| ELŐSZÓ a II. kötethez. | TARTALOM | Ambrus. |
Alparét.
Nevének változatai: 1360-ban* Olpreth. 1370-ben* Alpreth. 1455* oppidum Alpreth. 1577* Alparét. 1598-ban* Alpareth város. 1599-ben* Alparett és Alpretth. 1617* Alperet. 1658-ban* Alpret. Oláhul: Olpret.
Nevét valószinüleg Albrecht, Alpret személynévtől vette, mint kitetszik II. Bélának egy 1137. évbeli leveléből: „et Alpreto comite*” és Wenczelnél* találunk egy Alpetri személynevet, mely a magyar Albert névnek felel meg.*
Először emlittetik 1360-ban* Olpreth néven.
A Deberkevölgyének a csáki-gorbói járáshoz tartozó legjelentékenyebb községe. Fekszik Deéstől 20.3 kilométernyire a Zilah felé vezető megyei út mentén. A falut a Deberkepataka két részre osztja, melybe észak felől a nagymezői patak a község közepén szakad bele. A község felett nyugatra czukorsüveg alakú domb emelkedik, a melyet „Királydomb"-nak neveznek, körülötte mély sánczok nyomai láthatók.* Ettől délre, mintegy másfél órai távolságban emelkedik a 695 méter s az egész környék legmagasabb hegye: a történelmileg nevezetes Bábolna, melyet az oláhok Babgyi-nak hívnak. Észak felől nehezen megközelíthető hegy teteje bükk-, cser-, gyertyán- és mogyorófa bokrokkal van környezve. Keleti részén levő menedékes oldalán mintegy harmincz {4.} embert befogadható barlangja s alatta keletről nyugatra húzódó hatalmas sáncz vonja magára a figyelmet kitűnő forrásaival s körülötte elterülő gazdag növényzetével. Teteje sima, ma szántó és kaszáló, közepe tájt egykor jókora nagyságú tavának vize leszivárgott, körüle vadalma- és körtvefák s szétszórtan vastag cserép- és csontdarabok láthatók, melyek történelem előtti, ősemberlakta tanyára mutatnak.
A hagyomány azt tartja, hogy itt épületek is voltak ; Marienburg Lukács József* szerint római hamvvedrek, urnák találtattak.
Innen gyönyörű a kilátás, nemcsak a körüle elterülő számos község, hanem hazánk e részét övedző Kárpátok majdnem minden magasabb pontja látható.*
Alparét, s vele együtt azon egész vidéknek, mely mindig hozzá tartozott, története rendkivül homályos. Addig is, míg a rávonatkozó adatok valami szerencsés véletlen folytán, az ország valamelyik ismeretlen levéltárából előkerülnének, azt, a mit ma Alparétről tudhatunk, a következőkben adjuk elé.
Első ismert birtokosairól csak annyit tudunk, hogy előkelő, nagy urak voltak és mégis arról, hogy mely családnak voltak tagjai, fogalmunk sincs.
1360-ban* Alparét birtokosául a nádor fiát: Jánost nevezi meg egyik oklevél.
Alparét 1370-ben június 23-án* merül fel főképpen abból az alkalomból, hogy Nagy Lajos királyunk itt időzött kíséretével, kanczelláriájával együtt, mert az itt kiállitott oklevél ünnepélyes alakú és hátára a nagy királyi pecsét van nyomva.
A középkori közlekedési viszonyok mellett pedig egy királynak és kíséretének ilyen kis faluban, a milyen akkor Alparét volt, tartózkodása csakis úgy érthető, hogy birtokosa valamely előkelő főúr lehetett, kinek ott valami nagyobb kastélyának kellett lennie ilyen magas vendégek befogadására.
Ugyanezeket az impressziókat nyerjük a későbbi adatokból is, sőt állitásunkat kétségbevonhatlanná is teszik, de a dolog lényegére nézve még ezzel sem tudunk többet.
Egy pár évre rá, az alparéti királyi látogatás után, 1379-ben,* midőn a szomszédos Sajgó határait megállapították, az ellen, több pontra {5.} nézve, többen s a többi közt Alparét földesurai is tiltakoztak. Míg azonban a többi nemesek maguk személyesen, az Alparétiak meghatalmazott három emberük: Kisfaludi Miklós, Tamás és kolozsvári Keserű Péter által tették meg óvásukat; vagyis Alparét urai nem laktak ott helyben, mint a többi tiltakozó nemesek, s ama meghatalmazottjaik kétség kivül alparéti tiszttartóik voltak. Megerősíti ezt az a körülmény, hogy hárman vannak, megfelelően az alparéti család három rendbeli ágának. Ezek: 1. János fiai: Gerech és Miklós. 2. János fiának Péternek fiai: István és László és 3. ugyanazon János fiának Pálnak fiai: Pál és Demeter, mindannyian „magistri," azaz mesterek, a mi szintén előkelőségüket bizonyítja.
Még ennél is döntőbb s zavarunkat mégis annál inkább növeli az az adat, hogy 1392-ben* Alparét urául egyenesen és világosan a néhai János nádorispán fia Simon van megnevezve. Gilétfi Miklós nádor* fia János, ennek fia volt ez a Simon.
Ezen a nyomon kutatva tovább, az 1392-dik év előtt, legközelebb 1328-ban akadunk egy János nevű nádorra, de ez Homonnai Drugeth volt s ennek sem fiai, sem unokái, sem dédunokái közt Simon nevű nincsen, de meg az 1379-ben felsorolt Alparétiak sem illeszthetők bele a Drugethek különben is jól ismert családfájába, mert hiszen hogy a felsoroltak és a mondott Simon nem egy és ugyanazon családból származtak volna, fel sem tehető.
Még tovább menve, a legközelebbi János nádor 1305-ben fordul elő a nádorispánok sorozatában. A legelső ellenvetés erre valószinüleg az, hogy miként nevezhetné azon 1392. évi oklevél Simont ezen János nádor fiának, mikor ekkora időköz választja el őket egymástól. Ámde levéltári kutatóink előtt nem új dolog, és számtalan példa van rá, hogy az unokát, sőt a dédunokát is a nagyapa vagy dédapa fiának mondják. S ez sokszor még csak nem is tollhiba, hanem az ősi nemzetségi szervezet kifolyása, mely valamely családalapitó őst apának tisztelt s egyenes leszármazóit fiaiul tekintette.
Azon utóbb emlitett János nádor a hatalmas Héder nemzetségbeli németujvári családnak volt tagja; fia, az utolsó Árpádházi király történetéből annyira ismert Henrik bánnak. Németujvári János, a III. Endre halála után való zavaros időkben lett vagy tette magát nádorrá. Tudjuk róla, hogy I. Károly királynak elkeseredett ellenfele volt, de midőn az lett a győztes, meghódolt neki, sőt ellentállásának legerősebb fészkét, {6.} Németujvár várát is 1328-ban* fiával szintén Jánossal együtt, a királynak általadta.
Mi azt hiszszük tehát, hogy I. Károly király akkor ezen János nádornak adományozta oda Alparétet a hozzátartozó falvakkal együtt s hogy az ő utódai azok, kik 1379-ben Alparét uraiul szerepelnek s azon Simon, kit 1392-ben az ő fiának mondanak, de valósággal csak valamelyes unokája volt.
