne a kunokhoz. És Kuthescus, a kunoknak fejedelme megígéré magát néki, hogy beakarná őtet hozni országába és székiben ültötni, ha az ő leányát akarná feleségül venni, és az Erdélyországot néki akarná adni. És Salomon megígéré magát. Nagy híre lőn ezokaért Magyarországban ennek. Azonközbe beütének a kunok az országban.

[LÁSZLÓ KIRÁLY DIADALMOS A KUNOK ELLEN.] És László király sietséggel sereget gyűte, és szömbeszálla a kunokkal. És megütközvén vélek diadalmos lőn ellenek. A kunok közül tízezeren hullának el az viadalban. A magyarok közül is ezeren és egynyíhányan maradának. De a Kutes fejedelem elszalada Salamonnal. És László király nagy nyereséggel visszatére. És minden egyházakban misét mondata, és processiókat járván hálákat ada az Istennek. És a nyereségből sok ajándokokat osztogata az egyházaknak, és hálaadásra a mü üdvözíténknek egy szép egyházat rakata.

[SALOMON KIRÁLY REMETE LESZEN.] Salomon király annakutána az ő szolgáival a Duna mellé méne, oda alá Trákia[273] felé, és ott elorozkodék tőlek az erdőben, és annakutána csak egyszer látták őtet Magyarországban, Kálmán király idejében. De igen hamar esmet elvesze. Annakutána ott sokáig az erdőben lakott a Duna mellett, végre meghala. És elhozák őtet az erdőből, és Polában temeték el. A felesége kedig, mind anyástól Stíriába[274] holtának, az Agmond[275] apáca kalastromba.

 

II. RÉSZ.

[A KUNOK ELRABOLJÁK ERDÉLT.] Ezüdőben esmet kijövének a kunok Magyarországban. Előszer Erdélországot rablák el, és tűzzel megégeték. Erdélből kimenvén Magyarországba menének, és rablának mind Biharig, Váradon túl. És ott táborban lőnek a kunok Unsoer[276] víz mellett. És onnét elindulván a Tiszán átalmenének, és elrablák mind a Tokajvidéket és a Szabolcs vármegyét, és a Tiszapartot mindkét felől, és nagy rablást mindenütt mívelének. Annakutána kimondhatatlan nagy prédával megtérének, nagy erősen dücsökedvén.

[LÁSZLÓ KIRÁLY MEGÜTKÖZIK A KUNOKKAL.] Vala akkoron László király Dalmáciában. És hallván ezt a röttenetes hírt, vissza kezde onnét térnyi minden népével, és éjjel-nappal siete Magyarországban. És a Temes folyóvíznél eléré a kunokat a nagy prédával, mert ott megszállottanak vala. És ott látván a nagy prédát, megszólítá az egész sereget, és sok beszéddel inté őket vitézi cselekedetre, és a sok raboknak megszabadítására. És mikoron elvégezte vala beszédét, néki hajtá a zászlókat, és megkezdé az ütközetet. Mikoron kedig hátul megkezdették volna a kunokat, mindjárást rendbe üték a sereget, és erősen kezdenek a magyarok ellen víni. És így lőnek a sok rabok hátol; és az asszonyi állatok megkezdék a raboknak kezeit ódni, és azok megszabadulván, erős hagyigálásokkal kezdének víni a kunokra. Látván a kunok, hogy közbevévé volnának, oldalfélre szakadának, és futni kezdének; a magyarok utánok űzének, és erősen vágják vala őket. László király utánok kiálta a magyaroknak, hogy békét hadnának az öldeklésnek, hanem mind megfognák őket: talám a keresztyéni hithöz térnének. [LÁSZLÓ KIRÁLY DIADALMOS A KUNOK ELLEN.] A magyarok ezokaért mind megfogák a többit. Kopulc, a kunoknak fejedelme, és sok fő népe, az viadalnak a kezdetiben hamar elveszének.

És László király a diadalomnak utána mindjárást meghagyja, hogy minden egyházokban a szenteknek litániát és miséket mondanának, és hogy mindenütt az Istennek hálát adnának a diadalomért.

[A KUNOK BOSSZÚT AKARNAK ÁLLANI.] Mikoron a kunok odahaza meghallották volna az ő atyjok-fiainak elveszését, és hogy azok közül sokan volnának fogva a magyaroknál, igen megbúsulának. Kiváltképpen, hogy meghallák, hogy fejedelmek is a fő népekkel egyetembe odaveszett volna. És esmet mindnyájan felkelének, a rabokat is mindnyájan a hadba űzének. Kérének segítséget is a szomszédságoktól, a cumanosoktól és az russzoktól,[277] hogy ezek is segítségül lönnének nékik, hogy bosszút állhatnának a magyarokon, és hogy megszabadíthatnának az ő fogoly atyafiait.

[A KUNOK NEZÉSEN PARANCSOLNAK LÁSZLÓ KIRÁLYNAK.] Annakutána követeket bocsátának László királyhoz, és ezek által parancsolának László királynak, hogy megadná és visszabocsátná a foglyokat. Ha azt nem művelné, tehát viadallal kínálnák őtet, és napot nevezének az ütközetnek. Mikoron a követek László király elejbe jutottak volna, mindjárást, minden köszönet és tisztességes beszéd nélkül parancsolni kezdének, hogy a foglyokat visszabocsátná. És bosszúbeszéddel is illeték a királyt. [LÁSZLÓ KIRÁLY VÁLASZA.] A király meghallván a követséget, mosolgoni kezde, és mondá:

- A meggyőzetteket nem illik olyan beszédek, mikoron a diadalmostól valamit akarnak kérni. Kiváltképpen valami jeles dolgot.

Annakutána elő kezdé nékik számlálni, minémű bosszúságokat műveltenek a kunok a magyarokon egynyíhánszor immár: hogy, noha a magyarok soha nem bántották őket, immár háromszor bejöttenek a kunok Magyarországban, és kimondhatlan nagy kárt töttenek; dúlásokkal, rablásokkal és égetésekkel.

- Ezért semmit nem gondolok én a tü követségtekkel, és semmit nem adok a tü parancsoló beszédetekre. Menjetek el!

És a követek mindjárást viadalt hirdetének a királynak, és napot nevezének.

A király mindjárást népet kezde gyűjteni. Kiváltképpen jeles lovagokat, és mindenütt az országban parancsolá, hogy felkelnének a népek, mind várasokban, mind falukban. És mindjárást az országnak határára indula, hogy eleit vönné a kunoknak, hogy be ne jöhetnének az országba. A kunok is a nevezett napra jelen lőnek szántalan nagy sokasággal. És nem messze a Duna partjához egy szombat napon kezdének az viadalhoz.

[LÁSZLÓ KIRÁLY VITÉZSÉGE.] És mikoron elkezdették volna az viadalt, László király mindenütt csak a kunoknak fejedelmére vigyáza. És egy helyre jutván, híni kezdé a fejedelmet:

- Ákum, Ákum! Jer néki!

Mindjárást néki jöve a fejedelem. És mikoron egybe csaptanak volna, László király úgy üté a szekercével az Ákusz fejedelemnek a fejét, hogy semmiképpen meg nem állhata, hanem hajladozni kezde. És mindjárást a hegyes tőrrel által üté. És ottan meghala.

 

III. RÉSZ.

[A MAGYAROK DIADALMOSOK A KUNOK ELLEN.] Mikoron a kunok látták volna, hogy az ő fejedelmek megholt volna, megijedének, és lassabban kezdének víni; végre ugyan hátat adának: és rajtok a magyarok; erősen ökleldezik, verik és vágják vala őket, annyira, hogy igen kevesen hazaszaladhatának bennek. És ekképpen diadalmos lévén, a kazdag prédát vivé haza Szent István királynak[278]. Es a szenteknek mindenütt litániát mondata, és nagy hálákat adata minden egyházakban az Istennek. Ez volt a kunoknak utolsó bejövetelek Magyarországban.

[LÁSZLÓ KIRÁLY DIADALMOS AZ OROSZOK ELLEN.] Annakutána méne László király az oroszokra, kik segítséget adtanak vala a kunoknak. De ezek megalázák magokat előtte, és megbékélének véle.

Azoktól méne a lengyelekre. [LÁSZLÓ KIRÁLY MEGSZÁLLJA KRAKKÓT.] És mikoron ezeket megverte volna, megszállá a Krakkó várast. És megcsalá a krakkaiakat. Mert mikoron három hólnapig megvítatá volna az várast, és nagy éhség volna mind belöl az várasban, mind kövül a táborban: meghagyá, hogy minden ember egy-egy szekernye földet éjjel vinné az város körítése mellé. És mikoron nagy halmot töltettenek volna, mind behinteté az egész halmot liszttel. És mikoron reggel a polgárok meglátták volna az halmot, azt tudják vala, hogy merő liszt volna. És megijedvén mondának:

- Mü nem tarthatjuk az várast, műglen megeszik e nagy halom lisztet.

És feladák az várast László királynak. És annakutána megengesztelék a polgárok a királyt, és engedelmesek lőnek néki, és fogadásokat tőnek néki.

(...)

Mikoron Csehországban esmet eszveszés támadott volna, nagy sereget gyűte esmet László király, és Csehország felé indula. [LÁSZLÓ KIRÁLY HALÁLRA MEGBETEGÜL.] És csak alig ért vala a határra, megbetegüle. És mindjárást egybehívatá mind az érsekeket, püspekeket és az urakat. És megjelentvén az ő betegségét, inté őket erre, hogy még éltében királyt választanának magoknak, miérthogy fia nem volna őnéki. Valának kedig az bátyjának, az Gejsa királynak két fiai, egyik Álmos, az másik Kálmán. Kálmán kedig Lengyelországban vala, Álmos kedig Magyarországban. És követeket külde a Kálmánért Lengyelországban.

Azonközben nagyobb kezd lönni a betegség, hogy nem várhatá a Kálmánt; ezokaért Álmost nevezé magyarországi királynak. Annakutána testamentomot tőn.

[LÁSZLÓ KIRÁLY TESTAMENTOMA.] És mennyi kazdagsága nála és véle vala, azt testamentomban mind hadja a püspekeknek, papoknak és kalastromoknak. Egy egyház sem volt egész Magyarországba, hova nem hagyott volna valamit.

[LÁSZLÓ KIRÁLY HALÁLA.] Másodnapon annakutána, meghala László király, mikoron a magyari királyságot bírta volna tizenkilenc esztendeig.[279] Lőn kedig halála mikoron írnának 1095, Kisasszon havának 30. napján. Az ő testamentombéli hagyásából elvivék őtet Váradra, és nagy tisztességgel eltemeték ott őtet a monostorba, melyet épűtötett vala Bódogasszonnak nevére. És egész Magyarország gyászlá őtet sokáig.

(...)

 

AZ HUNYADI JÁNOSRÓL, ERDÉLI VAJDÁRÓL
ÉS ANNAK JELES DOLGAIRÓL.

I. RÉSZ.

Itt e helyen szólanom kell [HELTAI GÁSPÁR.] az Hunyadi Jánosnak eredetiről és nemzetségéről; nem az Bonfinius mesternek írása szerént, hanem az igaz história szerént, melyet halottunk azoktól, kiknek atyjok szolgálta régen az Hunyadi Jánost, és sok ütközetekben forgattanak véle. Mert az olasz Bonfinius kedvesködni akarván Mátyás királynak, a rómaiaktól hozá alá az ő eredetit, és olaszt csinál belőle. De a dolog nem úgy vagyon, hanem mint ebben az írásban megtalálod írván, így higgyed az históriát igaznak lönni.

Mikoron Krisztus Urunknak születése után írnának ezerháromszázkilencvenkettőben és magyari király vala az Zsigmond, [HUNYADI JÁNOSNAK EREDETI.] az brandenburgi herceg, ki az Mária királyné asszonyt, az ördönges Lajos királynak leányát vette vala feleségül, kiről a magyari királyság reá szállott vala, vala akkoron az havas-elvő[280] vajdaság a magyar korona alatt, miképpen az moldova vajdaság is. Hogy kedig az havaselvő vajda megholt vala, marada utána két fia, egyiknek Dán, a másiknak Mircse vala neve, és ezek ketten együtt bírják vala az országot. [AZ HAVASELVŐK TÁMADNAK EGYMÁSRA.] Üdő múlván hasonlás lőn közettek, és egymás ellen kezdének támadni. Az Dán vajda eszét elvesztvén, török császárhoz külde, és ahhoz ragaszkodék, és népet kére tőle az ő atyafia Mircse ellen. Amuráth, a török császár örüle néki, és gyorsan nagy erőt bocsáta néki segítségül. [MIRCSE ZSIGMOND KIRÁLYHOZ JŐ.] Látván az öccse, Mircse, hogy oly hatalmas erővel volna, megijede tőle, és kiszekék az országból, és Magyarországba jöve, és feljöve Budára Zsigmond királyhoz. Ott szép ajándékokat mutata be a királynak, és lábaihoz esvén erősen könyörge néki, hogy őfelsége hamar látna Havaselvő földhöz, mert az ő atyafia, Dán törökhöz adta volna magát.

Hallván ezt Zsigmond király, elámélkodék rajta. És mondá Mircsének:

- Ha igaz ez a hír, igen jól tötted, hogy feljöttél ide hozzám.

Mondá Mircse:

- Felséges király! nincs külenben.

És a király megérte mindeneket rönddel az Mircsétől. Annakutána mindjárt népet kezde gyűjteni, és elkészíté az ő seregét. És Budáról kiindulván Magyarországon általméne, és beméne Erdélybe. Mikoron az Isztrigy[281] mellett, Déván felől táborba szállott volna, ott mulata egy üdeig, méglen az erdélyi vajda felvönné az ő népét, és az alföldi hősek utána érköznének. [ZSIGMOND KIRÁLY ELUNÁ AZ ÖZVEGYSÉGET.] Mikoron egy jó üdeig ott mulatott volna, eluná az özvegységet. És a komornyik inasokkal szólani kezde az a föld felől:

- Minémű föld volna? Szép nép volna-é rajta? Kiváltképpen ha valami szép asszonyi állatokat és leányokat láttanak volna ott a környékben valahol?

 

II. RÉSZ.

Mondának az inasok, hogy szép szömélyeket láttának volna, kiváltképpen egy igen szép leánt láttának volna egy gazdag bojérnél, kinek mása nem volna messze földen. Zsigmond király érette bocsátá az inasokat. Mikoron elhozták volna a leánt és királlyal szömbe állana estve, mondá a királynak:

- Felséges Uram! Én nemes leán vagyok, az Morzsinai nemzetből való. [AZ MORZSINAI OKOSKODIK.] Ha velem közesülni akarsz, egyült megterhesülek tőled: mint lönne annakutána magamnak és az én magzatomnak dolga? Erre legyen felségednek előszer fő gondja!

[ZSIGMOND KIRÁLY ÍGÉRETI.] Mondá Zsigmond király:

- Ha megterhesülsz tőlem, gondom leszen reád, és szép jószágot adok tenéked és magzatodnak, nemzetségedet is jobban megnemesítem és nagyobb méltóságra viszem.

És hittel megígéré ezt néki, és keze adásával is megerősíté.

Egynyíhány nap múlva elindítá a népet és beméne Havaselvő földébe. És ott szömbe víva Zsigmond király az oláhokkal és törökekkel, és győzedelmes lőn ellenek, és mind Nikápolyig el-beméne, és megvévé Nikápolyt, és mind elpusztítá azt. Visszajövén annakutána, esmet Erdélyen általméne, és esmet megszálla az Isztrigy mellett, szinte az előbbeli helyen. Esmet elküldé az inasokat az Morzsinai szép leányzóért. És mondá néki a leány:

- Felséges Uram! [AZ MORZSINAI TERHES.] Amitől félek vala, szinte az esett rajtam, mert terhébe estem tőled. Az Istenért is kérem felségedet, ne hagyj immár, mert igen nagy nyavalyába leszek. Vaj ki nehéz ügyem leszen!

[ZSIGMOND KIRÁLY JELT ÁD MORZSINAINAK.] A király mindjárt számlálni kezdé az üdőt, tehát majd négy hónapja vala, hogy véle közesült vala. És ujjából kivoná az egyik gyűrőt, és adá azt a Morzsinainak, és mondá néki:

- Semmit ne félj, ezt tartsad jegyül. Evvel megoltalmazhatod magadat mindenek ellen. Cédulát is adok. Azonközbe várj Istentől.

És reggel bőv költséget ada néki, és úgy bocsátá haza. Annakutána megindítá az ő népét, és Magyarországon általmenvén felméne Budára.

[VOJK BUTHI.] Vala ott az üdőben egy havaselvő bojér, kinek Vojk Buthi vala neve. Az kiszekett vala Havaselvő földéből a nagy egyenetlenségért. Avval közlé dolgát a szép Morzsinai. Az látván az ő szépségét és gazdagságát, házastársul vévé az Morzsinait. Azonközbe Mircse vajda elhívatá az Vojk Buthit, hogy hazajőne, és megígéré néki minden jószágát. Felvévé Vojk Buthi az ő szép feleségét, és hazaméne vele Havaselvő földébe, és ott lakának egymással. [HUNYADI JÁNOSNAK SZÜLETÉSE.] Nem sok üdő múlva leesék az szép Morzsinai, és igen szép fiat szüle Buthinak. És megkeresztelvén azt, Jankulának nevezék őtet. És nagy gondot visele reá az anya, és szépen nevelé azt, mint Zsigmond király meghatta vala néki.

[BEMUTATJA MORZSINAI AZ JANKULÁT.] Üdő múlva, mikoron Zsigmond király esmet bement volna hadával Havaselvő földébe, hogy vína a törökek ellen, az Morzsinai felvévé a gyermeket, az Jankulát, és beméne a királyhoz, és eleibe tévé a gyermeket és a cédulával a gyűrőt. Látván a király a cédulát és az gyűrőt, igen kezde örülni az Jankulának. És meghagyá az asszonynak, hogy üdő múlva felhozná a gyermeket Budára, ott mindenekről jó választ adna néki. Mert gondját akarná rólok viselni, melyen nem csak ők, hanem minden nemzetek örülnének.

 

III. RÉSZ.

Mikoron Zsigmond király minden dolgait elvégezte volna oda, visszatére és hazaméne Budára. [MORZSINAI VISSZAJŐ ERDÉLYBE.] Üdővel meghala az ura Morzsinainak, és kijöve az ő szép fiával, az Jankulával, esmet az ő bátyjaihoz Erdélbe, és ott lakék nálok. Üdő múlva az asszony mondá az bátyjának, az Morzsinai Gáspárnak:

- Szerető bátyám! E gyermekkel ennékem utam volna, mert fel kellene mennem Budára, de nem tudom, mint mehessek. Kérlek, ídes bátyám, jere velem, kérlek vígy oda, mert netalámtán te sem bánod.

Mondá a bátyja:

- Jó húgom! Igen messze a Buda, mi patvart járnál te ott?

Mondá az asszon:

[MORZSINAI FELÜGYEKÖZÉK BUDÁRA.] - Vagy messze, vagy nem messze, de ennékem fel kell mennem. Ha eljősz velem, nagy hasznot tesz a kis Jankulának, sőt az egész nemzetünknek.

Hallván ezt a Morzsinai Gáspár, elálmélkodék rajta, és mondá:

- Hadd haladjon a dolog valamennyére, ím gondolkodom felőle. Meglássuk.

Egynyíhány nap múlva az asszony mosni készül vala, és letötte vala az Jankulát a földre, hogy ott hallgatna és játszódnék a porban, és igen erősen kezde a gyermek ott sírni. Az asszony odaméne, és a Zsigmond király gyűrőjét adá a Jankula kezében, hogy avval játszódnék, és veszteg hallgatna. [AZ GYŰRŐS HOLLÓ.] Mikoron egy jó üdeig játszott volna Jankula az gyűrővel, és ott hallgatna a porban, egy holló meglátta a fáról a szép fénes gyűrőt az gyermek kezébe, és odaröpülvén, kikapá a gyermek kezéből a gyűrőt, és felvivé azt a fára. Az Jankula hertelen igen kezde kiáltani. Az anya elhagyá a szapponozást, és elfutamék a gyermekhöz: tehát nincs a gyűrő! Feltekéntvén a fára, tehát az holló orrába fénlik, és ott praktikál rajta. Elijede az asszony, és mindjárást a bátyjához futamék, és nagy zokogással megbeszélé néki, mint járt volna és mondá:

- Szerelmes bátyám! Meggyünk?[282] [MORZSINAI KÖNYÖREG AZ BÁTYNAK.] Az átkozott holló elkezdi minden szerencsénket elveszteni, mert orrában vagyon a Zsigmond király gyűrője, melyet jegyül ada ennékem, midőn megművelém az ő akaratját. Ha az gonosz holló elviszi a gyűrőt, nem fogja a király megállani az ő ígéretit, melyet ennékem tött. Bizony a gyűrő nélkül soha nem merek a király eleibe körülni, sem merem a szegény Jankula dolgát említeni. Jaj! Jaj! Hová legyek?

Morzsinai is elijedvén, megragadá íjét s tegzét, és elméne az húgával. Íme tehát a holló ott vagyon a fán, és praktikál az orrával a gyűrővel. És mindjárást egy nyíllal hozzáaránza, de a nagy hertelenkedésbe hibát tőn, és nem találá az hollót. [MORZSINAI GÁSPÁR MEGLÖVI AZ GYŰRÖS HOLLÓT.] Más nyilat vén és avval melybe[283] lövé az hollót, hogy aláesék mind a gyűréstől, és nagy örömbe lőnek mindketten.

[MORZSINAI FELVISZI JANKULÁT BUDÁRA] Morzsinai Gáspár ezokaért megértvén az húgától a Zsigmond királynak minden dolgát, felvévé a húgát az Jankulával egyetembe, és felvivé őket Budára. Egy napon, midőn a király alájött volna ebéd után az vár piacára és ott morálna, az Morzsinai az Jankulával odajárulván, a királynak nyújtá a cédulát és a gyűrőt, és mondá:

- Felséges Uram! Lásd meg ezeket, kérlek. Felséges Uram, megemléközzél a te ígéretedről, és ne utáld meg szegény fejemet és fiadat. Könyörülj, Felséges Uram, a szegény nemzetemen[284] is!

Zsigmond király, pirulván egy kevéssé, mindjárt az Jankulának kezde mosolgani. Azután visszaadá néki a gyűrőt és mondá:

[ZSIGMOND KIRÁLY VÁLASZA.] - Jól tötted, hogy feljöttél, és hogy felhoztad a gyermeket. Gondodat viselem. Úrrá teszem az Jankulát. Nemzetedet is felemelem.

És a király mindjárt hívá Bán Ferencet, és meghagyá néki:

- Ezeket vidd ki jó szállásra, és viselj gondot reájok. Meglásd, hogy minden elegek legyen, ne hagyjad felejtenem az ő ügyeket, juttasd eszembe, hogy olykoron örömmel bocsássam őket haza Erdélbe.

Bán Ferenc kiméne vélek, és általvivé őket Pestté egy polgárnak házához, és ott mindennap jól tartá őket, mintha mindennap menyekzőben laknának. És a király gyakorta általhozatja vala a kis Jankulát Budára, és csak magának lövén, játszodozik vala véle. És mikoron visszabocsájtá vala, nagy sok szép gyűrőket fűze a nyakára, és aranyláncokkal övedzi vala be, és nagy erszény arany forintokat függeszt a nyakába, és úgy bocsátja vala vissza.

Egy hólnap múlván Bán Ferenc látá, hogy igen jókedvő volna a király, és mondá néki:

- Felséges Uram! Üdő volna a kis Jankulát jó válasszal visszabocsátani. Meghigyje Felséged, amint én arányozhatok hozzá, ha élhet Jankula, igen nagy ember leszen benne. [ZSIGMOND KIRÁLY MEGAJÁNDÉKOZÁ JANKULÁT.] A király mindjárt megajándékozá őtet Hunyaddal, Déván felyül, és a környüle való jószággal. És mindjárt megpecsétlé az leveleket önnen szekretummal[285], és parancsolatot íra az erdéli vajdának, hogy beiktatná őket abban, és hogy megoltalmazná őket mindenek ellen. A hollót kedig, kinek egy arany gyűrő volna orrába, azt adá címerül az Jankulának és az egész Morzsinai nemzetnek. És a Morzsinai nemzetnek szép jószágot ada az Hátságban.[286] Az asszonyt kedig nagy somma arany forintokkal és egy hatlovú kólyával megajándékozá. Amellett útiköltséget is bőven ada nékik. És annakutána úgy bocsátá őket nagy örömmel be Erdélybe.

