I. Az első gondolat.

 

Egy emberöltő múlt el azóta! – Mi, ott a Királyhágón túl, végét értük annak a nagy tusának, melyet a múlt század végén – 1791-ben – Aranka György a magyar tudományos művelődés szent nevében megkezdett volt; melyet Döbrentei Erdély javaembereivel szövetkezve, 1818-ban hasztalanúl megújított, hogy végre Kriza János „nagy székely embere”, hidvégi gróf Mikó Imre kitartása, ügyessége és különösen nagy áldozatra való készsége az „Erdélyi Muzeum-Egyesület” szerény révében előleges győzelemre vezesse.

E nevezetes és nemes tusáról írja Brassai Sámuel az intézet szerény évkönyveinek első kötetében Vergilius szavaival:

„Háromszor fellökte magát s könyökére vetette,
Háromszor lerogyott ágyára – – –”

Mert tudnunk kell, hogy Aranka és Döbrentei mellé harmadiknak Bod Péter sorakozik, ki „Az Isten vitézkedő Anyaszentegyháza” művének előljáró beszédében megírta: „Igen jó volna túdós emberekből álló Magyar-Társaságot a Magyar nyelvnek ékesgetésére mint más nemzetekben vagyon, felállítani”.

Az előleges győzelem 1859-ben következett be. Menetét, hullámzását e harcznak 1791-től 1859-ig Brassai hűséges tollal írja le s a leírást így végzi: „Elevenen akartam képzeltetni, minő küzdelemmel kellett egy magát czivilizálónak hirdető kormánytól kicsikarni azt az engedélyt, hogy kétezer ember, magán egyén, saját pénzével, önkéntes áldozatával, egy tudományos, avvagy csak honismertető közintézetet alapítson”.

„Et hoc olim meminisse juvabit!”

Hogy minő anyagi erővel fogtunk mi azután hozzá a munkához, ezt talán elég világosan magyarázza meg az a tény, hogy a muzeum igazgatójának ezer forint. volt a fizetése, a miből háromszázat adott az állattan konzervátorának.

A természetrajzi szakkönyvtár alig csírázott; az állattani osztály kilencz-tized részében a jóakarat nyujtotta lomok tárháza volt.

De mindazok, a kik Erdélyből jöve, a nemzet legujabb kori történetében fölszínre vergődtek, 1859-től fogva az alkotmány föléledéséig, ott ültek széket az „Erdélyi Muzeum Egylet” választmányi- és szak-gyűléseiben és jórészben ezek adták meg akkoron a leggyöngédebb módon az alkalmat arra, hogy mozoghattunk, gyűjthettünk: kézről kézre adták a búvárkodót, vitték a merre s a hova kívánkozott.

Abban az időben a madártan terén néhai gróf Lázár Kálmán tűnt föl; de inkább eleven tollával mint szakszerűségével. Ő teljesen a német iskola híve volt és kis arányban azt az ismeretterjesztő irányt művelte magyarúl, a melyet későbben az ifjabb Brehm tíz kötetes nagy művében az egész állatországra németűl alkalmazott.

Ez az iskola különösen kedvteléssel foglalkozott bizonyos feltűnőbb életjelenségeknek okoskodó magyarázatával is. A madártan mívelőinek ilyen tárgya kivált a madárköltözködés oly titokzatosnak látszó tüneménye volt, a melynek megfejtését föltevésekre alapítgatták. Ez okoskodások alapja az „ösztön” homályos fogalma volt, a melyből egy helyérző és egy igazodó tulajdonságot, az „Ortssinn és Richtsinn” érzékeit, fejtettek ki, melyek később egy levegőégbeli állandó úthálózatot szültek, keresztútakkal, állomásokkal – Zugslinien, Raststationen. – Belejátszott azután a mágnesség, a levegő nyomása és mérséklete, az utóbbi kettő azon az alapon, hogy a madár már a röpülés tulajdonságánál s ennek alapföltételeinél fogva is a levegő változásait meg kell, hogy érezze; ez viszi tőlünk őszkor, ez hozza vissza tavaszkor.