Ezen Simonon kivül a mondott oklevél Alparétnek még egy másik birtokosát* is megnevezi, t. i. Dezső fiát Miklóst, de már erről tudjuk, hogy a losonczi Bánffyakkal egy törzsből eredő Losonczyak közül való volt. Zálogjogon vagy leányágon birt-e itten Losonczy Miklós? nem tudjuk, csak annyi bizonyos az elmondottak után, hogy jogczíme csak 1379 után keletkezhetett s az valami gyökeresebb nem lehetett.
Ámde itteni birtoklása, Alparét későbbi történetének egy szintén homályos pontját világítja meg. Ugyanis a XV-ik századtól kezdve Alparétet a hírneves Maróthi család birtokában találjuk s nem tudjuk oklevelesen igazolni, miként jutottak abba. Most azonban már biztosan sejthetjük, hogy mivel Losonczy Miklós az 1406. évi Nápolyi Lászlóféle lázadásban résztvett s annak leverése után összes javaitól megfosztatott, ugyanebben a sorsban részesülhettek Alparét ősi birtokosai, a Németujváriak is, a mit könnyű feltételeznünk, mert hiszen a Németujváriak legközelebbi ága: a Kéméndi Kakas család* csakugyan ekkor itéltetett feje és jószága vesztésére.
A Nápolyi László-féle lázadás, t. i. 1406 után adományozhatta oda Zsigmond király az alparéti uradalmat az ő egyik legjelesebb hívének, Maróthy János macsói bánnak, mert a Maróthi család javainak legnagyobb részét ő szerezte.
1437-ben* birtokosa Maróthy János bán fia László (a mondott évben itt Alparéten a Bábolna hegyénél történt a fellázadt jobbágyság és a nemesség közötti egyezkedés) mint alább látni fogjuk.
1455-ben* birtokosai néh. Maróthy László fiai Lajos és Mátyus.*
1465-ben* Maróthy Lajos birtokára Alparétre nézve Ujlaky Miklóssal és fiával Lőrinczczel kölcsönös örökösödési szerződésre lép úgy {7.} t. i. hogy az egyik fél magvaszakadtával birtokai a másik félre szálljanak.*
1480-ban* Alparétet tartozékaival együtt Nádasdi Ongor (Hungor) János birja, kinek egyik megbizottja Vajvoda Jankó.
1484-ben* Ongornak már csak özvegye emlittetik, tisztje Légeni Bertalan nemes, de 1487-ben* Nádasdi Ungur Jánosné Margit s fia János és Miklós vannak megnevezve birtokosaiul, kikről 1507-ben* Alparét tartozékaival egyetemben, azon Ongor János fiainak: János és Miklósnak magvaszakadtával, valamint az ezek és Szobi Péter fia Mihály között kölcsönös örökösödési egyezség folytán kir. adományból ezen Szobi Mihályra szállott, a kiről nem tudhatni mi jogczímen 1517-ben* Barlabássy Mihály birja, ki ekkor Alparétről van megnevezve.
1521-ben* Héderfái Barlabási Lénárd erdélyi alvajda itteni részét végrendeletileg leányaira: Katalin Nyujtódi Demeterné, Magdolna Somkereki Erdélyi Gergelyné és Zsófia, Borbála, Fruzina hajadonokra hagyja.
1530-ban* János király a hűtlenségbe esett Barlabássy Ferencznek e városát Losonczi Bánffy Lászlónak és Miklósnak adományozza, a kik nem birhatták sokáig, mert 1546-ban* és 1551-ben* birtokosa Barlabássy Mihály.
1561-ben* néh. Somkereki Erdélyi Gergelynek id. Barlabássy Lénárd leányától Magdolnától való fia: Lénárd perbe fogta azon Barlabássy leányát Annát, Alárd Miklós özvegyét Alparét s tartozékai iránt.
1572-ben* itteni s tartozékaiban birtokosok Kendy Antalné, Alárd Miklósné, Bagottai Balázs.
1573-ban* Miksa császár Radák Lászlót itteni részében megerősíti.
1576-ban* Báthory Kristóf a hűtlenségbe esett Békés-párti Alárd Ferencznek itteni részét Keresztúry Kristófnak és Torma Jánosnak adományozta, de az utóbbi még azon évben örökösök nélkül elhalván, ennek a részét is Keresztúry Kristóf nyerte el.
1577-ben* a fejedelem Báthory Kristóf parancsa folytán a megye birái Alparét és tartozékaira vonatkozólag véghezvitt vallatás szerint: {8.} legelőször Barrabási János csanádi püspök birta, ki atyjafiaival Barrabási Ferenczczel, Barrabási Mihály Bogáthi Ozsváthnéval megosztozván, ez utóbbi leányát Kendi Antal vette nőül s neje jogán birta. Barrabási János halálával az ő részén hárman osztoztak meg. Barrabási Ferencznek magvaszakadtával ennek része Kendi Antalra marada. Barrabási Mihály halála után özvegye Deczei Pálhoz ment nőül, kinek itteni részéből Kendi Antal a jegypénzt lefizetvén, egyedül birta kivégeztetéseig s így Alparéth és tartozékai a király számára foglaltatván le, minden ingóságait Kendre szálliták. Alárd Miklósné Bogáthi Anna, testvére Kendi Antalné jogán a Barrabási résznek felét kapá a királynétól, míg a másik felét Nekkely László itélő-mester kétfelé osztá, felét Kendi Antalné Jaksit Anna kapta életére, oly feltétel mellett, hogy halála után szálljon Kendi Ferenczre. Az Alárdné részét fia, Ferencz örökölte s ennek hűtlensége folytán Kéreszturyé lett, mint előbb láttuk.
1577-ben* Báthory Kristóf a hűtlenségbe esett Radák Lászlónak itteni részét Kendy Ferencznek adományozza, ennek itt* Fazakas, Turi, Kocsis, Adorján magyar jobbágy családjai emlittetnek; másik birtokos Keresztury Kristóf, kinek Fazekas és Nyak jobbágyait említi az oklevél.
1589-ben* Báthory Zsigmond Keresztury Kristóf kővári kapitányt e városban levő nemesi udvarház és más itteni részében megerősíti.
1592-ben* Kendi Ferencz egyik birtokos, kinek itt Szántai Mihály deák nevű tiszttartója van.
1594-ben* pedig a hűtlenségbe esett Kendi Ferencz részét is Kereszturynak adományozza a fejedelem, de mint hátrább látni fogjuk, nem juthatott békés birtokába.
1599-ben* birtokosa Keresztury Kristóf.*
1599-ben* Mihály vajda Keresztury Kristóf özvegyét Körösi Ilonát s leányát Katalint (utóbb Kornis Boldizsárnét), kiknek itt 102 ház jobbágyuk van, Alparét birtokában, melyet néh. férje Báthory Istvántól kapott adományban, megerősíti, de az igtatásnál Csernai János oláh püspök, a kolostorvádi oláh kolostor kormányzója annak ellentmondott.