 

IV. RÉSZ.

[HONNÉT NEVEZTETIK JANKULA HUNYADI JÁNOSNAK?] Haza jövén mind elfoglalák az jószágokat, és úgy lakék a szép Morzsinai az ő fiával Hunyadon, és ott felnöve az Jankula, -onnét nevezteték annakutána Hunyadi Jánosnak. Az anya is ott kezel Hunyadhoz hala meg, és eltemetve vagyon egy faluba, kinek Thelek neve, ha jól megemléközem felőle. Nem neveltetett fel Pesten, az anya sem holt Pesten[287], hanem így vagyon az igaz história, amint én megírtam.

[HUNYADI JÁNOSNAK IFJÚSÁGA.] Minekutána az Jankula felhuzakodott volna, és immár szép ifjú volna, előszer a Csákiakhoz adta magát, és azokat szolgálta, és ezeknél kezdette legelőszer is az ő emberségét megmutatni. A Csákiaktól elbúcsúzván, a csanádi püspekhöz akadott, és azt szolgálta. Onnét elszakadván, az zágrábi püspeket szolgálta tizenkét lóval. Onnét jutott annakutána Magyarországba, egy vitézlő nagy úr alá, onnét híredék ki az ő neve Magyarországba az ő nagy vitézségéért, hogy a királynak is esmeretségbe juta.

[HUNYADI JÁNOS BEMEGYEN OLASZORSZÁGBA.] Mikoron annakutána Zsigmond király beméne Olaszországba, úgy méne Hunyadi János is be véle. Olaszországban álla a Filephöz, az medilánomi herceghöz[288], és azt nagy éberséggel szolgála egynyíhány esztendeig egynyíhány lóval. Annakutána visszajöve esmet Magyarországban, és az Alfölden vitézködék a jeles hősek közett a törökek ellen. [HUNYADI JÁNOS GAZDAGSÁGÁNAK FUNDAMENTOMA.] Egyszer az ő társaival ott felkele és beméne Mysiába[289], és ott feldúlának egy görög kalagor[290] kalastromot, és igen drága kéncset hozának abból vissza. Ott nyére Hunyadi János nagy sok drága dolgokat, köveket és sok arany szörszámokat.

[HUNYADI JÁNOS FELMEGYEN NÉMETORSZÁGBA.] Mikoron Zsigmond király felméne Németországba, Hunyadi János is igen szépen felékesíté magát nagy szép és drága öltezetekkel, és együtt felméne a királlyal. És mikoron egy jó üdeig oda mulatott volna, és ott jeles emberségeket cseleködett volna, híres és dicsíretes névvel visszajöve Magyarországba. Azután hadi tisztekben szépen, eszesen és jámborul kezdé magát viselni, annyira, hogy mindenütt és mindeneknél igen jó híre kezde lönni.

Annakutána Hunyadon egy igen szép várat épített. És az Gerébek nemzetségéből[291] hoza feleséget magának, az Erzsébet asszont, az nagy Szilágy Mihálynak ídes szép húgát. Abból kedig két fiat nemzett. Hunyadon szülé az Erzsébet asszony a nagyobbikat, az Hunyadi Lászlót, ki annakutána az uraknak árultatásából Budán méltatlan és kegyetlenül elvesze, amint annakutána megmondjuk. [MÁTYÁS KIRÁLY KOLOZSVÁROTT SZÜLETETT EZ VILÁGRA.] Egyníhány esztendő múlva úgy szüle a küsebbiket, az Mátyást, ki annakutána felséges, sőt legfelségesb magyari király lőn. Szüle kedig ezt a Mátyást Kolozsvárott, Erdélben, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1443, Böjt második havának huszonhetedik napján, reggel 3 órakort.

Mert az Erzsébet asszony akkor Kolozsvárott szállott vala, jövén Szilágyból, egy szőlőműves kazdag embernél, ki lakik vala az óvárba egyenest arcról, mikoron bemennek az óvárban, egy kőházban. És az ember szász vala. Annál marada szálláson az Erzsébet asszony a szülésnek utána egyníhány esztendeig. [KOLOZSVÁROTT JÁR HUNYADI MÁTYÁS AZ OSKOLÁBA.] És ott vitték a fiát, Mátyást, legelőszer is az oskolába.

Hogy annakutána magyari királlyá lőn Mátyás, nagyon megajándékozá a gazdát, és jeles szabadsággal meglátogatá; mostan is az vasajtókon és az vastáblákon rajta vagyon az Mátyás király címere, az aranygyűrűs holló. [MÁTYÁS KIRÁLY MEGAJÁNDÉKOZÁ KOLOZSVÁROT PRIVILÉGIOMOKKAL.] És örök emléközetre megajándékozá az várast is, igen nagy és jeles privilégiommal és szabadsággal, melynek a drága levele mostan is ugyan volna:[292] hogy minden kolozsvári ember egy-egy kalangyától kihányá a két-két kévét a dézsmába, és az ő gabonáját felrakja az ő akaratja szerént, és hazavigye, ott hagyván a dézsmát. Szüretbe kedig kádba töltse a sajtóknál a szőlő alatt az ő dézsmáját, és ki-ki mind hazavigye az ő mustját: halhatatlan nagy szabadság! De evvel akarta a felséges Mátyás király az ő hazáját felékesíteni. Mert nem minden bokorban terem olyan felséges és híres-neves fejedelem! [CSÁKI MIHÁLY.] De ezt a szabadságot megrontá amaz papozlár, a Csáki Mihály,[293] ki az János király fiának fő kancelláriusa vala, az ő királyának nevével[294]. De az[295] soha nem műveli vala: hanem a Csáky ördegi nagy irigysége a jámbor polgárok ellen. Mátyás király, úgy tetszik, hogy az adhatót adta[296], mert övé volt a dézsma. [1571.] Ha adhatót nem adta[297]: miért maradnak helyekben az ő egyéb donácioi, melyeket a nemeseknek adott? De így jár ez: egyiknek bűn, másiknak nem bűn. Elkölt Buda is tőlünk etc.

[HUNYADI JÁNOS.] Mikoron ezokaért az Hunyadi János olyan híres és neves ember lött volna, a király néki adá az Erdéli Vajdaságot, melyet annakutána holtig bíra nagy emberséggel és jámborsággal, amint annakutána meghalljuk. [ERDÉLYI VAJDA.] És úgy kelle a neve, hogy mindenkoron csak János vajdának nevezék. És az hunyadi várat és várast Vajdahunyadjának. Bírá ezokaért az Vajdaságot egynyíhány esztendőig nagy dicsírettel, és mindenképpen megoltalmazá az országot, mind a törökek ellen és mind az egyéb ellenségek ellen, amint utána meghalljuk.

 

V. RÉSZ.

[HUNYADI JÁNOSNAK DICSÍRETI. LÁSZLÓ KIRÁLY MEGAJÁNDÉKOZZA HUNYADI JÁNOST.] Mikoron annakutána László király[298] meglátta volna az Hunyadi Jánosnak emberi és az ő nagy vitéz voltát, ki akkoron erdéli vajda vala, adá néki ahhoz a Szörényi Bánságot is és a temesvári ispánságot, hogy ő megoltalmazná az Alföldeket a törökek ellen. János vajda, miérthogy jámbor vala, és szereti vala hazáját, és az egész keresztyénségért felvévé e tiszteket, és kész lőn mindenre; noha tudja vala, hogy fejébe és tisztességébe jára[299] mind e tiszteknek gondjaviselése. [AZ MAGYARI URAK MEGESZIK EGYMÁST.] De a több magyari urak semmit nem gondolnak vala, sem a keresztyénséggel, sem hazájokkal, sem az szegény községgel, sem az önnen megmaradásokkal, hanem fuvalkodásból és fösvénségből kergetik vala egymást nagy és fene kegyetlenséggel.

[AMURÁTH CSÁSZÁR BOSSZÚT AKAR ÁLLANI AZ MAGYAROKON.] Azonközbe a török, az Amuráth fejedelem, bosszonkodik vala ezen, hogy annyi sok vitéz töröket vesztett vala a Nándorfejérvár alatt. (Mert az ásásban vesztett vala tizenhétezer férfiat, kik mind odaveszének a föld alatt. Az ostromokban kedig vesze nyolcezer jeles vitézlő férfiú.) Ezokaért mindenképpen okot keres vala, hogy esmet bosszút állhatna a magyarokon. Ezokaért beszáguldata mindenütt Magyarországba, és rablata mindenfelől. És feljövének a Duna mellett mind a Tiszáig; esmet elrablá mind az országot a Száva és a Dráva közett. De a magyari urak mindazonáltal űzik és kergetik vala egymást, és semmit nem gondolának a törökkel; [HUNYADI JÁNOSNAK DICSÍRETI.] csak az egyetlenegy Hunyadi Jánosnak vala gondja erről, és ez vitézködik vala éjjel-nappal a törökek ellen.

[IZÁCS TÖRÖK VAJDA.] Akkoron az üdőben bírja vala egy Izács nevő török az Rácországot és Dáciának[300] nagyobbik részét. Ez jeles vitéz és nyughatatlan ember vala, és igen tisztességkívánó. Ezokaért gyakorta feljöve, és nagy rablásokot művele mind szinte Nándorfejérvárig; és gyakorta feljebb is jöve. Ezt nem szenvedheté el az Hunyadi János, hogy az Izács vajda úgy rablana, és elpusztítaná tűzzel és fegyverrel az országot. Ezokaért titkon népet gyűte, mind lovagokat, mind darabantokat, Újlaki Miklóst[301] is, a társát, hozzá hívatá, és elindula a néppel, és általméne a Dunán, és táborba szálla Nándorfejérvár közett.

[IZÁCS VAJDA SZÖMBESZÁLLA HUNYADI JÁNOSSAL.] Megértvén ezt is Izács vajda, mindjárást minden népét elindítá, és szömbeszálla Hunyadi Jánossal. És mikoron viadalnak állott volna, Hunyadi János is sereget szörze, és szép rendekben állata minden népét. A két szárnyára állatá az huszárokat, kezépen kedig az gyalog fegyvereseket és a több gyalogokat. Azok megett álló seregben állata a lovag fegyvereseket, a számszeríjasokat és a kopjásokat, hogy azok oltalmul lönnének a két szárnyoknak, és a középső roppont gyalogseregnek.

[VÍNAK A TÖRÖKEK A MAGYAROKKAL.] Annakutána mindjárt dobot üttete, és trombitákat fútata az ütközetre, és nagy merészséggel egybe roppona a két sereg. És a törökek kegyetlenül kezdének víni a két szárnyon való huszárokra, és tolni kezdék őket nagy kiáltásokkal; de hogy a fegyveresek hozzákezdének, mindjárást megtolák őket vissza. Mikoron egy jó üdeig erősen víttanak volna egymás ellen, és mindkét felől sokan elhullattanak volna, a magyarok az ő rendeket erősen megtartván, megbonták a törökeknek seregét, és erősen kezdék őket veszteni. [IZÁCS VAJDA ELFUTAMIK.] Látván ezt az Izács vajda, megijede, és hátat kezde adni, és Szönderő felé kezde tartani. Látván ezt a törökek, mindnyájan utána kezdének szaladni. Hunyadi János kedig utánok siete, és sokat levága a törökek közül, mind Szönderőig, az hofstátban.

[HUNYADI JÁNOSNAK NAGY NYERESÉGE.] Hunyadi János az úton jeles törökeket foga, és sok drága marhákat nyere el tőlek. Annakutána visszajövén mind felszedeté a sok hadi szerszámokat és marhákat az ütközetnek helyén, és minden népével és az egész ragadománnyal és a sok foglyokkal visszajöve Nándorfejérvárba. Mikoron László király Budán meghallotta volna ezt e győzedelmet, nagy örömbe lőn minden udvarával, és egész Budával. [LÁSZLÓ KIRÁLY HÁLAADÓ JÁNOS VAJDÁNAK.] És szép dicsírő levelet íra a király, és szép ajándokokat külde az Hunyadi Jánosnak, és nagy hálákat adata az Istennek minden egyházakban. És Izács vajda nem oly szabadon nyargala minden felé.

(...)

 

AZ XXXVI. MAGYARI KIRÁLY, AZ HUNYADI MÁTYÁS,
AZ GUBERNÁTOR HUNYADI JÁNOSNAK A FIA.

I. RÉSZ.

Az Gara László, a nádorispán, Magyarországban is gyűlést hirdete, hogy az urak mindnyájan gyűlnének a Rákosra. [SZILÁGYI MIHÁLY.] Szilágyi Mihály akkoron és az Hunyadi Jánosnak fő baráti nagy néppel valának az Alfölden. Szilágyi Mihály kedig az Erzsébet asszonnak, az Hunyadi Jánosnénak bátyja vala, jeles, eszes és vitéz ember. Ez, miérthogy tudja vala némely uraknak irigységét az Hunyadi János neve és nemzetsége ellen, felvévé minden népét az ő társaival, majd húszezer embert, és kijöve Erdélből az Alföldre. Ott elég pénzt ada néki az húga, az Hunyadi Jánosné, hogy az bátyja bosszút állana az ő László fia méltatlan haláláért, és ha valamiképpen lehetne, a másik fiát, az Hunyadi Mátyást, a királyi méltóságra felemelné.

[SZILÁGYI MIHÁLY JŐ AZ RÁKOSRA.] Mikoron ezokaért a Rákoson gyűlés volna, feljöve Szilágyi Mihály is nagy sok urakkal és nagy néppel az Alföldről a gyűlésbe, hova mind a sok püspekek, urak, nemesek és az várasoknak követi egybegyűltenek vala az új királynak választására. Szilágyi Mihállyal kedig ez urak valának: Székel Tamás, az Auráné úr[302], Rozgoni Sebestyén, Kanizsai László, Szentmiklósi Pangrácz és mind, kikkel mindnyájan az Hunyadi János igen jól tött vala. Ezek mindnyájan nagy hálaadásból együtt jövének fel Szilágyi Mihállyal. [AZ IRIGY PÁRTOS URAK.] Az irigy és pártos urak kedig Budára gyűltek vala. Gara László, a nádorispán; Ujlaki Miklós, az vajda; Bánfi Pál, az Lindvai és többen effélék. Ezek mind tartnak vala Szilágyitól, miérthogy irigységből sokat cselekedtenek az Hunyadi János nemzetsége ellen, ezért gyűltenek vala egybe a budai várban. Ez is örögbíti vala az ő félelmeket, hogy mikoron Szilágyi Mihály az urakkal és a néppel a Rákosra jött volna, másod éjen mindjárt megfagya és beálla a Duna, hogy szabadon általmehetnek vala.

Általmenének ezokaért nagy sokan az Hunyadi Mátyásnak pártjai közül, kik által hívák az urakat Budáról a gyűlésbe. Végre kedig annyin lőnek, hogy ugyan erővel kezdék őket általhozni. De Szilágyi Mihály eleit vövé e félelemnek, mert felkiáltatá, hogy a gyűlésben feje, jószága vesztés alatt senki erővel semmit ne cseleködnék, hanem hogy szabad lönne a gyűlés. [ÁLTALHÍJÁK BUDÁRÓL AZ URAKAT AZ RÁKOSRA.] És az urakban által külde Budára, és glitleveleket külde az uraknak, hogy szabadon és minden bántás nélkül jöjhetnének az gyűlésbe, és esmét visszamehetnének. És mikoron az urak eljöttenek volna, egynyíhány napig tanácskozának, de heába. Látván azt Szilágyi, a gyűlésnek közepin mindjárt akasztófát felásata, és mészárszéket tétete mellé. És azt kiáltatá, hogy valaki az ő választásnak szavát nem akarná az Hunyadi Mátyásra adni, mindjárt szörnyű halállal kellene annak meghalni.

[AZ URAK MEGIJEDNEK.] Látván és hallván ezt az pártos urak, igen megijedének, kiváltképpen hogy látták, hogy az Szilágyi népe az egész gyűlést környülvötte vala. És előjöve Szilágyi Mihály, és a gyűlésnek közepin megálla, és ekképpen kezde szólani:

- Tudjátok-é, urak, hogy királyunk megholt; ezért jöttünk immár egybe, hogy királyt válasszunk magunknak, mert király nélkül semmiképpen nem lehetünk. [SZILÁGYI MIHÁLY ORÁCIÓJA AZ GYŰLÉS ELŐTT.] Ha sokáig mulatunk az választással, nem jó, mert ki imide szól, ki amoda, és nem leszen a dolognak vége. Minekutána a királyi mag az Máriában elfogyott[303] és immár erre kényszerítöttünk, hogy idegen nemzetektől kuldulnunk kell királyokat, minémű nyavalyákban és nyomorúságokban löttünk legyen, azt mindnyájan jól tudjátok. Olyan árvaságra jutottunk immár, hogy nem tudunk hová folyamni, és kinek bátorsággal adhassuk királyságunkat. Így volt a cseheknek is dolga. De hogy az ő királyi birodalmok meg ne nyomorodnék, önnen közülek választottanak királyt magoknak, a Pogyebrádi Györgyet. Ők immár nyugalomba vadnak. Mü is ezokaért azoktól tanoljunk. Ha mü ezokaért az gubernátor fiát, az Hunyadi Mátyást mümagunknak királlyá választjuk, úgy tetszik ennékem, nem leszen gonosz. Ezokaért ez az én szóm, hogy ezt válasszuk. Mert miképpen hogy az atyja megszabadította az országot mind külső, mind belső ellenségektől, azonképpen a fiának birodalma alatt is nyugodalomba lehetünk. Meghigyjétek, urak, nem messze távozik az atyjának nyomdokától! Aminémű hálaadással kedig mindnyájan tartozunk az ő jámbor atyjának, ki-ki meggondolja. Undokul megöltétek az ő jeles fiát, az Hunyadi Lászlót, azt a vétket eltöreljétek mostan a másik fiának királlyá választásával. [SZILÁGYI MIHÁLY KEZES LESZEN HUNYADI MÁTYÁSÉRT.] Ha valamit véleködtek felőle, hogy üdővel bosszút kezdene állani rajtatok az bátyja, az Hunyadi László haláláért, ím én kezes leszek érötte erős hittel, hogy meg nem emléközik arról. Ezokaért kérlek és intlek mindnyájan tüteket, hogy ezt az Hunyadi Mátyást válasszátok e mai napon magyar királlyá etc.

 

II. RÉSZ.

Mikoron Szilágyi elvégezte volna az ő hosszú beszédét, engedni kezdének, és dicsérik vala a Szilágyi beszédét, hogy mindenekben igazat mondott volna. De kérik vala ezen, hogy a második napra halasztanák a választást, és ekképpen csendesszéggel ebbe marada a dolog. A pártos urak alattomba szömbe lőnek Szilágyival és az ő társaival, és megjelenték azt, hogy félnek az Hunyadi Mátyásnak bosszúállásától. Szilágyi felele felőle. Úgy engedének azután mindnyájan a választásnak, és kötést tőnek egymással.

[HUNYADI MÁTYÁS VÁLASZTATIK MAGYAR KIRÁLLYÁ.] Másodnapon esmet mindnyájan egybegyűlének, és nem sok tanács után kihozták az ortályt az uraknak tanácsából, hogy Hunyadi Mátyást választották volna magyar királlyá. És az egész gyűlés fel kezde kiáltani: Éltesse az Isten Mátyás királyt; és nagy örömbe és vigasságba lőn az egész község, és mindenütt énekszóval dicsírik vala az Istent.

[GUBERNÁTORT SZÖREZNEK MÁTYÁS KIRÁLYNAK.] Vala kedig Hunyadi Mátyás csak tizenhét esztendős mikoron királlyá választák. Ennekokaért ugyanazon gyűlésben végezék azt, hogy gubernátora lönne a királynak az ő ifjú voltáért, az országnak nagy gondjaiért. Azokaért az egész gyűlés gubernátorrá választá a király mellé Szilágyi Mihályt, hogy öt esztendeig a gubernátornál volna minden hatalom, és úgy szállana az egész országnak birodalma a királyra. Mert ő is az öt esztendőbe megérnék az ő üdeje szerént. Ekképpen adák ezokaért Szilágyi Mihálynak a gubernátorságot, és őtet rendelék arra, hogy az új királynak behozására gondja lönne.

[HÍRRÉ TESZIK POGYEBRÁDINAK AZ MÁTYÁS VÁLASZTÁSÁT.] Szilágyi Mihály, az gubernátor, egy levelet íra, és egy folyó követtől elküldé azt a cseh királynak, az Pogyebrádi Györgynek, és abban megjelenté néki, hogy a magyarok királlyá választották volna az Hunyadi Mátyást, és kéri vala őtet, hogy megkészítené őtet és az végekbe küldené; a saccoláspénzről gondot akarna ő viselni.

[POGYEBRÁDI MEGOLVASÁ A SZILÁGYI MIHÁLY LEVELÉT.] Mikoron ezokaért a vacsorán néki hozták volna, a cseh királynak, Szilágyi levelét, és megolvasta volna azt, Hunyadi Mátyás ott ül vala az asztalnál az vacsorán, majd az utolsó helyét tartván, és a király felhívá őtet, és a fő helyre ülteté melléje. Mátyás e szokotlan dolgot látván, igen csodálkozik vala rajta, és nem győze eleget álmélkodni; fél is vala egyfelől, hogy ez valami küsebbségére ne lönne néki végre. Végre megkérdé a királyt: miért cseleködnék vele olyan szokatlan módon? A király mondá néki, hogy csak önnék vígan, az vacsora után jó hírt akarna néki mondani. Veszteg hallgata az ifjú, és rakva vala a szüve álmélkodással, reménységgel, e mellett félelemmel is, és nem ehetik vala.

Azonközben Szilágyi Mihály elbocsátá a gyűlést, és az urak mind Budára gyűlének, hogy megvárnák az új királyt. [SZILÁGYI MIHÁLY KIÁSATJA AZ HUNYADI LÁSZLÓT.] És Szilágyi Mihály beméne a kápolnába, és nagy sírással kiásatá az Hunyadi László testét, hogy az ő húga gyermeke, az új királynak a bátyja ott ne fekennék a gyilkosok és az árulók közett; és vivé őtet be Erdélybe, az ő atyja koporsója mellé nagy tisztességgel. És annakutána úgy kezde az Mátyás királynak behozásához nagy hamarsággal. Mert még azon télben, minekelőtte elolvadna a gyég, siete őt behozni. Mert melléje véve az Vitézi Jánost, az váradi püspeket; a Székely Tamást, Rozgoni Sebestyént, a Kanizsai Lászlót és a Pongrácot, esmet a Szokoly Pétert és a Csanádi Jánost, ki hadnagya vala a Szilágyi seregének.

[AZ URAK MENNEK MÁTYÁS KIRÁLYÉRT.] És Esztergomnál által menének a gyégen a Dunán, és felmenének a morvai határba. Az útból gyakorta követeket küldének az cseh királyhoz, és kérik vala őtet, hogy jó üdején készülne és hozná a királyt az határba, és megígérik néki a saccolópénzt.

Azonközbe vacsora után az Pogyebrádi György, a cseh király, mikoron Hunyadi Mátyás olyan csodálkozásban volna, amint odafel megmondottam, a kertben hívá Hunyadi Mátyást, és ott mondá néki:

- Mit adsz ennékem, Mátyás, ha nagy jó hírt mondok tenéked, melynek igen örülsz? Megadod-e ennékem, amit tőled kévánok?

Felelé Mátyás:

- Nagyobb örömet nem mondhatnál ennékem, mintha megszabadítanál e fogságból. Ezért örökké hálaadó lönnék te Felségednek, és mindent adnék, amit adhatnék.

És mondá a király néki:

- Üdvözlégy, Mátyás, magyari király; üdvözlégy magyaroknak felséges fejedelme, kit csodaképpen választott az Úristen! [POGYEBRÁD KÖSZEN HUNYADI MÁTYÁSNAK MINT MAGYARI KIRÁLYNAK.] Mert a magyarok a Rákosra egybegyűlvén, tégedet választottak magyari királynak, nézvén a te atyádnak jámborságát és az ő sok jótéteményit. Isten volt veled, és csak ő oltalmazott meg.

- Ezokaért, felséges Mátyás király, kérlek tégedet, kötést tegyünk egymással, és erősítsük azt az én leányommal való új házassággal és egyenlő tanáccsal[304], és segítségével megoltalmazzuk a két országunkat, mert higgyed, hogy háborúk[305] az embereknek elméi, és némelyek igen tisztességkívánók; a községnek akaratja is igen hajlandó. [POGYEBRÁD A CSEH KIRÁLY LEÁNYÁT AJÁNLJA MÁTYÁS KIRÁLYNAK.] Ezokaért e mai napon néked ajánlottam az én leányomat, hogy az legyen házastársod, mert méltó is arra, hogy az legyen, és hogy annak általa megerősíttessék müközettünk a kötés, együtt bírjátok az országot nagy szeretetbe. Utolszor, ídes fiam, Mátyás: ím szabad légy! Isten nagy és gazdag országot adott tenéked. Engemet kínáltanak a saccolásban hatvanezer forinttal teérötted; megengedjed, hogy azt elvehessem, hogy abból megtoldhassam a menyeközének nagy költségét. Ím nincsen még három hólnapja a László király[306] halálának, és mindkettűnket a kegyelmes Isten királlyá tőn; engemet a cseheknek, tégedet a magyaroknak. Nagy csoda dolog ez. Nagy hálaadással tartozunk mindketten az Istennek.