Gróf Lázár Kálmán ezekkel is élénken foglalkozott s a midőn a mi kis erdélyi muzeumunkban a madárosztályra került a berendezés és összeszerzés sora, engem azok az okoskodások gondolkozóba ejtettek.

Csakhamar tisztán állott értelmem előtt, hogy ezt az oly csodálatosnak és megfejthetetlennek látszó tüneményt, már rendes, tehát törvényszerű ismétlődésénél fogva is, csupán csak tapasztalati úton közelíthetjük meg. Nem új érzékek, láthatatlan úthálózatok föltevése, hanem a tünemény mozzanatainak s az összes viszonyoknak hű és szabatos megfigyelése, lejegyzése, ennek évről évre való folytatása, egy megfigyelő hálózatnak a megalkotása volna az az út és az a mód, mellyel a tünemény lényegét megközelíthetjük.

Azok között a szegényes viszonyok között mit tehettünk mi akkor a tapasztalat útján, mely anyagi áldozatot követelt?!

Az erdélyi rész térképére vetett pillantásom egy vonalon s annak két pontján tapadt meg: a Hódos- és Szarvas-tó vonalán, mely egy alacsony vízválasztó közbevetésével összeköti a Marost a Szamossal, a melyen Gyeke és Mező-Záh kinálkozott egy-egy megfigyelő állomás berendezésére.

Hálózatról már előre is le kellett mondani.

Ez a vonal, délről északra vágva, összes viszonyai szerint olyannak látszott, a mely fölött a legszerényebb anyagi erővel is uralkodni lehetett s a mely – ha egyebet nem is – a muzeum gyüjteményének gyarapítását ígérte.

A terv hamar készen volt s az illetékesek hozzájárúltak.

Nagy elszigeteltségünkben és szegénységünkben nem tudtuk, hogy Kessler már 1852-ben tette meg az első kísérletet Oroszország egy kisebb terűletén – Poltava és Novgorod között – némely madárfajoknak megérkezését lejegyezni s a tanuságot kivonni, melynek lényege azután az volt volna, hogy a madarak nem követnek bizonyos állandó útirányokat, hanem Nyugoti-Oroszország terűletének egész szélességén előnyomúlva, D-É vagy DN-ÉK csapásban terjednek.* Nem ismerhettük Middendorff-nak e téren első és sokáig egyedűl álló összefoglaló művét,* mely a vonulás tünetére az isepiptesis-rendszert alkalmazta, határozott vonulási útak föltevéséhez jutott el, a nélkül azonban, hogy azokat kimutatta volna; azonkívűl arra a csodálatos föltevésre hajlott, hogy a madarak tavaszi vonulása tulajdonképen a mágnes-pólus felé irányúl. Hartmann kísérlete,* mely azt akarta bizonyítani, hogy a vonulás a délkör mentén halad és sok más töredékes vizsgálat ránk nézve idegenben maradt, hírét sem vehettük.

Így a mi tervünk eredetiséget követelt magának s lényege az volt, hogy a madarak tavaszi költözködésének megfigyelése a meteorológiai tünetek és a megfigyelési pont viszonyainak számbavétele mellett történjék.

A hihetetlenségig csekély költséggel, de a viszonyokhoz képest elég jó eszközökkel, ezek között az akkoriban oly híres Negretti-féle aneroid s még híresebb Kapeller-féle barometrum, egy páratlan vizsla, egy ladik, pár jó, de csak előlről tölthető fegyver, a madarak praparálására szükséges szerszám és kellék, kiadták az egy szekérre valót, a melyen segédemmel elindúltam.

Így ütöttem fel tanyámat 1867-ik évi márczius 11-kén a tósorozat felső részén fekvő Gyeke községének legszélén, egy, részben romba dőlt, szél járta épületben, melynek akkoron még valamiképen védő része juhakol volt.

Az épület szép dombon állott, ezen a dombon néhány tölgy; a domb lábánál az őstói természetet öltött régi piscina villogtatta tükrét. A kitekintés a háromfelé ágazó völgyületbe esett, mindenütt mocsarasan végződő, náddal és gyékénnyel szegett tavak látszottak.