1600-ban* Bogáti Menyhértné Kendy Zsófia, halála esetére itteni részét férjére hagyja.
1602-ben* itteni birtokos Kornis Boldizsár, kinek itt és más helyen levő birtokait s vagyonát a dúlás ellen Básta mentesiti.
{9.} 1606-ban* véghezvitt tanúvallatás alapján tudjuk, hogy Kendy Ferencznek itteni részét Mihály vajda Nagy Demeternek adá, ki belé bocsátá öcscsét Mátyást is, hogy birja, de ezt Kornis midőn Kassára menne, elfogatá s minden ingóságaival együtt Szent-Benedekre viteté. „Megtalála N. Demeter Bástát és ez megparancsolta a szamosujvári németeknek, hogy N. Demeter kezébe adják Alparétot, ezek Kornis ellen meg is oltalmazák. Székely Mózes megveretése után Kendi foglalá el magának, azután Kristóf Deákné asszony hoza missilist, hogy az ispánja Felföldi Nagy János foglalja el. Mikor Kristóf Deákné számára visszafoglalták, akkor Kendi tiszttartója Tar János sokat ellenkeze Kristóf Deákné (Keresztury Kristófné) tiszttartóival."
1609-ben* birtokosa Kornis Boldizsár.
1610-ben* Báthory Gábor a hűtlenségbe esett Kornis Boldizsár itteni részét Girótfalvi Balogh Pál és Büki Jaksich István udvari embereknek adományozza, a kik még ezen évben* egy itteni telküket Bölönyi Gáspárnak vetik zálogba.
1610-ben* Jaksich István itteni részét jegyesére, Ombozy Zsuzsannára hagyja.
1614-ben* Keresztury Kristóf özvegye és leánya Katalin, özvegy Kornis Boldizsárné Jaksich Istvánt és néh. Balogh Pál özvegyét: Palatich Erzsébetet az itteni Kendy-rész birtoklásától tiltják.
1617-ben* Bethlen Gábor újólag a Kornis családnak adományozza Alparétet nemesi udvarházzal s hozzá tartozó részekkel.
1631-ben* idevaló nemes az Alparéti család.
1658-ban* Kornis Ferencznek itt 20 adófizető jobbágya volt.
1662-ben* Alparéti Bándy Györgynek Mészáros Zsuzsannától való leánya, Erzsébet, itteni részét férjére, Csernátony Istvánra hagyja.
1665-ben* néhai Kornis Ferencz és neje Wesselényi Kata gyermekei: Gáspár, Kata, Haller Jánosné, Anna, Perényi Gáborné, Krisztina, Perényi Ferenczné atyjuk itteni örökségén megosztoznak s Gáspárnak jut innen három jobbágy és Gosztilláról nyolcz ide telepíthető jobbágy. Katának ugyanennyi és Szent-Benedekről egy ide telepíthető oláh jobbágy; Annának e falu felerésze, a három testvér itteni birtokából Krisztinának átenged egy darab helyet, hová majorházat, csűrt és kertet építhessen s ezen kivül négy jobbágy házhelyet is, a melyre embereit szállithassa, azoknak pedig házuk után két-két nyil földet {10.} mindenik fordulóra. Majorházához annyi szántót, hogy egy fordulóra vethessen 60 kis köböl búzát s ugyan annyit a másik fordulóra is s e két fordulón egyenként 10-10 szekér szénára való rétet. Atyjuknak rabságból való kiszabadulása után maradt még hátra 6032 tallér adósság, melyből harmadfél ezerét Gáspár fia fizetett ki, a többit 3532 tallért közösen fizessék.
1694-ben* birtokos Haller János és Kornis árvái.
1696-ban* Alparét hódoltsági falu.
1697-ben* Kornis Zsigmond itteni 8 jobbágyát adja cserébe Perényi Zsigmondnak, ennek Sz.-Nyiresen, Dalmáron levő 9 jobbágyaért, minden hozzá tartozókkal együtt.
1700-ban* gróf Mikes Mihály e birtokot Perényi Imre, Miklós és Gábortól zálogba vevén, azt Haller Istvánnak átengedte.
1702-ben* birtokosai: báró Haller István és Szilágyi István.
1724-ben* birtokosai: gr. Csáky Imre, gróf Haller János, Szilágyi Mihály.
1731-ben* Gr. Kornis Zsigmond főkormányzó Dombi Lászlónak itten egy telket adott zálogba, de tőle 1759-ben gr. Csáky Borbára gr. Haller Györgyné kiváltotta.
1754-ben* gr. Haller Pál és Györgynek itt szárazvámjuk van.
1760-ban* Haller Pál végrendeletében egy itteni részt, melyet Szilágyitól szerzett, leánya Julianna Teleki Károly grófnéra hagyja.
1760–69-ben* birtokosai Haller Pál, György, János, Péter és Kornis Zsigmond.
1770–73-ban* összeírt birtokos gr. Haller Pálné gr. Perényi Krisztina apai-anyai adom. jogon és Haller János. Birtoktalan nemes Érsekújvári Újvári Károly (nyitramegyei) udvarbiró.
1784-ben* gr. Kornis Zsigmond és neje gr. Haller Anna gyermekei: Gábor, Ignácz, Imre, Anna, Kata és Klára az egész falu és határának negyed részén megosztoztak. Van két udvarházuk, Deberke vizén 2 kövű malmuk s egy fogadójuk, de szárazvámjuk néhány év óta megszűnt, van 16 jobbágyuk (közülök elszökött 3) és 18 zsellérjük. Többi birtokos: gr. Haller Pálné Perényi Krisztina, ki e falu felét birja, gr. Haller Jánosé negyed része, van fogadója, orsz. vására 5, melyből évenként 60 frt jövedelmet húznak.
{11.} 1796 jul. 2-án* br. Orczy Anna Haller Péterné gyermekei: Pál, Anna sepsiszentiványi br. Henter Antalné, Klára Kornis Gáspárné, Krisztina Almássy Jánosné, László és Czeczil itteni örökségükön megosztoznak.
1820-ban* birtokosai: gr. Kornis Ignáczné gr. Teleki Annának van 20 telke, gr. Csáky Józsefnek 16 1/2 telke, gr. Kornis Imrének 15 telke, gr. Haller Jánosnak 12 1/2 telke, br. Henter Antalnak 6 telke. Ezeken kivül van itt két pap és két udvarbiró.
1839-ben* birtokosai: Jósika János, Kornis Elek, Kornis Mihály, Haller János, Henter Anna (gr. Béldi László részében).
1848-ban* birtokosok: br. Jósika Jánosné sz. gr. Csáky Rozália, gr. Kornis Elek, gr. Bethlen Kata, br. Bánffy Miklósné, gr. Haller Sándor, br. Henter József fizettek innen kir. dézsmát.
1863-ban* úrbéri kárpótlásban részesültek: br. Jósika Sámuel, Lajos és János,* gr. Kornis Zsuzsanna,* gr. Haller Sándor,* Henter Anna özv. Rakowszkiné örökösei,* gr. Kornis Mihály.