 

III. RÉSZ.

[MÁTYÁS KIRÁLY MINDENBE ENGED A CSEH KIRÁLYNAK.] Ezeket meghallván Hunyadi Mátyás mindenekbe engedelmes lőn nagy örömmel a Pogyebrádi Györgynek ő kívánságinak, és igen megköszöné néki, és jó hit alatt megígéré néki, hogy mind atévő akarna lönni...

 

IV. RÉSZ.

[A MAGYAROK VISSZAINDULNAK MÁTYÁS KIRÁLLYAL.] A magyarok felvévén királyokat, egyenest alásietének véle Buda felé. Az úton mindenütt nagy örömmel várja vala őtet a község, és jót kévánnak vala néki az Istentől, és előmenetet az ő királyi birodalmának. A seregbe kedig az úton nagy emberséggel és nyájassággal viselé magát mindenhöz, hogy víg és jó kedvet mutatván mindenekhöz. Mikoron szinte húshagyatban Esztergom felé a Dunára jöttenek volna, immár röpedezni kezdett vala a gyég, de mégis a seregnek nagyobb része általméne a Dunán a királlyal, a többi kedig alá tartának Pestre.

[AZ URAK ELEJBE JÖNNEK MÁTYÁS KIRÁLYNAK.] Mikoron másodnapra elközelgettek volna Budához, a püspekek és mindnyájan az urak kijövének Budáról, azokkal is a budai bíró és az egész tanács. A papok is kijövének processzióval, hordozván képeket és mindenféle egyházi szörszámokat, és énekeket mondván.

A zsidók is kijövének, hordozván a törvénnek két tábláját.[307] [AZ BUDAIAK SZÓLNAK MÁTYÁS KIRÁLYNAK.] A kapu előtt mennyezet alá fogák a királyt, és a bíró az egész tanáccsal és várossal szupplikála néki, hogy az ő törvényeket és régi királyoktól nyert szabadságokat megkonfirmálná. És megkonfirmálá azokat esküvéssel. Ugyanezent ígéré esküvéssel az uraknak is, minekelőtte bebocsátanák őtet az várba.

Mikoron bejött volna az várasba, mindjárást bévivék őtet Bódogasszony egyházába[308]. És mikoron a tanácsház előtt elmene, kiáltani kezdének a foglyok, kiket a kéncstartó megfogatott vala ez előtt való üdőkben, és mind megszabadítá azokat. Mikoron a templomba bement volna, az Úrjézus Krisztusnak és az Bódogasszonnak hálákat ada, és fogadásokat tőn, hogy az ő szolgálatjokban mindenkoron akarna foglalatos lönni.

[MÁTYÁS KIRÁLYT BEVISZIK AZ BUDAI VÁRBA.] A templomból felvivék őtet az várba, és az úton nagy vigassággal lőn mind az egész nép, mind az urak, mind a nemesek, mind az várasbeli fő népek, mind az egész község; és Istentől minden jót kívánnak vala az új királynak.

Mikoron az várba bement volna és letelepedett volna, nem sok nap múlva az ország dolgaihoz kezde, hogy azokat szépen elrendelné és lecsendesítené. És az ő választételin mindnyájan csodálkoznak vala, és mindnyájan dicsírik vala az ifjat, hogy mindenbe az királyi méltósága szerént viselné magát; még azok is az urak, kik irigységből ellenzették vala az ő választását, dicsírik vala őtet, és hozzája hajlának. De az urak, az ő atyjának baráti, mint Vitéz János, az váradi püspek; Dienes, az esztergomi érsek; Szilágyi Mihály, az anyja bátyja; Rozgoni Sebestyén, Kanizsai László, Szokoly Péter és a többi mindenkoron környüle forgolódnak vala és vigyáznak vala, hogy semmiben ne cseleködnék az ő királyi méltósága ellen. És ő maga a királyi birodalomnak kezdetibe semmit nem cseleködnék az ő hírek és tanácsok nélkül. Mikoron valamit a tanács elejbe vagy a község elejbe kell vala adni, mindnyájan elálmélkodnak vala az ő bölcs és megért beszédin. [MÁTYÁS KIRÁLY DICSÍRETI.] Mikoron az urak rendszerént szólnak vala a dolgokhoz a tanácsba, figyelmetesen hallgatja vala őket. Mikoron egynyíhánszor az urak ellenkednek vala egymással a tanácsba, nagy böcsülettel feddik vala reájok, és egyenességre inté őket. Egynyíhánszor elhallgatja vala ezt, egynyíhánszor még az gubernátornak tanácsát is megvonssza vala, de nagy mértékletességgel.

[MÁTYÁS KIRÁLY IRIGYI.] Látván ezt az Újlaki Miklós, a nádorispán és a Pál[309] és az egyéb ellenkezői, és eszekbe vévén a király elméjét, hogy igen okos volna az ő ifjúságára, kétségbeesének az ő reménségekben. Mert ők ezt várják vala, hogy a király az ifjúságnak éretlen volta szerént minden apróságot és gyalázatos dolgokat kezdene cseleködni, hogy ők annakutána abból okot vennének panaszolkodásokra és a patvarkodásokra, hogy ezekből új háborúságot indíthatnának az országban. Mert a nádorispán az ő nemes voltaért kívánja vala a királyi birodalmot. Nem hitte vala kedig, hogy olyan megért erkölcsű volna az Hunyadi Mátyás. Igen nehezli vala és ugyan bánja vala a királynak olyan megért tanácskozásit és cselekedetit. És felette igen bánja vala, hogy a gubernátor felemeli vala az ő barátait. (...)

 

XI. RÉSZ.

[SZILÁGYI MIHÁLYNAK RÖTTÖNETES HISTÓRIÁJA.] Az üdőbe az irigy fandarlók annyira hozták vala az nagy Szilágyi Mihály dolgát a király előtt, hogy annyira haragudott vala reá, hogy meg akarja vala öletni, olyan fő embert, önen rokonát, ki ennyi sok jót cselekedett vala véle. Ebből eszedbe veheted, micsoda oskola legyen az udvar, és mint kelljen embernek az fejedelmeknek jó akaratjokba bízni. Az okát nem tudjuk, miért haragutt volt oly igen reá. Némelyek azt mondják, hogy az jámbor Szilágyi Mihály ólálkodott volna a királyi birodalom után, de semmi. Mert elvehette volna azt, mikoron a gyűlésbe az egész ország megkínálá őtet véle. Némelyek ezt mondják az okának lönni, hogy ő az országnak rendeléséből gubernátor lövén, gyakorta és sok dolgokért dorgálta legyen Mátyás királyt, és nem mindenekben szájára bocsáta.[310] Mert igen jámbor és igen kemény ember vala a Szilágyi Mihály. A király kedig ifjú, furcsa, nagyakaró és egy mindenre kész vala. Melyből fél vala az jámbor Szilágyi Mihály, hogy olyant ne indítana az ő felfuvalkodásából és hertelenkedéséből, hogy annakutána kurcot vallana[311] miatta, és nagy szömérembe hozná magát és mind az ő egész nemzetségét.

[MÁTYÁS KIRÁLY LEVELET ÍR SZILÁGYINAK.] A király levelet íra Szilágyinak, és kéré őtet, hogy a Tisza mellé jőne, mert igen nagy dolgokról kellene egymással szólniok.

Mikoron Szilágyi a Tisza mellé jutott volna, és senkitől semmit nem félne, hertelen reá küldé Mátyás király az ő seregét egy faluba, és megfogatá őtet. Igen csodálkozik vala Szilágyi Mihály rajta, mit művelne az ő rokona, húga gyermeke, Mátyás király. Az egész nép kedig megbúdula rajta, és mindnyájan elálmélkodván mondanák:

- Mi patvart cselekedik a király? Így kell-é füzetni az jámbor rokonának az ő nagy jótéteit? Bezzeg undok dolog ez! A királyi méltóság és dücsőségért ekképpen kell-é fogsággal füzetni az jámbor rokonát? Ördeg vigyen el olyan dolgot!

[SZILÁGYINAK PANASZKODÁSA.] A Szilágyi Mihály kedig nagy bánattal őmagába panaszolkodik vala, mondván:

- Oh bolondságoknak bolondsága! Oh balgatag iffiú, hogy nem veszed eszedbe, hova és mely nagy szégyenbe visznek ez gonosz, irigy és áruló fondorlók? Nem bánkódom az önen veszedelmemen, mert én immár eleget éltem, tisztességem elég vagyon. De terajtad bánkódom, hogy a te királyi nevedet így ferteszted és szidalomba hozod minden embereknél. Én semmi gonoszt nem cseleködtem, méltatlan műveléd ezt rajtam. De az igaz Isten megbüntet tégedet ezért.

[SZILÁGYIT FOGVA VISZIK VILÁGOSVÁRBA.] Hallván ezt Mátyás király, meghagyá, hogy Szilágyi Mihályt fogva vinnék Világosvárba, és hogy meghadnák a porkoláboknak, hogy úgy őrüznék ezt a foglyot, mint a két szemöket. A porkolábok, egyik Lábatlan Gergely, a másik Daczó György, fogházba rökeszték a Szilágyi Mihályt, és darabantokat helyesztének a fogháznak ajtaja eleibe. De mindennap jól tarták őtet, mint olyan jeles szömélyt. Szilágyi Mihály könyörge a porkoláboknak, hogy engednék néki az ő régi szakácsát, ki az ő szája űzére tudna főzni. Megengedek azt néki.

De evvel nem lőnek még csendesek az Szilágyi Mihálynak irigyi és árulói, hanem naponként halálra kezdének őtet vádlani, és reá vivék az iffiúnak furcsa elméjét. [MÁTYÁS KIRÁLY MÉLTATLAN DOLGA.] És levelet íra a porkoláboknak, hogy fejét vönnék a Szilágyi Mihálynak. A porkolábok tanácsot tartának egymással, mert irtóznak vala olyan jeles embernek fejét vönni, és oly hitvánul elveszteni. Elküldenek ezokaért egy főembert a királyhoz, ki a király szájából meghallaná, mit akarna cselekedtetni a Szilágyi Mihállyal. Végre az Lábatlan Gergely önmaga méne a királyhoz. [SZILÁGYI MIHÁLY JÁMBOR SZAKÁCSA.] Mikoron ezokaért a főporkoláb oda volna a királyhoz, a Szilágyi Mihály szakácsa gondolkodni kezde az urának megszabadítása felől, és szóla három társaival, a Szilágyi szolgáival. És egy napon reggel nagyon kezde kiáltani:

- Rajtunk a törökek! (mert Világos vár a vége felé[312] vala).

- Hamar, hamar, minden ember fegyvert fogjon!

Mindnyájan az várba elhivék kiáltását, és mindjárt felrezzenének, és felfegyverközvén kifutamának az vár eleibe, hogy ott ellene állanának a töröknek. A szakács negyedmagával utánok ballaga, és bézárvárá utánok a kaput; és a kapuba levágának egynyíhányat a darabontokban. És feltörvén a fogházat, kihozá az urát, Szilágyi Mihályt, és az várat kezébe adá.

Akik kimentenek vala a törökek eleikbe, látván, hogy senki nem volna, vissza kezdének térni az vár felé. De íme a kapu betőve vala, és Szilágyi Mihály kiparancsol vala belőle. És mikoron az várra erővel kezdenének támadni, lövésekkel hátra hajták őket, és onnét elpironkodának. [SZILÁGYI MIHÁLY CSODAKÉPPEN FÉR VILÁGOSVÁRHOZ.] Mikoron ezokaért ekképpen Szilágyi Mihály kezébe vötte volna az Világos várát, paraszt népeket hívata belé, és azok által rakatá az várat éléssel. És alattomba elkülde mindjárást az ő hív barátiért és az ő népeiért, és azokkal megerősíté az várat. Annakutána ő maga Szilágyi Mihály nagy csendességbe marada, és semmiben nem ügyeközék bosszút állani a királyon, hanem mind az Alfölden forga, és megoltalmazá az végeket a törökektől, és nem készüle többszer az udvarba.

 

XII. RÉSZ.

[SZILÁGYI KÖVETET BOCSÁT MÁTYÁS KIRÁLYHOZ.] Mikoron immár megszabadult volna, követet bocsáta a királyhoz, és megizené néki, hogy sokkal többet tartoznék az ő szakácsának, hogynemmint a királynak, az ő rokonának; miérthogy ez hamisan és méltatlan őtet a fogházba rekesztötte volna, de amaz kiszabadította volna őtet, kinek soha semmi jóval nem volt volna. Melyből erre dicséretes hálaadó név, amarra pedig örökké való hálaadatlan név szállott volna. És Mátyás király igen szégyenli vala ezt. És ebből tanolá, hogy nem kellene mindjárást egy fejedelemnek az fandarlóknak szavát bevenni és fogadni.

[MÁTYÁS KIRÁLY VISZONTAG LEVELET ÍR SZILÁGYINAK.] Mátyás király viszontag levelet íra a Szilágyi Mihálynak, és fedelét szaba az ő cselekedetének, mondván: Én is meghattam vala, hogy immár elbocsátanának a fogságból, de bizony nehezlem azt tőled, hogy énnálamnál feljebb becsüled a te szakácsodat. Hogy ez te rajtad esett némely emberek annak okai, kik nem jól éltenek az én ifjúságomnak gyenge voltával és az én királyi birodalmomnak a kezdetivel. De ne higgyed, hogy valami gonosz szándékkal voltam hozzád, mert mindenkoron meg akartalak böcsülletni mint rokonomat, ki ennyi jót tött velem. De a te példáddal kellett az én királyi méltóságomat megerősítenem. Mert egynyíhányan a dacos urak közül megtanultanak engemet ő királyokat becsülleni, látván, hogy tégedet, olyan fő embert és rokonomat nem kímélettelek. Ezokaért meg ne háborodjál ezen, hanem minden jót reménylj felőlem. Rövid napon nagy tisztességgel megengesztellek, és az előbbeli tisztességedbe ültötlek.

[ROZGONIT ESMET BOCSÁTJA MÁTYÁS KIRÁLY A CSEH LATROKRA.] Az második esztendőbe[313] a király esmet elbocsátá a Rozgoni Sebestyént az Magyarországba kóborló csehek ellen. Előszer ezokaért méne egy kastélyra, melynek Patha[314] vala neve, melyet egy nagy hegyre épütettek vala. Ebben sok csehek valának, mert erős vala a kastély. Mikoron ezt megszállotta volna, ostromnak indítá a népet, előszer megtöltvén az árakját. És mikoron erősen megostromlotta volna, nem veheté meg azt. Visszajöve ezokaért a királyhoz, és mondá néki, mely erősen megoltalmaznák magokat a cseh kóborlók a kastélyba, és mely igen nagy kárt vallott volna a népbe; és megmondá a királynak, hogy még őfelségének is elég gondot adnának a kastélyból. Mikoron Rozgoni visszajött volna, nem találá a királyt honn. Mert a király napot tött vala Szilágyi Mihálynak, mikoron a Tisza mellé jőne, mert ő is oda akarna menni és meg akarná őtet engesztelni. A király ezokaért lőn a Tisza-parton innét egy faluba, melynek Várkon neve; Szilágyi Mihály kedig túl lőn a túlsó parton Tisza-Varsánt. [MÁTYÁS KIRÁLY ÉS SZILÁGYI TRAKTÁLNAK EGYMÁSSAL.] A Tisza-parton ezokaért egynyíhánszor egybe gyűlének ketten csak egynyíhányad magokkal és úgy beszélének egymással. Előszer nagy sok panaszolkodással kezdének egymással vetélködni[315], és sokképpen megmentek egymást[316]. Végre megköveték egymást és megbocsátának egymásnak, és sírván örökké való kötést tőnek egymással a püspekek és az hadnagyok előtt. Azonközbe oda érközék Rozgoni Sebestyén és megmondá a királynak, mint járt volna Patha alatt, mint vesztötte volna el az ostromot és mely igen nagy kárt vallott volna a népbe. Mátyás király ezokaért visszatére. [MÁTYÁS KIRÁLY VISSZATÉR SZILÁGYI MIHÁLLYAL EGRŐL.] És Szilágyi Mihály elkíséré őtet szinte Egrig, mert a király gyűlést hirdetett vala oda, hogy ott tanácskoznék az urakkal és az országgal az ő hadai felől. Ott a gyűlésbe a király esmet az előbbeli méltóságba ültöté Szilágyi Mihályt és az egész Alföldet néki adá birtokába, hogy megoltalmazná azt a törökek ellen. És Szilágyi Mihály elbúcsúzván, aláméne az Alföldre. (...)

 

XXXI. RÉSZ.

(...) [Mátyás király] a bosszúállásról kezde gondolkodni. És előszer kezde az esztergomi János érsekhöz[317], hogy annak büntötésével a többit megijesztené. Követet bocsáta ezokaért Mátyás király fel Esztergomba, és aláhívatá jeles tanácsra az érseket. Tudja vala az érsek minémű bosszúálló és felfuvalkodott szűvű volna a király, és hogy félelmes volna az ő dolga; de miérthogy a király hite és levele nála vala, nem gondola véle, hanem alájöve Budára. [MÁTYÁS KIRÁLY MEGFOGATJA AZ ÉRSEKET.] A király mindjárást őrüzet alá veté az érseket az várba, de mindazáltal meghagyja, hogy nagy tisztességbe tartanák őtet. Annakutána éjjel titkon kiviteté az érseket Budából, és felviteté Visegrádba az várba, és ott tartatá őtet egynyíhány hólnapig.

Annakutána hogy Mátyás király kitölteté volna bosszúját rajta, megemléközek az érseknek jámborságáról és az ő sok jó téteményiről, melyeket cseleködett vala az ő atyjával és őmagával is. [AZ ÉRSEKNEK MEGSZABADULÁSA.] Kibocsátá őtet a fogságból, és nagy tisztességgel hazaviteté őtet az esztergomi várba. De az esztergomi várba hadakozókat hadja nála, kik reá vigyáznának, hogy semmi új dolgot ne indíthatna a király ellen. De az érsek oly igen bánkódék a nagy méltatlanságon, melyet a király rajta művele, hogy mindennap az halált kíváná Istentől. [AZ ÉRSEK MEGHAL.] És azon esztendőbe megbetegüle belé és kisasszony havába meghala, Szent Lőrinc estin. Az ő halálán bánkódnak vala mind az urak az egész országba. [AZ ÉRSEK JELES EMBER VOLT.] Mert jeles és jámbor ember vala. Nagy palotát épűttetett vala Esztergomot az várba, és az előtt egy szép kerengőt tiszta piros márván kövekből, melynek duplás menete vala nagy szép és drága ékességekkel. A palotának belső falán szép és drága boltozásokat hajtatott vala, kikben renddel drága festékekkel megíratta vala mind a szibilláknak[318] képeit. Azon palotában az egyik hosszú falon renddel szépen mind megíratta vala szép és drága festékekkel mind a magyaroknak őseket, a scithiai hercegeket, annakutána királyokat.

Nem íratta vala kedig a királyoknak képeit csak Mátyás királyig, mikoron ő élt, hanem Mátyás király után is egynyíhány ablakot íratott meg, melyet valami prognostikomból avagy a csillagoknak járásából vött jövendő mondásból. [AZ ÉRSEKNEK PROGNOSTIKOMOS KÉPEI.] És úgy akarta az ő utána valóknak azok a képek által jelönteni, mi volna jövendő ez országban. Az első ablakban Mátyás király után íratta vala egy király képét, mintha egy király ülne egy zseccelszékbe, behunt szömekkel, ki szunnyadoznék és kevés gondot viselne az országnak dolgaira. Evvel jelentötte, hogy Mátyás király után egy király volna jövendő, ki nem sok gondot viselendő volna az országra. És úgy lőn. [LÁSZLÓ KIRÁLY KÉPE.] Mert László[319] lőn király, ki igen tunya és lágy ember vala. És mikoron új hírt hoznak vala néki, hogy a törökek kárt töttenek és imezt és amazt az várat vették meg, ő nem indul vala ezen, hanem lágy beszéddel mondja vala:

- Dobrsi, dobrsi.

[LAJOS KIRÁLY KÉPE.] A másik ablakon íratott vala egy király képét, és annak lábai alatt tüzet irtanak vala, mely környül embereket sitnek vala nyársokon[320]. Evvel a képpel jelentötte a szegény Lajos királyt[321], hogy az is csendes király lönne. És hogy ő üdejébe támadandó volna a keresztes had[322].

[A HARMADIK ABLAK.] Az harmadik ablakra íratott vala két mezítelen embert, kik küszkednek vala az magyari koronáért, melyet az ő lábok alá megírtanak vala. [JÁNOS KIRÁLY, FERDINÁND KIRÁLY.] Evvel a képpel azt jelöntötte, hogy János király és Ferdinánd király[323] jövendők volnának[324] az országért. És úgy lött. Mert annyira veszédének egymással a királyi birodalomért, hogy majd mind a kettő mezítelenek maradának, mind országostól.

[A NEGYEDIK ABLAK.] Az negyedik ablakba íratott vala egy haragos oroszlán képet, mely a földen fekszik vala, és a két első lábának körmeiben tart vala egy koronás patyalatot. Evvel e képpel azt jelenté, hogy a török császár fogná elfoglalni az magyari királyi birodalomnak méltóságát, és hogy azt kezdené bírni mindvégig.

Mert ez ablak és kép után nem lőn több alak, sem több ablak, sem több írás, hanem ez vala az vége. Úgy tetszik, hogy ez be is teljesedett. Mert egynyíhány esztendeje vagyon immár, hogy mind Buda, a mü királyi székünk, mind Fejérvár, a koronázó hely elköltenek tőlünk. Hogy az János király fia, János, valamennyére csüggelődék az Erdélyi Birodalomba; és hogy Pozsonba mégis valami színt tartnak a koronázásban - az csak árnyék a Magyari Birodalomnak.

Nagy Kolonyiába[325] minden esztendőben kimegyen egy napon az egész váras, mind nagy, mind kicsin a mezőre. [NAGY KOLONYIAI JÖVENDŐMONDÁS.] És ott a gyermekek az veres kápolnánál egy igen régi éneket mondnak, mondván:

- "Eddig jő fel török császár az ő erejével, és itt e kápolnánál elveszti az ő fejét."

Bizony, ha a török császár addig felmegyen, hogy nagy Kolonyiáig jut, bizony nem sok marad épen Németországban is. Mert Kolonyia messze vagyon az Alföldre tova alá, az Rév[326] vize mellett, hol immár a tengerbe kezd sietni. (...)

Irtózom ezt megmondani, de azért megmondom, mert úgy leszen: a napnyugati föld és császárság[327] rabságba leszen, és az naptámadati leszen a birodalom. Isten, ő szent felsége, tudja ezeket mind szörével: mert ő végezte ezeket mind el az ő szent tanácsába. De az jelek megmutatják, hogy nem igen messze az vége.

 

XXXII. RÉSZ.

[PANNONIUS JÁNOS ELFUTAMODIK.] Mikoron Pannonius János, az pécsi püspek, ki a János érseknek húga fia vala, meghallotta volna az érseknek fogságát, mindjárást elfutamék, és beméne Zágrábba, Tótországba. Mert ő bírta vala reá a bátyját[328], hogy elhajolna a királytól. Mikoron annakutána meghallotta volna az érseknek halálát, annyira kezde bánkódni, hogy megbetegüle belé, és kevés hólnap múlva meghala. [PANNONIUS JÁNOSNAK DICSÍRETE.] Drága és jeles tudós ember vala ez a Pannonius János, kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzésébe. Jeles deák és görög vala.[329]

Az ő papjai Pécsett igen kedvelik vala őtet, és miérthogy senki nem meri vala őtet eltemetni a királytól való félelemért, az ő papjai titkon bevivék az ő testét egy kápolnába, és szurkozott koporsóban tarták azt ott sok üdeig. Mikoron annakutána Mátyás király odajutott volna Pécsé, a káptolon könyörge néki, hogy engedné meg nékik, hogy eltemessék az János poéta testét. Mert ingyen püspeknek nem merik vala mondani. Hallván ezt Mátyás király, keserülni kezdé az Pannonius Jánost; és megdorgálá a kanonokat érte, hogy régen el nem temették volna őtet. És meghagyja, hogy nagy tisztességgel eltemetnék. [ELTEMETIK PANNONIUS JÁNOST.] És úgy temeték őtet nagy pompával. Lőnek kedig ezek mind, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1472. (...)