Egy szalmával meghányt deszkarekesztés volt az ágy; vezérnek, legénynek, kutyának ugyanaz. Különösen eleinte valóságos trapper-életet folytattunk, sokszor úgy, hogy avval éltünk, a mit a fegyver elért s a kutya ki bírt hozni. Később könnyített itt-ott a magyar vendégszeretet.

De a madárvonulás napról napra jobban fejlődő, igazán fölséges tüneménye élvezetté varázsolta még a koplalást is. Különösen a legott szembetünő vakvarjúnak – Nyctiardea nycticorax – megérkezése a tósorozat déli részére s fokozatos előnyomulása északra, volt megkapó; így a pettyes vízi csirkéé is, – Ortygometra porzana – melyet a vizsla a sorozat legdélibb pontján érzett meg először s a mely azután lábon terjedett északfelé, a mint ezt a vizsla nap nap után megállásával világosan jelezte is.

És a vonulási tünemény fejlődésével haladt a tájnak a téli álomból való ébredése is. Az a mitisz-zöld lehellet, melyet a kibúvó nád első zsengéi vontak a vizek szélére, lassanként fris, szinte haragos zölddé alakult át; kibujt a nád. Az oldalakban kizöldűlt, majd kivirított a „szénafű”, vagyis kaszáló.

És ugyanekkor hullámzó selyemfény borúlt a dombok némelyikére: az enyhe szellő az árvalányhajjal – Stipa – játszadozott. Ilyenkor ez az erdő nélkül szűkölködő erdélyi Mezőség kimutatja pusztai természetét; mintha a magyar alföldi síkság indúlt volna hullámzásnak.

Április hó legvégéig minden rendesen ment. A hazakerűlt szárnyas vándorok már meg is telepedtek; sőt kész fészkeken folyt már a madárszerelemnek oly csodás tüneménye is, mely a tojások kiköltése érdekében megnöveli a madártest melegét s ugyanakkor visszaszorítja a táplálkozás vágyát. Nincs is az igazi és teljes odaadásnak hívebb képe, mint az a fészken ülő madár; és ezt az odaadást semmi sem tükrözteti oly híven vissza, mint e madárnak a szeme, melyben ekkor a szeretet és az aggodalom egyesűl.

De április legutolsó napján a kis kormos halászmadár  Hydrochelidon fissipes – lengő röptű rajába egy hófehérnek látszó, szárnyas jövevény vegyűlt; lehetett az halászcsér  Sterna, – de röptéből ítélve, kistestű sirály – Larus – is. Egy szerencsés lövés azután alkalmat szolgáltatott, hogy a törpe sirályt – Xema minutum – fölismerjem. Feje tiszta fekete, dolmánya gyöngéden kékes-hamvas, alsó fele a hónál is fehérebb volt; a mellén pedig leírhatatlan finomságú rózsaszín lehellet terjedezett; a gyönyörű madár alig gerlenagyságú volt.

A mi akkori ornithologiai szentirásunk, az öreg Brehm első madárkönyve* erről a gyönyörű madárról azt mondta, hogy tulajdonképeni hazája ismeretlen, legfőbb tartózkodási helye Szibéria déli része, Oroszország, Skandinávia; megjelenik az Adria partján, az északi tengereken sokszor tömegesen; meglátogatja az Elba torkolatát, nagy ritkán eltéved egy-egy a belvizekre is.

Tulajdonképeni hazája tehát ismeretlen! Ez megragadja az ember lelkületét. Vajjon ott állanak-e a gyönyörű madár fészkei az északi sarkkör ismeretlen vidékein, vagy éppen a Föld északi tengelye táján, melynek eléréseért annyian szállottak síkra a jéggel, köddel, nyomorral és véginséggel; annyian, a kik életökkel lakoltak merészségökért, hogy azért mégis másokat csábítsanak nyomaikba, nyomaikon pedig a halál torkába?