1866. évben* nemesi jogú birtokosai: Vajda János és Dénes, Simon Lajos, Szőcs Ede, Hosszú Kelemen.
Jelenlegi birtokosai (1898): Vajda Dénes, 804 kh. és Vajda János, 738 kh. öröklés id. Vajda János nagybátyjuktól, gr. Haller, Rakowszki és Horváth-féle birtok; Thoroczkai Sándor, 635 kh. Vétel gr. Kornis Mihálytól. Hirsch Lipót, 578 kh. vétel gr. Kornis Gáspártól.
Alparétet egy esemény teszi nevezetessé, mely 1437–38-ban, a Zsigmond király korában, az egész ország figyelmét a Szamosközre vonta s nagy horderejű következésekkel járt.
1437 tavaszán az alparéti Bábolna hegyen nagy számú elégedetlen nép gyűlt össze, jobbágyok s köztük kisebb nemesek is, hogy panaszaikat megbeszéljék s annak orvoslása iránt megtegyék a szükséges teendőket.
A panasznak többféle oka volt; egyik az, hogy a földesurak a jobbágyok szabad költözködését I. Lajos kora óta mindinkább megakadályozták, a mivel a jobbágy úgy szólván rabszolgájává lett a földesurának, a kinek önkénye szabadon érvényesülhetett a helyhez kötött jobbágygyal szemben; a másik ok, hogy Lépes György erdélyi püspök értesülvén a király udvarából, hogy új, a forgalomban levőnél jobb pénz fog forgalomba hozatni, három évig nem szedett dézsmát, a mivel {12.} neki nemes és jobbágy egyaránt adózott, s midőn az új pénz tényleg forgalomba jött, a hátralékos tizedet minden kitelhető eszközzel hajtatta be.
A püspök eljárása nemcsak a jobbágyok, de a nemesek között is nagy felháborodást okozóit, s az elmaradt tized fizetését sokan megtagadták, a mire a püspök egyházi tilalommal fenyegetődzött s királyi parancsot is eszközölt ki a maga javára. Zsigmond király 1436-ban Prágából is írt s megparancsolta, hogy a hátralékos tizedet mindenki új pénzzel fizesse, melynek 100 denárja egy arany forintot tesz, ha pedig új pénz nem volna elegendő mennyiségben forgalomban, régi pénzzel is lehet fizetni, de az új pénznek megfelelő pótlékkal; a harmadik ok az volt, hogy Mária királyné a dézsma mellett a kilenczed szedését is megengedte a püspöknek, a mit aztán egyes birtokosok is utánoztak.*
A jobbágyok felmondva az engedelmességet uraiknak s több szegényebb nemestől is támogatva, nagy tömegben gyűltek össze a Bábolna hegyre és alá s ott budai köznemes Nagy Antal, Vajdaházi Nagy Pál vezérlete alatt elsánczolva magukat s panaszaikat írásba foglalva, követséget küldöttek Csáky László erdélyi vajdához, a ki azonban a sérelmek meghallgatása helyett a követeket fölkonczoltatta s Lépes Loránd alvajdával {13.} s a székely ispánok Tamási Henrik és Kusali Jaks Mihálylyal 1437-ben június utolsó napjaiban nagy haderővel ment ellenök. A harcz mindkét részről nagy elkeseredéssel folyt, de úgy látszik eldöntetlen maradt s inkább a jobbágyoknak kedvezett, mert a nemesség egyezségre kívánt velők lépni, a mi 1437 július 6-án a kolozsmonostori társas káptalan előtt létre is jött. Az egyezségnél a következők vettek részt:
A nemesség részéről László, Farnasi Benedek fia, másik László, Szamosfalvi Gerő fia és Dénes, Zsuki Benedek; a jobbágyság részéről Biró László, Bíró Vincze (Ladislaus Biró, Vincentius Judex), Bana László, a hírneves László fiának Maróthi Bani Jánosnak alparéti és Antal, Losonczi Dezső magyar-bogátai jobbágyai, ezeken kivül a magyarok részéről Antal mester és Kendi Gál, Széki Tamás mester, Kolozsvári Jakab mester fia János és László, a Gál fia Antosról, mint kapitányok és harczosok, végre Vajdaházi Pál mester a magyarok és oláhok zászlótartója,* (vexillifer universitatis regnicolarum hungarorum et valachorum huius principatus Hungariae).
Ezek – úgymond a társas káptalannak bizonyság levele – élő szóval jelentették, hogy a magyarok és oláhok közönsége, bármely birtokosok birtokain lakjék is Erdélyben azért:
mert a püspök Lépes György, ki három évig nem szedte volt a tizedet, most pedig azt egyszerre az értékesebb (súlyosabb) pénzben, nagy veszteségökre akarta behajtani s minthogy így vonakodtak fizetni, egyházi büntetéssel sújtotta, eltiltván tőlük a szentségeket, az esketéseket, a kereszteléseket és temetéseket;
mert földesuraik úgy bánnak velők, mint pénzen vett rabszolgákkal s ha mások birtokára kivannak költözni, még ingó vagyonuk lefoglalása után sem eresztik el: tehát a Bábolna hegyen gyűltek össze a végett tanácskozni, miképen szerezhetnék vissza a szent királyoktól nyert régi szabadságot; – követeket indítottak azért az urakhoz, kérvén őket, hogy tiszteljék a szent királyok adta szabadságukat s vegyék le róluk az elviselhetlen igát. Ámde azokat Csáky vajda megfogatta, lenyakaztatta s szétvagdaltatta.
Aztán pedig megtámadták őket a vajda, meg Lépes Loránd alvajda a Tamási Henrik és Kusali Jaks Mihály székely ispánok segítségével; az ütközetben mindkét részről sokan esvén el, a Mindenhatónak könyörületességéből mégis néhány istenfélő nemesnek és lakosnak közbeszólása következtében békekötésre lőn hajlandóság.
{14.} A lakosok kinyilatkoztatják, hogy se a királyi felség ellen, se az anyaszentegyház ellen, se a földesuraik ellen, hanem csak azért támadtak fel, hogy visszaszerezzék a régi szabadságot, melyet az újabb visszaélések majdnem megsemmisítettek. – Míg tehát Zsigmond királytól hiteles alakban lejövend a nevezett szabadság, következő határozatokat hozták:
A püspöki tizedet évenként a folyó pénzben kell szedni; még pedig húsz kepe után egy forintot vagy száz denárt számítva. De a tized kirovója nem lehet püspöki vagy a nemességhez szitó ember.
A gabonából vagy borból a kilenczedet se nagy, se kis úr ne szedesse többé. A mely jobbágy más földesúrnak birtokában mivel földet vagy szőlőt, a szokott fizetést teljesítse.
Minthogy az elnyomás leginkább onnan származik, hogy a földesurak még a jobbágyi ingó vagyonnak odavesztésével sem engedik meg az elköltözést: az határoztatik, hogy minden szabad állapotú ember, ha lerótta a földadót és megfizette adósságait, akárhova is szabadon elköltözhessék. A mely nemes azt megengedni nem akarná, attól a megye ispánja három márkányi büntetés mellett vigye el a jobbágyot, de a kötelességének lerovása nélkül lopva elköltözni akaró jobbágyot a földesúr az ország törvényes szokása szerint követelhesse vissza.