 

XXXVI. RÉSZ.

(...) Mikoron ezokaért Mátyás király négy légió néppel Szabács ellenébe jutott volna a Száva-partra, mindjárt által kele az vízen és árkot ásata és palánkokat ásata fel Szabácsvár környül, hogy senki élést be ne vihetne. És éjjel hozzá kezde mindjárást az vár vítatásához, és nagy csatázások lőnek kezettek, hogy szinetlen vítatá az várat, semmi nyugodalmok nem lehete a törökeknek. Gyakorta is fenn a kőfalakon és a bástyákon vívának erősen egymással. De a keresztyének visszaverettetének.

[MÁTYÁS KIRÁLY NAGY MERÉSZSÉGE.] Nagy merészséget látának itt Mátyás királyba. Mert egy csolnokba üle csak egy inassal[330] és az hajóssal, és alája méne az várnak, és megkémlé éjjel, és meglátogatá az víz felől való bástyákat Szabácsnak. És mikoron az őrüzők eszekbe vötték volna őtet, reá igazítának egy tarackot, és ellövék mellőle az inast, de a király nem gondola avval semmit, hanem mind megnézegeté az várat, és úgy jöve vissza. És az egész tábor elcsodálkozék az ő vakmerő bátorságán. Mikoron ezokaért sok üdeig vítatta volna Szabácsot, és meg nem vehette volna, fortélyokat kezde gondolni. Ezokaért éjjel elbocsáta egy nagy sereget a táborból az vár megett egy völgybe. Annakutána igen reggel indítá a tábort az ostromnak, és napestig mind veszédék az ostromon. És mikoron estve bésetűtedett volna, elindítá a tábort és elkezde menni. A törökek igen örülének és önni-innya kezdének, és nyugodalomra adák magukat némelyek, némelyek kedig kijövén az várból, széllel morálnak vala minden félelem nélkül.

[MÁTYÁS KIRÁLY MEGVESZI SZABÁCSOT.] Azonközbe kijöve hertelen a sereg az völgyből, ahová elrejtezett vala, és mindjárást az várra esének, és akik künn valának, mind künn rekeszték azokat, és levágák őket, és hamarsággal az ostromlásba meghágák az várat, hogy a törökek benn ingyen sem vötték volna jól eszekbe.[331] A király is visszaküldé mindjárást az huszárokat, őmaga is utánok érközék. Hogy a király jelen volna, szűvet vőnek a vitézek, és erősen vínak vala a törökekkel fenn a körítéseken; és a keresztyének megtolák a törökeket, és ott benn az várba nagy sok törökeket levágának, a többi megadák magokat, és mind megfogák őket. Lőn kedig ez a megszállásnak utána harmincadik napon. Másodnapon mindjárást az ásáshoz kezdete Mátyás király, és környülvővé az várnak a Száva vizét, hogy szigetbe lőn annakutána Szabács, és mindenképpen megerősítteté azt.

Hogy hír lőn ebbe, hogy Mátyás király megvötte volna az erős Szabácsot, melyet a török Magyarországnak határára épűtett vala, nagy öröme lőn az egész országnak rajta, és mindnyájan hálát adnak vala az Istennek. [A PÁPA PÉNZT KÜLD MÁTYÁS KIRÁLYNAK.] Az olaszok is mindnyájan örülének rajta, és a pápa Rómából bocsáta egy püspeket követségbe Mátyás királyhoz, és attól külde néki ötvenezer arany forintot ajándokba. Az velencések is követet bocsátanak, és ottan küldenek neki negyvenháromezer arany forintot ajándokon. A törökek kedig igen megijedének, hallván, hogy az erős Sabác elkölt volna tőlek. És Mátyás király elbocsátá az huszárokat, és azok elszáguldván mind Szönderőig eldúlák a földet.

[MÁTYÁS KIRÁLY MEGSZÁLLJA SZENDERŐT.] Annakutána Mátyás király utánok indula az huszároknak, és Szenderő alá méne, mely a Duna-parton vagyon. És három kastélyt csináltata fából környüle, és környül foga az várat palánkokkal, hogy senki be nem mehet vala, hanem csak a Dunáról. (...)

 

XXXVII. RÉSZ.

(...) És Mátyás király igen kívánkozik vala Szenderő alá menni, de a menyekező is előtte vala. De mindazonáltal mind zsoldot kiáltata[332], és népeket gyűte az hadra. Azonközbe elbocsátá az székesfejérvári prépostot az római császárhoz és egyéb fejedelmekhöz, hogy a menyeközére híná őket. Az egyéb fejedelmekhöz is bocsáta követeket. Azonközbe írának a követek, János az váradi püspek és a többi, kik az menyasszonyért, az Beatrix királynéasszonyért mentenek vala, hogy útba volnának a királynéasszonnyal, sok szép és jeles násznépekkel.

[MÁTYÁS KIRÁLY MEGLANKADT BEATRIXÉRT.] Hallván ezt Mátyás király nagyon örüle, de mindjárást lankadni kezde a had dolgában. Mert igen dicsérik vala az Beatrixot néki, hogy felette igen szép és igen jeles szömély volna, minden jóságokkal rakva. Hogy kedig Mahomat császár[333] okot adna Mátyás királynak, hogy elszállana az ő népe Szenderő alól, elbocsátá az ő népét a törökeket, hogy beszáguldanának Tótországba, és mind elrablanák azt. Arra is ügyeközik vala, hogyha valamiképpen az útban elkaphatná az Beatrix királyné asszonyt. Mikoron ezokaért iszonyú pusztaságot műveltenek volna a törökek Tótországba, számtalan és felette igen nagy prédát kihajtának az országból, és visszamenének békével Macedoniába.

Azonközbe általjövének a követek a tengeren az Beatrix menyasszonnyal, és bejövének Tótországba. Odajövén megláták, mely nagy pusztaságot műveltenek vala a törökek. És nagy félelemmel jövének mind a Dráváig. És mikoron által jöttenek volna a Dráván, mindennap eleibe mennek vala a püspekekben és az urakban, kik nagy örömmel és tisztességgel fogadják vala az új királyné asszonyt. Mátyás király kedig az urakkal Székesfejérvárra ment vala, és ott várja vala az menyasszonyt, hogy azt a menyeközőnek előtte megkoronáztatná. [MÁTYÁS KIRÁLY NAGY TISZTESSÉGGEL FOGADJA BEATRIX MENYASSZONT.] Mikoron eljutott volna az Beatrix menyasszon, kiméne Mátyás király Székesfejérvárból eleibe mind az urakkal nagy tisztességgel. És egy hagyításnyi földig mind veres posztóval fedték vala be az útot, és nagy tisztességgel fogadá az menyasszont, és az veres posztón bevivé azt az várasba nagy vigassággal. Mikoron elvégezték volna Székesfejérváratt az koronázatot, felvivé az menyasszont Budára, Karácson havába, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után ezernégyszáz és hetvenhatba. [MÁTYÁS KIRÁLY MENYEKÖZÉJE BUDÁN.] És Budán lőn annakutána a menyekező egynyíhány napig, mondhatatlan nagy pompával és költséggel. És sok országokból a fejedelmek mind jeles ajándékokat küldettenek vala; az országból kedig mind az urak és minden várasok annyira, hogy minden tárházok megtelének véle.

[TÖRÖK CSÁSZÁR NEM BOLOND.] A török császár túl mind eszébe vévé azt. És míglen a király és mind az egész ország e nagy pompaságba foglalatos volna, és a szükséges országnak dolgaira semmi gondot nem viselnének, török császár alattomba negyvenezer töröket felbocsáta, és azok megszállák a kastélyokat Szenderő alatt, és hamar mind megvévé azokat. És oda vesze mind az álgyúk, minden hadi szörszámok, és a törökek mind megégeték a kastélyokat és elhányák őket. Onnét a jégen általméne, és beméne Erdélybe. [A TÖRÖKEK ELRABOLJÁK ERDÉLYT.] És meddiglen az erdélyiek jól lakának Budán a menyeközében, addig a törökek mind elrablák az egész Erdélyt, és pusztíták azt tűzzel és fegyverrel, és többet negyvenezer rabnál hajta ki belőle Törökországba. És mikoron az urak megötték volna immáron az bélest Budán a menyeközében, visszatérvén megtalálák az puszta helyeket hazájokba. És ez veszedelemből elröttene mind az egész ország, és annakutána nem igen nagy merészséggel támadának a törökek ellen. Mert Mátyás király is asszonyiálkodni kezde, és annak kezde mindenbe ködvesködni. Úgy hűle meg az előbbeli törökek ellen való tusakodásától.

 

AZ MÁTYÁS KIRÁLYNAK NAGY DICSÍRETI

Az Mátyás király szép termetű férfiú vala, sem igen kicsiny, sem igen nagy. A közép termettséget valamennyire meghaladta vala; szép és nemes tekéntetű, mutatván akaratos, bátor szűvet. Veres orcája vala, szép sárga hajú. Szépen ékesítik vala orcáját mind szöméldeki, melyek szélesek valának és gyors, feketére hajlandó szömei, és az ő mindenképpen illő orra; szabad és egyenes tekintetű vala, és oroszláni módra az eltekintésben semmit nem pillant vala a szömével. Az eltekintésben kegyességet mutat vala, akire kedig fél szömmel néz vala, az nyilván nagy haragnak jele lőn. Majd hosszú vala a nyaka és az álla, és majd széles vala a szája. Szép illendő feje vala, sem felette igen nagy, se igen kicsiny. Az homloka majd széles vala. Szépen illenek vala egybe minden tagjai. Szép gömbelég karjai valának és hosszú kezei. Széles vala mind háta, mind mellye. Szép lábai valának, az lovon való járásra alkalmatosak. És mindenképpen szép teste vala, fejér-veres színű, mint a Nagy Sándor felől írnak. Gyermekségétől fogva igen gyors vala és erős mellyű, nagy és bátor szűvű, nagy dicsíret- és tisztességkívánó. Igen munkatehetű vala, és nem hamar fárad vala meg. Igen szenvedhetett vala az ő teste mind hideget, mind hevet, mind éhséget és mindenféle munkát. Az hadakozás könnyű dolog vala nála. Semmi nehezebb dolga nem lőn, mint otthon hivalkodni. Gyönyörűséges lakásokat igen szereti vala. Kedveli vala a szép asszonyi-állati szömélyeket, de más embernek feleségét soha nem bántotta. Gyakorta mulatott barátaival, és ijutt az lakásba vélek. Kész vala mindjárt az ígéretekre. És hertelen haragú vala. Szabad elméje vala, mindenkoron nagy dolgokra ügyeközik vala. Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogányok, hanem a rómaiaknak természete után minden cselekedetiben vágyódik vala. Hogy egynyíhányat barátai közül megnyomorított, nagy okokért kellett azt megművelni, noha nem dicséretes vala ez ő benne. Első vétekre senkit nem büntötett az ő baráti közül. De ha másodúttal vétközett, keményen megbüntötte annakutána. Nem igen jeles szerencséje is vala barátaihoz, mert sokat alávaló rendből felemelt, kik annakutána ellene ügyeköztenek praktikálni. De némelyeket is pórságból vötte ki és a porból vette fel, kik igen jeles emberek löttenek annakutána. Egyébképpen minden dolgaiban igen jó szerencsés vala. Az csehek ellen való hadban egyszer minden költsége elfogyott vala. És a hadakozók mindennap kérik vala az ő zsoldokat. Akkoron egy napról a másikra halasztja vala őket; ma s holnap hoznak etc. Mikoron szinte az utolsó napot tötte volna nékik, azon éjjel kockát kezde hányni az urakkal, és azon egy éjjel tízezer arany forintot nyere tőlek. És azokat osztá annak utána az hadakozók közübe. Nem gyakorta vétség esett az ő dolgaiba, amihez kezdett. Ez is igen felmagasztalá az ő felséges mivoltát, hogy nem vala embertelen, hanem igen nyájas és emberséges, és örömest hallgatja vala az embereket, és minden embert jó válasszal elbocsáta vala tőle. Igen kegyelmes és szelíd erkölcsű vala mindaddig, méglen Beatrix királyné asszony hozzá jöve. Mert annakutána az megmáslá az ő kegyes természetit.

Az írási tudományokhoz felette igen nagy kedve vala. Megkeresteté minden országokban az jeles és tudós férfiakat, és drága költségekkel elhozatá azokat Magyarországba. Külenb-külenbféle mesterembereket is behozata az országba. Ezt hallottam Brodorik István[334] püspektől, kinél vala az egész épületnek jegyzésének a képe is. A Duna mellett Budán alol nagy, mély, széles, hosszú és igen temérdek fundamentumokat vettete fel, és megrakatá azokat valamennyére a föld felött, és nem mondá senkinek, mit akarna oda csináltatni. E készen immár, mind meggondolta és megjegyzette vala nagy papirosra a fondálókkal, minémű lönne az az épület. Úgy jegyzették vala, hogy az épületnek két piaca[335] lönne. Az egyik a felső Bécs felől igen hosszú, a másik félannyi. A felső piacon úgy rendelte vala, hogy három felől mindenik oldalon boltos kamarák jönnének egymás felett hét renddel, napnyugatra Buda felé és a Duna felé volnának, mind a kamoráknak az ablaki. Úgy jegyzette vala kedig, hogy öt kerengő volna köröskörnyül, és ez kerengőkbe mennének a széles garádicsok fel a földről, egyikről a másikra. És hogy a kerengők a kamorák előtt oly szélesek volnának, hogy a deákok mind beleférnének, és ott hallgathatnának leckét. Ahhoz kedig a piacot egybe akará szorítani. És hét részre akarta azt szakasztani egy-egy által-kőfallal. És mindenik szakasztásnak az ő piacára középben egy-egy faragott oszlopot akart állatni, és az oszlopnak az oldalában akarta az lektornak székit helyeztetni, holott a doktorokat el akarta rendelni mindvégig, minden oszlop mellett a leckéknek olvasására, hogy az egyik oszlop mellett az egyik grammát olvasott, a másik oszlopnál a másik dialektikát, a harmadik mellett a harmadik lektor a retorikát. A negyedik oszlop mellett a negyedik doktor aritmetikát, az ötedik mellett az ötedik lektor a muzsikát, a hatodik mellett a hatodik doktor geometriát, a hetedik mellett a hetedik lektor az asztronomiát[336]. És mindenik oszlopra felyül egy kristályos lámpást akara csináltatni, s minden estve a lámpásokat akarta meggyújtani, hogy éjjel is olvashatnának a lektorok leckéket, és a deákok tanolhatnának szinte mint nappal, az hét lámpásoknak világosságtól. És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bolt alatt által mehetnének a kamorák közett a kamora-székekbe, a Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. Annakutána úgy akará a küsebbik piacát épűteni, hogy az északi oldalba szép boltok, szép szobák és szép kamorák lönnének, hogy az elsőben az orvas doktorok laknának, az másikban az patikárosok és az barbélyok, az harmadikban volnának az betegek külenb-külenbféle szobákban, boltokban és kamorákban. A másik oldalon lönnének szép pincék, szobák, boltak és kamorák, kikben laknék az ökonomus, a családos ember és minden ő családjai; hogy az mindenféle bort és sereket, kenyeret szinetlen árolna nagy bővséggel. Az naptámadati oldalában jegyzetté vala az egyik nagy kaput kezépben; az felső részre, délre Buda felé jegyzetté vala a műveseknek házait, holott mindenféle művesek árolnának, de nem hogy ott laknának. De az alsó részére a Duna felé jegyzette vala a kapu felől szép szobákat, boltokat és kamorákat, hol az egész akadémiának avagy fő országnak oskolájának prépostja laknék, ki mind a több deákoknak, lektoroknak, mestereknek és doktoroknak rektorok és vezérlője volna. És úgy rendelte vala, hogy északra a kapun alól a Duna felől, mind az egész szeren[337] alol egymás mellett mind konyhák volnának, és afelett mindenféle szükségekre való házok, mert azt tekéllette vala ő magába, hogy úgy rendelne minden szükségeket a skola mellé mind ételből, mind italból, mind az egyéb embereknek szükségére valókból, hogy az negyvenezer tanoló deákokból egy sem jőne be egész esztendeig a várasba semmi szükségéért, hanem ott bőven volnának a skola mellett. Ennek alkolmatosságra kedig jegyzette vala, hogy az első kisebbik udvarba két oszlop állana, és az oszlopból csatornás kút folyna ki, és mindenik oszlopon felyül egy-egy nagy kristályos lámpa volna, mely éten-étszaka világoskodnék. Úgy is jegyzett vala, hogy az hosszú piacon is azon csatornás kút felforrana és kiötlenednék három helyen a Duna-vízzel. Úgy is intézte vala a dolgot, hogy negyvenezer deák laknék szinetlen e skolában, és arra ügyeközik vala, hogy oly disciplinát szörzene a skolában, hogy ne volna az egész skolában mind ennyi deák közett is vagy egy dákos is, hogy ennyi deáknak mind elég ételek és italok volna; az kedig a Duna mellé mészáros céhet akar vala szörzeni, egy kenyérsütő utcájával egyetembe; és abban egy nagy vásárt, melyet meg akara ajándékozni nagy szabadságokkal, hogy mindennap elég volna a negyvenezer deáknak. És a prépost avagy rektorsághoz és az ökonomussághoz jeles és nagy jószágot akar vala szakasztani, és sok ezer forint ára jövedelmet, hogy mind e széles világon nem lenne jobb, szebb és bővebb skola annál. Ezt is megjegyzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régente Zsigmond király és császár[338], hogy azt is véghez akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a skola felett nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Dunaparton, Pesten fölött, igen erős várat akarna rakni, temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltakon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokba szolgálnának. Mind olyan jeles és nagy dolgokat meggondolt és elvégezett vala az ő fejében, melyeket meg is jegyzetett és megíratott vala nagy szépen az fondálókkal. Nagy elméje vala az embernek és véghetetlen tanácsa[339]. Ha száz esztendeig kellett volna élni, csak az egy jegyzett épületre nem volt volna elég; mégis a fondamentomát megásatá és megrakatá,és meglátszanak ott a mai napon is, noha nem tudja minden ember, micsoda és mit akart avval indítani.

Ez mellett az isteni szolgálatra igen hajol vala szinetlen, nagy szorgalmatossággal. És erre nem tud vala semmit kíméleni. Mikoron egyszer Szegeden az gyűlésben vala, és Szent Demeter napján bement volna a nagy misére, és látta volna, hogy nem igen jeles casula avagy misemondó ruha volna a plébánoson a nagy misén, mindjárást offerendára méne, és mikoron megkörülte volna Szent Demeternek oltárát[340], mindjárt levoná az ő felső ruháját, és az oltárra offerálá azt, hogy Szent Demeternek casulát csinálnának belőle. Becsülik vala kedig azt a ruhát hatvanezer forintra. Ebből tetszik, mely ájítatos szüve volt. Esmet, mennyi költséggel megépűtette Budán a király kápolnáját; mennyi költséggel szörzett a sok nagyszavú[341] papokat belé; mennyi nagy költséggel épűtötte a libráriát; mennyi sok pénzzel szörzette a nagy sok íratott hártyás könyveket belé, mind göröget, mind deákot; mennyi sok és számtalan nagy pénzzel megépűtette a sok egyházakot, oltárokat, apátúrságokat és kalastromokat etc.

Ennek felette igen bátor szüve is vala, mert nagy dolgokat mer vala kísérteni, mint oda elő Szabács várának megvítatásáról megmondottuk. Mert egyedül ült egy inassal egy csólnakba és csak révésszel, és úgy járta éjjel Szabácsnak az oldalát, és ő maga meglátta és megkémlötte, hol és miképpen kellene Szabácsot vítatni és ostromolni. Bécset hogy vítatta, őmaga vött vajat és kosár tikmonyat a hátára, és úgy árolta ezeket a bécsi vásáron üdegen rossz ruházatokban, és úgy hallotta ott benn Bécsben, mit szólnak az emberek és mire ügyeköznek, és mindenképpen meglátta az hadakozóknak az ő tartásokat, és minémű renddel őrüznének.

Egyszer, midőn török császárral szömbe szállott volna táborban, török ruhában öltezék másodmagával, és megelegyedék azokkal, kik élést visznek vala a török táborba. És midőn bement volna a török táborba, napestig ott árpát árul vala, nem igen messze a császár sátorától. És mikoron a császárnak felviszik vala az ebédet, mind megszámlála a tál étkeket. És mikoron visszajött volna az ő táborába, másodnapon levelet íra török császárnak, mondván: Agebül őrzesz táborodban, mert tegnap mind ott ültem sátorod előtt és árpát ároltam. És mind megkémlettem táborodat. Hogy kedig ne kételködjél ebben, ennyi számú tál étkeket vittenek tenéked fel ebédre. Hogy ezt török császár a levélből megértötte volna, igen megijede, és másodnap virradóra kioroszkodék táborából, és elméne Mátyás király előtt.

Igen okossággal vigyázó ember is vala Mátyás király. És mikoron valakit vádolnak vala előtte, avagy hogy a kémek valami hírt hoznak vala néki, nem mindenkor hiszi vala beszédeket. Hanem paraszt slejt ruhába öltözvén, ő maga másodmagával kioroszkodik vala udvarából, és mindeneket ő maga akara szömével meglátni. Budán a kapások közé állott, és úgy akarta meghallani, mit szól a község felőle, és minémű ítéletet teszen az ő királyi birodalma felől.

Erdélybe bemenvén, Hunyadon eloroszkodék a seregtől, és Kolozsvárra bemenvén, mind alá-fel kerengett az várasban. Azután a mészárszékbe ment, és ott úgy lógatta a mészárszéken lábait. Egy bíró lakott ott ellenébe a mészárszéknek, ki a jobbágyokkal nagy sok tűzre való fát hozatott volt, a kolozsvári szegény néppel azt felvágatta volt. Annakutána a poroszlókkal mind a fa mellé kergeté a szegény népeket a piacról, hogy a fát behordanák a bírónak az udvarba, és asztogba raknák. Úgy talála az egyik poroszló Mátyás királyra, és mondá néki:

- Jere, te sima orrú, hordj fát!

Mondá Mátyás király:

- Hány pénzt adsz?

És mondá a poroszló:

- Ebet adok! - és jót rándíta egyet[342] a válla közett a bottal, és úgy hajtá őtet a ház elejbe az vágott fa mellé. Hogy oda juta a király, tehát a bíró fekszik a könyeklén.[343]

Mondá Mátyás király:

- Mit adsz, hogy besegítsem a fát vinni?

Mondá a bíró:

- Co el, kurvafi! Hordjad, mert ezennel úgy kékül meg a hátod!

És szegény Mátyásnak váltig kelle hordani. A behordásba pedig három hasáb fára megírta volt Mátyás király az ő nevét veres krétával. Azonba eloroszkodék onnét, és Gyaluba ment fel a sereg közübe. Harmadnapra alá jő Kolozsvárra. Mikoron egynyíhány nap mulatott volna, szömbe hívatá a kolozsvári bírót és a tanácsot. Hogy szömbe volnának, megkérdé a bírót, mint volna a váras? Épülne-e avagy nem? Volna-é a szegénységnek valaki nyomorítására avagy nem? Felelé a bíró:

- Felséges urunk, a te oltalmad alatt jó békességben vagyunk, nincsen a szegénységnek semmi nyomorúsága.

Mond a király szolgáinak:

- Menjenek a darabontok el, és hányják meg a bíró udvarában az új asztag fát. A fa közett ott megtaláltok három hasáb fát, melyeken az én nevem vagyon megírva veres krétával, hozzátok azokat ide. És fogjátok meg a bíró poroszlóit, és hozzátok azokat is ide.

És a darabontok mind odafutának, és megkezdék hányni az új asztag fát, és nem sok üdő múlva kettőt megtalálának a fákba. És a király mondá a bírónak:

- Hol vetted ezt a fát? Mondd meg!

És a bíró megrémülvén, döderegve mondá:

- Az jobbágyokkal hozattam.

Mondá a király:

- Kicsoda vágta fel?

Mikoron a bíró hallgatna, megrevasztá a király:

- Mondd meg!

És mondá a bíró:

- Az várasbeli szegény nép vágta fel.

Mondá a király:

- Kicsoda vitte be udvarodba?

És fordulván az egyik poroszlóra és mondá néki:

- Lator, nézzed az orromat, ha sima? Lator! Most is tüzel a hátom a te ütésed miatt!