Oh, az a sarkkör, titokzatos belsejével, elérhető részein pedig madárhegyeivel!

Madárhegyek! Ezekről mondja az öreg Brehm a háromújjú sirály – Rissa tridactyla – leírásában, hogy a rajtok élő madarak tömege, felröpülve, elfogja a Napot, az ülők rengetege pedig kifehéríti a tenger sziklazátonyait!

Vajjon ki az, a ki ezt elképzelhesse? S ki ne vágynék, hogy élő szemeivel láthassa?

Május 3-án a tósorozat közelében fekvő egyik lankás legelőn egy kis madár pihent meg, olyan parcsirtaszerű; de még sem pacsirta. Ez is elesett. Fő jegyei szerint kétségkívűl a pityérek közé – Anthus – tartozott; de torka sajátságosan rőtszínű volt. Az öreg Brehm a madarat rendes helyen nem írta le; de ott volt a leírás a második kötet függelékében az Anthus rufogularis, tehát rőtbegyű pityér név alá foglalva; és aztán hozzá volt adva, hogy a déli tájakat, névszerint Nubiát és Egyiptomot lakja; de megjelenik Európa déli részén is. Az öreg német madarász nem vette észre, hogy ez tulajdon az a madár, melyet a jeles Pallas (1741-1811) Oroszországból írt le „cervinus” fajnév alatt.

Ám, a mi akkoron reám hatott, Egyiptom és Nubia volt az, szemben a törpe sirály északi lakóhelyeivel és ismeretlen hazájával.

És ugyanakkor az északi tósorozat legdélibb s egyszersmind legnagyobb tükrén, a Katonai-tavon, föltünedezett egy sajátságos magatartású rucza: a hím feje fehér volt, távolról olyan volt az alakja, mint egy úszó tojásé; az úszó madár megemelte farkát s egészben akár egy úszó magyar nyeregnek nézhette az ember. A madár kitünően bukott; de akármily tökéletesen borította is a lövés, sehogysem bírtuk a vízre fektetni. Végre május 11-én fejbelőve, elterűlt s kisült, hogy a fehérfejű és kékorrú bukórucza – Erismatura leucocephala – akkori tudásunk szerint szintén Szibéria és az Ural-mellék sóstavainak lakója. Itt nálunk pedig az évszak előhaladott volta, a madár nemzőszerveinek fejlett állapota arra utalt, hogy bizony tósorozatunkon is költ!

És mindezeken kívűl bebizonyodott az is, hogy a tavasz legelején, itt a mi tavainkon találkoznak a messze észak szárnyas vándorai, kiket a sarkkör dermesztő tele lekényszerít, hogy részben itt, a mérsékelt övben, találjanak téli tanyát, mondom, találkoznak azokkal a vándorokkal, kiknek a mi telünk már sok s a melyek éppen ezért messze délre távoznak – mint gondoltuk – átkelve a Közép- vagy Földközi-tengeren, hogy valahova az Egyenlítő-tájára juthassanak s kihuzhassák az időt és az életet addig, a míg fészkök táján a tavasz ismét ébredezni nem kezd, a madarak asztala ismét terítve van, a madárszerelem pedig újra lüktetésnek nem ered. Itt találkoznak az északon költő muszka búvárkacsák – Mergus – mint az észak törzsökös lakói, nem ritkán az első füsti fecskével – Hirundo rustica, – mely messze délen fekvő telelő helyeiről már hazajött.

Az észak lakóját mintha a könnyű élet tartóztatná, a délen telelőt mintha az ébredő szerelemmel járó türelmetlenség szólítaná időnek előtte haza; mert igaz is, hogy a későn beköszöntő fagy – és nem is ritkán – nagy nyomorba dönti ezeket a hazaérkezett kedveseket.

Ezernyi kérdés vágyat fakaszt, hogy ott, azokon a tájakon keressük a felvilágosító feleletet, a honnan a vándorok jönnek, a hova a vándorok mennek: a honnan azok a ritkaságok ideszakadoznak.

Északi sarkkör te, madárhegyeiddel; Afrika te, madártitkaiddal! – A ki azt színről színre láthatná!