Ha örököse nem lévén, hal meg a jobbágy, feleségére száll minden ingója; a földesúrnak csak egy harmadfű tinó vagy üsző jár ki. A kinek se felesége, se örököse nincsen, az végrendelést tehet, melyet a földesúr nem változtathat meg. De örökölt és végrendelést nem hagyónak minden ingója a földesúré lesz.
Azt is szorosan megtartandónak határozták, hogy évenként áldozócsütörtök előtt minden falunak vagy mezővárosnak két-két okos örege gyüljön össze az emlitett vagy idő szerint kinevezett kapitányok alatt a Bábolna hegyén, a végett, hogy megtudják, vajjon nem sértette-e meg szabadságukat valamelyik nemes? s ha találkoznék sértő, az hitszegő, a kinek védelmétől tartózkodjanak a többi nemesek.
A fizetéseket és ajándékokat illetőleg határozták, hogy ha ő császári felségétől megkaphatnák a Szent Istvánnak vagy utódainak leveleit, a melyekben szabadságaik meg vannak írva: azok szerint tartoznak az évi fizetést, ajándékot, szolgálatot megtenni. Addig pedig minden jobbágy folyó pénzben tíz denárt, ne többet, fizessen Szt István napjakor. Ajándékul annak a földesúrnak, kinek malma van, karácsonra egy köböl zabot és két kenyeret, húsvétkor is két kenyeret, az egyház védő szentjének ünnepére hasonlóképen két kenyeret s egy tyúkot adnak.
{15.} A szolgálat ez legyen: egy napot kaszálnak vagy aratnak; a malom akadályait elhárítják s azt jó karban tartják.
De a disznóktól, méhektől tizedet vagy egyéb fizetést, a mint az bizonyos időtől fogva a várak alatt lakó magyaroktól és oláhoktól követeltetett s az „akó" nevű adót a földesúrnak senki sem tartozik adni.
A királyi jobbágyok a sókamarákbeli kamarásoknak tegyék meg a törvényes és szokott szolgálatokat: egyéb akár só, akár más teher szállitására kényszeríteni őket nem szabad.
Ha a szent királyok okleveleiben a teendő fizetések és szolgálatok nem volnának kitéve: akkor a lakosok közül istenfélő hiteles embereket válasszanak, a kik a nemességnek becsületes választottjaival együtt tanácskozván, szabják meg a jövendőben teljesítendő kötelességeket.
A szükség esetében történő táborozásban a püspök úr, a vajda, a székelyek ispánja, a lakosok s általában a kik hadakozásra kötelesek, az élelmezést így szerezhessék meg: akár nyáron a szabadban táborozván, akár télen falvakban vagy városokban szállásolván, a hadsereg kapitánya vagy fővezére hívja össze a környékbeli falvak és városok biráit s eskesse meg, hogy ne drágábban, hanem csak vásári áron engedjék meg az élelmi szerek árulását. Tehát a hadakozók illő áron kaphatván a szükségest, erőhatalommal mit se foglaljanak el.
Azt is elhatározták, hogy azon bárók, kik bandériumok készentartására kötelesek, jövendőben biztos kémlőket küldjenek ki, hogy hiába való felkelésre ne szorítsák a lakosokat, a költött hírekkel ne nyomorgassák az országot és a lakosokat.
Ha valamelyik nemes ember annak ellenállana, hogy ölésért vagy véromlásért, a mit két hiteles tanúval meg lehet bizonyítani, a jobbágy igazságot keressen, az hitszegőnek tartassék, kit nem védelmezhetnek a nemesek. Viszontag, ha valamelyik jobbágy akár saját földesura, akár idegen nemes ember ellen támadna, mit hasonlóképen két hiteles tanú megbizonyithat, az fejével és vagyona vesztésével lakoljon.
Arra nézve is egyezkedtek, hogy a nemesség közül senki, se a vajda, se a székely ispánok, se a püspök, se az alvajda, se a megyei ispán ne merje a jobbágyok kapitányait a történtekért feleletre vonni. A ki tenné, hitszegőnek tartassék.
A néhány év alatt nem szedett püspöki tizedet folyó pénzben öt denárral, vagyis húsz kepét száz denárral kell megváltani. A királyi jog szerint kirótt ötvenedet pedig, a mint ki van róva, nem is várván annak könnyebbitésére való királyi választ, meg kell fizetni.
Végre, ha a nemesek és lakosok követei vagy a királyi felség {16.} vagy a nádor, vagy az ország birája, vagy valamely káptalan hiteles pecsétjével elhoznák a Szent István király leveleit: a kötött egyezség érvénytelenné válik, mert a szent király adta szabadság lép azonnal életbe. Ha pedig nem lehetne megtalálni azon leveleket: e kötött egyezség lesz mindörökké szabályozó.*
A viszonyok azonban a jobbágyok javára nem változtak meg, a kik nem is maradtak veszteg, hanem tovább folytatták küzdelmüket s a többek közt Deés körül szeptember havában erős csatára keltek* uraik ellen s mindent elkövettek, hogy szervezkedve, rendjük jogait megvédelmezzék. Látva a nemesek a mindinkább fenyegető mozgalmat s hogy egy másik veszedelemmel, a török beütésekkel szemben is mind jobban biztosítsák magukat, a székelyekkel és szászokkal való egyesülés – unió – látszott olyannak, melylyel a kettős veszély szemébe nézhetnek.
Az unió az Egyesült-Szamos partján fekvő Kápolna faluban Lépes Loránd alvajda elnöklete alatt létre is jön 1437 szeptember 14-én, melynek lényege: hogy ha valamelyik fél a másik két felet segítségül hívja, azok azonnal megindulni tartoznak, naponként három mértföldnyi utat téve meg, ha a király követne el sérelmet valamely félen, a másik kettő kérelemmel járul a királyhoz, hogy a sérelmet orvosolja, hadviselés idején mindenik fél nyáron táborhelyet jelöl ki, télen szállást ad a falvakban, a városokban s az élelmet vásári áron szolgáltatja ki.*
E szerződés, vagyis a három nemzet uniója minden bel és külső megtámadtatás ellen első kiindulása Erdély későbbi tartományi életének s Magyarországtól való különválásának.
A megyei nemesség a székelyekkel és szászokkal érdekközösségbe lépve, most már semmibe sem vették a kolosmonostori egyezség pontjait, újból megtámadta a jobbágyokat, az egész megye tűzben és fegyverben állott, de most sem verhették le őket. Apátiba október 6-án ismét egyezségre gyűltek össze, honnan mindkét fél követeket küldött a császár- és királyhoz.*
Míg ezek megtérnének a király válaszával, a következő békepontokat állapították meg egymás közt:
Minden jobbágy, ki nyolcz igavonót foghat be, évenként egy arany forintot fizet földesurának, két igavonó után 25 denárt;
{17.} minden jobbágy az évenként szokásos három ajándékot adja meg a földesurának s egy nap szolgálatot tenni tartozik;
jobbágyai felett a földesúr biráskodik;
a költözködés a törvényes feltételek alatt szabad s ha azt valamely földesúr meg nem engedné, a vajda vagy alvajda elégtételt szerez a jobbágyoknak, de ha valamely jobbágyi kapitány vagy paraszt sértené meg a szerződést, fejével és vagyonával lakói érette;
a szerződő felek minden-szentek napjáig (november 1) tartoznak a királyhoz követeket küldeni.