És mondá az uraknak:

- Lássátok a nagy kegyetlenséget! - és megbeszélé nékik az egész históriát.

Annakutána mondá a bírónak:

- Te hamis bíró, aggebnek és kurvafiának mondál, és meg akarád kékűteni hátamot, hogy füzetést kívánok vala a fahordásért. Ezeket a fákot hátamon kellett behordanom. Ihol kezem írása rajta vagyon, meg nem tagadhatod. Mi nem jobbágyul adtanak a szent királyok a szegény népet és a falukat az várasokhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat; nem tü jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vattok, mint szinte amazok szegények. De miérthogy ők együgyűek szegények, az ő gondjaviseléseknek terhejét raktuk türeátok; és hogy a várasoknak épűtésére segítségül legyenek. Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik[344] az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adója mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik; és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjokat viseljék és megoltalmazzák őket.

Annakutána úgy fordítá Mátyás király beszédét a kolozsvári bíróra, és mondá néki:

- Te hamis és kegyetlen bíró, miérthogy ezt a törvénytelenséget művelted, és ekképpen szömemnek láttára hamisan megraboltattad, ezért akasztófa volna helyed; de hazámon nem művelem ezt a szömérmet, hanem harmadnapra a fejed elüssék. Te kedig, lator poroszló, törvénytelenségnek hóhére, miérthogy a szegénységet így kénzottad, és ennékem megütötted minden ok nélkül az hátamot, és ebbel kínáltál engemet, harmadnapra elvágják a te jobb kezedet, mellyel megütöttél engemet és a szegényeket, és annakutána egy nagy gyevedert kössenek nyakadra, és avval egyetemben az akasztófára felakasszanak.

És a másik poroszlónak mondá:

- Te szegénykergető lator, tégedet harmadnapra a prengér alá vigyenek, és három pálcával jól megcőpeljék a hátodat, annakutána a várasból kiverjenek, és országomból kimenj, mert ha megtaláltatol országomba akasztófa leszen helyed.

És ezek mind így lőnek.

Annakutána Szebenbe is úgy oroszkodott bé, és a fekete apácák[345] mellett ment be egy szegény özvegyasszonynak házába. És a képet ott hagyván,[346] mind bejárta az egész várast, és mindeneket meglátott és megértett. Mert sok nyelveket tud vala Mátyás király. Csak törökül és görögül nem tudott: a több Európa-béli nyelveket majd mind megtudta. És mikoron harmadnapig ott lakott volna a szegény özvegynél, egy péntek napon borért küldötte a szegény asszonyt. Addig, míg az asszony borért méne, feladá egy kis csuporból az olajos káposztát a tűznél, és mind megövé azt. És egy arany forintot tőn a csupornak a fenekére, és elszekék onnét, méglen a szegény asszony megjöve a borral. Azt mondotta, hogy soha életében jobb ízű étket nem ött az olajos káposztánál az özvegy asszonynál. És a szalonnás káposztánál, melyet ött vala Domine Valentinénél estve, mikoron Moldovából kiszaladott volt[347] az havason által. De Szebenben is annakutána fejét vétette a polgármesternek.[348]

Annakfelette igen eszes és bölcs ember vala Mátyás király. Mikoron beszél vala, nem egymás hátára hányja vala a beszédeket, hanem halkal beszéle, szép renddel egymás után, és minden beszéde nyomós vala. Egyébképpen baráti közett igen szép vigasságos beszédű és csúfondáros vala. Barátival oly nyájas vala, hogy őket vacsorára híván, gyakorta ő maga beméne a konyhába, és megsegít nékik készíteni az vacsorát. Nem csak kedig az övéivel tészen vala jót, hanem az üdegenekkel is. A jó szerencsében nem hivé el magát, hanem térden állván, úgy ada hálát az Istennek. Bőv kezű vala az isteni szolgálatra. Mikoron valami súlyos dologban vala, nem bánkódik vala, hanem nagy vigasságot mutat vala. Mikoron előmente vala az ő dolgainak, mindennel jól teszen vala. Nem haragszik vala azokra, kik reá feddnek vala. Igen megneveti vala a kérkedőket. Barátihoz igen kegyes vala, az ő ellenségihöz kedig igen röttenetes. Mikoron a hadban volt Mátyás király, erősen vigyázott. Nem hatta az vigyázást csak az őrüzőkre és az istrázzokra, hanem őmaga forgolódott, ment és jött. Őmaga akart mindent látni és tudni. És mikoron várat vagy várast kell vítatni vala, ő maga megnézte előszer, annakutána eleibe adta az hadnagyoknak mind az víásnak minden módját. Ha meg kellett ütközni valami ellenséggel nagy pénzzel szörzett ő jeles kémeket, és mind megtudta előszer, mint vagyon az ellenségnek tábora, serege és minden készületi, mire ügyeközik, mit végez tanácsába, mint akarja az viadalt kezdeni. Ahhoz képest és ugyan az ellen nagy bölcsességgel rendelte minden népét, és mind az hadnagyoknak megparancsolta, ki hol álljon, mit műveljen. Egynyíhányszor úgy indította seregét, és olyan hamarsággal ment az ellenségre, hogy az ellenség ingyen sem tudta vélni; és nagy bátorságban volt, és ott nyomta meg az ellenséget. Egynyíhányszor rút és pokol üdőben, mikoron az ellenség ingyen sem tudna félni, úgy ütötte meg az ellenségnek táborát. És oly csoda módon tudta ő megkörülni az ellenséget, hogy minden ember elcsodálkozott rajta. Felette igen bátor szüve vala az hadakozásra, amellett igen bölcs, de igen álnak[349] is. Egy fordulásban olyan fortélyt talált az ellenség ellen, hogy az hősek mindnyájan elálmélkodtak rajta. Ahova megyen vala, úgy megyen vala, mintha röpülne. Kocsis-postán egyníhány száz mérföldig elment, csak kevés napig. Igen vigyázhat vala és igen nagy munkát tehet vala.

Az hadban szépen tud cseleködni az hősekkel. Noha beszédes vala és csúfságot indít vala[350] az hősek közett, azért úgy viseli vala magát ezmellett, hogy úgy félnek vala tőle, mint egy kegyetlen oroszlántól. Az viadalban bátor szűvvel megyen vala néki, és vitézül vív vala. Az diadalom után kedig kegyes is vala, és tud vala könyörülni a könyörgőken. Őmaga kedig teszen vala választ minden könyörgőnek, és nem halasztja vala senkinek dolgát vagy a kancelláriosokra, vagy imerre, vagy amarra. Nem vala hertelen haragó, de az hitetlenek ellen, és kik arcol ellene támadnak vala, és kik árulást szöreznek vala ellene, igen kegyetlen vala.

Mely igen bölcs lött legyen kedig Mátyás király az hadaknak viselésében és a seregeknek elrendelésében, azt megmutatta egy nap előttünk[351], mikoron megvötte volna Németújhelyt. Mert ott Újhelyből kihozá egynyíhány nap múlva a feleségét, az Beatrix királynéasszonyt, és a széles mezőre hozá az váras eleibe. Annakutána oda hozá minden népét, és ott megmutatá az ő seregrendelésnek minden nagy mesterségét a királynéasszony és az ő egyéb baráti előtt, és a sok fejedelmek jeles követi előtt, kik akkoron nála valának: és mindnyájan elálmélkodának rajta. Valamit olvastam a régi tudós mestereknél, kik írtanak az hadakozásról és a seregeknek elrendeléséről mindenféle viadalra, látván Mátyás királynak jeles rendelésit (mert az Beátrix királynéasszony mellett állok vala), mind eszembe juta, és úgy tetszik vala, mintha mind ott jelen látnám. Megmutatá ott Mátyás király nem csak azt, hogy jeles bölcs király volna és hatalmas, hanem ezt is jelentené, hogy jeles és legfeljebb való hadnagy is volna.

Ekképpen rendelte vala kedig minden hadakozóit. Négy részben szörzette vala mind az egész sereget. Az huszárokat és az könnyű fegyvereseket kétfelé rendelé a szárnyokban. A két szárnya közett rendelé a seregnek a derekát. Ebben valának előszer rendekben a lovagok, kik húszezeren valának; az lovagok megett valának rendekben az gyalogok, kik tízezeren valának. A dereka mellett oldalról mindkét felől és hátol valának a szekerek, melyek majd kilencezeren valának. Ezeknek az seregeknek ő maga osztá ki renddel az zászlókat. Az elsőnek adá a római keresztyénségnek címerét az zászlóba. A másiknak adá az Hunyadi nemzetnek címerit. Az harmadiknak adá az Magyarországnak címerit. A negyediknek adá a Tótországnak, Csehországnak és Bécsországnak[352] címereit. Annakutána úgy osztogatá ki a hadnagyoknak címereit renddel. És minden kopjás hadakozónak új lobogója vala a kopja végén, melyekkel felette igen szép ékes vala a sereg. Az egész sereg kedig nagy veszteg hallgatásban vala.

Hogy az első zászlót elhozák, adá azt a király egy régi hősnek, és szép szóval megtanyítá azt az ő tisztire. És annakutána mindjárást leódatá a sarkantyút róla, hogy ne űzhetné a lovat, hanem az ő helyébe veszteg állana. És mindjárást állata az a zászlótartó körül tizenkét képeseket, esmet tizenkét alabárdosokat és annyi botosokat[353]. Úgy rendelé annakutána az izeket renddel a zászlótartó eleibe, és mindenik izbe helyeztet huszonöt lovagot. Nyolcvan olyan izeket helyeztet a zászlótartó eleibe, utána is annyit. A több részeket is a seregnek szinte ekképpen szörzé. Őmaga a királyok, környül forga mind a seregen, és hogy előindítja vala a sereget, ki-ki mind szépen megtartá az ő rendét, mert mindenik fél vala a királytól, és vigyáz vala az ő rendire. Egy emberszavat ott senki nem hallott, hanem csak tisztán a királyét.

Mikoron előbb mozdultak volna egy kevéssé, inte a király az egyik zászlóaljának. És ottan tettetik vala, mintha az ellenség szömbe volna, és néki mozdulának szép renddel, hol körek formába, hol háromhegyűbe, hol négyhegyűbe, hol olló formába, és ekképpen szép renddel megmutatják vala az ő kész voltokat. És mikoron minden részek ekképpen megmutaták volna magokat, úgy rendelé annakutána az egész sereget ütközetre, hogy megmutatnája az Beátrix királynéasszonynak az ütközetnek az ő módját. A két szárnyára rendelé az fegyveres lovagokat az ő rendekbe. Két részét esmet az lovagok, fegyveresek közül a közepire rendelé elöl, a seregeknek a derekába. Középaránt ezek közükbe gyalog fegyvereseket rendele. Ezeknek utána rendelé az gyalogokat, a képeseket, a kézíjeseket és a több gyalogosokat. Ezek után állata a könnyű fegyvereseket, szépen rendekben. A harmadik rendbe állatá az darabontokat, kik jelesek valának. És azok közett vala a fő zászló és az utolsó. Mindenik szárnya eleibe egy-egy sereg huszárt rendele, kik az hamar lovakon valának. És ennek az egész roppont seregnek az ő formája és képe szinte olyan vala, mint egy skorpiónak a képe. És ezeket úgy indítá, minthogy szinte az ütközetnek mennének. És Beátrix királyné asszony és mü mindnyájan véle egyetemben elcsodálkozunk vala rajta, hogy egy fő ennyi számú népet olyan nagy engedelmességben tudna igazítani, és olyan szép tartással bírnyi.

[MÁTYÁS KIR. TÁBORÁNAK DICSÍRITI.] Olyan szép szörtartásban nevele vala fel Mátyás király az magyarokat az hadakozásra, jeles fenyűték[354] alatt. Véle voltam mindenütt a táborban, és szömemmel megláttam, mint tanyította és oktatta őket. Soha népet nem láttam, mely inkább tudna mind hevet, mind hideget szenvedni, mint az ő népe. Soha sem láttam népet, mely inkább szerette és böcsülte volna az ő fejedelmét, mint az ő népe őtet szereti és böcsüli vala. Mihelyt dobot ütének, mindnyájan készek valának az viadalra és készek valának mellette halálra menni. Soha támadás[355] nem lőn az ő táborában. Tiszta vala kedig az ő tábora: minden fertelmes élet nélkül és paráznaság nélkül. Nem igen sok dézselést és tobzódást látnak vala az ő táborában. Sem hallnak vala ott isteni káromlásokat, sem átkozódásokat, sem rút és undok szitkozódásokat. Házasok valának főképpen mind az ő hadakozói, kiváltképpen az lovagok. Egynyíhányszor csak harmadévre szállattanak egyszer haza, mégsem hallott senki valami paráznaságot hozzájok. Ha valakit találnak vala valami parázna szöméllyel, azt úgy tartják vala, mint egy tisztességevesztettet. Mind télben, nyárban egyaránt valának a táborban, és nagy békességgel szenvedék el mind az hevet, mind az hideget. Jeles hadnagyi valának kedig Mátyás királynak, külenb-külenb nemzetek közül, és ugyan sokan. Ezek közett vala kedig Mátyás király, mint egy Nagy Sándor.

Életében mind az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágyó, hertelen haragó és felette igen telhetetlen volna; megnyúzná és megönné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala minden esztendőben az országot etc. De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet. Mert mindjárt megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkor kezdé minden ember megesmerni, micsoda jeles fejedelem volt volna az Mátyás király. És akkoron kezdének mind az emberek mondani: De csak élne Mátyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot etc. (...)

 

AZ HARMINCNYOLCADIK MAGYAR KIRÁLY, LAJOS,
AZ MÁSODIK, AZ LÁSZLÓ KIRÁLYNAK FIA

Születék ez Lajos, mikoron írnának Krisztus Urunknak születése után 1503. Az atyja vala László király, az anyja kedig, amint oda fel is megmondottam, az Anna asszony,[356] az Candala fejedelem leánya, aki gallai vala. De ez meghala a szülésbe. Még nem vala teljességgel két esztendős, mikoron a magyarok őtet megkoronázzák magyar királlyá. Negyedik esztendőben koronázák őtet a csehek csehországi királlyá. [LAJOS KIRÁLY MINÉMŰ VOLT.] Szép termetű vala férfiú korába, lágy és csendes erkölcsű vala, mint az atyja. És miért hitvány mesteri valának, kik felnevelék őtet, ebből tunya lőn, és nem igen gyors az országnak bírására. Vadászásra, vigasságra, táncra kész lőn, minthogy szinte hasonló felesége lőn hozzá etc. Ebből lőn, hogy a magyarok nem igen böcsülik vala őtet, mint szinte az atyját.

De ehhez igen segít vala a Szapolyai János, az erdélyi vajda. Mert ez mindenbe megalázza vala a király dolgait: mert bosszonkodik vala reá, miérthogy ő verte vala meg a kereszteseket, és neki ígérték vala a királyi méltóságot a nemesek László király halála után. Ezért valahol lehet vala, küsebbségre ejti vala az Lajos király dolgait, miképpen ennekutána is meghalljuk.

[MIKORON LETT LAJOS KIRÁLY VESZEDELME.] Mikoron kedig megvondogálta volna Lajos az ő királyi birodalmát, megélen írnának Krisztus Urunknak születése után 1526, és ő maga immár huszonnégy esztendős volna, feljöve Szolimán[357] török császár egy igen hatalmas sereggel és béjöve Magyarországba. Vala kedig akkoron nádorispán Báthori István, a sánta, ki az nagy Báthori Istvánnak öccse, Báthori Andrásnak fia vala. Erdélyi vajda vala, mint odafel mondám, a Szapolyai János. Tót és horvátországi bán vala Battyáni Ferenc. Temesvári ispán vala Prini Péter[358], és ennél vala a magyari korona. [TOMORI PÁL.] Tomori Pál vala kalocsai érsek, és ez vigyáz vala az Alföldre, mert jeles vitézlő ember vala, és sokszor csatázott vala a törökekkel. De végre cseri baráttá lőn. Mikoron kedig immár Nándorfejírvár elveszett volna, az ország a királlyal egyetembe kolocsai érsekké tövé erővel, hogy ő ott alatt lévén, gondot viselne az Alföldre és az végekre. Kancellárius vala kedig az Brodorik István, az váci püspek. Kincstartó vala Thurzó Elek, pozsoni és budai udvarbíró vala Bornemisza János. Esztergomi érsek vala Szalkai László etc.

Meghozták a hírt Lajos királynak, hogy Szolimán török császár felindult volna Magyarországba. Immár Nándorfejírvár övé vala, Szabácsot is megvötte vala. Szalonkémént és mind a több erősségeket a Száva mellett törte vala, mint szinte Péterváradig, hogy immár az egész Szerémség mind övé vala. Tomori Pál is szinetlen ír vala a királynak, hogy feljőne Szolimán császár. [TOMORI PÁL ŐMAGA MÉGYEN A KIRÁLYHOZ.] Végre hogy látá, hogy semmit nem használa az levelekkel, őmaga felüle kocsira, és felszágulda a királyhoz, és megmonda a királynak mindeneket, és mely nagy szerencsés volna az egész ország. Erre is oktatá a királyt, hogy sietne népet mindjárást szörezni, hogy eleit vehetnék a töröknek, hogy által ne bocsátnák őtet a Száván Nándorfejírváron felyül.

A király nem tuda mit tönni, hanem gyűlést hirdete mindjárást Szent György napjára. A gyűlésben azt végezték, hogy mind az urak, mind a nemesek, a parasztságnak is némely része Szent Jakab havának második napján Tolnán lönnének, és onnét mindnyájan elindulának a királlyal a törökek ellen. Azonközbe külde Lajos király követeket Rómába pápához, és segítséget kére tőle, esmet a németekhöz, csehekhöz, sziléziakhoz, morvákhoz etc. Azt is megengedé az ország, miérthogy a sok kóborló urak és kapdasó tiszttartók miatt megüresült vala a tárház, hogy Lajos király az egyházmarhákhoz kezdene, és abból szörzene költséget a hadra.

Mikoron eloszlott volna a gyűlés, a király szorgalmatos lőn, és mindenfelé íra, Károly császárhoz,[359] francia királyhoz és mind az egyéb urakhoz, és kereté őket, hogy el ne hadnák őtet az ő nagy szükségében. De mikoron senki nem könyörülne rajta, őmaga gyűte azonközbe, amit gyűthete, és rendelé az Macedoniai Lászlót és az Gerendi Miklóst hozzá, hogy azok vezetnék a pénzt, és füzetnének az hadakozóknak. Az kéncstartó is pénzt vőn az apáturakon, a prépostokon, a káptalanokon, az szabad várasokon[360], az erdélyi szászokon és a zsidókon. Azonközben megírá az Tomori Pál és az erdélyi vajda, hogy a török immár közel volna Nándorfejírvárhoz, és hogy a törökek közül sokan általjöttenek volna a Száván.

A király megizené Szapolyai Jánosnak, az erdélyi vajdának, hogy felvenné a székelyeket és mind az erdélyieket és mellette mind a nemességet és az hópénzeseket, és alátérne Temesvár felé, és háta megé körülne török császárnak. Az havaselvő vajdának is meghagyá, hogy békörülne Trákiába, és ott rabolna és égetne a császár nem honlétébe. Emiatt vissza kellene térni török császárnak, avagy oda hadni országát.

Méglen ezek lőnek, elmúlék a nap, melyet a gyűlésben neveztenek vala, hogy minden rendbeli népeknek Tolnán kell vala lönni, és senki ott nem lőn. Azonközbe úgy juta az hír, hogy török császár egynyíhány erősséget megvött és eltöretett volna, és immár erősen vítatná Péterváradját. A király látá, hogy senki nem jőne sem Németországból, és hogy a magyarországi urak is vontatásra vötték volna a dolgot. Hogy senki őreá nem vethetne, és ővele okot nem adhatna, mintha őrajta múlt volna el; a kevés népet, amelyet olyan sietségben egybegyűthetett vala, kiindítá Budából, őmaga is kiindula szent Jakab havának huszonnegyedik napján, és a Duna mellett lassan-lassan alámendegéle. A király népe vala akkoron mindkörülbe csak háromezer ember. Annakutána Báthori András jöve a király mellé valami néppel.

Azonközben egyik követ űzé a másikat be Erdélybe az Szapolyai Jánoshoz, hogy sietne jőni a királyhoz az erdélyi haddal. Azonközbe elhozták a szomorú hírt, hogy török császár megvötte volna Péterváradját, és hogy immár Újlakra méne. Azonközbe Tomori Pál általmenvén a Dunán kétezer lóval, ott veszédik vala alá s fel a törökek ellen. Ezer gyalogat és kevés lovagot hagyott vala az várnak oltalmazására. A vízen is valami naszádi valának, de mindaz a törökek ellen igen kevés vala.

Tolnán hogy vala a király, gyűlének az vármegyékből hozzája. [SZAPOLYAI GYÖRGY.] Annakutána jöve Szapolyai György háromszáz fegyveressel és tizenkétszáz gyaloggal. [HANNIBÁL CIPRIAI.] Jöve a cipriai Hannibál is a pápa népével, tizenháromszáz gyaloggal. Ezek mellett esmet négyezer gyalogot bocsátott vala a pápa, azok is oda érkezőnek; szép fegyveres nép vala ez, és jó készülettel valának, noha gyalogok valának. Jövének tizenötszáz lengyelek is szép készülettel, kikkel Gnomski Lenárt, egy fő ember. [VÁRDAI PÁL EGRI PÜSPEK. PRINI FERENC VÁRADI PÜSPEK.] Püspekek is jövének: Várdai Pál, az egri püspek, Prini Ferenc[361], az váradi püspek és egyebek. Azonközbe úgy hozzák a hírt, hogy Újlakot is megvötte volna a török.

A király tanácskozik vala mindennap, mint kellene előbb menni, és hova kellene szállani. De miérthogy immár a Duna mellett való erősségek mind a török kezébe valának, arra hajla mind az egész tanács, hogy valamiképpen a Dráva révét el kellene foglalni a törökektől, hogy által ne jöhetne a Dráván. És a király elbocsátá néppel a nádorispánt, hogy a Dráva mellé menne. És ada a nemesek közül is sokakat mellé. [AZ MAGYAROK HÁTRA VONSZÁK MAGOKAT.] A nádorispán elméne ugyan, noha beteg vala, de a nemesek nem akarának elmenni, mert ezt hányják vala, hogy őnékik privilégiumok volna, hogy soholt ne hadakoznának, hanem csak szinte a király zászlaja alatt[362]. Ez versengésbe elmúlék a Dráva dolga is.

Hogy ezt meghallá a király, igen búsula rajta, és mondá:

- Látom, mire ügyekeztek mindnyájan! A tü fejeteket meg akarjátok mindnyájan menteni az én fejemnek elvesztésével. Ám legyen! Nem akartok tü oda menni: Istennek segítségéből önmagam oda viszem fejemet. Ám, Uram Isten te tudod, miképpen kell a dolognak lönni.

Másodnapon ezokaért kiindula Tolnáról a király, és méne Szekszárdá. Onnét méne Báthára. [KÉT HADNAGY: TOMORI PÁL, SZAPOLYAI GYÖRGY.] Ott szörze a király két fő hadnagyot, egyiket Tomori Pált, a másikat Szapolyai Györgyet.

A hadnagyok elindíták a sereget, és menének a mohácsi mezőre, hogy elfoglalnák a mezőt, és tábort járnának azon. És mikoron mindnyájan megszállattanak volna, eljuta éjjel Podmaniczky Mihály a királyhoz, és megmondá néki, hogy török császár immár általjött volna a Dráván. Ott nagy veszekedés lőn a tanácsba, mit kellene művelni a királynak? Meg kellene ütközni a törökekkel, avagy hátra kellene menni? Mert az erdélyi vajda nem jött vala még meg, az horvátok sem jöttenek vala, sem az németek, sem a csehek. Tomori Pál azt adja vala tanácsul, hogy a király ugyan megütköznék a törökekkel, mert noha a törökek sokan volnának, de igen kevés volna a színnép közettek. A hadakozók is mindnyájan azt kiálták vala.

Hogy immár mindnyájan megegyenesülének rajta, hogy ugyan meg kellene ütközni, mondá Prini Ferenc, az váradi püspek, a király előtt csúfolkodván:

- Ím látom, hogy meg akartok ütközni. Fráter Pál[363] neki viszi a sok jámbort. [PRINI FERENCNEK JÖVENDŐ MONDÁSA.] De annakelőtte az magyaroknak csak tízezer mártíromnak innepe vala[364], innét tovább leszen nékik húszezer mártíromoknak innepek is, melyek e mai napon az országért víván, mind levágattatnak. Bár bebocsássátok Broderik Istvánt Rómába, hogy kérje a pápát, hogy beírja mind a húszezert (mert akkoron többen nem valának a király seregében) az kalendáriumba!