Ezekkel szemben hiábavaló a képzelő tehetség. – Csupán a valónak szemlélete, a tapasztalás vezet a lényeg felé!

Azokon a tavaszi éjszakákon, a melyeknek csöndjét a már telepedő vízibika – Botaurus stellaris – bömbölése, vonúló darvak – Grus cinerea – krúgatása, a tovanyilaló ruczák sivító szárnycsapása és hápogása verte fel, szinte ellenállhatatlan vágy szállotta meg az embert.

Sarkkör és Nubia!

És e tökéletes szabadsággal tovairamodó szárnyasok – hej, ha beszélni tudnának! Ők, kik akadályt nem ismerve, elröpülnek a messze északon befagyott hajó fölött, el oda, a hova ember még el nem juthatott! És mások ismét beiramodnak az egyenlítő ismeretlen tartományaiba.

Ha ezek beszélni tudnának!

Mily nagy, de kínos is volt az a vágy akkoron, a szegény intézet földhöz tapadt és röghöz lánczolt emberére nézve; naggyá a tudásszomj, kínossá az elérhetetlenség érzése tette. Látni a költözködés tüneményét, egyetlen ponton egy parányi töredékét s nem törhetni a lényeg felé!

Hát sejthettem én akkor, hogy egy megerősödött magyar tudományos társulat majd egykoron nemcsak reám bízza a madarakról szóló mű megírását, hanem megszerzi és megadja a módot arra is, hogy a madárhegyek tájára eljuthassak? Sejthettem én azt, hogy a magyar sajtó oda fejlődik, hogy egyik lapja, könnyű viszontszolgálat fejében, segítségét ajánlja föl?

Már pedig ezek megtörténtek és örök hálára köteleztek.

És mielőtt e bevezető sorokat leírtam, ellenállhatatlan vágy szállotta meg egész lényemet: huszonöt év múlva újra látni akartam s láttam is a Mezőség tósorozatait, egykori tanyáimat; sőt akkor szerzett jóembereim nagy részét is. – Azokat, a kik megérték.

Mi emberek, a kik megértük, megöregedtünk. – Az örök természetet, régi pompájában köszönthettem; ifjú, szép maradt az!

Üde, hatalmas növésű nád és gyékény keretből kicsillantak azok a remek tavak, melyeknek tükre a lankásokról egészen áttekinthető; és mint ezelőtt huszonöt esztendővel, úgy vezetgette most is a „hóda” – szárcsa – vörösfejű fiait, kapkodta a pofás vöcsök – Podiceps griseigena – és búbos fajrokona pelyheseit szárnyai alá. A lövésre fölriadt a gémfalu, a vakvarjúk tanyája: a nagy tükrökre pedig késő délutánokon lecsapdosott a kormos halászmadár raja, közte egy fehérlő halászcsér- Sterna fluviatilis. A tószélek nádasaiban még mindig szólt a nádi rigó – Acrocephalus turdoides, – a füzesben a szarkák sokasága cserregett; a még kaszálatlan szénafűben pedig a vizsla kigyódzó kúszása elárúlta a fürjet, mely, úgyszólván a kutya orra előtt bujkálva, azon volt, hogy az ebet a rakásra összebújt fiaktól elcsalja.

A gyekei lankás mellett elhaladva, önkénytelenül is elmosolyodtam, mert hiszen már megjártam a sarkkört s megtaláltam ott a rőtbegyű pityért, mely nem Egyiptomban s még kevésbbé Nubiában, hanem igazán Európa északi végén építi fészkét…

Kisérő társaim nem is tudták, miért szakadtam el tőlök a Katonai-tónál egy félórára. Megnéztem a kutat, melynek vályúján, ezelőtt huszonöt évvel Gyekéről jöve, minden másodnap megpihentem volt, a hol egy régi jóemberem mindég hűségesen bevárt s következetesen megírigyelt: a katonai kastély akkori remetéje, gróf Korniss Albert.