A király azonban már nagy beteg volt s deczember 9-én meghalt. A viszály egyre tartott s most még újult s nagyobb erővel tört ki, mint elébb. A lázadás most már az egyesitett megyén kivül Torda-, Kolozs- és Fejérvármegyéket is lángba s vérbe boritá. Kolozsmonostor alatt 1438 január havában ütköztek meg a hadak, a nemesek győztek. A fogolylyá lett Nagy Antalt összeapritják, 9 társát karóba húzzák. A megvert hadsereg egy része Enyedre vonul, a hol elkeseredésében iszonyúan pusztit és gyujtogat, a sereg másik része fogságba kerül.
A nemesek, székelyek és szászok ismét összejönnek ezúttal Tordán, a hol 1438 február 2-án megújítják az uniót, mely Erdély közjogának alapját vetette meg.
Történetíróink következetesen oláh parasztlázadásnak tekintik a Nagy Antal-féle lázadást, így Szalay László midőn írja,* hogy a kath. egyház erőszakos téritgetései, a szabad költözködési jog megtagadása s az úri önkény egyéb fajai az oláhságot Erdélyben, Nyírségen s a Szamosközben földesuraik s a klérus ellen lazították. Kővári László, a ki jobban ismerhette ez országrész viszonyait, az oláh jobbágyok szomoritó tragédiájának tekinti az alparéti eseményeket.*
A régebbi írók, mint Engel és Feszler, még hamisabb szempontból tekintették, olyan elemet látva az oláhságban, a minő az legtávolabbról sem volt.
Engel szerint a kápolnai egyezség már kiindulásánál fogva senki más, csak egyedül az oláhok s a keleti egyház ellen volt irányozva.* Feszler pedig* az oláhságban Erdély egykori urait látja, a kik hódítás által a magyarok alattvalóivá lettek s 1437-ben felkelve, a szövetséges magyarok, székelyek és szászok által leverettek s még súlyosabb szolgaságba sülyedtek.
{18.} Ma, mikor jól tudjuk már, hogy az oláhok nemcsak őslakói nem voltak Erdélynek, de a leírt események idején megyénkben még földmivelők sem voltak, csupán mint baromtenyésztők lakták gyéren e területeket, hogy ez események színhelye Alparét és környéke oly annyira magyar volt, hogy itt községnek vagy határrésznek oláh elnevezése egyáltalában nem fordul elő.
Nem szabad a mai ethnographiai viszonyokból magyarázni a XV-ik század első évtizedeinek történetét. Hunfalvi Pálnak igaza van,* hogy a monostori egyezkedő gyűlésen katholikus nemesség katholikus jobbágyokkal egyezkedett, a kikhez oláhok is csatlakoztak, engedményeket remélve az általuk fizetett ötvenedre nézve; de hogy megyei nemesség, a székelyek és szászok szövetsége az oláhok ellen való védekezés lett volna: ez a felfogás csak az ethnographiai viszonyok gyarló ismeretéből származhatik.
Ellenkezőleg, a nemesség és jobbágyság e küzdelme megyénkben egyesegyedül a magyar földnép történetének körébe tartozik. Szomorú időpont, mely az eddig tömör magyarságot meggyéritette s ez által kaput nyitott az oláh elem terjeszkedésének, kik a magyarok által lakott helyekre húzódva, lassanként megváltoztatták a terület ethnographiai képét.*
E város, utóbb falu, őslakosai magyarok és szászok voltak, melyet bizonyít az is, hogy királyi haszonbérező helységek közt emlitik adataink. Népes és magyar voltát bizonyítja a megyei úttól jobbra a „Czigle” hegy aljában, a „Gyalu beszerika” nevű határrészben levő templom-rom, melyet ma is „beszerike unguraszke”-nak neveznek. Az alapfala még kivehető s a templom átmérője 18 lépés; egykor kőfallal volt körülvéve; a tojásdad alakú czinterem kerülete 218 lépés. A régi templom szentélyének egy részébe, hol temetkező hely volt, építtette fel kőből 1892-ben Vajda János a mostani gör. kath. templomot, alatta sírbolttal, a midőn itt nagyszámú csontok közt apró aranypillékkel ékesített fejdíszt, pártát stb. találtak.*
{19.} A reformatió korában birtokosaival a község lakosai az új hit követői lettek. 1592–93-ban* a helybeli birtokosok pártolása folytán unitárius egyházközség s iskola állott fenn, melynek papja Zsibai Demeter, a kerületi esperesi papi széknek egyik tagja volt.
A Básta kegyetlen dúlásaitól mentesített lakosai valószinüleg Bethlen Gábor fejedelem korában 1622 körül az ev. ref. egyház kebelébe tértek, mert 1631-beli feljegyzés* szerint az ev. ref. lelkész és iskolamesteri fizetés, a papi és mesteri lakásokkal és hozzátartozóival együtt elő van számlálva, mely alkalommal minden házas ember két kalangya búzát, egy kalangya zabot és 26 denárt fizetett a papnak s ezen kivül minden kettős egy kenyéren levő egyháztag egész bért, két köblös őszi és ugyanannyi tavaszi vetést tettek, melyet be is takarítottak s fát adtak elegendőt.
A mesternek minden házaspár egy kalangya búzát, a kinek vetése nem volt, egy vékát, egy jó házi kenyeret és 15 denárt, tettek egy köböl őszi vetést s fát adtak, a mennyi szükséges volt.
Hogy az ev. ref. egyházközség s vele a magyarság mikor pusztult cl, nincs reá adatunk. Gyanithatólag az 1658–62 közt megyénket ért pusztításoknak lett részben áldozata, melyhez hozzájárult 1696-ban a törökök uralma, mely miatt a magyar lakosokat vagy kiköltöztették, áttelepítették más birtokra, vagy a török uralommal szembe szállván, leölettek vagy rabságra hurczoltattak.* Annyi tény, hogy 1681 év óta a ref. egyházközség itt teljesen megszűnt, különben az évenként költözködő esperesi egyházmegyei közgyűlésnek kellett volna itt gyülésezni 1703-ig, holott ilyenről nem tesznek említést az egyházmegyei jegyzőkönyvek s 1712-ben, midőn az egyházak javait összeírják, e község egyházi javairól hallgatnak; vagyona a nagyhatalmú földesurak birtokába olvadt bele.
{20.} 1784-ben* emlitik, hogy a „Dumbravicze” határrészben a volt magyar ekklézsiának egy rétje van, melynek 3/4-ed részét gr. Haller János és Pálné, negyedét pedig gr. Kornis Zsigmond utódai birják.
1704 október 1-én* az itteni malomnál a kuruczok a németekkel megütköztek s ebből is láthatjuk, hogy a fő útvonalba eső község a II. Rákóczi Ferencz idejében az ellenség dühétől sokat szenvedett.