Ugyanazon napon jövének az hajók Budáról, hozván az álgyúkat, nagyokat és kicsideket, és golyóbisokat a puskaporral egyetembe, és egyéb hadi szörszámokkal. Jövének kétszáz gyalogok is, kiket bocsátott vala a Thurzó Elek, ki Budán királynéasszonnyal vala. Ugyanazon napon hozá Tomori Pál az ő seregét, ötezer embert a király serege mellé. Vasárnapon jöve az horvátországi bán is az ő népével, mint háromezer emberrel. Véle valának valami urak is, Tahi János, Bánffi János és egyebek is. Hétfőn jöve az Erdődi Simon is, a zágrábi püspek, az ő öccsével, Erdődi Péterrel, kik valának több hétszáz lóval. Szinte akkoron jöve Atzél István is háromszáz lovaggal, és egynyíhány ezer aranyforintot is hoza, melyeket ajándékokba küldötte vala Bornemissza János Lajos királynak. Estve felé juta Szeretsen János is kétezer gyaloggal, kézíjesekkel. Jöve az More Filep is, a pécsi püspek az öccsével, More Lászlóval.

Mikoron eljött volna Kisasszony havának az huszonkilencedik napja, mely Szent Jánosnak fővétele napja vala, a seregrendeléshöz kezdének. A török is mindjárt megmutatá magát. Az nádorispán megkörüle a királlyal mind az tábort, és ujjával megmutatá a királyt, hogy jelen volna, és kész volna víni hazánkért haláláig. És szép beszédekkel inté mind a sereget. Azonközbe aláereszkedék a dombról a török sereg. [AZ MOHÁCSI VIADALOM.] Innét is ütközetet fúvának és dobolának, és egybe roppona a két sereg, és nagy viadalom lőn közettek. Végre hátat kezdének a törökek adni. Imezek pedig tolongnak utánok, és a törökek mindaddig hátra mászkálának, méglen a magyarokat az álgyúk eleikbe csalák. Akkorra mindjárt kisüték egyszersmind a sok álgyúkat (vala kedig több háromszáznál) az magyarokra, és az álgyúk nagy romlást művelének bennek, elannyira, hogy megkezde az jobb szárnya tántorodni, és hátat kezde adni. Mindazonáltal erősen vív vala a derék sereg[365] a törökek ellen. De hogy az jancsároknak seregére érének, és azok sűrén kezdének lőnyi, meglankodának a magyarok, mert szántalanok kezdének hullani az lövések miatt, és úgy kezdének hátra futni. A török lovagok kedig utánok tolyának, oldalról is ütközének nékik, és a Krassó sebedékes érre kezdék őket tolni, és szántalan sok nép oda vesze az érbe.

A futásban a király Cetritzcel egybetalála, és mikoron az érre találtanak volna, Cetritz elölméne és általúsztata. [LAJOS KIRÁLY MEGFULLAD A SEBEDÉKBE.] A király utána méne, és mikor a meredek parton ki akarna a lóval hágtatni, visszaesék a ló véle, és a királyt fegyverben az vízbe és sárban nyomá, és ott fullada meg az jámbor Lajos király. Ott megtalálták annakutána az ő testét. Tomori Pál vitézül víván, az ütközetben hala meg. Az ő fejét a császár kopjára téteté, és az ő egész táborában hordatta azt.

Másodnapon a török császár eleibe hozatta a foglyokat, a nemeseket, és szöme előtt levágata tizenötszázat bennek: ezekkel áldoza a nap. A foglyok közül keveset megtarta, csakhogy azoktól megtudhatná a császár és Ibraim basa minden szükséges dolgokat. (...)

Nagy sok urak veszének kedig az viadalban és a futásban. (...) És a fő nemesek közül vagy ötszázan. Gyalagok vagy négyezeren szaladtanak el. A gyalagoknak hadnagyi közül nem szaladott el senki, hanem csak az Hannibál, a cipriai. Az álgyúk mind oda veszének.

Az viadalnak után harmadnapig kiszáguldának a törökek mind széllel Magyarországban. Kicsoda mondhatná a nagy kárt, melyet mindenfelől tőnek. Mind a Balaton állóvízig elszáguldának a törökek. Pécs várasát mind elégeték.

Hogy ez lönne az Mohács-mezőn, Szapolyai János, az erdélyi vajda, az ő nagy népével Szegednél fűttezék. Mert csak azt várja vala ő, hogy oda veszne Lajos király, hogy ő magát annakutána elöl tolhatná. Onnét éjjel eloroszkodék a néptől, és úgy lőn szömbe a Szolimán császárral, és úgy köté meg az ebláncot véle; kinek az előmente és az hitvány vége mint lött annakutána, azt meghalljuk, ha az Isten akarja, a krónikának második részében.

Hogy Mária királyné asszony[366] meghallá ezt a veszedelmet Budán, igen elijede, és kifutamék Budáról, és felfuta Pozsonyba az Thurzó Elekkel és az veszprími püspekkel. Oly nagy rőmülés vala kedig az országban, hogy minden ember fut vala, ahová szömével lát vala. Az várakat mind pusztán hagyák. [ESZTERGOM PUSZTÁN HAGYATIK.] Esztergomból kiszekék az Orbántz András. És szerencsére talála egy szegény darabant belé, Nagy Máté, az marada benne valami rozsos[367] parasztokkal. Maga az Orbántz András annak előtte igen fennhéjáz vala, mert ez verte vala fel az Mária királyné asszonynak marháját a futásban. [VISEGRÁDOT A PAPOK ÉS BARÁTOK MEGTARTJÁK.] Visegrádot tarták meg a papok és barátok.

Mikoron Szolimán császár Budára feljött volna, pusztán találá mind az várast, mind az várat. És általhidlalá az Dunát Pestnél. És sok népet általbocsátván, mind feldúlatá és elrablatá a Tisza-Duna kezét, és mindeneket elveszte tűzzel és fegyverrel. És mikoron mindnyájan visszajöttenek volna a rablásból, zsákmányt tőn mind a budai,mind a pesti gazdaságokban, és felgyútván az várasokat, minden népével visszaméne Törökországba. És a puszta földet és a füstelgő üszegőket hagyá hátra Magyarországban.


FINIS

 


 

SZÓMAGYARÁZAT


advent - 1. a katolikus liturgiában a karácsony bevezető része; 2. az az időszak, amikorra ez az ünnepkör esik

ageb, aggeb - gyalázkodó kifejezés: vén lator

akadémia - egyetem

alakozás - alakoskodás

áldomás - áldás

allakos - jó formájú, csinos

állat - lény

antal - féleszű

Antikrisztus - 1. az Újszövetségi Szentírás szerint Krisztusnak a világ végén megjelenő nagy hatalmú ellensége, átvitt értelemben a kereszténységgel szemben ellenséges személy; 2. az ördög, az ördög szolgálatában álló

apelláció - 1. fellebbezés; 2. hivatkozás

apol - csókol

aránz - 1. céloz; 2. következtet

arbiter - döntőbíró

arcról - szembe

argumentum - érv, bizonyíték

aritmetika - számtan

áros - árus, kereskedő

ártán, ártány - herélt, hízásra fogott kandisznó

asszonyiálkodik - asszonnyal való foglalatoskodással tölti az időt

asztog - asztag

asztronómia - csillagászat

aszú - száraz

audiencia - kihallgatás


bakkalários - itt: baccalaureus: "babérkoszorús", alsó fokú egyetemi végzettségű, a hittudománnyal kezdő szinten foglalkozó

bacon - régi spanyol pénz

barbély - 1. borbély; 2. felcser

bátor - (határozószó) ám, hát, tőlem nyugodtan, bátran

becs - régi spanyol pénz

bekakocsol - bekukucskál

békó - béklyó, kötélcsomó

belén - bölény

benedicere - itt: áldás

bepolaszt - bepólyáz, befed, eltakar

berbetelés - mormolás, mormogás

berhe - kötényke

béles - süteményfajta

béllet - bélelt

birodalom - hatalom

bizony - való

boglár - díszcsat

bojér - havasalföldi vagy moldvai nemesember

bolt - 1. boltozatos; 2. boltozatos helyiség; 3. bolt, áruda

bartosan - karajosan, karimásan, átvitt értelemben: szembe húzva (kalap)

borostnya - borostyán

borsöprő - a bor üledékes alja

budul - 1. zavarodik; 2. eláraszt

bulcsu, bulcso - 1. a bűnökért elszenvedendő túlvilági büntetés bizonyos fokú mérséklése; 2. szentek vagy templomok fölszentelésének emlékünnepe; 3. az előzővel kapcsolatos mulatság, vásári jellegű szórakozás


cinterem - 1. halottasház; 2. temető

cipriai - ciprusi

cirkátor - fogdmeg

calumniae - rágalmak


csap - részeg

csatornás kút - szökőkút

csepke - jelentéktelen ember

cseri barát - ferences rendi szerzetes

csík - halfajta

csimasz - poloska; átvitt értelemben: csipkelődő, tolakodó ember

csinadoff - nagyon finom gyolcs

csörc - nyomorúságos, sovány


daktor, doktor - tudós

darabant, drabant - 1. gyalogos katona; 2. fegyveres szolga, hajdú

dákos - szolgadiák

degradáció - lefokozás, tisztségtől való megfosztás

dékán, dékány - vezető, főnök, elöljáró

dekrétum - 1. törvénytár; 2. törvényrendelet

dézsel - dőzsöl

dialektika - a vitatkozás tudománya

discant - kotta

disciplina - fegyelem; átvitt értelemben: tanügyi szabályzat

disputáció - vita, hitvita

doborsa, dobrsi - jól van

donáció - ajándék, adomány

duplás - kettős

döreckel - meghemperget

duska - felköszöntés után a poharat egy hajtásra kiinni

dündendörrel - nagy hangon, fontoskodva


ebag - szitkozódás, mint "ageb"

egregius - méltóságos

egyházmarha - egyházi kincs, vagyon

egyült - rögtön, egyszeribe

elbudul - elbódul

élés - élelem

eleven szén - tűz

elhanyatni - elhanyatlani, megtántorodni

elkóborlani - elharácsolni

elkóborol - elkoboz

elkoporít - elrabol, jogtalanul megszerez, megkaparint

eltekintés - nézés, ránézés

elve - túl

emse - nőstény disznó

észbe venni - meggondolni, megjegyezni, észrevenni

es - ős

evangéliom, evangélium - az Újszövetség Jézus életével és tanításaival foglalkozó négy könyve, az evangélisták műve

excepció - kifogás, óvás


fabula - oktató mese

faktor - ügyintéző, megbízott

fandarló - fondorlatos, cseles

fecskés-féle - itt: domonkos szerzetes (fehér-fekete ruhájuk emlékeztet a fecskére)

fedelet szab - kimagyaráz, megmagyaráz

fedél - főkötő

fék - kötőfék

felajoz - felpeckel

féléken - félékeny, félős

felestök - reggeli

fényűték - fegyelem

fertály óra - fél óra

fiskális - ügyvéd

focskand - hány

fogás - ravaszságot is jelent

fondál - 1. alapít; 2. tervez

fondomentom, fundamentom - alap

fraktúra - kényeskedés, cicomaság

franc - francia

francu - vérbaj

futás - futkos

fültett - füllesztett, fonnyasztott

fünces - élénk, vidám, fürge


gárdián, gvárgyán - szerzetesek főnöke

generális - általában: elöljáró

glitlevél - hitlevél, menedéklevél

gosztyán - aranyrög

graciánus - oltármester-helyettes (egyházi méltóság)

grádics, garádics - 1. lépcső; 2. fokozat

gramma - grammatika, nyelvtudomány

gömbölég, gömbeleg - gömbölyded

gubernátor - kormányzó

gugol - gúnyol


gyalol - gyalul, átvitt értelemben: illeszt, hozzászab

gyég - jég

gyeveder - 1. heveder; 2. kötél

gyolkos - gyilkos


ha - "hogy" kötőszó helyett is

hacoka - könnyű köntös, kabát

hadnagy - 1. hadvezér; 2. általában: elöljáró

hagyításnyi - hajításnyi (régi hosszmérték)

hagyomány - meghagyás, parancs

hársol - hadonászik

hátat ad - megfut

harkal - 1. harikál, azaz: hímez-hámoz; 2. dühvel ráront

háromhegyű - háromszög alakú

hártyás könyv - hártyára, azaz vékony bőrre (pergamenre) írt vagy ezzel borított könyv

hengér - hóhér

heretnek - eretnek

hipokritaság - képmutatás

hipokritálkodik - álszenteskedik

hivatalos - beidézett

hofstat - fejedelmi udvar

hólnap - hónap

holott - hol, ahol

hospitály, hispitály - kórház

hudoz - hugyoz

hurogat - riaszt


ijutt - ivott

illejük - illessük

inas - fiatal legényke

ingyen - egyáltalán, bizony

ingyen sem - egyáltalán nem, egyébként sem

innya - inni

irilleni - irigyelni


ír - rajzol

istráz - strázsa, istrázsa, őr

irdos-birdos - toldott-foldott

íz - csapatrész értelemben is


jargal - 1. járkál, 2. nyargal; átvitt értelemben: gyötör

jargalás - 1. járkálás, 2. járandóság, fizetés

jarló - gyarló

jászruha - gyászruha

jegyruha - hozomány

jobbapa - az ükapa nagyapja; átvitt értelemben: ős


kabala - kivénhedt kanca

kábálkodás - esztelenség, balgaság, zavarodottság, hazudozás

kacér - itt: eretnek

kalagor - kalugyer, azaz keleti ortodox (ún. görögkeleti) szerzetes

kalangya - kévébe kötött, majd keresztbe összerakott gabona

kalánka - kiskanál

kamara, kamora - szoba, helyiség, cella

kamoka - damaszt öltözet

kamora-szék - árnyékszék

kancellária-darab - hivatalnok

kandal - pislog

kanta ír - varázskenőcs (átvitt értelemben)

karmazsin - vörös

katekizmus - a vallás legfontosabb tételeinek kérdés-felelet formájában történő kifejtése katekhézis (hitoktatás) jelentésben is

katekumenus - a hitbe beavatandó személy, hittanuló

kazula - miseruha

kápa - csuha

káptalan, káptolon - papi tanácsadó testület, amely püspökségek, székesegyházak mellett működik

kén, kény - kín

képesek - hajítódárdások, dárdahordozók

képíró - rajzoló, festő

keresködni - kenyeret keresni értelemben is

keresztfogás - keresztkérdés

kesentyű - kösöntyű, díszcsat, dísztű, karkötő, nyakék

kifogó hely - kikötő

kím - kém

kimenyült - kificamodott

kiötlenedik - felbuzog

kóborlás - fosztogatás

kobzó - államkincstár (fiscus)

kolcs - kulcs

kolika - epebaj

kolya - fedett kocsi

kolumna - hasáb, oszlop

kommunikál - áldoz

komparáció - 1. előkészület; 2. be-, megszerzés, átvitt értelemben: egyházi adó

konfesszor - gyóntató

konfirmál - felken, felhatalmaz, jóváhagy

konzílium - tanácskozás

koppogós - a korban divatos hegyes sarkú cipőben járó, így kopogó hangot adó; átvitt értelemben: cifra, kiöltözött

korcovágy - korcolat, öveder; a test köré tekert, szíjjal rögzített régi ruhadarab

köbei - kebel

könyköves - kénköves

könyvez - könnyez

közenséges békesség - közcsend, társadalmi béke

kuasz - kuvasz

külön-külön színekkel - különböző módon

kürtő - kémény


lakás - lakoma

lánna - lemez

lapátz - lapály, síkság

lapicka - malomkerék terelőlapátja

lángaz - ég, lángol

lecsépelve - leverve

legestrom - lajstrom, lista

légió - seregrész, ezred

légy - kém, provokátor

lélekváltság - a tisztítótűzben (purgatórium) szenvedő lelkek kiszabadításáért mondott ima, a búcsú egyik válfaja

lelki ének - egyházi ének

librária - könyvtár

liktáriom - befőtt, gyümölcslé, gyümölcsíz, likőr

litánia - felsorolásokból álló, párbeszédes formájú hosszú könyörgő ima

Londinum - London

locatos - szó szerint: kirendelt; itt: fogolykísérő


maga - ámbár, jóllehet

magisztrátus - elöljáróság, városi hatóság

majorkodik - gazdálkodik

malomtaliga - nagyméretű taliga(?)

marcana - csekélyke, kicsiny

marha - kincs, vagyon

marta ördeg - szitkozódás; egye fene, vigye ördög

marta varjú - szitkozódás; egye fene, vigye kánya

mártírom - mártír, vértanú

más írrel kötni - másképp fogni a dologhoz

maurita, maurus - mór

megbudul - össze-, megzavarodik

megcöpel - elagyabugyál

megegyenesül - egyetért, kiegyezik

megejteni - tőrbecsalni

meggugol - kigúnyol

meggyek - mit tegyek?

meghűl - alábbhagy

megkeszér - megkeres

megprengérez - pellengérre ítél, visz; átvitt értelemben: megbüntet

megrevaszt - rárivall

megtekenesül - elcsigázódik, megereszkedik

megvondogál - meghurcol, tönkretesz

mélyföld - mérföld

merigy - pestis

mester - iskolamester, oltármester, magiszter, tudós

metszek - mit tegyek?

mindkörülbe - összesen, mintegy

miniszter - lelkipásztor, egyházi szolga

moln, molna - malom

monstrum - szörny

mony - tojás

morál - lassan sétálgat

mordályság - álnokság, fondorlatos gazság, orgyilkosság

mulat - időt tölt

munkatehetü - munkabíró, munkaszerető


nagydrág - nadrág

napa - anyós

naptámadati - keleti

nagyszavú - ékes szavú

naszád - kis méretű, gyors járatú hadihajó

négyhegyű - négyszögletű

nezésen - indulatosan, dühösen

notárius - jegyző


nyaráncs - narancs

nyílfoldozó - "zabhegyező"

nyomás - legelő

nyomós - maradandó


offerenda - adomány, ajándék

offerendál, offerál - felajánlás, ajándékadás

oráció - szónoklat

orátor - szónok, szószóló

országos oskola - egyetem

ortály - ítélet


ökonómus - gazdász, Heltainál az egyetem gazdasági vezetője

őrzsilip - felvonó zsilip

ött - evett

ördeg hámára vonszon - ördög szolgálatában álló


paciencia - türelem

pakocsa - ld. trufa

palánk - gerendákból, cölöpökből, vesszőfonadék közé döngölt földből épített védőfal, erőd

pallol - üt, ütöget

papozlár - pap (katolikus), pejoratív értelemben

paraszt - írástudatlan nem egyházi személy

patvar - 1. per 2. "fene" jelentésben is

patyolat - finom gyolcs, szövet

pecsenés - (tréfásan) vörös

péna - büntetés

penitencia - bűnbánat, vezeklés, ennek keretében végzett ima, jócselekedet

pepecselés - hókuszpókusz

perém - szegély, perem

pesti - beste

pesszer - pecér

petresolyom - petrezselyem

piac - udvar, tér

pilés - tonzúra, pilis; a szerzetesek kör alakban kiborotvált hajviselete

pint - régi magyar űrmérték (kb. másfél liter)

poroszló, proszló - törvényszolga, hajdú, börtönőr

praktikál - ármánykodik

prengér - pellengér, a középkorban használt büntetési eszköz; az elítéltet a köztéren felállított oszlophoz kötözték, nyilvános meggyalázásául

príma - szerzetesi karima (zsolozsma), melyet az első órában végeznek

Primas Hungariae - Magyarország prímása, az ország legmagasabb rangú főpapja

principális - 1. feljebbvaló, elöljáró; 2. gazda, a cég feje

prior - rendfőnök, perjel

privilégiom - kiváltság

processzió - körmenet, búcsújáró menet

prófécia - jövendölés, jóslat

prognosztikum - jóslat

prokurátor, prókátor - védőügyvéd

pronunciál - nyilatkozik, kijelent

proverbium (proverb.) - 1. közmondás, mondás; 2. a Liber Proverbiorum (Salamon Bölcsessége) c. ószövetségi könyv rövidítése

purgatorium, purgatoriom - tisztítótűz, tisztítóhely: a katolikus felfogás szerint bocsánatos bűnnel terhelt lelkek átmeneti vezeklőhelye az üdvözülés előtt


rabotálkodik - kényszermunkát végez

regnál - uralkodik

regzett - kitűzött, rögzített

rekviemes mise - gyászmise

religio - vallás, hit

renget - ringat

rétor - szónok, átvitt értelemben: történetíró

retorika - szónoklattan

riheszt - riaszt

ró - adóztat

rontcos - ráncos

rökkené - rekkenő


saccolás pénz - váltságdíj

saccoltatás - sarcolás

sáfár - gazdasági vezető

sebedékes - süppedékes, mocsaras, ingoványos

seregrendelés - hadvezetés

síni és sírni - sírni-ríni

skóla - iskola

slejt - selejt, elrontott, nagyon rossz minőségű

slógos - islógos; csillogó ércpikkelyekkel díszített

sórál és mórál - fel s alá járkál, miközben súg-búg a másikkal

spaciál - sétálgat

sulyok - sulykoló fa, régen a mosáshoz használatos eszköz

summár - civakodó, rendbontó

svógor - sógor


szalai kasza - kétélű kasza

számszeríj - tusával ellátott íj, melyből rövid, vastag nyilakat lődöztek ki

szár - lábszár

szekernye - magas szárú saru

széllel - széjjel

szemérem - szégyen

szentelt doktor - tudós teológus

szentencia - ítélet

szerecsen - 1. mohamedán hitű; 2. néger

szinetlen - szüntelen

színnép - a nép színe-java

színtartóbéllet - kétszínű, álnok

szinte - szintén

szodomita - állatokkal fajtalankodó ember

szőlővíz - bor

szuperstició - babonás hit

szuplikáció - 1. könyörgés; 2. adománygyűjtés

szű - szív

szüle - 1. szülő; 2. idősebb személy

szűrü - szérű

szűvet vönni - erőt meríteni


tabit - habos selyemszövet

tábort járni - tábort verni

tafota - selyemanyag (taft)

tanisztra - tarisznya

tarack - mozsárágyú

tarkabarkázik - meghamisít

támadás - zendülés

tárház - kincstár

tekenés, tekenezés - csigázás (kínzásmód)

té-s-tova - fel-alá

tetémiglen - csontig

tettetes - tettetéses

tikmony - tyúktojás

tiltul - itt is, ott is

tirannus - zsarnok

tital - titulus, cím

tisztességkívánó - becsvágyó

törzsek - 1. fatörzs, tőke, karó, tuskó, 2. az ember törzse

traktál - vitatkozik, beszélget, tárgyal

trufa - ld. pakocsa (tréfa!)

turba - szütyő, szatyor

túros - sebes, feltört (láb)


ural - urának vall

utolsó láb - hátsó láb


üszeg - üszök

ünő - fiatal nőstény szarvas, szarvasmarha

űz - íz, ízület

üdeg - ideg, vékony drót, zsinór

üdő, üdé - idő

üstekbe menni - hajba kapni


vadász - itt: inkvizítor

vallás - vallomás

vecserne - 1. délutáni, esti templomi ájtatosság; 2. papi zsolozsma esti része

vélta - ritkán

vény - vén

versellyéz - kockát vet

vert viszen veretlent - agya-feje töretlent - régi közmondás, jelentése: amit az egyik vétkezett, azért a másiknak kell bűnhődni

verzikulus - kis vers, versecske

veszett - romlott

víás - vívás, ostromlás

vigyor - gyalázkodó kifejezés: lator

vikárius, vikários - 1. püspöki helynök; 2. helyettes; 3. szolga

villam - villan

visszafordultság - elvetemültség

viszontag - viszont

vitatás - ostromlás

viza - halfajta

vizsla - gyalázkodó kifejezés: kandi, haszontalan

vondoz - vonszol

vonsz - húz, csábít, vonszol

vrázsló - varázsló


zabola - zabla

zákány - vízimadár(?)

zavarni, zárvárni - zárni

závár - zár


zseccelszék - karosszék

zsib - csavargó, tolvaj

 


 

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA


HELTAI GÁSPÁR VILÁGI ÍRÁSAINAK SZÖVEGKIADÁSAI

Heltai Gáspár esopusi meséi. Kiadta, a kísérő tanulmányt írta, a szójegyzéket összeállította: Imre Lajos. Bp. 1897. 304 l. (Régi Magyar Könyvtár 4.)

Heltai Gáspár: Háló. Kiadta, a kísérő tanulmányt írta: Trócsányi Zoltán. Bp. 1915. 192 l. (Régi Magyar Könyvtár 36.)

Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, a szójegyzéket összeállította: Stoll Béla. Bp. 1951. [Az 1552. évi kolozsvári kiadás fényképmásolatának fakszimiléje.]

Heltai Gáspár: Chronica az magyaroknac dolgairól... A kísérő tanulmányt írta: Kulcsár Péter, a szöveget gondozta: Varjas Béla. Bp. 1973.208 l. [Az 1575. évi kolozsvári kiadás fakszimiléje.]

Heltai Gáspár: Ponciánus császár históriája, miképpen az fiának, Diocleciánusnak hét bölcs és tudós mestereket fogadja... Kiadta, a kísérő szöveget írta: Nemeskürty István. Bp. 1976. 176 l. [Mivel az eredeti kolozsvári kiadásnak csak töredéke maradt fent, az 1633-as lőcsei nyomtatvány szövegét közli. A mai helyesírásra átírt szöveg néhány esetben eltér - nemcsak hangalakban - a lőcseitől.]


VÁLOGATÁSOK HELTAI GÁSPÁR MŰVEIBŐL

Heltai Gáspár: Válogatott írások 1552-1575. Kiadta, az utószót írta: Nemeskürty István. Bp. 1957. 275 l. (Magyar Könyvtár) [Mai helyesírásra átírt kiadás; esetenként nemcsak a hangalaktól, de az eredeti szövegtől is eltér, a kihagyott részeket nem jelöli.]

Heltai Gáspár válogatott munkái. Kiadta, a bevezetőt írta: Székely Erzsébet. Bukarest, 1958. [A "Száz fabula" szövegét teljes egészében közli, a többi műből is bő válogatást nyújt. Mai helyesírásra átírt kiadás. Szövege néha nem egyezik az eredetivel, a nyilvánvaló sajtóhibákat gyakran nem javítja. A mesék közül néhányból - valószínűleg téves szedés következtében - sorok hiányoznak.]


BIBLIOGRÁFIÁK

Bucsay Mihály: A magyarországi reformáció történetéről... = Theológiai Szemle 1965. 160-166. l.

Régi magyarországi nyomtatványok 1473-1600. Szerkesztették: Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Bp., 1971. [Heltai minden kiadványát ismerteti, a lelőhely és a vonatkozó szakirodalom feltüntetésével.]

Heltai Gáspár. = A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Szerkesztették: Stoll Béla, Varga Imre, V. Kovács Sándor. Bp., 1972. 306-308. l. [A Heltaira vonatkozó szakirodalom bibliográfiája. Lásd még az "Általános rész" adatait.]


FONTOSABB ÍRÁSOK, TANULMÁNYOK HELTAI GÁSPÁRRÓL, MEGJELENÉSÜK IDŐRENDJÉBEN

Waldapfel József: Heltai Gáspár forrásai. = Waldapfel József: Irodalmi tanulmányok. Bp. 1957. 39-71. l.

Waldapfel József: Heltai Gáspár és a magyar Ponciánus. = Waldapfel József: Irodalmi tanulmányok. Bp. 1957. 72-92. l.

Nemeskürty István: A kortárs európai széppróza szabad átdolgozása: Heltai Gáspár. = Nemeskürty István: A magyar széppróza születése. Bp. 1963. 59-196. l.

Nemeskürty István: Heltai Gáspár: A segesvári disputa és a Háló előszavából. = Nemeskürty István: A magyar széppróza születése. Bp. 1963. 282-292. l.

Nemeskürty István: Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza. = Irodalomtörténeti Közlemények 1972. 555-579. l.

Varjas Béla: Heltai Gáspár, a könyvkiadó. = Magyar Könyvszemle 1973. 290-314. l.


A TÉMÁRA VONATKOZÓ EGYÉB, ÖSSZEFOGLALÓ JELLEGŰ MŰVEK

Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár 1896. 118 l. [Néhány adata elavult.]

Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. [Bp. 1921] 485 l. (Rendkívül adatgazdag mű.)

Die Praktiken der spanischen Inquisition. Berlin 1925. 236 l. [Heltai Háló c. munkájának forrásául szolgáló mű - Reginaldus Gonsalvius Montanus: Sancte Inquisitio... - német nyelvű kiadása. A Hálóban leírtak történelmi hátteréről, a szereplők életrajzi adatairól a jegyzetekben kimerítő tájékoztatást ad.]

Lucka, Emil: Torquemada und die spanische Inquisition. Wien 1926. 179 l. [A spanyol inkvizícióról olvasmányos stílusban megírt könyv; kiemelkedően jó korabeli képanyaggal.]

Horváth János: A reformáció jegyében. Bp. 1953. 544 l. [Összefoglaló munka a reformáció korának irodalmáról.]

Klaniczay Tibor: A magyar reformáció irodalma. - Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 64-150. l.

Pirnát Antal: Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in der 1570-er Jahren. Bp. 1961. 217 l.

Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Bp. 1961. 195 l. [Heltai nyomdájáról is.]

A magyar irodalom története. 1600-ig. 1. köt. Szerkesztette: Klaniczay Tibor. Bp. 1964. 567 l. [Kézikönyv. Az általános irodalmi irányokat és az egyes szerzőket egyaránt részletesen tárgyaló mű, a fejezetek végén bibliográfiával.]

Fitz József: A magyarországi nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története a reformáció korában. Bp. 1967. 293 l.

Kulcsár Péter: Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. Bp. 1973. 251 l. [Humanizmus és reformáció 1.]

Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Bp. 1977. 461 l. [A kötetben található névmutató az 1921-ben megjelent munkára is vonatkozik.]

Bitskey István: Hitviták tüzében. Bp. 1978. 249 l.



Jegyzetek

1. véletlenből [VISSZA]

2. feltört [VISSZA]

3. vagyon, kincs; a régi nyelvben igen gyakran ebben a jelentésben [VISSZA]

4. élőlény [VISSZA]

5. talán cigányul van, szó szerinti jelentése: drága pénzen (cigányul: kucs lovende), átvitt értelemben: sokba kerül, nem éri meg, butaság. (Köszönöm Vekerdi Józsefnek és Szörényi Lászlónak a kifejezés értelmezéséhez nyújtott segítségét.) [VISSZA]

6. magányos veréb [VISSZA]

7. Valerius Maximus római történetíró; Factorum et dictorum memorabilium libri IX. című könyve a középkorban igen népszerű volt [VISSZA]

8. Bacchus; a görög Bakkhosz, azaz Dionüszosz latin alakja, a bor és a mámor istene, átvitt értelemben maga a bor [VISSZA]

9. a görög Démétér latin neve, a föld istennője átvitt értelemben a gabona [VISSZA]

10. a görög Aphrodité latin neve, a szerelem istennője, átvitt értelemben a szerelem, itt: a nemi aktus [VISSZA]

11. egyszerűséggel [VISSZA]

12. lakomában [VISSZA]

13. tartalmatlan cím, üres rang [VISSZA]

14. feldíszített ló, azonban egyes ünnepélyes alkalmakkor régen valóban befestették a lovakat [VISSZA]

15. Miatyánkhoz [VISSZA]

16. úriszékbe, azaz nemesi bíróság elé, ahol a földesúr ítélkezett a jobbágyai fölött [VISSZA]

17. Názáreti Jézus [VISSZA]

18. úrvacsora: az oltáriszentség szokásos elnevezése a protestáns egyházakban [VISSZA]

19. mondjatok jobbat [VISSZA]

20. a csörc (itt főnévként) az előző mondatokban szerepelt ebre vonatkozik [VISSZA]

21. a szegény mindig alulmarad [VISSZA]

22. elrontanám a gyomrom [VISSZA]

23. bíráskodtál [VISSZA]

24. írástudatlan világi ember [VISSZA]

25. búcsújáró, szent hely [VISSZA]

26. mit tegyek? [VISSZA]

27. beste póroknak [VISSZA]

28. a korabeli jogszokás szerint a jobbágy a maga borát szabadon árulhatta [VISSZA]

29. Breslau, ma Wrocław, régi magyar neve Boroszló [VISSZA]

30. dézsma: a földesúrnak járó adó, az úgynevezett tized, kb. a termés egytized része [VISSZA]

31. kötelező beszolgáltatás kántorböjt idején. A kántorböjtöt vagy más szóval évnegyedes böjtöt már Rómában is ismerték; határnapjait VII. Gergely pápa tette a négy évszak kezdetére. Innen származik latin nevük, quaetor temporum, és ennek hangzását utánozta a magyar kántorböjt elnevezés [VISSZA]

32. Szent Balázs napján (február 3.) malaccal kellett adózni [VISSZA]

33. Szent György napján (április 24.) bárányt kellett beszolgáltatni [VISSZA]

34. legelőt [VISSZA]

35. itt faizásról, azaz az erdőből való fahordásról van szó; az erdő, a halászóhelyek, a legelő használata megillette volna a jobbágyokat [VISSZA]

36. a középkori Magyarország főméltóságai (pl.: az esztergomi érsek, a nádor, az országbíró stb.) [VISSZA]

37. itt: az Isten [VISSZA]

38. szeretői voltak [VISSZA]

39. a mesének vége, azaz: már késő fecsegni [VISSZA]

40. jókor jöttek, uraim! [VISSZA]

41. itt: méltóságos, tehát kisebb cím, mint a korábban említett nagyságos [VISSZA]

42. János Zsigmond (1540-1571), - Magyarország királya és Erdély első fejedelme volt; Szapolyai János (János király) és Jagelló Izabella fia. Támogatta a protestantizmust. [VISSZA]

43. Heltai a három részre szakadt Magyarországon írta könyvét. Mivel János Zsigmond uralma csak az ország keleti részére és Erdélyre korlátozódott, az egész magyar nemzeten a török uralom és Habsburg Ferdinánd királysága alatt élő magyarokat is kell érteni. [VISSZA]

44. A hasonló marginális jegyzetek arra utalnak, hogy a Biblia melyik részéhez kapcsolható a főszöveg gondolatmenete. (Heltai a Biblia latin nyelvű fordítására - az ún. Vulgatára - hivatkozik, amely a IV-V. században keletkezett; legnagyobb része Szt. Jeromos munkája.) A számok az egyes bibliai könyvek fejezeteire, ill. verseire vonatkoznak; a rövidítések feloldása - előfordulásuk sorrendjében - a következő:

Johan. = János Evangéliuma
Matth. = Máté Evangéliuma
Mar. = Márk Evangéliuma
Luc. = Lukács Evangéliuma
2. Cor. = Szent Pál II. levele a korintusiakhoz
Eph. = Szent Pál levele az ephesusiakhoz
Amos = Ámos könyve
Zach = Zacariás könyve
Deut. = Mózes V. könyve
Isa. = Ézsajás könyve
2. Tim. = Szent Pálnak Timótheushoz írott 2. levele
Acto. = Apostolok Cselekedetei
1. Tim. = Szent Pálnak Timótheushoz írott 1. levele
1. Cor. = Szent Pálnak a korintusiakhoz írott 1. levele
Rom. = Szent Pálnak a rómaiakhoz írott levele
Dan. = Dániel könyve
2. Tess. = Szent Pálnak a thesszalonikébeliekhez írott 2. levele
Heb. = Szent Pálnak a zsidókhoz írott levele
3. Tim. = Szent Pálnak Timótheushoz írott 3. levele
Malach. = Malakiás könyve [VISSZA]

45. Az azt a mondat első részére, az Istennek és az ő áldott szent fiának esmeretinek-re utal vissza. [VISSZA]

46. lelkipásztorok [VISSZA]

47. szó szerint: szolgák; Heltainál mindenütt Isten szolgái, azaz papok [VISSZA]

48. hiányzik az állítmány: van [VISSZA]

49. Istent káromlókat [VISSZA]

50. A reformáció korában közhely, Heltainál is gyakorta visszatérő gondolat, hogy az Isten minden rosszat - az igaz kereszténységtől való eltévelyedést, török veszedelmet stb. - büntetésül bocsát a világra; mintegy viszonzásul annak gonosz, háládatlan stb. voltáért. [VISSZA]

51. hatalma alá adta; a birodalom szó további előfordulásai is mindig hatalmat jelentenek [VISSZA]

52. míg meghalnak [VISSZA]

53. lényt; az állat szó további előfordulásai is mindig lényt jelentenek [VISSZA]

54. Heltai itt és az elkövetkező részekben a katolikus vallás egyik alapvető hittételét, a szentháromság-tant (ezt a lutheránusok és a helvét irány hívei is elfogadták) gúnyolja, majd ismerteti az ezzel kapcsolatos korabeli erdélyi antitrinitárius felfogást, amely egyes pontokban eltér az egyéb antitrinitárius ideológiáktól. [VISSZA]

55. itt: valóságos [VISSZA]

56. Heltainál itt hiányzik a névelő [VISSZA]

57. Valószínűleg Mélius [Juhász] Péterre (1536?-1572), a híres debreceni református püspökre, a magyar református egyház megszervezőjére, a már antitrinitárius Dávid Ferenc hitvitabeli ellenfelére céloz Heltai. [VISSZA]

58. a régiségben inkább jelent jámbort, egyszerűt, mint ügyefogyottat [VISSZA]

59. egy szó kimaradhatott [VISSZA]

60. kevesek kivételével [VISSZA]

61. EST: van; NON EST: nincs [VISSZA]

62. névátvitellel (szó szerint: a nyelvek érintkezése útján) [VISSZA]

63. A héber eredetű Messiás szó jelentése: fölkent, azaz megváltó; görögül: Khrisztosz, ebből Krisztus. [VISSZA]

64. Szt. Ágoston (354-430) nem volt barát (szerzetes), hanem hippói püspök. A középkori keresztény filozófia egyik legjelentősebb alakja, nagy hatású teológus, egyházatya. [VISSZA]

65. vezetőjük, elöljárójuk [VISSZA]

66. Desiderius Rotterdamus Erasmus (1466-1536) németalföldi humanista. Nevéhez fűződik - többek közt - az Újtestamentum görög szövegének filológiai-kritikai értelmezése, az egyházatyák műveinek - Szt. Ágostonénak is - filológiai feldolgozása. Munkássága a Bibliát fordító Lutherre is nagy hatással volt. Ágoston Háromságos könyvek: Szt. Ágoston: De Trinitate (A háromságról) című munkája. [VISSZA]

67. Szent Iván éneke: jún. 24-ét, Szen Iván (= Szent János) napját, a nyár kezdetét népünnepéllyel ülték meg, akkor énekelték ezt az éneket. [VISSZA]

68. kántorböjtöt (ld. Még a Száz fabula 17. jegyzetét!) [VISSZA]

69. A katolikus házassági szertartás része, amikor a pap a stólával az összeadandók kezét befedi és összefogja. [VISSZA]

70. A Háló egyetlen fentmaradt példánya itt hiányos (D levél). A hiányzó részeket olvasatunkban kipontozással jelöltük. [VISSZA]

71. irdos-birdos és rétes Isten: toldott-foldott és több rétegből (szentháromság) álló [VISSZA]

72. Heltai tehát azonosítja a katolikus felfogás Krisztusát a Jelenések Könyvének hamis prófétájával, akit az Antikrisztus - azaz a protestáns felfogás szerint a pápa - szabadít a világra. A kit a pápára vonatkozik; az áldott szent Fia után egy szó (alá) kimaradhatott. [VISSZA]

73. A kereszténységben Krisztus leggyakoribb szimbóluma. ("Isten báránya", "agnus Dei") [VISSZA]

74. a megváltónak, a megváltott világ teremtőjének lenni [VISSZA]

75. Krisztus elküldésével az Isten az ember üdvözítésére szánt művét megkoronázta [VISSZA]

76. kincseknek elrablásával [VISSZA]

77. A reformáció kezdete óta - ez azonban mintegy ötven évvel volt korábban [VISSZA]

78. Szapolyai János (1487-1540) erdélyi vajda, 1526-tól magyar király [VISSZA]

79. A katolikus egyház rendőri-politikai szervezete, amelynek célja a hivatalos hittételek szigorú védelme, mindenféle eretnekség üldözése volt. A XIII. századtól ez a tevékenység a dominikánus szerzetesek nevéhez fűződik, akiket III. Ince (1198-1216) pápa bízott meg az inkvizíciós feladatok ellátásával. Az intézmény egész Nyugat-Európában elterjedt, de főleg Portugáliában és Spanyolországban volt nagy hatalma. Az utóbbiban a XIX. századig fennállt; egy 1834. évi adat szerint 1481 és 1808 között 34658 embert égettek meg elevenen, és több mint negyedmilliót ítéltek egyéb büntetésre (gályarabság, börtön stb.). [VISSZA]

80. Flavius Vespasianus Titus (41-81) 70-ben elfoglalta Jeruzsálemet, 79-től római császár [VISSZA]

81. lerombolta [VISSZA]

82. tengeren túl [VISSZA]

83. az ókorban Észak-Afrika legnyugatibb országának neve, Mórország; nagyjából a mai Marokkó és Algéria nyugati területén [VISSZA]

84. fehér bőrű mohamedán - vagy egyéb nem keresztény - hitű ember [VISSZA]

85. kétélű kasza, amellyel mindkét irányba lehet vágni [VISSZA]

86. az is egykorú bejegyzés [VISSZA]

87. Heltainál: 2538 - nyilvánvaló sajtóhiba [VISSZA]

88. a katolicizmus és a reformáció híveit [VISSZA]

89. Szántai István egyike az első reformátoroknak Erdélyben. 1538-ban magyar prédikátor Kassán, majd Szántódra kerül, ahol középfokú iskolát alapít. 1541-ben hal meg, valószínű gyilkosság áldozataként. [VISSZA]

90. Fráter György (1482-1551), eredeti nevén Martinuzzi, korának kiemelkedő magyar politikusa, bíboros érsek, Szapolyai János halála után Erdély kormányzója. Nagyralátó politikai elképzeléseit nem valósíthatja meg: Castaldo, Ferdinánd király zsoldosvezére orgyilkosokkal megöleti. [VISSZA]

91. Statileo János dalmát származású erdélyi püspök, képzett humanista, diplomata; 1542-ben hal meg Gyulafehérváron. Hírhedt volt kegyetlenségéről. [VISSZA]

92. Gróf Frangepán Ferenc (?-1543) főpap és diplomata, 1528-tól kalocsai érsek, 1538-tól egri püspök is. Szapolyai János király bizalmas tanácsadója. [VISSZA]

93. Fráter Gergely: Szegedi Gergely nevű nagyváradi ferences tartományfőnök, az első magyar ellenreformátorok egyike, aki már a Mohács előtti időkben is küzdött a lutheranizmus elterjedése ellen. Legfőbb ellenlábasai közé tartozott a neves reformátornak, Dévai Bíró Mátyásnak. [VISSZA]

94. Adrian doktor: Adrianus Wolphardus (Enyedi Volfhard Adorján) gyulafehérvári kanonok, dobokai főesperes, Szapolyai János király főorvosa, humanista író. [VISSZA]

95. Kálmáncsehi Sánta Márton ekkor még gyulafehérvári kanonok, később a reformáció neves egyénisége; debreceni plébános, egy ideig a nagyvárad-debrecen-beregi egyházmegye püspöke. Lutheránus nézeteit megváltoztatva hamarosan a helvét irány híve lesz, a szakramentáriusok vezérembere. Hitvitái során az evangélikus Heltai és Dávid Ferenc is ellenfelei közé tartozott (pl. 1557-ben, Kolozsvárott). [VISSZA]

96. Itt valószínűleg túloz Heltai, hiszen Szapolyai élete végéig katolikus maradt, bár Szántai Istvánt valóban nem engedte bántani. [VISSZA]

97. Rezenei János, a teológus orvosdoktor életéről - a Háló-ban leírtakon kívül - szinte semmit nem tudunk. [VISSZA]

98. vaskos istenkedésekkel (Hogy az Isten...) [VISSZA]

99. az időt tölteni, a szó a továbbiakban is ebben a jelentésben szerepel [VISSZA]

100. a világiak is áldozhassanak a kenyér és a bor színe alatt (Krisztus testének és vérének jelképei), ne csak a papok [VISSZA]

101. keleti ortodox keresztények (ún. görögkeletiek); misén itt az ún. magán-mise értendő, vagyis az a szentmise áldozat, amelyet egészen a legutóbbi időkig a katolikus papoknak naponta be kellett mutatniuk, függetlenül attól, hogy vettek-e részt hívek a misén vagy nem; ezzel szemben a görög ortodox egyház csupán a vasár- és ünnepnapi, a pap és hívek által közösen bemutatott liturgiát ismeri [VISSZA]

102. Nagy Szent Cyrill (?-444) a négy nagy keleti egyházatya egyike, különösen a nesztoriánusok ellen folytatott harcáról híres; Chrysostomus (347-407), ismertebb nevén Aranyszájú Szent János, konstantinápolyi pátriárka, híres szónok, egyházatya [VISSZA]

103. Bádsi (Bácsi) Ferenc valószínűleg azonos a János király által kinevezett, Luther-barátságáról közismert szepesi préposttal, aki Dévai Bíró Mátyásnak is pártfogója volt [VISSZA]

104. Vitéz Jánosról (ld.: a Krónika 73. jegyzetét!) [VISSZA]

105. vö. a Króniká-ban írottakkal! Heltai ott épp ellenkező beállításban tárgyalja Vitéz Jánost. Ez a mozzanat jól jellemzi történelemfelfogását: az események megfelelően alakíthatók példázatokká [VISSZA]

106. Magyarország prímása, a legmagasabb magyar egyházi méltóság [VISSZA]

107. pápai átokkal; mivel Szent Péter volt az első pápa, a későbbiek az ő "jogutódjának" tekinthetők [VISSZA]

108. mauriták: itt valószínűleg az arab nyelvű liturgiával rendelkező, ún. mozarab keresztények; szerecsen: pogányt, mohamedánt jelent elsősorban, csak későbbi mellékjelentése a "néger" [VISSZA]

109. meg ne szűnjék [VISSZA]

110. az ún. búcsúcédulákat, amelyek a bűnökért elszenvedendő túlvilági büntetést mérséklik [VISSZA]

111. - széjjeljárni [VISSZA]

112. katolikus imádságok: Üdvöz légy, Mária, Mennyországnak királynéja, Mi atyánk, Hiszek egy... [VISSZA]

113. évenként [VISSZA]

114. értsd: húsvétot megelőző héten (nagyhét) áldozzál, azaz vedd magadhoz a Krisztus testét jelképező kenyeret (ostyát), amely kegyelmi állapotba juttat [VISSZA]

115. Krisztus eljövendő szenvedéseire emlékeztető időszak az egyházi évben, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó böjt neve; hamvazószerda: a farsang utáni első szerda; nagyszombat: a nagyhét szombatja [VISSZA]

116. valami történetet mesélnek róla [VISSZA]

117. Sevilla [VISSZA]

118. A latin eredetiben Triana, ezt fordítja Heltai háromságosnak, ill. másutt hármosnak. Triana: régi mór erődítmény a Guadalquivir partján, az inkvizítorok székhelye. [VISSZA]

119. megrajzoltatják [VISSZA]

120. evezésre, azaz gályarabságra [VISSZA]

121. Valladolid; Ó-Kasztília északi részében található város, a Duero folyó mellett [VISSZA]

122. lesznek, azaz utána mennek [VISSZA]

123. valószínűleg szövegromlás: Hispánia Hispalis helyett [VISSZA]

124. előresietett [VISSZA]

125. Heltainál is így, tehát két második rész van [VISSZA]

126. lopnak, becsapják [VISSZA]

127. értsd: mint Istennek egy kijelentett szavát [VISSZA]

128. mármint: az Isten [VISSZA]

129. Jobbatya: az ükapa nagyapja [VISSZA]

130. kimaradt: ezelőtt [VISSZA]

131. azaz: csak a krisztusi megváltás létezik, egyéb bűnbocsánat - pl. a búcsú - nem [VISSZA]

132. írástudatlan világi ember [VISSZA]

133. értsd: bár nem hajlottak a szóra, csak azért veszedelembe jutottak,... [VISSZA]

134. mármint: a prókátor [VISSZA]

135. sötét [VISSZA]

136. behamuznak, behamvaznak; régen a tímárok a hamu lúgtartalmát használták fel a bőr cserzésére, szőrtelenítésére [VISSZA]

137. kimaradt: meg ne ellenzhesse [VISSZA]

138. vallomásaikra; a vallás további előfordulásai is vallomást jelentenek [VISSZA]

139. értsd: a vallomást tevő nem mondhatja el önállóan vallomását [VISSZA]

140. boltozatos helyiségbe [VISSZA]

141. Heltainál: Vadász [VISSZA]

142. Heltainál: megtartóztatja [VISSZA]

143. lábszárait [VISSZA]