A mikor elbeszéltem volt neki a törpe sirály, a kékorrú rucza, a rőtbegyű pityér dolgát és hogy kik azok a búvárok, a kik mind azt följegyezgették, így lehetővé tették az én meghatározásaimat, búsan horgasztotta le fejét. Azután elbeszélte, hogy társával, valamelyik Andrássy gróffal, beutazta egykoron egész Európát: tisztelkedtek az udvaroknál, magyar urakhoz illő pompát fejtettek ki – – ő jegyezgetett is; de ha azt kérdené tőle valaki, hogy London Hyde-parkjában miféle madarak röpültek akkoron, arról semmit sem tud! Már pedig igaz, hogy mindazok a társadalmi viszonyok, a melyekre ők akkor figyeltek, megváltoztak – de nem a madarak! És igaz az, hogy ő ezeket a tavakat, melyek még perczekkel ezelőtt az ő szemében éppen csak közönséges tavak voltak, most már egészen más szemmel nézi, azoknak madáréletét pedig különösen! És az is igaz, hogy az a költség, melyet utazásaira fordított, haszon nélkül kidobott pénz volt.

Igen természetes, hogy ez az eszmemenet bizonyos tekintetben túlozott volt; mert hiszen nem szorúlt bizonyításra, hogy a társadalom mozgásában a múlóknak látszó jelenség sorozatokban is fontos tanuságok rejlenek. A korfestő elemeknek, ha híven vannak följegyezve és valóban jellemzők, történeti becsök is van és az emberiség valódi történelmének tulajdonképpen ezek az építő kövei. És elvégre is minden emberi tudás alapjában véve történetírás, mert hiszen fejlődik, halad s ezért van multja, jelene és jövője. Ma a sociologia már tudomány.

Hozzá a tudomány mindent fölkarol.

Az északi tájakra vivő útnak – majdan talán a délinek is – gondolata itt, a Mezőség tósorozatainál a katonai pihenő helyen fogamzott meg bennem s én boldognak vallom magamat, hogy az egyiket megtehettem…

Az út leírása nem kér nagyobb számbavételt annál, a mely egy becses fának, a melyből művet faragunk, valamely forgácsát illeti meg, mely elég nagy arra, hogy belőle is „valamit” csináljunk.

Az út tulajdonképpeni czélja az északon folyó madárélet megismerése volt; az összefoglaló madártani tanuságok azonban csak akkor állíthatók majd föl, a mikor a délszaki vidéket is, a hova a mi szárnyas vándoraink telelőre szállanak, be fogom járni – – ha megérem!

Ezúttal tehát kevésbbé végső tanuságokról, mint inkább oly képekről fogok szólani, a melyek szakember és minden művelt ember figyelmét megérdemlik. Szándékom pedig nemcsak a természetrajziakat kifejteni, hanem ügyet vetni azokra is, a melyeket az arktikus táj emberélete nyújt, a mint az oly sivárnak látszó sziklavilágnak közepette a tundra szélén és ott is alakúl, a hol a földségre vetett pillantás a puszta kőbe, a tenger távolába vetett pedig a szemhatár szélén mozdulatlanúl álló északsarki ködbe ütődik.

Vajjon a természetnek melyik barátja birná tollába fojtani azokat a hatásokat, a melyek merőben idegen, igazán sajátos természetű tájakon érintették értelmét, a melyek megkapó voltuknál fogva igazán bevésődtek lelkébe, emlékezetébe?

És valóban, egészen sajátos természetű az éjféli Nap tája; az az ezernyi ezer szigetségre töredező norvég part csodálatos régi színlőivel; mélyen a földségbe repesztett fjordjaival; látszólag a hegyek tetejéről lebukó vizeivel, borító és függő jégmezőivel; hozzá madárhegyeivel és mindavval együtt, a mit egy remek alkotású és majdnem páratlan lelkületű emberfaj teremtett, a ridegségtől elpörölt, kicsikart, a mit azután édes hazájának, otthonának vall s úgy szeret, a mint ember hazáját, otthonát csak szeretheti.




Hátra Kezdőlap Előre