A kipusztult magyarság helyére a birtokosok más, nevezetesen Kővár vidékének több községéből román ajkú jobbágyokat telepitettek, kik a gör. keleti egyháznak voltak hívei s templomukat a Királydomb alatt, a hol mostani temetőjük is van, fából felépiték.
1782-ben* az egész község két papjával együtt (Popa Dávid és Dáncs) vallását elhagyván, gör. katholikusokká lettek, de a nép előbbi vallására visszatért s két papját, mint felekezetéhez nem tartozókat, lakásaikból kiüzé. Ekkor történhetett, hogy a gör. keletiek templomát a földesúr parancsából lerontották, melynek csak az oltárköve maradt meg régi helyén emlékül.*
A jelen század elején Dobokavármegyéből ide is átszivárgott a térítés ösztöne, a melyet a főkormányszék leginkább a hatheti tanitásnak különös alkalmazása által 1831 tájt* nagy mértékben kezdett pártfogolni s mintegy 43 férfi s 43 nő tért a gör. kath. egyházba; a többség, mintegy 723 lélek, ó hite mellett megmaradt s mindkét felekezet ugyan egy templomba járt, míg számukra gr. Csáky Rozália templomot nem épittete, mely ma megint a gör. keletiek birtokában van. E felekezetnek a falu alsó részében az út két oldalán egy-egy fatemplomuk van. A gör. kath. számára a régi ref. templom helyén Vajda János saját költségén épittete fel a már említett templomot, s ez az oláh-vásárhelyi, jelenleg a zápróczi gör. kath. egyház leányegyháza.
Anyakönyve 1827 óta vezettetik.
E jelentékeny helységnek iskolája 1851. évig nem volt, ekkor az itt felállitott osztr. kerületi albiztosság parancsa folytán községi munkaerővel iskolát építettek, mely 1880-as években használhatatlanná lett. 1890-ben építették fel s rendezték be a jelenlegi helyiséget.
Az itt levő, alig néhány számból álló ev. ref. magyarság a szinyei egyházhoz tartozik.
{21.} Szülöttei közül kilyéni Ferencz József, jelenlegi unitárius püspököt emlitjük meg, ki 1835 aug. 5-én született, apja gazdatiszt volt, kolozsvári unitárius főiskolában tanult, tanulmányai gyarapítása végett a németországi egyetemeken két évet töltött, utazásokat tett nyugat miveltebb országaiban. 1861-ben kolozsvári rendes pap és tanár, 1876-ban püspök s két év múlva királyi tanácsos lett, újabban magasabb kitüntetésben részesítette a királyi kegy, egyházának egyik legbuzgóbb püspöke, páratlan szónok, számos műveivel gyarapította az egyházi irodalmat.*
1748* jul. 23, nov. 20. és decz. 30, 1749-ben febr. 27., jul. 11, nov. 14-én kerületi közgyűléseket, 1726 febr. 12-én ál-, 1748 nov. 20, 1749 nov. 12-én derék törvénykezések és üléseket tartott itt a vármegye, a mely alkalommal itt kőből épült kerületi börtön volt felállitva, kivülről boronafákkal kibélelten, de nem sokára a vármegye a gyűlések székhelyét Deésre tette át s ugyanott rendeztek be a rabok számára állandó börtönt s az itt levő épület falait a birtokosok használták fel.
Határán a gabonának és gyümölcsnek minden neme* egyaránt díszlik, legelője bőven, épületköve elegendő. Főbb keresetforrásai: a méh- és szarvasmarhatenyésztés, gabona, főleg zabtermelés, az 1713. évi (E. F. L.) összeírás szerint.
1750-ben* határának harmada termékeny, más része közepes és részben terméketlen; kereskedelme nincs; földmivelés és baromtenyésztésből élnek, vásárba a 3 1/2 óra járásnyira fekvő Deésre járnak, innen szoktak sót szállitani, ha ugyan arra időt szakithatnak. Két fordulóra osztott határának nagy része rét, évenként használható, a más részt fordulónként kaszálják: török- vagy szerecsenbúza- (Saracenici tritici seu Kukuruz) földje külön nincs, hanem a többi vetéssel vegyest termesztik; 6 ökörrel szoktak szántani, két-három évenként trágyát kivan, de nem szokták így javítani; egy köböl búzavetés, hegyes helyen vetve, ad 6 kalangyát, kalangyája 2 véka szemet, tavaszgabona 8 kalangyát s szemül kalangyánként 2 vékát. Szőlőt nem mívelnek, erdeje a szükséghez képest, legelője elegendő.
Adó alatt van: 571 3/4 köb. vetésre való szántó, 303 szekér szénát termő rétje; őszbúza vetése 206 köb., tavaszi 84 köb., köles, törökbúza, borsó 21 köb.
Öt országos vására van ó naptár szerint: január 2-án, virágvasárnap után való napon, áldozó csütörtökön, aug. 1-én s 2-án és Szent-Mihály napján, vagyis okt. 10. és 11-én, melyeket ma is eléggé látogatnak.
{22.} Hajdan az egyik országos főút a Meszes kapuja felé a falun vitt keresztül; de utóbb, főleg a mult században, a Debreczenbe járó kereskedők, kivált sáros időben, elkerülték. Deés-Aknáról Sz.-Somlyóra a szilágyságiak, néha a vidékiek, de csak járható állapotában hordanak sót.
1804-ben* úgy e községben, valamint az egész vonalon az utat új rendszer szerint kezdik építeni s ekkor látják el állandó hidakkal. Az 50-es évek óta útja teljesen jókarban van.
Hajdani szárazvámjánál kihágásokat követtek el, a miért 1676 nov. 1-én* a gyulafehérvári országgyűlés a vámot felére, egy szekértől egy pénzre szállitá, oly hozzáadással, hogy ha tulajdonosai ennél többet vennének, a hidakat és az utakat jó állapotban nem tartanák, vámolás jogától megfosztatnak.
1769-ben* is fennállott a vámja, melyen minden terhes sós szekértől egy, visszafelé jövő üres szekértől fél pénz vámot szedtek, a fiskus azonban Haller Pált és Györgyöt perbe fogta s éhez való jogukat elvesztvén, a vámszedés megszűnt.
1811-ben* itt lovas katonaság tartózkodott s állandó tiszti szállás mellett nagy istállót tartottak.
1841-ben* van három korcsmája s egy pálinkafőzője, két lisztelő malma 2-2 kővel. Jelenleg (1898) Vajda Jánosnak van egy kétkövű vízi malma és a bethleni műmalom részvénytársaságnak egy gőzmalma.
1861-ben járási székhely.*
Postaállomása 1850-ben állittatott fel, mely megszűnt volt, de 1863-ban* újra megnyílt.
Csendőrsége 1863-ban* már volt, utóbb megszűnt, 1893 óta ismét szerveztek itt őrséget.
Van tűzoltó-egyesülete, Nemes József vezetése alatt. Jelenleg körjegyzői és útmesteri székhely.
Tartománya: 1360-ban* Kalnaterra.