144. tűzzel [VISSZA]

145. avval az ürüggyel [VISSZA]

146. még a vadászokkal sem [VISSZA]

147. Flavius Claudius Julianus (331-363) 361-től római császár. Rövid uralkodása alatt megkísérelte a pogány vallás újraélesztését, a kereszténység visszaszorítását. A keresztény egyháztörténetírás szerint halála előtt beismerte vereségét; ezek lettek volna utolsó szavai: "győztél, Galileai!" (Jézus Galileából származott.) [VISSZA]

148. sokan [VISSZA]

149. ha hallgat rá [VISSZA]

150. az is Heltainál hiányzik [VISSZA]

151. szittyák, átvitt értelemben barbárok [VISSZA]

152. alig [VISSZA]

153. tíz dénár, a korabeli Magyarországon ezért a pénzért kb. 2 l bort vagy 5 kg kenyeret lehetett kapni [VISSZA]

154. értsd: ő is a gazok (kuasz = kuvasz) közé tartozott. vö.: "egyik kutya, másik eb" [VISSZA]

155. fekete epe, azaz epebajosak lesznek; a régi orvostudományban azt hitték, hogy a depressziós elmebetegségeket a fekete epe túltengése okozza (görögül: melankholia = feketeepéjűség) [VISSZA]

156. Spanyolország déli részén, a Cádizi-öbölben lévő kikötőbe, melynek mai neve Sanlúcar de Barrameda. [VISSZA]

157. itt: minden [VISSZA]

158. afrikaiaknak, móroknak [VISSZA]

159. Mit teszel véle? [VISSZA]

160. Heltainál a nem hiányzik [VISSZA]

161. gonosz, gyilkos tekintettel (a bibliai történet szerint Káin megölte testvérét, Ábelt) [VISSZA]

162. értsd: az őskeresztények módjára folytatott életformáért, vagyis a protestáns életfelfogásért [VISSZA]

163. értsd: ...történik vele [VISSZA]

164. a gethszemárni kertben, az Olajfák hegyén, ahol Krisztus elfogatása előtt virrasztott, és az Úr angyalát küldte vigasztalására [VISSZA]

165. Az O4 levél sérülése miatt a szöveg hiányos. Az elképzelhető részleges kiegészítés: Litániát mondanak pedig a szegény foglyokért: Sancta Maria, ora pro illis, sancte... be, ora pro illis. A gyerekek után mennek a foglyok, elöl azok, akiket penitenciásoknak neveznek, és akiknek nem olyan súlyos büntetést adtanak ki. Mindnek a kezében kialudt györtya vagyon és... hosszú hársketél a nyakába, zabla szájába, papiros süveg a fején... és rabok módjára mind palásttal, avagy palást nélkül. [VISSZA]

166. A szöveg talán így egészíthető ki: ...hogy szegényeket elhajtsa az igazságnak utából, és megtagadtassa vélek a szent Evangéliomot, ezek kedig a halálnál nagyobb kényokkal lesznek a szegény foglyokhoz, és csácsogással, mellyel arra viszik őt az ördegnek üszekői, hogy megijeszthessék a szegény keresztyén foglyokat... [VISSZA]

167. II. Ferdinánd (1452-1516), a "katolikus"; 1466-tól Aragónia társkirálya, később Szicília és Kasztília királya is. 1479-ben Aragónia és Kasztília egyesítésével létrehozza a Spanyol Királyságot. Uralkodása alatt az ország teljesen felszabadult a mór uralom alól (1492, Granada). Az inkvizíciót Spanyolországban ő ruházta fel jelentős hatalommal. Mint spanyol király: V. Ferdinánd. [VISSZA]

168. emelvény [VISSZA]

169. Heltainál: psalmust; Miserere mei Deus: Könyörülj rajtam, Istenem! [VISSZA]

170. megveretésük [VISSZA]

171. Az olasz mérföld Itália-szerte változó hosszmérték (Kb. 1,5 km-2,5 km). Róma környékén: 1460 m. [VISSZA]

172. nem sajnálja [VISSZA]

173. félreérthető szórend. Helyesen: kik az római szentegyház ellen és azok ellen terökesznek, melyeket a római anyaszentegyház szörzett [VISSZA]

174. a biblia szerint Áron Mózesnek bátyja, a zsidók első főpapja volt [VISSZA]

175. azaz: a halálraítéltekkel és a többiekkel [VISSZA]

176. szőrmentén, jóindulatúan [VISSZA]

177. meg ne öljék őket [VISSZA]

178. valami, valamilyen [VISSZA]

179. Heltainál: mert akinek reájok [VISSZA]

180. értsd: "magukba szálltak" volna [VISSZA]

181. a régi nyelvhasználatban szömérem: szégyen [VISSZA]

182. egyik a másiknak kezére játszik [VISSZA]

183. Heltainál: része [VISSZA]

184. nagybetűs [VISSZA]

185. lutheránus volt [VISSZA]

186. V. Pius pápa (1566-1572) [VISSZA]

187. a Szent Péter-székesegyházba [VISSZA]

188. így! [VISSZA]

189. az "olaj", "olajos" több spanyol helynévben is előfordul, azonban "Olajosvölgy" nevű város nincs. A latin eredeti alapján itt is Valladolidról van szó. Latinul az "olajos" és "büdös" szavak [Valladolid: Vallis putidus: Büdös Völgy] hangalakja hasonló, így érthető a félrefordítás. [VISSZA]

190. tarragonai; Tarragona a Földközi-tenger partján fekvő spanyol város, Barcelonától délre [VISSZA]

191. értsd: Betisen; a Betis Dél-Spanyolország főfolyója, mai nevén Guadalquivir, Heltai korában még jelentős tengeri kikötő. A dagály ugyanis annyira megemelte a folyó vízszintjét, hogy a gályák a város központjában vethettek horgonyt, mintegy 80 km-re a tengertől. [VISSZA]

192. Higuera: több kisebb spanyol helység neve [VISSZA]

193. Andalúziai kendőviselet [VISSZA]

194. jelentéktelen [VISSZA]

195. Heltainál: ezt [VISSZA]

196. Hispánia délnyugati részén lévő város, az ókori Gades, a mai Cádiz [VISSZA]

197. Heltainál: előtte [VISSZA]

198. Nagycsütörtök: a nagyhét csütörtöki napja, az utolsó vacsorának, vagyis az oltáriszentség szereztetésének ünnepe; úrnapja: pünkösd utáni 10. nap, az oltáriszentség ünnepe. [VISSZA]

199. Heltainál: embereket [VISSZA]

200. Ma Écija, város Dél-Spanyolországban a Genil partján [VISSZA]

201. Andalúziának [VISSZA]

202. A katolikus felfogás szerint a szentmise alatt az ún. átváltoztatás közben a kenyér (ostya) és a bor a szentlélek hatására ténylegesen Krisztus testévé és vérévé változik át - ezt a fontos hittételt a protestánsok tagadták. (Az ún. úrvacsora-tan kérdése.) [VISSZA]

203. Heltainál: gyötri [VISSZA]

204. több spanyol helység latinos névalakja, amely az egykor ott állomásozó római légiótól kapta nevét; itt a középkori Leon királyság, később tartomány fővárosáról, az északnyugat-spanyolországi Leonról van szó [VISSZA]

205. természetesen nem Heltai, hanem Gonsalvius Reginaldus Montanus, az eredeti latin nyelvű munka írója [VISSZA]

206. értsd: babonásnak [VISSZA]

207. halála előtt meggyóntatná [VISSZA]

208. Heltainál: ellene [VISSZA]

209. egyetemes, katolikus [VISSZA]

210. értsd: Vakniainak [VISSZA]

211. Heltainál: dolgokat [VISSZA]

212. Spanyol szerzetesrend, melyet Lope de Olmedo alapított, és V. Márton pápa (1417-1430) erősített meg, leghíresebb székházuk Sevillában van. Nevüket Szt. Isidorról (560-636) kapták, az ún. "utolsó egyházatyáról", ki szintén Sevillában működött. [VISSZA]

213. értsd: Doktor Ferrando Rodrigeznek hívták [VISSZA]

214. itt: megtörni [VISSZA]

215. Új-Hispánia: az egykori mexikói spanyol alkirályság (nem azonos a mai Mexikó területével) [VISSZA]

216. Tudor Mária (1516-1558); 1553-tól angol királynő, véget akart vetni az apja, VIII. Henrik uralkodása alatt elkezdődött angol protestantizmusnak (az ún. anglikán vallásnak); céljának elérésében a legvéresebb eszközöktől sem riadt vissza [VISSZA]

217. Erzsébet (1553-1603) Tudor Máriának volt mostohahúga, annak halála után Anglia királynője; a protestantizmus híveként bel- és külpolitikája egyaránt élesen különbözött elődjéétől [VISSZA]

218. azaz Zeelandia, Hollandia legnyugatibb tartománya [VISSZA]

219. Heltainál: gyüleközetnek [VISSZA]

220. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) domonkosrendi szerzetes, a skolasztika legnagyobb alakja. Korában úttörő módon sokat merít a pogány Arisztotelész gondolataiból. Filozófiai rendszere, a tomizmus, a katolikus egyház uralkodó világnézete volt.

Duns Scotus Johannes (1274?-1308) ferences szerzetes, neves skolasztikus, aki több ponton támadta a tomizmust, az ún. scotizmus megalapítója.

Petrus Lombardus (?-1164) párizsi érsek, skolasztikus bölcsész, filozófus; híres és nagy hatású művében (Sententiarum libri IV) az egyház tanait rendszerezte [VISSZA]

221. Heltainál: Chrisostornusnak [VISSZA]

222. Compostella egyetemére járt [VISSZA]

223. A latin eredetiben: Gregorius Arithmeticus. A szerző talán Gregoriusra (?-1358), a Riminiből származó skolasztikus filozófusra gondol, aki Petrus Lombardus könyveit kommentálta és az uzsoráról is írt egy traktátust; Szent Ágoston-rendi szerzetes, nominalista volt [VISSZA]

224. Siguence: Sigüenza, város Spanyolország északi részén, Madrid és Zaragoza között [VISSZA]

225. Dortosa: Tortosa, város az Ebro folyó torkolatvidékén [VISSZA]

226. toledói [VISSZA]

227. Salamanca egyeteméből [VISSZA]

228. itt: álbölcs [VISSZA]

229. a katolikus tantételeknek az a része (az ún. Szenthagyomány), amelyet a protestánsok azért kifogásoltak, mert emberi csinálmánynak tartották, amely nem egyeztethető össze az isteni eredetű Szentírással [VISSZA]

230. megingathatatlanul ragaszkodott véleményéhez [VISSZA]

231. melyeken sokat kellett volna vitatkozni [VISSZA]

232. vázlatát [VISSZA]

233. Heltainál: ez [VISSZA]

234. ellenkezőjére fordítja [VISSZA]

235. különböző tételeket [VISSZA]

236. szentlecke: a misén felolvasott nem evangéliumi olvasmányok [VISSZA]

237. II. Fülöp (1527-1598); 1556-tól spanyol király, 1554-ben feleségül vette Tudor Máriát, Anglia királynőjét; a katolicizmus következetes híve volt [VISSZA]

238. Tudor Máriáról van szó, aki feltehetőleg katolikussága miatt nyújtotta kezét II. Fülöpnek, "nagy üdeűen", azaz már nem egészen fiatalon [VISSZA]

239. oltáriszentséget [VISSZA]

240. felírják [VISSZA]

241. (Habsburg) Miksa német-római császár és magyar király (uralkodott: 1564-1576) [VISSZA]

242. szó szerint: könyörögj érettünk; itt: litánia, könyörgő imádság, azaz nyilvános könyörgő körmeneteket rendeztek [VISSZA]

243. Niederland, azaz Németalföld [VISSZA]

244. szörnyeteg [VISSZA]

245. Ascoli Piceno (olasz város) [VISSZA]

246. Marche tartomány déli része, az ókori Dicenum [VISSZA]

247. azaz: hogy mennyi lesz a hozomány [VISSZA]

248. II. Ulászló (uralkodott: 1490-1516), a trónon Mátyást követő magyar király [VISSZA]

249. itt: halálomat [VISSZA]

250. higany [VISSZA]

251. Tótország: Horvátország (a mai Horvátország északi része); Szlovákország: Szlavónia (nem pedig a mai Szlovákia!); Horvátország: itt Dalmácia (a Szávától délre, az Adriáig); Rácország: Szerbia [VISSZA]

252. a régi nyelvben hadvezért jelent, itt törzsfőt [VISSZA]

253. Szittyaország; a Fekete-tengertől Szibériáig terjedő alföld ókori elnevezése [VISSZA]

254. Kalocsa [VISSZA]

255. Hérodotosz által említett mitikus nép a Volga középső folyása mentén [VISSZA]

256. Don [VISSZA]

257. A sicamber (sigambri v. sugambri) nép a mai Köln környékén, a Rajna folyása mentén élt germán néptörzs volt. Heltai velük hozza kapcsolatba a Sicambria elnevezést - ez azonban csak egyike a korban szokásos magyarázatoknak. Egy nem magyar eredetű hagyomány szerint Sicambriát az Antenor vezetésével menekülő trójaiak alapították. Földrajzilag Buda környékén keresik, ezért valószínű, hogy a legenda keletkezéséhez Aquincum romjai szolgáltattak alapot. (Ennek eredeti latin nevét ugyanis nem ismerték a középkorban.) Nevét egyesek szerint a közeli Sycan-hegyről kapta, mások úgy vélik, hogy a gall törzsek alapították saját nevük emlékezetére. (Kulcsár Péter nyomán.) [VISSZA]

258. Szőny [VISSZA]

259. Szentendre [VISSZA]

260. mérföld; a magyar mérföld kb. 4,5 km, az erdélyi - valószínűleg Heltai ebben számol - kb. 5-5,5 km [VISSZA]

261. pénz vagy pénzérték vagy súlyegység, itt az utóbbi, egy gira kb. 0,7 kg [VISSZA]

262. egy budai pint kb. 1,4 liter, egy magyar pénz az egy dénár, száz dénár az egy magyar forint [VISSZA]

263. Nagy Károly 768-tól frank király, 800-tól fölveszi a római császár címet, meghalt 814-ben; hadjáratai során az egykori nyugatrómai birodalom nagy részét és a Rajnán túli germán szász területeket is meghódította. [VISSZA]

264. Nagyszeben [VISSZA]

265. ma ismertebb nevén: Koppány [VISSZA]

266. itt: becsülésben, tiszteletben álló [VISSZA]

267. Sabariában, a mai Pannonhalma környékén született, IV. századi tours-i püspök, Franciaország védőszentje; István azért imádkozik hozzá, mert hadba vonulása előtt a Szent Márton nevére szentelt apátságban (ma: Pannonhalma) tartózkodott [VISSZA]

268. I. (Civakodó) Henrik bajor herceg (nem császár!) [VISSZA]

269. Istvánnak csak egy felesége volt: a bajor herceg lánya, Gizella, aki túl is élte férjét; a burgundiai herceg Gizella nevű leánya István feleségének az anyja volt [VISSZA]

270. nagybátyja (István anyjának, Saroltnak testvére) [VISSZA]

271. Magyarország oltalmazója; Szűz Máriának, Magyarország védőszentjének később közkeletűvé vált elnevezése. Kulcsár Péter megfigyelése szerint nyomtatásban itt fordul elő először [VISSZA]

272. Orseolo Péter, Orseolo Otto velencei dózsénak és István húgának fia, István halála után magyar király (1038-1041 és 1044-1046.) [VISSZA]

273. itt és a humanista történetírásban általában: Bulgária [VISSZA]

274. Stájerország [VISSZA]

275. Admont: városka az Enns folyó partján [VISSZA]

276. Ér-meder, a Berettyó jobb oldali mellékvize, ma már kiszáradt, mocsaras terület [VISSZA]

277. cumanusok: az ún. fehér vagy palóc kunok; russzok?: oroszok [VISSZA]

278. Szent István ekkor már természetesen rég halott: László király Szent István székesfehérvári székesegyházának tett gazdag felajánlásáról van szó [VISSZA]

279. I. László (uralkodott: 1077-1095) 18 évig volt magyar király [VISSZA]

280. Havasalföld; a mai Romániának a Kárpátoktól délre fekvő része (Munténia és Olténia) [VISSZA]

281. ma: Sztrigy [VISSZA]

282. Mit tegyünk? [VISSZA]

283. értsd: mellbe [VISSZA]

284. nemzetségemen, családomon [VISSZA]

285. titkos pecsétjével, melyet a király fontos ügyiratoknál használt (sigillum secretum) [VISSZA]

286. Hátszeg vidéke [VISSZA]

287. Heltai itt Bonfinivel, forrásával vitatkozik [VISSZA]

288. Filippo Visconti milánói herceg, akit 1432-33-ban Lombardiában szolgált Hunyadi [VISSZA]

289. Szerbia [VISSZA]

290. görögkeleti szerzetes [VISSZA]

291. ősrégi magyar nemzetség, melynek tagjai a XIII. századtól fontos egyházi és világi méltóságokat töltöttek be [VISSZA]

292. értsd: érvényben lenne [VISSZA]

293. Csáky Mihály János Zsigmond egyik legbizalmasabb embere, főkancellárja volt. Korábban a gyulafehérvári püspökség vikáriusa. Csatlakozva a reformációhoz Heltait is több ízben támogatta, ezért meglepő a vele szemben használt éles hang. [VISSZA]

294. értsd: királyának nevében [VISSZA]

295. ti. János Zsigmond [VISSZA]

296. azaz: jogosan adta [VISSZA]

297. értsd: ha nem jogosan adott [VISSZA]

298. Jagelló Ulászló (uralkodott: 1440-1444) [VISSZA]

299. fejének és tisztességének (jó hírének) elvesztésébe kerülhet [VISSZA]

300. Erdélynek a humanista történetírók által használt elnevezése [VISSZA]

301. Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói bán, Bosnyákország királya volt, kezdetben Hunyadi párthíve, később ellensége [VISSZA]

302. az aurániai perjel [VISSZA]

303. Nagy Lajos király lánya, vele halt ki az Anjou királyi ház 1395-ben [VISSZA]

304. egyetértéssel [VISSZA]

305. itt: háborgók [VISSZA]

306. V. László (1440-1457); már 1440-ben megkoronázzák, a tényleges hatalom azonban I. Ulászló, később Hunyadi János, majd a Cillei-liga kezében volt. Cseh és magyar király volt egy személyben. [VISSZA]

307. a Biblia szerint Isten törvényeit Mózes két kőtáblába vésve kapta, a táblák idővel a zsidóság egyik szent jelképévé lettek [VISSZA]

308. ma Mátyás-templomnak nevezett [VISSZA]

309. az eredetiben, Bonfininál is így (szövegromlás?), nagy valószínűséggel Alsólindvai Bánfy Pálról van szó [VISSZA]

310. értsd: tett a szája íze szerint [VISSZA]

311. a rövidebbet húzná [VISSZA]

312. a végek felé [VISSZA]

313. ti. Mátyás uralkodásának második évében [VISSZA]

314. Patha (Batha) kastélya Gömör megyében volt [VISSZA]

315. vitatkozni [VISSZA]

316. értsd: sokképpen támadtak egymásra [VISSZA]

317. Vitéz János (1408-1472) tudós humanista, a Hunyadiak híve, váradi püspök, később esztergomi érsek és kancellár. Mivel nem értett egyet Mátyás külpolitikájával, részt vett az 1471. évi Mátyás-ellenes szervezkedésben. [VISSZA]

318. ókori (görög és római) prófétanők: egyes írók szerint öten voltak, a legelterjedtebb vélemény azonban Varróé, aki szerint tízen [VISSZA]

319. II. (Jagelló) Ulászló (uralkodott: 1490-1516) [VISSZA]

320. célzás az 1514. évi parasztfelkelésre, amelynek leverése után az urak Dózsa Györgyöt, a felkelés vezérét tüzes vastrónra ültették, fejére izzó vaskoronát tettek, kezébe tüzes jogart adtak, húsát katonáival marcangoltatták szét [VISSZA]

321. II. Lajos (uralkodott: 1516-1526) azért szegény, mert a mohácsi csatában fiatalon a Csele patakba fulladt [VISSZA]

322. Dózsa serege; a parasztok eredetileg a X. Leó pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra gyülekeztek. (Heltai téved, amikor a felkelést II. Lajos uralkodása alatti időre teszi.) [VISSZA]

323. I. Habsburg Ferdinánd (uralkodott: 1526-1564; a főnemesi párt 1526 decemberében királlyá választja, míg a köznemesi párt novemberben már Szapolyai Jánost koronázta meg. [VISSZA]

324. vetélkedni fognak a királyságért [VISSZA]

325. Köln [VISSZA]

326. Rajna [VISSZA]

327. ti. német-római császárság [VISSZA]

328. Vitéz János a nagybátyja volt Janus Pannoniusnak [VISSZA]

329. kiválóan tudott latinul és görögül [VISSZA]

330. fiatal legényke [VISSZA]

331. értsd: semmiképpen nem gondolták volna [VISSZA]

332. megszavaztatja a hadiköltséget [VISSZA]

333. II. Mahomet vagy Mohamed (1430-1481) török szultán; 1450-ben lép trónra, uralkodása alatt Bizáncot és az egész Balkánt meghódította [VISSZA]

334. Brodarics István: II. Lajos kancellárja, váci püspök, a mohácsi csata történetírója [VISSZA]

335. udvara [VISSZA]

336. a grammatika, dialektika és retorika alkották a triviumot, a középkori oktatási rendszer alsóbb fokát, a muzsika, a geometria, az aritmetika és az asztronómia a quadriviumot, a tanulás felsőbb szintjét; a trivium és a quadrivium együtt pedig a hét szabad művészetet [VISSZA]

337. értsd: soron [VISSZA]

338. I. (Luxemburgi) Zsigmond (uralkodott: 1387-1437) magyar király, 1410-től német-római császár [VISSZA]

339. igen sok terve, elképzelése [VISSZA]

340. Szent Demeter- (Dömötör-) templom Szeged nevezetes román stílusú temploma volt, a mai Dóm helyén [VISSZA]

341. ékesen szóló [VISSZA]

342. vága rá [VISSZA]

343. támaszkodik a könyöklőn [VISSZA]

344. használják [VISSZA]

345. klarisszák (ferences rendi apácák) [VISSZA]

346. eltitkolva kilétét [VISSZA]

347. Mátyás 1467-ben csatát vesztett Stefan cel Maré moldvai vajdával szemben - a sebesült király menekülni kényszerült [VISSZA]

348. Geréb Péternek, mert ő is részt vett a Mátyás-ellenes összeesküvésben (1467) [VISSZA]

349. itt: ravasz, fortélyos [VISSZA]

350. tréfálkozást kezdeményez [VISSZA]

351. Heltai itt Bonfini nyomán ír első személyben, aki az eseményeknél valóban jelen lehetett [VISSZA]

352. Alsó-Ausztria [VISSZA]

353. itt: buzogányosokat [VISSZA]

354. itt: fegyelem [VISSZA]

355. lázadás [VISSZA]

356. II. Ulászló felesége, a francia származású, XII. Lajos udvarában nevelkedett Candalai Anna hercegnő [VISSZA]

357. II. Szolimán (1495-1566); a török birodalom az ő uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését [VISSZA]

358. Perényi Péter [VISSZA]

359. V. Károly (1550-1558); 1519-től spanyol király, 1520-tól német-római császár, uralkodik 1556-ig. Ő volt az, akinek birodalmában "nem nyugodott le a nap" [VISSZA]

360. amelyek csak a király fennhatósága alá tartoztak (ún. szabad királyi városok) [VISSZA]

361. Perényi Ferenc, a mohácsi csatában fiatalon elesett tehetséges erdélyi humanista [VISSZA]

362. a nemesség ragaszkodott ősi - e korban már anakronisztikus - jogához: csak akkor indult a csatába, ha a király személyesen is jelen volt [VISSZA]

363. ti. Tomori Pál [VISSZA]

364. A katolikus egyháztörténet két ilyen ünnepet ismer. A nevezetesebb Akakiosnak és tízezer katonájának az Ararát hegyen történt keresztre feszítésére emlékezik, mely Hadrianus császár alatt a II. században történt volna. Történelmi alapja nincs. A másik ünnep Diocletianus idejében vértanúhalált halt tízezer hivőnek és püspöküknek állít emléket. [VISSZA]

365. értsd: derékhad, a sereg középső, fő része [VISSZA]

366. II. Lajos felesége, V. Károly német-római császárnak és testvérének, a későbbi I. (Habsburg) Ferdinándnak húga [VISSZA]

367. rozstermelő(?) [VISSZA]