1507-ben* Alparéth város, Szinye, Záprócz, Kálna, Szóváros, Nagymező, (Erdő-Oláh-)Vásárhely, Bujdos, Tálosfalva, (Puszta-)Újfalu és Antos.
1577-ben* is ugyanezek.
1617-ben* Alparét-Ujfalu (Puszta-Újfalu), Kálna és Oláh-Vásárhely.
1796-ban* Alparéthoz tartozó részek: Szóváros, Záprócz, Dalmár.
{23.} Jobbágy-szolgálmányok: 1784-ben* minden külső termésből tizedet (búza, zab, málé, kender), juh és bárány-dézmát, karácsony-tyúkját és öt csirkét ad minden jobbágy és zsellér s e mellett a hová és hányszor kívánják, fuvaroznak.
Határhelyek. 1379-ben* Bábolna hegy, Bábolna nyaka, Tövisesmező.
1599-ben* Berendő, határhely.*
1784-ben* Felső forduló. Nagymező, La Teu, Linge szát szupt Gyaluluj kráj, La Funtina szuszé, La Funtina szuszé gyin szusz gye Drum, Lábú Pereszit, Gurá Léczi, Pe Valya Re, In fundu veji luj Andrejes, Gurá Serbgyi, Gura veji Bugyuguszuluj, Faczá Perilor, Dimbu Rotyilát, Giltenás, Szpojale, Szupt Redecsiny, La kerára Pegyásztre, in Láde, Pojana Bancsuluj, Fácza Hurubelor. Alsó fordulóban: La krucse, Labu gyela Valya Melajelor, in fundu Lisztikuluj, La fácza Nyágre, Pojana Cseruluj, Rit la Orzástyine, Ritu Mori, Virvu Bebgyiuluj, Branyistye gye kitre Szuje, La Teu Zepirczuluj, La Dumbravicze Valya luj Sztán, La Hagou Zepirczuluj, Redecsiny. – Erdők: Dumbrava Szatuluj in gyalu Kostyejelor, Csemnyecze, Kisnyel. – Szőlő: Gyalu-puszti. Puszta: gyümölcsöskert, alma-, körtve-, szilva- és diófákkal.
1864-ben* Babbi, oláhul Babgyiu, egykor Bábolna, hegy.
Pusta Popi, Czerea, Pareu czeréi, Costa czeréi, Podu czeréi, in gura czeréi, Fundu czeréi, Funtuna csumei, Dimbul lui Marian, Pusta Grigei, Cararea Colnci, Facza Suci, Dupa Dealu, Pustele, Dealu Pustei, ín Carari, Supt Petra, La Mohile, Lunca, Burzuóra, Valea prunilor, Funtina Dosului, Funtina Morei, Dosu, Dosu padure, Czierili, Tegla, Pojana majului, Pojeniczi faurului, Pojana Boesztie, Budigetiu, La Cornisiori, Pojana moimelor, Parau Brusturilor, Parau moimelor, Pojana lui Gavris, Valca urszului, Pareu Dosului, Intre poduri, La serba, Branistea in serba, Valea lui Indreiesul, Rezorele, Padurea Osorhelului, Cararea Budusiului, Carligata, Stiubeiulu, Babdiul, La Gradini, Giltanasiu padure Olegia popi, Fatia perilor, La Fogadau, Fundu Ladi, pe Lada, Dimbu rotilata, Dimbu lui Craiu, pe Valea re, Costa vai vele, pe Radicini, Fundetura, Poena Cerului, Dealu Costei e loru, Hrubele, Dimbravitia, Fatia negra, Dimbu rosiu, Babdiesiu, Druma taului, Listiculu, {24.} Fundu listicului, Valea listicului, Tisnelcle, In gura Hrubeloru, Valea Maleoloru, Fundu vai malaeoloru, Cernetia, Ripa potori, Costa Listicului, Valea lui Stana, la Teiu, Dimbu mocanului, Dumbrava podure, Canaptistile. Pusta in caneptisti, Supt Dumbrava, La Ciurgau, La Faurele, La Pristura, Funtuna Paltinului, Ciurgasiu la hagau cisticului, Ritu Mori, Urdiastina, Branistile dein josu, Via in faczia Sui, Caneptistile la vie, Facza Sui.
1750-ben* adóra nézve határa az első osztályba tartozott s két fordulóra volt felosztva 1830-as évekig, a mikor három fordulós lett. Volt 1713-ban 1193 vékányi szántója, ebből őszi búza alá használt 824 1/4, tavaszira 337 vékányit, tengeri termése 3 véka vetésből tett 84 1/8 vékát; van 303 szekér szénát termő rétje, mely igen jó és minden évben használható. Szőlője csak az uraságnak van, de különös figyelmet nem érdemel. Szálas tölgyfaerdejének egy része tilalomban, de csak a birtokosok szükségére elegendő.
1713-ban* 7 jobbágy, 44 zsellér lakossal, 49 ház van benne, melyből 11 pusztán áll. Ezek adósok voltak a helybeli birtokosoknak 75 frttal, kamat fejében tartoztak 75 kalangyát aratni s az ökrösök egy napon szántani. Ugyanekkor volt itt: 3 ló, 38 ökör, 54 tehén, 93 sertés, 128 juh, 20 kas méh adó alatt.
1750-ben* 65 házastelek, melyből puszta 2, ekkor volt adó alatt egy szabados, 49 jobbágy, egy ily özvegy 29 telken, 3 telek nélkül való zsellér, 36 bujdosó férfi és két ily özvegy. Volt itt 198 ökör, 152 tehén, 33 bornyu, 130 sertés, 692 juh, 111 kas méh. Iparosai: egy-egy szabó, takács, gombkötő és molnár.
1841-ben* az egész helységben 96 ló, 86 ökör, 120 tehén, 60 bornyu, 6 bivaly, 350 sertés, 450 juh és 60 kosár méh.
Füstök száma: 1750-ben* adó alatt volt 68 füst; 1841-ben 9 udvari, 1 papi, 95 pór, 1 mezei, 3 czigány, együtt 108 füst.
1841-ben* nemesi renden 6 fi, 5 nő, együtt 11 magyar, oláh 396 férfi, 400 nő, együtt 796; czigány 6 férfi, 8 nő, együtt 14 = 821.
1850-ben* 4 bért fizető gazda, 6 férfi és 10 ev. ref. nő, összesen 16 magyar lakossal.
1857-ben* e szurduki járáshoz tartozó faluban a házak száma 164. Népessége vallás szerint: róm. kath. 16, örmény kath. 3, gör. kath. 13, gör. keleti 1060, ágostai evang. 8, evang. helvét 21, unitárius 5, zsidó 7, összesen 1133.
{25.} 1891-beli népszámlálás szerint 1146 lakosból 10 róm. kath., 273 gör. kath., 792 gör. keleti, 7 ev. ref., 1 unitárius, 63 izraelita.
Adója 1750-ben 382 frt 37 kr., 1755-ben* 465 frt 21 kr., 1845-ben 582 frt 43 kr., 1898-ban 3255 frt 57 kr.
| ELŐSZÓ a II. kötethez. | TARTALOM | Ambrus. |